menjen csak, majd feltörlöm újra

Emlékeztek erre?

Ezt mondta az iskolai takarítónő, és mi elhittük, hogy neki nem számít, nem nagy ügy. A takarítónő nem morgott, mindig udvarias volt, mosolygott is, vagy ha nem is, semmiképpen nem csapta az arcunkba a mopot.

Ma felmostam, pontosabban ma is és elég alaposan felmostam a remek mikroszálas weleda felmosófejjel, és én aztán nem biztatok senkit mosolyogva átjárkálásra, még a kutya is kikerül a hűvösebbik erkélyre ilyenkor. Mint általában, előre szólok a nappalinkban játszó népes, 4-6 fős gyerekseregnek, hogy most van a történelmi pillanat, el lehet dönteni, kint vagy bent, mert nemsokára egy darabig át nem, senkinek, pláne ama talpakkal, amilyen ezeknek lenni tud. Pisilni kell? Szólj, és átemellek, de járkálás nincs, amíg föl nem szárad.

Déva vára, komolyan.

Vagy azt mondom: édes fiam, grillezünk, te kijelented, hogy nem kérsz marhahúst, tarját, garnélát, valamint salátát és krumplit sem, illetve egy harapás után “nem ízlik”. Mármost, ezek után az volt az igény, hogy legyen bundás kenyér. Itt van, nem kéred, szervusz, nem vagy éhes, vagy ha éhes is vagy, szedjél lósóskát, én nem állok neki mást főzni. Ez munka, az alapanyag meg pénz.

Miért becsüljük meg a saját munkánkat, és miért nem becsültük meg a takarítónőét vagy a saját anyánkét?

Vagy miért van az, hogy ha én használom más lakását, és kiszórom a pultra a proteint, akkor azt gondolom, nem nagy ügy, ellenben amikor valaki más szórja ki az én pultomra a tápszert, és hagyja ott, akkor harapok? (Mindkettő ragad, ha víz éri. A szerk.)

Tán mert ez az én otthonom, és én álmodoztam erről a konyháról évekig, és választottam és vágattam méretre a bambusz munkalapot és tettem bele százezer lux reményt és vagy egymillió forintot, és aztán tavaly lett kész, azért, és itt álltunk akkor ketten, és zokogtunk szinte. És én azóta is aggályosan törölgetem a felületet, és remélem, hogy nem rohad szét egy darabig. Ő meg ezt nem látszik érzékelni, ő csak használja, én meg kicsinyes vagyok. És igen, tök más, ha én hagyom szét itt a dolgaimat, amit aztán én fogok összeszedni, meg a koszt is én fogom összetakarítani, vagy nem, de akkor nekem koszos, az én hibám, azt senki nem mondhatja, hogy nem vigyázol a dolgaimra.

Amúgy nem olyan bonyolult öt lábnyomot feltörölni, csak épp ha aznap az már a hétszázadik méter feltörlés, és az aznap meg a hétszázadik vagy hétezredik nap, akkor neki igazán járna egy nagy füles fotel és aranyló tea Zsolnay-csészében, de ha az nem is, akkor az, hogy rohadtul ne járkálják össze, amit épp most mosott fel.

akkor meg vécépapír nincs. valami mindig nincs.

Ma rájuk gondolok, azokra, akik készségesen, ingyen, zokszó nélkül teljesítenek és teljesítenek túl, és akik láthatatlanok.

Nem nagy ügy.

Elhiszik férfiak is, a szerelő is, aki sáros lábbal jön-megy, jó sokat, hogy ez semmi, és amit ő csinál, az a fontos. Elhiszi a férj is, aki nyög, hogy ő mit enne, meg hogy szívem, behoznád a sört. Hogy a nőnek ez öröm, és ez az ő lényege, a kiteljesedése, hogy őróla gondoskodjék. És hát ő férfi, ő nem fog mosogatni.

Azt az edényt, amiből evett, amiből megette azt az ételt, amit a nő főzött vagy tálalt.

Ez szerep, hogy házimunka = nő, és mi ezt a szerepet vitatjuk, mert süllyedjen a föld alá minden felnőtt, aki nem képes magát ellátni, és a tévé előtt meg telefonnyomkodva várja el, hogy majd a nő megcsinálja, ráadásul megszokja, észre sem veszi, hogy ebben a másiknak munkája van, ellenben morog és követelőzik, folyton baja van, a kollégája házitündér feleségével példálózik, vagy ami a legalja: az anyjával (“szívem, és azt is szeretnéd, ha én is olyan lennék annyi idősen majd, és úgy játszmáznék, mint ő? na látod”).

Megfelelni a “női” szerepnek, és zokszó nélkül melegen tartani a vacsorát másfél órán át, mert életünk párja belefeledkezett valamibe a garázsban, az persze ad bizonyos elégedettségérzetet, igen. Hogy jók vagyunk, nagyvonalúak, azt. Mi nem tesszük szóvá. Nagyon fiatalon boldogok tudtunk benne lenni, így mutattuk ki a szeretetünket. Eközben a párunk egyre kedvetlenebb és alkoholistább lett, sehol nem volt a reward, de a viszonzás sem, sőt annak elismerése sem, hogy én mennyit tettem bele a közös életbe, azt mondja, itt mereszted a picsádat.

Nem lázadtam én föl, nem írtam szókimondó posztokat egyetértő nők körében arról, hogy lázadás, nem mosogatok többet. És a szerep nem is múlt el nyomtalan. Anya vagyok, csinálnom kell, a magam koszát meg aztán végképp ki takarítsa? Én ma is szeretem a házimunkát, természetesnek érzem, annyit, amennyit, nem vagyok egy őstehetség, meg aztán van itt hatvan négyzetméter folyton felmosandó és további száz porszívózandó felület, de nem panaszkodom. Amikor látom, hogy egy férfi jóízűen eszi, amit főztem, akkor ma is borzasztó nőiesnek meg eredetinek meg kompetensnek érzem magam. Csak közben már tudom, hogy ez munka, és ha párkapcsolatban élnék, és napi elvárás lenne, és csak az én dolgom, az nagyon nem volna oké. És az sem oké, hogy én mosogatok, ő meg nem akar, ellenben az igazságosság jegyében vesz egy mosogatógépet, és aztán mondogatja nekem, hogy hát ott a mosogatógép.

Csak az az oké, ha odateszed magad, morgás nélkül, és anélkül, hogy különösebben kivételes példánynak éreznéd magad, hogy tapsvihart vagy pláne szexet várnál azért, hogy elvégzed, ami rád esik.

Ja és a környezet is lesz szíves nem elájulni, hogy micsoda rendes ember az, aki a házimunkák, otthoni teendők felét elvégzi.

