a gyengéd erőszak 2.

Az első rész: a gyengéd erőszak 1.

Szépen vagyunk egyébként: míg ti a lányotokat féltitek a traumától, apák, haverok és puakézikönyvek arra biztatják a fiaitokat, hogy próbálkozzanak, smárolják le a lányt, ne vacakoljanak.

A legtöbbször nem rosszindulatúak az “udvarlók”, nem tudatosan mesterkednek. Csak nagyon akarnak valamit, és az erősíti meg őket, ami a másiknak rossz. A bántalmazók sem mind gonoszak.

Világosítsd föl gyermeked:

a haramiák emberek;

a boszorkák – kofák, kasok.

(Csahos kutyák nem farkasok!)

(Reszketek, ahogy ez meg van írva, a verszenén. Milyen sűrű valóság a jó vers…!

Ó, ezt nem ide. Készítek egy alposztot, egy József Attila-szemelvénygyűjteményt, az 1936-os versekből, mert nagyon érzékletesen adják vissza a dinamikát.)

Hiedelmek, viselkedési sémák és érdekek mozgatják őket egy társadalmi közegben, amely tolerálja, alig ítéli el, megmagyarázza, vagy nem akarja észrevenni a húzásaikat.

Miért nem tartom áldozatnak a csalódott, visszautasított férfiakat?

Annak ellenére nem, hogy a közelség koldusai a hitegető nők áldozatai is. Akivel ezt meg lehet csinálni, azt az erre a típusra utazó nő csúnyán lehúzza, hitben tartja, kihasználja. Miért teszi? Mert előnye származik belőle. Mert a kevéske közelségének a patriarchátus gazdasági viszonyai között ez az árfolyama. A világ tele van számító emberekkel. Ne menj bele az alkuba. Ne hidd azt, és ne állj ott könnyes szemmel aztán. A lelked mélyén nagyon is tudod: nem vonzódik hozzád, azért kell trükközni.

Kezdjük ott, hogy nem egyforma a két fél hatalma. Kinél van a hatalom? És: ez ugyanaz a kérdés-e, mint az, hogy ki szenved kevésbé kettejük közül?

Nem. A másiknak nincs hatalma attól, hogy te vonzódsz hozzá. Általában azt képzeljük, hogy az van fölül az érzelmi libikókán, aki visszautasítja a másikat (ennek még én is, ennyi belső munka és önismeret után is bedőlök: misztifikálom azt, aki nem néz vissza) (de ezt fel tudom ismerni, és leállítom) (és nem kezdem el őt rontani, hogy nem is olyan szépjó).

A gesztusok egyirányúak, a célpont csak hárít. Rajta van a nyomás, ő az, akit nem hall meg a másik, és akinek a nyomakodás nem döntése. Ezért bántalmazási forma a rögeszmés ragaszkodás.

Érzelmi nyomasztásnak kitéve lenni egyáltalán nem jó érzés, és bár végig kerültem az áldozat szót, valójában olyasmi, a dolog egyirányú, kényszerítő jellege miatt. Minden, amit ebben romantizálnak, a “de ez csak barátság”, az “örülj neki” azt szolgálja, hogy az agressziót ne lehessen könnyen felismerni, számon kérni, elutasítani.

Van, hogy a manipulátorok a gyengékre repülnek rá (kommentben olvashattuk: tizenhárom éves, vagy különc, érzelmileg éhes lány), és van, hogy az erősekre, akiket sokan néznek, akiket könnyű idealizálni. Tiszta típus alig van: a legtöbben bizonyos területeken és időszakokban erősek, máshol/kor meg nyomorultak. A célpont lehet vonzó, megható sorsú, épp krízisben levő, vigasztalandó, sérült lélek, akinek annyi a “hatalma”, hogy szexuálisan vonzó.

Az én manipulátorom hangsúlyozta, hogy sérült vagyok, és nekem milyen nehéz, így pozicionálta megát fölém. Utálom, amikor gyengévé értelmeznek. Én nem élvezem a gyengeséget, a rászorultságot. Én a szuverenitást élvezem, a magányt is inkább, mint a függést, és elvárom a tiszteletet.

