cinikus katarzis

vajon miért nem ilyen posztokból alkotnak rólam véleményt? 2014 nyara. ma is bemutató van

Hát ez nagyon érdekes. A Julis művészi tornára jár, ide a művházba, ugye, írtam már. Nagyon motivált eleve, ő egy balerina, feszülten figyel, és végigjárta az évet, sose beteg, csak a sitges-i napok miatt hagyott ki egy alkalmat.

Julisnak vasárnap, tehát tegnap tornabemutatója volt. Igazi színpadon, azon, amelyen nagyon szép nagyon nagy lányok nagyon profi táncát már megcsodálta máskor. A lányom, a göndör tündér. Fehér dresszben, mint az óvodás csoport tagja, tudja a helyét, teljesen azonos azzal, aki fellép, kicsit nem a zenére, kicsit álmatagon, eltévedve, késve, kicsit nem abba az irányba, de ragyogva, végigcsinálva mégis, szép spiccel, az első sorban.

Nézem a lányom. Könnyes a szemem. Látom a tehetséget. Nem vagyok elfogult, annyit látok, amennyi jutott. Az igyekezetet is látom, mert nagyon figyel, ha nem is ő a legjobb.

És mosolyog.

Később banánzöld dresszesek jönnek, labdával, és lilák esernyővel és kékek kötéllel és türkizek szalaggal, egyre nagyobb lányok, és én még mindig euforikus vagyok, csattan a tapsom és párás a szemem. A lányom, meg a fiam is az ölemben ül ekkor. Őszintén lelkesedem.

És mulatok magamon. Ez a kettősség!

Én annyi előadáson, táncbemutatón, színjátszó fesztiválon, kamarakórus-koncerten, kiállításmegnyitón, versmondó versenyen, megemlékezésen, prédikáción (jaj, persze, hát főleg prédikáción!) és március tizenötödikén voltam már. Szerveztem is ilyeneket, ügyes meg nem annyira ügyes, lelkes és kevésbé motivált gyerekekkel. Én is voltam nagyon kreatív, belém járhatott volna a színművészeti, előadtuk a Vonó Ignácot, meg voltam kevésbé az, meg volt, hogy telt időben, lehetőségben, és volt, hogy össze kellett csapni valamit sebtiben (és lett néha frappáns az is, na, az a kemény!).

Figyelek mindig. Nem tudok nem. Azonnal hallom, ha rossz a jelző, nincs a mondatnak vége, ha nem az írta az idézetet, akinek tulajdonítják, ha hamis az ütem, csúszik a kíséret, ha köz a hely, kép a zavar. Nem, nem mentség, hogy amatőr, meg gyerekek, azt is lehet rendesen, jól, szellemmel, emlékezetesen, de még mennyire. Mindig lehet újat mondani, s én szoktam is. Mondhatni, kényszeres vagyok.

Van a tipizáló, parodizáló hajlamom, az egyforma helyzetekben, ezredszer hallott szavaknál, szép gondolatoknál előtüremkedik. Unom a banánt. És röhögni jó, igaz-e, Balázs, igaz-e, Anna, jaj, hányszor, jaj, micsoda fölénnyel, másokon. Mennyi anekdota.  Jaj, a sok középszerűség, kilúgozott vers, rossz prozódia, gondolattalan megúszás, kiállni nem tudás, tekintettel nem levés, formanemismeret, értelmetlen versgyalázó deklamálás, rossz koncepció és baki és leszakadó függöny és ügyetlen gyerek, annyi év alatt…! Felkészítő tanárok, és a frizurájuk! Indulatos leszek a középszerűségtől. Meg cinikus. Nem adom alább, mint a jó.

Szombat este meg a húszéves osztálytalálkozóm volt. Tudjuk, ez milyen. Mindenki elmondja, hány gyerek (gyerkőc!) (gyerkŐ!), hol épített házat, hány ember főnöke, péhádé.

És ott is meg voltam hatva inkább, noha volt sok szóvirág és csendes mosolyom is. Mert felidézték a tanáraink is a Nagy Korszakot, amikor még… a rendszerváltáskor, taxisblokád, Antall halála, pályakezdés és alternatív pedagógia és értelmes kamaszévek és igazi emberi közelség. Volt, aki emléket idézett, meg sztorit, volt, aki elmondta, kiről mit tud, és szeretet volt a megőrzött kapcsolataiban, meg lokálpatriótaság (ez nem Budapest), meg olyan is, aki nem álszerény volt. Olyan, aki vállalta a tragédiáját, meg olyan, aki beleállt, hogy jó neki. Jaj, néztek nagyon. Eltűnt a frusztrációm. Söröztem. Biológiatanár (drága!) meg a Gyuri között ültem. Kétszer szedtem rizibizit. Kék volt a torta a marcipán. Tréfáltam a pincérrel. Jól vagyok, jó nekem, mégis. Olvassák a blogom.