Én értem, hogy apu pénzt keres, anyu gyereknevel, ez a dolguk, de az hogy lett, hogy a gyerekekhez csatolva anyu a teljes háztartást, ügyintézést, észnél levést, felelősséget is megnyerte, és apu boldogan lehet nemtörődöm és óvodás módon önállótlan és tekintettel nem levő és szeretetlen, és közben ráncolja a homlokát, hogy ő mennyire fáradt?

Hát hol marad a szeretet, miféle kicsinyesség ez? Ó, hát a szeretet, az igazi és a kölcsönös, engem sokkal nagyobb gesztusokra is ragadtat, mint a lábnyomok feltörlése, a vacsora meg a mosogatás, de csak az igazi és a kölcsönös. Az elvárás, a szerep, az mindig robotság lesz, szemrehányás lesz, harc és nyomasztás, mindig elégtelenség-érzés lesz, mindig kiürül.

A gondoskodás munka, felnőttként magadat kiszolgáltatni pedig önzés. Szerintem nincs olyan szó, hogy önzőség, csak analógiásan lett. De már ötévesen is önzés, van, amiért szólok a gyereknek (ott a pohár, ott a csap)… Te ennél jobb vagy, édes szívem.

94 thoughts on “menjen csak, majd feltörlöm újra

  1. Miert igy neveltek es miert azt lattam, hogy egy no szolga, es ha nem, az szegyen?
    Miert az szamit, ki mit szol hozza, ha nem a gyerekemet, hanem magamat helyezem eloterbe?
    Miert nem leptem meg ezen tul igy negyven korul sem?
    Pedig olyan joleso kimondani, hogy En is szamitok, vegyetek eszre!

  2. Én nevetségesen dühös tudok lenni arra, aki kupit (akármilyen icipicit is) csinál és otthagyja, de ha csak meglátom a szemében a pillanatnyi zavart, csak nyitja a száját, hogy megkérdezze, hogy hol a szivacs, mit csináljon, én már boldogan repülök, hogy feltakarítsak utána akármit. De ha a másikat nem érdekli, hogy vendégként mit csinált, fú, akkor nagyon felhúzom magam.
    Azt meg áruljátok el végre, hogyan kell egy ételt “melegen tartani”? Ha a tűzön marad, túlfő, ha a sütőben hagyom, szénné ég. Mi a tökéletes housewife-titok?

      • Nekünk szerencsére van melegen tartónk is, hála a férjemnek. Ez egy külön konyhai készülék, én a legutóbbi konyhafelújításig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Egy külön, beépített fiók a villanysütő alatt, mindenféle szabályozó gombokkal. Hát, a piaci rés igenis megvolt:) Nem is valami fancy cucc, bútoráruházban is lehet kapni ilyet. 5 év alatt háromszor használtam.

      • Ma is tanutam valamit.
        Én konyhazsarnok vagyok. Ha én a aszalódom ott ebben a kurva melegben, hogy valami értelmeset együnk, akkor akkor eszünk ha én elkészültem. Legalábbis én akkor eszem, a férjem meg vagy csatlakozik, vagy eszik kihűltet/megbuggyantat. Pont.

    • Én erre háklis vagyok, nincs melegen tartás, egye meg akkor amikor kész van. Becsülje meg a munkámat annyira, hogy akkor eszi meg amikor a legjobb formájában van, frissen. Ezt a gyerekeknek is elmondom rendszeresen 🙂

    • Na, tudjátok mikor! Szólok, hogy ebéd, ha mondja, hogy még 10 perc, akkor természetesen megvárom, de nincs az az isten, akire én úgy várok a kajával, hogy nem tudom, hol a vége.
      Egy csomó ismerősünk röhög rajtunk, mert szerintük a mi gyerekeink ridegtartásban vannak. Azért, mert amit kiborít, azt ő törli fel, amit széthagy, azt ő szedi össze, és ha nem eszik vacsorát, amikor mi, mert ő nem éhes, de öt perccel a vége után már enne, akkor lesz szíves magának kaját csinálni, és utána el is pakolni. 4, 6 és 8 évesek. A legkisebb is tud kenyeret kenni és kakaót csinálni. Ez lenne a ridegtartás?
      Szerintem ezzel két nagyon fontos dolgot is megtanulnak: önállóságot, és a saját és mások munkájának a becsületét.

      • Szerintem jól csináljátok. Én sajnos a másik végletben éltem, még tízévesen is simán szóltam, hogy szomjas vagyok, mikor épp olvastam/elvoltam a szobámban. Szerencsére alapvetően békés gyermek voltam, nem sokat hisztiztem, de emlékeim szerint amit kértem, megkaptam még akkor is, amikor már simán meg tudtam volna csinálni magamnak.
        Aztán valamikor késő tinédzserkoromban hirtelen -de tényleg hirtelen- elkezdtek velem veszekedni a szüleim, hogy lusta vagyok, elkényeztetett vagyok, tiszta szégyen, amit művelek. Igazuk volt, persze, de én csak néztem, hogy most mi van. Tényleg nem értettem, így nőttem fel. Nagyon nehezen szoktam meg, hogy el kell magam után pakolni, vagy bármi.
        Most, hogy saját otthonom, otthonunk van, teljesen természetes, hogy főzök, takarítok, rájöttem, hogy kifejezetten rendszerető vagyok és nem bírom, ha káosz van a lakásban.
        De nagyon nehéz volt felelősséget tanulni és késve is kezdtem el. Ez nem jó senkinek, se gyermeknek, se szülőnek.

        • Nem öröm nekem, hogy neked nehezen kellett beletanulnod az önellátásba, de jó tudni, hogy valóban ez lenne a vége, ha nem lenne a “ridegtartás”. Utána a saját háztartásodban könnyen ment?

          • Meglepően könnyen, bár most már határozottan gyorsabban végzek a teendőkkel, mint az első időkben. De ahogy írtam, a rám rakódott lustaság mögött egy rendszerető ember lakott, úgy látszik, és hajt a belső igény. Csak sajnálom így utólag, mindannyiunk élete könnyebb lett volna, ha már gyerekkoromban sem csak azt mutatják meg, hogy kell a mikrót használni. 😦 Nem ítélkezem, jót akartak…

        • Én is elég elkényeztetett gyerek voltam. Mikor nagyobb lettem, magamtól kezdtem rájönni, hogy ez nem jó, és nem is igazságos. Ha otthon vagyok, anyukám még ma is majdnem mindent megcsinálna helyettem, de többnyire nem hagyom. Néha azonban visszaélek vele, utána meg szégyellem magam, és rá is mérges vagyok, hogy mért engedi.
          Ha lesz gyerekem, kezdettől fogva önállóságra fogom nevelni. Mindketten jobban járunk így.

