a tárgyak tucatjai… százai… ezrei!

A tárgyak, a tárgyak! Már írtam róluk, ironikusat, önterápiázót, és még azokat, amelyeket majd ajánl az algoritmus (három kapcsolódó posztot). Most van az, hogy nincs mese, szembe kell néznem a problémával: elleptek. Főleg amióta itt van gyerekkori otthonom maradéka újabb dobozokban. A másodikos és a nyolcadikos írásfüzetem, dolgozataim…

Itthon vagyok, mert pihennem kell, és expedíciókat folytatok: egymásba kapcsolódó, bonyolult, többcélú túrákat. Háromezer lépés is összejön ilyenekből. Hol a ragasztó. Az ezüst ajándékzsinór. Az a papírtasak, amelybe az összes képeslapot és szép borítékot gyűjtöm. A csipesz, a sebbenzin. Tízezer feletti értékű bélyeget találok összesen, időtállóakat (belföld). egészen vékonyra reszelem manikűrgéppel (forgó csiszolóval) a problémás lábkörmömet.

Sokáig kikerültem az elhagyott tárgyakat, elvágtattam vagy elhevertem mellettük, rájuk se néztem, csak felidegesednék! más dolgom van!, de most megfogadtam: élhető viszonyokat teremtek. Egyáltalán, ideje megválni Lőrinc általános iskolai röpdolgozataitól (!). Most tűvé teszek egyik-másik becses kincsért minden négyzetmétert. És jön velük minden, elveszettnek hitt személyi, az eredeti, profi papírvágó ollóm!, király mini varrókészlet, megkezdett naplók és regény-jegyzetfüzetek, ötszáz euró (!).

Elképesztő méretek vannak itt, és tárgyakból özön. Ami értelmet ad minden félórának: megtisztogatom, új használatba helyezem mindazt, ami szép, hasznos. Semmi ne legyen céltalan – ami az, az megy adományba, szemétbe. Új tanítványaim kapnak egy-egy füzetet, annyi, de annyi megmaradt. Bizony, a negyedikes olyan vonalazásút kap, ami neki való életkorilag. Én adom az alapanyagot, Juli gyárt. Jaj, olyan ez a lány, mint én voltam. Csak ő hibátlan. De ahogy alkot, ragaszt, amilyen ötletei vannak!

Én is gyártok. Kidobásra ítélt (mert elavult) turistatérképbe, NatGeo naptárba, címlapba vagy János-féle, A0-s stencilezett területrendezési tervekbe csomagolom a saját, tanári füzeteimet. Vagy csomagolópapírból vágok ki zebrát.

Bővebben…

akiknek senki nem ír vissza a tinderen

Male loneliness epidemic – ezt halálkomolyan taglalják újabban, éspedig úgy, mint korunk egyik legnagyobb társadalmi válságát. Mert ugye, fontos ügy nők egyenlősége, csak egy kicsit túltolták! Ezek a nagy emancipált nők újabban nem fekszenek le olyasvalakivel, aki nem tetszik nekik – micsoda világ!Sőt, szóba se állnak velük. Ezt panaszolják az örök magányra ítélt férfiak, akik nem tartoznak a “felső húsz százalékba” – mintha ez valami kikezdhetetlen tény lenne, éles vonal: hopp, te már a 21 százalékba tartozol, tehát nem kellesz! A másik típus azt hangoztatja, hogy minden nő hibás, amiért az az egy, (kettő, öt) dobta őket, vagy nem lett második randi, vagy lett, de nem akart velük lefeküdni.

Miért nem kellenek ezek a férfiak a nőknek? A férfiak szerint azért, mert nincs hatalmas kocsijuk, saját lakásuk, vastag bukszájuk. Netán alacsonyak, nem látványos a külsejük, szürkék, ducik, girnyók, nem jóképűek. Hiába reménykednek, nekik vissza se ír senki. Nemhogy válogathatnának!

Bővebben…

körülrajongott férfiak semmitmondása, apakép, minta, alkohol

Istenem, ezek a hirtelen divatossá vált férfiak a médiában! Azt veszed észre, hogy az összes portál, csatorna, újság őket hívja az adott témában, és azok a témák nagyon pörögnek ám. Hú, de jókat mond, ismered? Mindnek van egy gumicsacsija: a rostok és az emésztés, a bél–agy kapcsolat, a másiknak a függőségek, a harmadiknak a generációk, a negyediknek pszichiáter létére a pszichiátria kritikája, az ötödik a renitens, jó fej tanár, akit üldöz a rendszer, és megmondja, hogyan neveld a gyereked, a hatodik búbánatosan elemezgeti az oroszokat és a háborút. Az összes témát együtt nevezzük korszellemnek, de feltűnő, hogy egy-egy témának a szűk hazai nyilvánosságban csak egy-egy királya van, nincsenek azonos súlyú kihívóik.

A médiajelenlétük hatására pedig tanult, városi, a világban járó-kelő, felnőtt emberek eldobják az agyukat. Annak ellenére, hogy a szakértők nem is mondanak semmit, ami egy kicsit is elmésebb társaságban két fröccs után ne hangozna el, plusz némi “hosszmetszeti kutatás” vagy statisztika hozzá, és kész a produktum. Csupa klisé, magától értetődő állítás, butus anekdota, vagy egyenesen tévesen keretezett valóságdarabok a trendnek megfelelően: “nincs minta a férfiak előtt, hogy hogyan legyenek apák” – a minta hülyeség, legalábbis ennyire univerzálisan, de erről majd később.

A követők, akik megveszik jegyet, megnyomják a lejátszás gombot, valamiért beérik ezzel a színvonallal. Olyannyira önállótlanok, annyira akarnak valahova tartozni, vágynak a helyességük átélésére, hogy félreteszik a saját gondolataikat, és időt, pénzt, rajongást szentelnek ezeknek a szereplőknek.

A legutóbbi ilyen tartalom, amit kíváncsiságból meghallgattam, amíg elbicikliztem a nyaralóból a hipermarketig, a Hoppá! című szórakoztató műsor volt “a mentális egészség és a show határán”, vagy valami ilyesmi a szlogenje. Az előttem ismeretlen műsorvezető eléggé nem találta a szavakat, búbánatos közhelyekbe zavarodott bele, és úgy kérdezgette Steigervald Krisztiánt és Zacher Gábort, két példányát az okoskodó prototípusnak, hogy mi az összefüggés a generációk és a függőségek között.

