elférfiasodtam

Néha komolyan megijedek magamtól.

Hogy akkor én voltaképpen férfi vagyok. Férfi lettem itt a nagy egyedülállóságomban.

Kósza gondolatok, rossz érzések. Régen olyan lágy és rebbenő voltam. Értitek: én, a nagy genderagyammal, ilyen benyomásokkal küzdök.

És ez egyben önvád is. Hát szabad nekem ilyet?

Mert mi történik?

Olyan életet élek, hogy naponta szervezek, intézek. Mert kell, nekem kell. Tudom, mit akarok, tudnom kell, muszáj. Választok, döntök, nemet mondok. Kezdeményezek, érdeket érvényesítek, nem várok sült galambot. Nem tűrök nyüstölést, játszmát, érzelmi zsarolást. Pénzről és évtizedekről döntök. Alkalmanként veszek valamit, ami sokba kerül. Kockázatot vállalok. Keresetet indítok. Túljárok a hivatal eszén, lelketlenségén. Védem az igazamat.

Ó, az elkívánók, megnézegetők, az értetlen rossz nyelvek! Meg a jóindulatúak, akik szerint jobb, ha az ember meghúzza magát.

Egyrészt: nagyon nehéz, hogy nem lehet lelazulni. Mindig észnél kell lenni. De hát nem ez a felnőttség? A sokat emlegetett autonómia? Nincs függés, nincs igazodás. Átlagos helytállás itt nem volna elég. Csak akkor lehet extra életem, ha bátran és eredetien tolom. Az örömeim is olyanok.

Senki nem fogja átkarolni a vállam, füles fotelhez kísérni, aggódó arccal kérdezgetni: jól vagy? nem pihennél? nem sok ez neked?

Utoljára János tette.

És már nem is hiányolom a gondoskodást.

Habár, G. elvitte a szőnyeget a Maros utcába, és vissza is hozza, és valahogy nem szájhúzva. Én ezt már nagyon-nagyon megbecsülöm. Szent Erzsébeték reggeli gyerekfuvarjait is, igaz helytállásukat. Meg azt is, ha nem ázik be a plafon, ha marad tej reggelre, ha sikerül időben befizetni a gázszámlát. Egy-, öt- meg tízezer forintos támogatásokat. Én az elemi létnek anniyra örülök már, hogyaszongya: egészséges-okos-gyönyörűimmel, jó hangulatban, évtizedes barátaimmal, őzek között, nagy csendben, főnök és munkaidő nélkül, játszmák és pitiáner bosszúságok nélkül, nyűgös-nyomasztó párkapcsolat nélkül, egy méltó és szép házasság emlékében, a magam feje után. Nem orvos gyógyít, hanem én magamat.

Annyira örülök ennek az egész túlélésünknek, hogy nincs pofám nyígni, önsorsrontani.

Vállalni kell a felelősséget, természetesen. Mindig. De a jó is mind-mind az enyém. A reggelek derűje, az illy, a serpenyőm, a kúlság. És az egésznek a sajátos öntudata is.

Van benne könnyűség is. Hogy én dönthetek, nem koppintanak az orromra, és megengedhetem magamnak, hogy ne legyek tökéletes. Nem kell mindig jónak, gondoskodónak, lelkiismeretesnek lennem.

Hogy szeretem a magányt, a hektikusságot, a spontaneitást, és egy kicsit jár is nekem. (Nagyon.)

Hogy engem nem lehet zsarolni, nyomasztani.

Hogy tudhatom, értsd, ismét: megengedhetem magamnak, hogy tudjam, mim van, mit adok és mennyiért, és mi az, amibe nem megyek bele, és nem érdekel, mit gondolnak, és nem tudnak bántani, mert nem függök tőlük, se tudatilag, se egzisztenciálisan.

A szabadságfokról van szó, voltaképp.

A monogámiatabu és a komolykapcsolat-giccs letevéséről is szó van. Ez a legnyugtalanítóbb férfi-vádam magam ellen, mert én őket elítéltem. Féltem tőlük, gyanúsnak láttam őket, kíméletlennek.

És most friss szemű élményeim vannak. Eksztázis. Azért is, mert nem volt módom belefáradni, megunni, korrumpálódni. Ujjongó maradtam.

De ez is nyugtalanít. Szabad nekem nem igazi szerelemből? Ennyire kívánni valakit? Többeket, esetleg? És ennyire frenetikusan és szégyentelenül élvezni? Nem gondoskodó-lelkizős-sírighű-társkeresek-árváimapja dimenziókban gondolkodni? Poénkodni akárkivel? Ennyit számít, ha kilátszik a hátam? Ekkora mosolyok járnak nekem? Frankón mellém fekszik a huszonéves vízilabdás, és megkérdi, mi az a lánc a csípőmön?

A választól zavarba jön. Az a mi esküvői láncunk, kettő darab, összekapcsolva. És ahogy fogyok, csúszik lejjebb, talán le is esik egy nap. Körfogata kilencvennégy centi. Ha meg be van durranva az a rész, ráfeszül.

 

foto-2016-09-23-11-31-3

Most nem azért, de fehér bikinivel tényleg jól mutat, és nem éget szaunában sem.

Jaj, de más ez a férfiakkal, mint volt. Milyen könnyű. És ez nem jelenti azt, hogy szemét leszek, vagy lélektelen. Vagy sunyi. Vagy ágyról ágyra járó. Én úgy nem is tudok.

