a gyengéd erőszak 3.

a gyengéd erőszak 1.

a gyengéd erőszak 2.

ez ritka: csajozási tippek a blogon!

Hát azt ismered-e, amikor tudod, hogy nem kéne, de csak járkálsz valaki után? Ez a valaki lehet a vágytárgyad, és lehet a partnered, aki szakított veled, vagy szünetet kért.

Sajnos, amit te állhatatos, gyengéd szerelemnek vélsz, az a számára határsértés, molesztálás, kontroll. De ezt már tudod, ha olvastad az előző bejegyzéseket.

Azért vagy oly állhatatos, mert nem felel a szándékaidra, és ezt nem fogadod el. Makacs vagy. Addig tolod, amíg hátha.

De sose. Egyre rosszabb lesz. Nem viszonozza, és meg is fog vetni. Lesz egy pillanat, amikor a szíved meghasad, és nem érted, mert olyan kedves voltál vele, ő meg elküld a bánatba.

Ezért szállj ki.

A közeledés nem baj. Próbálkozni lehet egyszer, kétszer. Úgy nézni, várni, helyzetekben együtt lenni, randira hívni. De ha nincs jelzés, vagy ha rákérdezel, és nemet mond, akkor állj le. Ha nem mond biztos igent, akkor is.

Nem igazodsz el rajta, mert ellentmondásos jelzéseket ad? Az igazi vonzalomban nincs ennyi rejtély. A hol kedves, hol elzárkózó nő nem akar téged. Talán csak neked kell a muníció: te érted úgy, hogy kedves volt, kihívó, vagy neked jelzett.

Hagyd békén. Teljesen.

“Nem lelkesedik, békén hagyom.” Ha nem akarod békén hagyni, az a te ínséged, a te agressziód.

Mit akarsz? Őt akarod, értem, szerelmet akarsz. Én azt mondom neked, ez nem realitás, láthatólag.

Mi marad?

  1. Lehetsz egy férfi, aki nem kell, de nem neheztelnek rá, nem viszolyognak tőle.
  2. Lehetsz megvetés tárgya, meztelencsiga a nyakban.

Melyiket választod?

Azt csináld, amit kér. Ha azt kéri, ne közeledj, akkor ne közeledj. Csak a kölcsönösségnek van értelme.

Ő persze nem csinálja, amit én kérek?, háborogsz most. Nem, mert ő nem akar tőled semmit. Vagy sokkal kevesebbet. És inkább semmit, mint ezt az erőltetést.

Ne deklarálj olyan szándékokat, amelyekkel ő nem viseltetik irántad.

Ne is beszéld ki, ne legyen pletyka, bosszú. Tartsd tiszteletben. Hiszen annyira szereted…! Akit valaha szerettél, azt ne bántsd. Akkor sem, ha elutasít. Joga van hozzá. Becsüld meg a saját történetedet.

Ha kinevet, nevetségessé tesz, az nem szép (tinikorban gyakori). De erre is férfiatlan az erőszakos reakció.

Ha nem tudod, mi van, kérdezd meg. Félsz a választól? Akkor tudod a választ.

Mindannyian voltunk már viszonzatlanul szerelmesek. Az a nem mindegy, hogyan kezeled ezt magadban. Nem a másiknak van vele dolga, hanem neked.

A világot nem fogjuk tudni rábírni, hogy értse meg és méltányolja a kínjainkat. A könnyes szemű lúzerek taszítóak. Nem azért, mert lúzerek, hanem mert közüggyé teszik, a másikra pakolják, hogy nekik rossz. Hiába mondogatod, hogy te mély vagy, különleges és vonzó. Az számít, ahogy a másik érzi magát a közeledben.

Ne élj úgy, hogy téged mindenki félreért. Találd meg a közegedet.

Nem ment fel, hogy magányos vagy. A gazdag lelked. Nem érv az sem, hogy te annyira szeretnéd őt, tejben-vajban fürdetnéd. Hogy annyira szeretnél már valakit. Csak személyek vannak, valakik nincsenek.

Ne áltasd magad: nem vagy nemes, érző lélek, nem azért vagy olyan gyengéd. Te nem engedheted meg magadnak, hogy magabiztos, közönyös legyél. Azért nem, mert nem vonzódik hozzád.

Az előző posztban említettem a lehúzó nőket, akik férfiakra utaznak. Persze te úgy látod, ő utazott. Ő úgy éli meg, te zaklattad.

Nem jár közelség, elfogadás, válasz senkitől. Ezt értsd meg. Nem lehet kiérdemelni.

Ha gyanítod, hogy lehúz, gondold át. Lehet, hogy így van – akkor szállj ki. De ne gondolkodj fekete-fehérben: attól, hogy te nem azt szeretnéd, még létezik barátság, önzetlen segítség, laza ismeretség. Ne neheztelj, ha ő csak ennyit akar. Ha tovább mész, mint ő szeretné, az erőszak. Bármeddig mentél is, bármeddig szeretnél, ne menj tovább.

Mint férfinek ab ovo több hatalmat osztottak neked. A férfit nem tudja manipulálni egy számára nem vonzó nő – fordítva sűrűn megtörténik. Felejtsd el, hogy “náluk van a hatalom, mert náluk van a pina”. Te akarsz pinát, és te erősködsz. Az erősködésed betonozza be azt, hogy a pina fegyver lehet.

Az 1:1 kapcsolatok körében senkinek nincs fölötted hatalma, ha nem akarod. Az nem hatalom, hogy bitangul vonzó. Úgy döntöttél, hogy négykézlábra állsz, szóval ne sajnáltasd magad. Ha felnőtt döntéseket, örömöket akarsz, viselkedj felnőttként. Ne válj lenézetté, kiszolgáltatottá.

Bukszát tényleg nem teszünk farzsebbe (és Valent Gábor nagyon-nagyon rossz példát mutat), mint azt mondják a “kihívóan” öltöző nők kapcsán.

