kiegyensúlyozott blog

az összes aktív, majd “továbbra is olvaslak, de nem kommentelek, szép napot” állapotba fordult kommentelőnek

Ismét megválaszolom azt a kérdést, amelyet az új olvasók rendszeresen feltesznek, de most a zaklatástémában is mindig megjegyzik: miért csak a férfiakat szidjuk? Hát a nők is szoktak… Az erőszaknak nincs neme (ezt még Puzsér is tolja).

A komment a szeret, csak nem tudja kimutatni alá érkezett, amely egy hatásos, sokat osztott bejegyzés 2014 novemberéből, és szerintem nem a szeretetlen partner húzásairól, hanem a szakítás, a leválás lelki eleganciájáról és tudatosságáról szól.

Döbbenetes a cikk és nagyon lenyegrelàtò,de bennem végig az zakatolt,hogy ezt miért “csak” a ferfiakrol írták,amikor akár nő is jatszahtja ezt?! Zárkózott,nem beszél,sertodekeny,önző,kegyet gyakorol,ha éppen úgy gondolja,sajnaljak őt és folytathatnam…

 

Szándékom szerint nem szidok senkit, hanem jelenségeket mutatok be, ami persze érzékenyen érint egyeseket, és akkor szidásnak tűnik. A legfontosabb: nincs szimmetria nők és férfiak tetteiben, helyzetében, motivációjában. A nők elleni érzelmi, szexuális, gazdasági és fizikai erőszak túlnyomó többségét, továbbá mindenféle erőszakos bűncselekményeket férfiak követik el. Gyakran férfiak is áldozatok, de férfiak az elkövetők is. A közhiedelemmel ellentétben olyan módokon is, amelyekhez nem kell fizikai fölény (“balesetokozás”, netes szarkeverés, érzelmi erőszak, figyeltetés, személyes dolgok kiszivárogtatása, bosszúpornó, jogosulatlan felvételek, képek készítése, “szerelemféltés”, zaklatás). Ez nem a hormonok meg a princípiumok miatt van így, hanem a többlethatalmuk miatt: egy férfinak sokkal többet szabad, mint egy nőnek, neki birtoka a nő, és mindig több mentsége lesz, bármit is kövessen el: nehéz gyerekkor, anyahiány, rossz házasság, nyomor, stressz, szexuális vágyak, ital, tesztoszteron, művészalkat, zsenialitás… vagy csőbe húzta egy nő szegényt. Sosem kell a teljes felelősséget vállalnia.

Mindez a nemi szerepekről alkotott felfogásunk, a férfiaknak az ebből következő jogosultságérzetük, a sértettség, konfliktuskezelésük szegényessége miatt van így. A társadalom pedig elnézi nekik. Szerintem ők nem gonoszak, hanem csak nem tudatosak, nem néznek szembe önmagukkal. Ki ne menne el a falig, ha volna mentsége?

Nem érzem úgy, hogy az említett posztot úgy írtam meg, hogy kifejezetten a férfiakat vádolnám, de azt látom, a nők többet és jobban szenvednek az elnémulástól, az érzelmi hidegségtől, a partner reflektálatlanságától, az eltűnő partnertől, a túlterheltségtől, illetve a kicsikart, alkun alapuló aktusoktól. A férfiak inkább úgy érzik, macerálják őket, folyton beszélgetni, lelkizni akarnak velük, nem elég szabadok, illetve nincs szex.

Általában a blog inkább női fókuszú: én a nőket érzem sorstársaimnak, és női tapasztalatokról írok: szülés, anyaság, párválasztás, kapcsolati kommunikáció, préda-élmény, fejben-szerelem, szexualitás, szégyen, szoptatás, lelki manipuláció, testélmény, magazinok, szexualizált szépségnorma, önátverés az elhízottsággal kapcsolatban, háziasszony-csapda, speciálisan női önbizalomhiány és hátrány, bántalmazó elől menekülés stb., a nők megéléseire, önismeretére, gyógyulására koncentrálok.

