Az van, hogy a Julis születetten iszonyúan kreatív és önálló. De tényleg, például mindenből (faág, papírdoboz, textildarab, szalag, papírcsík, kavics, ruhacsipesz, tortapapír) embereket, állatokat fabrikál. (“Menyasszonyló.”)
Meg az van, hogy a Julis, s ettől nyilván nem független a fenti készsége, két évig Waldorfba járt. Ott aztán semmi sem volt vonaltól vonalig. Gyapjúztak, méhviaszoztak, pasztellszínek, puha kréta, textúrás papír, selyem, foltok, lebbenés — tudjátok.
És még az is van, hogy folyton rajzol. Embereket és lovakat. Zsiráfot narancssárga szívvel. Palotákat. Királylányokat.
Novemberben az új nemwaldorfban szűrték a többi öt és fél évessel iskolaérettség szempontjából. Csak most beszéltem az eredményről az óvónővel, mert amikor lehetett volna, Barcelonában voltunk, és nem tölt el izgalommal a téma amúgy sem.
Szabályos orvosi kartonja lett a Julisnak. Rövid mondatok sorjáztak róla. Maga a felfogás a bajt, a hiányosságot keresi. Szeretné, ha egyformán problémátlanok lennének a gyerekek. Egyenlő éleket vár, hogy beférjen az alkatrész.
Nem kárhoztatom ezért: szűrés, vagyis problémára vadászik. Ez ilyen. Standardizált, tömeges, nem személyes kapcsolaton alapuló.
Leszögezem továbbá, hogy egyáltalán nem presztízskérdés nekem, iskolaérettnek számít-e a lányom. Sosem volt az, a legnagyobbal sem. Nincsen parám, nem aggódom betegségek miatt, egyáltalán nincsenek elvárásaim, nincsen bennem méricskélés, mert elemien bízom benne, hogy a Julis úgy tökéletes, ahogy van. De csak magánhasználatra. Úgy értem, nem akarom azt sem megmutatni, hogy ide nézzetek, az én lányom a legokosabb, legtehetségesebb, legszebb. Semmi szépségverseny, tornabemutató, tehetségkutató. Azt szeretném, ha a csiszoltdrágakő-szerűségét békességben, szűk körben élhetné meg.
Azt mondja az óvónő, Julis emberábrázolása nem részletgazdag. Nincsen a királylányainak ujja. Az iskolaérett gyerekek már mind rajzolnak ujjat.
Valami villan. Nem vagyok óvodapedagógus, de ez üvölt. Nézem az arcát. De most tényleg, nem veszi észre?
Eleve, honnan van bennünk a feltételezés, hogy az ennyi időseknek egyformán realisztikus, részletgazdag, ujjas embereket kellene ábrázolnia? Hogy a gyerekrajznak az volna a dolga, hogy igazi, arányos, pontos legyen?
Az óvodás gyerek modern művész. Dali és Picasso és Miró, Malevics és Munch. Az ötéves nem élethűen képezi le a világot, rajza nem beadott feladat, és különösen nem lesz egyívású a többi ötévesével, hanem érzelmi állapotainak, személyiségének, pillanatnyi ötleteinek tükre. Nem kell semmilyennek sem lennie; amit rajzol, ő maga. Folyton változik, királylányainak hol van ujja, hol nincs, ha van, lehet olyan, mint a napsugár, vagy vaskos virsli, vagy cikcakkal jelzett. Mindenesetre egyetlen alkotásból nem ítélhető meg emberábrázolásának a jellege, ráadásul időprésben rajzolt példányból amúgy sem szerencsés messzemenő következtetéseket levonni. És jól tette a lányom, hogy ebben a szűrős helyzetben nem akart görcsösen valami nagyon szépet rajzolni.
A világhírű, állami magyar óvodapedagógia annyira az iskolára veti vigyázó szemeit, annyira gördülékennyé akarja tenni az átmenetet, meg akarván előzni mindennemű iskolai problémát, hogy lényegében, és különösen a nagycsoportban már leginkább felkészít. Hiába mondja Vekerdy és a korszerű pedagógia évtizedek óta, hogy nem ez volna az óvoda dolga, hanem a spontán játék lehetőségének biztosítása szeretetteljes, oldott közegben, és hogy hagyjuk a szorongató elvárásokat, és az iskola hajoljon az óvoda felé, ne fordítva. Rendületlenül megy a tanítás. Nagyon hasznos, egyébként, de mindig az iskolára kacsingat. Testtudat, térben való tájékozódás, a hét napjai, az év hónapjai, nemzeti ünnepeink, versmondás — később alig kiirtható — éneklő hangsúllyal, pentaton dallamok reprodukálása, háromszor perdülő r, háromujjas ceruzafogás és részletgazdag emberábrázolás, fenéken megülés negyvenöt percig. Mindezt és még sok ilyesmit az óvoda, természetesen a gyermek életkorához is igazodva, játékosan, három-három és fél év alatt fokozódó mértékben, különösen az utolsó évben gondosan elsajátíttatja a gyerekekkel, évtizedek óta javuló hatékonysággal, tekintetét a mindenféle amerikai betűszavakra, újkeletű diszekre vetve. Minek következtében szakszerű segítséget kap, akinek arra van szüksége. Hogy majd az iskolában ne legyen gondja.
És aztán? Eddig ez rendben van, üdvös.
És aztán, itt jön a lényeg, ha ezzel megvan, megnézi az öt és féléveseket. És nicsak! Tud kört rajzolni, ujjakat is ábrázol, cipőt köt és vonaltól vonalig színez mind. Majd levonja a követeztetést: életkori sajátosság, az öt és fél évesek — mondjuk, nem tudok pontos számot — nyolcvan százaléka képes erre. Ők az iskolaérettek, vagyis ők lesznek alkalmasak arra, hogy az ezen elvárások szerint kalibrált iskolarendszerbe a tanítónak különösebb gondot nem okozóan beilleszkedjenek.
Ez a bajom. Módszertani a bajom. Hogy visszakövetkeztet.
(Az én lányom a családrajzról is lehagyja magát, és felháborodottan feleli az aggodalmas szakemberi kérdésre: hát hol lennék? én rajzoltam!)
csak az olvassa. én szóltam 
Hát ezt igen jól megmondta!!
KedvelésKedvelés
Anno a nagyfiam csoportot váltott egyazon óvodán belül. Augusztus legvégén ő volt a legbénább, legügyetlenebb, legkevésbé szocializált és még mittudoménmilyen legnegatívabb gyerek a csoportban. Eltelt egy hétvége, a csoport szűk fele maradt az eddigi óvó nénikkel, a nagyobbik fele új gyerekekkel kiegészülve másik óvónénipároshoz került. Hétfő délutánra, és onnantól kezdve több évig (vagyis nem csak egy napra) ő lett a legokosabb, második leggyorsabb, egyik legkreatívabb, egyik legsegítőkészebb, egyik legjólneveltebb gyerek (a majdnem) ugyanabban a csoportban. Ennyi múlik a pedagógus hozzáállásán.
KedvelésKedvelés
Gyorsan fejlődött. 🙂
KedvelésKedvelés
Jól értem, hogy a fél csoport otthagyta az óvónéniket? Nem lett ennek valami visszhangja, ha ennyi szülő észrevette, hogy a pedagógussal van a gebasz?
KedvelésKedvelés
Nem így történt, hanem életkori szétbontás volt. De mi már márciustól csak azért nem mentünk másik oviba, mert tudtam, hogy csak év végéig kell kibírni, és maga az ovi meg a többi óvónéni (megérdemelten) jó hírnévnek örvendett.
KedvelésKedvelés
Az én fiam lerajzol egy motorkerékpárt, az összes alkatrészével, emlékezetből. Embert is, úgy, hogy hasonlít. Bal kézzel. Az óvodában egy évig semmit nem rajzolt, mert utálta. De nem volt másik csoport, sajnos. Az első osztályban sorozatosak voltak a konfliktusok, a nem-rajzolás miatt. Ilyen kis sormintákat kellett… meg a számok helyett karikát, virágocskát, annyit, ahány számot össze kell adni. De minek a karika? Hát három meg kettő az öt! És leírta számmal. És még olvasni is tudott, na, az sem volt előny, sőt második osztályban a helyesírás miatt is kapott ám. Mi az, hogy Csallóköz?? Talán Csalóköz! És ezt a tanerő mondta…
Tíz évesen annyi kerámia szobrot készített, hogy nem fér el a lakásban. Később animációs gyurmafilmmel díjat nyert. Amikor kimentek a színpadra átvenni, mindenki meglepődött, hogy hát ezek 13 éves kölykök? Nem a kreativitással volt baj tehát. Nem maradhatott Julis a w-ban?
KedvelésKedvelés
Velünk is hasonló fordult elő. A gyerek óvoda első két évében nem volt képes két vonalat lerajzolni. Néztem a gyerekek által rajzolt képeket az ovi folyosóján, az én lányomén max. kriksz-krakszok voltak. Aztán egyszercsak megtáltosodott, ma már eszméletlenek a rajzai. Művészeti felsőoktatásba készül.
Az ovi utolsó évében voltunk nevelési tanácsadóban, mert nem tudtuk eldönteni, hogy iskolaérett-e (május végén született, és akkor még nem kellett 6 évesen iskolába menni). Kijelentették, hogy fejlesztés kell neki, mert diszgráfiás. Nem jártunk fejlesztésre, egyébként elment suliba 6 évesen, sokáig kitűnő tanuló volt, most a gimiben is 4 felett van az átlaga. Ennyit a diszgráfiáról.
Tényleg kocka a rendszer.
KedvelésKedvelés
A törvény szerint most sem kell hat évesen iskolába menni. Ha az óvodavezető és a szülők úgy döntenek, a 7 évet be nem töltött gyerekek külön nevelési tanácsadó stb. nélkül maradhatnak még az óvodában. Csak a 3 éves kötelező óvoda miatt kell a hely, és az állami ovikból szinte automatikusan küldik iskolába a gyerekeket.
KedvelésKedvelés
Nem maradhatott, kibeszéletlen konfliktus, homályos ellenszenv miatt nem vették fel az öccsét, tudván, hogy akkor nem lesz más választásom. A szülőtársak vállvetve segítettek, nem velük volt a gond.
KedvelésKedvelés
Ó, hát még ott is! sajnálom. Vagyis disznóság!
KedvelésKedvelés
Azt gondolom errol, hogy ahogy a ferfiakat uralkodo hajlamukban minden oldalrol segiti, tamogatja, tolja a rencer, ugy a pedagogusokat is a magyar oktatasi rendszer. Es a tetteiknek ugyanugy nincs kovetkezmenye, ahogy a ferfiakenak sincs.
Megtehetik.
Megteszik.
KedvelésKedvelés
A rencer, ahogy írod, kocka, és a pedagógusoktól is azt várja el, hogy igazodjanak. Nem lóghatnak ki, bele kell kockulniuk. A leglelkesebbek is belefásulnak idővel. Hát még aki sosem volt igazán elhivatott!
KedvelésKedvelés
Én nagyon szenvedtem a rendszer miatt. Azzal telt az időm nagyrésze, hogy kijátszam a gyerekek javára. Borzalmas elvárások voltak, én meg hagytam őket játszani. Zenéltünk, táncoltunk, kézműveskedtünk és játszottunk. Ha jó volt az idő, akkor csatangoltunk. De minden ellenőrzéskör görcsbe rándult a gyomrom, mert tudtam, hogy a gyerekek nem tudják azt, amit a rendszer szerint kellene. Nagyon szerettek a gyerekek, de nem megyek vissza. Utálom, hogy minden gyerekellenes rendelkezést nekem kell végrahajtani, számonkéréskor meg engem büntetnek, ha valami nem jól van.
KedvelésKedvelés
“hát hol lennék? én rajzoltam!” Nagyon jóó! 🙂
KedvelésKedvelés
Én is megmosolyogtam, mennyire igaza van.