Mindenkinek vannak nehézségei, de bárki megerősödhet. És senki nem traumatizálhatatlan, olyan erő nincs.

A manipulátor a lúzersége kompenzálásaként fejleszti ki a makacs, rafinált stratégiákat, és ehhez a férfiszerep biztos alap: a hiedelem, hogy a férfi kezdeményezzen, ő ostromolhat egy nőt, a “szerelme” megható, és hogy barátkozni, szolgálatokat tenni ártatlan dolog. A manipulátor érzelmi kullancs; az erős, csapolható gazdatest-célpont valószínűleg hamarabb túllesz a történeten, és az nem mindig zavarja meg az emberi kapcsolatait, boldogságra való képességét. A manipulátor viszont összeomlik, de ahogy sajnáltatja magát, a másikat hibáztatja, az is a kontroll eszköze. Nem szokta elegánsan, magában intézni. Általában magányos marad, van, hogy meg is szégyenül, mert az erőszakot senki nem szereti – de ezt magának, a téves, hatalmaskodó stratégiájának köszönheti.

A manipulátorok anyukája nagyon szokott haragudni a célpontra, ők általában abszolút vakok a dolog erőszakos jellegére, úgy képzelik, hogy ha valakinek az ő szép szál fiuk “udvarol”, az jó érzés.

Neki rosszabb, de ettől még súlyos károkat okoz. Önmagának is, mert egy improduktív, önsorsrontó állapotban konzerválja a lényét. Ő azért nem áldozat, mert mindez a saját döntése volt, nem sorscsapás, és főleg nem a célpont tette vele. Meghallhatta, megérthette volna, hogy NEM. Érteni kéne a csendből, a hárításból, abból, ha a másik sosem ér rá, nem akar a közeledben lenni, nem tesz semmilyen gesztust.

Abból is érteni kellene, ha a partnered egyszer olyan nagyon áradó, ígérget, viszonoz, aztán meg eltűnik, nem lehet rá számítani. Ő is játszmát folytat, ő is bebiztosítja magát. Ha gyanítod, hogy nem vagy fontos, akkor nem vagy fontos, vagy csak bizonyos érdekeket szolgálsz. Ne szívasd magad.

Libikókának pedig nem okvetlenül kell lennie: ne ülj rá. És, csajok, ti is vállaljatok felelősséget, amikor méltatlanért vagytok úgy oda. A te döntésed az emelt fő, a te döntésed a könnyes szemű kiszolgáltatottság. Te is felnőtt vagy, a te döntésed, beleszeretsz-e olyasvalakibe, aki nem nyitott rád teljesen a szívével, elméjével, testével, és az is, hogy úgy maradsz-e, ha látod, hogy nem teszi bele magát. Nincs az az elköteleződés, önfeláldozás, közös múlt, család, ami erősebb, mint a valóság: hogy ti érzelmileg nem vagytok együtt.

El tudom képzelni, hogy a posztot olvasva nők is magukra ismertek. Ne nyugodj meg, hogy te nem mászkáltál utána: manipulatív elemekben a nők is erősek, de ők inkább titokban csinálják, magukat rombolják vele. Kiteljesedett, makacs játszmává ritkán fejlesztik, és a legtöbbször nincs is ehhez hatalmi helyzetük.

De kínos sztorid nőként is lehet. Talán fáj a szembesülés, mert úgy éled meg, hogy te nagyon szereted a másikat, szenvedsz, átvertek, megbántottak az érzéseidben. Amit érzésnek nevezel, az nem az. Érzés például az öröm, a szégyen, a lelkesültség, a csalódottság. Ami a játszmába hajt és benne tart, azok viszont

  • hiedelmek (téves meggyőződések),
  • viselkedési minták, stratégiák,
  • döntések.

