rövidek

Ez is egy műfaj, póbálkoztam már vele. Jegyzetek, kis vegyes felgyűltek.

Szülői értekezlet. Hogy a kaján mit paráznak az anyatársak! Hogy kilenckor nem éhes a kis hétéves, de tízkor éhes, mi legyen. A kemény testnevelés óra megterheli a kis szervezetét. Megeszi, nem eszi? Mit szeret? Létezik olyan egyáltalán? Együtt rendelik a neten az á menüt, aztán nem az van a tányéron mégse, és a gyerek szóvá teszi. Basszus, itt valami nem stimmel jó dolgunkban, neveljük a következő rossz tartású, kövérkés, nyafogós generációt. Azért eszünk, mert éhesek vagyunk, nem? A finnyogás, a nemszeretem pedig, egy-egy markáns allergiát leszámítva, luxus. Ebben a táplálékbőségben, ilyen ételkínálattal ennyit vergődni a kaján, ez egyszerűen blaszfémia. A para a szülőről szól, aki szorong, stresszel, minden nyaffantásra ugrik, unatkozik. Egy igazi baj lehet: hogy nincs mit enni. Olvastam erről, elég keményeket, háborúsokat, gettósokat, meg voltam kemény kalóriadeficitben, meg volt négynapos ünnep, amire nem készültem fel. Onnan egy kicsit máshogy fest ez az egész, a mit ennél, kicsim? Szégyellem magam a tejszeletevők nayavalygásáért. Nem, az inzulinhinta nem normális.

Az első osztály, ahol az SZMK-s szülő a boldog: van mit tudni, közölni, intézni. A gyerekeinknek pszichoszomatikus tünetei vannak.

*

Jaj, az agresszív vegánok! Én nem fogok senkinek magyarázkodni egy ennyire személyes ügyben — kajálásom árbeli, életbonyodalmi és egészségi következményeit én viselem, az erőforrás persze közös, a morál is oszthatatlan, azt tudom. Tökéletes nyugalommal tartom vissza magam attól, hogy leírjam, hogy az ember eredetileg is húst evett, mint azt a fogazata bizonyítja. Mit tudom én, így volt-e, úgysem ez az oka a húsevésemnek vagy az egészségemre gyakorolt jó hatásnak. Én nem vagyok elvi ember. Én magam eszem húst, nyomorult, eleve halálra szánt állatokét is, tejterméket is, nem csak biót, meg tojást, ketreceset is, ezek kompromisszumok, meg anyagi és beszerzési kényszerek, és igen, örülök, hogy nem nekem kell tartani, levágni és kibelezni a jószágot. (Ezzel nagyjából mindenki így van. Én mondjuk nem akadtam ki a Revenanttól, se a vértől, nyershús-evéstől nem irtózom.) Az étrendemtől én jól vagyok, és ízlik, amit eszem. Különösebben etikusnak nem tartom, ahogy táplálkozom, magának rág mind, aki rág, de az alapanyagokkal jól gazdálkodom, nem tékozlok. Szerintem pont az ipari állattartást hibáztatni (és nem a nagyüzemet, monokultúrát, tömegtermelést, profitéhséget) elég nagy elvi baklövés. Közben sünöket meg őzeket ütnek el a népek ugyanilyen megtehetem, mert ember vagyok önzésből, és a tetemeket még csak meg sem eszik. A kapirgáló tyúk meg egy mítosz, azt hiszem, ők többnyire róka- meg menyétgyomorban végzik. Vég nélkül tudnék szurkálni, nem akarok.

*

A gyerekeimnek vajon mikor, hogyan valljam be, hogy én nem ismerem a Sztárvórz szereplőit, mert talán egy epizódot láttam tíz évvel ezelőtt, teljes feledésbe merült, az egész nem nagyon érdekel, és nem is tudom, miről beszélnek, és hogy kell leírni, hogy (Dávid így mondja) Obivankenovin? Artu? R2? Megdicsérem azért, akárhogy is írja, elvégre ovis még csak. De még a wikin sem néztem meg, gyalázat.