De furcsa vagyok magamnak. Itt, ebben az irodalmias, a könyvbe is beválogatott írásban arról értekezem, hogy nem is vagyok igazán erőteljes szexualitású.

Hát mégis? Gerle Éva egzotikus faj. Ritkán, ám intenzíven párzik.

És gyönyörű utódokat szül.

Ezt nem mondtam neki, ezt csak ide írom.

Hát lehet nekem is ez a nagy, könnyű felszabadultság, a nem-elköteleződés, a be nem vonódottság? És nem nyomor, hanem autonómia és szabadság. És tapintat, mert ő nem olyan. Nem akarok senki vállán sírni. Nem akarok intellektuális beszélgetéseket minden áron, ha nem jön magától. Van nekem olyanom bőven. Nem akarok rábeszélve, megpuhítva, meghódítva lenni, mert nem is kell. Mert én akartam őt, kezdeményeztem, dönthettem. Mert én pont úgy vágyom, várom őt, ahogy ő engem, és pont ugyanazért. Igények és adakozás boldog találkozása ez. Ránézek, és peteérésem lesz.

Nem várok esemeseket. De azért jövögetnek.

Otthagyja a pulton a kávécukor letépett papírját. Eleve, cukorral inni…! És nem kidobni, ez a halálom.

És telnek a hetek, és nem akaródzik kidobni nekem sem a kis tasakot. Innen jövök rá: jé, nekem ez jó. Jó vele. Nincs idegenség.

Kis fejtörés után el is mesélem neki. Nem tudom, érti-e ennek a minitörténetnek a szépségét (és hogy még mindig nem szeretem, nem úgy szeretem).

Nem baj, ha nem érti.

Nem baj, ha nem szeretem teljes szívvel. Holott én aztán tudom: szeretni a legeslegjobb. De a valóság fontosabb. A tapintat és az öröm.

Ami nekem meg van engedve most (én magamnak, a világgal dacolva, mert a világ nekem kevésbé engedi meg), ez a szép, vegyes nagy csomag: viselkedések, attitűdök, döntési jog, öröm, sőt, mulasztások is, az csupa olyasmi, amit én nem éreztem lényeginek magamban. Nőként nem. És fiatal lányként, szüleim gyerekeként, bátyáim húgaként, egyetemistaként, pályakezdő tanárként, kiskeresetűként, élettársként, anyaként sem. Ez a csomag nem számított realitásnak, következésképp nem is vágytam rá. Pláne nem irigyeltem attól, akinek megadatott.

Mi nők nem vagyunk olyanok. Nem is vágyunk ilyesmire. Női természetünkből mindez nem következik. Nem áhítjuk, nem vagyunk csalódottak a hiányában.

Ez a csomag csak másoknak volt megengedve.

Akik azt mondták: nekik könnyen megy. Őnekik ez így működik. Mert ők (  )k. Én nem vagyok (  ).

Rájuk meredtem, amikor ezt mondták, elheverve. A kezemben partvis, a lábfejemmel pöcköltem odébb a szemétlapátot.

Ők tudnak érzelmek nélkül. Ők elfoglaltak. Ők most pihennek. Ők versengőek és ambiciózusak. Ők jól bánnak a pénzzel, és bennük hinni kell. Ők most majd megmutatják. Őbennük van kakaó. Nekik tetszik az a csaj, meg az is, meg amaz is, flörtölgettek is vele, de emezt meg kiröhögik.

Ők most vesznek egy igazán rohadtul drága és márkás akármit.

És: ők most hibáztak, szétestek, kukázza össze valaki őket. Van ilyen.

Nekik volt.

Ma már nekem is lehet.

Fáj a fejem, így is. Nem megy olyan teljesen leszarósan, magamnak követelősen, vállrántósan. Kiröhögősen egyáltalán nem megy, csak felnőtten. Néha még kiszolgáltatottnak, tág és könnyes szeműnek élem meg magam.

Megvisel, amikor belemegyek a cseriti-helyzetbe, még most is. Lepattintok valakit, aki nem, mégsem, eredetileg sem, és ott szurkál, hogy szemét vagyok. Ezen rágódom aztán, mert az igazi kíméletlenség nem megy. Úgy intézni, hogy hihesse azt, hogy ő pattintott le. Nem bántani, csakazértsem. A kíméletlenség sem nem nő, sem nem férfi – az inhumán.

A nemet mondás képessége ez. Az áldozathozatali műsor, a mindenkivel jófejség befejezése. A saját, valóban az énemet fedő döntés. Ez talán a legnehezebb. Megérteni, hogy az nem szemétség. Akárhogy nyomnak, szívnának: nem, nem. És megmagyaráznom se kell.

Ó, hogy én miről maradtam le ennek hiányában. Mitől fosztottam meg magam önként…! Merő tévedésből.

A választások sokféleségéről van szó. Hosszú évek teltek el, nagyon meredek és nagyon sajátos dolgokon mentem át, és nagyon kiabált bennem valami kvalitás, mire megértettem: semmi köze a csomagnak férfisághoz, nőséghez, princípiumhoz, alaptermészethez.

Egy kicsit ahhoz van köze, hogy mihez van pofám. De pofának is csak onnan, a női nagy Jóságból tűnik.