De ez esetben igaz. Ne csüngj senkin. Ne tedd ki magad annak, hogy lehúzzanak, és ne hidd, hogy áldozat vagy, hiszen te kezdeményezted, te nézted ki magadnak a célpontot, tettél az irányába százharminc gesztust – és azokat magad találtad ki. Ez a különbség: a miniszoknyás nők célpontok, és a férfi válastja ki őket, téged viszont nem nézett ki a lieblinged. Ne mondd, hogy naiv vagy, meg hogy azt hitted. Ne legyél naiv, ne hidd azt, ne függj a nő közelségétől. Ha nincs válasz, akkor kapj észbe. Ne tegyél új gesztust. Miért gondolod, hogy erre majd reagál?

Az intimitás nem üzlet. Kávéért kávé jár, nem közelség vagy szex. Vacsoráért vacsora, villanyszerelésért villanyszerelés. Vagy pénz. Vagy köszönöm. Ne hasznád a rászorultságát a hiányaid betöltésére.

Ezért fontos a sokat emlegetett skandináv egyenlőség: felelősen, szimmetrikusan, szabad akaratból kapcsolódjanak nők és férfiak. Ne legyen aktív és passzív fél (vagy: ez a szerep ne nemhez kötődjön, hanem helyzethez vagy lelki alkathoz), ne legyen segítő és segített, hozzáértő és butácska, jól kereső és eltartott, rábeszélő és engedő, lótifuti és díva, mert ebből hatalmi jászma és nyomasztás lesz.

És: ne moralizálj a testével kapcsolatban. Nem igaz, hogy ő kacérkodik. Ő nem akar téged, és te ezt jól tudod. Te kapaszkodsz minden apróságba. Ne vádaskodj, hogy úgy nézett és villantott és izgat. Te követed árnyékként, tetted rögeszmévé, és mohón tanulmányozod a fotóit. Ha szexre vágysz, ne válj hirtelen prűddé, amint elutasítanak. A nők teste nem ellened merénylet, és nem dolguk téged kímélni. (Hány éves is vagy?)

Hogyan gyere ki ebből?

Ki akarsz belőle jönni, vagy ragaszkodsz a felépített játékodhoz? Le tudod győzni az önérzetedet, az önigazoló hajlamot, az elégtétel vágyát? Minden zavaros, hamiskodó, erőszakos késztetésed benne tart a ködben, és meghosszabbítja a kínjaidat.

Legyél tisztában azzal, hogy az egészet te akarod és te építgeted, neked jó. Te akarsz többet, a másiknak ez teher.

Ne hagyd, hogy a sóvárgás elvakítson és igazságtalanná tegyen. Ha kudarcosnak érzed magad, azt ne rajta töltsd ki. Ne egyetlen személyre zúduljon a megváltás-igényed. Keress adekvát segítséget: olvass sokat, menj önsegítő csoportba, fórumozz, építs ki barátságokat, keress terapeutát.

Ne becsüld le mások személyiségének határát, autonómiáját. Gyengédnek, adakozónak, nemesnek érzed magad, de folyamatosan határt sértesz, ha beljebb mész egy emberbe, mint ő szeretné. Ha késztetésed van, hogy mindenkivel beljebb menj, akkor nem csak arról van szó, hogy magányos vagy (az nem jár okvetlen ilyen késztetéssel), hanem súlyos a probléma.

Ne hamiskodj. Ne csinálj olyasmit a háta mögött, aminek nem örülne. Ne meséld el mint alakuló kapcsolatodat.

Akkor menj, ha hívnak. Számodra a főszabály: ne közeledj olyanhoz, aki nem néz rád csillogó szemmel. Másoknak is ez a főszabály, csak nekik nem kell mondani.

És ha senki? Akkor egyedül rohadj meg, csak mert nem vagy jóképű (stb.)? Erről már írtam az előző részben, illetve fent vázoltam a két lehetőséget.

Nézz szembe a valósággal, és fogadd el. A csikarást mindenki unni, gyűlölni fogja, ez biztos.

Társkeresőzhetsz, de valószínűleg ott is kudarcok fognak érni. A problémád nem az igazságtalan világ, vagy az a nő, aki elutasít, és nem is a nők általában, hanem az önbecsülési deficited. És azt nem másokat gyötörve, elméleteket gyártva fogod tudni leküzdeni.

Ne gyűlöld magad, de ne is promózd.

*.

A rögeszmés viselkedést én is produkáltam, önös énhiányomban. Fejben, naplóban, levélben. Nem volt kölcsönösség, és én kéjelegtem a sóvárgásban. Micsoda titkom van! Milyen tragikus hős vagyok én!…

Ma már csak a kölcsönösségben hiszek. De idáig eljutni kemény volt. Bárminek a kölcsönösségében, de csak abban. Tehát nem erőltetek szexet, érzelmet olyan kapcsolatokban, amelyek barátiak, intellektuálisak, és nem szeretek olyanba, aki nagyon is közeledik, de nem lát, nem fogad el mindenestül. És ez döntés kérdése.

Van kétségbeesett történetem nekem is: a művész úr. Akit csak távolról, csak a színházban, csak levelekben, csak intellektuálisan, csak szimbólumként, ellenben hat vagy hét éven át, nem is tudom. Úgy maradtam, semmi sem tompította.

Azt kérdeztem 2006-ban a terapeutámtól: de honnan fogja megtudni, hogy már nem érdekel?

Gyönyörű.

Énhiányból, apahiányból, érzelmi és intellektuális szomjúságból csináltam. Inkább az alkotói lényéhez akartam kapcsolódni, érezvén, hogy én is alkotó vagyok, és kerestem az intellektuális közelséget. Ez nem mentség, ezek részletek.

Mára megértettem, milyen ez onnan. Meggyógyult bennem, nem akarok semmit a tudomására hozni. Sajnálom, hogy ennyire félrement bennem önmagam, és riaszt, hogy nem voltam képes látni és tisztelni a személyiségének határait. Teljhatalmúnak láttam, főjónak, mitikus lénynek, aki vonatkozzék rám. Ez tizenévesen oké, később már terapeuta dolga. Sikerült meghaladnom azt az énemet, és ennek a történetnek nagy része van a bloggerré–önkifejezővé bontakozásomban.