Aki nem képes a másikat tisztelve, igazul kapcsolódni, felelősséget vállalni, az úgy értelmezi, hogy ez az egész vele történt, és ő csak reagált. Elsodorták az érzései, a másik viselkedése miatt került ilyen helyzetbe. A kudarcaira, a fájdalmára hivatkozik. Mindenki védi magát, az énképét, annyira, hogy nem is nagyon akarnak kilépni a romboló viselkedésből.

A manipulátor sem tudna együttélni a tudattal, hogy ő egy viszolygást keltő zaklató. Minél messzebbre ment, annál valószínűbb, hogy hazudik. Nem ismeri el, és ha szembesítik, akkor nem a valósággal és a változással, hanem a fájdalmával foglalkozik, mert, mint minden sérült ember, végtelenül egocentrikus.

Valóban ő jár rosszabbul: amikor a játszma folytathatatlan, akkor rettenetes, kifosztott állapotba kerül. Aki szenved, azzal elbántak – így szoktuk gondolni. Sajnáljuk azt, akit visszautasítanak, és megtámogat minket a férfiszemszögű narratíva a nőről, aki pusztán attól szívtelen, hogy szenvednek miatta, ő meg pofátlanul másvalakihez vonzódik, netán még boldog is mer lenni.

Ez önsorsrontás, ez rögeszme, ez nőgyűlölet.

De mi lesz azokkal, akiket mindenki elutasít? Hol van helyük a világban? Soha nem lelhetnek boldogságra?

Kitől kérdezitek ezt? Ki osztja a választ? A Jóisten. Aki nem vagyok.

Manipulátorként senki nem lelhet boldogságra, akkor sem, ha célt ér.

Hagyományosan szépnek szokás tartani a viszonzatlan szerelmet, nem pedig annak, ami: erőszakoskodásnak és önsorsrontásnak. Én nem azokat hibáztatom, akik kapcsolódni akarnak, és esetleg ügyetlenebbek. Viszont ha valaki nem hallja meg a másikat, nem őt nézi, hanem az idealizált, fejében élő valakit, akkor ez a probléma: az önösség, és nem az, hogy őt visszautasítják.

Én nem szeretném, ha eltaszítanánk őket. Azt sem, ha emberek öngyilkosok lennének, vagy magányosan sorvadnának el. Jó lenne elfogadónak lenni a furákkal, de nem lehetek elfogadó azzal, aki nem tartja tiszteletben a határaimat, a szabadságomat. Ez zsarolás.

Én nem élem meg diadalnak a nőségemet, íróságomat sem. Nem vagyok vamp, nem használom a szexualitást eszközként.

Én azt szeretném, ha mindenki rálátna a viselkedésére, elfogadná a valóságot, nem kínozna másokat, nem lenne érdeke téveszmékben élni, és nem másvalaki önfeladása, lelke megerőszakolása árán teljesülne be az álma.

Nem megyek most bele, hogy a társtalálás nekem sem sétagalopp (de még a jó szex se). Csak annyit, hogy semmi öröm nincs annak a közeledésében, aki nem kell. Nem azt adja, amire szükségem van, ő egy nyomasztó feladat.

Viszont én már tudom és élem az érzelmi függetlenséget. És sokkal korrektebb és örömtelibb egy alkalmi kapcsolat, kedvesen, de be nem kebelezve, minden harag nélkül, a lezárása után is, mint nyaggatva lenni, túldrámázni, avagy könnyes szemmel nyüstölni a másikat, nagy érzelmekre, múltra vagy a szexre hivatkozni, kínlódni és bűntudatot kelteni.

Általában lehet látni előre: a kapcsolat boríték, ritkán kerül bele új elem. Nem lesz kedvesebb, aki már az elején flegma. Nincs olyan, hogy miért nem szeret jobban, meg hogy jó lenne vele, ha ilyenebb lenne… Ha belementem, akkor nem vádaskodom, nem a másik a szemét, hanem úgy fogom fel: én döntöttem így. Talán nem okés az árfolyam. Talán túl hirtelen voltam, nem láttam előre, milyen nehéz lesz, de ha nem bánt, akkor nincs miért szemrehányást tennem. A szerelem szabad, önkéntes és önműködő. A többi nyomasztás és erőszak, esetleg érdek. Én nem akarok szenvedni, ezért nem töltök sok időt reménytelen vonzalmakkal. Tisztában vagyok azzal is, hogy az élet nem igazságos, és nem fog mellém állni a világ, az apukám, az isten, ha szenvedek.