          • Anyukámnak az volt a mondása, hogy ne csináljak semmit otthon, majd ha lesz saját családom, úgyis muszáj lesz.
            A saját kölkeknél meg ridegtartás volt.
            Majd húsz év múlva megmondom, melyik módszer vált be jobban 🙂

      • És ezek az ismerősök akkor is röhögnek, amikor rabszolgaként robotolnak a nagyságos gyerekeik körül? Szerintem teljesen oké, ahogy csináljátok, nálunk is így megy valahogy. Ha úgy látom, hogy valamelyik gyerek már elég nagy valaminek az elvégzéséhez, kereken megmondom neki, hogy neki is pont seggig ér a keze, menjen, és intézze magának a saját óhaját. Egyébként a kicsi gyerek mind törekszik az önállóságra, pont hogy a szülő faszsága miatt lesz aztán belőlük elkényeztetett kis szerencsétlen, aki tízévesen is képes éhen halni a hűtő előtt, annyira ki van szolgálva mindenben.

        • A gourmet vaj és a szomszéd bácsi méze nem annyira ipari, bár szénhídrátban gazdag, azt elismerem. Mindhárom gyerek sovány (én is, tőlem örökölték), elhízás nem fenyegeti őket, legfeljebb a cukor-blues. Az se sokkal jobb, tudom. De amíg a kajáik nagyon nagy része úgy bio, hogy én termelem,meg Anyám, addig nem aggódom.

          • Arra gondoltam, amit írtál, hogy ha maga dönt, és nem eszik veletek, és ti mondjuk halat esztek párolt zöldséggel, ő meg nem, hanem kenyér kenve, méz, kakaó, az azért mint szénhidrát remek jutalma az önállóságnak, úgy értem, megéri neki. Hihetetlenül rá vannak kattanva a lisztes-cukros dolgokra a gyerekeink, az enyéim is, művészet kiegyensúlyozni, hogy legyen elég rost, fehérje, jó zsír, és ne harc legyen az evés, meg is egyék. Én mondjuk hökkenten nézem azokat, akik péksüteményt, cukrozott gabonapelyheket vagy akár müzlit esznek naponta, meg gyümölcslét, ez is mind cukorürügy, sajnos, és ebből lesznek a makacsul rossz szokások és a szénhidrátra éhes mikroorganizmusok. Szóval szerintem a kenyérkenés mint alternatív vacsora nem jó felé tolja a gyereket, aki nem tud informáltan dönteni a táplálkozásáról. De én ugye nagyon kritikus vagyok a szénhidráttal, meg nem is kérted a tanácsomat, visszajelzésemet.

            • Nem nem értem a tanácsot, hanem mi is kenyeret eszünk valamivel vacsorára. Nekem nincs annyi pszichikai energiám, hogy odafigyeljek minden számomra fontosra a kajálásban (hazai, idény, saját termés, saját disznó, stb), közel se figyelek annyira a szénhidrátra, mint te, mert nekem ez hátrébb van a sorban.

              • kértél-re javítottam, úgy értettem
                na, még egyszer: ha egy gyereknek az a jutalma, hogy önállóság esetén vajas-mézes kenyeret ehet, akkor nagyon önálló lesz, mert megéri neki
                ennyire húz a ch, folyton azt ennének…
                az enyéimet is
                ennyi
                nem kértem számon, hogy hogy táplálkozol, vagy ilyesmi, de szerintem aggasztóan sok a fehér kenyér és az édes nyami, nutella, lekvár, kakaó, diós tészta, müzliszelet az összes gyerek táplálkozásában, és ebből bajok lesznek hosszú távon.
                az enyéim ugyanezt eszik, és nekünk sincs disznónk, meg semmi.

            • Oké, oké, így értem már én is.
              Én is pont úgy gondolom, hogy droghoz hasonlóan addiktív a ch. A középső gyerekemen tapasztalom is (rájár a Nesquickre). Esküszöm, hogy nem célom a saját kajálásomon rugózni és magyarázkodni, de bántana, ha junk food falóknak néznénk ki. Van saját disznónk, tyúkok, vetemény, földek. Valahol ott döntöttem el, hogy fontosabb a -trendi szóval- organikus táplálkozás, mint a ch szegény, mikor egy fitness bajnok ismerősöm zöld Lift üdítőt ivott, mert abban nincs ch. Ja, az tényleg nincs.
              De ez itt már baromira off, esetleg van kedved folytatni az életmódváltósban?

              • Nem nézel ki annak. Nem tudom, miket esztek, nem figyelem az embereket. Egy gondolat volt. Nem vizsgáztatok, nem pirítok rá senkire. Örülök, ha nem para van abból, amit írok, hanem beszélgetés, fejlődés, nyílás.

              • Igen, oda való. És nagyon érdekes téma. De én sem állok jól ebben a sajátjaimmal, amellett már fáradt vagyok a tanácsadáshoz, nincs ennyi gondolatom, figyelmem, örökké úgy érzem, az én felelősségem, hogy másokkal mi lesz, nekem magyarázzák, mondják, hogy miért nem lehet, de hát nekem nem fontos (meg van, aki szemre is hány, hogy nem az lett, amit engem látva-követve remélt)… Mindegy, beszélgetni jó, de a küldetés részéből elég. Remélem, a többiek írnak érdekeseket.

              • Asszem, én tényleg elfajultam, ha meghallom, hogy kenyér vagy kenj kenyeret, vagy szendvics, vagy valakit egy szál kenyérrel kijönni egy boltból, ideges leszek valahogy. 🙂 Nem jó ez a nemzeti táplálkozás, összességében, és nehéz lejönni a szerről (az egyszerű szénhidrátokról meg a lisztről).

        • Nálunk a középső 8 éves fiú szokott magának néha. Legutóbb mozzarellás paradicsomsalit csinált, fűszerezte is. Mindig ilyeneket eszik.

      • Én egy kórházban dolgozom, ahol folyamatosan takarítanak, felmosnak. De mindig elnézést kérek a takarítóktól, ha MUSZÁJ ott átmennem. És ha éppen a lépcsőt mossák, akkor lifttel megyek. Pedig különben sose.
        És azt is meg szoktam köszönni, hogy kitakarítják az irodát.
        Otthon meg szoktam szólni, hogy most éppen felmosok. Vagy ki, vagy be. Vagy le, vagy föl.