A művész úr platissimo volt: ismertem őt, de alapja nem volt, hogy így tekintsek rá. Ma már a kölcsönösségben is az a célom, hogy ne legyek sok, mert eluntam a nyűglődést. Olyanná neveltem magam, hogy tudjak hallgatni, ne akarjak visszavágni, ha nem úgy alakul, ahogy képzeltem, maradjon örömteli a kapcsolat, ne váljék feladattá. Ne akarjak mindig gesztusokat tenni, ne váljék addikcióvá a közelség. Ne legyen nyomasztás, cirkusz, el tudjak köszönni, ha nem jó. Megoldani se akarjam, küzdeni – ez csak a hiszti másik neve. Lépj tovább! A nagy picsába elküldés, amelyet diadalmasan szoktak elmesélni, nem humán, nem szeretem. Bosszúszagú. Tegnap még odavoltál érte. Ennyire nem lehet félreismerni valakit. Az ember nem tagadja meg a nagy vonzalmait, a rá ható embereket, a blogot, amelyre két évig naponta járt, mert akkor nem marad igaz története, és kilyukad a lelke közepe.

Ez nehéz meló ám, mert nekem is erős mindent-vagy-semmit, idealizáló hajlamom van. Nem is látványos: nem értékeli senki, hogy legyőzöm a démont, hogy nem nyomasztom. Csak én tudom, hogy kicsinyes késztetéseimnek ellentartani is sokkal jobb, mint gyötrődni és nevetségessé válni.

Miért csak a női célpontokról beszélek? A lényeget erről is megírtam már. Sok a válasz nélküli érzelem mindkét oldalon, és volt szó a sóvárgó nőkről is, de mint hatalmi játék, élni nem hagyás a nők irányába tipikus, és romantizálni is ezt szokás. A gyámkodás, a megmentőszerep, a bepróbálkozás, ostromlás, az intimitás megvásárlása is férfijáték: az alapja a jogosultságérzet, amely szerint férfiigény nem maradhat kielégítetlen – ha nem megy, akkor erőltetni kell. Ritka a mániákus nő, aki az álmodozáson túl is rászáll a férfira, őket nevetségessé teszik, és hamar lepattintják. A szexuális erőszak veszélye sem fenyegeti a célpontjaikat. De ha tudtok ellensztorit, amikor nő makacsul zaklatott egy férfit, meséljétek el.

*

Öt bekezdést kihúztam, annyira összevissza írtam ezt a témát, és máshol is rövidítettem, mert önismétlő lenne.

Viszont leírom még két sztorimat azoknak, akik igazságtalannak érzik a visszautasítást.

Mindig az van, hogy először nem vonz a férfi, aztán meglátom egy bizonyos fényben, és beledöbbenek.

1. Gyomorremegtető szaunázás. Három fiú, barátok, az egyik megszólít. Elismerően elemzi a testemet. Nem érzem molesztálásnak, mert a formámért sokat dolgoztam, és ez ilyen közeg. (Tőle tudom meg, hogy hosszú lábam van.) Mikor jövök megint?

Másodszor én edzek, ő már végzett, kérdi, megyek-e. Megvár. Beszélgetünk, kettesben. Elmenet kérdi megint, mikor edzek, ő is mondja, hogy ő mikor.

A harmadik csodaszép. Nálam van a csodahámlasztó bőrradírom, nyomok a tenyerembe, és azt mondom: ennek valahogy a hátadra kéne kerülnie, de isten őrizz, hogy megérintselek. (Én imádnám ezt a nőt!) Na, hát így. Lassan, pórusról pórusra. Százöt fok. Úgy érzem magam, mint egy kamasz. És aztán ő. Egyetlen bugyiban. Kitágul a negyedóra.

Nem tudjuk egymás nevét, semmit. Nem látom egy darabig. Külföldön él.

És egy tavaszi napon belép. Dévaj jókedvem lesz. Olyan ritka a spontán zsongás. Most nem szalasztom el.

Odaül. Leteszem elé a naptáromat: ide írjad, hol talállak, mert megint elutazol nekem.

A nevét írja be. És mintha kelletlen lenne.

Aranyifjú, tengerpart, napszemüveg, alkohol, jóval fiatalabb. Nem az én világom. És most látom csak, milyen kidolgozott és gyönyörű. Mégis írok neki, át sem gondolom: találkozzunk, és hogy zavarban vagyok.

Nem ír.

Hát akkor ennyi. Nem is rágódom rajta két napnál tovább.

2. Egyetemi évekből, könyvtárból ismerős fiú. Idősebb nálam, nehéz szakot végzett. Intelligens és szép, ura az életének, jól áll neki a szakmája. Itt lakik, távolról láttam már futni. Épp én is futok, köszön, megállok, azonosítjuk egymást. Sportról, testről dumálunk, ott ragadunk. Később a fogason látom, odaülök. Megjegyzem a nevét.

E-mailt írok, hogy ha volna kedve kávézni…,. Azonnal felel: sok a dolga most, hetekig semmi lazulás.

Még egy e-mailt írok, hetekkel később, visszautalva egy témánkra, egy linket.

Erre már nem ír. Mindig mosolyog, ha lát, köszön. Mindig pont akkor futok bele, amikor szép vagyok.

Ez is ennyi. Ezer oka lehet: nem történt meg, nem lát engem. Tényleg fura vagyok. Filózom: érezzek szégyent? Annyira ciki ez?

Mit csinálnék másképp? Nem írnék másodszor. Félretenném az egómat, mert hiú voltam, és, mint aki hirtelen serdült széppé, elvártam a viszonzást.

A másik fiúval… nem tudom. Talán hagynám, annyival fiatalabb, ne legyen ízléstelen. (Ez egy falu.) De úgy voltam vele, hogy megéri a kockázatot.

Nekem mint nőnek mást enged meg, mást tolerál a világ. Ha normális (elvárások szerint viselkedő) volnék, más volnék, mint egy normális férfi, de ugye én nem vagyok normális. Egy kicsit izé a két történet, az önérzetem miatt, “ugye milyen vonzó és extra vagyok?”, meg nem szeretnék nevetségessé válni. Sőt, egy kis bűntudatom is volt, hát hogy képzelhettem. És: a víg özvegy! De ezek emberi történetek, ez nem a pokol. Ez ilyen. Azt nem érzem, hogy bántottak.

