nem a férjed a szemét

Nem, ez nem a te történeted.

Olyan egyszerű volna, ha egyéni jellemzők miatt alakulna így, mindig olyan hasonlóan, sok-sok pár életében. Akkor csak levonnánk a tanulságokat, elkerülnénk ezeket a helyzeteket, csapdákat, ezeket a fajta embereket, és boldogan élnénk.

Nem, a férjed nem azért kicsinyes és hallgatag és önös és tékozló, és nem azért forgatja a szemét és slisszol el a feladatok elől, nem azért lesi a nőket és jut izgalmakhoz titkon, romba döntve ezzel a te illúzióidat, mert ő ilyen.

Nem, nem lehet elkerülni az ilyen férfiakat. A férjed kicsinyesen viselkedik, hallgat, önz, sokat költ a dolgaira, rendszeresen az égre néz, megpróbálja elkerülni a helyzeteket, amikor oda kéne tennie magát, sunyin lesi a csajokat, a hátad mögött flörtöl és csal is, és szanaszét szakítja a hitedet és bizalmadat, igen. De nem azért, mert ő egyénileg ilyen.

Mindenki, aki belekezd ebbe, amit jelen viszonyok között monogám, heteroszexuális, együttélős párkapcsolatnak nevezünk, a házasság, a közös ingatlan, közös gyerek, a hűség, a hánykorjössz, a munkamegosztás, hitel, rokonlátogatás, felelősség, közös galaxis, karácsonyfaállítás és gumimatracfújás, mindenki ezen a spektrumon találja magát.

Többé lesz ilyen, vagy kevésbé, ez még csak nem is tisztán jellemkérdés, sokkal inkább helyzeté, tényezőké, faktoroké — eredő. A legaranyszívűbb, legrésztvevőbb társ, a legszemedbenézősebben szembőlszeretkezős, legneccszatyrosabb aldiba járó apuka is kattan, és akkor ömlik a szájából a rendszer szava. Az Ugyanaz. Hogy anők, és hogy lám, és hogy nem ő, ő nem, ő mindent megtett, és mennyit tűrt, és neki ez szívás, neki volt szívás. A hibáztatás, az elvárás, a játszma, a birtoklás, az önfelmentés, az énkép-fényezés.

Döbbenet: inkább boldogtalanok, inkább úgy maradnak, csak az énképüket suvikszolhassák.

A tiédből is ömlik, te is pengeszájú vagy, elváró, te is sajnálod tőle a jót, a lazulást, az örömöt, és másoktól is, szívjon csak mindenki, te is gyanakodva nézed, aki felszabadult, akinek van ideje, nincs gyereke, te is elkezded mondani, hogy amúgy te mennél edzeni, csak azért nem mész, mert…, te is szarrágó vagy a féltett konyhádban, gurulós bevásárlószatyroddal, kiskerteddel, nagy nyugalmaddal, körülbástyázott átlagemberi létmódoddal, a gyereked különóráival és a gondosságoddal, te is befagysz az ágyban és a te depressziód is túlcsordul lánykori önmagad keretein, nyugodj meg.

Téged is ilyenné tesz, darál a rendszer. Az ntézményei, hiedelmei, onzerv-mondatai, reflexei.

Aki felismeri, hogy a rendszeren belül alig van jófejség, legfeljebb ártalomcsökkentés van, és az is iszonyú meló és mázli, aki nem hagyja, hogy olyan felelősség és elvárás béklyózza meg egész lényét, amibe csak beleroskadni lehet, aki rájön, hogy olyannal, akinek a kulcszördülését nem lelkesen, várakozó gyomorral hallgatja, azzal nem szabad együtt maradni, annak, csak annak van esélye, hogy hályogtalan tisztán lássa önmagát, az életet, az embereket, és energiáit, képességeit, és valamikor, meggyógyulva, hegesen, egyszer, talán, egy kicsit boldog legyen, vagy legalábbis ne roskadtan, hanem erős lélekkel legyen boldogtalan. Az is valami, és jobb, mint a körülbástyázott, biztonságos, téttelen boldogtalanság.

Tét kell, vállalás kell.

