kit kell sajnálni?

Ez a sok fejcsóválás…! Társadalmi felelősségnek álcázott, arcátlan képmutatás, a valóság lehazudása.

Arról kár vitát nyitni, hogy azoknak a legjobb, akik érzelmi közösségben élnek, szép, emberi teljességben, mindenkor érzékenyen egyeztetett érzelmi, életszervezési, intellektuális, szexuális harmóniában, együttműködésben.

Vannak aztán azok, akik papíron rendben vannak, párkapcsolatban élnek, ami lehetőleg házasság. Na, velük meg példálóznak, ők a feliratok és jelszavak, ők vannak a fészekrakó hitel meg a családtámogatási intézkedések célkeresztjében. Őtőlük marad meg a nemzet. Szépen élnek, nyírják a kertvárost, darabra minden stimmel, közös ingatlan, vitathatatlan heteroszexualitás, gyerekek, ad absurdum, húsz év után is szájrapuszival köszöntik egymást, egy ágyban alszanak. Ez sem kevés. Hú, de keserű vagyok most. De mondjuk rég másfele szimmantják ők a boldogságot, üres és jéghideg a szívük, mint légópince 1961-ben. (Ez itt egy utalás, a modern magyar líra kedvelőitől várjuk a megfejtéseket.) Pipa megvan. Ó, ha ők mesélnének. Hogy nemhogy nem szeretik egymást, össze is vannak láncolva végképp, nincs menekvés, mert a gyerek, mert a katolikus izé, mert a hagyomány (a mi családunkban nem szokás válni!), mert a közös hitel. A poklok pokla, a kiúttalan, reménytelen betonélet, néha beszűrődik valami fény.

Én őket sajnálom.

Most már talán nem kell leírnom egyes nehézkesebb olvasók kedvéért, hogy természetesen nem állítom, hogy minden házasság ilyen. De azt azért gondolom, hogy jóval több ilyen van, mint hinni szeretjük, és azt is, hogy ez nem vagy-vagy, tehát vagy minden rendben, vagy minden pokol, hanem skála. Többé-kevésbé ezekből a romboló, rontó elemekből mindenkinek jut, aki az elköteleződésbe belevág.

Képernyőfotó 2015-08-16 - 13.30.22

Vannak a szinglik, a magányosak, akik “nem találnak párt”, akik beállnak a menyasszonyi csokor mögé serény násznagyi biztatásra. Ők nyilván búslakodva érzelmes sorozatokat néznek a kanapén, csokis keksszel, és megvárják, amíg eltelik az élet. Lemaradnak a gyermekvállalásról is, mert addig húzták, mert a karrier meg az önmegvalósítás persze fontosabb volt. Ez a patriarchális vád: konzervatív újságok nem győznek fejet csóválni, aggasztó, hogy milyen későn szülnek, eü kockázatokkal, és akkor már keveset. A sajtó és a közélet szónokai valami hihetetlen kíméletlenséggel, minősítgetve őket nevezik önzőnek, hát kire várnak, miféle igények ezek, miért nem jó nekik, ami jut. Lásd még: minden házasságban vannak hullámvölgyek. Eközben a nem nősülő, el nem köteleződő férfiakat mindenki békén hagyja, ő annyira akadémikus meg élsportoló, hát érthető, de még a kettős életet élőket, akik független nőket einstandolnak, meg a gyereket itt-oott elhullatókat se szokás nyilvánosan megróni. A nőknek viszont kötelező a mutatvány, ugye, ők amúgy is ajkukra illesztett ujjbeggyel, szabadon és kényeskedve válogatnak a sok remek, próbákat kiálló dalia között, így megy ez.

A másik fejünket is csóváljuk a hetiválaszban, azzal meg nem is értjük, hogy miért van ennyi válás. Tehát egyfelől miért nem mennek bele jóleszazis-félszívű kapcsolatokba a nők, kicsit alkoholista, kicsit munkanélküli, kicsit mamakedvence, kicsit néhaindulatbajövök daliáikkal. Amely kapcsolatokban majd szorgosan szülnek, gondoskodnak és minden. Másfelől, ha már belementek, és tényleg szar, mint azt előre is lehetett látni, tudtam én ezt!, kiálthat fel akár a nő, akár a férfi három röpke év után is, akkor válás, micsodaaaa…? De nem kellenek a kezdeti aggályok sem, hogy ugyanúgy járjanak: a bedarálós “apa meccset néz, anya ordító gyereket vigasztal” leosztás extra hamar elinflálja azt is, ami jó volt. Hát még azt, ami eleve is gyanús volt.