Te el mernéd mesélni a viszonzatlanokat? Az összes részletet?

Aki hozzám közeledett, az nem vonzott. Nem szeretem a fűzést, bezárulok. Kezdeményezni jó, abban van az erő. A legjobb persze egyszerre villanni, de olyan nem volt. És így esett, hogy másfél évig nem volt semmi. Most sem vagyok all inclusive-ben. De nem kötelező frusztrálódni, illetve feldolgozható a frusztráció.

ja, nem csajozási, hanem visszahúzódási tippek, méltóságmegőrzősek. bocs.

46 thoughts on “a gyengéd erőszak 3.

  1. Mondjuk én már egy bármilyen emberi helyzetben sem szeretem, ha unnak, ha sok vagyok, épp ezért nem kezdek bele kéretlenül egy hosszú történetbe, nem kezdek el magamról beszélni, ha nem látom, hogy a másikat érdekli. Rettenetesek azok az emberek, akik kéretlenül, egy köszönés kapcsán végtelen sztorikat mesélnek az életükről, jellemükről. Az is valami ínségre vall. Nem akarok ilyen lenni. Pláne szerelemben.

    Amúgy meg igen, igen, igen. Egyszer lehet próbálkozni, maximum kétszer, ha nem reagál, nem viszonoz, le lehet vonni a következtetést. Ha csak kéthetente hív el randira, akkor ilyen gyakran jutsz eszébe. Ha szakított, akkor meg szakítani akart vélhetőleg.

    • Hahh! Még ha kéthetente! El nem tudod képzelni, hogy ő mekkora macsó. Simán fel lehetne jelenteni, úgy bókol. De nem az, aki stratégiaként űzi, hanem elemien. Minden erre predesztinálja. És az ilyen férfitól isten ments, nem szeretünk bele, nem szenvedünk miatta, ő egyvalamiben jó, de abban nagyon.

      Ez a “sírsz?”, ez volt a legérzelmesebb percünk.

      Lehet, hogy nem akarják itt többen érteni, mit jelent, hogy “van az a férfi”. Nem is mennének bele. Na de ő nekem ennyire jön be. Ha elutasítanám az ilyenségét, nem lenne semmi, világaink nem találkoznak. Csakhogy épp most nála van az, ami nekem annyira jó. Ennek ez az ára.

      És én mindent akarok, egyszerre. Hálás vagyok, ha valaki egy részterületet lefed, besegít. Kapcsolatot, elköteleződést akarok a legkevésbé.

    • És: van az az élethelyzet, hogy az elemi testiség egyik vagy mindkét félnek nem tud prioritás lenni. Vagy az egyiknek azért nem, mert látja, hogy a másiknak nem (én pl.). És akkor nemhogy kötetlen, csak ritka bónusz, csúcsélmény, mint a nyaralás. Pedig de jó lenne mindig vagy gyakrabban a tengerparton ülni koktéllal!
      Nem jó ez a sztori, viszont nem kínoz meg.
      Ami ilyen eszébe jutós, rendszeres, amiben lehet egy kicsit bízni, az a szeretés, a szerelem, nem a szex. Nem keverendő össze, tudni kell a műfajokat. Csak az a fontos, hogy szerelmeink se, barátságaink se, szexünk se legyen silány.
      És még az is csalóka, mert van, hogy a szerelmet is menekülésre, chillre, pótcselekvésként, egótuningnak használják, és akkor ugyanúgy nem ad szívet szaváért…

      • És ezt azért is írom, mert végigasszisztáltam nem egy történetet, amikor a nő érzelmileg volt annyira éhes, házasságilag annyira megcsonkított, hogy minden kósza talán-sztorit, csetelést, aktust nagy szerelemként értelmezett (“na végre!”), és fejest ugrott bele. De ilyen egy-két heteseket. Volt is aztán sírás meg szemétférfizás, és jött a következő, szemrebbenés nélkül: “de a Károly nem olyan…”.

  2. Most, hogy átolvastam ezt a három részt, rájöttem, voltam zaklató. 14-15 évesen, lengyelországi cserkésztábor, ahol megpillantottam egy lengyel srácot egy másik csapatból. Megtetszett. beszélgettünk erről-arról, jó fej volt. Kérdeztem. van-e barátnője. Volt, és nagyon szereti. Nem érdekelt, továbbra is kerestem a társaságát. Néha láttam, hogy terhes vagyok neki, de nem akart leesni a tantusz, békén kéne hagynom, ő meg nem mondta a szemembe, hogy kopj már le. Rajzolt nekem egy rajzot, a tábor után hetekig őriztem, aztán valahogy elveszett. Hazaérve nemzetközi tudakozóban kikerestem a számát, mert megadta a címét. Levelemre sosem válaszolt. Egyszer felhívtam a kitúrt számot, lengyelül szólt bele idősebb valaki (szülő?). Angolul nem beszéltek, a dolog így szakadt meg végleg. Többször nem hívtam fel. Ha akkoriban lett volna Facebook, biztos utána túrtam volna. Azóta sem csináltam ezt senkivel, nem is szeretném.

    Egyetemistaként volt rövid ideig zaklatóm. Csoporttársaimmal közösen üzemeltetett iwiw csoportban tűnt fel. Szép profilképem volt akkoriban, bizonyára emiatt érezte feljogosítva magát, hogy akkor ő írhat nekem csak úgy, ismeretlenként (a csoport nyilvános volt, ő nem volt a szaktársam). Eleinte szakmai dolgokról társalogtunk, aztán hamar előadta, érdeklem. Azonnal bezárkóztam, írtam, van barátom. Valóban volt, nem kitalált érv. Nem érdekelte. Őt az ilyesmi nem zavarja, írta. Az meg, hogy engem igen, az sem érdekelte. Miért vagyok ilyen tüskés elutasító, írja. Azt hittem, szétrobban az agyam egy ilyen beírástól. Akkor valahogy fogtam magam, és a nyilvános csoportba beírtam, végig se gondolva, hogy xy zaklat, és ott üzentem neki nyilvánosba, hogy kopjon le. Csúnyán, szándékosan durván fogalmaztam. Berágott, de ettől fügetlenül újra és újra bejelölt ismerősnek, hogy vegyem fel, írogatott privit, azt letiltottam, és végül jelentettem a rendszernek is. Ám annyira irritált, és idegesített a jelenléte, még a virtuális téren át is, hogy kiregisztráltam az iwiwről. Szabadulni akartam. Nyugtot akartam. Takarodjon, szűnjön meg. Nem bírtam megvárni, míg a jelentésemet elbírálták.