Én nem tudom, mit lehetne tenni. Mit csináljon az, aki benne van, és felismerte bár, de a foglya, elgyengített, rontott. Örülnék, ha kisebb stigmával, apróbb heggel lehetne nemet mondani, külön lenni, újat kezdeni. Hogy mi lesz a gyerekekkel, az egyszemélyes háztartásokban, és ki segít majd, ha öregek leszünk, én nem tudom. Én csak azt tudom, hogy szabadnak és becsületesnek érdemes lenni, nem pedig látszólag áldotzatosnak és titokban lopkodónak. Én csak látom a szüleimet, a barátaimat, és azt látom, hogy a házasság börtön, az anyaság közkeletű verziójának elvárástömege irreális és erodál és öneégültté tesz, és halál unalmas. Én nem akarom, hogy ugráltassanak, hogy mindent nekem kelljen, hogy emiatt ne aludjak, hogy fingasson az iskola, hogy kénytelen legyek, hogy túlaggódjam, hogy ne hagyjam őket bizakodva és jófejségük mélységes tudatában felnőni és lenni. Én nem akarok komplementer-életet, hézagokban létezni, én nem akarok arra várni, hogy jön majd egy férfi, és akkor minden jó lesz, én nem akarok egyáltalán semmire várni, vágyni, mert mélyen érzem, hogy ami lehetséges nekem, az rajtam múlik, és nem lesz majd az a nagy jó, hanem most jó, így jó, ez az élet, ez az én felelősségem, hogy tiszta maradjak, örömelvű, erős, rendben levő, másra nem támaszkodó, belülről vezérelt, ezt kell tökéletesíteni. És minden más csak ráadás, kegyelem, és nem is kockázattalan öröm, és el tudom fogadni, nem gondolom, hogy nekem azon túl, amit én magam tehetek és teszek azért, hogy az életem működjön és szép legyen, valami járna, és én nem akarok panaszkodni és mindig elégedetlen lenni, hanem edzeni akarok, szép monoton-szorgalmatosan, mint eddig, meg szélben futni, meg kis zegzugos képtárakat nézni, meg dán filmeket, meg vérképet is csináltatni, és érteni a poént, és kikaparni a vaníliarudat, és néha egy pohár jó bort, meg még szörfözni is akarok, igen, azt hiszem, és az Ulysses új fordítását is, meg Akszjonovot végre, végig. Én nem akarok fiatalabb meg sugárzóbb nőkre haragudni, én nem akarok másokhoz képest élni. Nem tudom, ezt lehet-e, mennyire lehet, mi az ára, ki mindenki sandít, és megszakad a szívem azokért, akik végleg elrontották. De az biztos, hogy ami tipikus, ahogy szokás, azt én nem.

20 thoughts on “nem a férjed a szemét

  1. Ez egy nagyon jó írás, ebben vagyunk és nem tudom, hogy mennyire megúszható a tipikus, az ahogy szokás: ezer és ezer dologban küzdünk ki egyéni utakat, választásokat és milliónyi vonatkozásában benne vagyunk.

  2. Autonóm, gazdag életet élni stabil(nak hitt), hosszú távú partner nélkül, ehhez tiszta szív kell, kíméletlen önismeret és sok erő. A szomorúság is vegytiszta egyedül, nem keveredik nehezteléssel, játszmával, mégis-függéssel.

  3. Néma csend, fenyegető, robbanás előtt álló, szőnyeg alá tornyosuló hegyek, keserves színét vesztett mosoly az anyák ajkán ha gyerekük kérdez vagy lát és mond mert hazugságba burkoltan élnek, de érzik fonákját az egésznek. Mert ők még veszik antennáikkal, amiről nekünk már meggyőződésünk sincs, csak a foszladozó elszántság valamikori önmagunkból, akik talán egyszer voltunk régen még az operenciás tengeren túl is a kurtafarkú messzeségben. És hitetlenkedve nézünk néha, hogy ez én és így, de hát hogyan és mikor történt. Jobb esetben. Rosszabb esetben már reménytelenség sincsen.

  4. Az egész házasságdolog valamiért nekem jó, amivel nem állíthatom, hogy a társadalmi probléma nincs… De valahogy ad egy megfelelő otthonossági szintet a világban. Annyi zűrzavaros viharos történet közt van egy pont, egy hely, aminek van valamiféle állandósága. Ahova haza lehet jönni, ahol vannak a gyerekek, a férjem. Bizton számíthatok, hogy vannak, és már azzal, hogy ismerem a mozdulataikat, az ellentmondásukat, az idegesítő vagy cuki szokásaikat otthonossá teszi az életemet.
    Nem igaz, hogy nem gondolok arra, hogy egyes embereknek mennnnnnyi ideje van, és mennyifelé tudnak menni, és még mi mindent lehetne jó csinálni… de nem érzem magam pengeszájúnak 🙂 egyrészt mert így is sokmindent csinálok, másrészt meg okolhatnám a napot, amiért csak 24 órából áll… A sokminden helyett tanulok lassulni, jelen lenni a pillanatban, ne fusson még öt projekt a fejemben folyamatosan… Szóval a hozzászólásom célja csak annyi volt, hogy én úgy érzem a hosszútávú elköteleződés nem csak társadalmi elvárás, hanem egyfajta belső igény is. És ha lehántjuk az összes nyomasztást (szülök, szomszédok) a válásról, akkor is fájdalmas elválni valakitől, akihez kötődtünk. Lehet felszabadító, de valahogy mégis bánatosanfelszabadító…