Ugyanakkor sokszor bíráltam speciálisan női játszmákat is, a maníros hobbikat, társkeresőzést, a nem vágyból fakadó aktusokat, a játszmázást, a friend zone és a gyengéd erőszak jelenségét, bőven tudnak mire reflektálni a nők is. Abban viszont biztos vagyok, hogy tipikusan nem ugyanaz a sara egy nőnek, mint egy férfinak. És abban is, hogy gazdaságilag, presztízsben, lehetőségekben a férfiaknál van a többlehatalom, és ők azok, akik a lehetőségeiket, erőforrásaikat gyakran elherdálják, nem a maguk és családjuk javára használják, hanem deviánsak lesznek vagy ártanak vele másoknak – aztán pedig ezért is a nőket vagy a társadalmat hibáztatják. És nem buknak bele, lásd Stohl Andrást. Nagyon kevés olyan férfit látok, aki vállalná a felelősséget az alkoholizmusáért, a felelőtlen gyerekcsinálásért, a betegségeiért vagy a válásáért, esetleg a nők elleni árulásaiért. Az el nem herdálásért meg aránytalan elismerést, tapsvihart várnak el, sőt, azért is, ha egyszer leviszik a szemetet. Pedig ez volna az említésre sem méltó minimum.

Nekem nem dolgom, nem is célom “kiegyensúlyozottnak” lenni. Tegyük fel, marcipánrajongó vagyok, és úgy vélem, a marcipánról esik kevés szó, ezért ezeket a hiányokat tölteném be szakbloggerként a tartalmaimmal. Az olvasó pedig azt tenné szóvá, hogy miért nem írok túrós, lekváros édességekről, sós sütikről. Miért ne?, mondanám, végül is minden megvolt már a marcipánról. Írnék mondjuk egy levelestészta-receptet, juhtúróval, mire újabb kommentelő érkezne: csupa liszt, tészta, miféle gasztronómia ez, mikor lesz már szó pecsenyékről, borokról. Azán jönnének, hogy a macskaalomról is írhatnék, ha már ilyen jó stílusom és nagy olvasottságom van… hiszen (ezzel gyakran revolvereznek:) ennyi embernek írni felelősség (figyelmen kívül hagyva, hogy a marcipánnal, a saját döntésemmel és munkámmal szereztem a sok olvasót). Béna a példám, de a lényeg, hogy nem lenne vége. És persze azt írjam “igazságosan”, ami az adott olvasónak a személyes érdeke. De azt írja meg ő, ne mással akarja megíratni. A témakövetelés, tartalom-befolyásolás néha meglepő módon nyilvánult meg, és mindig az volt mögötte, hogy a hozzászólónak érzékeny volt a téma, nem akarta, hogy az énképe megsérüljön, és nehezen viselte a kognitív disszonanciát.

Nem dolgom, nem feladatom mindenről írni. Nem vagyok oknyomozó újságíró, sem közmédium. Nem írok olyan témáról, amit nem ismerek, vagy amihez sokat kéne kutatnom. Azt írom, ami a gondolkodásomból megszületik, és rengeteget fektetek abba – munkát, időt, minőségi beszélgetéseket, kulturális élményeket –, hogy változatos, igényes gondolatok, informatív állításokat fogamazzak meg. Nem írok olyasmiről, amit a magukat nem vállaló, a saját viselkedésükre nem reflektáló, gyakran dühös kommentelők követelnek.

Akkor se, ha nők: az érintett férfiak mellett olyan nők javasolják nekem a “másik oldal” bemutatását, akik hangoztatják, hogy nekik megfelel a hagyományos szereposztás, és férfiakkal kórusban korholnak nőket, abban a reményben, hogy akkor ők jók lesznek a férfiak szemében. Ez opportunizmus és árulás, hiszen ők is csak addig jók, ameddig a férfilogika és férfiérdek nevében viselkednek. Próbálna csak egy ilyen nő elválni a házastársi pofon után, ha esetleg őt is megüti a férj. Ugyanott lenne, mint a korábban szidott társai.

A blogger autonómiája. Egy blogger egyébként is arról ír, amiről kedve, mondandója van. Én nem érzem, hogy ezzel igazságtalan volnék, hogy torzulna az összkép. Legfeljebb majd azok, akik nem a saját élményükre ismernek rá, keresnek más olvasnivalót akár itt, akár máshol. Engem nem hat meg, hogy “amúgy érdekes a blog, tetszik, amit csinálsz, sok mindennel egyetértek”, ha a lényeget nem értik, és azt igényleik, hogy én is maszatoljam el az éles kontúrokat.

Viszont nagyon úgy tűnik: nem az a bajuk, hogy házsártos a feleségük, hanem az, hogy kényelmetlen felismerniük, hányszor voltak ők hasonló agresszorok vagy elhanyagolók, és ezt leplezendő kérik rajtam számon a “kiegyensúlyozottságot” – valójában azt, hogy azért a nőket is szidjuk már egy kicsit, nem szentek ők sem, tehát az erőszak súlyát próbálják enyhíteni, a másik viselkedésében keresve az okot.