    • 14-15 évesen belefér az ilyesmi. Szerintem nem durva. Ez még nem rögeszme, nem zaklatás, de olyan szekér uzán futás. Meg kellene kérdezni, ő annak vette-e (ez a differenciáldiagnosztikai tesztkérdés).

      “Valóban volt, nem kitalált érv.”
      Nem ez volt a bajod, hanem hogy
      nem tetszett,
      nyomult.
      Nyugodtan ki is lehet találni érvet, ha az nem hat, hogy “nem akarom, hogy a közelemben legyél, nem tetszel”.

      • Kitalált érveknél hamisnak érzem magam. Olyannak, aki nem mer kiállni magáért úgy ahogy az van, hanem megint ferdít, sunyít, ahelyett, hogy kimondanám a valót “Nem vonzódom hozzád, nem érdekelsz, akkor sem, ha ki tudja hányszor próbálkozol, stb”.

        Kolis szobatársam egyszer attól akadt ki, hogy konkrétan mondta egy srácnak, hogy nem akarja megismerni, erre a srác elkezdte őt elhordani mindennek. Nem bírta feldolgozni a fiú, hogy ismeretlenül elküldték a francba. Hogy esélyt se akartak neki adni, mert ez nem fair(!). Mintha járna az esély…

    • Az ragad így másra, és tolja, válasz reményében, akinek nincs tapasztalata arról, milyen, amikor a másik visszanéz, felel, ő akar valamit, egyértelműen rezeg. A kölcsönösségről. 10 és 25 éves korunk között ez gyakori. Amint megéled az igazi szerelmet, látni kezded mások határát, és nem mondod el minden, kicsit is szimpatikus ellenkező neműnek a legintimebb sztorikat elsőre. És akkor már értjük, amit kamaszként nem: melyik az úgynézés, miért ragad ott valaki, ha nincs dolga, mit jelent, ha hazakísér, hogyan írunk esemest, hogyan dekódoljuk a választalanságot vagy a semmitmondó feleletet, nagy társaságban miféle jeleket adunk, mennyire figyeljük, hogy más kikezd-e a lieblinggel, mikor vagyunk sokak, és a többi.

      Szóval már elmúltunk 25 évesek, bőven. És aggastyánok is csinálják, meg erejük teljében levő középkorúak, talán nem csak a sok elutasítás miatt, hanem mert makacsul jobbat akarnak a nívójuknál: fiatalabbat, sugárzóbbat, szebbet, gyanútlant, tisztát, tanítgathatót. És akkor megy ez a “ha gyenge vagy, szeretlek” játék, én ettől olyan ideges leszek, az összes tanácstól, atyáskodástól, e-mailtől, amikor jobban tudnak engem magamnál, meg hogy hogy kell a láncfűrészt használni (amit ő meg se bírna venni, nem ismeri a típust)… grrr.

      Mindkét ilyen történet jóakaratúlag idézte a durván hímsoviniszta József Attilát:

      Éva
      vigyázz, magadat nagyon
      el ne takard az eszeddel,
      játszd, ami vagy – ne tulozz
      meglásd megkeres
      Ádám.

      Kb. én csak üljek, várjak, ne már, hogy okos legyek, tudjam, mi a jó nekem…

  3. Nekem akkora kisebbségi érzésem van, hogy soha de soha nem mertem kezdeményezni, nem is nyomultam senkire.
    Két éve a közösségin bejelölt egy fickó, barátnőm szomszédja, én sose láttam, de hallottam nevét már régen, anyám és az ő apja orvosok voltak a kisvárosban. Elkezdtünk írogatni egymásnak, aztán szabályosan kikönyörögte a telefonszámomat, felhívott, elég intim dolgokat fecsegett az elvált nejéről, brrrr. Az oldalon egyfolytában nyúzott, hogy tetszikeljem a képeit, megosztásait (csupa közhely). Mint írta, rám bízza a döntést, de jól esne neki. Ha két napig nem likeoltam, már rám írt, miért nem teszem? Aztán küldtem neki egy nyújtott nyelvű szmájlit, erre dühöngve felhívott, hogy törölte és ilyet ne csináljak többé és azonnal töröljem a telefonszámát és ő is az enyémet. Három nap múlva újra írt, hogy adjam meg, sajnálja, szeretne beszélni velem. Ezt még kétszer megtette, aztán töröltem de végérvényesen, letiltottam a nevét is. Azóta legalább tízszer csinált magának új profilt, mindannyiszor bejelölt, én mindannyiszor tiltottam. Még szerencse, hogy személyesen nem ismerem, Kész tanulmány, egy az egyben ráillik, amit a napokban írtál a szelíd erőszakolókról. Megértem, hogy volt sok baja, ami lelkileg kikészítette, azt nem értem, miért nem ment pszichológushoz. Ja, egyébként mélyen vallásos, lehet ez is hozzájárult a defektusához. A mai világban őszinte, lélekkel teli meggyőződéses hívőnek lenni igen kemény feladat, csak a legnagyobb lelkierővel lehet.

  4. Zaklatásig vagy nyomasztásig nem mentem el, hiszen alapból kínosnak éreztem, hogy olyasmire vágyom, amire a másik a jelek szerint nem. Igen, az ember addig ábrándozik és sóvárog, amíg ragaszkodik a kreatúrájához, és önti az energiákat a saját maga alkotta képekbe. A sok belepumpált érzelem miatt könnyen átvált önjáró mechanizmussá az egész, olyan démonná, melynek éhes száját etetni kell. Így aztán könnyen lesz valakiből leláncolt Prométheusz, akinek ebben az esetben a szívéből újra és újra lakmározik a sas. Nem könnyű elzavarni a saját magunk által kreált zabálót, és felfejteni a saját magunk alkotta láncokat.