KedvelésKedvelés
Engem arra figyelmeztetett oz óvónéni, hogy egy akkora gyerek, mint a fiam, már kellene tudja, hogy jobb kezes-e, vagy balkezes (4 és fél éves), mert később gondot jelenthet az iskolában. Engem egyáltalán nem zavar, hogy a fiam rajzolás közben mindkét kezét használja. Egyik kezében barna, másik kezében piros ceruza, és mindkettővel fest, vagy, amikor eszik, jobbal elkezdi, majd ballal folytatja a legnagyobb természetességgel. Mondtam is az óvónéninek, hogy nekem a fejlesztő pedagógus azt mondta, hogy ez rendben van, mire az óvónéni azt mondta, hogy a tanítóképzőben ők ezt másképp tanulták. Én mondom erre, hogy jó-jó, de az 30 éve volt!!! Azóta nem veszi fel a telefont, ha hívom. Szóltam neki, hogy nem szeretném megtudni, hogy tudtomon kivül a fiamat megpróbálja rászoktatni valamelyik kezére…
KedvelésKedvelés
Nem vagyok a téma szakértője, de rémlik, hogy ma már ez a jobb (vagy bármelyik) kézre való szoktatás elavultnak és károsnak számít. Mivel szülő még nem vagyok, a saját tapasztalataimból indulok ki. Engem sem akartak iskolába engedni, mivel
1) botrányosan hosszú ideig (három vagy négyéves koromig) semmit nem voltam hajlandó rajzolni, amikor meg igen, akkor csak és kizárólag piros és rózsaszín pöttyöket. Bólogattak is az okosok, hogy na, festőművész biztosan nem lesz a kislányból! Mai eszemmel már szólnék a fejcsóváló óvónőmnek – feltartott mutatóujjal – hogy minimalizmus vazze, tessék azt megbecsülni, mer jó! Ugyanő volt, aki nagycsoportban leültetett az asztalhoz, hogy márpedig addig innen fel nem állok, amíg nem rajzolok virágokat! Hát rajzoltam, hadd örüljön. (Aztán jött egy kreatív korszakom, mint a Julisnak, csak később, de ez már másik történet.)
2) Második bűnöm csak annyi volt, hogy messze alulmúltam az előírt méret és súlyhatárt. (Mint ahogy a felnőtt rokonaim többsége.)
Hja, szóval kemény idők jártak akkoriban! (Kora nyolcvanas évek.)
Tanulság? Nem is tudom. A megfelelően átlagos méretet ma sem érem el a 160 mínuszos magasságommal, és végül szobrász lettem, és mind a kettő kezemet egyformán használom ha rajzolok, és úgy általában a legtöbb tevékenységhez.
Na, ahogy visszaolvasom, nem biztos, hogy megnyugtattalak, pedig ez lett volna a cél.
Viszont erősen gyanítom, hogy abból, ahogyan a fiad a kezeit használja, nem származik később hátránya. Ez lett volna a lényeg.:)
KedvelésKedvelés
Jelentem, kétkezes vagyok ÉS diszgráfiás, alapból vér rondán írok és baromi lassan, erővel szoktattam rá magam, hogy ha akarok, tudjak gyöngybetűkkel is írni. Mai napig tartok itthon elsősöknek való vonalas füzetet, majdnem minden nap gyakorlok benne, mert csesződjek meg, ha hagyom, hogy egy ilyen egyszerű dologban hátráltasson valami velemszületett izé.
Rajzolni egyáltalán nem voltam hajlandó az után, hogy oviból elutaltak gyerekpszichológushoz, mert nyári élmények címen színes krikszkrakszot nyújtottam be, és azt hitték, zakkant vagyok. Nem tehetek róla, nekem egész nyáron a kurvasok térképnézegetés tetszett a legjobban, főleg mert anyám irányba forgatva se tudott kiigazodni rajta, én meg első blikkre megmondtam, hol kellett volna balra fordulni, hogy most ne a határban keresgéljük az utat. Olyan térlátásom van, hogy férfiak is megirigylik. De ezen a rajzos dolgon besértődtem és juszt se produkáltam nekik semmit.
Egyébként most panaszkodni jöttem ide, mert anyám közölte velem, hogy dobjam ki a gyereknek azokat a rajzait, amik NEM MÉLTÓK. Visszakérdeztem, mert azt hittem, rosszul hallok. Mi van? Hát amelyik rajza nem sikerült olyan jól, azt ne tartsam meg, mert kevés hely van. Mondja ő, aki kényszeresen vásárol, múltkor megszámoltam, hogy huszonhat bögrénk és tizennégy evőeszközkészletünk van. Kettőnknek. Ne tudd meg, hány lámpatestet préselt be a lakásomba, mert neki farkasvaksága van, és mindig sír, hogy nálunk az energiatakarékos égőknél nem lát, úgyhogy vesz egy lámpát, amit csak bebaszok egy polcra. De könyvre ne költsek, inkább dobjam ki a pénzt az ablakon, ugyanaz az eredmény. Huhh, elkalandoztam, elnézést, közben gőzpamacsokat eregetek a fülemből. Szóval hogy a lányomnak vannak díjnyertes rajzai, azokat tartsam meg, a többit dobjam ki, mert nem méltó. Már le se állok vele magyarázkodni, hogy amit az én lányom keze termel, még ha egy bráner graffiti is lenne, az nekem mind tetszik, mert az én lányom csinálta, és amit az én lányom alkot, az nekem mind érték, és jobban teszi ez a kurva világ, ha nekik is az lesz, MER’ AZ ÉN LÁNYOM csinálta, és rohadtul nem tunkolom mindenki orra alá folyvást, mert ennyire nem vagyok megszállott, de azért diszkréten beszkennelek és feltolok fészre MINDENT, még a vázlatokat is, mert az én lányom csinálta és veszettül odavagyok ezért a kis firkazseniért, mert az én lányom!
Fuhh, asszem lenyugtatózom magam, köszi a figyelmet, Főnixtoll balra el.
KedvelésKedvelés
Jól teszed, csak megerősíteni tudlak. Nálunk anyu ebben különösen jó volt, óvónőként és anyukaként is értékelte a rajzainkat. Neki köszönhetően komoly archívum gyűlt össze. Huszadik születésnapomra beszkennelve, CD-re másolva átadta az összeset, mondván, hogy ez a gyerekkori portfólióm. Csúcs!
Ovis koromban azért egy kicsit ő is aggódott a nemrajzolós, később pöttyözős korszakomban, de ez valószínűleg inkább a külső nyomástól lehetett. Ő látott bennem fantáziát. (Most vigyorgok, mint a tejbetök.)
A lányodnak szerencséje van.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, már megnyugodtam. És élvezem a fiam szinkron tevékenységét 🙂 örülök, hogy még vannak hasonszőrűek 🙂
KedvelésKedvelés
Egy hatvanas rokonunk mindkét kezesnek született, gyerekkorában átszoktatták ugyan a “szép kezére” de szerencséje volt, csak az írása lett iszonyú. Gyereksebész lett ma is emlegeti, hogy micsoda adomány, hogy mindkét kezét egyformán tudja használni.
KedvelésKedvelés
Keresztanyu pistás volt. Egyik kezével számlát összesített a másikkal aláírt és átvette az ablaknál amit hoztak. Szédületes volt még nézni is. És senki nem tudott úgy sütni, meg habot verni bármelyik kezével. Ő is kétkezes – szerintem ez áldás.
KedvelésKedvelés
postás az a pistás – és hülyetelefooooon
KedvelésKedvelés
Nyugi, én elhittem,hogy ez egy speciális képességet jelző mozaikszó. 😀
KedvelésKedvelés
En is, mondom akkor a kétkezes az mától pistás.
KedvelésKedvelés
Áááá, pedig már kezdtem fantáziálni, hogy a pistás miféle különleges tulajdonság, vagy állapot lehet… és titokban szégyelltem magam, hogy biztos csak én nem tudom.
KedvelésKedvelés
Én már éppen készültem beütni a pistást a gugliba, mikor látom, hogy nem is szakkifejezés…de kár! 😦
KedvelésKedvelés
Ugye? 😀
KedvelésKedvelés
Az bizony 🙂
Az ember simán cserélgeti a kezét habverés, szögbeverés, stb. közben, mikor melyikkel fér jobban hozzá, vagy melyik a kevésbé fáradt 😀
Nálam is akkor tudatosult, hogy kétkezes vagyok, amikor a bringámat szereltem úgy 9 évesen, bal kézzel forgatva a csavarhúzót meg a biciklikulcsokat.
KedvelésKedvelés
Apám építészmérnök. Eredetileg balkezes, de gyerekkorában átszoktatták az általános iskolában (óvodába nem járt, egy idős néni vigyázott rá és a testvéreire, hatalmas szeretettel és odafigyeléssel – eredetileg apáca volt, tudatosan gyermektelen!). Gyönyörűen rajzol és ír mind a két kezével, bármikor meg tudja cserélni. Ebből él és boldog vele.
KedvelésKedvelés
én is kétkezes:-) átszoktatva jobbra az oviban. nem írok szépen, cserébe ballal is. az irényérzékelésem viszont elég fura volt egész alsóban. a térlátásom a mai napig rettenet. van ezek közt összefüggés vajon?
KedvelésKedvelés
Elképzelhető, hogy van összefüggés. Én is sorstárs vagyok, az egyértelmű jobbkezességem ellenére.
(A vezetést (az elvi megfontolás mellett) azért hagytam abba, amiért harmadjára lett meg a jogsim: ha hirtelen kell mondanom, nem tudom melyik a jobb vagy a bal kezem, az itt fordulj jobbra utasítás sajnos gyakran értelmezhetetlen.
Az irányérzékelésem nekem valahogy nem egy a háttérben futó program, hanem lefoglalja az egész kapacitásom. Tükörből sem tudok tájékozódni, háttal sem.
Az tesztek szerint az IQ átlag feletti, papíron meg tudom oldani az ilyen feladványokat, élesben nem. Miért lehet ez, rejtély.)
KedvelésKedvelés
Jé, sorstárs 🙂 Én MUTATNI szoktam, mert mondani általában fordítva sikerül.
A térlátásom amúgy jó, rajzórákon a vetületekből simán megrajzoltam a térbeli testet, vagy fordítva (műszaki rajzot is tanultam).
A tükör nekem is probléma (próbáltam saját hajat vágni, meg hasonlók).
A tesztek nekem sem okoznak problémát.
Mókás, mik ki nem derülnek 😀
KedvelésKedvelés
Ez nagyon érdekes.
KedvelésKedvelés
En se vezetek:-o
KedvelésKedvelés
Nagyon tréfásan hangzik majd, amit most mondok, de én is sokáig ezért nem vezettem. Autóvezetést oktató barátunktól kaptam a jó tanácsot, hogy ha autóba ülök, vegyek fel egy élénk színű gyűrűt a jobb kezemre, és tudatosítsam, hogy AZ a jobb kezem. Bingó.
(Szintén kétkezes, kétlábas. Egyedül vagyok, akit nem zavar, ha a jégpályán megfordítják a menetirányt.)
KedvelésKedvelés
Nekem a sógorom döntött úgy, hogy akkor az egész háztartásuk legyen balkezes, ha egyszer a csaja balkezes.
Én dönthetek bárhogy, elektromos fogkefével sem tudok ballal fogat mosni.
KedvelésKedvelés
Több, mint 20 éve vezetek, úgy, hogyha valaki beül mellém navigálni, előre szólok, hogy ne mondja, hanem mutassa, merre kell kanyarodni. 🙂 Többek között ezért van nálam tiltólistán a GPS (meg sok minden másért). Térképfüggő vagyok. Közben pedig a térlátásom és a tájékozódóképességem átlagon felüli.
A férjem is, én is balkezesek vagyunk, full balos háztartással, és van hozzá három tök jobbkezes gyerekünk is. Ki érti ezt?
Verjetek agyon, de úgy érzem, hogy néha túlpörgik ezt a jobbkéz-balkéz dolgot az ovisoknál. Annyira úúútáltam az oviban ezt a fejlesztős időszakot. Azt éreztem, hogy az óvónénik itt akarják a kompetenciájukat fitogtatni. Esküszöm, jobban izgultak rajta, hogy megy-e a gyerek iskolába, mint én. 🙂
KedvelésKedvelés
Valami miatt a Waldorf _elvileg_ megkísérli átszoktatni a gyereket (nem nyomulnak, nem erőszakosan, csak tesznek egy próbát), de a gyakorlatban nem hallottam ilyen esetről.