Ön-képviselet, anti-mártírság. Hogy mit engedsz meg magadnak. Ön-elnemnyomás. Hát hol volt nekem ilyen életem lágy és rebbenő koromban?

De nem vált készséggé. Azért mardosom magam.

A faszom fogja magát mardosni.

31 thoughts on “elférfiasodtam

  1. Én ezt irigyeltem egész életemben tőlük. Nekik szabad tudni, mit akarnak, és szabad intézkedni ez ügyben. Neked egész életedben eszedbe sem jut, hogy neked is lehet.

    Legújabb élményem, hogy a férfikolléga mondja, hogy látta, a magántanárkeresőn alájuk ígértem (kevesebbért tartok egy órát). Dehát 60 perc kerül ennyibe, ha másfél órát jön, másfélszer annyit fizet. Ja, ő egy alkalomra kér ennyit, és néha, ha nem fejezték be az anyagot, kicsit tovább tartja (negyed órával) a 60 percet, az milyen jól mutat, meg reklámnak is jó (és a ki nem mondott rész: az lenne emberséges, korrekt). És néz rám. Ő megteheti, hogy ingyért tartja az órát, és tőlem is elvárná szívjóságból. Azon gondolkozom, magyarázzam-e meg neki, hogy hozzám 2,5-5 órás intervallumokra járnak emberek, nem “alkalmakra”. Nem magyarázom. Így is szemétnek érzem néha magam, mikor 5 óra után kifizetik egybe azt a nagy összeget (mert nekem is összeszorul a gyomrom, ha ki kéne fizetnem ennyit egybe)… de fizessék meg az időmet. Azt szeretném, ha eltűnne a szégyenérzet, és azt érezném végre, hogy nekem ez jár, mert megdolgoztam érte. Hogy a munkáért fizetség jár, nem az, hogy kurvára legyek hálás, amiért dolgozhattam, és szégyellem elkérni az árát.

  2. Engem, úgy vélem, lehet zsarolni, nyomasztani. Van kit vesztenem. Kötődöm máshoz, és rajta nemcsak erős vagyok, de gyengíthető is. Habár ki tudja, ha párom fejéhez pisztolyt nyomnának, hogy őt most megölik, ha ezt vagy azt nem teszem meg, nem biztos, hogy engedelmeskednék. Benne kéne lennem. Ne legyek. Extrém példa, tudom.

      • Jelenleg senki és semmi, de hipotetikusan eltöprengtem azon, lenne-e olyan szélsőséges helyzet, amikor ez az állítás nem állja meg a helyét. Háborús helyzetben pl. lehet, bebuknám a vélekedésemet.

        • Jaj, ne viccelj, sokkal hétköznapi helyzetekben is lehet nyomasztódni, persze. Állampolgárok vagyunk. Ha nagyon rámszállnának, tudna basztatni gázmű-nav-védőnő-önkormányzat simán. Próbál is. De akkor nekiülök, kikeresem a jogszabályt, előveszem jogerős végzésemet, és megírom a választ. Mindig elértem, amit akartam, a többiért meg nem sírtam. Pluszok nem járnak, ezzel tisztában vagyok, de ami jár, az mind jár. Nem alkudtam meg a hivatalokkal. És mindig tudtam hozzá a jogszabályt, és soha nem tartottam igényt olyasmire, ami nem jogos. Ez fontos. Protestáns volnék.

          Vagy a kismagyar abszurd: miután megfenyegettek, kifigyeltek és megtámadtak, én lettem a vádlott. Telesírhatnám a netet, tarthatnám sűrű titokban, mert jaj, de ciki. Csak ez megint nem engem minősít. Én ezt is leszarom: az ügy pitiáner, van egy csomó bizonyíték, ha ennyire gyíkok, legyen bíróság. Volt alternatívám, na, és ez az igazi szívás és nyomasztás: én is, a támadó is járjunk egy éven át pártfogó felügyeletre meg viselkedésfejlesztő tanfolyamra (délután, öttől! nem munkaidőben! ezzel kecsegtettek, három gyerek egyedülálló anyját…), mert hát ez jobb nekem, higgyem el, mit szólna a munkáltató a priuszhoz. Mondom, ön olyan nyilvánvalóan rosszhiszemű, annyira nem érti a négyszáz oldalas nyomozati anyaggal az asztalán sem ezt az egészet, csak meg akar félemlíteni. A vádemelést választom, majd kimondja a bíró, hogy ez semmi. Vagy megró. Mi van akkor? Vagy lesz egy felfüggesztett. Na és? Egyéves, megalázó szívatásnál az is menőbb. Vagy halok meg inkább a vérpadon, de a kicsinyes játékaikba én nem megyek bele. Ne vicceljünk már.

          Ja, és nincs munkáltatóm, én teljesen szabad vagyok. Magának viszont van…(Mondta is: én értem, de tudja, van a főnököm…)

  3. Megjegyzem, Éliás művész úr igen szépen alakul. Ed őt is -zi, gyakran egyszerre vagyunk. Hihetetlenül látványos.

    A múltkor, amikor még nem hoztam el az új kontaktlencsémet, messziről integettem neki: de jól nézel ki, micsoda forma! Mondjuk az nem ő volt. De azért tényleg. 🙂

  4. Én ezt pontosan értem ès élem. Mióta eltanultam a érjemtől, hogy nem kell a világot megváltani,mosolyra derîteni a kukást, jobbá tenni anyósunkat, megelègedni a szottyadt zöldséggel, azóta sokkal, sokkal könnyebb az életem. Még nem tudtam eldönteni, hogy ez cinizmus, vagy elnőttség, de sokkal könnyebb îgy élni, az biztos.