Nem biztos, hogy annyira jó nekik. Van, akinek az önértékelése, érzelmi állapota olyan, hogy alkalmatlan arra az első bekezdésbeli teljességre, és ettől is szenved, minden próbálkozás kompromisszumos lesz az életében, és kudarcként éli meg, keservesen irigyli a boldognak hitteket. És mégis, ők teszik leginkább azt, ami jelen körülmények között a legkevesebb stresszel és tragédiával jár. Az elrontott életnek náluk a legkisebb az esélye. Tudom, vannak a kutatások arról, hogy a házasságban élők életminősége, életkilátása mennyivel jobb. Csakhogy azt, aki belevágott a stabil kapcsolatba, módszertanilag is értelmetlen ahhoz hasonlítani, aki nem tette. Annak is megvan az oka. Épp az a lényeg, hogy nem találnak párt, vagy nem is akarnak, mert így boldogabbak, vagy rövid időszakokra vannak csak kapcsolataik, és akkor nem is volna jó erőltetni.

Remek életminőség van, lehet így is. Jó, hát az izgalmas karrier, hobbi, a baráti kör, a világ körüli út vagy pláne egy háziállat csak pótlék a száz százalék intimitáshoz képest. Na de megint csalunk, ha valami idealisztikus boldogsághoz viszonyítjuk a helyzetüket, és nem a valósághoz, ahol nemigen tolonganak a száz százalékok.

És van még, akinek titka van, talán ők még egy markáns csoport. Miélyen szép lenne a szivárvány összes színe az égbolton, de olyan sztorikat hallok, döbbenek folyton. Ez nem Skandinávia. Ahogy most ez a társadalom áll, nem biztatnánk senkit mássága felszabadult, öntudatos vállalására. Betonfalak mindenhol. Azt meg, aki fiatalon kötött házasságot, majd mondjuk negyvenesen ébred rá, hogy ő meleg, vagy mondjuk bigender, vagy crossdresser, vagy aszexuális, végképp óva intenék a coming outtól. Látszatélet, sűrű titkok, lélekerózió, rejtélyes öngyilkosságok. És egyre úgyabbul áll ez a társadalom. Vagy láthatatlan, vagy inkább kifejezett ellenség az, aki nem teljesíti a társadalmi küldetését. Még a toleráns mondatokat is sikerül olyan hangsúllyal kiejteni, hogy inkább maradtál volna csöndben.

Egyébként senkit nem kell sajnálni, csak a címkényszer tömörségre ösztökél. De mondjuk akiknek a helyzetét aggasztónak és tipikusnak mondhatnánk, azok szerintem nem azok, akiken általánosan szoktak sajnálkozni.

30 thoughts on “kit kell sajnálni?

  1. Kis helyen élek, sokan megszólítottak, mikor véget vetettem a házasságomnak. Megosztották a saját történeteiket, elborzadtam, milyen házasságok vannak, és mennyire nem látszik kívülről semmi. Sokan irigyelnek, vagy bevallottan, vagy csak gyanakodva , hogy miért vagyok sokkal jobban. És ugyanezek az emberek mégis sajnálják az egyedül lévőket, érthetetlen.
    Gyakori mondat a “legalább van gyereke(d) “, mintha ez valami siker lenne.
    “nyírják a kertvárost” ez nagyon beszédes, az első olvasásra is tetszett már.

    • Én Budapesten jártam ugyanígy. Már a legelején is sokan irigyeltek, hogy van merszem belevágni (mondjuk tény, hogy előzőleg tíz évig meg nem volt), nem csak azután, hogy sokkal jobban lettem.

  2. Hallgatom én is az emberek történeteit. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy még egy évtized és úgy leszek mint Kádár János: “…ha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok.”

  3. jé, most nem vagyok kizárva, kommentelhetek valamit, az én házasságomról is, vagy azt inkább ne. bár ahhoz majd be kell kötnöm a magyar billentyűzetet, mert most egy 12 éves laptopról írok, és nincs nagybetű, mert letörött és elvesztettem… meg német a billentyűzet is, vaktába csapkodom itt a betűket, át van csak állítva magyarra. kitört és letört már itt minden rajta, kérdőjel sincs. csoda, hogy megtalálom, mi hol van. ha írhatok, szólj. akkor jövök.