KedvelésKedvelés
😮 Micsoda? Nekem volt osztálytársam balkezes, a kutya nem törődött vele, pedig akkor még Vekerdy max. egyetemista lehetett. Nem, azok a tanárok nem 30 éve tanultak, hanem 60!
KedvelésKedvelés
Súlyosan elhanyagolták…
KedvelésKedvelés
Jaja. Ezért lett az egyik szegényből nemzeti park igazgatóhelyettes. Ja, az anyja is tanár volt. Ugye ő is legalább 50 éve végezte el a főiskolát.
KedvelésKedvelés
Ha mindkét kezes, az mindenképpen adomány! Ezek, hogy jobb-e a térlátás, meg ilyesmik, nincsenek ezzel összefüggésben. Persze a latinbetűs folyóírás egyértelműen könnyebben megy jobb kézzel, mert a bal kézzel letakarjuk az írást, nem tudjuk olyan jól áttekinteni, és kicsit kitekerve kell tartani a kezünket, hogy ne kenjük el folyton a tintát. Ha nem utasítja el egyértelműen a gyerek, akkor szerintem nem gáz, ha azt mondjuk neki, hogy ezt (mármint a latinbetűs írást) jobb kézzel szokás csinálni. Kiegyensúlyozásul pedig meg lehet tanítani a rovásírásra, amit viszont ballal érdemesebb, mivel azt jobbról balra kell írni és olvasni. Egy kétkezes gyereknél erre simán van lehetőség. Persze ha kifejezetten balkezes valaki, és akkor erőltetni a jobbkezes írást, az szerintem is káros.
KedvelésKedvelés
Én gyerekként tükörírtam bal kézzel gyakorlásként. Fel se merült bennem, hogy azt nem lehet ugyanolyan könnyen olvasni.
KedvelésKedvelés
jaja, én is csináltam ilyet! 🙂 Most is ugyanúgy olvasok tükörből. Néha fel sem tűnik a különbség. Ezért csodálkoztam, mikor rászoktak erre a fordított tűzoltóság meg rendőrség feliratokra az autókon, hogy ez nem egyértelmű mindenkinek?
KedvelésKedvelés
Én még mindig nem értem, hogy mire jó. Hogy a visszapillantó tükörben segítsen nekem olvasni? És ha direktben nézek rá, akkor meg nem segítenek elolvasni?
KedvelésKedvelés
Óóóóóóóóóóóóó! :))
KedvelésKedvelés
Én balkezes vagyok (bár jobbal használom az ütőt, jobbal eszem, az már kétkezesnek számít?), és hála égnek, senki nem akart átszoktatni, viszont általánosban teljesen véletlenül rájöttem, hogy tudok jobbról balra, tükörírással írni. 😀 Jó móka.
KedvelésKedvelés
Miért kéne bármelyik kezére rászoktatni? Én is kétkezes vagyok, majdnem egyformán használom a kettőt, és a nagymamám is ilyen volt. Jó, írni végül jobb kézzel tanultam meg, de tudok ballal is.
Már régen vége annak az időnek, amikor erővel rászoktatták a gyereket a jobb keze használatára, nekem is voltak balkezes osztálytársaim, pedig nem tegnap jártam suliba 😀
KedvelésKedvelés
Ennyi kétkezes emberke egy rakáson, nem alapítunk egy drow elf fegyvermester klubot? 😀 Ha már úgyis kiderült, hogy sok itt a fantasy rajongó.
KedvelésKedvelés
Miért is ne?
Én ugyan inkább sci-fi rajongó vagyok, de a fantasyt is kedvelem, most épp a malazák kalandjait olvasom a Kindle-men 🙂
És alig várom, hogy megtudjam, mi lett Korall város ostromának az eredménye (sikerült-e a pannioni Látót likvidálni), valamint hová lett a Hold Szülötte.
KedvelésKedvelés
tegnap szülőin voltam. van valami problémája néhány szülőnek, de nem voltak képesek elmondani hogy mi. mindenki virágnyelven beszélt, mert nem volt képes megnevezni sem a tanárokat, sem a problémát, nehogy sértődés és vita legyen. így viszont nyilván megoldás sem keletkezett, mert meg sem tudtuk érteni, hogy mi a probléma. azért abban elég nagy egyetértés volt hogy a gyerekek “túl elevenek”. milyen beszédes a magyar nyelv ugye, miért milyenek legyenek túl holtak? és hogy ennyi idős korra már kéne tudni 45 percet ülni (6-szor), a szünetekben meg minden nap 11.30-ig elintézni az aznapi ebédjegyet. (miért kell ezt naponta? és mikor tud a gyerek pihenni, játszani?). szétstresszelik a gyerekeket, akik lázadnak, (az osztály kétharmada eleven fiú) de az egész szülőin zéró, azaz zéró önreflexió született a szülők saját részéről, és arról, hogy vajon mennyire adekvát ez az egész a gyerekeknek.
volt aki tök komolyan felvetette a fenyítés visszahozatalát “a mi időnkből”, amire a tanár mondta, hogy azt azért már nem lehet.
az, amit a szülők vártak, elvártak, követeltek az iskolától, az szerintem a gyerekeket megnyomorítja, és érdekes módon Rózsikánk is pont ilyesmiket beszél. nem tudtam nem észrevenni, hogy a kisvárosi értelmiség, a környék legjobb iskolájában, pontosan azt igényli, amit az ország vezetői beszélnek. amit az ilyen zavaros anyák mint én szeretnének, az meg megvitatásig el sem juthat, nem is érti senki. egyre inkább arra jutok, amire mindig is, csak megerősödött most is, hogy pont olyan az országunk amilyennek valójában akarjuk, pont olyan rutinok vannak és pont olyan vezetés, mint amit a nép valójában, zsigeri szinten igényel. rémisztő. és tök nem csoda, hogy ennyi ember elmegy, aki ezt nem kívánja magának.
még attól kapok agyfaszt, amikor a kedves szülők kijelentik, hogy “mi is felnőttünk valahogy”. meg “mi is kibírtuk”. és akkor csendben végignézek ugyanezeken az embereken és sírok, hogy hát igen… olyanok is lettünk… és tényleg ezt akarjuk a gyerekeinknek is? és basszameg hova juttattuk az országot? nem is értem…
KedvelésKedvelés
Igen, nekem is ez a bajom, hogy amiket az ismeretségi körömben hallok, és nem csak a waldorfosoktól, abból annyira hihetetlen, hogyan lehet ilyen iskolai “reformokat” bevezetni széleskörű tiltakozás nélkül. De aztán olvasom más helyen, hogy bizony, erre van igény. És megdöbbenek. És értem, ez hogyan bénítja az esetleg az én felfogásomhoz közelebb álló, nem is kevés tanárt, és képtelenek bármit tenni, nem rajtuk múlik. Nincs olyan, hogy becsukja az ajtót, és úgyis azt csinál, amit akar, aszerint, ahogy jónak látja, mert a szülő jön, és követelőzik, az a felfogása, hogy ez egy szolgáltatás, szabják az ő igényeire, holott nem szakember, honnan tudná, hogyan kell. “Mi is felnőttünk” – ez meg annyira önhitt, mintha tökéletes példánnyá cseperedett volna az illető minden probléma ellenére, akit mintaként lehet odaállítani, pedig erről szó sincs.
KedvelésKedvelés
igen, pontosan. közben az is van, hogy mi, a szülői generáció az ölünkbe kaptuk az országot a rendszerváltáskor. tök jó helyzetből, tök jót lehetett volna csinálni. ezt mi, a mi “szuper” oktatási rendszerünk termékei, személyesen basztuk el. az, ami most az országban van, ezért a káosztért én elég rendesen a saját generációmat (40-50) tartom felelősnek. a mostani fiatalok számára nem kínálunk életperspektívát, rekordokat dönt a friss diplomás munkanélküliek száma, menekülnek a fiatalok, és lassan már egyetemekre sem lehet bejutni a csökkentett helyek és a pénztelenség miatt.
ha egyenrangú pozícióban lennénk a saját iskolás gyerekeinkkel, és azt mondhatnák nekünk, hogy menjünk a francba és nézzünk már magunkra, hogy milyen “példaképet” állítunk nekik, akkor elég nehéz lenne védeni a mundér becsületét. de “szerencsére” nem vagyunk velük egyenrangú pozícióban, előjog és erő alapján nyomhatjuk le őket simán, és tehetünk ilyen normatív állításokat, hogy “mi is felnőttünk”, meg “bezzeg a mi időnkben”. bezzegbazdmeg…
valaki egyszer magyarázza már el, hogy pontosan melyek azok az értelmezhető eredményeink, ami alapján annyira verjük a mellünket.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, miért, de én minden, korosztályomhoz képest kiemelkedő eredményemet különtanár miatt, magánórára vagy tanfolyamra járás miatt értem el, nem az iskolai oktatás miatt.
KedvelésKedvelés
Én is hittem a változásban. És most szégyellem, hogy hova jutottunk. És én is el akarok menni.
KedvelésKedvelés
Totális zűr van a fejekben. Egyfelől határozottan kijelenti a szülő, hogy márpedig egy 11 évestől nem elvárható, hogy felírja a leckét és bepakolja a táskáját, másfelől 3 perc múlva kijelenti, hogy ha a tiltása ellenére rajtakapja a gyereket a számítógépezésen, akkor megveri, mert mással nem tud hatni rá. Hmmm.
KedvelésKedvelés
Érdekes, a gyerekeim iskolájában nem tudom, hogy mennyire van ez. Nem voltam sokat szülőin, most volt egy, akkor a gyerekek velem, anyjuknak más igen fontos dolga volt, így persze egyikünk sem volt ott. Mondjuk nem okvetlenül értelmiségi szülők. Ha nem tévedek, a szomszéd kisváros. Ettől függetlenül sajnos tényleg azt hiszem, hogy többségben vannak a rettenetesen, ostobán gondolkodók.
Ja, a mi időnkben: hivatalosan a mi időnkben sem lehetett testi fenyítést alkalmazni, márpedig asszem az én időm a szülők többsége születése előtt volt.
KedvelésKedvelés
Az én időmben (60-as évek) még volt testi fenyítés: tenyeres, körmös favonalzóval, a nagyobb fiúk pajeszát a matektanárnő (egyetemről frissen kikerült, mi voltunk az első önálló osztálya) simán megcibálta (annál fogva húzta őket fel, ha nem akartak felállni), de pofont is osztott olykor.
Egyszer én is kaptam, de szerintem csak félre ment, mert semmit nem csináltam, csak ültem a padban és írtam a leckét (a napköziben helyettesített épp akkor). Meg se mondtam otthon, mert minek? Csak meglepődtem, mert amúgy kedveltük egymást. Egyszeri eset maradt.
KedvelésKedvelés
Én is falnak megyek ettől az “én is megtanultam valahogy”-dumától. Mert ha megkérdezed, hogy jó volt-e, rámondanák, hogy nem mindig, és hogy ugyanezt akarnád-e a gyerekednek is, nem pedig jobbat, na, akkor már gondolkodni kéne.
Főnökömnek panaszkodom, hogy nehéz nyelvórát tartani úgy, hogy nem lehet fénymásolni. Másfél éve mondom neki. A végén mindig elhangzik a szájából: akkor se lehetett fénymásolni, mikor mi oroszul tanultunk. Ilyenkor szeretném leütni.
KedvelésKedvelés
Nem, de akkor a zállam mindenkinek a kezébe odanyomott egy oroszkönyvet (ha akartuk, ha nem), majd ha lesz tömegesen óccsó tankönyv megint, nem kell másolgatni.
KedvelésKedvelés
Nem mellékes az a körülmény, hogy jellemzően NEM tanultunk meg sem oroszul, sem más nyelven.
KedvelésKedvelés
Igen, csak ha az ember főnöke mondja azt, hogy “én is megtanultam valahogy oroszul”, nem lehet neki azt válaszolni, hogy “ja, szarul, mire emlékszik azon túl, hogy nyikto nye átszúsztvujet?”
KedvelésKedvelés
Van tankönyv, nem olcsó, de megveszik. Csak hát, ugye, tesztet is kéne hébe-hóba íratni, angolból meg nem úgy megy ám, hogy lediktálom a kérdéseket. Vagy az érettségire tesztekkel készülünk, azt sem tudom elmesélni, hiába szeretek előadni.