    • Mert sajnáljátok tőlünk a szabadságot, és ijesztőnek találtok, ha autonómok vagyunk, görbe szemmel nézitek ti is meg a rabszolgalelkű nők, ha csak so-so teljesítményt nyújtunk szülőként. És főleg ha hevesek és kezdeményezőek vagyunk, és az orgazmus nem a főjó, az abszolútum, hanem a minimum, négyesével. Vedd észre: a többség béklyózó kapcsolatban, beosztotti gályázásban él, esetleg betegeskedik, és nem is keres annyit, hogy ezt megtehesse. (tökvakar) (kéz megszagol)

  5. “A faszom fogja magát mardosni.” 😀

    (érdekesnek találom, hogy nők esetében _el_férfiasodásról, férfiak esetében pedig _el_nőiesedésről beszélünk, minőségromlásként értékelve a konvencionálistól eltérő magatartást, megjelenést. Férfiak esetében ellentétes előjelű minősítés a _meg_férfiasodik, és ennek a női a párja hiányzik, nocsak. Persze ez most eléggé spanyolviasz, meg azt is tudom, látom jól, hogy Éva mennyire tudatosan bánik a nyelvvel – és lám, a nyelvész bennem már a címnél megállt töprengeni.)

    (aztán, amikor tovább haladtam)
    eszembe jutott egy megjegyzés, amit nem is olyan rég kaptam egy (magát szabadgondolkodó, független, liberális, széles látókörű, egyenlőségpárti, stb. szavakkal jellemző) férfi beszélgetőpartneremtől, amikor kiderült számára, hogy csak pár hónapja vagyok partnerkapcsolat híján, és ami asszem úgy hangzott, hogy “azt hittem, sokkal régebb óta vagy egyedül, mivel olyan autonómnak tűnsz”
    (éspersze hazudnék, ha azt mondanám, nincs összefüggés a társtalanság és a teljeskörűen vállalt önálló életvitel között akár az én saját, akár más egyedülálló nőszemélyek esetében, de inkább az előbbit látom az utóbbi következményének, mint fordítva)
    szóval az ilyen kommentek számomra azt sugallják, hogy az autonómia tipikus ismertetőjegye a jegyzett párkapcsolat nélkül élő embereknek, és felmerül bennem a kérdés, hogy mégis, milyen élethelyzetben, családi állapotban, mely körülmények között engedheti meg magának az ember, hogy ne legyen önjáró? tisztában vagyok azzal, hogy megengedik – megengedem még én is -, és minél tisztább formájában kívánom megélni ezt a szabad ént, annál jobban érzem az ellenerő feszülését – elsősorban saját magamban, és sokszor izzadva verem vissza az öncenzúrára, önszabotázsra tett kísérleteimet. igen, egyelőre csak erőből megy, meg odafigyelve. és bizakodva abban, hogy egyszer menni fog magától ez is.

    • Hát igen. Azért az az el- igekötő sokmindent jelent, befejezettséget is, távolítást is, eredményességet is, nem csak minőségromlást (elkorcsosul): elámul, elszúr, elszabotál, elintéz, elad, elken.

      Én ismerek számos olyan, egyébként szintén majdnem autonóm nőt, gyerekkel, aki el tudja magát tartani, teljes az élete, mégis, még mindig az egyigazi mítoszát kergeti, nem megy bele alkalmiba, ami pedig akadna bőven, és folyamatos frusztráció és csalódás az életének ez a területe. Engem is faggatnak, pont a félisten is: neked miért nincs társad? Ami eléggé ironikus. (Vissza ne kérdezzek: ti mire mentetek vele? Meg a nagy normálissággal?)

      Hozzáteszem, hogy ugyanez az önállóság, felelősségvállalás régebben, ifjonti bohóskodás, zsongás, frivolság és szex nélkül nem volt ennyire élvezetes. És hát én 2014 októbere és 2016 májusa között senkivel.

      De szar nem volt akkor sem.

      Amit pedig megtanultam: a látványos külső keltette hatás és/vagy ennek nyomán megerősödött önbizalom révén kapott előnyöket bűntudat nélkül elfogadni. A sport azért jó, mert nem molesztálnak, úgy cicababásan nem vagyok szexi, mégis nagy tisztelettel és gyengédséggel kezelnek. Pl. beengednek helyekre, megúszom az ellenőrt, többet mér a zöldséges. Nekem emiatt komoly bűntudatom volt egy időben. Nem szeretem, ha másokat relatíve szívatnak, de annyit volt már nehéz nekem, most beledőlök ebbe. Ez az én füles fotelem.

  6. Ahogyan így végig gondolom, nekem volt egy vad, “fiús” énem, aztán valahol 13-14 éves korom környékén észrevettem, hogy az emberek sokkal jobban szeretnek ha kedves vagyok és mosolygós. Most a tanársággal visszajött ebből valami, de érzem a másik ember feszültségét, kellemetlenség-érzését, amikor határozott vagyok és az ő vélt vagy valós érdeke ellen cselekszem, pl. azt akarom, hogy tanuljon és figyeljen órán, de neki rossz a kedve, nem tudja lenyugtatni magát és eszembe jut, hogy ezek a szituk nekem is milyen rosszak és ő most ki van szolgáltatva nekem. Én pedig nem tudom megoldani az ő problémáját. Nehéz ez, nagyon.