    Persze, ha az ember hasonlóan odajut, hogy büszke magára, az életére, nincs hiányérzete, ellenben van fénye, sugárzása és folyamatos elismerése, akkor már bölcsen mosolyog húsz évvel ezelőtti önmagán. Ugyanakkor már érti és látja a folyamatokat, szálakat, amelyek oda- majd kivezettek, és ezeket tartja a kezében, mikor a gyermekeivel beszélgetve próbálja őket oktatni a méltóságra és a szeretetre együtt. Szerintem nem baj az egyoldalúság, hiszen néha kijut belőle bárkinek. Valóban azt kell megtanulni, hogy ez csak rólam szól. Még az ilyen féloldalasságnak is lehet örülni, ha arra fókuszálunk, hogy nekem mit jelent, úgy, beteljesületlenül. Ha nem csinálunk belőle ragacsot, még aszimmetrikusan is lehet nagyon inspiráló.

    A két apró történetről pedig sok egyéb kis történet jutott eszembe, amelyek itt gomolyognak körülöttünk. Sok-sok éve vagyunk házasok, így sok-sok változáson, éjszakai átbeszélésen és kapcsolatjobbításon vagyunk túl. Mind a ketten tudjuk, egymás nélkül mit nyernénk vagy veszítenénk, de érezzük azt is, hogy amit kovácsoltunk, az mindkettőnket vonzóvá tesz. Neki és nekem is érkeznek kívülről jelzések, jelentkezések, kapcsolódási próbálkozások. Szerencsére ezek is intelligens módon, nagyobb zavarodottság nélkül mederben tarthatók, csak félmondatok vagy hónapok múlva is fel-felcsillanó tekintetek maradnak belőle. Természetesen nagyon ritkán hasonlóan villan a szemem és ismerem be magamnak: ha lenne szabad vegyértékem, megpróbálnám. A legtöbbször a másiknak sincs, így csak egyfajta derű marad a nyomában, ami fűszer és tartás a mindennapok sodrásában.

  5. Nekem 14-15 éves koromból vannak inkább vicces mint szomorú történeteim. Tetszett egy lány az osztályból. Neki én nem, sokat beszélgettünk, kisérgettem, mittomén. Elmentem miatta valami táborba is. Ott próbaltam megfogni a kezét, de akkor mondta, hogy köztünk ez nem olyan. Úgyhogy megállapítottam, hogy nekem biztosan nem lesz soha barátnőm. A táborban egyébként megtalált egy lány, aki mindig jött utánam mindenhova, én meg komolyan nem értettem, hogy miért csak hónapokkal később. 🙂
    Egy másiktól pedig megkérdeztem, hogy nem akar-e járni velem. Azt válaszolta, hogy össze van zavarodva az élete (13 éves volt) és egy hét múlva térjünk rá vissza. Majd akkor azt mondta, hogy nem. Mondom jó, mert azóta én sem. Tényleg nem, na.

  6. Egyik oldalnak sem jó egy ilyen kapcsolat. Jobb esetben az ember tinikorban megtanulja ezeket a játszmákat, rosszabb esetben érettebb fejjel kell egy-két ilyen élmény, hogy örökre megtanulja, hogy ha király/királynőtípusba botlott, a méltóságteli visszavonulás az egyetlen lehetséges alternatíva. Én azt gondolom, hátralevő életemre megtanultam és soha többé nem fogok ott teperni, ahol a teljes csomag belőlem nem, csak egy része kéne.

    • Egyik oldalnak se jó, de a kezdeményező oldal dönthet. A “királynő” meg csak védekezhet. És persze a nyomulós is sérül, de ő magának csinálta.

      Nem királynőtípus, ez hülyeség. Te idealizálod azzá.
      Hanem nem vonzódik, vagy foglalt a szíve, vagy nem úgy képzeli.

      • Ha a régi énemre hallgatnék, azzal az eggyel vitába szállnék, hogy teljesen magának csinálja e a nyomulós, de már nem teszem. Inkább begombolom az ingem, hogy ne feleljek meg a kilógó mellszőrű informatikus sztereotípiának :-). Have fun

        • Nekem aztán nem kell megfelelned. Ha neked tetszik a csíkos ing, kilógó mellszőr, maradj önmagad! Nekem is tetszik, vagyis: van az a férfi, csak itt alkotnom kellett egy típust. Erre micsoda érzékenységek lettek!

          Mesélj inkább. Nem a nyomolós választ célpontot, nem ő kezdeményez, nem ő alkotja a mitológiát, nem ő állhatna le? Nem az ő hiánya, igénye teremti ezt a nagy rátapadást? A másik hol tehet arról, hogy ő ennyire kell (és esetleg kedves, és akkor az is baj)?

          Nem kéne már felnőni?

          Fuck Yes. Nem bonyolult. Csak annak nem megy, aki soha még nem tapasztalta, hogy rá nagy igent mondanak.

          • Higgyed el Vilmám, én aztán nem akarok neked megfelelni, konkrétan le*rom, ki hogy fogadja az ingemet.

            Azt gondolom van némi fogalomzavar nyomulás vagy teperés, a kettő nem ugyanaz. Nagyon nem.

            Fuck yes, dehogynem kéne felnőni, i am fully with you, és milyen az a nagy igen? Ez nagyon messzire vezet, egy olyan embernek főleg, akit a saját szülei sem fogadtak el, nem ismeri, hogy milyen az a feltétlen szeretet, csak azt, ha jó vagy akkor szeretünk, ha nem vagy jó akkor meg mehetsz a levesbe. Mi az, hogy jó?