A játszmázásban, titkos sóvárgásban és levélírogatásban pedig nagyon is érintett vagyok, és, jelentem, ki tudtam szállni belőle. Mindannyian, embervoltunkból fakadóan szeretünk (szeretnénk) szeretve lenni, és dédelgetünk irreális elképzeléseket a szerelemről, mert ugyanott nőttünk fel, ahogy Lobster mondaná. Mindannyian voltunk már oda méltatlanért, idealizáltunk olyasvalakit, aki nem nézett vissza. Gázos dolgokat műveltünk, én például a dátumok helyesírásánál (1-jén) a művész úr születésnapját diktáltam a diákságnak. Szövögettük a dejólennét. Néha tragikus változatban: ő okozza halálomat, elüt a motorjával, elképzeltük a temetésünket, satöbbi. Pszichó.

És ez nem bűn, csak nem produktív. Mondjuk huszonöt fölött már illene meghaladni. Úgy értem, nekünk volna jobb, mert azt a sok szenvedést magunknak köszönhetjük.

Szerintem azok tudnak olyan nagyon csüngeni és szenvedni, akik nem azt keresik, amitől a szerelem-szex csomag igazán jó, hanem a csatolt árut: a státuszt, a magányoldást, az önértékelést, az identitást, az eltartottságot, a látványt, az eseményt. Mindezt nem képesek maguknak, önjogon összehozni. Ők benne maradnak akkor is, amikor már nem jó. Ha élvezed a másik társaságát, a testek játékát, és közben megmaradsz önmagad, ha elég erős vagy, akkor nem igényelsz többet, mint amit önként ad, és akkor ő nem adósod semmivel, és nem akarod bebiztosítani a helyzeted, sem kiérdemelni a szeretetét. És akkor minden percét bónusznak fogod fel, és jó szívvel gondolsz vissza rá.

Akkor nem is kell kidumálni a bugyidból, mert kiugrasz belőle. Csak azzal szexelj, akivel kiugrasz a bugyidból. Ez azt jelenti, hogy nem vagy kihasználható. Akkora ínség ne legyen. Szexet szexként űzz, ne cserealapként.

Ez ilyen tiszta – de még mindig nem a hepinesz. Ezek, basszameg, nem tudnak skandinávul. Gyanakvóak, a reflexeik mást súgnak. Ne fűzzél már, hát itt vagyok, azért vagyok itt!… Nem hiszi el, hogy nem kell rábeszélni, és nem akarok nagy vallomást (el is röhögném magam). Menjünk már!

Átölel, belefúrom magam, egy kicsit bűntudatos, mert olyan nagyon rohan folyton. És, figyeljetek, azt kérdezi: sírsz?

Dehogy sírok, hülye vagy?

Arra számít, hogy sírok, szenvedek, és jön a szemrehányás. Jaj, de zavaros.

Akkor gyere, ha jó neked.

Ezt írtam már? A kávécukrot írtam. Mert az is van, az is ő. Most mondjuk már nemtom, hova raktam ebben a káoszban.

Nagyon erősen tudom, hogy az életnek ezt a területét csak élvezni szeretném. Nem akarok szenvedni. Annyira nem szeretnék, hogy nem is fogok.

Azt a jót kell tudni elfogadni, amit ő adni tud, és akkor nem lesz hazugság, és megmarad az öröm, a lelkesedés. Őszintén, becsületesen. Van kedved? Nekem van. Nem hiúsági kérdés.