    • Titok 1.: Üvölts elég hangosan, hogy kész a kaja, így biztosan mindenki meghallja.
      Titok 2.: Csak olyat főzz, amit meg lehet enni hidegen is. (Miután szerintem mindent meg lehet enni hidegen, sőt, én már biztos nem halok éhen.

      Ha a másik fél a többedik olyan családi ünnep után, amikor tizenöt közeli rokon nélküle ült asztalhoz, mert ő lenn ragadt barkácsolni a pincében, még mindig nem érti a szép szót, hagyd ott. (Paraineisis leányaimnak.)

        • Bagoly féle kiegészítése az üvöltő stratégiának 🙂 – ha csak akkor van kész a kaja, amikor már mindenki eléggé éhes, akkor fordítva működik a dolog – vagyis nem fogod tudni visszatartani a konyhában tobzódó éhes családtagokat.
          Nálunk a “mikor lesz már kész a kaja” mondat hangzik el gyakrabban 🙂

      • Hú, hát én nem biztos hogy meg mernék enni olyat, ami órákig “melegen volt tartva”
        Én úgy tanultam, amit főztünk megesszük, ami megmarad, kihűtjük, hűtőbe rakjuk. Ez nem az az égöv, ahol lehet szobahőmérsékleten hagyni és nem hányni utána. De hogy még mesterségesen melegen tartani is … még mindig érnek meglepetések a konyhában.
        Amúgy is, ha van dolog amit igazán szívből utálok az a kaja központi témává emelése légyen szó bár hagyományos tündérháziasszonykodásról, ahol ugye az erkölcs fokmérője hogy főztünk-e ma is meleg vacsorát, egészségmániáról vagy gasztrosznobériáról ahol jobbról a salotta, balról a konfitálás dől. Szerintem azért eszünk hogy éljünk és nem fordítva. Nem mellesleg szerintem visszasüllyedés a pithecanthropus állapotba, ha az egész napot a megfelelő étel megszerzése tölti ki, holott valamikor úgy tanultuk, az intellektus kifejlődését az tette lehetővé, amikor már nem folyton ezzel kellett foglalkozni.

  3. most eszembe jutott, hogy a volt(nemhiába) “páromnál” hogyan nemműködött ez a háztartásosdi kettőnk között. Amikor elég határozottan de kedvesen céloztam rá, hogy please, a zoknikat, gatyákat oda bele a szennyes tartóba, akkor ő azt találta mondani: “értsd meg, hogy nem jól kéred.(WTF???) Nem a megfelelő kulcsszavakat használod, nem jól mondod, amit akarsz, így nem tudom megcsinálni. Remélem, hogy megtalálod a helyes kulcsot (szókombinációt?)!”
    Ahhhanyádat..viszont nagyon kreatív voltam, szívecskéket ragasztottam a falra, hogy: a ruhát a szennyesbe, köszi, puszi, szeretlek. Attól kezdve tényleg beledobta 😀 Viszont ugyanúgy semmi mást nem csinált. Akkor fogtam egyszercsak egy A4-est és kiragasztottam a konyhapult fölé, egyik oldalon hímnemű egyed, másik oldalon nőnemű egyed napi életviteli teljesítményei.
    Elég gyorsan betelt az én oldalam, míg nála semmi (akkor pont munkája sem volt én meg még egyetemre is jártam a munkám mellett).
    Rámutattam egy szép napon és úgy döntöttem, akkor most innentől kezdve én semmit, merthát a bizonyíték ott lóg a falon. Namármost ez a kreatív szösszenet nem működött sajnos:( nem akart ugyanúgy semmit se csinálni, viszont én baromira megkönnyebbülten letojtam az egészet és hamarosan el is költöztem 😀 Igazándiból akkor telt be a pohár végképp, amikor elromlott a mosógép (vagyis én rontottam el..) és vagy 3 hónapig hurcolásztam barátnőmhöz, nagyanyámhoz, apámhoz a mosást olyan szép nagy utazótáskában, mert baszott megjavíttatni, újat részletre venni, mittomén, folyton volt valami kifogás. Nem értette miért ordítok már a dühtől.

    • Ez nagyon durva, hogy szépen kell érni, hogy a saját zokniját, satöbbi, és ahogy hárít. Óvodások, komolyan, kegyet gyakorol, hogy betegye a saját szennyesét oda, ahonnan (jól értem?) te majd kimosod???

    • Tulajdonképpen sosem tudom, hogy szomorú vagy vidám, amikor röhögve írjuk le, hogy micsoda faszokkal éltünk együtt. Mert én most mindegyiken röhögök utólag, de akkor nagyon is komolyan vettem.

    • Ne haragudjatok, nincs ekezetem.
      Majdnem ferjem elegge mama kedvence volt odahaza, rendesen ele volt teve minden. Az anyja a mai napig vallja, hogy egy ferfit ki kell szolgalni. Osszekoltoztunk, o is szerte hagyott mindent. 2x pakoltam a szennyesbe helyette, mindketszer szoltam hogy azt mosom ki ami a szennyesben van, a tobbit nem. 1 het utan nem volt tiszta gatyaja, 1 het es 2 nap mulva megpakolta a szennestartot, majd bemutattam a mosogepnek es azota ha szuksege va ra, akkor mos magara (pl. nem vagyok otthon, ami elofordul, sot az edzocuccat is beteszi edzes utan, es ki is tereget. Ehhez mondjuk gyurtam par evet.
      Bevasarlas ugyanez volt. Neki nincs kedve, allt a bevasarlo kocsi mellett, neki nem kell semmi. Odahaza meg nyitogatta a hutot, hogy mi van enni. Elegge kulonbozoket ettunk meg akkoriban, hat az en valasztottjaimhoz nem nyult. Parszor vacsora nelkul maradt, es bar vasarolni meg mindig utal, de mar van otlete, hogy mit vegyen, ha ott vagyunk.

      • Milyen szomorú, hogy felnőtt embereket, akiknek gyerekük lehet, választhatnak, diplomát szereznek, vezető beosztásúak, magukat intelloigensnek gondolják, megtanultak autót vezetni stb.,
        ilyenekre kell tanítani.

        • Es az igazan szornyu, hogy ez sokszor egy masik no (= anya) hibaja. Lenyegeben az anya “onfelaldozo szeretete” miatt lesz eletkeptelen egy ferfi a felnott kapcsolataiban. A parom felnott mellettem, az anyja azota sem erti, hogy valtozhatott meg ilyen “rossz” iranyba, pl. neki is ellentmond es nem veszi fel a pulovert ha nem akarja, pedig o meg oda is hozta! Hallatlan!