*

Az nagy elvárás amúgy, hogy a gyerek ne mindenért engem nyaggasson, mert ebből az lesz, hogy reggel fél kilencre borulok ki? Oldja meg, ne legyen bamba, ne kérdezzen hülyeséget, ne várja, hogy majd én, ne a szabotálással fejeze ki az igényeit. Ne kelljen mindent többször mondani, ne játszmázzunk, ne legyek lerágható. Ez az egész őrmesteri, rossz fej, rászólós, aggódós, mindent kontrolláló és éberen felügyelő létezés, ez nekem nem fekszik. Én rájuk akarom bízni, amire képesek, mert ez az élet. És nekem mindegy, mit hogy csinál, nincs bennem kontrollvágy, nem is unatkozom. Esetleg szólok, hogy ha úgy rángatod a harisnyát, előbb elszakad, légyszi, szedd fel. Azt akarom, hogy működjenek a rutinjaink, ne beszéljünk sokat az üzemekről, ne hibázzunk stresszhelyzetben. Általában legyen nagy lazaság, szeretet, jóakarat, önkéntesség, és amúgy ne lógjunk egymáson. Ha ő beleteszi a cipőfelvevését, tányérelrakását, rugalmasságát, sokkal több marad az anyjából örömcélokra, olyan funkcókra, amelyekhez valóban én kellek, és még én is élvezni fogom. De a nyüstölős anyaságba, a hisztijátszmákba, a plüssállatságba, az állandó ugrásra kész létezésbe én belefáradtam.

Én explicit vagyok, segítőkész is, rászánom az időt, de nekem egy reggel negyvenféle apró feladatom van, és ha ott zsizseg a borjam, meg beáll a legszűkebb átjáróba, vagy enni kér, de nem hagyja, hogy elkészítsem, nem tudok odalépni a hűtőhöz, mert ugrál körülöttem, akkor feszült leszek. Úgyhogy már taktikus vagyok: enni kérsz, okés, CSÜCCS. Mint az étteremben. Ja, és mit kérsz, ez a kínálat, amit választasz, az a vacsora, ezt eszed, nincs dupla vacsora, a konyha bezár (mondaná Szent Erzsébet 🙂 ). Próbálom egyszerűsíteni a kajálást, mert szerintem túlkombináljuk jódolgunkban.

Nekem az is tudatosság, ahogy végigmegyek a galériától fürdőszobai megállóval a toronyba, a konyháig, naponta hússzor is (tiszta kardió!), hogy milyen sorrendben ragadok meg és rakok le tárgyakat. Ne legyen üres kapacitás…

Fotó - 2015.10.20. 14.03 #4

*

Újabban nem titkolom, nem tagadom, aki vagyok, nem gondolom szégyennek, ha valami megbántott, ha neheztelek, ha valamit nem akarok, máshogy látok, sőt, azt se, ha vonzódom valakihez. Nincsenek oldalsasszék, és így olyan egyszerű minden.

Ugyanakkor a valóságom nem normatív, nem kötelező. Látom a másikat, nem lépem át a határokat, tiszteletben tartom, ha ő nem, ha neki valami sok, ha ő olyan és kész, ha nem fogja a jeleket. Roppant önkritikus is vagyok: alapélmény, hogy én sok vagyok, és ez nehéz a másiknak, de én sok akarok lenni, pont ilyen, hát hiszen ezek nem válságjelek, ezt az intenzitást érleltem annyi éven át. Így aztán nem neheztelek, ha nem működünk, se rá, se magamra.

Emlékszem, mennyi szorongás volt ez az egész téma, férfi-nő, a kapcsolódás, közel kerülés, a pillantás, a kérdés feltevése. Milyen szégyennek gondoltam, ha vonzódtam, mert ő úgyse (mondjuk nagy biztonsággal választottam a hozzám nem illőket, az is igaz), és mennyire ügyetlen is voltam. Komolyabb élményszerzés nem volt az utóbbi években (ami volt, az viszont karikacsapás volt, tökéletes egyértelműség és kattanás), és most mégis elkezdtem látni, hogy másoknak még több a bajuk ezen a téren, és milyen sok, egyébként remek példány nem vállal kockázatot, mg ügyetlenebb ezekben a helyzetekben, nem akar sérülni, fél, hogy valamit hozni kell, ilyennek meg olyannak lenni. Hát én meg olyan erős vagyok, hogy akár sérülhetek is. Húsig azért nem vágok. Nagyon tudok viszont szeretni, és ez már könnyű fajta szeretés. És emberi, tökéletlen dolgaimat valami büszkeségfélével viselem. Dekjlaráció: nem baj, emberek vagyunk!

