Ez is visszatér a kommentjeitekben: a húsz évvel később is sajgó seb.
Egy tanár, egy korlátolt, egy egyszeri, egy rosszul képzett, egy rossznapjavan, egy nemtudjamitbeszél, egy tévedő, csak úgy, mellesleg kiejt egy mondatot. Egy ítéletet, egy prognózist. Ma is látod, hallod, ahogy mondja.
Kudarcos tanárok téged hibáztatnak, amiért nem tudtak beletörni a szisztembe, és rávenni téged az uniformizált átlagosanjó teljesítményre. Mert nem tudtál motivált (kötelességtudó) maradni, vagy éppenséggel szabálytalan, de átlagosnál jobb képességeid voltak. Rendszeridegenek. a status quo csóválta a fejét: csak meg ne ártson az a nagy eredetiség.
A mondatra ő már nem is emlékszik, ha él még a szerencsétlen, de te emiatt nem mentél a színművészetire, ma sem nem hiszed el, hogy tudsz helyesen írni.
LifeTilt története.
Elhittem hogy én vagyok az Isten, és egy idő után már így is tekintettem magamra. Én Balogh Tamás, akiről az osztályfőnöke azt mondta anyámnak az egyik szülői értekezlet után, hogy „Balogh anyuka. A maga fiából soha nem lesz semmi, mert ilyen mentalitással és viselkedéssel nem lehet” az rá 10 évre többet ért el, mint az osztálytársaim úgy ahogy vannak együttvéve.
http://www.lifetilt.hu/blog/2014/10/vissza-kell-mennunk/
Érzitek a csakazértis lendületét? Megejtő.
http://modoros.blog.hu/2014/10/08/kedves_jotanulo_volt_osztalytarsam
Nekem kevés jutott ilyen degradáló jóslatból, mert én nem provinciális középiskolába jártam, hanem igazi szabad szellemek tanítottak, nagy formátumú emberek. És ami mégis volt, az nem akasztott meg, hanem beintéssé tette az életemet.
Testnevelő volt az egyik, alázott, a változóban levő és boldogtalan testemet. A testem lusta vilt, igenis, futáskor fájt a térdem, peedig volt egy pár hónapos időszak, hogy iskolaköröztünk bőszen hajnalban és önként. A testnevelőnek nem tűnt fel a sportmúltam (öt év szertorna), sem az eredendően mezomorf, soha nem sérülő testem, a sportra alkalmas felépítésem, mert kamaszként kövér voltam. Azt mondta, nagyseggű titkárnőként végzem. Én sem és sok más osztálytársam sem voltunk átlagos képességűek, minket eleve e szerint válogattak, emiatt kerülhettünk be ebbe az alapítványi pénzekkel európaivá javított intézménybe. Én pedig abban az évben második, előtte pedig tizenegyedik lettem országos tanumányi versenyen.
Azért persze lett néhány kallódó sors, meg középszerű középvezető, és hatalmas egyéniségből meglepően szürke felnőtt, nem csak startup-emberek. De a többség szuverén, alkotó, és van egy-két hiányszakmában dolgozó, nagyon komoly szakember is. ma is szívesen rúgnék be velük.
És hát végre nagy segg is megvan. Nem volt könnyű, a szintén nagyseggű edzőmmel szakadunk bele a lábtolón. De már nem dúl bennem az indulat, hogy nabazmeg, megnéznélek most fogatlanul, tanár úr, meg hogy te vajon mennyivel lábtolóztál fénykorodban, és mire volt ekkora arcod. Azért az osztálytalálkozón beszóltam két éve.
Mindenesetre nekem évekre elvette a kedvem a mentalitása a testemtől és a sporttól.
A kontraproduktív testnevelőről meg az ő módszereiről sokan mesélnek. Azóta sem szeretnek sportolni. Ha mégis, akkor negyven körül, teljesen másképp, saját szenvedéllyel, az egykori Laci bának beintve kezdték el, a maguk feje után, vagy motiváló közösségben. De hobbisportolóvá nevelni őket nem sikerült, ami azért a közoktatás testnevelésének fontos feladata volna.
A másik középiskolai beszólás a nemi szerepeket illette: tanár uram, az informatika-, amit akkoriban számítástechnikának hívtunk, érzékelte druszámmal való baráti kapcsolatom (de ilyen igazi sülve-főve, szinte szerelmes kamaszbarátnőség) dinamikáját, és diagnosztizálta is ízibe’, hogy ő Sancho Panza, én Don Quijote, szóval én vagyok a domináns, és ez nem jó, mert majd a házasságban is kell egy domináns fél, és ha a nő az, akkor baj van.
Engem ez akkor nagyon feldúlt, komoly válságba kerültem miatta, bűntudatom volt és gyűlöltem magam, mert sokkal érzékenyebb és kétkedőbb voltam a látszatnál (és most is azabb vagyok). Ma már értem: semmi mást nem mondott, mint hogy én vagyok az ambiciózusabb, brahisabb, eredetibb, és így is volt. Dominánsnak lenni, vagyis, amit egy nőnél már annak vesznek: ha van gondolata, ötlete, ha kezdeményez, kiáll, lázad, nem hallgat – mindez jó, mert erő, és erre kéne biztatni a gyomorgörcsig megfelelésmániás lányokat. Meg egy kis leszarásra.
Erőszakosnak, elnyomónak lenni pedig, amit pedig egy fiú esetében neveznek dominánsnak, és amire a bátyáim remek példák voltak, nem jó. De azt nem is erős, hanem gyenge, kompenzálós emberek csinálják.
Ma már azt is tudom, hogy ő nem tudta, hogy bennem ez ekkora lenyomatot hagy, és így feldúl. Ahogy rám a megjegyzése hatott, az nem az ő szándéka volt. Ő nem akart rosszat. Ő csak tévedett, mert korlátolt volt, illetve maga is “domináns” férj.
Én nem mondanék ilyet tanárként, nem is mondtam.
Ja, még egy ilyen volt, de az nem fájt, és voltaképpen be is igazolódott. De azért nagyon merev ennek is a nemiszerep-felfogása és nőképe. Ő is férfi, az említett nagy formátumok egyike. Azt mondta, hogy bennem akkora energiák, indulatok vannak, hogy ő nagyon várja, hogy szüljek két-három gyereket, az majd elviszi a fölösleget.
Szültem is, és az is elvitte, de azért főleg nem az.
Neki is sok gyereke van. Egyszer rákezdte, hogy de azt mikor írom meg, hogy a nők is milyenek. Én, a nagy emancipunci. Azóta sem beszéltünk, pedig komálom őt, komolyan, felnőtt koromban is sokáig szívbéli kapcsolatban voltunk.
Nem írom túl ezt a posztot, nem, nem, én nem.
Most ti meséljetek.