  7. Nem tagadom, egy időben rosszindulatú kíváncsisággal olvastam a blogod, ki is beszéltelek, idegesítettél. Nyomoztam utánad, gyűlöletelek, kerestem rajtad a fogást. Mégis folyton idekattintottam. Olyan volt ez, mint valami függőség. De aztán szembenéztem magammal, és megpróbáltam rendberakni azt, ami az én saram. Rosszindulatú voltam és kicsinyes. Sajnálom! Mára megértettem, hogy magammal van dolgom, nem te akarsz tőlem valamit, egyáltalán nem akarsz semmit, csak önmagadat adod, illetve blogger vagy. A formád meg egyenesen lenyűgöző!

    • Én most komolyan örülök, hogy ezt képes vagy belátni, és meg is írtad. Szinte meg vagyok hatva.

      Ha valakiben ezek csak érzelmek, indulatok, és főleg, ha utóbb felismeri, hogy ez gáz, akkor emberi. Többen voltak ezzel így, ők önreflektáltak: magukkal, az elakadt életükkel volt bajuk, nem egy ismeretlen bloggerrel, akit nem is mindig értettek.

      Ha viszont makacsul basztat a dúlt lelkű kommentelő, ha itt leskelődik, mohón keresgél, ha valóságos rögeszméje leszek, ha nem bírja elviselni, amikor nekem jó, ha próbálja elérni, hogy ne örüljek, ne bízzanak bennem, vagy meghekkelni a bevételeimet, ráadásul mindezt éveken át, váltogatott álneveken, sunyiskodva, magát bebiztosítva, az egy másik viselkedésforma. Az már pszichopatológia, és az nem múlik el. Én két ilyen emberről tudok, és ők már azért feketítenek be szinte kacagtató módon maguk és mások előtt is, azért látnak minden megnyilvánulásomban mögöttest, összeesküvést, őrületet, ártó szándékot, hogy ezzel ezt a nagyon kínos, zaklató, álneves gonoszkodásukat maguk előtt igazolják. És már tényleg azt hiszik, hogy itt ők vannak megtámadva.

      Testüket, sikereiket, egyedi teljesítményüket, éles eszüket még sose láttuk, de gyanítom, nem valami fényes élet az, amiből én henyének vagy dicsekvőnek tűnök, és ekkora ügy leszek. Hogy ennyire nem veszik észre az egyszerű igazságokat és a saját öncélú bántási késztetésüket.

      Én amúgy nem tartom magamat, a testemet, a blogomat vagy az életemet olyan sugárzóan remeknek, mint ők hiszik. Nekem is megvannak az elakadásaim, hibázok is, csak ettől megkímélem a blogot, mert ez közhelyes. Nem volna sok tanulsága, hogy odaégettem a rizst, vagy hogy véletlenül a másik kéró (még ráérős) gázszámláját fizettem be, vagy túlságosan megbíztam valakiben, aki nem jó ember. Én csak ebben az úgy-ahogyban találok örömet, állok mindig fel, hozok tudatos döntéseket, próbálok tiszta maradni, vállalom a felelősséget, felismerem a manipulációt és az öncsalást, és képes vagyok feldolgozni a veszteségeimet. Az biztos, hogy amim van, azt mind én csináltam, nem hullott az ölembe, eredeti és feltűnő. De én nem várok ezért senkitől semmit, nem kell “egyetérteni”, rajongani, csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. Itt a neten, illetve a munka-önmegvalósítás terén legfontosabb a blogom és az azt író agyam, lényem nyugalma. Ezért csinálom, amit csinálok.

      Ha valaki másképp él, az valahogy evolúciósan gyanús, azt még jóindulatú emberek is furcsán figyelik, vagy nem tudom. Kérdezgetnek, hogy nekem miért nincs tévém, kocsim, menő telefonom, és nem fázom? De tényleg, én ezt az edzőmmel is megvívtam, és nagy szeretet lett belőle. Szabadnak, humánnak kell tudni lenni, hogy nyílt szívvel, elmével fogadjuk azt, ha valaki csak simán más, de nem árt vele.