Bővebben…

mindenfajta lelkizést ostobának és leegyszerűsítőnek tartok

Ami a médiában fogant. Ami divatos, és teljesen ellepte a beszélgetéseket: nem tudsz úgy öt megállót utazni, hogy ne taglalja valaki iszonyú magabiztosan, hogy ki miért viselkedik úgy, milyen zavara lehet. (Olyan emberekről, akik őket zavarják, és akiket van kedvük taglalni.)

Minden lelkizős fejtegetésre, butus zsargonra, gyerekkorba nézésre mély undorral legyintek már. A jó minták emlegetése, a gyermekkor hatása, az egészséges párkapcsolat című móka, a soha meg nem vizsgált törvényszerűségek, hogy milyen eseményekre ki hogy reagál, biztosan úgy, miért úgy… szavakkal könnyedén tükrözve félremagyarázni bárkit, akire haragszol.

Valaki leír egy élethelyzetet, és vadidegen, nem is túl tanult, gyatra verbalitású nők rohannak oda, és száz százalékban, egyszerre tízen írják:

  1. Menj szakemberhez! (tanyasi, mélyszegény nőnek is)
  2. A párod nárci, menekülj, ez nem red flag, hanem vérvörös sátorponyva!
  3. Ne szülj neki gyereket! És másnak se!

Lobster, az egyetlen blogger, akit tisztelek, ezt az össznépi szövegelést görög kórusnak nevezi, képmutató, lehúzó ítélkezésnek. Számára sem kérdés, hogy ki a morális szereplő. Nem a kórus.

Másokról megmondani, hogy depressziós, nárcisztikus, paranoiás, oppozíciós zavara van… ez kurva jó! Úgy érti, csak bólogatni szabad. Nyilván helyes mindaz, és boldogan kell teljesítenem, soha meg nem kérdőjeleznem, amit tőlem az apám, az intézmény, az állam elvár.

De miért ugyanezek a harsány ellenzékiek? Most szabad nemet mondani, vagy nem?

Szabad megvetni a Törvényt? Léteznek gonosz, nagy hatalmú emberek? Gyűlölet őket utálni? Persze, hogy léteznek. Nem, nem gyűlölet, sőt, hasznos. Senki nem mentegette Oszama bin Ladent, például. Én pedig a saját Oszamámat utálom így. Csak abban nem értünk egyet, kit kell utálni. Ki fáj a földnek.

Megdöbbentő módon a male bonding bekapcsolt Vay “Blankában”. Az áldozatvédőknek volna ehhez egy-két szavuk, hogy mit jelent az, hogy “nem jó emberek”:

A börtönbál egy esély. Nem megváltás. Nem happy end. Csak lehetőség, amiből némi szerencsével és sok odafigyeléssel, munkával akár nagyon sok mindent ki tudnak hozni az érintettek.

Az apák, akiket látunk, nem jó emberek abban az értelemben, ahogyan a politikai vitákban vagy családi veszekedésekben szoktuk dobálni ezt a szót. Vannak köztük, akik súlyos, erőszakos bűncselekményekért ülnek. Az egyik beceneve a gyilkos szóból származik, és közülük senki sem állítja, hogy ártatlanul ülne. Az egyik, aki a film forgatásakor még az ítéletére vár, a végén harminc évet kap. Vannak, akik gyermekük teljes gyerekkorát az otthontól távol, elzárva töltötték. 

És mégis: a film közben elkezdesz szorítani nekik. Hogy legalább egyszer nézzenek úgy a lányukra, ahogy még soha. Hogy ne hibáztassanak, ne hárítsanak, ne mentegetőzzenek. Hogy ne csak jelen legyenek, hanem odafigyeljenek.

Egy ponton az egyik apa azt mondja: „Nem gondoltam volna, hogy még számítok neki.” És ott, azon a mondaton keresztül látni az egészet: a fiúgyereket, akit soha senki nem szeretett jól, aki felnőtt, hibázott, elveszett, és most, negyvenévesen próbál először felnőtt lenni. Mert egy ötéves kislány, akinek soha nem tudott uzsonnát csomagolni, most odaáll elé táncolni. És csak nézi őt, ő, a felnőtt férfi pedig bőg, mint egy gyerek.

https://szabadnem.444.hu/2025/05/08/a-bortonben-ulo-apak-balja-netflix-daughters-cimu-dokumentumfilmjerol

…ám előtte péppé verte az anyát. A filmben sztereotipikus módon mindenki fekete, nyert az afrokártya a bántalmazott nők ellenében.

Az egyikük a báli ruhában még mindig csak kislány, a másik már kamasz, akinek az apja nem tudja, hogy mióta menstruál. Mert nem volt ott. Soha.

Ez csak nekem para? Egy külön élő, leszarós apát miért a lánya ivarérettsége érdekli?

*

A diagnosztizálgatásról eleget írtam már, most kiemelek további aspektusokat a lelkizés trendjéből. Miért éri meg nekik:

– önerősítés, a jobbantudás élménye, “én átlátok rajta, tahát hatalmam van*”, “ő a beteg”, addig se kell magaddal foglakoznod,

* nincs

– a lelkizős szakmák érdekcsoportjának jól jön ez a trend, és nemcsak a valódi terapeutáknak, hanem a tartalomkészítőknek, kócsoknak is, mert lesz kattintás a millió nárcizmussal, ADHD-val foglalkozó videójukon azoktól, akik “ismeretterjesztésre” vágynak, “nagyon hasznos tartalmakra”. Így már körülményesebb szavakkal utálhatod az alsó szomszédot.

A tartalomözön az “igazi, diplomás” pszichológiához képest olyan nívó, mint a távolból szűrődő négynegyedes rádiópop flexzajjal és autóforgalommal, madárdallal vegyítve mondjuk a koncerttermi Bartókhoz képest. A “hivatalos” pszichológiának vannak (kellene, hogy legyenek) garanciái (nem akárki, nem gonoszságból, nem pletykálva, nem emberellenesen mond, kérdez, javasol. És akiről a diagnózist adja, az nem az ellensége, nem akarja magának a javait), de én az “igazi pszichológiát” sem tartom sokra: nem gondolom egyetemesnek, hanem egy értelmezési verziónak tartom, amely mellett van egy sor másik: a racionális, az irodalmi, a vallásos – és azé, aki nem akar okoskodni, mélyre nézni, csak él, ezért leszarja a sok középszerű dumát.

Milyen forradalminak, áltudománynak tűnt hajdan a lelkizés – és mára ez lett a hegemónia.