KedvelésKedvelés
Ez a “rajzelemzés” olyan mint valami elmebajos izé. A hány ujja van, hogy áll a haja, van-e már térben, síkban, néz-e valamerre. Ezek a buta úgynevezett “életkori sajátosságok” egészen idióta dolgok.
Az egyetlen valódi ilyen életkori sajátosság az, hogy a kisbaba végigkeni a spenótot az asztalon és ezt – mint első művészeti alkotását – felettébb élvezi! Na ezen a ponton aztán annyi tempóban fejlődnek, haladnak, mint amennyien vannak.
Az egy rajzból vizsgálástól még a körmöm is lobot vet (pedig most neon zöld).
Miért nem maradt a Waldorfban végül a Julis? (Erről lemaradtam). Nálunk nem volt megfelelő Waldorf emberi közelben, maradt a rendes helyi suli, ami beválik nagyjából. (Sok szempontból az én lányomnak még jobb is, így utólag végiggondolva, ez a “rendes” iskolarendszer)
Amúgy ez a “nem tudjuk melyik kezes” téma nálunk is megvolt. Ezért kéne fejlesztésre járni a gyereknek – most nem jár, mert éppen nem tudom miből fizetni a magánt, az államit meg sehogy se sikerül valamiért elintézni. Mindig valahol megakad.
Épp emiatt az egészen eltérő fejlődés, meg az un “rajz oktatás” (ami igazából nem is létezik) miatt rajz osztályzást sem nagyon értem, bár amikor a többiből kap és csak a rajz jegy mellett van egy nagy, dagadt D betű, és azzal jó ám hazajönni. Mert a többi végképp tudja, hogy ebből ő jó, elismert, megfelelő. (A matek meg nem megy mert kéne a fejlesztés, de nincs) – és egyébként meg nem számít az egész idehaza, csak a suliban.
A rajzok – egyenként külön, apró csodák. Mindenkié. Jó vele játszani, hogy mennyire benne vagy, rácsodálkozni a “kétfarkú kutyára” (Nahát, maga honnan sejtette, hogy én csalom a feleségem!) de tilos definiálni általa a másikat. Tulajdonképp ezért nem vagyok már én grafológus. És ezért tudom egyre jobban és jobban élvezni az analízis helyett a szintézist :).
KedvelésKedvelés
“versmondás — később alig kiirtható — éneklő hangsúllyal”
Ez most eszembe juttatott egy-két dolgot. Az egyik, hogy csodával határos módon mentesültem ez alól – óvodába egyetlen évig jártam, akkor sem nagycsoportba, mert nem volt férőhely, szóval a középső után dobtak be az iskolába. Ahol az ábécé végére érve a karácsonyi szünetben Grimm-meséket olvastam, januárban már az a “probléma”, hogy túl gyorsan olvasok hangosan, hát a többi gyerek még alig tud betűzni. Az egész alsó általános iskolai pályafutásomat végigkísérte ez, hogy túl gyorsan olvasok. Élőszóban ugyanez, lelkesen magyarázó gyerekként minden próbálkozásomat azzal intette le a tanító néni: ne hadarj, ne köríts ennyit. Felső tagozatban már kedvem sem volt semmihez, csendes lettem, majdnem problémamentes. (A majdnem arra vonatkozik, hogy az osztálytársaim még kevésbé fogadtak be, mint valaha, az osztályfőnököm szerint meg nem igyekeztem eléggé beilleszkedni, barátkozni.)
Gimnáziumban élveztem a hangosan olvasást, ott már életkori elvárás volt, amit addig próbáltak belőlem kiirtani – aztán tanárcsere miatt visszakerültem oda, ahol a part szakad. A kedvenc verseimet az egyik eminens lány olvashatta fel, aki a már említett éneklő hangsúllyal rombolta le őket, aztán őt elküldték versmondó versenyre, engem nem.
A párom meg van lepődve, hogy mennyire kifejezően olvasok fel bármit, náluk ez szokatlan. Mióta a keresztlányunk megszületett, egyfolytában megy a versolvasás és -mondás, de a hangsúlyozás nekem fáj. Nem egyszerűen énekelve mondanak el bármit, hanem ütemet tartanak a nem ütemhangsúlyos verseknél is, és érezni lehet a sorvégeket. Prózában, hírolvasásban is. Nyilván nem tehetnek róla, csak nekem iszonyatosan furcsa ezt hallani minden alkalommal.
KedvelésKedvelés
A túl gyors olvasás nálam is probléma volt, felsőben állandóan konfliktusba keveredtem a magyartanárral, mert nem hitte el, hogy annyi idő alatt elolvastam a verset, vagy az olvasmányt.
Az éneklő versmondás nekem is megvan, nem tudom miért. Anyu szépen átéléssel tudott verset mondani, én meg ha otthon felmondtam a megtanult verset, akkor is éneklő hangsúllyal, nyújtva, mint a rétest. Talán azért mert mindig is utáltam verset mondani, szerepelni, de az éneklő hangsúly megnyugtatott, és valahol lázadást is kifejezett a részemről – itt van megtanultam, elmondtam, adjatok rá egy jegyet, aztán basszátok meg.
KedvelésKedvelés
Én is rémisztően mondtam fel a kötelezőket – a kötött szöveg megtanulásával mindig bajom volt, (és a nyelvtanulással is) egyszerűen befeszültem. Anyukám gyönyörűen szaval, amikor látta, hogy végképp nem megy a tanulás, kazettára mondta a Toldit 12X, és minden este lefekvéshez és álmomban is hallgattam.
Minden erőfeszítés ellenére csak énekelve, vagy ráerőszakolt ritmussal tudtam felmondani, ez volt az egyetlen kapaszkodóm.
(A szorzótábla és az abc megtanulásával is gondom volt. A szorzótáblánál is bevetett anyám mindent: memóriakártyák, játszva tanulás, végül béna mondókákat találtunk ki a párokhoz, így ment. Az abc-t 22 éves koromban sikerült úgy-ahogy bevésni, addig szigorúan csak L-ig. Fogalmam sincs miért van ez.)
KedvelésKedvelés
Én énekelve tanultam meg az ABC-t, és végig kell énekelnem magamban ha szótárazok, mert máshogy fogalmam sincs, melyik betű van előbb.
KedvelésKedvelés
Én a cirill ábécével voltam így mindig is.
A vicc, hogy egy szót sem tudok igazában oroszul, de az abc-t énekelve végig mondom 😀
KedvelésKedvelés
De cuki az anyukád.
Aztán mégis ember lett belőled!
KedvelésKedvelés
A túl gyors olvasásból nekem is volt már konfliktusom. Vagy nem hiszik el, vagy utálkozva néznek, és próbálnak meggyőzni, hogy nem érthetem, amit olvasok, ha ilyen gyorsan teszem. Pedig de!
KedvelésKedvelés
Nekem nagyon rossz volt az óvodában és biztos, nem feleltem volna meg az iskolaérettségi vizsgán, már csak a szociális készségeimet illetően sem. Szerencsére nem vizsgálták, januári vagyok, iskolába mentem. Anyukám nagycsoportban azzal éltetett minden reggel, csak még egy kicsit, az iskola más lesz, neked valóbb lesz, meglátod. Úgy lett. Kivirultam már elsőben, barátaim lettek, év végén dicséretet kaptam (elsőben még nem volt osztályzás) és nagyon boldog voltam, pedig a tanító néni nem volt különleges vagy nagyon nagyszerű, mégis. Aztán meg elmentem egy nyolcosztályos gimnáziumba és az meg igazán nagyon nagyszerű volt.
KedvelésKedvelés
Ugyanígy voltam az óvodával – úgy éreztem magam ott, mint az idióták között, érettebb voltam a társaimnál, és nem tudtam beilleszkedni. Minden reggel hiszti és balhé volt otthon, hogy oviba kell menni, és úgy vártam az iskolát, mint a megváltást – hogy végre tanuljunk írni, olvasni és valami normális dolgot. És hogy ne kelljen minden délután aludni – nekem az volt a legnagyobb kín, soha nem aludtam, rosszalkodtam, ami miatt aztán vagy elvertek, vagy kizavartak a vécébe. Persze ott meg tovább rosszalkodtam… A másik terror nekem az oviban az volt, hogy mindig mindent meg kellett enni ebédre, én meg nem bírtam, és ezért szintén állandóan balhé volt. Előfordult, hogy megtömtek, én meg kapásból kihánytam. A suliban én is kivirultam, ár aztán ott is jöttek gondok – alkoholista tanítónéni – mégis jobb volt, mint az óvoda.
KedvelésKedvelés
Az a durva, hogy én sokszor megkapom manapság, ha előkerülnek a saját óvodai emlékeim (nagyobbik gyerekem óvodás korú, így ez a téma gyakran felmerül mostanában, sokféle környezetben és kontextusban), hogy az biztosan nem úgy volt. Nekem nem volt jó oviba járni? Az nem lehet, biztosan rosszul emlékszem vagy már akkor is bajom volt, lényeg, hogy az én hibám, hát miért nem éreztem jól magamat ott?! Az ovi móka és kacagás a gyereknek, muszáj, hogy az legyen. És ezt óvodás gyerekek szülei mondják nekem (vagy bölcsis gyerekek szülei a bölcsiről), akik így akarják messzire hessenteni a gondolatot, hogy esetleg a gyereküknek az élete nem mindig napsugárban-fürdés. És ha megkapirgálom, akkor tök sokszor kiderül, hogy a gyerek annyira azért nincs oda és boldog, ha valami miatt otthon maradhat vagy elhozzák korábban. Én tudom, hogy sokan sokat dolgoznak meg az ember fáradt, jó neki kicsit gyerek nélkül, de ezt az áltatást, maszatolást és a saját emlékeim megkérdőjelezését nagyon utálom.
KedvelésKedvelés
Na ez ismerős, bár nem rosszalkodtam, csak lapultam, csukott szemmel, de mindent láttam. És az órát is, persze. Hogy milyen lassan másznak a mutatók. Semmi másra nem emlékszem, csak erre. Mindennnapos horror! A fiúk is kihányták, amit meg kellett enni. De akkoriban még otthon is ez volt. Levest KELL enni. Evés közben nem lehet inni. Persze örüljek, hogy más rossz emlékem nincs, csak ez…
KedvelésKedvelés
Igen, igen, a délutáni alvás, az a RÉM.
Amikor én jártam oviba, még szombaton is volt tanítás/óvoda, de csak fél napos, hiszen a felnőttek is egyig dolgoztak.
Na én minden istenáldotta szombaton megkérdeztem az anyutól: ugye ma nem kell itt aludni? Erre egészen komolyan emlékszem, 50 év távolából is…
KedvelésKedvelés
a nagylanyom 2ev 4hos koratol nem alszik napkozben, a kicsi is most van leszokoban rola. biztos sok gyereknek remek ez a delutani alvas az oviban, de legalabb annyinak meg nincs ra szuksege.
KedvelésKedvelés
du.alvás: nálunk az oviban a teljes csoportból ált. ketten-hárman nem aludtak. én úgy érzékeltem, fontos az a délutáni alvás az ovisoknak (nyilván értem, hogy azoknak talán kevésbé, akik 8-ig alszanak és 9-re járnak be, de az ovi sokaknak 7-től van,- methogy a munka meg 8-tól a szülőknek). szval a csoportunkban ezt elég jól oldották meg, a nagyobbak felkeltek előbb, de ha nem akartak aludni, akkor már nem kellett nekik egyáltalán aludni. a lányom három évig aludt délutánonként az oviban (az elején két órát, aztán csak egyet vagy felet), az utolsó évben annyit kértem, hogy amikor különórája van még koraestig, akkor aludjon egy órácskát, ha nincs, akkor nem kell aludnia. megoldották. sokkal nagyobb gondnak látom a kell-t, a rugalmatlanságot. és rengeteg kialvatlan, fáradt gyereket láttam a környezetemben az utóbbi pár évben, ahol a szülők egyszerűen nem veszik tudomásul a gyerek igényeit vagy lusták rávenni őket az alvásra – ez sem jó, sem rövidtávon, sem hosszútávon.
