kis, titkos belső érzetek

Testi érzetek. Soha nem beszélek róla másoknak, mert nagyon saját – őrizgetem, egyedül dédelgetem inkább. Hasonlít a szexuális vágyhoz és fantáziákhoz. Valóságos identitás, közérzetem leglényege. Védjegy és saját felfedezés… nehogy már másnak is ilyenje legyen.

És azért se beszélek róla, mert hülyén hangzik.

De most megpróbálom.

Én például nagyon élvezem az enyhe izomláz állapotát, egyszerre három-négy testrészben. Itt jegyzem meg, hogy az izomláz nem a tejsav felszaporodása, ez a magyarázat elég rég megdőlt, a DOMS nevű, késői fájdalom egész biztosan gyulladás. Nagy izom, nagy gyulladás, hosszú gyógyulás. Fáj, megnehezíti a mozgást (de ez csak “igazi” sportnál kellemetlen) – viszont intenzíven érzékelem az izmot, ami annak a jele, hogy I did it again. Vagyis, megint meg tudtam haladni a kellemes szintet. Azt is érzem, a mostani gyaloglásnál, lépcsőzésnél, lehajolásnál is, nicsak, kell hozzá a has, a váll. Ennyi minden dolgozik ilyen egyszerű mozgásoknál?

Ha nagyon megpiszkálom, voltaképpen nem is hiszem el, hogy nekem van bicepszem, ha nem érzem a fájdalmát, vagy nincs durván bedurranva.

Ez őrület ám, ez az izommánia.

Élvezem továbbá a teljes leürítettséget egy-egy komplex, kimerítő edzés után, amikor volt kardió, súlyzó, azzal maxolás, 4-5-több sorozat, és nyújtás is. Futás, edzés után, ugye, endorfin szabadul fel (épp a kellemetlenség, fáradtság ellensúlyozására), ezt szeretjük benne, ezért dob fel. De a leürítettség egy másik érzet, ez annak az érzékelése, hogy kiment belőlem mindenféle, nem feszültség vagy energia, hanem anyag, térfogat: víz, salakanyag, zsír is. Olyan nagyon egyben vagyok ilyenkor, közvetlenül érzékelem a testem.

A nem-tompaság, a nem-tunyaság gyönyöre ez. És: igen, ez az a jól ismert érzés. Eltelt már három év, és én még mindig csinálom.

Olyan, mintha valami kórság lenne. Megszállottság, függőség.

Csak hát én nem ijedek meg. A mindenféle lelki fura jelenségek megítélésében az a fő kérdés, hogy mi a kimenet. Ártok vele valakinek? Hogy érzem magam? Magamat károsítom vele, életemet eluralja, más teendőimet megakadályozza?…

Olvasom Emma Woolf (Virginia Woolf déd-unokahúga) kis könyvét az anorexiájáról (An Apple A Day), és sok mindent megértettem e veszélyes állapotról. Ő a tisztaságról, élességről, ürességről ír, ami az éhséggel jár. A mindent kontrolláló, kézben tartó állapot. Nagyon éhes, folyton éhes, tizennégy éven át éhes, és nemet mond az éhség kielégítésére. Ebben éli meg az erőt.

Elképesztő. De az érzéseim rokonok. Ahol megéli, az. És amit élvez benne, és amennyire nehéz ezt az érzéscsomagot kifejezni. Az erőmegélés nagyon hasonlít. Meg hogy ne szóljon bele senki.

Haragszom a nőre, ahogy haladok a könyvben. Pedig én nagyon-nagyon belehelyezkedem mindig a helyzetekbe: hagyom szólni a regényhőst, nem vitázom, képes vagyok figyelni. Azonosulok bárkivel, béna művészfilm narrátorával, bérgyilkossal. Támogattam már anorexiás olvasómat, és egy pillanatig sem ítéltem el. De most dühös vagyok. Mert nem sorscsapásként érte Emmát ez az egész – nem tudok szabadulni a valószínűleg igazságtalan vádtól, hogy ezt az örömtelenséget, kényszerességet, elutasító viselkedést magának csinálta. Vele meg az elborultan jóléti, erőforrásokban bővelkedő, etikátlan, elfajzott közeg csinálta. (Kapálni kéne).