Panaszok az eltűnő pasikról. (A poszt, amiért Angéla megharagudott rám.) Hát nem világos? Nem akar annyira. Mit akarsz valakitől, aki nem akar? A szerelemhez nem jár munkaköri leírás. Kihasznál, azt mondod? Ne menj bele.

Engem magányosnak hisznek, mert nem egyesítem a funkciókat. Akkor volnék boldogtalan. Szoktam, mert van kivel (kivel-kivel) nagyokat beszélgetni, ott aludni, mulatni. Baráti segítséggel gyereknevelni, menő helyen ebédelni, felszínesen csetelni, diszkréten gonoszkodni, premieren megjelenni. Megrendítően mély intellektuális viszonyaim vannak, van edzőtársam, művészbarátom, takarítási segítségem, kvázi-gyerekem mentoráltam, van atyai barát, bölcs barátnő, sorstárs, megmentendő. Szétröhögünk egy helyet, ahol nem illik. És szoktam tabutlanul szeretkezni. Nem lenne jó egyik tevékenység sem olyannal, akinek nem az az erőssége.

*

Ne hergeld magad bele viszonzatlan szerelembe. Én tudom, milyen izgalmas mulatság, amikor nincs más. Micsoda perverz élvezet a gyötrődés! De nem leszel tőle jobban, csak az idődet pocsékolod, és megvakulsz másokra. Azért terebélyesedik ekkorára a “vonzalom”, mert unatkozol érzelmileg, vagy kiürült a házasságod. A plátói szerelem inspirációnak jó, de ha fáj a sóvárgás, akkor baj van. Keress, találj valódi élményt, ne tedd függővé a lelki jóllétedet másvalaki viselkedésétől.

És ne képzeld az emberi kapcsolatokat szociális ellátórendszernek. Nincs igazság és nincs hova panaszt tenni. Fogadd el azt az önmagad, azt a vonzerőt, amennyi adatott. És egyébként fejlesztheted magad.

Úgy képzeled, ígért neked valamit, és majd behajtod rajta, vádakkal, nyomással. De a szeretet, a kapcsolódás önkéntes, szabad valami. A beleszeretés döntés, és aztán még egy döntés, hogy játszmát csinálsz-e belőle. Ha mégis belecsúszol, vannak csíkos füzetek, és vannak pszichológusok, remekül lehet úgy is szenvedni, ha mindenképp ez a cél, hogy nem terheled vele a másikat.

A következő részben kinyírom azokat, akik még mindig nem értik, mi a baj a nyomulással. És lesz egy plusz egy rész is (József Attila).

foto-2016-10-03-16-45-5

28 thoughts on “a gyengéd erőszak 2.

  1. “El tudom képzelni, hogy a posztot olvasva nők is magukra ismertek. Ne nyugodj meg, hogy te nem mászkáltál utána: manipulatív elemekben a nők is erősek, de ők inkább titokban csinálják, magukat rombolják vele. Kiteljesedett, makacs játszmává ritkán fejlesztik, és a legtöbbször nincs is ehhez hatalmi helyzetük.” Naná, hogy magukra ismertek. Mekkora poszt! Köszi!

    • Talán a legvalószinübb ok, hogy belecsúsztam: az önbecsülés hiánya. Milyen érthetetlen igy utólag.
      Nekem azt hiszem, ez lesz a kedvenc posztom. Nagyon kemény.

      és: “A másiknak nincs hatalma attól, hogy te vonzódsz hozzá. Általában azt képzeljük, hogy az van fölül az érzelmi libikókán, aki visszautasítja a másikat “

  2. Fájó cikk, nagyon igaz. Én voltam zaklató is. Kinyomoztam a nekem tetsző fiú születésnapját az iskolatitkárnál, és adtam neki egy tábla csokit. Utálta. 16 éves voltam. Ma nagyon restellem. Ha férfi lennék, ez a romantikus udvarlás esete lenne.

    Egy reménytelen szerelem is elárul sokat – leginkább a saját hiányaimról, nem arról, milyen lenne ténylegesen a másikkal.