  4. Jobb szeretem a rendetlenséget, mint a katonás rendet, az olyan idegen tőlem. Ha a műhelyben rendet raknék, akkor nem találnám meg a szerszámokat, így aztán 50 m2-en garázdálkodhatok szabadon. Több órámba kerülne a csillogás, így aztán maradnak a háborús állapotok.
    Ha a kutya meglátja a kezemben a felmosóvedret, akkor – igaz kelletlenül – szőnyegszéle van a szőnyeg szélén.
    Már pár hónap óta tervezem a rendrakást a hétvégi házban, hát nem is tudom…hova kellene elpakolni úgy, hogy minden kéznél legyen.

    Ejj, ráérünk arra még. Majd holnap.

  5. Tetszik a kép, rögtön beugrott, hogy Japánban milyen komoly tarkófétis van 😀
    Nálunk az volt az irányelv, hogy a gyerek munkája a tanulás, igy a háztartásban nem kellett soha besegiteni, A saját szobánkban mi tartottunk rendet, porszivóztunk, poroltuk a csetreszeinket és játék után elpakoltunk. Gyermekként ez szerintem oké volt. Nem tudtam hogy kell ruhát mosni, se főzni, még kávét sem. A főzés kimaradásának oka a nagymamám volt, aki tudat alatt személyes sértésnek vette, ha belekontárkodtunk a konyhaművészetbe. Aki megpróbálkozott a leves főzésével, az passziv-agressziv megjegyzésekkel lett szőnyegbombázva, és én mint konfliktuskerülő nő hagytam a fenébe. Megszületett a gondolat, hogy ha besegitek otthon akkor minimum megsértem a háztartásfőnök szuverenitását. Ez igy maradt, amikor a nagyi eltávozott, és anyámra szakadt a teljes háztartás, plusz a kert. Otthon ült egy munkanélküli férj és két egyetemista huszonéves nagylány, akik a napi háztartáshoz minimálisan tettek hozzá. Akkor esett le a tantusz, amikor külön költöztem, hogy ha besegitek az nem sértés, hanem komoly segitség. Igy ha otthon vagyok egy pár napot, akkor belepofátlankodok a szennyes kosárba, és eltüntetem a tartalmát. Ebéd után meg elmosogatok, akárki főzte. Anyukám is konfliktuskerülő nő lehet, de ezzel együtt szeretem.

    • Szerintem is szép kép, és bár az emberi bőr nem mutat jól a HDR effekttel, piszkáltak is miatta (“pörsenéses, a haja megfestett”), én nagyon szeretem, hogy így emeli ki a pórusokat és szeplőket.

    • Azért ez a nagymama arra példa, hogy felfal a szerep. Borzasztó.

      Én eléggé házias lettem, igen korán tudtam főzni, de csak ha kedvem volt, kreativitásból, és azért megvolt a felségterület, hogy a konyha és ilyesmi anyámé, és soha nem volt kérés, hogy ezt vagy azt mozdítsak, anya-default volt minden. Később anyukám úgy kritizált, éreztetve velem, hogy milyen lusta vagyok, és ő hogy elszúrta, hogy nekem magyarázta, hogy a gyerekeimet már arra kellene nevelni, hogy nem jár minden, ők is tegyék magukat hasznossá. Ez szerintem elég gáz, mert engem is lehetett volna olyanná nevelni, aki önállóan háztart, vagyis arányosan, mert mi négyen voltunk (és ezt többen is említik itt, hogy azért nem segítettek, mert nem várták el — a szerep!), de azt azért megjegyzem, hogy utólag csak kicsit tartom magam önzőnek, meg beleszarós voltam legfeljebb, egyébként nem voltam elkényeztetett, szülő pénzeket felélő meg sunyiban cigiző kamasz, és szépen hoztam, amit vártak tőlem, tanulás, diploma, józan élet, ilyenek, és az egyedül albérlet, majd a család és gyerekgondozás sem ért sokként, nagyon is bele tudtam tenni magam.

      • A nagyi tudom miért lett ilyen, kijutott neki a csapásokból, egyik gyerekével sem lehetett együtt az első éveikben, emiatt mi voltunk az első kisgyermekek akikkel egy fedél alatt élt. Isten számára egy könnyen megharagudó, rögtön megtorló, tekintélyt követelő, és fenntartásokkal szerető személy volt. Nekem pedig pont egy ilyen nagymamaképem lett tőle. Ükapámról az egyetlen fennmaradt anekdota, hogy kővel dobálta nagyanyámat, mert “istentelen fattyú”.
        Amikor a mostohaapja ki akarta házasitani, beintett neki és elszökött Pestre. Büszke vagyok rá, mert volt mersze kiállni az igazáért bárkivel szemben. Hogy mennyire igaza volt, az pár évre rá bizonyitást nyert: a nagyi húga már nem szökött el, amikor apuka kijelölte a férjét. “Én a jószágot többre tartom a nőnél.” -ezt mondta a feleségének, válás lett a vége.

      • Off nagyon, de a háziasról a házias ételek kiírás jut eszembe kisvendéglőkben. Mindig elképzelem, amint a babgulyás nekiáll takarítani.

        • Nem tudom, az átlagember hogy csinálja ezt, mi akkor megyünk étterembe, mikor valami olyasmit szeretnénk enni, amit otthon nem lehet, vagy nagyon macerás elkészíteni/beszerezni. A házias ételekkel köszönöm, de otthon is elboldogulok.

          (Van egy ismerősöm, aki minden alkalommal, mindenhol brassóit rendel. Minden alkalommal közli, hogy ez szar, és ő sokkal jobbat csinál. Mindegy, már megszoktuk. Úgy látszik, szereti, ha fáj.)

          • Én rántott húst szoktam rendelni, mert magam képtelen vagyok elkészíteni. Mindig vagy elégett, vagy nem sült meg, és már évek óta nem is kísérletezek vele – annyiszor eszek rántott húst, ahányszor éttermezek, ami 4-5 alkalom egy évben.
            Egyébként nekem már a brassói is a macerás kaják közé tartozik, aminek nem szeretek nekiállni – nálunk általában grillezett natúr csirkemell van, vagy csak úgy bedobálom a csirkecombokat vagy a halakat egy jénaiba, teszek rá fűszert, fokhagymát, olajat, csinálok hozzá salátát, vagy a férjem egy kis rizst – ilyen szempontból elég primitív a konyhaművészetem.

            • (Ez itt a “Mari néni háztartási tanácsadója” rovat: évek óta sütőben készülnek a panírozott cuccok – nem kell mellette állni, elég hozzá pár kenésnyi zsiradék, az már csak a hab a tortán, hogy nem liszttel-morzsával vannak panírozva, de azzal is jó lesz.)