KedvelésKedvelés
Gondolom, ez függ a család életritmuságól is. Az egészen bizonyos, hogy engem kicsi koromban 7-8 körül ágyba dugtak. Legfeljebb meseolvasás lehetett még ezek után.
Mivel akkor még nem volt TV (úgy emlékszem, 4 évesen lett villanyunk, talán 7-8 évesen TV-nk, az egész utca hozzánk járt 🙂 ), és anyámnak sok dolga volt még este (mosni, mosogatni, másnapi kaját előkészíteni), a nagymamám meg öreg volt és hamar elálmosodott, apám főleg olvasott esténként, nem volt semmi különösebb inger, ami ébren tartott volna. Így a reggel fél hét körüli kelésig kialudtam magam.
Ahogy olvasom a gyerekezős blogokat, meg a facén, mainapság 9-10-11 előtt nem kerül ágyba, de legalábbis nem alszik el a gyerekek nagy százaléka, reggel pedig nekik is kelniük kell akkor, amikor annak idején nekem.
El is hiszem, hogy kimerültek.
Talán nem ártana az őket körülvevő ingerek mennyiségét csökkenteni valamilyen módon.
KedvelésKedvelés
Anyukám tanítónő, a haladó, ovi felé hajló fajtából. Az elsősök szüleinek és a gyerekeknek is javasolni szokott egy óra délutáni alvást, (de a napközis párja is tart egy fél órás “csendespihenőt” tart, a lehetőségekhez képest elég sikeresen)
mert a legtöbb családban a szükség diktál: a szülők későn érnek haza, akkor indul az élet, a gyerekek is felpörögnek, sokszor tíz utánra tolódik a lefekvés, vagy rosszabb esetben van a szobájukban tévé, amit elég sokáig néznek az ágyból. A nyűgős gyerek másnap szenved, csak halmozódik a fáradtság.
Emlékeim szerint én állandóan fáradt voltam, pedig kilenckor takarodót fújtak, és csak fél hétkor keltem. A délutáni alvás rendszerét csak egyetem után hagytam abba egy időre, január óta újra művelem, az életminőségem szárnyal.
KedvelésKedvelés
Devorah: És hogyan tudja megoldani az iskolában a csendespihenőt? Padra borulva? Mert a sulikban már nincsenek kinyitható kiságyak, úgy tudom. Azt hiszem, a fiamnak is jobb lenne, ha tudna pihenni ebéd után, de akkor mennek ki az udvarra a kötelező fél órás levegőzésre, szmogriadó idején is.
KedvelésKedvelés
Milyen szerencse, hogy tényleg jobb lett a suli!
KedvelésKedvelés
az én nagylányomnak se jó az oviban, két évig hallgattam minden reggel, hogy nem akar menni (most már ritkábban mondja). remélem, neki is bejön majd az iskola, bár vannak kétségeim. az ovival ugyanis az a baja, hogy túl sok a szabály. nem hiszem, hogy a suliban kevesebb lesz.
vele a bölcsis próbálkozásunk is csúfos kudarcot vallott, a kicsi viszont imádta a bölcsit (ami egy hihetetlen szeretetteljes légkörű intézmény, pedig nagyüzem, kb 100 kicsi jár oda) és az ovival sincs baja (ott egy csoportban vannak a naggyal).
arra nem emlékszem, hogy én ne akartam volna oviba menni, vagy mondtam volna ilyet, arra viszont igen, hogy a két kedvenc óvónénimet leszámítva mindenkitől féltem.
KedvelésKedvelés
Pfff, mintha az én lányomról/ovijáról írtál volna… minden stimmel, még a két év waldorf is. Végülis alig pár óra köztük a különbség 🙂
KedvelésKedvelés
“Zsiráfot narancssárga szívvel.” Ettől elalélok.
KedvelésKedvelés
Amúgy pedig akkor, ha Waldorf iskolába megy esetleg Julis, még az iskola is talán megfelelőbb neki, mint egy olyan ovi, ahol nagyon “fejleszteni” akarják. Feltéve persze, hogy jó iskola, de gondolom, ezt már átgondoltad. Nekem nagyon nehéz kérdés az iskola, még most is, hogy jó helyen vannak, mert nincs rendes Waldorf gimnázium a környéken (csak egy hírhedten rossz), és már most keresem, mit lehetne tenni. Hihetetlen, hogy csinálnak egy úgynevezett regionális w gimnáziumot, és hová – hát azt is Budapestre, ahol amúgy is van…
Rajzok: az én lányom mindig szépen rajzolt, részletgazdagon, ahogy előírásszerű, sőt… És fel sem merült, hogy ne lenne iskolaérett. Ő a legfiatalabb az osztályban, van olyan osztálytársa, aki kis híján egy évvel idősebb nála. És ha nem waldorf iskola lenne, nagyon szenvedne, mert olyan kis ábrándos lélek. 🙂 Semmit nem mond a gyerekről egy iskolaérettségi vizsgálat, többek közt azt sem mondja meg, iskolába való-e már.
KedvelésKedvelés
“hát hol lennék? én rajzoltam!”
🙂 Imádom, milyen okos.
Ő is.
KedvelésKedvelés
Nem rajzol ujjakat? Én se rajzoltam soha, még negyedikes koromban sem, mert nem tudtam, hogyan kell szépen. Most se rajzolok ujjajak, mert még mindig nem tudok. Borzalmas, hogy nem iskolaéretten érettségiztem és diplomáztam.
KedvelésKedvelés
Én se. Az összes gyerekrajzomon hátra tett kézzel állnak a királylányok.
KedvelésKedvelés
Ha emberalakot rajzolok, akkor vagy hátrateszi a kezét, vagy válltól felfelé rajzolom, vagy hátulról látszik és elöl van a keze, vagy valami háttérelem előrefurakodik és pont kitakarja a kezét… 😀 Egyszerűen képtelen vagyok ujjakra hasonlító ujjakat rajzolni, de még az ökölbe szorított kéz sem hasonlít arra, amit ábrázolnék vele.
KedvelésKedvelés
Úristen, csak most jövök rá, hogy én sem tudok még mindig ujjakat rajzolni! Megyek is, én is visszaadom a diplomámat, úgyis végig tökrészeg voltam az egyetem alatt, nem emlékszem semmire.
KedvelésKedvelés
Jaj, drága rajzterror alatt görnyedő sorstársaim. Most már nem bírom megállni, hogy el ne meséljem a Szakállas Hófehérke sztorit. Fentebb írtam, hogy ez a rajz téma mennyire nehezen indult nálam. Kreatív evolúcióm címszavakban: évekig semmi – pöttyök – virág – Szakállas Hófehérke. A pöttyöktől a Hófehérkéig négy és ötéves korom között jutottam – ó, mily szédületes karrier.
Na, arra emlékszem világosan, hogy valami megmagyarázhatatlan késztetésem volt, hogy a Hófehérke fejét hajjal körítsem. Aztán persze jött a korrektúra, hogy az úgy nem jó, kell hogy látszódjon a nyaka is. Nos, én esküszöm, megpróbáltam. Megígértem, hogy többé nem csinálom. De nem használt sem a bülbülszó, sem a fenyítés. Nem és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, így amikor elértem a kritikus pontig, ti. a nyak vonaláig, akkor valami elképesztően boldog és önfeledt megadással rajzoltam tovább az ébenfekete tincseket. (Váááh, még mindig jó rágondolni, megyek és rajzolok is egyet.)
Ezoterikus beállítottságú ismerősöm szerint ez valójában egy napszimbólum volt; egyetemi csoporttársam – ki velem karöltve tüntetés és petíció szerzője volt anno – megesküdne rá, hogy ez a rendszer elleni lázadás leképződése; az önjelölt pszicho-guru szerint nemi-identitásprobléma (súlyosbítva azzal, hogy a kedvenc mesehősöm sem egy királylány volt, de Csipike az óriástörpe – aki nem elég, hogy fiú, de még gonosz is), szerintem meg Szakállas Hófehérke. És kész.:)
KedvelésKedvelés
Csipike, az óriástörpe! Őt én is úúúgy szerettem!
Egyébként nagyon szerettem gyerekként rajzolni, minden papírra, füzetre, könyv hátuljába, ami a kezembe került, rajzoltam. Mindig a hallott meséket és a velem történteket “illusztráltam” magamnak: királylányokat rajzoltam, és külön élveztem, hogy bonyolult, díszes ruhákat és hajakat rajzolok nekik (a kezük nem látszott), állatokat (a Dzsungel könyve volt az egyik kedvencem, így minden füzetemet farkasokkal és tigrisekkel firkáltam tele, de az otthoni állataimról is mindig készítettem rajzokat). A tanítónéni akkor akadt ki, amikor voltunk temetésen, és hetekig hullaházat, sírokat (sok-sok szép virággal, koszorúval) és temetőt rajzoltam.
KedvelésKedvelés
Jajj, hát igen. Szülőszobásat nem játszunk, temetőt meg nem rajzolunk, mert az olyan kínos izé, zavarba ejtő. Ejnye kislányom, hát nem tudtad, hogy a születés és a halál nem része az életnek! Nna!
Mellékszál: Most eszembe jut, hogy mondjuk a Tim Burton-t megkérdeznék, hogy mi volt a jele az oviban. Hát, akasztófa. Vagy koporsó. Láttam is egyszer egy ilyen filmet – különálló tízperces etűdökből állt – hogy híres rendezők gyerekkora. Na, abban is voltak érdekes momentumok.
És még egy apró off, amikor visszaüt a poroszos nevelés, és nyelvet nyújt a szocialista embereszmény – ööö képzavar, nem vagyok formában, bocs. Szóval anyukám osztálytársát vallatta az osztályfőnök valamikor a hetvenes években: És te, Attila, mi leszel, ha nagy leszel. – Ítélet végrehajtó. – Miii? – Hát hóhér.
(Na, ő vajon mit rajzolhatott az oviban.)
KedvelésKedvelés
Pont múltkor kaptam vissza úgy a hatévest egy négyévestől, hogy a fél délutánt szüléssel töltötték.
KedvelésKedvelés
gyerekkoromban volt egy időszak, amikor vasárnap reggelenként meg kellett engem szülni, bebújtam a Mama hasa alá, ő pedig négykézláb megszült és elvágtuk a köldökzsinórt
néha a nevelőapámnak kellett megszülnie, mert úgy gondoltam, ez így van rendjén
máskor meg disznóvágást játszottunk váltogatva a böllér és a malac szerepét
(mindkét témában csak filmélményeim voltak négyévesen)
KedvelésKedvelés
😀 😀 😀
KedvelésKedvelés
Nem, nem, Csipike nem volt gonosz, csak egyszer besértődött, elhatározta, hogy Eddig és Netovább, és megpróbált gonosz lenni. De nem ment neki.
KedvelésKedvelés
Hú, akkor azt mondod, van remény?
KedvelésKedvelés
Csipike nekem is kedvenc.
Őszinte kis pukkancs törpe nagy szívvel (álomszépen illusztrálva).
KedvelésKedvelés
Meg is őriztem, a gyerekeimnek olvasom, nekik is kedvenc. Tipetupa!
KedvelésKedvelés
Te is kívántad a vackort?
Az a vicc, hogy az én gyerekkoromból kimaradt, felnőtt fejjel találkoztam vele először.
KedvelésKedvelés
Haha, akkor Csipike én vagyok ^^
KedvelésKedvelés
én orrokat nem rajzoltam, mert orral már nem volt szép a királylány. mai napig emlékszem a zavarra, amit ezzel okoztam 😀
KedvelésKedvelés
Többek között óvónő is vagyok. Megfogott ez a két mondat : “Rendületlenül megy a tanítás. Nagyon hasznos, egyébként, de mindig az iskolára kacsingat.” Háthhh igen, nagy igazság van benne. A tanítás szó kissé erős megfogalmazás. Egy lelkiismeretes pedagógusnak viszont, akivel szemben az iskoláknak elvárásai vannak, hogy milyen gyerekeket küld az első osztályba, nagyon szorongatja a tudat, ha nem tudja időben felkészíteni a gyerekeket. Bármi “hiányosság” adódik a gyermek képességében, tudásában, akkor nem csak hogy az iskolarendszer, de még a szülők is elővehetik. Ezért inkább csak “tanít” és “tanít”, van hogy már mértéket vesztve, egy téma alaposabb körberágása nélkül a gyerekekkel, csak hogy a szent heti, havi éves terv ki legyen pipálva. Mióta jó pár éve dolgozom ebben, azóta mondogatom apró kis muslincaként, hogy bizony az iskolai és az óvodai oktatást jobban össze kéne hangolni.