    A kapcsolat boríték, nem fog bele új elem kerülni. Na ez az, amit még tanulni kell. Hogy nem lehet egy életet arra feltenni, hogy majd megváltozik a másik, majd tisztelni fog, majd akarni fog gyereket.

    • Haha. “majd akarni fog gyereket”, ez megvan. Akart is aztán, csak sokkal-sokkal késöbb, és föleg: mással. Ha változik, fejlödik is a célszemély, nem mellettem: nem én fogom annak az elönyeit élvezni, hanem az utódom.

    • Hogy ostotozzuk magunka mi nők! Női blogger nőknek szóló blogját olvassuk, diétázunk, sportolunk, esterházyt olvasunk és önreflektálunk.

      Eközben a fiúk ide járnak agresszíven önigazolni, zaklatni, önsajnáltatni, kukkolni, vagy megmentőt játszani (és aztán lekurvázni).

  3. Mikor legyen a harmadik rész? Ízes anekdotákkal (én vagyok bennük, a másik nem csinált semmi rosszat, de persze tudok olyan nőt, aki azokat a férfiakat a helyemben tele szájjal szidná), és népnevelő céllal.

  4. A gyengéd erőszak végkifejlete lehet még, mikor a nő világossá teszi, hogy nem akar egyáltalán vagy többet találkozni: a “pedig én elvettelek volna feleségül”. Esetleg szakítás után. Fokozott esetben üvöltve, köztéren. Ez az aduász.

    A tisztánlátást nehezíti, hogy lányok közt létezik egy olyan jelenség, hogy ő úgy gondolja, mindig a fiúnak kell kezdeményeznie, hívnia, még ha szívesen is találkozik vele, de nyolc randi után sem fog a lány kezdeményezni egy kilencediket. Mondjuk ezen is jó lenne túllépni. Meg azon is, hogy a fiú fizet a randin. Mitől lenne krőzus egy ugyanolyan korú fiú (és mit vár el majd cserébe)?

    • Igen, valóban elvárják a lányok a randira hívást, ilyen a szereposztás. És van sok, amúgy okés fiú, aki egyszerűen annyira nem akar elutasítódni, hogy nem mer rákérdezni (“biztos nem kellenék neki”), és évekig néz valakit, aki nagyon tetszik neki, és a nő nem fogja soha megtudni.
      A másik, hogy néha azt hiszik, randizni már elköteleződés.
      Én is szeretném, ha ez szimmetrikus lenne, és vállalom a kockázatot, nem tartom cikinek. De ők lehet, hogy igen, stigmatizálódom, a külvilág igen. Ezért is válok ufóvá a harmadik részben, amikor kezdeményezek.

  5. Egyszer láttam ennek egy minősített esetét a neten. A fickó úgy gondolta, majd ő jól megkéri az imádottja kezét nyilvánosan, egy meccs előtt, a pályán. Nem tudom, hogyan csalták le oda a csajt, de ordított róla, hogy bárhol máshol lenne szívesebben, mint ott, e mellett az ember mellett, szinte tapinthatóan viszolygott tőle. A konferanszié meg bájolgott neki egy sort, hogy a fickó valami fontosat akar mondani, a csaj itt már láthatóan nagyon rosszat sejtett, és amikor a kislángos megkérte a kezét, egyszerűen elrohant. Nagyon dühösnek és megalázottnak tűnt, és persze a hódolót sajnálta mindenki. Én meg azon gondolkodtam, hogy volt-e egyáltalán bármilyen kapcsolat korábban e között a két ember között, hiszen a lány minden porcikájából sütött, hogy utálja a fiút. Könnyen lehet, hogy a srác üldözte a lányt a “szerelmével”, annak már kivolt vele a puttonya, erre az okos fiú azt gondolta, na majd a lánykérés odabasz, és végre lesz hepinesz.

  6. Visszajelzés: a gyengéd erőszak 3. | csak az olvassa — én szóltam

  7. Olvaslak. Szépen írod nagyon. Jó volna ez a skandináv világ, nem esnénk pofára annyiszor mi sem.De nem tudom elhinni, hogy ez a gyakorlatban – akár neked, akár másnak – ilyen könnyedén mehet….