          • Ezzel mi is pont így. Most olyanért minek fizessünk ami (gyakran) rosszabb mint amit otthon összedobunk? Ezért nem is járunk sűrűn, de ha igen akkor az jó is legyen. A Gault@Millau egyébként nagyon jó támpontokat ad, onnan szoktunk keresgélni ha járjuk az országot vagy itthon kell valami új.

            • Szakácsokat tanítok, és nagyon hosszú az a lista, amit akkor mondtak tollba nekem, mikor azt kérdeztem, mi az, amit soha-soha ne rendeljek étteremben.

          • Na igen, ez meg a másik. Ezt a feliratot leginkább “cégérként” szoktam látni, ha nagy ritkán vengéglőbe megyek, akkor bizony én is a ritkaságot, különlegességet keresem.

  6. KÖzeledvén az 50-hez, két gyereket felnevelve (bár mindkettő még tanul, és otthon lakik), elkezdtem önállósítani magam, és bizony csak a minimumra vagyok hajlandó (a lakás nem úszik a koszban, a hűtőben is mindig akad vaj), emellett gondolok MAGAMRA, és a férjem rosszalló megjegyzései ellenére élem az életem: sport, időnként különböző programok baráti társasággal.
    Iszonyú jó érzés, hogy már felnőttek a gyerekek és végre részben önmagam lehetek! Belegondolok, ha 10 évvel később szülök, így 50 évesen még javában húzhatnám az igát… nem értek egyet a késői gyerekvállalással, jobb , hogy 30 körül letudtam ezt a részét az életemnek.
    ÉLEK!!! :)))

    • közel az 50hez 6 és 9 éves gyerekekkel marhára élvezem, hogy most még kicsik és hogy éltem előttük az életem, haladtam a szakmámban és nem most vagyok pályakezdő és lassan megint élem az életemet. 🙂

      • Én frászt kapok ettől, ahogy írjátok, hogy “végre megint élem az életemet”. Én akkor is élni akarom az életemet, ha gyerekem van, a változásokkal együtt is a saját életemet akarom élni, nem az övét, vagy valami robotét. Ez ennyire nem lehetséges? Muszáj évekre kiszakadnom a saját életemből, ha gyereket vállalok? Nem tud szerves része lenni? Komolyan kérdem.

        • Szerintem kicsit pontatlan megfogalmazás a “végre megint élem az életemet”. A gyerek(ek)kel is az én életem volt, csak erősen átrendeződtek a dolgok. Amíg kicsi a gyerek, nagyon az ő szükségletei vannak a sor elején, és szerintem ez természetes. Én meg a szükségleteimmel hátrébb szorulok, még az alvás, evésben is, egyéb igényekről nem is beszélve. Ahogy nőnek, változhat a helyzet, bár én sokáig a gyerekeket toltam az első helyre. Utólag látom, hogy néha fölösleges volt. Megengedhettem volna magamnak – kár az ő “rovásukra” is – több saját élményt.

  7. Eszembe jutott, hogy ennél a bejegyzésnél a legaktuálisabb egy régebbi kommentem arról a bizonyos internetes bölcsességről, amit azt hiszem családi béke vagy kapcsolat titka néven hirdetnek: voltam olyan perverz és kikerestem google-n, bemásolok pár gyöngyszemet:
    Ha égve marad – kapcsold le
    Ha kiömlött – töröld fel
    Ha a földön van – vedd fel
    Ha kifogyott – töltsd meg
    Ha piszkos – mosd el
    Ha tele van – vidd ki

    Azt hiszem, ez nem kíván további kommentet, valahol itt (is) van minden probléma gyökere.

  8. Szerintem az ilyesmi nem ridegtartás, én úgy gondolom, ez lenne a normális. Nálunk is ez volt, főleg akkortól, mikortól anyu már egyedül nevelt minket, meg is bolondult volna a sok munkába, ha még minket is kiszolgált volna – pedig mi csak ketten voltunk. Bár ő aztán, ha muszájból is, de kimaxolta a dolgot. Nem lehetett nyafogni, mindenkinek megvolt a feladata, nyáron például mindig ki volt adva, hogy amíg anyu nincs otthon, addig a kert melyik részét kell kigyomlálni vagy megkapálni, a szénát megforgatni, vagy adott mennyiségű fát behordani, hullott szilvát, barackot, körtét szedni pálinkának. Heti kétszer-háromszor meg menni kellett a szőlőbe dolgozni, egy hétköznap délután és szombaton délelőtt, de ha sok munka volt, vagy permetezni kellett, akkor többször is.
    A faluban sokan sajnáltak minket, vagy a csodájára jártak, hogy ekkora lányok így dolgoznak – amíg kisebbek voltunk, azért, amikor már kamaszok, akkor meg azért – de tényleg nem volt más választása anyánknak, hiszen ha nem termeltünk volna, éhen is halhattunk volna az ő kevés fizujából. Csak mi voltunk akikre számíthatott, meg saját maga. Épp ezért is tartott minket olyan szigorúan, mire már kinyílt volna a csipánk és kamaszként feleselni kezdtünk volna, arra eszünkbe se jutott volna, hogy ne akarjunk a melegben kukoricát kapálni – tudtuk, hogy abból hízik majd a disznó, a húst meg szerettük. Meg valahol büszkék is voltunk és tartást is adott, hogy mennyi mindent meg tudunk csinálni, amitől a kortársaink finnyáznak meg nyekegnek – állatokat trágyázni vagy fát vágni – és nem félünk a bogaraktól, se a döglött patkánytól.

    A háztartás igazából a földek meg a szőlő mellett eltörpült, de abból is kivettük a részünket. De szerettünk mindent önállóan is megcsinálni, például takarítani, főzni vagy sütni, hogy legyen kaja, mire anyu megjön – ha volt elég tojás, meg gyümölcs otthon, akkor már olyan 12-13 éves korunktól sütöttünk gyümölcstortát, meggyes-málnás bélest – tudom, szénhidrát, de mi ilyeneket ettünk, tésztát, krumplit, sok gyümölcsöt, húst akkor, ha voltak már akkorák a csirkék, hogy vágni lehetett belőlük, és amíg a disznóból kitartott – érdekes módon 15 éves koromig kórosan sovány gyerek voltam ilyen kaja mellett is.

    Anyám egyébként oltári balhét csinált, ha összejárkáltuk a frissen felmosottat – aztán én is balhéztam mindig öregapámmal, ha ő összejárta, amit én felmostam – nagyon utáltam azt, hogy a papa soha nem méltányolta a háztartásban tett erőfeszítéseinket. Már tizenegykét éves koromban belekóstoltam, milyen, amikor egy órán keresztül takarítasz, aztán jön az öreg sáros gumicsizmában és összejárja az épp megszáradt padlót, vagy összefogdossa zsíros-véres kézzel a letakarított konyhaszekrényt. De hiába mondta neki az ember, csak kiröhögött.