  4. Szeretnék reflektálni a címben szereplő költői kérdésre, miszerint kit kell sajnálni. Szerintem igenis vannak, akiket lehet és kell is sajnálni, bár tudom, nem ez volt a téma, de ha már felmerült a kérdés… Rengeteg olyan elvált és házasságban élő anyát ismerek, akik önhibájukon kívül kerültek csapdába. Amikor fiatalon, lelkesen sor kerül az esküvőre, még nem látszik a pompás csomagolás mögött, hogy hibás árut választottunk. Nem tudhatjuk előre, hogy fél év múlva már kocsmák mélyére fog menekülni a családi élet elől a párunk. Azt sem tudjuk előre, hogy válás esetén, elhagyja az országot, és nemhogy gyerektartást sem fizet a 2 gyerek után, de hírét se halljuk többé. Még fiatalok vagyunk, még mindig lelkesek, nekifutunk mégegyszer is a “bulinak”. Másodjára sikerül is egy jólszituált, többdiplomás embert találnunk, aki egyedül neveli a gyerekét. A házasság napjáig soha nem is látjuk részegen. Utánna annál gyakrabban. Elissza az agyát ő is… Az ismerősök szólnak, hogy nem most kezdte, hiszen már húsz éve iszik. Mi nem tudtuk, előttünk titkolta, hónapokig nem ivott. Szép házba költöztünk bele, szép városba, legalább ennek próbálunk örülni. Jó háziasszonyok vagyunk, neveljük az ő gyerekét is. Tizenhét évig azt hisszük, hogy házasok vagyunk. Végül jön a megdöbbenés: a házat, amiben 18. éve lakunk, az exfeleség nyomására, férjünk a lányára íratja. Leány beköltözik rögtön. Albérletbe megyünk. Egy kihalt, bolt nélküli, bank nélküli, emberek nélküli faluba. Itt nincsenek barátaink, nem ismerünk senkit, oda a szociális életünk. Férj öreg, enyhén Alzheimeres, idült alkoholista, jobb létre szenderedik. Feleség mehet haza öreg szüleihez lakni. Mármint, ha beteljesedik az utolsó opció, ami még egyelőre csak fikció (a többi stimmel). És igen, amikor megírtam mindezt a blogomon, a fórumon, jöttek a gyűlölködő kommentek, hogy biztos te is tehetsz róla. Persze, tehetek. Hiszen hozzámentem… Nem kérek sajnálatot, csak legyen intő jel minden nőnek a példám.

      • Szia! Nem ingatlan reményében kötöttem házasságot, két pici gyerekkel, én tényleg társat kerestem. Egyetlen szempontom az volt, hogy egy normális, megértő, gyermekeket szerető férfit találjak, akivel békés családi életet élhetek. A válás után is még otthon, a szüleimnél laktam, így nagyon megörültem, hogy találtam valakit, akihez odaköltözhetek, aki tanár, aki szintén gyermeket nevel egyedül. Hogy ezt Ausztriában hittem megtalálni, az is sokat dobott a lelkesedésemen, hiszen úgyis el akartam hagyni Magyarországot (nem tudtam megélni egy fizetésből). Nekem igazából a kultúrsokkal van bajom. Idekerültem egy horvát nyelvű faluba (igen, Osztrákiában is van ilyen) ahol mindenki hatvan és a halál között van. A következő kultúrsokkom meg az lesz, hogy húsz év Ausztria után, mehetek haza anyámékhoz lakni… Mert abból a pénzből. ami nekem a rendelkezésemre fog állni, nem tudok itt egy albérletet fenntartani (amúgy pont elég lett volna, ha megmaradt volna a ház). Nálunk amúgyis az özvegynek csak egyharmad örökség jár, kétharmad a gyerekeké. Viszont az özvegynek örök lakhatási joga van, ha a megboldogult férjnek saját tulajdona volt az ingatlan. Márpedig nálunk csak a férjemé volt a ház, tehát exfeleségnek semmi joga nem volt beleszólni. Szóval amit elvesztettem, az nem a ház, hanem a nekem BEÍGÉRT lakhatási jog, özvegységem esetére. Amit a férjem házasságkötéskor megígért…

        • Csak a “házas” szóval való szójáték ütött meg.

          Elég visszás a vagyon nélkül jómódú emberekhez kimenő nők helyzete, ez az igazság.