KedvelésKedvelés
Óvodai oktatás?
KedvelésKedvelés
Bezony. Az óvoda is az oktatási rendszer része. Nem kimondott tanítás folyik, hanem amolyan játékokon és tevékenységeken keresztül való ismeret és tapasztalat szerzés.
KedvelésKedvelés
Költői volt, bocs, két egyetemistám van.
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Látványközpontúság vagy élményközpontúság? Két hónapja írt erről L. Ritók Nóra, sajnos pedagógus kollégáim sem nagyon ismerik. Szerintem a bejegyzésben felvetett kérdéshez hasonló gondolatot bogoz röviden, ezért belinkelem, hátha valakit érdekel.
http://www.tani-tani.info/latvanykozpontusag_vagy
A csemetétől én is elaléltam… 🙂
KedvelésKedvelés
Írtam egy brutál hosszút erre és elszállt:-(((
Rövidebben, de nekiveselkedek újból. Nekünk nem jött be a szabad játék elvű csoport. A négy év első fele valóban csodásan telt, a másik felében, főleg az utolsó évben pedig egyszerűen nem tudtak mit kezdeni azzal az óvónénik azzal, hogy nagyok a gyerekek, hogy az enyémet pl. érdeklik a betűk, számok, kitalálósok és “sajnos” megtanult magától olvasni. Nyilván egy heterogén csoportban emberfeletti munka lett volna úgy alakítani, hogy ne csak a 3-4 évesek szeressenek járni. A gyerek hibájának rótták fel, hogy nem talál magának (!) játékot,hogy “csak” rajzol (ezt az utolsó fogadó órán hallgattam meg). Az, hogy a negyedik évben már bizony unalmas negydszerre ugyanazokat a projekt témákat végigrágni, már nem annyira szórakoztató a háromévesekkel beszélgetőkörözni (pedig milyen jó a beszélgetőkör)és hogy ugyanazok a játékok vannak a polcon, nos az nyilván a gyerek hibája. A lányok unalmukban focizni kezdetk és focis kártyát gyűjetni (mondjuk ezt nem béntam), illetve a gyerekek elkezdtek egymással járni (normális, nade ilyen méretekben…) A szupernek induló csoportból 11-en ballagtunk el egyszerre, mindenki tüskével. A sulival az óvónénik úgy voltak, nem kell rá készülni, nem kell difer (nálunk kerületileg nem csinálják), a szabadjáték felkészít, a szülőin tíz percet szenteltek a dolognak (igen volt külön szülői, sokra nem mentünk vele). Kommunikáció kevés volt úgy általában amúgy is, a kommunikációs csatornákról pedig inkább nem nyilatkoznék, a három különböző faliújság nézegetése nekem a szánalmas kategória (persze ahol a fb maga az ördög, ott mit is várok).
Nagyon örültem volna, ha igenis foglalkoznak velük előkészítős módon napi fél órát (logopédust leszámítva) és nem abban merül ki a nagylányság, hogy kikísérhet egy háromévest klotyóra. Az elején hittem benne, hogy jó ” a szabadjáték más semmi”, de a tapasztalat mutatta meg, hogy nekünk, úgy és ott bizony nem a megfelelő, sőt ebből a rendszerből az én szabálykövető, érdeklődő gyerekem kilóg.
A lányom az iskolát felszabadulásként élte meg. Nagyon leterhelt ez vitathatatlan, de meg kell mondjam élvezi. Nagyon nagyon jól megy neki, mégis az elején hátrányban volt, mert nem kapta meg az oviból az utolsó évben azt a pluszt, amit a többi, máshonnan érkezőnek megvolt (nem ismeretekre gondolok). Nem vágyik vissza az oviba még a lgerosszabb napokon sem. Pedig sok barátja volt az oviban és sosem neveltük sem az ovi ellen. Az óvónéniket mindezek ellenére tisztelem és szerettel emlegetjük őket, de azt láttam, hogy életkorilag ennyire heterogén csoportban képtelenek voltak megvalósítani úgy a munkájukat, ahogyan az mindenkinek jó lett volna. Az utolsó másfél évünket tehát nem kívánom senkinek.
Jó lenne, ha az iskola hajlana az ovi felé. Szerintem most pont fordítva van, talán azért is, mert eddig az évig sokan maradhattak egy évvel tovább. A rendszernek változnia kéne, de ugyanúgy ahogy az óvónénink a hozzájuk beiratott kétévéssel kapcsolatban megjegyezte, ő márpedig 3 éves kortól rendelkezik papírral, ilyen alapon a tanítónéni is mondhatja, hogy neki bizony nem erre szól a diplomája.
KedvelésKedvelés
ja igen, állami ovi, nem waldorf és főiskolásoknak gyakoró.
KedvelésKedvelés
majdnem tőlünk is írhattad volna, csak bennünk nincs tüske. Tény, hogy én az augusztusban 6 évest elvittem iskolába. Osztottam, szoroztam, széttártuk a kezünket, elvittem iskolaérettségire.Ott sikerült a nénit kizökkenteni a saját előítéletéből. Ilyeneket mondott: nem tudja beosztani az idejét. Igaz, nem mondték meg neki, hogy mennyi ideje lesz az emberrajzra, ezért a fején 20 teljesen egyforma dugóhúzógöndör haj van. Naná, hogy mellnél elfogyott az idő. Gondolom ott még el is kezdték nyomasztani, amitől a gyerek (nem valami ritka módon) befeszül és jusztse. Különben is ilyen fiatalt ős szinte sosem minősít iskolaérettnek mert nem jó neki az iskolában. Én meg mondtam, hogy még éppen jó neki az óvodában, de nem biztos, hogy a következő év is így lesz. És különben is én mit akarok. Én bizony segítséget abban, hogy hol lesz neki jobb. Ír, olvas, szoroz, viszont konfliktusmegoldó képessége éretlen. Na ehhez sem volt szokva: a vitás eseteket küldik-viszik hozzá. Aztán megvizsgálta és azt mondta, hogy nem tud segíteni. nyugodt szívvel ír papírt, én meg nyugodtan döntsem el a maradék 40 napban, hogy akarom-e használni. Átbeszéltük a tanítókat és azt mondta, hogy na ahhoz a tanítóhoz pont vihetem, okos ötletnek tűnik.
Persze a 40 nap elég durva változásokat hozott: az emberem állása megszűnt, a gyerek most egy másik országban, egy harmadik ország szerinti rendszerben, egy negyedik oktatási nyelven tanul. Itt legalább nincsenek az osztályában a bátyjánál idősebb gyerekek, és ő maga sem a legfiatalabb. A magyarországi tanítónéniét siratja, de jól van. Az óvoda sosem merül fel, hogy jobb lett volna maradni. Az anyanyelvi tanárral van puhítanivalónk.
KedvelésKedvelés
???? hová költöztetek?
KedvelésKedvelés
Most éppen egy másik országba. Ennek a nyelvét egyelőre én vartyogom valamennyire. A “munkanyelv” a többieknek az angol.
KedvelésKedvelés
Ez valami olyasminek tűnik, mikor a jó elvet dogmává merevítik. A másik kocka.
KedvelésKedvelés
Nagyjából ugyanez. Annyi különbség van talán, hogy a fiam ovis csoportjában évente cserélődött az egyik óvónő, csak a másik volt állandó. És szerencsére nagycsoportban kifogott egy tanítói diplomás óvónőt, aki az utolsó évben rengeteg élményhez juttatta őket, teljesen jól ment az iskola első féléve. Most a lányom unatkozik, mert egy újabb, kevésbé lelkes néni van a stabil mellett, és rengeteg kicsi. Itthonról visz be babákat, mert a babaházat nagyon szereti. Megy a képességfejlesztő játékozás, kártyázás, párosítás, de pl szinte soha nem gyurmáznak, festenek, ezeket nekem kell itthon, ami egyrészt jó, másrészt nem rendszeres, szerintem minden nap mehetne az oviban. Nem tudom, mi lesz, lehet, hogy a suliban majd belejön, de a napi kézműveskedés erősíthetné a kezét, vagy ezt rosszul tudom?
KedvelésKedvelés
Az én fiam év vesztes, nagycsoportos és nemhogy ujjakat, embert sem igazán rajzol. Nem szeret rajzolni, fej-láb szintű az ember ábrázolása, későn is kezdte, de már rajzol házat (igen, minden nap ey házat nekem, mert albérletben vagyunk, elváltam és ezt érzi, hogy nem saját). Repülőgépeket 3d-ben és ennyi. Viszont rengeteget dramatizálnak a húgával, komplett hosszú meséket mesél el, akár a diavetítőről, vagy könyvből. Érdeklik a bolygók, a csillagok, és sokat nyirkál papírból ollóval. Múlt héten készített egy Napot és egy Földet, a Napot ő tartotta, a Földet oda adta a 4 éves kezébe, hogy akkor te vagy most a Föld menjél. És kompletten modellezték a bolygó és Nap kapcsolatát. Szóval szerintem a kreativitásnak a rajz készség csak egy szelete, és persze ugranak rá az óvodában, mert hogy jaj, finommotorika, jaj, az írás tanulás!
Szerencsére a mi ovink nem olyan, mint amit írtál a többségről, az óvónők szuperek és minden tanév elején elmondják, az óvoda a játék világa, nem készülünk, nem tanulunk, lassítson az iskola, persze az iskola nem lassít, de ők nem adják fel a szemléletet, mert mi lenne (óvónéni szerint), ha már ők is meghajolnának. (HOl lenne gyerek a gyerek?). Ezen kívül ők a legjobb csoport a városban (ezt nem csak az óvónő mondta most szülőin, hanem a két szememmel is látom, mert minden oviba jártam dolgozni). Ismerik a közösségi szabályokat, tudnak közlekedni az utcán, viselkedni a színházban és az asztalnál. Ezek az alap dolgok viszont sok oviban elsikkadnak az iskolára való készülés hajszájában. Nekem ezek fontosabbak, mint hogy hány ujjat rajzol és tud e már háromszöget.
KedvelésKedvelés
“a kreativitásnak a rajz készség csak egy szelete” igen, így gondolom én is. Apukám mondott erre egy frappánsat. Szerinte azért erőltetik ennyire a rajzolást az óvodában, mert az olyan problémamentes. A gyerekek ülnek az asztalánál és ceruzát használnak. Nem kell aggódni, hogy elesnek, összeütköznek egymással. Könnyedén áttekinthető az egész csoport, és lényegesen könnyebben felügyelhető, mint mondjuk a festés, ahol netán összekenik magukat, egymást vagy a berendezést, vagy a vagdosás, mert hát az olló ugye nem gyerek kezébe való stb…
Szóval a rajzolást egyszerűen azért erőltetik, mert nekik baromi kényelmes.
KedvelésKedvelés
jó téged olvasni! erre sem emlékeztem 🙂
KedvelésKedvelés
vittem a kicsit anno 3 éves státusvizsgálatra. kérdés: felismerhetők a rajzai? ó, persze. utána elgondolkodtam. soha, egyetlen rajzáról se tudtuk, hogy micsoda, csak ha elmondta (és persze akkor is erős fantázia kellett hozzá). viszont gyönyörűen és kitartóan színezett (hihetetlen érzékkel válogatta a színeket pl) aztán egy év múlva egyik pillanatról a másikra már rajzolt teljesen felismerhető emberalakokat meg mindent. tök jó, hogy rutinból nyomtam a választ a védőnőnek, tutira elkezdtek volna paráztatni.
KedvelésKedvelés
a félévi értesítőn azért jól szórakoztam. ahol fegyelem van és a gyereked vasfegyelemből példás, akkor hogyan várják el tőle, hogy a kreativitása is kiemelkedő legyen? nekem a hátratett kéz – szabálykövetés – kreativitás valahogy apriori ellentét….