    • Szerintem ez most elegáns volt. Nem? Én elégedett vagyok. Nem bántottalak, nem is tudlak, mert te nem vagy személy, hanem csak ártó szándék.
      Ez csak diagnózis.
      Elképzellek, ahogy utolsó kötőszóig, később beillesztett fotóig itt keresgélsz, naponta többször. Visszajársz, lesed a választ. Át van-e szerkesztve valami, milyen összeesküvés van megint, “manipuli”. És azonnal lendül a kezed, írod a visszavágást, azt képzeled, hogy beszélgetünk. És gondolatban velem viaskodsz álló nap, fogalmazgatod, hogyan mondjál jól oda. Te, aki nekem se példakép, se ellenség, se érdekes nem vagy. Egy (száztíz) nick vagy, szatellit, aki fontoskodik, és akinek a viselkedésmódját én megvetem.
      Komolyan, elégtétel, ahogy visszajársz. Pszichopatáik csak az igazi sztároknak vannak.
      Most már, hogy megcsináltam, és évek óta egyenletesen tolom, persze sokan jönnek és tudják jobban. Egy csomó ember akarja a figyelmemet, előttem villogni, okosnak lenni, bizonykodni. Tanár vagyok, jól viselem. Egészítenek ki, dörgölőznek, bírálnak, cincálnak, veszik magukra, viszonyítanak.
      Ti sehol nem voltatok, amikor összehoztam azt az énemet, azt a kvalitást, szemléletet, amiből a blog, az életem, az erőm, a sportolásom lett. Most már nincs beszállás a virágzó bizniszbe.
      Ti engem használnátok, az meg elég sunyi dolog, kisstílű. Mert nem tudtok sajátot, igazit, nívósat.
      Ez a szegény Hajnalkám is úgy képzelte, hogy ő tőlem eltávolodik, kritizál, megvan a véleménye, de azért itt lesz, megfigyel. A blogfelület, a pozíció, a népszerűség, a buli, a jópofaság, a diszkréció jár neki, meg persze a lerabolt-behálózott emberek.
      Mindenki azt gondol, amit akar, le is írhatja. Itt viszont én döntök, vannak szerkesztői eszközeim, és ha jónak látom, kreatívan használom őket, mert azt akarom, hogy megtanuljátok az egyszerű igazságot: ez az én blogom, az én teljesítményem és szuverenitásom. Nem ellened van, és semmivel sem igazolható a rosszindulatod. A kutyát is sikerült megtanítanom erre-arra. Türelmes vagyok. Máshol, a saját helyeden meg te döntesz, akármit kitehetsz, lehetőleg ne lelopott tartalmakat, mert az jogsértő, de az is a te döntésed. Egy a bibi: hiába szítod a hangulatot ellenem, ott nincs és nem is lesz sose releváns (velem kapcsolatos) olvasottság. Ott te futóbolond leszel. Az olvasottság itt van, mert értékes, saját, nem mást ekéző, nem bosszúszagú tartalom is itt van.
      Elmondom, hogy megy ez.
      Kíváncsi vagy, rohadtul. Mindig idekattintasz és néha írogatsz. Kényszercselekvés az idekattintás maga, hogy nem tudsz rólam leszállni, és az okoskodás, vádaskodás, intimpistáskodás is.
      Új néven, persze, hadd érezzem a “tömegek” ítéletét.
      Rápillantok szerkesztéskor a kommentre, tudom, megint ugyanaz.
      Figyelmen kívül hagyom, marad, ahova jött.
      Vagy a lomtárba zúzom.
      Megválaszolom — az újra felbukkanásodat, nem a tartalmát.
      Mert azt nem is olvasom el. Soha.
      Ma már ezt is tudom. Ránézni a képernyőre, azonnal felfogni első két szóból, mi az, és olvasás nélkül kezelni.
      Rájöttél erre te is, a múltkor azért raktad a hízelgő-seggnyaló komment végére a rágalmat.
      Csak ismételgeted a rögeszméket, te nem tudsz megújulni. És nem is tudsz az igazi életemről, láthatólag.
      Ez után irány a beállítások – interakciók, e-mail címet feketelistára tesz, kész.
      Inenntől nem találkozom veled, csak azt látom: jé, megint eggyel több van a lomtárban.
      Az én tudatom értékes, abból jön minden, azt védem. És abba akarják beleerőltetni a nyugtalanító mocskaikat néhányan.
      De én nem olvasom. Nem vagyok kíváncsi sem.
      Egy kicsit szeretem, ha ideges vagy. Te szálltál rám, te kezdtél hadjáratot.
      És semmi, de semmi nem jött be a jóslataidból (rosszkívánásból). Nem “hagytak el az olvasók” stb. Sőt, annyian vannak, hogy terelhetem, hogy milyen fajta olvasót látok itt szívesen, mert aki értetlen, frusztrált vagy buta, az csak teher.
      Káröröm kár nélkül, az mi? Az intenzív bevonódottság valamibe, amihez semmi közöd? Nem is kéne nézned, ha tényleg olyan romboló…
      Az bizony sima irigység. Erre megint hörögsz, de ez ilyen egyszerű.

      • Meg még azon filózom, amikor mindig újra írsz, hogy ez ilyen ovis huzakodás: ki bírja tovább, ki az erősebb, okosabb?
        Az biztos, hogy a blogomon nem lehesz erősebb, mert itt én döntök és én hozom létre a tartalmat. Te csak reagálsz, dúlsz-fúlsz a lomtárban.
        Az életem meg az enyém. Attól, hogy alkotó ember vagyok, hogy van nyilvános részem, nem vagyok elszámoltatható, szétszedhető ismeretlenek által.
        És azért sem lehetsz soha erősebb, mert te engem nem érdekelsz. Te lihegsz itt folyton.
        Ha mondjuk még 2025-ben is írom a blogot (valószínű), akkor is próbálkozol még?