Cinikus vagyok nagyon. Közben meg sírok, átérzem mindenki meghatottságát. Melyik a kéreg?

Azért is, mert a mi művészitorna-tanárunk igazi pedagógus, és annyit beletett. Mert a lányom olyan szép és ügyes, és a társai is olyan kedvesek. Azért is, mert az iskolám, a tanáraim, a diákéveim olyanok, amilyenek. Nagyok. S mindaz, ami velünk történt, ettől jelentős. Könnyű nem fintorogni. Hagyom, szabaduljon el a katarzis a feszes gúny alól.

34 thoughts on “cinikus katarzis

  1. a huszadik volt az első, amire el tudtam menni. addig mélységesen meg voltam győződve róla, hogy ahogy anno a kivetített listákon (commodore 64 és tsai) tanulmányi eredményeim alapján hát a sereghajtók közé sikerült csak bekerülni (de amikor annyi minden érdekesebb volt, lehetett táncolni, színházba, moziba menni, élni, csak éppen az nem érdekelte a t testületet. és csak csendben mondom, az a sereghajtó átlag még mindig négy felett volt, és nem is csak 1-2 tizeddel), úgy az életben is mélyen alul maradok VELÜK, a boldog, jól teljesítőkkel szemben. és képzeljétek, hát ők is emberek, a nagy szerelmem már eltemetve, a tanárok egy részének is csak az emlékére iszunk, és válnak, élnek, szeretnek. és nem, nem vagyok jobb vagy rosszabb, csak más. amúgy meg gyereket én szültem a legtöbbet 🙂

  2. Tetszik ez az osztalytalalkozos. A “gyerköctöl” en is ki tudok rohanni a vilagbol. Mi ennek az etimologiaja es hogy lett belöle sulyos kephalmazt megjelenitö hivoszo?

      • A barátnőmnek egy fia van, már fiatal felnőtt. Leülünk, beszélgetünk és azt veszem èszre, hogy Pistikéről szól minden mondata. Mindig figyelmeztetnem kell, ha Pistikère leszek kîváncsi, majd vele beszélgetek. Azt mondja el, Ő hogy van.. Mindig meglepődik..

  3. Az osztálytalálkozó egy gyűlöletes műfaj. Sebesen igyekszik az ember bebizonyítani, hogy ő bizony lett valaki. Jó külső+5 pont, Jó karrier+3, Vezető beosztás+2, Tudományos fokozat: –
    Házasság 6 pont nőként, férfiként csak 0,1 pont. Gyermekek száma felülír minden mást, főleg ha sokan vannak és apróbbak.

    • Nálunk nem, nem ilyen. Igazi beszélgetések voltak az eddigieken.Fényképmutugatás alig. És azt se csináltuk, hogy mindenki sorban végigmondja, mi lett belőle. Aki érdekel, attól megkérdeztem. Most lesz a húszéves, nagyon várom.

    • Nálunk sem ilyen volt. Az egyiket én szerveztem, igazán, lelkesen, örömmel. Jól éreztük egymást, őszinte volt és önironikus, cinikus, igen. Olyan sztorik voltak, hogy beszarás. Aztán volt egy még jobb, szűkebb körű, egykori matektanárunk 80. szülinapja. Utána nosztalgiázás a Szemaforban. Alig tudtunk hazamenni. Főleg azon röhögtünk, ki mennyire van kiégve, kinek hányadik kapcsolata, gyerekekről alig, de azt is nagyon viccesen. Szóval lehet ilyet is, én akár évente szívesen.

      • nekunk most lesz a tiz eves osztalytalalkozonk, en vagyok az egyik szervezo ismet. nalunk hatalmas party volt az ot eves talalkozonkon, most kivancsi vagyok milyen lesz, ugyanis tobbunknek van mar gyereke, haza, diplomaja 🙂

      • Honnan tudod, hogy olyan, ha nem is voltál? Tényleg kérdezem, te jártál egy suliba velük.