    • Könnyedén biztos nem. De tudatosan. Tudom, hogy ezt most nem kéne, de meg akarom csinálni. Tudom, hogy ezt most nem kéne, hurrá, képes vagyok nem megcsinálni. És nem rinyálni kávék fölött a barátnőknek, sör fölött a barátoknak ezredszerre is, hogy milyen szemét a világ/a másik/ a szerető…Vállalni kéne, hogy ezt csinálom, ez lehet belőle. Fájni fog? Hát, nyilván. Vinnyogás nélkül élni. 40 felett vagyunk rá egyre többen képesek, sok, sok pofon birtokában.

    • Nem könnyű, nem könnyed. De egyértelmű. Én vagyok magamnak, és én jó vagyok magamhoz, nem szervezem ki.

      Az elmúlt két évben láttál engem összeomolni? rosszkedvűnek, nyafogónak, mást hibáztatónak, improduktívnak? Kisebb részben kussoltam, kivártam, de inkább felgyúrtam magam, blogilag is, testileg is. Nem hagyom, hogy nyomasszanak, szeretet címén megmondják, mit csináljak, és ez erőssé tesz.

  8. És basszus, ahogy mindig találnak valami ürügyet. Ahogy hosszan ecsetelik, hogy már nem, már elmúlt, ők már mással… hát mit érdekel engem, miért gondolják, hogy lehet még barátilag beszélgetni? Eleve: huszadik nagyon világos elutasítás után, hosszú hónapok hallgatása után előáll egy ajánlattal, hogy mi lenne, ha mi ketten. “Lehetne ez barátság, lehetne szerelem, mit szólsz?” Mintha lehányt volna. Miért nem bírja el a valóságot?

    És a nyomort, a nyilvánvalóan ciki lehasalást maszatolják, azzal leplezik, hogy de ők csak intellektuálisan, csak segíteni, csak messziről, és ő mennyit kapott ettől így is, ő hálás nekem, mert (összekínlódott magyarázat)…

    Mindegy, hogy miért ragadsz valakire, a ragasztó olyasmi, amit le akarunk vakarni.

    Megint álmodtam vele, nem tudom, miért dúl fel ennyire. Volt, hogy nem is aludtam, fogalmazgattam, mit kéne mondani… És le vagyok kötelezve, nagyon, az volt a póráz… Fel is hánytorgatta.

  9. ez nekem is odabaszott ez a poszt, a harmadik rész is nagyon jó, de ez olyan, hogy azért engem is figyelmeztetett egy kicsit. mindig olyankor írsz ilyeneket, amikor pont elkel 🙂 ha kéthetente hív randira, akkor ennyiszer jutsz eszébe, igen. és ezen az ellenkezője sem segít, ha az ember akkor meg elkezd játszmázni, kellemetlenkedni. koncentráljak az örömre, a jó részre, a többi időben meg get a life, hát igen. köszönöm 🙂