Ahogy Gergő mondta: az anyához való viszony, a lélek, a múlt elemezgetését a kanapén művelt, gazdag bécsi polgároknak találták ki. A “tiszalöki picsáknak” az álomfejtés, rontáslevétel, a kávézaccból való jóslás érhető el a faluvégen.

(És ugyanannyira is jutnak vele.)

Rég nem arról van szó, hogy bárki megértse önmagát, elgondolkodva élete eseményein ő maga bátrabbá, kiegyensúlyozottabbá váljék: másokat elemeznek, minimum etikátlanul, de inkább lejáratási céllal, és ferde szándékkal. Ki az erős, kit lökünk ki? Amíg arról fecsegsz szakszerűnek tűnő szavakkal, ki miért csinál mit (és ebből csak a ki stimmel), amíg másokban mintázatokat vélsz látni, addig sem kell magadat elviselned.

Ez a fő cél.

És még azt árulod el, hogy elemi szinten nem érted a másik mondatait. De rosszallod. A lényeg, hogy ő rossz, ezt te már előre eldöntötted. Hát miért nem ezt mondod? Minek a sok duma?

Ha nem csinálod, akkor meg hallgatod a kollégádat, hogy annak taglalja a “személyiségavarát”, akinek a pozíciójára fáj a foga. És milyen édes másokat a rájuk ragadt “tudással” kipletykálni! Csak azt nem értem, hogy nem szégyellik.

Erőst kedvelem még azokat, akiknek a személyiségük az, hogy van nekik valami különleges, ám még vállalható, kellően ritka zavaruk. És mint monogramos táskával hencegnek azzal, az ő pszichiáterük milyen komoly és drága.

Pszichiáterhez járni is státusszimbólum. A diagnózis pedig a felmentés. Miért nem csinálnak semmi értelmeset? Miért van igazuk, amikor nincs? Mitől különlegesek? És bátrak is, mert nem titkolják el! Micsoda manipuláció! “Személyiségzavarom van”, úgy érted, mindenki utál?

De a képzett “szakemberek” is leszerepeltek, mert politikai karddá váltak, beállnak ideológiai woke-oskodásba, buzit, fetisisztát, transzvesztitákat simogatni. Az ellenzéki jajongásban érzelmi zsaroló posztokat írnak adóegyszázalékokért.

Amikor azt róják fel, hogy a taglalt személy “nem alkalmazkodik, nem tud beilleszkedni, a környezetének teher”, akkor egészen ostobán feltételezik (mert meg kellene kérdőjelezniük), hogy a társadalmi norma, a tekintély, az intézmény, a közösség a normális, és érdemes és erkölcsös hozzájuk igazodni. Ez pedig maga a szolgalelkűség. Legkésőbb a huszadik század közepén rá kellett volna jönni, hogy “a társadalom”, azaz a gyáva kisemberek tömege mire képes és milyen könnyű őket megvásárolni, megvezetni. Választáson hatalomba juttat elnyomó pártot. A saját békés szomszédait, jótevőit jelenti fel előnyökért, küldi őket a biztos halálba.

Onnan is tudjuk. hogy a görög kórusnak nincs igaza, a képmutatás és a hazugság nem bug, hanem feature, hogy amikor valaki autonóm, kanti értelemben vett morálja van (belső törvény), és nem hallgat a visszásságokról, esetleg vannak kiemelkedő képességei, akkor törvényszerűen megkapja az elmebeteg minősítést ezektől a sunyiktól. Akiknek oldalra jár a szemük, hogy villával vagy kézzel kell-e enni a sütit, minden apróságért közösségi jóváhagyásra várnak (ciki ebben a ruhában menni buliba?), és olyan erős bennük a megfelelési kényszer, miközben belső szabadságról posztolgatnak idézeteket, hogy már elsőben is másoltak rajzórán (G. halhatatlanja ez is).

Az meg egyenesen siralmas, mennyire nem tudnak emberek egymással mélyen beszélgetni. Spontánul és ingyen. Rég nem kapcsolódnak. És ezt pótolják az unott, vakarózó pszichológusnál drága pénzért. Egyébként vagy csetelnek idegenekkel (mizu, szép a szemed, popsiba mehet?), vagy néma csöndben, passzívan fogadják be a tömegkultúrát, képeket és zenét főleg. Nem teremetnek semmit. Halálosan unatkoznak külső ingerek, történetek nélkül.

A hatalomvágy nem csak az “átlátok rajtad” élményben van. Borzasztóan szeretnének hatni a másik tudatára, átírni a valóságát. Mederbe terelni, megváltoztatni, “miért nem inkább…?” alapon kényszeríteni, provokálni – egy idegen embert, akivel életükben nem találkoztak. És nem érzik, ez a buzgalom mennyire nevetséges.

Mintha a kipécézett illető számadással tartozna, hogyan él.

A szavak átírása, a jelentések csúsztatása, ez is. Az ő gyereke nem ám válogatós, hanem ARFID-os! Nem félrenevelt akarnok, hanem ADHD-s. Ő maga nem a rabszolgamelót utálja, hanem stresszcsökkentésre és énidőre van szüksége. Haver, minden perc énidő, nem létezik külön!

Nem lusta, hanem végrehajtási zavara van – ez a kedvencem, Singer Eddie nonbináris polihisztor frankón taglalta, hogy ő ezért nem mosogat. Hú, nagyon extra vagy!

Szerintem nem léteznek mentális betegségek. Valahol, távol, talán, de így a mindennapjainkban, működő életekben nem. Aki kedvetlen, katatón, hangokat hall, menjen az erdőbe futni. Csak fájdalomreakciók vannak, a nyomorúság túlélésének stratégiái. Nagyon ritkán szervi bajok. Másrészt meg mindaz, amit lelkizéssel magyaráznak, nem egyéni, lelki, hanem társadalmi gond: túlhatatom, kapitalizmus, férfiuralom.

Az én életem kapcsán azt mondhatom, hogy azt nevezitek elmebajnak, ami irritál titeket, és aminek neve autonómia, szabadság, tehetség. Tekintélytisztelő alkatrész-emberek úgy érzik: a feladatom az életben beilleszkedni, eltűnni, besimulni. Ők éreztetik velem, hogy be kell tartani a szabályt (persze ők nem tartják be, eszükben sincs: a törvénytisztelet performatív, nincs elfogadottság, közösségbe tartozás, mert sunyik és a való életben mások bűzhödt szarkupacként kerülik ezeket az embereket).

