hogy ez micsoda…?

Az égbolt, a felhő, a víz, a nesz, a szőrtüsző, a szárnyashangya, a retróbuhera nyaraló, bordó-fehér-fekete mozaik veranda…?

Kurvanagy pók hálóban, zsenge csöves kukorica, harsány szomszéd néni valakinek meséli, amit a tujákon át már kétszer hallottam, fenyőről idétlen gerleburukk, fémkuka, hajnali futók szolidaritása, pállottfürdőruha-szag?

Valami ott mélyen, régen, legbelül, az életemben és az énemben mégiscsak nagyon rendben van, és ez megtart?

Permanens hálát érzek, hála özönét és erőt és megértést?

Stresszmentes gyereknekörülés, puha tenyerű kézenfogva menés mezítláb fűben, mikor volt ilyen, istenem? Teljes nyugalomban, enyhe hullámokban lankadó nap (és Tihany) felé gázolás…? Ottfelejtett felhőcafat, mintha gondatlan felsöprése szerelmes égi takarítónak? A zöld fürdőruhám, ahogy pont ott, pont jól, énné tesz teljesen…?

El tudjátok képzelni azt a lelkiállapotot, kisimultságot, amelyikben Eros Ramazotti élvezhető?

Néhány könnyű, rég ismerős mozdulat, mintha mondjuk kézenállnék, és a kompromisszumos konyhában is minden kéz alá simul, vaníliák, áfonyák, tojássárgája, tejszín, és sztárrá avat, háromszor kérnek, hát persze, úgy keverek után, és én még csak nem is kóstolom?

A test már rég csak csodálatos óramű, ámulatba ejtő mérnöki tervezés, nem szexi hívság, a másé sem, a vonzalom rég a személyiség, és látom, érzem, mi van az emberekben belül, és akiben nem olyan, az se zavar?

Nem baj az se, aki nem néz vissza, nem érti a poént, mert én az ő szabadságát is komolyan gondolom…?

Az a kétszemélyes blog, amit nem néztem meg azóta sem, a boríték, a látómezőből kiesés fájdalma a postán, amiből csak a kulcsot ráztam ki, mert az nagyon kellett egyszer, és nem tudom, mi lehet még benne, és így nem fáj, hogy semmi más, és semmi, semmi, sehol, soha, semmilyen hír, pletyka, facebook, közös ismerős, negyed mondatnál: nekem ne mondd, sem véletlen összefutás, és végleg, és biztos — és mégis, mátépéteren magamelsírás, és minden, de minden vele kapcsolatos, neki szól, rá vonatkozik, vele párbeszéd, örökre, kételytelenül, mert én nem akartam, de lett, egészen biztosan, visszaszívhatatlan szavak, mert emberpárból egy van, egyetlenegy egy életre, azt tudja az ember, és ha ő nem, hát isten biztosan, pedig kis i-vel írom, és a döbbenet, hogy lehet így élni, és nem fáj?

Egy annyira kedves dallam és olyan lélekmélyről, és pont úgy?

Szifon mélyről jövő kortyanása, szisszenése, ahogy belemegy az ennkettőó, és aztán a hab…? És ahogy Lőrinc megérinti a dermesztő habpatront, és megjegyzi: endoterm folyamat?

Gyomorbéke, benne majonéz, paradicsom, sült császár, és semmi, de semmi édességvágy…?

Sugárzóan önmaga-lányom hangsúlya, ahogy már az én szavajárásomat utánozza, sőt, parodizálja, és érzékenyen vicces megjegyzést tesz?

A felismerés, hogy Babadávid nevére minden, de minden ősi magyar dallam kijön, csakúgy, mint reklámzenék, valamit Mócárt, és ezeket végigénekelni mind a lányommal, míg kettesben surranunk strandról vacsorát összerakni a gyerekseregnek…?

Dávid, legyél,

legyél kövér!

A védőnő mindjárt lemér,

lemér…. ezt hogy lehetett Jánossal is, istenem…?

A napszemüvegem, ahogy mindig pont és úgy és testrészemmé vált, ikon, és akármerre jár, mindig a szerelmemre fog emlékeztetni…?

Kamaszkorom nagy, újrainstallálós siófoki gyümölcsös nyarai, ez sincs onnan messze, a mindig egyforma tó, mindegy, ki, mi van a partján, Eskimo, Algida, Magnum, vattacukor?