            • “konkrétan le*rom, ki hogy fogadja” – aztán mégis itt érzékenykedsz nekem… nem tudlak megvigasztalni, ha bána/kocka/geek/kioktatós/okoskodó/elméletgyártó vagy, az olyasmi, mint a színvakság.
              “egy olyan embernek főleg, akit a saját szülei sem fogadtak el, nem ismeri, hogy milyen az a feltétlen szeretet”
              A világ (más emberek, a közelség) nem arra van, hogy minket, harminc-negyveneseket pátyolgasson, meggyógyítson, kora gyerekkori tramáinkat orvosolja.
              Az biztos, hogy a kapcsolódás nem érdemre megy (nem ezt jelenti a jó), nem lehet a vonzalmat kiérdemelni, nem olyan, mint egy pontgyűjtő kártya, amit majd beváltasz a főnyereményre.
              Szerintem szinonima a nyomulás és teperés.
              Mindkettő erős törekvést, akarást, igyekezetet, aszimmetriát jelent, és ez az, ami szerintem nem éri meg, nem vezet célra (ha bízol a blogger ítéletében, látsámódjában, és nem csak kötekedni, önigazolni akarsz, mert én akkor nem tudlak komolyan venni, nem fogok válaszolni). Talán a nyomulásban erősebb az, hogy nem tudja elfogadni, meghallani, hogy NEM, és homokba dugott fejű struccként reménykedik, kimazsolázza a kedvező jeleket stb. A teperés meg ilyen szolgálattevős.
              Teperni akkor kell, ha azt hiszed, ezen múlik. Ha szt hiszed, hogy ki tudod érdemelni, hogy domborítani kell a jót, hálát ébreszteni. Ez nyomasztás.
              Nem kéne teperni, fiúk/szeretetéhesek/szubmisszívek.
              Nem kéne udvaroltatni magatoknak, lányok/szeretetéhesek/hatalmi helyzetűek/dívaalkatúak.
              Illetve van az a jóféle játék, amelyben mindkettő benne van, a zsongás, világos kölcsönösségben, amelynek valamiért nem engednek, de rezeg a levegő. Nincs benne kínlódás, énképsérelem. Az nem teperés, és nem is kapcsolódás, csak olyan jóízű valami.
              Ezzel az a tapasztalatom, hogy sok nős ember nem érzi a határt: ha leeshet valami szex vagy egóerősödés (sikerélmény), akkor ő szerelmes, és rossz a házassága, ha meg elutasító a nő, vagy alakoskodni kell, akkor ő csak zsongott, de hát van neki hűséges párja, akivel milyen jól megértik egymást.
              Elég visszás játék.

              Jó: nincs abszolút jelentése, mérce, vizsga vagy pontszám. Azt jelenti, hogy annak az embernek épp akkor jó (megfelelő, igényelt, élmény).
              Ezek persze az én normáim, nem nagyon találok hozzá embert.

  7. Azért érdekes, amikor egy nő pont az általad leírtak ellenkezőjét javasolta. Hogy ha megtetszik valaki, akkor – a szavait használva – “nyomd a sódert!”. És felhozta magát példának, hogy neki is volt pasi, aki elsőre nem tetszett, de aztán a dumája után mégis összekeveredtek.
    Mondjuk ezzel nem győzött meg, inkább a róla alkotott kép változott, de akkor is furcsállottam.

    • Kérdés, mi a cél? Valahogyan összekeveredni valakivel (nagyjából ezt célozza meg a férfiakat csajozni tanítgató “szakirodalom”) vagy olyan kapcsolatba lépni, amelynél megmozdulnak a hegyek? Utóbbit favorizálja ez a blog és az utóbbiról szólnak úgy az írások, hogy felesleges a nyáladzás, törtetés, akarás, mert a végeredménynek nem lesz jólesően emlékezetes íze.

    • Megláttam az avatárodat, és rögtön bevillant, hogy a Tigris!-ben hány ilyen nem egyoldalú helyzet van, pedig hogy szeretem. Na el is olvasom gyorsan ilyen szemmel.
      Érdemi hozzászólás: én annak idején a kedvesről fogalmam se volt, hogy vajon élőben tetszene-e, mondjuk nem “nyomta a sódert”, de két hétig csak írásban kommunikáltunk, és mire találkoztunk, már nem volt kérdés, hogy ha először élőben találkozunk, vajon adok-e neki esélyt. (Valószínűleg igen, de 100 %-ig nem vagyok benne biztos.)

  8. A könnyes szemű lúzer csak akkor nevetséges, ha férfi. Ha nő, mindenki sajnálja. Ezek szerint sose leszünk annyira progresszívek, hogy ebben meghaladjuk a nemi szerepeket. Egy férfi oldja meg maga a gondjait…

    • Ez nem igaz. A könnyes szemű nőket többnyire hitegették és le is kúrták előtte, ez fontos különbség. Ugyanúgy ki vannak röhögve, sőt, még le is vannak kurvázva, csúnyán kibeszélve, amiért bedőltek.

      Mindenki oldja meg a maga gondjait, a társadalom nem fog pátyolgatni. Ez volna a felnőttség. Itt nem fog működni a durcás igazságkeresésed.

      Mesélsz magadról? Saját élmény? Mi fáj ennyire? Te mennyire érzed magad vonzónak?

      • Férfi vagyok. Illetve hát mondjuk inkább azt, hogy emberhím. 🙂

        Megspórolhattam volna pl. egy valag kellemetlenséget olyan nőknek, akiknek végképp nem akartam kellemetlenséget okozni.
        Magamnak meg sok-sok frusztrációt, értetlenséget, zavarodottságot, a későbbi szégyenérzetet amiatt, hogy húb+, mekkora gáz voltam, na és persze a sok éves tanulást részben magam, részben a mások kárán.

        Na nem mintha a nők nem ugyanabból a kottából játszanának ( játszottak volna ) egy másik szólamot, de legalább nekem lehetett volna annyi eszem, hogy ha sz@r a zene, akkor nem muzsikálok.

        Szóval amit így most szépen egybeszedve, rendszerezve leírtál, az olyasvalami, ami többé-kevésbé itt van a fejemben már jó ideje ( ami egyébként pusztán párhuzamos, de független kognitív evolúcióra visszavezethető – magyarul: nem azt akarom mondani, hogy hah! ezekere én is rájöttem, mekkora ász vagyok má’ 😀 ), de ilyen kerek, hatásos, és rendszerezett módon még sosem raktam össze ( nagyrészt nyilván azért, mert kényelmetlen érzés, és azt nem szeressük. ).