Emma nagyon részletesen írja meg a keserveit, a toporgását. Tom, a barátja útikönyveket ír, és igen kalandosan, másrészt gyakran luxuskörülmények között beutazzák a világot, eszerint Tom jogán. Emma pedig, már gyógyulóban, egy szegény afrikai ország exkluzív szállodájában dührohamot kap, hogy a zöldalmát felvágták, pedig ő egyben enné, a zöldséget vajban tocsogva párolták, és ő az nem-bír-ja. (Belenevelt, angolszász zsírfóbia is ez, nagyon nehéz megérteni, mert Angliában és Amerikában ezt sokkal erősebben sulykolták a közvéleménybe.)

És ezen érzelmileg kiakadok, pedig kognitíve tudom, felfogtam, hogy az állapota lényege az ételekkel kapcsolatos kényszeresség, a fóbiák. De hüledezem, hogy: ennyit tudott kihozni abból a sokból, ami adatott?… Hogy lehet valaki ilyen aprólékosan önsorsrontó, hogyan keserítheti meg ennyire a szerettei életét, hogyan tékozolhat ennyire? És miért gonosz az a kommentelő, aki szerint ez az egész önzés és nárcizmus? Tényleg annak tűnik.

Tudom, hogy benne is ezt mondja a hang, és szégyelli magát. És végre kiállt a történetével, ki meri mondani, őszintén vall a belső káoszról. És mindenki biztatja. És akkor jövök én ezzel a kőbunkóval. Toleráns vagyok én?

Na de az igazság smafu? Kapálni kéne. Mit hisztizel? Sznob vagy és önfelmentesz, Emma!

Lehet, hogy nincs igazam. Szarul, nagyon primitív hibákkal fordították a könyvet, ettől is elidegenítő. Csak olyan nagyon egyértelműen rúg valami belül (gyomortáji nyüszögés). Hogy ne már.

És akit a hátlapszöveg álmai férfiának nevez, hát… szó nincs róla. Nem szereti ezt a férfit igazán, az egész kapcsolatuk játszmának tűnik. Tom szubmisszív, gondoskodik róla, elhalmozza és a csillagokat lehozza, és még betegesen féltékeny is. Épp azért, mert Emma nem teljes szívvel szereti, csak hálás és bűntudatos. (Ha jól értelmezem – a facebookról –, nincsenek már együtt, nem vele volt az eljegyzés most tavasszal.)

Szóval, ez is olyan önsegítő könyv, ami motivál, de valójában a panaszaiban dicsekszik, őszinteség címén nyekereg… Szerető család, Oxford, karrier, utazás, szerelem, egy csomó minden, ami sokaknak csak álom… mit bonyolítod? Semmi sem elég? Urbánus, jóléti elidegenedettség.

De hiszen te is bonyolítod, vádol a belső hang, amelyik soha, soha nem hallgat (ez is micsoda luxus, ennek a hangnak a létezése). Neked sem elég az egyszerű. A pitymallat. Nem csak fát vágsz az ősközösségben, héjából iszod a tojást, meg lékbe ugrasz, hanem ilyen vállgyakorlat, olyan cipő, dizájnos dressz, fókazsír-beszerzés* és omega 3… Kielemzed magad folyton, hogy elég pontosan éled-e meg az érzéseidet…

DE ÉN BOLDOG VAGYOK TŐLE, BASSZAMEG. És ez a nem mindegy. Nem azért tekergetem, mert így se jó, úgy se jó. Mindenhogyan jó, az egész jó, az egyszerű része is, az eredménye is. Egyre egyszerűbb, a kezdeti mámorok után. Épít, erősít.

Nyünyüzés lenne, hogy jaj, azt hittem, le tudok majd menni spárgába, de nem, és egyre kevésbé.

Vagy hogy a futásom még mindig lassú. Nem tanultam meg gyorsúszni se. Csakhogy látom: mindegyik annyi, amennyit beletettem. Így igazságos. Hiszti lenne többet akarni. És magamat korholni is hiszti lenne, amiért nem akartam jobban. Nagyvonalúnak kell lenni, magamat se kínozni. Lett helyette más sporteredmény. És újabban állandóan olvasok, színházban, moziban vagyok. Egyáltalán nem tekintem már az örömöket, sőt, a betegség, baj hiányát sem magától értetődőnek.

Az idejét nem tudom, mikor voltam én elkenődött, pedig meredek dolgok voltak mostanában. Van egy kamaszom is. Nincs terapeutám. Nincs váll, amelyen kisírjam magam. És nem olyan extrémen látványos és tökéletes most ez az egész – viszont nem is az érdekel belőle, amit fel lehet mutatni. Hanem az érzetek, a mentális állapot, a céljaim, a jelenlét.