    • Nálunk a közösség nem is volt olyan soha, hogy abból jó találkozó kisülhetne. Egyszer voltam, néhány ember volt a hangadó, ők hívták meg a legdiszkriminatívabb és legálszentebb tanárnőt, akit valaha láttam. Erről a néhány emberről szólt, hogy nekik milyen jól megy, autó, ház, fotók az ilyen – olyan nyaralásokról. Mi néhányan azért beszélgettünk, az volt a szlogen, hogy “neked is jól megy?”, persze viccből. Azt hiszem, ez az első találkozó volt az érettségi után. Egy olyan étteremben, ahová bárki bejöhetett, tele is volt, valami borzalmas lakodalmas-szintis zenét játszottak – ez volt az esti műsor – foltos, szakadt kockás abroszokkal és közepesnél vacakabb kajával. Legalább egy különtermet intézhettek volna. Többet nem is mentem, mert igazából nem érdekel.

      • Egy általam példaképnek tartott tanárnőnek beszéltem a kezdetleges szakmai ambíciómról egy osztálytalálkozón. Látszott, hogy nem érti.
        – Akkor te egy ilyen nő leszel? kérdezte. Szinte most is hallom, ahogy ebben a kérdésben benne van. Ha éppen eljegyeztek volna, akkor nyilvánvalóan értelmes és boldog életre számíthatok. De így, így “csak” érdekes, számára idegen és felfoghatatlan szakmám lesz.

  4. Volt egy barátnőm általánosban. Sok év után csináltunk egy ilyen ált sulis találkozót, amit ráadásul én szerveztem, s ez a bnőm nem reagált a megkeresésekre, végül el se jött. Sajnáltam. A találkozó után vagy két évvel egy papírboltban mászkáltam, s lám, mit látok? A volt bnőm áll a pult mögött. Beszélgetni kezdtünk, s kérdeztem, anno miért nem jött el a találkozóra. Azt mondta, úgy érzi, egy senki lett. Itt vezeti ezt a boltot vagy 15 éve, oszt ennyi. Na, jó, a családja rendben van, gyerek van, helyes is, és lám, a kapcsolat is él a férjével, de ennyi csupán, ami ő. Ennyi lett (maradt) belőle. Ezzel meg nem lehet odaállni 20 év után. És én értettem, persze. Nem így képzelte valaha, s bár sokaknak még ennyi is elérhetetlen, ő a maga mércéjéhez képest úgy érezte, nem azt az életet éli, amire büszke lehetne. Ezt nehezen vitte volna megmérettetésre. Mert amúgy tényleg van egyféle viszonyítás, méregetés, kíváncsiság ezeken a találkozókon. Kérdés, hogy ebben a méregetésben ki mit lát értéknek, s abból mennyi van az ő tarsolyában.

    • De kár. Egyébként szerintem (bár ez nem mindig leszűrhető azalatt a 4 évenkénti pár órában) meglátszik, hogy ki boldog a kis kávézójával és ki nem a topmenedzseri állással. Ha szereti valaki, amit csinál, tökmindegy. A mai világban egyébként egyáltalán nem szégyellnivaló a stabil kapcsolat és a középszerű állás.

    • Bár még mindig vannak visszatérő álmaim a suli, meg egyetemi
      sikertelenségeim miatt egyre kevésbbé érdekelnek a megvalósítások.
      Nálam az anyagi megvalósítás ugyse szempont. Soha. A szellemi
      csődöt is már próbálom kiköpni magamból, mert látom hogy nem éppen az van, hogy én vagyok mindennek az oka…

  5. Én elitiskola elitosztályába jártam és minden osztálytalálkozó után azt vettem észre, hogy nem azok lettek a legboldogabbak, legelismertebbek, akik színötös tanulók voltak.
    De nálunk épp az akkori klikkesedés szűnt meg, mindenki kedves, vidám és őszintén érdeklődő. Bár nem tartom mindegyikkel a kapcsolatot, szívesen megyek, nem érzem a mesterkéltséget, az álca-boldogságot, rosszmájú összehasonlítgatást és a kivagyiságot sem.

  6. Szerintem a saját papírbolt/kávézó, bármi, simán van annyira jó, mint bármiféle topmenedzserség valami multinál. Én épp most nem jutottam el az általános iskolás osztálytalálkozóra, jó volt a képeket nézegetni, amit a többiek megosztottak. Tudtam, hogy nem tudok menni, a szervező kérte, hogy írjak pár sort magamról, hogy alakult az életem. (Előzőn sem voltam.) Háromszor írtam át, végül egész őszinte lett, volt benne büszke szakmai siker is, és az is, hogy hosszas vívódás után költöztem Pestre szeptemberben és honvágyam van és hiányzik Szombathely. Az egyik gimis osztálytalálkozón meg talán én voltam az egyetlen, aki nem vitt fényképet családról, gyerekről. Pedig akkor még rózsaszín ködfátyolban éltem, 2-3 éves volt a lányom.
    Tornabemutatóhoz: általánosban költő-tanár volt az magyartanárom, osztályfőnököm, gyerekszínpadra is jártam, szerettem. Az osztályfőnökömből egyébként színház közeli ember lett. Mély átéléssel, odaadással, lelkesedéssel dolgozott velünk, gyerekekkel, komolyan vette amit csinált, ezért mi is. Szerintem ezt a darabokon is lehetett látni, pedig a legtöbb gyerek átlagos képességű volt, néhány kevésbé, egy-két igazán tehetséges. Nekem meghatározó gyerekkori élményem. Lányom most fél évig járt táncolni, zsigerből éreztem, hogy nem lesz jó, be is jött: csípőriszálgató ugribugri fellépés 8-10 éves lányoknak. Jajj. Ebből inkább kimaradtunk.