KedvelésKedvelés
Nyehehe, ezt én írtam anno ugyanerről, azóta negyedikes a lányom, kitűnő tanuló és szeret suliba járni, sokkal inkább, mint amennyire oviba (amit pár haveron túl, akiket őszintén kedvelt,nagyjából csak elviselt):
http://divany.hu/poronty/2010/01/05/otevesen_tudni_kellene_kettesevel_visszafele_szamolni/?cp=4
A poszt után elmentünk egyébként a nevtanba, megállapították hogy a gyerek mindenben teljesen korának megfelelő, egy-két területen meg is haladja az átlagot (szabálykövetés, verbális kifejezőkészség, problémamegoldó képesség) már amennyire egy egydélelőttnyi foglalkozás ezt kimutatja, egyetlen gond esetleg az, hogy a vizsgálat időpontjában 16 és fél kiló volt. Ma is mélyen a kortársai alatt a súlya, ilyen, alig beteg, hossza megvan, én is ilyen voltam.
Ujjakat én se rajzoltam sokat, főleg ahol kisméretű egyedeket rajzoltam és fél milliméteres dolgokat tűrotringgal aligha gyárt egy hét-nyolcéves sem. A rajzról mint olyanról amúgy Ritók NÓrinak csodás írásai vannak, ajánlom mindenkinek.
KedvelésKedvelés
Ez biza szíven ütött! 🙂
És mennyit lehetne még mesélni a tanítónénikről, akik azon versenyeznek, hogy ki tud minél több “anyagot” belegyömöszölni a negyedikes fejébe, hogy ötödikben aztán a tanárok hasra essenek a kis tudósok műveltségén. Elolvastatják velük a Pál utcai fiúkat, kisherceget, János vitézt, megtanítják a határozók rendszerét, egyismeretlenes egyenletet, mindent, gyorsan-gyorsan!
S a többi még… soha nem tudtam, hogyan kell félni a rajzórán, míg nem lettem ötödikes. de nem is vert minket tanár, csak a rajz. Csuda élvezet volt négy évig!
KedvelésKedvelés
Franciaorszàgban amugy még durvàbb az ovi. Itt màr hàrom éves kortol iskola-elokészito van, ugy is hivjàk, hogy “école maternele”. Alig van jàték, nincs éneklés, rajz van és rengeteg kézmuves, szàmolàs, csak az elso évben alszanak délutàn, 5 évesek màr irni tanulnak. Viszont nem kotelezo. De itt nincs is olyan, hogy egy gyerek nem iskolaérett, mindenki megy 6 évesen àltalànosba, még a speciàlis fejlodési problémàval rendelkezoket is megprobàljàk integràltan oktatni (normàl suliban a tobbiekkel egyutt, de speciàlis segitséggel). Es az elso osztàly még eléggé “oviszeru”, tehàt kisebb az àtmenet.
KedvelésKedvelés
Egyik barátnőmnek kerekperec megmondta egy óvónő, hogy azért szeretné, ha a gyereke (sok másikkal együtt) maradna plusz évet az oviban, mert a következő évfolyamban kevés a gyerek, és nem akarnak senkit kirúgni. De ők barátok voltak, ugyanezt valószínűleg nem kötötték a többi anyuka orrára. Azok meg tördelhették a kezüket, szerencsétlenek, hogy dehát vajon miért nem iskolaérett a Fannika?
KedvelésKedvelés
Én nagyon örültem az óvónők visszajelzéseinek. Mi csak a saját rendszerünkben és elfogultságunkkal látjuk a kicsiket és nagyon jó volt odafigyelő óvópedagógusok véleményét hallani. (Különösen akkor, amikor dicsérték őket :-))
Mind a négy iskolaérettségi vizsgálaton (nagycsopit kétszer járta mindkettő) a hivatalos feladatsor csak egy apropó volt arra, hogy a téma szóba kerüljön. És bár mindkettő már elsőre magas %ot teljesített a mérhető vonatkozásokban, mindkétszer úgy láttuk közösen az óvónénikkel, hogy éretlenek.
Mert az élet az isiben sokszor tényleg arról szól, hogy tud-e elég egyenes és egyforma kört rajzolni, de hogy ezt ép lélekkel viseljék, ahhoz más is kell, mint a konformista emberábrázolás.
KedvelésKedvelés
“a családrajzról is lehagyja magát, és felháborodottan feleli az aggodalmas szakemberi kérdésre: hát hol lennék? én rajzoltam!”
Kiváló 😀
Valamelyik nap itt:
http://egymast-tanitjuk.hu/iskola/elso-vizsgank#comment-331
beszélgettem a szerzővel, aki egy másik posztjában meg tőled idézett egy korábbi írást, és a találkozásnak örültem, de annak igazán nem, hogy a körök ilyen hamar bezárulnak; a tüneteket sokan érzékelik, de nagyon kevesen vannak még mindig, akik a tünetek mögött az alapvető szinteken is úgy látják a rendszerhibát hogy képesek is megfogalmazni.
Itt is csupa ismerős szerzőt látok, Vakmacskát meg Ritók Nórát, hajjaj; én a rendszerhibát főleg mint az átmenet hiányát érzékelem, három év “szabad játék” után “vége szakad a szép nyárnak/ iskolában könyvek várnak”. Az átmenetre való törekvés ezek után nem az iskolát teszi normálisabbá, hanem az óvodát terheli agyon, a szabad játék és a korai olvasástanítás nem fér bele ugyanabba a foglalkozásba, pedig egyik ötévesnek ez kéne, a másiknak az. A “tanterv” szót szeretném kiiktatni a szótárakból. Ameddig ezt nem tehetem meg, addig minden nap hálaimát rebegek a Montessori magániskoláért, ámen.
Én két (majdnem három) évvel ezelőtt voltam kénytelen átrágni magam a “mi lesz a gyerekkel” kérdésen, akkoriban írtam ezt:
http://felicitasz.blog.hu/2011/08/31/iskolakezdes_atmenet_az_ovodabol_az_iskolaba
A fiam elsős, és ahogy az idő telik, egyre nagyobb problémám van azzal, ahogyan az iskolarendszerek majdnem mindegyike tejesen figyelmen kívül hagyja a 4-7 éves gyerekek rettentő tarkabarka feljődési mintázatait, amiből aztán csak az tud kijönni, hogy ami az egyiknek jó az a másikat vagy frusztrálja vagy untatja, és teljesen mindegy, hogy “tanterv alapján” mit csinálunk, a gyerekek egy része frusztrálódik vagy unatkozik. És a hiba nem a gyerekekben van.
KedvelésKedvelés
Szia Felicitasz! Én egy harmadik blogról ismerlek, szia!
KedvelésKedvelés
amit en lattam londonban, szerencse kell hogy felvegyek a gyereket jo ovodaba, iskolaba. az enyemeket felvettek, ugyhogy en ezt az oldalt latom. itt nem kerdes az iskolaerettseg; szuletesi datum alapjan megmondjak hogy aki a 4. evet betoltotte annak irany a reception class. (elvileg 5 eves kortol iskola kotelezettek, de gyakorlatilag kitolas a gyerekkel ha nem mehet 4 evesen receptionbe) a reception az az iskolaban van, olyan felso csoportos ovi feleseg, de azert mar sok dolgot tanulnak, pl 3 honap alatt az osszes betut, 20ig szamolni, stb. de nincsenek asztalok, szekek, csak egy jatszoszonyeg, napi tobbszori szabad jatek, kozos tizorai, 1 oras ebedszunet es 9-3.15ig vannak bent. en nem latom hogy a gyerekeken nyomas lenne hogy mit tudnak, mit nem, nagyon erdekes feladatokat adnak nekik, minden heten mas temakorben, kapnak csoportosan megoldando feladatot, sokat kezmuveskednek, gyakoroljak az egesz osztaly elotti beszedet, olyan eloadas felesegkeppen. ja es gozom sincs rajzol-e ujjakat az emberekre. egyre tobb feladatot bizok a lanyomra, nagyon elvezi a felelosseget, es en is elvezem hogy milyen sok dolgot megold mar egyedul. pl kirakom az iskola kapujatol par meterre, megvarom amig elmegy a kapuig, az egy kulso kapu biztonsagi orrel, onnan meg egy jo kis seta az iskola epulete. Es a lanyom egyedul megy be, megoldotta hogy amikor kesve ment akkor az irodaban bejelentkezett hogy kesett, megoldotta hogy amikor wc-re kellett mennie es meg zarva volt a terme akkor talalt maganak egy masik wc-t, rengeteg baratja van szeptember ota es reggel van meg 10 perce veluk rohangalni mielott kezdodik a suli, amikor esik akkor beall a fedett reszre, szoval tokeletesen megoldja a feladatokat. A tobbi anyuka, mondjuk ugy 90%a az osztalynak meg kisergeti a gyereket egeszen a teremig, hat en meg nem. En mar a 2.5 evesemet is hagyom hogy megkuzdjon az o szintjenek megfelelo feladatokkal es ha segitseg kell, akkor majd szol. En azt latom itt nem az a kerdes hogy a gyerek iskola erett-e, hanem az hogy ha nem az, akkor hogyan hozzak fel arra a szintre amin a tobbi van, anelkul hogy ezt ereztetnek vele. Jajj, en nagyon imadom egyenlore az itteni iskolai es ovodai rendszert, de persze nem kizart hogy en csak a jo oldalat latom es rozsaszin szemuveg is van rajtam. az en lanyaim szeretnek iskolaba es ovodaba jarni.
KedvelésKedvelés
Ez a “hagyom bemenni egyedül” szerintem klassz dolog.
Én is csináltam, amikor a fiam nagycsoportos volt, pont azért, hogy önállósodjon kicsit. Jó, ehhez bebújós váltócipője volt, meg az utcai is tépőzáras (azaz nem kellett a fűzővel bajlódnia), és szerintem egy 5-6 éves gyerek a kabátot, sapkát le tudja venni egyedül is és a helyére akasztani.
Az óvónők húzták a szájukat, amiért nem a csoportszobáig kísértem, de nem törődtem vele.
Persze figyeltem az utcáról, amíg beért az épületbe, akkor még integettünk egymásnak 🙂
KedvelésKedvelés
jaj de bájos, hát én rajzoltam:)zseniálisak a kölykeink , az én Balintom 6 éves és ó jaj nem iskolaérett, de ki nem sz. le, legalább nyertünk plusz egy évet:)
KedvelésKedvelés
Teljesen off topic, de muszáj megkérdeznem: miért A Julis? A többi gyermeked és az összes név, amit használsz, névelő nélküliek, Julis valamiért névelős. Mit nem értek?
KedvelésKedvelés
Én arra gondoltam, hogy stilizál. Rakoncátlan, témát adó gyerekek neve előtt bukkant fel a névelő anno, szerintem ma már minden városi ember használja. De ha hangosan kimondod, rájössz. Nyomd meg az a-t.
KedvelésKedvelés
Igen, népieschkedek és emlegetem, mint hírhedett balerinát. Most is lila dresszében tornáz. Innen is stiláris okból hiányzik az -ik.
KedvelésKedvelés
Jaj, annyira ismerős! Velem konkrétan üvöltött az alsós tanárom, mert sárga színnel rajzoltam meg a családomat. “Mik vagytok ti, kínaiak?” És ha igen?!
KedvelésKedvelés
bassza meg…
KedvelésKedvelés
Még egy kis kockásító-gyerekromboló szösszenet: megyek a lányommal iskola-előkészítő foglalkozásra, mert nem körzeteseket csak akkor vesznek fel, ha minden alkalommal megjelennek. Oké, megjelenünk. Kis kézműveskedés, ismerkedés a leendő tanítókkal. Az a feladat, hogy rajzolja le mindenki a családját. (Hú, mekkora fantázia kell hozzá!) Mondja is a tanítónő (rémálmomban viszem csak hozzá a lányomat, a másik osztály a nyerő), hogy kiket kell rárajzolni a képre, és még a kezén is számolja a családtagokat, ebben a sorrendben: “APA, ANYA, TE, TESTVÉRED. ha van. De jó, ha van, ugye?” Na, nézünk össze az anyukákkal: azzal, aki egyedül neveli két apától született három gyerekét, meg azzal is, akinek szülés után kivették a méhét, egyetlen gyerekével jár oda. KÖSZI, TANCSI!
KedvelésKedvelés
Kicsit más, jatszottatok-e hangszeren, eljutottatok odáig, hogy zenéltetek? Duett, kvartett, kvintett, kamara csak úgy magadnak? Otthon a szuleitekkel vagy a gyerekekkel?
