Hogy holnap már nem lesz az a dög meleg, és akkor eljutok a postára.

Hogy majd a Franciska áthozza azt a fedeles jénai tálat, és akkor meg tudom sütni úgy a karajt.

Hogy negyedikén megjön a családi pótlék is.

Hogy a Zoli majd megkérdezi a sógornőjét, hogy nincs-e egy hely ott a Fanninak, ahol ő igazgatóhelyettes.

Hogy a Járó doki majd felírja azt a gyógyszert.

Hogy végre megszereli a csöpögő bojlert a Dénes.

Hogy megnyit végre az uszoda, és elkészül a Széll Kálmán tér.

Hogy majd veszek egy MacBook Pro-t, és akkor már tényleg befejezem a regényt.

Hogy akkor majd elmegyek abba a boltba, és fel is próbálom az izzadságelvezetős futósortot, és akkor szerdán már tényleg.

Hogy akkor már nem lesz a devizahitel, és akkor már lehet.

Hogy majd visszavarrom a konyharuha fülét.

Hogy leszedetem a fogkövemet és minden nap fogselymezek.

Hogy a Dani leérettségizik, és vagy külföldre megy úgyis, vagy legalábbis Pécsre, és akkor már meg lehet neki mondani, nem fog úgy hiányozni az apja.

Hogy akkor majd megkérdezem tőle, hogy hogy is volt az 2003-ban, és miért nem mondta el.

Hogy akkor majd hatvanhat kiló leszek, és akkor jó lesz.

Hogy elmegyek arra az előadásra, és meg fogom érteni a nőiségemet.

Hogy egyszer csak betoppan, és akkor a csillagok és álmos, esős hétfő reggelek, és ő és én, míg világ a világ, de addig nem, addig semmi sem, addig egyáltalán nem, sajnos.

Hogy visszamegyek abba a boltba, ahol ezt a szart vettem, és addig nem tágítok, amíg ki nem cserélik.

Hogy valaki megmondja, hogy akkor mit kell, hogyan, elmondja a titkot, és akkor sikerül nekem is.

Hogy majd akkor pénteken, de legkésőbb hétfőn.