Nem az lett a nagy megerősödésből, hogy engem most mindenki szeret és ért, mert én boldogságosan önmagam vagyok, ami valami sugárzó nagy Jóság. Sőt. Viszonyom az emberekkel nem harmonikus, de sokkal korrektebb és könnyedebb is vagyok velük, és tudom, hogy az emberek változnak körülöttem, nekem meg az a fontos, hogy ilyen lehessek, a legfontosabb, és nem vagyok azzal zsarolható, hogy akkor ők nem szeretnek. Megfizetem az árát. Látom magam, önreflektálok, nem háborodom már fel, ha az a másik, akit szintén látok, valahogy reagál az ilyenségemre. Szabadon távozhat, nem zsarolom. Megcsinálom egyedül, amit egy kicsit tőle reméltem, vagy sehogy — a veszteség az élet része. Nem maradok egyedül, jól mulatok egymagam is.

33 thoughts on “rövidek

  1. “A kapirgáló tyúk meg egy mítosz, azt hiszem, ők többnyire róka- meg menyétgyomorban végzik”
    Hát nem 😉 Húslevesben végzik.

          • 😀 Meglepődnél, igaz?
            Nem, tyúktartó. Kicsiben is, nagyban is. Ja, meg tyúkevő. Van hogy róka/szomszéd kutyája/görény/menyét elkapja a tyúkot, de olyankor meg kell csinálni a kerítést/tyúkólat.

            • Jó, de hol kapirgálnak?
              Én sem azt mondom, hogy minden tyúk így végzi, csak több tyúktartó meséli rendszeresen, hogy elvitte a róka mind. Nem azt mondom, hogy a te tyúkjaiddal/házasságoddal/hasizmoddal az van, amit én írok, hanem hogy ez egy létező jelenség.

              • Hát, persze, van olyan is, hogy elviszi, akkor kerítés kell, amin nem megy át a róka, kutya, ami nem eszi meg maga a tyúkot, stb. Az a baj, hogy már elveszett a tudás, ami régieknél még megvolt, anélkül akarnak sokan hagyományosan gazdálkodni. Van baromfi őrkutya, van olyan fajta, ami felgallyaz, ott egye meg a róka, vagy éjjelre rendesen be kell zárni. Gyöngytyúk talán még a rókát is elriasztja a hangjával, meg repül mint a fácán (mondjuk azt megfogni nehéz gyöngytyúkleves céljából). Ahol annyira nem másználnak emberek, hogy a róka nappal is nyugodta odajár, hát oda nem biztos, hogy való tyúk. Évszázadokon keresztül tartották a tyúkot falun, tanyán, elvitt párat a róka, de nem a zömét, akkor nem tartották volna. Hozz össze az ilyen ismerőseiddel, hátha tudok nekik segíteni.

          • He nem kapirgálna, nem szedne fel homokszemcséket, apróbb köveket, ami segíti az emésztését. 🙂
            Kérsz fotót autentikus tyúkudvarról, kukorica góréval? Nem gúny, hanem épp a minap fotóztam le párszor!

    • Gerald Durrell írta valahol, hogy az Anyatermészet nem egy kedves idős hölgy, aki teadélutánokat tart, hanem a természetben is az állatok megölik, megeszik egymást, éheznek és vírusok pusztítják őket.

  2. “Nem maradok egyedül, jól mulatok egymagam is.” – ez a legjobb az egészben! Nekem a saját magamon, a helyzeteken való nevetés annyi erőt ad a tökéletlenség megéléséhez. Minden egészen más értelmet nyer, olyanokat, mint amiket leírtál és még ezen felül is, micsoda színek, illatok és világok, minden pillanat egy apró kis felfedezés. Pedig nem mind szép és mégis.

    • Igen, ez feszabadító. A mulatást itt időtöltés, ellevés értelemben használom, sőt, úgy, hogy vannak értelmes céljaim egyedül is, nem kell társ, szövetséges, se közönség se az elérésükhöz, se az eredmény élvezetéhez. Nem is másvalakik ellen van.