Hát miféle autópálya ez, amin én egyedül szembemegyek? Mire jó az őrült robogás? Itt valaha nyulak éltek! Minek autópálya? Hova tartotok rajta?

Bájosan naiv elképzelés, hogy a normális, jóságos, szorgalmas emberek némelyike sikeres lesz, majd ezek a senkik, akik nem jóságosak, nem szorgalmasak, és csak normatívak, nem normálisak, őket majd elismerik, MERT NEM OLYAN, MINT ÉN, hanem szép, “kellemes nő”. 😀

A lelki magyarázgatás is ideológia és trend. Ma így illik értelmezni, ezt illik mondani.

Vannak a szégyenteljes diagnózisok, azt mások kapják, és vannak a saját használatúak. Élvezik, hogy ők Azok. Milyen különlegesek! Micsoda szenvedés!

Nem az a veszélye, hogy nem igaz, hanem a keretei is hamisak.

Van például a Bennfentes. A linkelt videó a nárcisztikusokról szól, és bő tíz percig a radikális Veknin videójának tartalmát meséli (mintha nem nézhetnénk meg azokat ugyanúgy a YouTube-on). Sam Veknin egy pszichiáter, e terület a specialitása, ő menthetetlennek tartja a nárcisztikusokat és ebben nem ismer pardont – csakhogy ő a személyiségzavarosokról beszél, akiknek valódi diagnózisuk van. Sok követő úgy rajong kommentben, hogy nem fogja fel, hogy nem a Bennfentes állításai ezek, pedig vagy tízszer elhangzik a külföldi név. Vankin szerint a nárcisztikus (ő tehát az igazira gondol) ellenáll a tanulásnak, a terápiának, az erkölcsnek. Sétáló temető, kietlen sírhely a lelke, belül már meghalt gyermekként az őt ért bántalmazások miatt. Vannak tehát a gonoszok, akiktől én, a videó készítője megóvlak azzal, hogy elmagyarázom, mi ez az egész, de te, akihez szólok, nem vagy ilyen, hiszen hallgatod ezt a videót. Mindenki másra dobja rá. Ha összeírnánk azokat, akik mondják, hogy mások nárcisztikusak, meg azokat, akik szerintük azok, akkor több ember lenne, mint amennyi van. Majd az utolsó hat percben a saját szakállára gesztust tesz a Bennfentes, hogy ez nem ennyire reménytelen, mert a nárcisztikus személyiség egy spektrum (nem jönne ki ugyanis a matek ebben sem, ha mindazokat érzelmileg üresnek és fejlődésre esélytelennek tartanánk, ahányakra ezt rámondják a butus magyar követők).

Ismét az a cél, hogy a szavak ne jelentsenek semmit (sajt, nő, család), tehát van normális nárcizmus (nem van önmagad ellensége, figyelsz a saját érdekeidre, néha elégedettséget érzel és közönségre vágysz…), és van a nem normális, a határ pedig nem éles – izgalmas kérdés, hogy ki mondja meg, melyik mi, és kit miért zavar az, amit a másikban nárcizmusnak titulál. (Elhagyott nők jönnek ezzel.)

Vagy van értelme a szavaknak, vagy nincs. Valaki vagy nárcisztikus, vagy nem. Valami vagy sajt (tejszármazék oltva) vagy nem. Vagy nő, vagy nem.

Kovács Balázsnak szektaszerű követői vannak, és állítása szerint napi négy órát foglalkozik a témával. Kicsit ráfeszült erre. A csávó sima kócs, ez innen derül ki. Miért jó ez neki? Azért, mert ez az üzenet kelendő, jól fial. Nézettséget, figyelmet, publikálási lehetőséget. A csatorna és a facebookcsoport fizetős. Tudományról hablatyol, meg árnyaltságról. Rengeteg ember nem képes szembenézni a saját felelősségével a balsorsát illetően, és itt árnyalt is lehet.

Milyen érdekes, hogy én nem lettem nárcisztikus, amikor engem hatóság vizsgált. Meg is hekkeltem a híres személyiségteszteket, de állították, hogy ezt nem lehet átverni. Azaz, mindegy, mit mondok. Akár ötletszerű, előre eldöntött, betanult válaszokat. A feljelentőm kényszerített igazságügyi elmeorvosi vizsgálatra, én pedig tudtam, hogy az én elmémben nem fognak turkálni rosszindulatú idegenek, akik elhitték a hazugságokat (hogy én meg akarom őt ölni), abból a sztoriból indultak ki, ami a vádiratban állt. Mindegy volt, mit mondok. Fura, bizonytalan is lett a vélemény. Pénzről van szó, egy ilyen vizsgálat több százezer forint.

A bizonytalanságra az utal, hogy enyhe fokú kevert zavarnak titulálták, paranoid, énes színezettel.

De nem nárcisztikus.

Mindegyik kamu.

Én tudom a valóságomat, velem történt, és megértem, hogy ez az egész a leginkább engem érdekel, én élek benne. Másvalaki nemcsak nem tudja a részleteit, vagy hogy milyen volt megélni, hanem mindegy is neki.

Tehát van egyvalaki, aki más (nem a világon az egyetlen, hanem a konkrét szituációban). A mindenki szembemegy az autópályán, ellenséges, opponál stb. kinyilatkoztatások mögött van egy előfeltételezés, amelyet soha senki nem vizsgál, és ami kb. az, hogy a világ rendben van, a többség, akihez igazodni kellene, tiszta szándékú, jó fej, nem igazságtalan. Pedig ezek, akik megállapításokat tettek a személyemről, korrupt, szakmaiatlan, pénzéhes emberek.

Hogy a szülő vagy a tanár jót akar, és anomália, amikor árt; hogy a tekintély általában rendben van. Nincs rendben.

A terápia mint életforma és csevegési téma is visszatetsző. Ezek a nők, akik százreket fizettek ki, hogy valaki komolyan vegye a sirámaikat, és legyen egy tér, egy óra hetente, amikor csak nekik lehet igazuk, mindig nagyon hálásak, mert mennyit segített a “szakember”. Holott ők a mondataikkal ott magukba sulykolták bele, hogy “nem is úgy volt”. Mindaz, ami elhangzik, az ő verziójuk, és azt sem tudják híven elmesélni. Az önbevallás mindig bajos. Oké, hogy neked könnyebb, ha a terápiában mesélsz, és átírod a történetet. Biztos jó érzés, ott te soha nem leszel hibás. mindig csak a másik, aki bántott. De az egész hazugság, és a hazugság az élet árkait mélyíti.