    Kaja akkor volt, amikor elkészült és ott volt az asztalon – nem nagyon lehetett válogatni, főleg, mert általában nem volt más. Húú, mennyire utáltam a káposztás kockát, ami sajnos igen sokszor volt, és mindig meg kellett enni. Egyébként én utáltam a kenyeret, zsemlét is, nagyon sokáig nem ettem meg, aztán egy idő után muszáj volt, mert jól kellett lakni.

    A sok balhé, veszekedés, meg anyám nagyon szigorú, autoriter módszerei nem tettek túl jót nekem, de a sok munka, az igen, mert nem lettem kényes, finnyás. Később, mikor koliba költöztem, egyáltalán nem volt nagy kaland vezetni a saját háztartásomat, és most se az – ez a kis városi lakás, meg ami meló itt van, az egy nokedli az otthonihoz képest – nem kihívás és nem feladat. De azért a férjemmel közösen csináljuk, mert így a tisztességes, és ha gyerekem lenne, őt is bevonnám, amint már akkora.

  9. Olvasgatok itt évek óta, és kialakult egy kép arról, milyen emberrel kéne élnem (vagy mindenkinek): felnőtt, felelős, nyitott, kedves, melegszívű, segítőkész, nem hímsoviniszta, fejlődőképes, vicces stb. Ez a lista eleje, az alap, ugye. És közben nézem a férjemet, és sírni tudnék. Inkább megyek és kiteregetek.

  10. Eddig soha sehol nem mertem közölni a véleményemet, hogy a magyar nyelvben nem létezik olyan szó, hogy “önzőség”, aggódtam, hogy szokás szerint én vagyok a hülye, vagy csak engem irritál rettentően.

    Azon gondolkodtam, hogy a szülő általi fenékkitörlés kontra ridegtartás alapú nevelésben vajon mennyi szerepe van a kölykök létszámának? Nekem anyám még húsz évesen is ágyba hozta a reggelit, mert egyszer kamaszkoromban elájultam felkelés után. De én egyke voltam, anyám meg htb. A három gyerek mellett akarva se csinálhattam volna ugyanezt, nyilván az ember nem ugrál szoptatás vagy pelenkázás közben a nagyobbaknak egy pohár vízért.
    A két nagy egyike olyan, mint én, ha észreveszi, hogy valami poros, koszos, kiömlött stb. akkor gyorsan megcsinálja; a másik meg minden kedden és pénteken akkor is kiporszívózza a lakást, ha egyáltalán nincs kosz, vagy a zombik már a kerítést rángatják. Épp mint apukája.

    Ma nagyon megdicsértem a kedvest. Hétvégén nem voltam itthon, és ma reggel nagy halom mosatlan edény fogadott a mosogatóban. (Pénteken életveszélyesen megfenyegettem, ha hajolgatni merészel, míg nem vagyok itt, nincs szükség újabb hosszas kórházi tartózkodásra.)

  11. Én utálok főzni. Van, aki ezt nőietlenségnek tartja. Enni viszont szeretek, finom, különleges kajákat, ezt nálunk a párom jól csinálja. De neki csak hétvégén van rá ideje. Ha sok pénzünk lenne, minden nap jó éttermekben mennénk. Anyám mindig mondja, hogy majd megszeretem a főzést, gyakorolni kéne, de kedvem sincs gyakorolni, nem akarok ott állni a tűzhely mellett, unom, mindig hozok valami könyvet, vagy írom a kisfüzetembe a kényszergondolataimat, ezért nem figyelek, odaég, vizes lesz a tészta, a rizs. Vannak szakácskönyveim is, ki sem nyitom őket, vagy ha igen, akkor megállapítom, hogy nincs minden alapanyag hozzá, venni kéne, de mikor és hol, amit kinéztem magamnak, mert elég érdekes, ahhoz olyan hozzávalók kellenek, amit a környékbeli boltokban nem kapni, akkor mást teszek bele, de az már nem lesz olyan, pláne nem lesz olyan vizuálisan, mint ami a fotón van, a tálalás, kóstolás nagy csalódás. Ezzel szarakodtam ennyit? Ha az asztalra rakok valamit, nem egyszer bocsánatkéréssel kezdem. Miért nem tudsz örömmel főzni? Kérdezi anyám. És a többi kérdés, amit ez magával vonz: Miért nem örülsz annak, hogy rendes társad, szép gyerekeid vannak, miért nem tudod a hétköznapokban megtalálni az örömöt, mire vágysz még, stb. A főzés napi stressz, napi lelkifurdalás. És aztán jönnek a szemétkaják, a rendelt pizza, mert nincs másra energiánk.
    Tényleg én vagyok ufó, hogy nem szeretek/akarok főzni, vagy más is van így?

    • Én a sütéssel vagyok így. Szívből utálok keverni, mérni, habosítani, kenni. Permanens kudarcélmény, csak a csokis muffin megy. Főzni régen szerettem, de már azt is utálom, mert annyira válogatós mindenki, hogy vagy kidobom a felét, vagy eszem három napig. Pedig nevelés kérdése, csak olyan társsal nem megy, aki még rá is pakol a negatív tendenciákra. Egy idő óta a favorit, könnyen elkészíthető szemét vagy nagyon egyszerű kajákat esszük: pestós spagetti, grillkolbász sült krumplival, lecsó, milánói makaróni, saslik, tarhonya.

      • Pont így. Főzni szeretek és tehetséges vagyok benne, ha békén hagynak, alkalomszerű, és akkor csinálom, amikor kedvem van. Sütni akkor se. Kiba nagy csinált problémakörnek érzem azt, hogy sütinek márpedig lennie kell. Valszeg azért, mert sose voltam érdekelt benne, gyerekként se értettem a habosított, cukrozott, zsíros lisztek evését. Ezerszer inkább valamit, amiben füstöltsajt van. Vagy füstöltsajtot valami nélkül 🙂 de ha édesség, akkor az csoki. Vagy túrótorta, lapja nélkül.

    • Én néha szeretek, valami különlegeset. Vagy sütit, mondjuk azt enni is, minden mennyiségben!
      Viszont én mindennap főzök, úgyhogy elég unalmas, nem is várja el szerintem senki, hogy az ember musicalekbe illő módon spicceljen és ugrabugráljon a gyönyörtől. Úgy szoktam, hogy hallgatok valamit neten közben, nyelvleckét, előadást, bármi hasznosat, amitől nem érzem elpazarolt időnek.