Tele van a blog története olyan férfiak kommentjeivel, aki az én nyitott, őszinte, figyelmes attitűdömet arra használják, hogy figyelmet és együttérzést szerezzenek, magukat sajnáltassák, miközben ők az agresszorok vagy értik félre azt, hogy mit várhatnak a nőktől, és miből erednek a kudarcaik, a fájdalmaik. Nem egy kommentelő ezt rejtőzködve csinálta:  az álfeminista típus játszotta a józant, az élesen érvelőt, az igazságosat, ebben rivalizált velem, de aztán lassan elmesélték a történeteiket, vagy csak elpöttyentették, hogyan vélekednek a randijaikról, a házasságukról, mik a félelmeik. Mások nem voltak ilyen óvatosak: itt szidták a feleségüket, az exeket, a nők kinézetét, vagy moralizáltak nők fölött, nem is titkolták, hogy molesztálók, bántalmazók, súlyosan felelőtlen apák, férjek. Visszaélnek azal, hogy én igazságkereső vagyok, és hogy elolvasom a soraikat. Nekem bizonygatják, hogy ők nem is…, vagy ha igen, annak is a nő az oka.

Az erőszakra nincs mentség. A nem működő kapcsolatokból pedig, ha lehet, ki kell lépni. Előtte biztonságos közegben megerősödni, tisztán látni, megérteni a folyamatokat (és ahhoz nem biztos, hogy ez a blog a megfelelő hely). Tehát nem vitázni és önigazolni egy nick mögül.

 

6 thoughts on “kiegyensúlyozott blog

  1. Állandó visszatérő ez a kérdés, hogy nem vagy igazságos, mert a fiúk is, a fiúkat is… (az új olvasók kedvéért írom időnként csak, hogy én is fiú vagyok, meg nem is ver senki)
    Na a szimmetriát pont nem ezen a blogon kell számonkérni. Hát éppen ott, ami a szimmetria, az egyenlőség hiányai miatti térben jött létre, és arra reflektál.
    Az antimetria eltüntetése működik egyébként a médiában, példa rá a globális felmelegedés. A tudósok 98%-a szerint van. 2% szerint nincs, vagy nem mi okozzuk. De mivel a média mindkettőt bemutatja, hát bizony gyakran 50-50%-nak érzékelhető, főleg aki úgy akarja.
    Ügyes trükk. Ha igazságosan arról is beszélünk, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak 1%-a férfi, aztán már csak a bántalmazott férfiakról beszélünk, szépen lassan kialakul a hamis kép.
    Én személy szerint nem szeretek ilyen összehazudott világkép alatt élni, de aki igen, az biztosan megtalálja az internet többi részén, elég nagy az.

  2. Az ivadék mai bölcsessége: “anyukám, galambbal ne akarj sakkozni. Felborítja a bábukat, és a végén még oda is szarik a táblára.” Aki értőn olvassa, annak világos. Aki meg kötekedni/önigazolni jár ide, annak felesleges a felvilágosítás. Most tényleg, el kell magyarázni, hogy az ember a saját blogján mit és miért ír? Megvan ma már minden témának, körnek, szubkultúrának és véleménynek a maga felülete, vagy ha nincs elég, de lenne rá, ugyi, igény: szabadon kialakítható. Nem lehetne, hogy mindenki a neki való helyre jár olvasnivalóért, gondolatért, lelki táplálékért, mittudoménmiért? Tényleg rakéta tudomány az a felismerés: hová tartozunk? Kivel (és miben) alkotunk közös halmazt? Hol érdemes megszólalni, s hol nincs keresnivalónk? Nem érzik ezek az emeberek megalázónak, ha olyan helyeken okoskodnak, ahol esély nincs a megértésükre? Vagy mire megy ki? Ennyire senkinek érzik magukat, hogy inkább és nyilvánvalóan elmennek házhoz a lóf@szért, csak hogy figyeljen rájuk végre valaki? Nem méltó…

  3. Én nem akarom, hogy olyan legyen itt, akinek nem jó itt, akinek nem javára válik a blog.
    Aki nem olvassa értően az árnyalatokat, aki csak a pletykát, intrikát keresi.
    Mindenesetre vicces, kicsit zavarba ejtő, ahogy így megfigyelnek, visszajárnak (de amúgy az ambivalens szerelmes típusra gondoltam, nem azokra a wannabe csajokra, akik lopni járnak ide).
    Ha meg tényleg működtettek egy oldalt, amin én vagyok a téma, az elég ijesztő. Hogy lettem én ennyire fontos? Másokon miért nem rugóztok így? Erre van időtök? Ezt fenyegetőnek gondoljátok?
    A primitív vádakat, belemagyarázásokat mind olvastam már, százszor leírtad a nagy igazságosztást, szánalom a butaságnak és rosszindulatnak ez a foka.
    Engem az minősít, amit én írok, de még ehhez is értő olvasó kell.
    csak erkölcsről ne magyarázz, pls, mert az tényleg nagyon bizarr