Mint valami hamis vallomás. Az érzéseid, meg hogy ki mit csinált. Nem kell letenni a haragot, mert van jogos harag. Nem kell mindig nyugodtan, érzelmek nélkül viselkedni, mert ez a pszichopaták szokása.

Az emberek nem egyformák, ezt kéne megérteni. Akit nem kedvelünk, azt elkerülni, akit szeretünk, azt örökké szeretni és nem elárulni. De olyan nincs, hogy valakinek a morzsáit összeszedegetjük és a saját nyughatatlan frusztrációinkat formázzuk meg belőle. Minősíthetetlenül ócska a divatos lelkizős magyarázatosdi.

Vigyázz a kóklerekkel, az “érdekes videók” készítőivel! Ezek agyoncsócsált, biztosra menő, szépen csomagolt hazugságok. Senki nem lesz jobban ettől, se te, se akit “nárcinak” nevezel. Nem csak állításokkal kell vitatkoznod, nem csak a divatos módon konszenzussá lett állításokkal, hanem felismerni, hogy már az alapfogalmaik, a kereteik sem stimmelnek, legfeljebb korlátozott érvényű, alternatív magyarázatok olyasmire, aminek van sokkal egyszerűbb magyarázata (a férjed simán seggfej)..

Feloldom azt a bejegyzést, amit az eljárás alatt jelszavasként tettem közzé. Akit érdekel, hogy hogyan és miért álltam ellen a hatósági erőszakos vizsgálgatásnak, ma éjjel már olvashatja.

miért egyél növényi fehérjét?

Ne egyél!!! Ez szándékosan kavarós cím volt, hogy megnézd, megőrült-e tehát a blogger.

Bővebben…

üde, esztétikus, pihentető film a Véletlenül írtam egy könyvet

Ismét, és milyen hamar az előző után!, azt tudom mondani, hogy irány a mozi családostul! Végre a műfajnak több, nívós darabja is van. Felőlem ehettek kukit is, én olyanba nem járok, de akárhol is, üljetek be erre, Lakos Nóra rendezésére 6 fölötti lánygyermekkel, a húgotokkal, anyukátokkal, férjetekkel. Öleljétek át őket! Ez a film szívmelengető, emberi és kitűnően egyensúlyoz a giccs határán – olykor mindig nagy poén jön.

Egy kiskamasz, akinek meghalt az anyukája, éli az életét, a művészapukája kedves, elvarázsolt fickó. Nina sportol, barátnőzik, megtetszik egy fiúnak és civakodik a testvérével, idill a kertvárosban. Közben azon szenved, hogy író szeretne lenni, majd az írói elakadásnak a dkumentéálása, illetve az utcabeli Lídia, az írónő mentorálása folytán válik mégiscsak íróvá. Így a könyv olvasóit, a film nézőit is kiokosítja alap bestsellerírásból (show, don’t tell, cliffhanger, perpektívaváltás).

Nagyágyúk a színészek: a szép-okos-érzékeny Rujder Vivien eddigi élete legnagyobb filmszerepében látható; Tenki Réka, Lovas Rozi, Mucsi Zoltán. A családapába, Andrásba (Mátray László) beleszeretsz kicsit (te, nem én!!!). Bővebben…

mikor kezdődött a babák gyalázása?

Nem az van, hogy már nem vagyok forradalmár. Mert ugye megöregedtem, és ezek a fiatalok annyira mások. De hát mik ezek? És milyen erőszakos és kötelező mindegyik, ebben kell hinni – hacsak nem állsz be turulos cserkésznek?

Vegánság. Ahogy hirdetik!

Ne szülj. És: kutyacica. “Lehet őket vinni tanítani, iskolába, orvoshoz ugyanúgy.” Üveges szemekkel nézel erre. De akkor már miért nem aranyhal? Vagy zöld szemesostoros? Hozzá érkezik a rinya, hogy miért nem lehet állattal albérletet találni… És ez a beszédtéma, hogy kinek milyen a kutyusa.

Lemondás, azt mondja…! Görcsös, dühödt gyűlölet önfelszépítéssel, ideologikus okoskodással a világ állapotáról. A világéról, amelyet nem értenek. Mielőtt megkérdezitek: nem, nem kötelező szülni, ők ne is szüljenek. De az is felmerül, az ő életüknek mi értelme. És hogy mitől van az, hogy ennyire nem értik. “Elnyomlya.”

“a 3. Vh kezdetéről írogatnak már”

Bővebben…

mi a baj a klímariogatással?

Nem először ostorozom azokat, akik felpattannak az aktuális trendvonatra, és újkeletű szavakkal fontoskodva, átszellemült-jóságos arccal rémisztgetnek mindenkit és bárkit az apokalipszissel: 2018-ban a mi van a szívószálon túl? keltett nagy vihart. Voltak folytatásai: lebeszéled az olvasókat a környezetvédelemről?, később az igazán tudatos életmóddöntést, a táplálkozást vettem elő.

A mai téma: mi a baj a klímára hivatkozva a felszínen aggódó, segítő, a mélyben rémségesen kicsinyes, összefüggéseket elemien nem értő Jeremiásokkal. Hogyan lett médiakontent, kattintásvadászat és erkölcsi pozíció másokat a szörnyű jövővel ijesztgetni. Majd a gyerekkel a hátukon kell menekülniük a forróság elől (?)… azoknak, akiknek jól sikerültek a gyerekeik. Ez a büntetésük!

A járvány alatt úgy tűnt, az éghajlat, az ipari szennyezés senkit többé nem érdekel. Most a járvány nem érdekel már senkit, viszont nyáron, a híroldalak uborkaszezonjában megint sláger a klíma.

De inkább az, hogy ki szereli be nekik állami pénzen:

És bólogattak a megszomorodott ex-eszdéeszesek.

Bővebben…

mi a baj a béranyasággal?

UPDATE:

Love is love, és ennek a legmagasabb formája: a feljelentés!

Pár komment miatt (vagy azt hiszi, a csakazolvassa a BORS-cikk szerzője?).

Hubert, szerinted te ebből jól jöhetsz ki? Hát az LMBT-közösség? Ti örültök, ha egy heteró nőt meghurcolhattok? Lesz itt elfogadás?

*

Tele van a média a bátor, jóságos páros gyönyörű családjával! És az a lihegés, ahogy a kommentekben ajnározzák őket, meg megy a “személyesen ismerem…”…!