      • Érezhető, benne van, átjön belőle a tágabb értelmezésed. Nekem jó érzés volt erre kiragadnom és megerősítenem magamban egy mostanában rendkívül sűrű élményem, hogy közben milyen jókat nevetek:) hogy jó egyedül is minden, érzelmi függetlenségben vagy lehet nem ez a legjobb szó. Érzelmi felszabadultságban igen.

  3. Nagyon fárasztó lesz egyedül gyerekeket nevelnem, de pont erre készülök én is: nincs felesleges hiszti, megtanuljuk beosztani az időt és az energiát, együtt vásárolunk, és azt esszük, amit vettünk, nincs pizzarendelés. Nincs megfelelni vágyás, idomulás beteg rutinokhoz, változatlan nyomorúsághoz. Ha westernt nézünk, konzervbabot eszünk, ha görög mitológiát, akkor meg gránátalmát. Ennyi. Nagyon várom, hogy végre ne legyen itthon az a fal, aminek minden nap neki kell mennem, vagy ki kell kerülnöm, hogy tudjak magamhoz hű lenni. Most kutya nehéz, de már én is rájöttem, hogy az őszinteség, a megjátszás nélküli csupasz viselkedés magányossá tesz. Ez van. De én is úgy vagyok vele, hogy amíg jó társaság vagyok magamnak, addig nincs gond. Az meg nem megy anélkül, hogy hazugságvárakat ne rombolnék le. Soha többé nem fogok magamnak hazudni, mert az megbetegít.

  4. Az nagy elvárás, hogy a gyerek ne mindenért engem nyaggasson?
    Igen, nagy. Én is az önállóságra nevelés híve vagyok, de már a kifejezés is magában hordozza az ambivalenciát. Nagyon bízom benne, hogy pár év alatt leér bennük az üzenet, és elsajátítják. Rosszabb napokon az energia 99 százaléka elmegy az üzemeltetésre, a rutinok végrehajtatására, és a konfliktusok kezelésére, réten kacagni egy százalék marad.

    • De ez játszma. Figyelmet követel azzal, hogy kér egy pohár vizet, ami nálunk évek óta önellátó. És nem azt mondja, ami a baja (a figyelem), hanem a vizet. Igen, terelés, türelem, lenyelés, őrmesterség, vita, ebből áll a nap. De így rossz a hangulat, én meg nem akarok rossz fej lenni, megőrülök úgy. Én egy fiatal nő vagyok, áradó, nem reagáló, boldog, lelkes, spontán, ez nem fér össze a monoton szolgálattal. Én állati önzőnek és seggkinyaltnak látom az ilyen gyerekeket. És nem tudok mindig maradékot enni, utolsónak menni pisilni, és még ott is háborgatva lenni. Vagy hogy tudja, hogy utálom, de direkt piszkálja a lesérült térdemet, vagy dobja a földre a pizsamát, vagy zörgeti a zörgős nemtudommit, amikor a másik már alszik, és szóltam, hogy csendesen, vagy hogy fáradt vagyok ezt a tökértelmetlen zajt hallgatni, szóval provokál és nincs tekintettel. Neki kicsi lépés, nekem nagy volna. Határozottan jelzem ezt, lehet, hogy ijesztő.

      Dáci amúgy kapott egy olyan iskola előtti szakvéleményt tegnap, hogy nem ismertem rá a gyerekre, mert nem ilyen szerintem (gondolom, ezzel minden szülő így van). Minden fel volt térképezve, halláscsökkenés is valószínűleg, későn érünk be, csak az maradt ki, hogy meghalt az apjuk, és egyedül tolom, nagyi nélkül, az nem számít. Na de legalább sok jajmittegyek aggódást nem tettem bele, meg szakember így-úgy. Csak éltünk, bízom az öngyógyító folyamatokban, meg abban, hogy a legtöbbet mégis a környezet, a példa adja, nem az erőltetés. Meg hogy mit NEM teszünk a gyerekkel, talán az a legfontosabb.