És soha nem mondom, hogy néha nem könnyű, meg hogy nekem is vannnak szar napjaim. Nem igaz. Döbbenet, de könnyű és jó, mindegyik. És nem a szenvedés hiányaként, hanem aktív jelenvalóságként létezik a jó. Olyan “most már értem, ilyen ez” módon. (Különösen amióta omega 3-at szedek…)

Mostanában nincs pofám szenvedni, ez a pontos. Az egyetlen életem idejéből, energiakészletéből. Ilyenekkel terhelni a szeretteimet, zsarolni őket, hogy nekem mi bajom. Elvárni, hogy csinálja helyettem valaki más, gondoskodjon rólam, foglalkozzon velem. Ez mindig szép a filmekben: a nagy szeretet, ahogy segítenek annak, aki szarul van, de igazából lélektanilag aknamező ez a helyzet.

Sok-sok apró részlet van az életmódomban, igen. Költséges és henye, ezt is mondják, minek ez a sok minden, legyen. De a kimenet számít. Az, hogy felelősséget vállaltam, és tartósan jól vagyok. Ha a nyünyüzés csak mélyebbre taszít, egyre újabb dzsungelekbe vezet, akkor… nem tudom, mi van akkor. Baj van akkor. Mert mindent az helyez el a polcokon, jó vagy rossz közé, hogy mi az eredménye.

Emma kilábalt végül. De a mosolygó, 54 kilós képein is ott a megkínzottság. Megrázó, mindenképp. Nem lett gyereke, ha jól értelmezem.

https://www.facebook.com/emma.woolf.98

Sok mindent írtam első hévből, kitöröltem. Nem tudom, miért érint Emma története ilyen intenzíven, és le is ülepedett mostanra, nem akarok fölösen provokálni, sem senkit bántani. Nem annyira értelmes, vállalható gondolatok, még a kapálásnál is kevésbé azok. Egyébként Emma nagyon kevéssé tolja a kötelező testpozitív érveket, nem élteti még a teltséget sem, állítja, hogy az izom kúlság, és elismeri, hogy az elhízottság sokkal nagyobb társadalmi probléma az anorexiánál. Mindenesetre riasztó az a világ, ameyben az anorexia előfordulhat és ennyire nehéz vele mit kezdeni. Amelyben mindenki a szelfiken ügyködik és a kinézeten pörög, amelyben nincs jogom saját értelmezéshez, mert kívülről fogják rá a futásomra, hogy mánia és kompenzálás, és amelyben annyira keveset számít a valódi egészség és az öröm.

* Eredetileg poén volt: annak milyen a zsírsavprofilja? Aztán a maestro (Bartha Ákos) tegnap este az előadásán számon kérte. Norvégiából talán majd hozok.

16 thoughts on “kis, titkos belső érzetek

  1. Az izomlázzal kapcsolatban csak én hoztam magammal gyerekkoromból olyat, hogy az valami rossz dolog?

    Egyébként pont így. Ha nem megyek edzeni, az izomláz hiányzik a legjobban, akkor érzem, hogy ott vannak azok. De a fizikai munkát is jobban tolerálja a testem ha járok, mintha nem. Az általános jó közérzetet inkább a rendszeres futás határozza meg nekem.

  2. Imádom az izomlázat, csak úgy, mint szaunában megszédülni és arcbőrt fagyasztani az északi télben, futáskor. Határ eset. Élek tőle.

  3. Gyerekkoromban sokszor addig hintáztattam magam a korláton lógva beakasztott lábbakkal, amíg annyira el nem zsibbadtak, mintha már nem is lennének. Aztán ledobtam magam a fűre, és csak feküdtem, a kínzó fájdalomtól mozdulatlanul és tehetetlenül. Valamiért mégis szerettem ezt.

  4. Szeretem futás közben érezni az előző napi súlyzókat mellben-vállban-hátban, ahogyan az izmok külön-külön és össze is dolgoznak. Meg úszás közben a csípőizület finom feszüléseit, ahogy oldódik a guggolás utáni fáradtság. Meg perverz módon a megkérgesedett, de alul mégis érzékeny bőrű tenyérpárnákat evezés után. 🙂

  5. Visszajelzés: gyarmatosítók | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s