Őket ünnepelni kell, mert ők mások és boldogok. Mindez haladó, női magazin címlapján.

A kígyó és az ő farka: a legprogresszívebbek lesznek a legnőgyűlölőbbek mindig.

Mindenekelőtt: ők szerintem is család, nem ez a kérdés, és nem az a kérdés, a melegek szeretik-e egymást úgy, mint a heterók. Hanem hogy amit ők csinálnak, képviselnek, az mit kér a világtól. Az összes olyan viselkedés kapcsán, amit bírálok (még a downhilles bringásoknál is), ez a kérdés.

A béranyaság emberi jogi botrány, a legaljasabb üzletek egyike. Érte lobbizni, normalizálni, felpuhítani a közvéleményt nemhogy nem progresszív ügy, #szeretet, hanem aljasság. Ezt fedi a nyáltenger.

Egyébként senki nem meri nevén nevezni sem, nemhogy véleményezni, hogy a páros

béranyaság

révén jutott gyerekhez, és arról sem esik szó, hogy mi az a béranyaság. Ez árulkodó.

Béranyaság: olyan emberek, akik nem tudnak összehozni egy gyereket, megfizetik egy nő reprodukciós kapacitásait, és elkészíttetik vele. Donorsejtből, ha a férfi is terméketlen, akkor két donorsejtből, vagy két saját sejtből (ez ritka), vagy egy donor és egy saját.

Utána fogadják örökbe.

Azért szónokolnak a szeretetről meg a csodáról, mert a média és a két férfi is tudja, érzik a radarjaik, hogy ez kiakasztó. Ezért elkenik a béranyaságot (én meg odaírom mindenhova), és az ömlik, hogy ők édesek, szeretik egymást, idegsebész a Laca, elmenekültek, jómódúak, kedvesek, mennyire akartak családot, szívemberek. Bővebben…

lefóliázás: mi a törvény célja?

Nem igaz, hogy nem értitek! Vagy tényleg nem értik (okos barátaim, újságírók sem, a fiatalok sem), vagy nem áll érdekükben érteni, és ezért végig sem gondolják. (Valószínűbb ez.)

A lefóliázást (újabban: CELOFÁN /???/), “cenzúrát” mármint. Bővebben…

veganuary – miért egyél állatot, és ne növényt?

Megpróbálom még egyszer elmagyarázni, miért ne legyél vegán, én, aki nem voltam soha vegán. Hát nem véletlenül. Azt is megmutatom, miért tartok ki az állati eredetű étrendem mellett.

Már írtam róla, de az gyáva, a dolgokat nevükön nevezni nem merő, túlbonyolított bejegyzés volt:

dönts jól!

Most egyszerűbben mondom.

Még mindig megkérdezik tőlem, hogy

de nem kéne-e kevesebb húst enni? Nem, sőt. A városi, felnőtt, üldögélő emberek alapproblémája, hogy nem viszik be az elégséges fehérjét, illetve agyonmanipulált, silány ételeket esznek. És amúgy folyton esznek, emellett rengeteg étel “nem friss”, “nincs rá gusztusa” – pazarolnak. Minden évben fogy a testükön az izom, nem is használják, és arányaiban nő a zsír – azoknál is, akik “odafigyelnek”. Ez jól látható a vegán teoretikusok vékony végtagjain és az aránytalanul nagy hasukon.

Nem kell-e sok rost?

A rostról írott részletes érvelést a ketogén könyvből lent idézem. Ide teszek egy csillagot (meg oda is). *

Nem a zöldség-e a legjobb étek? Bővebben…

mindenki főz, mindenki megőrül

Regényem hősnője (nem az egyik, hanem a másik) a maga szűkszavú módján elrémül, hogy az instafeedjében váltakozva ugrik fel a tékozló, öntetcsorgatós-avokádóaprítós-gőzölgő linzeres foodporn meg az éhező és oltatlan szomáliai gyerekek adománykérő hirdetése.

A gasztroblogger-trend már 2006-7-ben beindult, emlékszem, mindenféle anyák előbb bébiételeket, majd giccses vagy virtuóz, alter tonkababos tortákat varázsoltak, vegán sütiket, később szuvidáltak, magtejet préseltek, mindenfélét aprítottak és facsartak. Aztán egyre több profi médium, tévéműsor, könyv tette témává több formátumban a “főzz úgy, mint egy profi!” kajabonyolítást. Később meg az instán bárki rengeteg interakciót provokálhatott egy kis ügyességgel, főleg ha be is mutatta a készítés folyamatát, és azt ígérte, hogy amit ő főz, az organikus/fitneszkaja/mentes/vegán. Nagyot mentek ezek a kontentek, és volt elegendő hirdető is, hogy rámozduljon a legsikeresebbekre a termékeivel: sütő, párológép, magtejprés, házi malom. Eredetileg sportbloggereket, ökoanyukákat, szépítkezőket is felzabált az ételkészítéssel kapcsolatos iparág, egyre kevesebbet posztoltak az eredeti témában. A kaja eladhatóbbnak bizonyult a túltelített palettán is.

Ez a kajaőrület az életmódváltós ténykedésnek is nagy csapdája: hacsak nem gyönyörű és akrobatikus a test, a kajás posztokat, pepecselést, sütiket, gyerektáplálást, különleges fogásokat mindenki szívesebben pörgeti, mint a sima edzős baszogatást, anatómiai okoskodást. Bővebben…

mi van ezzel a traumaírással?

A traumaírás két éve hozza lázba hazánk nőit, amióta gombamód szaporodnak az írónőképző vállalkozások “a dekupázsolást már meguntam” típusú, középkorú könyvelőnőknek.

Ha nem számítjuk a világfájdalmas popzenei produktumokat és szubkultúrákat, akkor a személyességet, az esendőség megmutatását, önálló tartalomként való közlését Oprah Winfrey híres vallomása hozta be a mainstreambe, kvázi politikai gesztusként beszélt az abuzív és elhanyagoló gyerekkoráról és annak tartós hatásairól: nem kell csillogónak mutatkozni, szabad az esendőséget is megmutatni. Írt erről könyvet is.

Persze vannak komoly művészi hagyományai a szenvedés tematizálásának, ha csak a nőket nézzük, akkor is mindjárt eszünkbe jut Frida Kahlo, Kaffka Margit, Simone Weil vagy Sylvia Plath Üvegburája. Gyarmati Fanni monumentális naplója is ide tartozik (háború, abortusz), és élvonal Polcz Alaine Asszony a frontonja is. Nemrég jelent meg Babarczy Eszter első szépirodalmi könyve is (a bal alsó sarokban), neki alapélménye a depresszió. Az ifjú Hegedűs Vera könyve is erős kezdet.