    más egyéb sztorim sok volt nekem is, de én inkább az ellenkező véglet voltam, és azzal rontottam el dolgokat. jaj, csak meg ne tudja, hogy érdekel. ebből aztán olyan kacifántos hülyeségek lettek, meg úgy megbonyolódtak mérhetetlenül egyszerű sztorik, hogy az nem igaz. olyan sokszor volt, hogy tetszettem egy fickónak, aki elkezdett rám nyomulni, ami nekem imponált, meg be is jött volna, de elkezdtem húzni, például azért is, mert volt barátom, és nem volt kedvem ehhez a bonyolult műsorozáshoz, mert akkor még nem voltunk nagyon nyíltan polik, de a dolog azért érdekelt volna, és addig udvaroltattam magamnak, meg játszottam, hogy de mégis, de mégse, amíg az illető figura, egyébként roppant egészségesen, elunta a dolgot, és kiiratkozott, de akkor meg meg voltam sértve, és én kezdtem utána menni, bár szerencsére ez kifújt egy-két jól eltűntél, mi a helyzet-üzenetben, nem lett rögeszme.
    az igazi röhej-sztori még elveszett poggyás-ügyintéző koromban az egyik repülős rakodásvezető gyerek volt, akivel valahogy összeakadtam a blokkolóóránál, elkezdtünk wiwen üzengetni, amelyből aztán elég szexuális hangvételű, hosszú levelezés lett. majd eközben többször is elhívott éjszakás műszakban filmet nézni a pihenőjükbe, ahol el is töltöttem órákat, de nem történt semmi, pedig szerintem mindketten nagyon is szerettük volna, majd onnan kilépve folytattuk a wiwes levelezést. ez máig életem egyik legnagyobb rejtélye, mert ő nem mert lesmárolni, mert nem tudom, miért, és mivel ő nem tette, én se mertem, mert attól féltem, hogy biztos csak viccelt. miközben ma már azért azt sejtem, hogy hogy a jó életbe viccelt volna, mikor ott ültem éjszakákat abban a hülye pihenőben, és nem magamtól mentem oda. aztán eltűnt ő is. ennyire sokáig húzódó sztorim több nem volt, de nagyon jellemző volt ez az ő érdeklődik-ettől én is érdeklődöm-egyre olyanabb a helyzet-még húzom-elunja-én lesem utána őt történetvonal. ezt más is ismeri?

  10. Sziasztok!
    Friss sztorim van pont a témában. Tudni kell, hogy borzasztó naiv tudok lenni. Szóval a házban ahol lakom nem nagyon beszélgetnek egymással az emberek, csak köszönünk, és mindenki megy a dolgára. 4-5 napja viszont az egyik srác megszólított, mert nagyon ismerős voltam neki – legalábbis ezt mondta. Beszélgettünk is egy kicsit, ki merre dolgozik, általános dolgok, ilyesmik. Tisztázódott, hogy már látta a barátomat, aki sokat van nálam, viszont nagy öntudatosan mondtam, hogy ő még nem lakik itt, én egyedül lakom. A beszélgetés után azonnal rám írt, szó szót követett, és kiderült, hogy ugyanabba az edzőterembe járunk(innen voltam ismerős). Felajánlotta, hogy egyszer menjünk együtt, én meg tiszta boldog voltam, hogy végre lesz valaki, aki jófej, és tudok vele edzeni menni. A letaglózó valóság ezután jött: De ne mondjam el a barátomnak hogy megyünk, mert „nem akar balhét”. Én nagyon türelmes vagyok, így elmagyaráztam neki, hogy fő az őszinteség, stb, erre kb következő kérdése: „Bejövök neked?” Nagy nehezen ezt is elmagyaráztam: „Ez lényegtelen, mivel szerelmes vagyok és mg se fordult a fejemben beszélgetés közben, hogy egy barátságos közeledés másnak értelmezzek, mint hogy végre valaki szóba áll vele a lépcsőházból.” Sajnos ezt nem igazán tudta felfogni, folyamatosan, azóta minden nap rám írt, hogy „Beszélgessünk, meg menjünk el kávézni”. Tegnap végre talán sikerült megértetnem vele, hogy oké, szívesen beszélgetek, de nem akarom, hogy többet lásson bele, mint ami. Erre: „Pedig azt hittem, bejövök neked” Könyörgöm, milyen válasz ez? Mikor visszakérdeztem, hogy ezt ő mégis miből gondolta, az volt a válasz, hogy „Nem tudom”. Azóta nem írt, de az elmúlt pár napban teljesen kiábrándultam. Szeretnék új emberekkel megismerkedni, de azok, akik számomra esetleg érdekesek lehetnek, azok mind teljesen mást akarnak? Nem értem…

  11. Visszajelzés: a halovány férfi | csak az olvassa — én szóltam

  12. Visszajelzés: a blogger még mindig válaszol | csak az olvassa — én szóltam

  13. Visszajelzés: a túljóság veszélye | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s