        És éppen ezek miatt, nagyon be is talált.
        ( Olyannyira, hogy egyszerűen muszáj volt kommentelnem egyet, pedig az nem szokásom ).

  9. Privátban érkezett a kérdés, és jogos, így a harmadik rész alatt meg is válaszolom:

    Mitől traumatizáló, fenyegető valaki, aki ugyan makacsul akarta azt, amit én nem, de nem jön a közelembe, nem érintett meg soha, és nem is állt bosszút (vagyis, most már tényleg leállt)?
    Ez egy érzelmileg megterhelő élmény, és akármennyire is levelezésben zajlik, nyomasztó.
    Iszonyú nyomasztó, hogy hiába mondom, éreztetem, húzok határt, nem érti, jön tovább.
    A dolog akkor is eszkalálódik, ha nincs közvetlen támadás vagy odajövés: lesz egy csúnya vége, nem lehet megúszni, mert neki minden táplálja a reményét, ami nem asztalráborítás.
    Ambivalens érzések: ő tiszta lélek, nem akar rosszat, nem lá rá a viselkedésére, illetve sokat segített nekem, ez teher, ezzel küszködni, hogy ennek ellenére én nem akarom őt, nem szeretnék a közelében lenni, nem dolgom őt megérteni, gyámolítani, és ezt nem tudom kifejezni, pont mert “zsarol” (finom érzelmi és kommunkiációs játékkal, makacsul, és erre nem lát rá, nem tudja, mit cselekszik, de akkor nem is felelős? próbálom elmagyarázni, idő, energia…)
    Kínos helyzetbe hozott, kérdezik is, hogy de hát ő a pasim, nem ??? így mondjuk nem hiszik el az igazat, hogy egyedül nevelem a gyerekeimet, rászorulok valamire stb.
    Valósághamisítás, átértelmezések, mert neki is ciki a nyomulás: állítja, hogy nem azért közeledett, nem is úgy volt, ez csak önzetlen segítség, én értettem félre, végül átnyomja rám: én kezdeményeztem, én néztem úgy, én közeledtem, én használtam ki. Ez felháborító., a felelősségnek ez a nem vállalása — nem lehet vele jól viselkedni, mindenképpen konfrontálódni kell, különben egyre szövevényesebb, és nincs vége.

  10. Amikor 4 éve elkezdtem egy szerel,mi csalódás miatt lejárni a terembe, (h majd h kipattintom magam, h néznek majd..-irtó vicces ez ma) megismertem egy férfit. Idősebb nálam 10 évvel, ő volt az “ezüstös hátú”, a nagy vad..igazi kopasz kigyúrt forma.. imádtam.
    Elmondta nekem a tutit.
    -“ha hívlak gondolok rád, ha nem hívlak akkor nem. Nincs semmi trükk.”
    Döbbenet milyen egyszerű.
    Fél évet voltam vele, sok mindent rendbe rakott bennem, sokat köszönhetek neki.
    Ma is jó szívvel emlékszem rá.

    • Én pedig hónapokig, de inkább másfél évnek mondanám, dédelgettem a kimondatlan reményt, hogy lehet kapcsolódni, a test és a sport is összeköt, nyilván nem lesz innen férjem, legjobb barátom, de kasztrendszer nincs, de van. Úgy is, hogy soha nem használtam a többleteimet fegyvernek, tényleg extrém rendes próbáltam lenni mindenkivel. Kicsit szomorú vagyok emiatt, mert megpróbáltam teljesen egyneműsödni, és nem lehet, nem lehet leplezni, hogy más vagyok, tök ártalmatlan dolgok miatt is kibeszélnek és haragszanak.

    • “h majd h kipattintom magam, h néznek majd..-irtó vicces ez ma” mérmondod? nincs vége még, vagy egyáltalán nem érzed, mekkora a különbség?

      Én a teremben lettem boldogtalan, illetve most az utóbbi hónapokban, azóta görcsölök, azóta látom a csúnyát csak magamon, a javítandót, a zsírt, a ragyát, a nem elég nagy bicepszet/akármit, azóta szorongok.

      És akkor körülnézek az uszodában, ahol nagyon meg vagyok nézve, és látom, hogy mindenki más, velemkorúak, de fiatalabbak is mennyivel még csúfabbak (kevésbé zsírpárna, inkább főleg tartáshiba, mozgásszervi panasz).

      Mindenki csúnya. Sosincs vége. Ezt teszi az emberrel a fitnesz.

      Nincs jó napom.

  11. Visszajelzés: a halovány férfi | csak az olvassa — én szóltam

  12. Az van h nem vagyok elégedetlen, csak tudom h jobban oda kellene figyelnem az étkezéssel. És én csak heti kétszer edzem, néha kis squash mellékesen baráttal, de az nem rendszeres. Az tűnik csak viccesnek visszatekintve, h valami hitvány pali miatt kezdem el rendszeresen terembe járni. És h majd én megmutatom a ..mitis? Mekkora bomba csaj leszek? Azelőtt női terembe jártam. -csak nők!
    A kopasz bácsival- aki mellett nyilván én egy kis virágszál voltam- azért lett vége mert beleestem. Abban a pillanatban amikor éreztem h remegek ha látom, várom, izzad a tenyerem a súlyzó alatt.. nah akkor mondtam, tök intelligensen h itt vége fuss el..
    és persze már láttam ráröppenni egy másik virágszálra.
    Kissé persze sértett voltam de ez csak erről szólhatott. Ez a sztori.

  13. Nem jó ebbe évekbe beleragadni.
    Nem azért, mert Célpont soha nem lesz a tied.
    Hanem mert konzerválod magad abban az állapotban, közérzetben, hogy te alul vagy, kudarcos vagy, nem kellesz.

    A másik, amikor Célpont kapcsolatait minősíted, partnereit mószerolod. Eleve hogy figyeled, nagyon gáz.

  14. Visszajelzés: a blogger még mindig válaszol | csak az olvassa — én szóltam

  15. Visszajelzés: a túljóság veszélye | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s