Ez a januári írókboltjás portyám zsákmánya.

Aztán az lett, hogy:

traumája (vagy akként keretezhető életeseménye) szinte mindenkinek van,

a feminizmus bulvárosabb ágazata leszállította az abúzus, bántalmazó, áldozat stb. beszédmódot, szóhasználatot,

mindenki írni és szerepelni akart, könnyű érvényesülésnek gondolva ezt,

így aztán a trauma és az áldozati “edukáció” papnői, a hibáztatás tilalma védetté, bírálhatatlanná, sőt, hősnővé tette azokat, akik…

Hát hogy mondjam: akik éveken át nem szégyellik az egyébként gyönyörűre sminkelt-szűrőzött képeik mellett rágni, hogy betegek, betegek voltak, beteg a gyerekük, hangulatzavarral küzdenek, vagy meghalt egy családtagjuk. Mindenhol zaftos témává válnak:

…a következő beszélgetésre lesz figyelmes két kolléganő között: – Jaj, te, ez a szegény X.Y.! Mennyi szenvedést mér már rá a sors. Most is mi történt vele! Jaj, istenem. De nem bírom ki, mindennap olvasom. A szívem szakad meg. – Ne is mondd, én is ugyanígy vagyok vele. Már mindent elolvastam tőle…

Lájközön, érzelmi azonosulás, rengeteg interakció és médiaérdeklődés az eredmény. Olyan emberektől, akik valódi irodalmat soha nem olvasnak, de érdekes, hogy valódi irodalomfogyasztók is néha jámborak, és könyvespolcukra teszik a klasszikusok közé e nagyon vegyes színvonalú műveket.

Bár e trend gátlástalan meglovaglói magukat írónak vagy újságírónak titulálják, színvonalukat és hatásukat tekintve nem sokban különböznek a nyilvánosságban veszekedő celebpároktól és a nyomorpornó más képviselőitől.

A traumaírás egyben felmentés az íráskészség alól is: ha te, az olvasó ízléstelennek és ügyetlennek, velejéig hazugnak tartod a traumaírónőt, arról hallgatni illik. Nem szokás szóvá tenni se az önsajnáltató-sztárkodó gesztus hamisságát, sem az írás nívójának fogyatkozását, és nézheted, hogy valamelyik vergődő nőtársad lelkesen osztja, megy szívecskézni, drukkolni, meghatódni.

Mi ebben az átverés? Egyszerűen nem kell őket olvasni, nem?

Az az átverés, hogy sok dilettáns kapott vérszemet, lett kedve híressé válni, az érdeklődés és a könnyű azonosulás, illetve a közösségi médiás, ingyen publikációs lehetőség miatt a traumaírás tömeges trend lett, már külön kurzust is hirdettek nekik Péterfyék – ez végeredményében az irodalom halála, ízléstelen kommodifikációja. Az érzelmi viharban az olvasók elhiszik, hogy nagy és valódi műveket olvasnak. A lapok és kiadók éléről pedig eltűntek az újságírói etikát, elemi jó ízlést bástyaként képviselő, bölcs, tapasztalt szerkesztők, akik szelíden azt mondanák a szerzőnek: nézd, nem csak az a helyzet, hogy nem elég jó a szöveg, hanem neked se tesz jót, ha beleragadsz ebbe, mert ha rendszeresen szállítod az ilyen szövegeket (és mi mást tudnál írni?), akkor a “minél rosszabb, annál jobb” fogja uralni az életed, és egyre hangosabb, sértettebb leszel.

Különösen ha valamilyen emberi jogi ügyet, bátor harcos jelleget, esetleg ellenzéki vonatkozást lehet a szenvedés köré keríteni, akkor tiszta buli: a traumákkal házalni, nyomtatott szövegben panaszkodással és önigazolással, fiktív és valós szexuális abúzusokkal előrukkolva egymást tapossák az új meg új szerzők. A legújabb ízlésficam ez, amelyre jövedelmező iparág épült, és ezzel vannak tele a könyvesboltok is. Pedig ahol mindenki bátor és tabutörő, ott ezek a szavak elveszítik a jelentésüket, és a nagy olvasói szörnyülködésben, az áruvá vált ön-élveboncolásban csökken az átlagos, de okosan-finoman megírt léttapasztalatok, érvelő szövegek, a játékosság, az intellektuális témák aránya és megbecsültsége is.

Évekig megy zavartalanul a hamis biznisz. Miután Tibi atya nekiment, már nemigen vitatta senki, hogy Lippai Marianna, a gyerekhalállal és bögrékkel házaló motivátor szélhámos.

https://tibiatya.blogstar.hu/2019/05/09/breking-lippai-marianna-torolte-a-gyaszbizniszt-facebookrol-/72677/

(Az ügy döbbenetes részlete, hogy a kiátkozó hangokhoz Gumiszoba is csatlakozott, aki akkoriban négyezerről tizenhatezerre tornászta fel a követőszámát a gyásztémával, és rémesen ízléstelen önértelmezését bulvárkiadó jelentette meg, majd komolyabb felületeken is íróként szerepelhetett – a színvonalat és az élete tényeit nem merte senki megpiszkálni. Ő maga is úgy hiszi, a bátor feminizmusa, ellenzékisége, gyerekmentes üzenete váltja ki a tiltakozást.)

A portálok és kiadók megfejik az együttérzéscsapot, ilyen nevekkel adják el a teljes portfoliót. Valójában érzelmi zsarolás zajlik, a szerző pedig nyílt terápiát folytat és néha elképesztő módon öninazol, vádaskodik, hazudik. Ez senkin nem segít.

A karrier egyébként tiszavirágéletű: ezek a nők nem maradnak írók, kifulladnak, kereskedelmileg mégis eldöcög rájuk hivatkozva egy-egy vállalkozás. Aztán jön a következő hűha! nő, és ismét íróvá, hőssé és bátorrá avatnak, fellengzős szavakkal promotálnak új, tökéletesen hétköznapi embereket.

Van-e egyáltalán olyan traumaszerző, akit nem kísért meg a könnyű hatás, nem él vissza az együttérzéssel, nem menősködik, illetve tud írni? Most az igazi irodalomról beszélek, nem lektűrökről.