KedvelésKedvelés
en hegedultem, zenekarban is es enekkaros is voltam. ma mar egyiket sem csinalom. se a szulokkel, se a gyerekekkel nem zeneltem egyutt. Jo moka volt gyerekkent, voltam a zenekarral par orszagban.
KedvelésKedvelés
Én dobolni tanultam három évig, addig a zeneiskolában voltam ütős kamarazenekarban (ahhh, imádtam), aztán költözés meg mittudomén… és azóta is gondolok rá, szinte minden nap. Nem mondtam még le arról, hogy zenekarban játsszak, akármilyen kis amatőrben.
De ahogy te is írtad, és mindenki tudja, heti több alkalom gyakorlásra lenne szükség, amihez én lusta voltam még akkor, mikor egyedül éltem, most viszont már nem egyedül élek, és nem tudom, hova tehetném be. Feleannyit aludjak, és akkor tudok a gumilapon hajnalban gyakorolni? Vagy mi?! Nem tudom. De érzem, hogy ez nincs lejátszva. Nagyon piszkálgat belül…
KedvelésKedvelés
Zenélni nekem mindig jó volt, rengeteg élmény, ország , nálam sincs lefutva. A vonósok lányok, az ütősök fiúk általában így volt erre tessék a kivétel is itt van. Egy furulyázás, gitározás 10–20 perc annyi jut kéthetente.
KedvelésKedvelés
2 év furulya, 2 év fuvola, 8 év gitártanulás zeneiskolában. Gitárral gyakori duók, ezeket nem annyira szerettem, a társam sokkal tehetségesebb és szorgalmasabb volt. Ezenkívül 4 évig gyerekkar, sok külföldi úttal, fellépéssel.
Apámnak ma is van zenekara, jól gitározik, de minden hangszer kezelését kb két hét alatt megtanulja. Játszottunk együtt, persze semmi komoly otthonra, de nagyon szerettem amikor apám kedvenc Hungária buliszámainak és Zorán balladáinak az énekrészét én játszottam furulyán vagy fuvolán, ő pedig gitározott. A húgom meg ezalatt általában táncolt rá 🙂
(Ne kérdezzétek, hogy anyám ezalatt hol volt. A konyhában natürlich)
KedvelésKedvelés
Nekem se hangom, se hallásom nincsen, kis túlzással a Himnuszt is csak azért ismerem fel, mert mindenki feláll. 🙂 Anyukám régen nagyon szépen énekelt és zongorázott, próbált engem is zenére kapatni, de még az énekkarból is kirúgtak, olyan hamis voltam. A férjem szintén botfülű és olyan énekhangja van, mint a repedt fazéknak – szóval mi nem vagyunk egy zenélős família. Én sportoláshoz, futáshoz szoktam zenét hallgatni, akkor csak az a lényeg, hogy jó zúzós legyen, és van pár szám, amiket szeretek, azokat néha hallgatgatom.
KedvelésKedvelés
“a Himnuszt is csak azért ismerem fel, mert mindenki feláll. ”
Besírtam, ez remek volt, és ha valahol visszaolvasod tőlem, akkor előre is jelentem, hogy elloptam 🙂
KedvelésKedvelés
Azt írod: “Az ötéves nem élethűen képezi le a világot, rajza nem beadott feladat, és különösen nem lesz egyívású a többi ötévesével, hanem érzelmi állapotainak, személyiségének, pillanatnyi ötleteinek tükre. Nem kell semmilyennek sem lennie; amit rajzol, ő maga. Folyton változik, királylányainak hol van ujja, hol nincs, ha van, lehet olyan, mint a napsugár, vagy vaskos virsli, vagy cikcakkal jelzett. Mindenesetre egyetlen alkotásból nem ítélhető meg emberábrázolásának a jellege, ráadásul időprésben rajzolt példányból amúgy sem szerencsés messzemenő következtetéseket levonni.”
Oké, de akkor:
1. Miért van az, hogy az összes többi ötéves rajza egyívású?
2. Miért van az, hogy az összes többi ötéves időprésben is olyat rajzol az egyetlen papírjára, amilyet “kell”?
3. Ha minden gyerek különböző, és nem szabad őket összehasonlítani, akkor hogyan lehet, hogy a többi gyerek mégis nagyjából egyforma (a képességeikre gondolok nyilván, nem a külsejükre)?
4. MIÉRT MINDIG CSAK AZ ÉN GYEREKEM LÓG KI A SORBÓL???
(Örülök, Éva, hogy Te ilyen lazán veszed a lányod “kilógását”, jól teszed egyébként!!! Így kellene.)
Ezekre jó lenne, ha valaki válaszolna nekem.
Azt amúgy én sem értettem soha, mi köze az emberábrázolásnak a gyerek saját magáról alkotott testképéhez, meg amúgy az értelmi szintjéhez. Van nekem egy aspi nagyfiam, akinek a szellemi képességei a korát meghaladóak, és remekül ismeri pl. a testrészeket is, térirányokat, idő-fogalmakat, stb. Viszont NEM tud rajzolni. SEMMIT. Embert végképp nem. Attól is kétségbe esik, ha azt mondják neki, hogy egy kész figurának rajzoljon szemet. CSAK szemet. Ő nem rajzol. (Most van folyamatban a rajzolós projektünk, készülünk az iskolára ugyebár… meg kell tanulni 1. rajzolni, 2. énekelni, 3. csoportban együttműködve dolgozni. Minden csak kitartás kérdése. Anya pedagógiai képességei rohamtempóban fejlődnek.)
Akkor?? Kérdem én, van köze az emberábrázolásnak bármihez is?? Lehet mondani persze, hogy ők máshogy működnek, mint a “normál” emberek, de mi is a normál??? Egy nagy spektrumon vagyunk rajta mindannyian.
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos, amit írsz.
Azért, mert az óvodai nevelés uniformizál.
KedvelésKedvelés
nem lehet, hogy ez kb az a kor, amikor elkezdősik, hogy az asztal már nem konkrét asztal a fejében, a szék sokfélesége is belefér a fejébe, de azért fogadásom van rá, hogy nagyon sokan rendes 4 lábú, háttámlásat rajzolunk és senki se stokkét (Pedig de kényelmes!), Tehénből foltosat. királylányból karcsú derekút.
Egyébként nálunk az oviban önarcképet kértek a nagycsoportosoktól. A gyerek be is ült a tükör elé, felemás a képen a copfja, hajgumija (egyik lila, másik narancssárga), a hajához 8 féle színt használt, mert annyi kellett, hogy úgy érezze hűen visszaadja azt a színt, amit lát. Aztán jött a sablon test, gyöngyörű 7 ujjú napocskakezekkel. 4,5 éves volt, évvesztes kisközépsős. Innen ment a nagycsoportba. Úgy egy héttel később egyszer leltárazzuk a testünket, és szóba került a hány ujjunk van is. “Öt. Kipróbáltam annyival is, de nagyon kevésnek tűnt.” Mindenki azonnal tudta, hogy az oviban kirakott képről beszél. A bátyja meg grafittal szemhéjat, szempillát, szemöldököt rajzolt, mert ő meg ilyeneket lát. Nagyon nehezen egyezteti össze a sablonokat azzal, amit tényleg lát az emberen. Kicsit bosszantják is a 3 vonallal összedobott, viszonlag embernek látszó rajzok.
KedvelésKedvelés
ó, bocsánat az elütésekért.
KedvelésKedvelés
(Most csak úgy olvasás közben beszólogatok ilyen szösszeneteket) “Kipróbáltam annyival is, de nagyon kevésnek tűnt” Ez olyan gyönyörű. Szerintem pont ezt nem kéne elveszteni; nem kéne elkezdeni egyeztetni a sablonokat azzal amit látunk.
És én is egyetemre jártam már, mire kb. ötéves korom óta először ismét élvezettel vettem színes ceruzákat a kezembe.
KedvelésKedvelés
beszélgettem volt tanítónénivel, meséli az élményeit 30 évvel ezelőttről. kapott két félosztályt, az egyik egy laza tanítónénitől, aki sokat ráhagyott a gyerekekre, időbeosztástól elkezdve. a másik csoportot meg egy elvágólagos tanárnénitől. a történet lényege az volt, hogy mivel ő is a rendpárti nevelés híve volt, a kockára szabott gyerekek szerették, a szabadjára engedett gyerekek meg nem. engem viszont az fogott meg az egészben, amikor azt mondta, hogy a két félosztály egyforma_tudásszinttel rendelkezett. akkor mitől is jobb a kocksító módszer? hogy kényelmesebb? akkor ki is a jobb tanár, aki dupla energitá hajlandó belefektetni a munkába a gyerekek érdekében, vagy aki a saját komfortszintjét nézi?
egyébként meggyőződésem, hogy a mai gyerekekkel egyszerűen már nem lehet tekintélyelvű módszerekkel boldogulni. és borzasztó, hogy nincsenek meg a megfelelő keretek a váltáshoz: jó fizetés, kis osztálylétszám, kevesebb adminisztráció.
KedvelésKedvelés
amúgy a kreativitást néha én is nehezen viselem. nálunk a gyerekek semmit, de tényleg semmit nem arra használnak, amire való. hanem minden másra. nagylányom pl két és féléves korában fagyit csinált puzzle darabokból és a játék sütőkesztyűből.
soha nem babáznak. a babaágyak nálunk akadálypálya részletei.
tegnap a fürdőszobát pakolták tele takarókkal, mert ki kellett bélelni az istállót a lovaiknak (mire hazaértem, rendet raktak, mert apjuk beígérte nekik cserébe a habos kád vizet…)
folyamatos a parfümgyártás a szappanjaimból, és még sorolhatnám.
néha alapból sok nekem is, amit művelnek, de ezen kívül a család egy részétől megállás nélkül jön az elvárásrendszer: mindent pakoljanak el, amivel nem játszanak, és persze mindennel úgy játszanak, ahogy “kell”. így aztán nem vagyok túl következetes a témában, leginkább attól függ, hogy mit bírok, hogy mennyit aludtam az utolsó két napban.
KedvelésKedvelés
kisebbik lanyom (juniusban lesz 4.5 eves) ma lerajzolta a csaladot. (magatol, nem mondta neki senki). rajta van a papiron o, az o lanya, anyu (marmint en), apu, harom baratnoje az ovibol (mert szerinte a baratok is a csaladhoz tartoznak), a novere, valamint egy hatfarku kutyaleny (ezt o mondta igy, mikor megkerdeztem, mi az). mindenkinek van hosszu sarkanybajsza, kiveve a kutyalenyt, tobben kaptak medve- illetve farkasfulet, en meg szarnyat. sajat maganak is rajzolt szarnyat, 2, 3 vagy negy ujja van a figuraknak. szerintem fantasztikus rajz, es erosen ketlem, hogy beleferne a standardba 😀
KedvelésKedvelés
Szerintem vidd nevelési tanácsadóba sürgősen.
KedvelésKedvelés
elsőre megijedtem, hogy ezt írtad, de aztán végiggondoltam.
rajzol normálisakat is (szabályos királylányokat, saját magát is lerajzolja extrák nélkül, ha olyanja van), ez most élményfeldolgozás volt a részéről (minden elemről tudom, hogy honnan jött, mi az alapja) utána rögtön csinált egy olyat is, amin csak a lányok -ő, a testvére és a barátnőik – vannak, faxnik nélkül) rengeteget rajzol az oviban is, és csak annyit mondott rá az óvónéni, hogy tehetséges. csak akkor rajzol le valamit/valakit, ha biztos benne, hogy úgy sikerül, ahogy elképzelte. apját pl tavaly nem volt hajlandó, mondván, hogy nem tudja lerajzolni (ezen a rajzon meg ő pl teljesen realisztikus, a sárkánybajszát leszámítva), vagy amikor mondták nekik, hogy rajzoljanak valamit a kirándulásról, ahol voltak, a többieknél sorjáztak a növények-állatok-uzsonnázó gyerekek, ő csak egy fahidat rajzolt, mert akkor még csak azt tudta megoldani. szóval határozott elképzelése van, mielőtt nekikezd és sokat kombinál.
KedvelésKedvelés