          Nem tudom, ha nekem lenne egy házastársam, aki vagyont nem tett bele az együttélésbe, ellenben sok munkát, és az a házasság meg lenne romolva, egyenesen úgy érezném, hogy hiba volt, és jóval is fiatalabb lenne a házastárs, akivel, míg élek, megosztom a jövedelmem, akkor a gyerekemnek vagy a házastársamnak szánnám-e az ingatlanomat. Mert amit csinált (az átíratás), az annak a deklarálása, hogy nem akarja, hogy neked ott haszonélvezeted legyen, vagy egyharmadod. Igazából a válás lenne a megoldás, azt hiszem.

            • Azért jöttél ide, hogy szépen visszaigazoljuk az önsajnálatodat, nem tettük. Sajnos, ha a nők párválasztásába bármilyen számítás, önillegetés, nem tiszta motiváció vegyül, akkor igazuk lesz az antifeministáknak. Én úgy szeretnék élni, hogy rám ne legyenek igazak a sztereotip vádak. Ezért beszélek mindig a teljességről, igényességről. nekem nem tetszik se a sztori, se a hangnem, ahogy leírtad. Nekem különösen viszolyogtató, ahogy teljesen biztos vagy benne, hogy a férjed előbb hal meg. (Mielőtt bárki belekezdene: az én helyzetem nem ilyen, sok lényeges szempontból.)

    • Mire és miért vársz? Az AA-ban azt mondják: aki alkoholista, és nem teszi le a piát, az nem meghal, hanem megdöglik. Végig akarod ezt nézni? Megmenteni te nem fogod.
      Tudsz, tudhatsz önálló életet kezdeni akár Ausztriában is, nem egy üres faluban, hanem élő településen. Gondolom. Ha a falu horvát nyelvű is, azért nyilván jól beszélsz németül.

  5. “Sikerül egy jólszituált, többdiplomás embert találnunk” Ezt írtad. Ha blogot írsz, ahogy említetted, tudnod kell, hogy a leírt szó mennyire megmutatja, amit magunknak sem kívánunk egzaktul megfogalmazni.
    Én nem gondolom egyébként, hogy bárki előbbre jut a sajnálatommal. Ha tudok és akarok, segítek, de a szánakozó fejcsóválás nem visz előre. Ahogy tanultuk, a sajnálkozás a lelkiismeret megnyugtatása, az együttérzés pedig a lélek rezdülése.
    Olyan érzést vált ki az írásod, mintha ülnél a szakadék szélén és várnád, hogy mikor jön a végső lökés, a férjed halála. Mi hiányzik ahhoz, hogy még most végiggondold a lehetőségeket és lépj? Ahogy írod, az idő ellened dolgozik, az ő halálával még kilátástalanabb helyzetbe kerülsz. Nem lehet előre menekülni és most eljönni? Gondolom, a német tudásod rendben ennyi év után,azzal rögtön el tudsz helyezkedni, a gyerekeid megnőttek. Hm?

    • Van ilyen, amúgy, hogy az ember “társat keres”, és jó társat akar, akivel nem lesz szívás. Csak épp bloggerként a közösségtől, ismeretlenektől remélni együttérzést, megértést, az nem célravezető. mondom én három év után, tök tiszta a szívem, és még én is olyanokat kaptam, idealisztikus, teljesíthetetlen elvárásokat nyomnak rám, amit persze ők maguk se tartanak be, és ha igen, akkor sem az enyéim, én a saját normáim szerint vagyok tisztességes meg akármilyen, nem erre járó ellenséges közömbösek normái szerint. A megoldás: fittyet hényni, vagy inkább okádni. Nincs saram. Ezért tehetem ki a sztorim. És nem várok helyeslést, vigasztalást. Nem panaszkodom a blogon, nem megerősítést várok.

      Nagyon könnyen mondják azt cassandra történetére, hogy “nem volt itt szó érzelmekről, csak a jólét meg a háza kellett, és még jó felesége se volt, most mit akar”. Ez kiszámítható reakció. És van is olyan szemszög, ahonnan ez igaz.