    • Most megint rámszálltál, látom (vagyis, írtál még többet, ami a lomtárba került).
      Kis késéssel látom ezeket, vagyis, most egy ideig nem néztem.
      Szóval te azért csinálod, mert én reagálok a basztatásra (szerinted: vergődöm), és ezt élvezed. Ezért jársz vissza, nézegeted, kattintgatsz.
      Értem.
      De ez önigazolás, ez nem igaz. És nagyon átlátszó. Nem tudhatod, mi van bennem, annyira okos se vagy, te csak sugalmazod, hogy miket érzek, szeretnéd, ha úgy lenne. de nem úgy van, úgyhogy ne boncolgass.
      Nyilván senki nem szereti az ijesztő elmekórtani eseteket a közelében. Én se tudtam, hogy ez létezik.
      Neked miért jó annak lenni, ez a kérdés.
      Én nem félek, és ez rajtam nem ront.
      Te egy patkány vagy, ennyi, nagyon zavaréak, de folyton idekattintasz.
      Rontani akarsz. Ha jelentéktelen, igazán szar kvalitás volnék, nem foglalkoznál velem. Te így fejezed ki. Mások másképp. És az nagyon megerősít.
      Az is elismerés, hogy olyan nagyon veszélyesnek, támadónak, nagy hatásúnak látsz, mert hát honnan van egy ágrólszakadt bölcsészdiplomás, arcát-nevét vállaló valakinek ilyen hatalma, hogy meg tudjon “támadni” embereket? Ezen gondolkodtál már? Neked se jön össze.
      Hogy miért én, és mások miért nem? Hogy miért akarsz te is, meg az antifeministák is ilyen nagyon bosszút állni, pont engem kicsinálni? Mit írogatsz évek óta?
      Tanár vagyok, türelmesen magyarázok. Hogy mit érzek, azt ne te akard tudni. Nem is tudod, csak reméled, hogy “vergődök”.
      “Jéusom, ilyen embere is vannak.” “Basszus, én ezt nem tudtam.+” “nekik is volt anyukájuk, plüssállatuk, hogy váltak ilyenné?”
      Elégtételt, leginkább. Az is az volt, amikor oly ádázul passzolgattátok egymásnak a jelszót, taglaltátok konyhámat, cipőmet, szerelmemet. Az nagy elégtétel volt: basszus, ezeknek én ekkora téma vagyok? Hát én csak egy blogger vagyok. Ennyire fontos lettem. Nekik negatíve, másoknak meg az életük fordulata.
      Mindent jobban tudva, fordulataimat és erőmet, élességemet majmolva itt pörögsz évek óta, azt hivén, hogy ha valamit kinyomozol, tudni vélsz, összefantáziálsz, sugalmazol, ahhoz jogod van, én szétszedhető vagyok, akkor az úgy van, és akkor belém beszéled, és nekem rossz lesz, vagy ellenem tudod fordítani a hangulatot.
      Nem lett rossz, Megerősödtem. Ez is ott volt a szélén.
      Míg ti patkánykodtatok, vagy te egyedül (két stílus van, és van még az Agymosógép-vonal), addig én gondolkodtam, írtam, fordítottam, szerkesztettem, gyereket neveltem, edzettem.
      Csak ennyi a különbség.
      Nem véletlenül alakoskodsz, soha nem válallnád magad, megy a “de én már egy másik vagyok+” és közben e-mailekben írt fordulatok… te is tudod, hogy ez, ráadásul ekkora vehemenciával, ennyiszer iszonyú ciki, mindenki megveti.
      De azt megnéznénk, te milyen gyerekegyedülnevelést/blogot/jövedelemt/hasizmot tudnál összehozni, hogy ennyire ugatsz.
      Amit persze röhögésnek hívsz, de aljas, kicsinyes rosszindulat, és én ezektől tiszta vagyok.
      Nem lenne jobb venni egy kutyát?
      Vagy megtanulni szöveget olvasni az ádáz “celebéhség”, cincálás helyett? Mert a blog nem erre van. Én nem harcolok, és képviselek dolgokat, és szövegeket írok.
      Életem ajándéka, hogy alkotó módon lehet munkám.
      Az emberek nem egyformák. Attól, hogy te nem mernéd ezt csinálni, nem tetszik, nem így blogolnál (nem érted a szövegeket), nem élnél így (bár nagyon úgy tűnik, hogy el van ez irigyelve, attől vagy ilyen arrogáns), én lehetek ilyen. És én így akarok élni.

  8. Mennyire cool ez! Jo olvasni amiket irsz, en most jovok le a stresszelesrol, az onnyomasztasrol. Elvesztem kulfoldon, legalabb is ugy tunt kis idore, es jottek az agaszto gondolatok (jaj miert nem irtam fel a cimet, miert nem jartam mindnenek utana, mar megint milyen osszeszedetlen vagyok stb.), de ugy dontottem nem hagyom eluralkodni magamon oket, vettem egy nagy levegot es elindultam egy iranyba, belekalkulaltam, hogy valszeg nem elsore talalom meg a jo utvonalat, de egye fene valahova csak ugyis eljutok a szazkilos csomagokkal, lesz ami lesz. Vegul elertem az uticelt, nem is vesztem el es egy sor felesleges idegeskedest is skippeltem. De nagyon kell figyelnem, hogy ne induljon be a regi lemez. Ujra kell tanulnoma letezest. 😀

  9. “Olyan életet élek, hogy naponta szervezek, intézek. Mert kell, nekem kell. Tudom, mit akarok, tudnom kell, muszáj. Választok, döntök, nemet mondok. ”
    Ezek szerint én is férfi vagyok, már régóta… pedig van férjem, de ezeket (döntés, hivatalokkal való harc, egyoldalú döntése eredményének másokkal való közlése, nem kimondottan kellemes és megalázó ügyintézések, pénzbehajtás stb stb) kimondottan női munka kategóriába sorolja. De már tanulok tőle: “elintézted? megszervezted?” – ja nem, elfelejtettem. Vagy: dolgoztam. Még nem vagyok tökéletes, de igyekszem.