  5. Hazalátogattam a szüleimhez. Rossz hallgatni, hogy ahogy egymás vért szívják odaszólogatásokkal. Mi lesz, ha mindketten pár éven belül nyugdíjba mennek és napközben folyton együtt lesznek? Megkérdeztem. Félvicces válasz: apád megy az anyja üresen álló házába, vagy a garázsba lakni egy ágyra. Hogy mi?! Nevetés.
    És a vacsora alatti ugráltatás (hozz paradicsomot, ne így, mosd meg, hol a só, karnyújtásnyira egy pulton, de hozd ide már), meg a szerelés körüli mizéria (miért én javítsam meg? Nem csak én lakok ebben a házban, meg én azt a vécét úgy se használom…), és a téma mindig csak a szomszéd (folyton sír az a baba odaát, az anyja nem tud vele bánni; az apja tájszólással beszél tehát egy paraszt; gyerek van, esküvő nem mi lesz így velük; nézd, sosincs otthon az asszony, szarul élnek; megint hova utaztak; hitelt vettek fel, nem tudjuk törleszteni; kérdezték, mikor lesz gyereked, nem feleltem, mert azt nem mondom, amit te mondtál hogy soha; blablabla…), a másik, de magukról, tükörbe nézve semmi, soha, vagy csak akkor, ha én nem látom. Ha van ilyen egyáltalán. De a szapulás afféle napi rutin, töltelék, megszokás, horror.

    Néha arra gondolok, vidéken ennyire kurvára nincs téma, vagy csak pont ilyen a közeg, és magas a nálam lévő léc, hogy ezt szóvá teszem, megmarad bennem?

  6. Gondolod, hogy lehet VEGLEG elrontani? En remelem hogy nem. Elobb-utobb mindenki rajon, hogy ami lehetseges, ami jo, az rajta mulik. Legfeljebb nem eros, es inkabb tovabb sodrodik. Lehet, hogy be se vallja maganak se. De belul erzi. Kell, hogy erezze. Ha 90 eves koraban, hat akkor.

  7. Az én férjem nem tipikus, soha olyat a száján ki nem ejtett, hogy a nők…, gyakran nem is érti, mikor ilyenekről beszélek neki.
    Nem tudom, mitől más, mitől eleven tüzű 16 év után is a kapcsolatunk, csak találgatni tudok: attól, hogy nem izomból nyomjuk az együttléteket, hanem tényleg igényünk van rá; attól, hogy nincs se tévé, se hitel; a három gyerek; a jó szex? Vagy minden együtt?
    Nem azért írtam ezt le, hogy fényezzem magunkat, hogy bezzeg mi, hanem mert van ilyen is. Tud működni szar rendszerben is. Nem engedem, hogy bárki lehúzza a vécén a házasságot.

  8. A fiam felvételijéböl annyit láttam,hogy nagyon szivatják a szülőket.Szerencsére a gyerek nem sinylette meg az egész cécót. Ő csodálkozik,mirevaló volt a túlzott mennyiségű gyakorlás? Minek gratulálnak neki,hiszen könnyű volt,és ő csak azt tette amit szokott 🙂
    Reformálni kell az oktatást,mert röhej ami van.

    A házasság területén már újszerúen gondolkodom,A férjemmel elbeszélgetünk úgy is, mint két ember.
    Szoktam gondolni arra,hogy ha más nöre akadna,kár lenne akadályozni a kapcsolatteremtését.Meg is mondtam,hogy ha van valami azt meg kell élni.
    Igaz,nem szeretném…

  9. A csodába! A tegnap azt kellett mondjam a férjemnek,hogy nálunk minden aszerint a forgatókönyv szerint történik,ahogy a blogon irja.Azt mondtam neki,nem akarom hogy majd a fiatalok röhögjenek rajtunk ahogy civakodunk,legjobb ha elmegyek albérletbe,ugyse kell más, csak nyugalom. Most értem meg az unokahugomat aki ezt tette.
    Elment. Aztán a férje megrendesedett.Figyelmes lett. Mindenki gondoskodik magáról,sokkal jobb a kapcsolat.

  10. De miért darál be mindenkit a rendszer? Érzed, hogy feszít, de nem tudsz belőle kilábalni. A folyamatos elvárások tengerében, hogy tudsz létezni, csak létezni, a létezés lényegét megélni?
    Biztos, hogy csak így lehet élni, vagy van egy másik dimenzió amitől már úgy eltávolodtunk a mindennapi örlődés során, hogy el sem tudjuk képzelni a létezését?

    • TEljesen nyilván nem tudja senki sem függetleníteni magát a rendszertől, de minél jobban sikerül, minél inkább teszel rá, annál jobban fogod érezni magad.

    • Azért darál be, mert rossz a rendszer, a kiinduló feltételek, az elképzelések arról, hogy hogyan kellene élni. Mindenki vagy keményen hazudni kényszerül, alakoskodni, vagy durván megfizetni annak az árát, ha nem akar.

  11. Visszajelzés: megzsarolt nők | csak az olvassa — én szóltam

  12. oke, time to confess.

    jo a parom, szeretem is, de rajta van a skalan, sajnos. En nagyon pontosan latom hogy mas idokben es mas korulmenyek kozott bizony szornyu lehetne vele elni.

    nem tudom, ezen lehet hogy egyszer szetmegyunk meg.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s