Mi a helyzet azzal, aki igazi író, akár nagy író, de van traumája, és abból könyvet ír? Csökken-e az írói színvonal? Mondjuk, Esterházy szembesülése az apja múltjával, vagy a Hasnyálmirigynapló? Az mindenképpen hamis lesz?

A jó ízlésű traumafeldolgozó tud írni, korábban is tudott, valódi szerző. Többet olvas, mint ír. Traumával berobbanni az irodalomba nem szerencsés. Másról is tud és szokott szólni, van érvényes üzenete a konkrét szenvedéstörténeten túl is, amelyben, és ez fontos különbség a nagy komolyan vevés közepette: feltűnő szenvtelenséggel, esetleg derűvel vagy önkritikával jeleníti meg magát, ezzel pedig elkerüli a “de durva!”, “hú, azért jó, hogy ez nem velem történik” hatást. Nem a sorozatokon és amerikai filmdrámákon felnőtt nemzedék narratíváját használja, és nem magának kapar. Ehhez műveltség, ízlés, aprólékos munka és jó szerkesztő is kell. A nem szakmányban író alkatnak pedig idő. A kétévente új könyv kényszere, az ösztöndíj sokat ront az életmű színvonalán. Ezért is van annyi fordító az írók között.

Az igazán nagyok nem a traumájukon fejlesztették ki az íráskészségüket. A fenti klasszikusokon kívül Lucia Berlin, “Amerika legféltettebb titka” és az ő döbbenetesen súlyos életműve juthat eszünkbe. Magyar földön a legzengőbb női hang a szenvedésről Nemes Nagy Ágnesé. Kortársaink közül Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin lírája példa (itt erről szóló recenzió is van), és Szvoren Edina sajátos lelkialkata is rokon jelenség. Még a világirodalomból: Doris Lessing, Alice Munro, Lionel Shriver gyakran ír torokszorító tragédiákról, pompásan – mert nem az egójuk, hanem a világábrázolás az érdekes. A szenvedés pedig téma, illetve: prizma.

miért van manapság ennyi transznemű?

És: mitől ekkora téma ez mostanában? Ezen a blogon is.

A 444 szerdán nagy leleplezően hozta a hírt, hogy a valaha RTL klubos Gönczi Gábor, aki ezt a forradalmi, érzékenyi dokut készítette, amiért Hégető Honorka-díjat is kapott, most meg a TV2-n tolja a kormány “transzfób propagandáját”.

Itt a cikk: https://444.hu/2022/02/08/dijnyertes-riportfilmet-csinalt-a-transznemusegrol-aztan-a-transzfob-kormanypropaganda-kiszolgaloja-lett

Itt a film (fókuszos részletek összerakva, sok ismétléssel).

Nos, semmiféle újságírói nagyság nincs itt, Gönczi talált egy Fókuszba illő szenzációt, amelyet érzelmesen lehetett tálalni, afféle kétfejű borjúként, olyan szóhasználattal és megoldásokkal (átoperál, “a lány”, mellmutatás), amelyért ma meglincselnék szivárványos népek.

A láthatóan rossz iskolázottságú, szegényes szókincsű, zavart és indulatos főszereplővel kapcsolatban bombasztikus megfogalmazások: “születése pillanatában eldőlt”, “más lélek költözött bele”, “ha belehal akkor is túléli”, “személyiségzavarát egy génhiba okozta” WTF?, “férfiaggyal, női testtel” WTF? De ekkor még: “gyógyítható betegség”.

Ami figyelemreméltó: EGYETLEN magyar transznemű eset volt akkoriban, mármint olyan, aki a küszködését vállalta is a nyilvánosság előtt. Ő pedig nőből akart férfivá változni. (Ma így néz ki, rengeteg képet rak ki magáról és az élettársáról, anyjával nincs kapcsolata a facebookon.)

A ma ismert, gyakran hangoskodó transznők egy-két kivétellel 36-55 évesek, tehát a forgatás idején, 18-20 éve is már nagykamaszok, fiatal felnőttek voltak. Hol voltatok ti ekkoriban, amikor Tamás a maga harcát vívta? Ha ez olyan benső meg veleszületett, illetve gyakori, akkor miért maradt ez az ember az ügyével egyedül? Hogy van ez, hogy “mindig is éreztétek, hogy belül más a nemetek”? Utólagos fabrikának tűnik a sok megható sztori, és már Tobi sem fiú, sőt, be is fejezte a szerepelgetést.

*

Magyar válasz: azért forró a téma, mert jön a választás, ennek kampányeszköze és kísérőeseménye a népszavazás, amely ezzel a szimbolikus és érzelemhergelő témával tereli el a szót a korrupcióról, zavaros vagyonosodásokról, az egyetemek, az egészségügy és a közoktatás siralmas helyzetéről.

A saját válaszom: Magyarországon az elmúlt években csak néhány cikk jelent meg transzkritikus állásponttal. Balogh Zsófi (Partizán) és Betlen Anna, illetve legutóbb Kiss Noémi és Feró Dalma vállalja a nevével, világosan a bírálatot, amely a jelenség problémáira figyelmeztet. Rajtam kívül, mármint. Nem is kell semmit mondani: ha egy férfi, meleg hangadó nem kifejezetten lelkes, akkor Márton Joci erkölcsileg KIVÉGZI (Ungár Péter, Jámbor András, Gulyás Márton).

Vay Blanka szerint

a „genderellenes” mozgalmak az elmúlt években világszerte elharapództak, uralják a közösségi médiát.

Itt írja ezt.

Eközben százával jelennek meg promócikkek, transz-hősnőavatások, “esélyegyenlőségi ügyek”, hüppögések, érzelemhergelés, díj, politikainak álcázott transzpropaganda (mert Orbán), önsajnálat, a Pride-ba gyúrva a normalizálás. Minden kritikus vagy csak “helytelen szóhasználatú” tartalomra odarohan kommentelni egy tucat vagdalkozó közismert név, és elkezdik a megsemmisítősdit.

Aki érzi, hogy itt valami hamis, az információk és érvek nélkül marad, és azt is leveszi a hangnemből, hogy jobb, ha hallgat. Antoni Rita pedig interszekcionális feminizmus címén az elnyomott csoportok átfedését és közös érdekét hangsúlyozva, kezdeményezően pakolta rá ezt a csúf terhet a nőmozgalomra, lásd Genderfészek és közismert futóbolondok pátyolgatása. Bővebben…

Védett: a változókor csúfsága

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez alább adjuk meg a jelszót.