          • Hétvégén én is szeretek főzni. Egyrészt kikapcsol, másrészt jó érzés az alkotás öröme, főleg, ha valami újat próbálok ki. De ha a másik fél amellett, hogy megköszöni azért szinte mindig talál benne valami kritizálandót – finom, finom,de….- na az eléggé el tudja venni a kedvemet a kreatív főzéstől.

            • Ez szerintem tök bunkó dolog, nálunk is voltak ilyenek. és annak ellenére főzök, hogy utálok, és sok minden ízlik is. De amikor a héten 3x pl-ul ebben mi van, fura az íze, miért van benne citrom, fura az állaga stb. nagyon el tudja venni az ember kedvét.
              Ha ember főz én soha sem kritizálom, még ha ő a sajátját akkor sem. Megeszem, örülők, h kaja van előttem és nem nekem kellett szenvedni vele.

          • Aha én próbáltam megtalálni benne, de nem találtam. De az biztos, ha a többi házimunka nagy része lekerülne rólam, lehet több hangulatom lenne hozzá.

            • Rajtam soha életemben nem volt nyomás, elvárás, hogy mi mindent csináljak, hogyan főzzek, ezt nem eszi, vasalt inget kér stb. A gyerekekkel persze sok a teendő, de nekik sem engedem, hogy szobalánynak használjanak, és plüssmackó sem vagyok, egyáltalán nem tűröm a nyávogást, követelőzést, ugráltatást, szeszélyeket. Abszolút tudatosan szerepmodell akarok lenni, olyan, akire felnéznek és a dolgait átveszik, eltanulják, lelkesednek érte, értéktudatuk lesz tőle. Nem komplementer szerepű akarok lenni, aki azt végzi el, ami másnak büdös, míg a többiek csupa olyan jóból részesülnek, amiből ő nem. Meg tudott maradni szabad területnek ez az egész. Ja, és állati kupi van, persze, szabadon.

        • “sajnos a nők az életük nagy részét elpazarolják a házimunkára. ”

          Most komolyan, a férfiak nagy része sem végez kifejezetten világmegváltó/alkotómunkát. Úgy értem, ezerből egy van, aki nincs teljesen elidegenedve attól, amit csinál, sajnos meg kell csinálni. Legalábbis nálunk, amíg én főzök, az emberem sokszor a földeken dolgozik, pedig szívesebben olvasnánk mindketten egy jó könyvet (vagy kettőt).
          (de az is igaz, hogy a blog egyik nagy tematikájához kapcsolódjam, neki ettől isteni teste lesz, izmos, kontrasztos és tónusos, én meg belenyalok mindenbe és mikor hazajön, nem átölelem, hanem körbefolyom).

          De nemcsak nálunk: ha például egy férfi napi 8-9órát könyvel egy nyáron forró, télen hideg irodában úgy, hogy világéletében az eszperantó nyelv és a horgászat szerelmese volt és csak azért könyvel, hogy eltartsa a családját, az épp olyan elpazarolt idő, mint mikor én meghámozok több tonna krumplit.

          • Én amúgy átgondoltam ezt. A magam viszonyát az itthoni tevés-vevéshez.

            Nem vagyok a házimunka rabja, sok mindenben kifejezetten ügyetlen vagy lezser vagyok. Nincs helyük a dolgoknak, például.
            De én valami elemien önmagamnak, másrészt konzervatív módon nőnek érzem magam, amikor magamban vagyok, és tényedek. Mosogatok, főzök, elpakolok a konyhában, de még a mosógép is ilyen, meg némi fürdőszoba-takarítás is, szemét összegyűjtés, szelektív kivitel, én nem tudom, olyan kis hasznosnak-takatosnak érzem magam ahhoz képest, amikor álló nap verem a gépet, vagy koszos tányérok mellett ottragadva órákig diskurálok.
            A porszívózás, ruhahajtogatás pl. nem. Mondjuk van robot, csak a padlót kell “le”üríteni…

    • boderline nem vagy ufó! Én is utálok főzni, rühelem, unalmas szar tevékenységnek tartom. Ez egy külön szakma, akit érdekel csinálja.
      Elfogadhatatlannak tartom, h a napi tevékenységem után valami frappáns, szuper ételen törjem a fejemet, vegyem meg az alapanyagot, főzzem meg, cicomázzam és terítsek, amikor a másik a saját kedvtelésével, hobbijával, esetleg a munkájával foglalkozik. Mert én is inkább azzal foglalkoznék.

      Nekem is mondta már pasi, miért nem találom meg a szépséget a házimunkában? Talán mert nincs benne semmi szépség, és mert a pasik sem találták meg benne!
      Bocs de anyukád beleszürkült, belebetonozódott a hétköznapokba és megmagyarázza, hogy az szép, miközben rohadtul nem az.
      A főzés, háztartás a család ellátása monoton, robot munka és robot lét. Ha nem szakadunk ki és nem csináljuk máshogyan, belelehet kattanni. Ezt nem értik a férfiak, hogy más csinálni és más elfogadni a kiszolgálást.

      • Anyukám, bizonyos szempontból beszűkült, de nem csak az, ő tényleg alkotásnak éli meg a főzést, és örül, ha mindenki jó ízűen eszik az asztalnál. Varrni is szeret, tud is. Csak azt nem érti meg, hogy én más típusú ember vagyok.

  12. Én régen szerettem főzni, sőt kényszeresen főztem, sütöttem, elég központi helyen volt nálunk az evés. Az ex nem szeretett étterembe járni (mert ott viselkedni kell, meg beszélgetni, gondolom, az nem volt szempont, hogy én szeretnék) kis láboskában vitte a munkahelyre a kajáját (otthonról, de ha csak felvágott volt azt, hiába szóltam, hogy hé, ez a fővárosi boltban kapható, én is onnan hordom haza), az igaz, ugyan, hogy bármit, vagy majdnem bármit megevett, amit én már rég kidobtam volna. Nem érdekelte a terített asztal, ha nem láttam újságpapírból evett. A szemetet képtelen volt szelektálni, bedobta a közösbe – vagy oitt hagyta az asztalon főleg. Persze mindenki más időben evett, ha főztem, nem rakták el, ha elraktam a hűtőbe, nem ették meg, szóval én is abbahagytam a kreatív főzést, olyat főzök, amit mindenki megeszik, és melegítve is jó. A Másikkal járunk étterembe, vannak kedvenc helyeink és igazán kitűnően, főz, nagy átéléssel és megvár az evéssel, akár este tízig is, ha megbeszéltük, hogy együtt eszünk aznap.

  13. Visszajelzés: olvasd újra | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s