    • Százasával kötöttél ki a lomtárban ezekkel az agresszív vádaskodásaiddal olvasatlanul, “jajistenem, szegény” módon az évek alatt, értem én, hogy dühös vagy, és emeled az áramütés erejét, “na, majd erre reagál, ez fájni fog neki”.
      És lesed a reakciót.
      Nem szégyelled magad?
      Akinek baja van velem, az
      1. megkeres és elmondja nekem,
      2. levegőnek néz, elkerül.
      Ha ép működésű. És ennyi.
      Zaklatni nincs jogod azt se, akire haragszol. Pláne sunyin, hazudozva, névtelenül.
      Nem bírod elviselni, hogy nem váltod ki a hatást. Hogy nem tudsz kicsinálni. Hát csavarod tovább, egyre szemetebbeket és abszurdabbakat írsz. Nemrég még a kockahas meg az általam írt dicsérő kommentek volt a téma… A gyilkosság vádjánál tartasz épp. Vajon vállalnád ezt arccal, mások előtt, előttem állva?
      Honnan veszel ilyet, mik vannak benned?
      Mit tudsz te, amit az itt járó rendőrök nem vettek észre? Ami nincs benne a bocolási jegyzőkönyvben?
      A sok mocskolódás mögött én élesebben látom azt, hogy mennyire akarod, hogy a világod része legyek, és mennyire szomjasan foglalkoztat az enyém.
      Ez megható.
      Egymás háta mögött persze sok mindent csinálunk, ez már csak így van. Na de mért mondod el nekem, mi megy a hátam mögött? Jó mulatást, mi közöm hozzá?
      Ez leplez le. Sejteted velem, folyamatosan tolod az orrom alá nagy kárörvendően, hogy engem Valami Rejtélyes Helyen Milyen Sokan Régóta Kibeszélnek, és Miket Írnak, Jajj.
      Miért? Mert meg akarsz alázni, fájdalmat okozni.
      Miért tennél ilyet? Mi visz rá ilyesmire bárkit?
      Mert valami nagyon zavarja, bosszút állna, irigy és beteg lelkű. Nem a célpontban van az ok.
      Ezt a bántási szándékot nem tudod megmagyarázni semmilyen gonoszságommal, semmilyen nemes céllal.
      Azért foglalkozol velem, mert beakadtál rajtam.
      Hatást akarsz, figyelmet és hatalmat akarsz, szó sincs semmilyen igazságról vagy komolyan vehető sérelemről nincs szüó.
      Akinek szóltam, hogy ne koppintson már pofátlanul, az ideges.
      Nem engedtem, hogy elszedjék a gyerekeim örökségét.
      Ezek az én “gonoszságaim”.
      Amit csinálsz, az sima, buta, aljas fikázás és irigység, csak mert szar az életed.
      Te nézzél magaddal szembe úgy, ahogy én magammal itt. Te álld meg a helyed, szervezd jól az életed, teljesítsd ki magad, te eddzél. És nézd meg, mire jutsz, hol tartasz.
      Ne rólam beszélj.
      Ha olyan lennék, mint írod, akkor nem foglalkozna velem senki, levegőnek néznétek. Esetleg nekem jeleznéd korrektül, a szemembe nézve, hogy valami bajod van.
      De névtelenülé kóstolgatni, üzemi méretekben pletykálni, ferdíteni?
      Hogy nem érzed, ez mennyire kínos?
      Hátha erre lesz valami.
      Hátha így majd győzöl.
      Nem normális, nem szerves, nem indolkolható semmivel a direkt megalázásnak ez a vágya. Rólad szól, mert én tuti nem akartam tőled soha semmit. Te lógsz rajtam. Se a többiektől.
      Valami megint van arról, hogy én fel akarok tűnni meg szerepelni.
      Ezzel minden tehetséges ember így van, meg akar nyilvánulni, kiállni a teljesítményével.
      Ha jó valamiben, azt alkotásnak, eredmélnynek hívjuk, nem feltűnési viszketegségnek.
      Nem mindegy, hogy olyan valaki ír blogot, tesz ki fotót, érvel, akinek ez jól megy, akinek van mit megmutatnia, vagy pedig olyan, aki kongóan üres.
      Aki az önkifejezésbe belemagyaráz bármilyen hamis szándékot, az tanulatlan.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s