      Nem bírom egyszerűen figyelemmel, ottléttel, meg ha nem hagynak a magam dolgait csinálni. Nem akarok szétesni, nekem nem ilyen körülugrálós a szeretetem, és borzalmasnak gondolom, hogy én is valami végtelen türelmű mindenhatóként tekintettem anyámra, aki _nyilván_ szeret mosni meg mosogatni, és nem láttam, nem is jelezte, hogy ő is enne, pihenne, bambulna olykor (én rendszeresen, az edzés erre is jó: az annyira kiüt, hogy nem kérdés, ki áll fel vízért), és hogy nem élvezet, hanem munka kiszolgálni valakit, aki csak lusta.

      • ehhez kapcsolódóan egy pár napja történt kis élményem, ahol felismertem valami hasonló helyzetet. Nekem nincs gyerekem (vagyis de, 2 kutya és 1 macska..), ezért számomra ez új volt embergyereknél. Szóval picike, alig múlt egy éves, vendég hozta be munkahelyre, gyerek ölbe, közben szülő beszélget velünk, vagyis nem rá figyel. Észrevettem, hogy direkt csikarja a figyelmet, kezd nyavalyogni, hát unatkozott istenem. Anyuka persze szokásos, mindjárt megyünk, jól van kicsim, adom a cumid, stb nyugtatgatás, gyerek egyre nyűgösebb. Erre én kis komiszan mondom neki, hogy figyi tudom ám, hogy most csak azt szeretnéd, hogy rád figyeljünk, észreveszem ám, hogy huncutkodsz és direkt csinálod ezt. Elmosolyodott, kis szégyenlős pofi és kinyújtotta a kezét felém és megsimogatott, Nekem ez akkora élmény volt. És valahol nem itt kezdődik, hogy már ekkor az ilyenekre odafigyelni és nem a cumival teletömni a száját csak csönd legyen már és terelni a kommunikációt és aztán meg majd az atyaúristent is kihisztizi az emberből. Vagy tévedek? Nem tudom, nekem ezzel még nincs saját napi élményem, rutinom, csak elgondolkodtató volt, hogy teljesen másképp reagáltam rá és mennyire más reakciót kaptam.

    • Olvasom Breadshawt amúgy, a belsőgyermekest.

      Hogy aki nem nőtt fel a szégyenből, akiben ott kiált a gyerek, az nem tud jól gondoskodni, mert az igényei rivalizálni fognak a gyerekéével, mert nem kapta meg, amit akkor régen kellett volna.

      Próbálok magamra ismerni.

      De nem igaz. Az van, hogy vannak nehéz gyerekek, és Dáci pl. az, vagy az lett, mert annyi jutott rá egy olyan korban, amikor ez még nem elbírható, amennyi már sok volt. És az van, hogy végesek az erőforrások.

      Én nem akarok úgy figyelmet meg megértést meg csokit meg hibázási jogot sem, mint egy gyerek. Én tudok várni, utolsónak enni, fegyelmezetten hazamenni a zuhogó esőben, az ő cuccaikat is cipelni, hallgatni, ha ideges és fáradt vagyok, őket kímélni, kitalálni, hogy akkor újratervezés, nem esik nehezemre.

      Nem a belső gyermek küzd velük, ellenük, hanem végesek az energiáim.

      És ha megnézem, körülöttem hány teljes családban megy a fejlesztés, nagy figyelem, örök agyalás, hogy mi legyen a gyerekkel, sólámpa és kineziológus, szakember, parák, minden kiütésre más gél, szinte hobbi, hogy akkor melyik vitamin, meg élvezettel ecsetelik a gyerek kótröténetét, meg hogy ,mennyire durva, mint valami hobbi… hát, ehhez képest, ahogy tegnap egy anyatárs jellemzett egy másik családot, én megfigyelem a gyerekeim spontán fejlődését, aztán mégis jobb fejek, egészségesebbek és könnyebb a közelükben lenni, már bocsánat.

      • Korábbi tanulmányaim során rájöttem, h a fiam született egyke. Szerintem ilyen is van, hiába van még 2 tesója. A hivatalos iskolaérettségi vizsgálatok eredményeiből azt is megtudhattam, h figyelemzavaros, dacos és DIREKT! lassú. Én meg örültem, hogy nem ugrált úgy elsőre, ahogy a szemüveges, dzsörzészagú néni fütyült, akit akkor látott életében először. Azóta sokszor jön velem futni. Nem a néni.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s