  7. Osztalytalalkozo? jövöre lesz 15. Gondolom meghivot sem kapok, ha kapnek se mennek el.
    Kellett volna kicsit kevesebbet gyülölködni, es kevesbe gondollnek arra a 4 evre gyülölködve vissza. Aki miatt kibirtam azt a 4 evet, azzal az egyel meg tartom a kapcsolatot. A többinek meg azt üzenem: Haz:0, Lakas:0, Hitel: 0, Auto:1, Feleseg: 1, Gyerek:1. Fontossagi sorrenben!

    • Alig bírtam ki a 4 évet, az első félév után sírva könyörögtem a szüleimnek,hadd váltsak sulit, de nem értették, mert nem mondtam el, miért kérem. De az is egy nagy pofon volt, hogy a könnyeim nem elegendők a logisztikával szemben, ha nem szolgáltatok mellé számukra is nyomós indokot. Huszadik évfordulóra mentem először és utoljára, hogy farkasszemet nézzek a démonjaimmal, hátha akkor nem kísértenek tovább. Leültem egykori kínzóim közé, akik talán nem is emlékeztek arra, amit velem tettek, velük ettem, velük ittam, nevettem a sztorijaikon. Őszinte döbbenetemre azt vettem észre, hogy életemben először tudok hahotázni. Attól a naptól tudok hangosan nevetni, ahogy soha korábban. Elengedtem a fájdalmat. Most már tényleg nem érdekel, élnek-e vagy halnak. Ebből a szekrényből kitakarítottam a csontvázakat.

  8. Az érettségi találkozó nekem nagyon gáz.
    Egy láthatatlan lány voltam tele félelemmel,komplexusokkal,környezetidegenséggel.A tízéves találkozón meg is jegyezte az osztályfőnök hogy én semmit sem változtam ugyanaz vagyok , aki mindig csendben meghúzódott
    valahol a hátsó padban. Ez is valami,hogy emlékszik .Végülis.

    Pedig én változtam.Beszélgettem volna az osztálytársakkal ha lett volna kivel. Az a közömbösség ami jellemezte az osztályunkat konzerválódott 10 évvel későbbre is.
    A 15 évesre nem jött az oszi mert dolga volt.
    Akkor úgy viselkedett a társaság mint a gazda nélküli bárányok…Ismét nem találtuk meg a hangot.
    Azután nem jelentem meg a találkozókon mert távolra költöztem.
    A 30 évesen a fészes toborozási hangulat megérintett.Mintha jobban érdeklődnének az emberek. Eltellt az idő…Teljesen beleéltem magam a közösségbe, még könnyeztem is.
    Talán ezután fogunk mi is beszélgetni…

    A nagy emberek minket valahogy elkerültek. Nem mondhatom ,hogy sokat kaptunk.Amit hallottam később másoktól, a tanáraikról, életükről,diákkorukról, meglepő volt.Nekem nem volt ilyen jó dolgokban részem.
    Később arra is rájöttem, hogy bár elit iskolában,osztályban jártam azért ki voltunk válogatva a szülők státusza szerint…A tanárok is. Amelyik lelkes volt az vagy kezdő volt, vagy nem volt tehettseges szakmailag.

    A fiam iskolájában találtam sok JÓ munkát a tanítónénik és tanárok részéről.Ő nem annyira görcsös mint én voltam , azt állítják mások is.Reménykedem.

    • A férjemet elkísértem a 20 éves érettségi találkozójára nehogy összeszűrje a levet valami régi szerelmével és az aranyszőke friss fiunkat is vittük ,hogy megmutassuk 🙂

      Mivel a vendéglőben folyt le az egész esemény meghallgattam a felszólalásokat is. Sokkal vagányabb volt az osztályuk mint az enyém.
      Ami megmaradt, hogy egy az egyik bohém osztálytárs( házas amugy )azt is beszámolta hogy-kölyköm nincs .
      😀

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.