    • És ez a magyar leosztás, a családmodell. Nő vagy, mert van, aki számon kérjen. Meló van, de öntudat, szabadság nincs. Az csak szeretetteli, vállvetve működő kapcsolatokban van, hogy nem csak felelősség van, hanem a nőkről gondoskodnak.

  10. Szóval akkor a teljes család illúzió, és úgyis unalmassá válik.
    Te elvesztetted, nem hibáztatlak, de mégis ez az üzenet, hogy a házasság nem működik.
    A szerelem csalódás.
    Egyedül nem jó.
    Akkor ez a végkövetkeztetés: provokatív külső, polgárpukkasztás, pasi csak szexre, a többi lepattintva?
    Ebből nem lesz kiégés?

    • Nem, félreértesz. Ez nem kíméletlenség, dac vagy cinizmus, és nem is életprogram. Persze hogy a szerelem a legjobb. Az együttélésfétisben, rezsifelezésben nem hiszek (értsd: megengedhetem magamnak, hogy erre ne kelljen ember, mert érzelmileg, anyagilag is autonóm vagyok), de a szerelem a legjobb.

      Ez most derűs tudomásulvétele annak, hogy ez van, ennyi tud most lenni. És nem csak az én döntésem. Hiába akarok én szerelmet, azt nem lehet akarni, elvárni, szex feltételéül szabni. Az a felszabadító, hogy nem cseretárgy a szex, nem kellett engem győzködni, romantikázni körítésképp.

      Én ennek az engem körülvevő világnak ebben az állapotomban ennyire kellek. Másképp csak olyan áron kellenék, amit nem kívánok megfizetni. Erős a nyomás, hogy legyek sajnálható, irányítható, csendes.

      A másik, hogy nem várok olyat, amit a másik nem tud megadni, amihez nincs benne képesség vagy szándék. Ő engem nem ért, nem lát, ő csak a gyanúsat érzékeli az én sajátos életemből. Nem is korholom ezért. Abszolút semmi dolgom nem lenne vele, ha nem lenne ez a nagyon erős maszkulin sodrása. És azt is lehet emberien. Én a lelkemet nem tudom levenni, engem ez felforgat, csak tévképzeteim nincsenek (hogy igazából szerelmes belém, csak titkolja, vagy hogy majd megváltozik). Inkább mulatok magunkon, az örök emberin. Vagy ez van, vagy nem lenne ez sem. Ha ellentét van köztünk, vagy hiányzik valami, nem bizonygatok. Hallgatok vagy elviccelem. A kattanás oka az, hogy amit tud, az rám elemien hat.

      Én nem az összesített igényeimhez keresek embert, hanem látom azt a konkrét embert, aki épp ott van, és ha már ennyire beengedtem, azt szeretném, hogy neki jó legyen. Nincs könnyes szem, nyomásgyakorlás, epekedés, és nincs örök hűség se. Legyen annyi, amennyi lenni tud, és ha nekem az kevés, akkor harag és dráma nélkül szeretnék kilépni. Nem vagyok átverve, és én sem használom a másikat. Örömre szerződtünk. Sajnos, néha belém villan, hogy ő ezt nem érti, nem ehhez szokott, nem is tud vele mit kezdeni. Hallgatok tovább.

    • Ja, és az meg külön basszus, hogy az én tornacipős-NIKE sortos, olajfoltos térdű, ékszertelen, egyszínű ruhás megjelenésem a provokatív. De tényleg? Vagy azért, amiket írok róla? Vagy mert kiteszem a bikinis képet ide? Vagy mint értelmiségi, egyáltalán: hogy van testem? Vagy a lábam-karom megmutatása miatt?

      Körülöttem a nők full testmódosítva, tetkókkal, kétcentis szempillával, befodrászolva, nulláig szőrtelenítve, push upban. Haspólóban edzés, pink rúzsban lábtolóznak.

    • Nem ez a végkövetkeztetés. Én, aki a fejem búbjáig kapcsolatban élek, és hullaszerelmes vagyok, rengeteg tanulságot, gondolkodnivalót találok a mostani csakazolvassás, párkapcsolatról szóló posztokban, pedig a narratív én kb az ellentétét éli meg annak, amit én. A lényeg: ha tényleg akarjuk, akkor a kapcsolat ne legyen a másikba borulás, tőle függés, mindig-őt-várás, mert az szükségszerűen vezet a kapcsolat elhalásához, márpedig a házasságban a kapcsolat definíciója egy az egyben ez. Én legyek én (ez egy poszt címe is, ha jól emlékszem), ő legyen ő, és ha megvan a harmadik, titkos összetevő, akkor magától fog működni minden. Ha ez felborul, akkor elfolyik az egész, és persze a külső váz attól még meglehet, és lehet is mutogatni, hogy nekem van férjem, és múltkor is voltunk vacsorázni, csakhogy belül nincs semmi, és azt, hogy vacsora közben igazából mindketten némán pásztáztuk az étteremben lévőket, hogy hátha van ismerős, azt már nem mondjuk el senkinek.

  11. Visszajelzés: szextanácsok magazinszerte | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s