  6. Sokan azt nem értik meg, vagy mert nem láttak ilyet, vagy nem is akarnak szembe nézni ezzel a ténnyel, hogy nagy érzelmek, szerelem esetén is lehet csalódás. Akkor is alakulhat rosszul egy kapcsolat, mert a szerelem, a szenvedély csak az egyik feltétele egy jól működő párkapcsolatnak.
    Aztán amikor ott vannak a hétköznapok és a feladatok, az otthon menedzselése vagy felszínre kerülnek a két ember közti különbségek, jönnek a problémák.
    És ilyenkor nem a szerelem fogja megoldani ezeket, hanem az intelligencia, a problémakezelés, a megfelelő kommunikáció, az alkalmazkodási képesség, a másik ember eltérő tulajdonságainak a megértése, elfogadása. És ezt még szerelem esetén sem lehet látni előre.
    Elítélni azt, főleg nőket, mert egyedül élnek érzéketlenségre, primitívségre vall.
    Nem tudhatjuk mennyi sérelmen ment valaki keresztül, hogy mennyire sérült a lelke, hogy nem talál megfelelő társat, aki igazán szereti őt.

  7. “Ne legyek én, soha ne legyek áruló, magam eláruló”
    “Minden csókunkban a kényszer”

    Tisztává lenni, megmaradni…traumákon keresztül emberré formálódni…igazi nagy poklokon keresztülmenni és közben a belső ember előtt, mégis – mégis tántoríthatatlanul állni…

    “Nem tudhatjuk hány ajtón ment valaki keresztül, hogy mennyire szabálytalan a teste, hogy nem akad megfelelő társra, aki igazán elfogadná őt.” (benjike után szabadon).

    Nincsenek az életben, az életre szabályok, ezen a dilemmán is csak az EQ segít át. Sokfélék vagyunk, sokféle úttal, a sokak édeskevesen vannak, a kevesek meg tengernyien.
    Vagy nem.
    Egyik sem értékesebb, mint a másik, minden csak perspektíva kérdése…úgy is lehet nézni a társadalomra, mint egy városra. Csak a sziluett, a kubatúra és a külcsín számítson vagy nézzünk a mélybe, a védelmező falak mögé és köré ?

    • “Ne legyek én, soha ne legyek eladó, magamat eladó,
      Mikor csak a félelem megfizethető bennem!”

      S még egy saját gondolat amit a gyermekeimnek és párt választó fiataloknak szoktam mondani: Mindig arra figyelj, hogy Téged szeressenek jobban, mert csak azt tudod igazán szeretni aki Téged szeret.

      A fenti idézet nincs ellentétben az én gondolatommal, mert ezzel azt is szeretném kifejezni, hogy párválasztásnál ne az egzisztencia, a vagyon és a külső látható dogok motiváljanak. Beleszeretni nem ezekbe lehet, hanem abba az emberbe aki engem igazán szeret.
      Én úgy gondolom megtaláltam ezt a férfit, már 20 éve vagyunk együtt, sok anyagilag sikeres, és sok sikertelen év után. Nem vagyunk tökéletesek, rengeteg mindent elrontottunk, de együtt vagyunk és már pár óra különlét is hiányérzettel párosul. Legszívesebben mindenhova együtt mennénk- nekünk most ez a boldogság.

  8. Sziasztok,sokáig voltam távol,egyszerűen nem jutottam oda, hogy olvassalak, kommenteljek. Ez a téma most különösen aktuális, pont ezeken gondolkodtam néhány napja. Harmincéves érettségi találkozónk volt és érdekes dolgokat figyeltem meg: kb. három csoportra tudnám osztani az embereket aszerint, hogy az osztályfőnöki órán mit meséltek magukról és a délutáni buliban hogyan viszonyultak a párjukhoz. Tehát voltak, akik áradoztak a szép családról, harmonikus életről, közben a buliban rá sem hederítettek a párjukra, vagy kényszeredetten eldöcögtek egy-egy táncot, mintegy letudva a kötelességüket. Volt egy csoport, aki nem nagyon tért ki a házasságára, mintha magától értetődő volna, hogy jól vannak, másról beszéltek, ugyanakkor felszabadultan buliztak, látszott, hogy vibrál közöttük a levegő. A harmadik csoport a szinglik volt(unk) ,akikre kicsit sajnálkozva néztek, noha részemről abszolút jól éreztem magam szemlélődőként és ki is hangsúlyoztam, hogy én így egyedül is teljes embernek érzem magam. Volt, aki nézett, mint a moziban. Volt, aki miután elmondtam, hogy kétszer váltam, későn szültem azt mondta, hogy ki nem nézte volna belőlem. Nem hagytam, hogy kifejtse, hogy ugyan miért. Az ő felesége kókadozott az asztal mellett egész este… A futottak még kategóriába voltak akik ott találták egymásra.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s