Gumidelfin, nem baj, gyerek örül, gyerek mindig leborul róla, ígéret szép szó, tolom békésen, vízibiciklik stégje alatt át, pók sincs, nem akar, nyifog, az se baj?

Visszaemlékezni ilyenekre, hogy cigánykerék, zéülésből pók, alkarhíd, kézenállás, és a strandi lányok csak jönnek, jönnek, megtanítani nekik, és már vékonka, ám kifejezett antitalentum lehányom is kézenáll…? Cigánykerék-módszertan, leírta-e valaki valaha ezt a szót?

Energiaital hengerhűvöse tenyeremben, csak úgy, majd futás előtt, arginin a titka?

Edzés emléke, sosem-izomláz combhajlítómban, szénsavas víz hidege, soha máskor, postára biciklizés tűző napon, végtelen parttal-párhuzamos úton, közben valahonnan kicsap egy fura, régi dezodorra emlékeztető, nagyon mély élményt felbuktató szag?

Lécre szögezett szúrós falvédő, utolsó szög nem pont jó helyen, kisebb a köz, hátam nekidöntöm, jólesik a szúrás?

Lepedőn fürdőruha, eleve: egész nap ebben, magától értetődik?

Babával (5,3) bealvás, nyálcsorgós édesség, áldott kivétel: mindenki csendes addig?

Dinnye sárga foltja, az reccsen, végig nem érő kés, kézzel szétszedés?

Egy hely, ahol szépen egyszerű a ristretto csészéje, és őszinte a kérdés, hogy ízlett-e, meg a válasz is…?

Letépem a szemeteszsákot, és az érzet, ahogy végigszakad, felér egy-egy haloványabb… hm. Mert pont úgy, ahogy tudom, hogy fog, annyira, és akkor…?

Feltörlöm az odaszáradt kajafoltot a moppal, semmi-különös mozdulat, és ahogy följön, és kész, és fényes a padló, az maga a teljesség…?

Félbehagyott, frusztrált bejegyzések, inkább nem, de nem bánom, én vagyok az is..?

Karalábécsík, kézzel tépett fejessaláta középen csúszós, világos levelei, áfonya, málna, nem számít, hogy drága, és még egy deci olaszrizling is…?

Tízezer-háromszáztíz lépés futás, méla lábáztatás a lépcsőn utána, túlpart fényei?

Fürdőruhában és űrpapucsomban csoszogok ki velük a sarokig, én, és nem bánom, és visszafelé meg futok, mint azok a fotózható csajok a tengerparton, úgy valahogy, és hát én soha, soha nem mertem ilyet, nemstrandon nem mászkálunk hasfelsőben, és ez, a fekete, ez még csak nem is fürdőruha, hanem sportmelltartó és -bugyi, de ki tudja, ki nézi azt…?

Képernyőfotó 2015-07-15 - 21.39.06Ígéretek szívemben, ujjaim begyén, eddig nem moccanó tekervényeimben, a lélek lerakódásai, amint valami csodálatos élmény szerében elixírré képesek oldódni; körmöm alá férkőzött fahéj, a haj, amint már mindegy, hogy ősz, mert fehéres szőke; a váratlan kétszázas a szatyormélyen — minden, ami van, egyszerűen azonos, és nem szól senkinek, önmagáért való, ám szavakká teremthető…?

 

20 thoughts on “hogy ez micsoda…?

  1. és kiderül hogy a Küküllő partján a kishídig majd a másik oldalon vissza, az pont egy otthoni park kör, így hát pont kitart a szokott zeném, a földúton mindig van egy szárazabb oldal és kukoricásban futni surranóan filmes élmény, a tejes lé meg nem is édes, de zsíros

  2. én pont így. tegnap utazok a vonaton órákon át, bámulok ki az ablakon, olyan jól tudok gondolkodni ilyenkor.
    és egyszer csak megérzem: én készen vagyok. elkészült a személyiségem, az amilyen vagyok, biztos és én. ez olyan belső erőt ad, el sem lehet képzelni. átüt megszokott szorongásaimon vagy elsimítja őket, már nincs rájuk szükség, már nem az tart meg, hogy rettegni kell mindentől, már én tartom magamat. és ez így jó, ez derű, még ha sírok is, a szívem is szakad meg, közben is.

  3. Hu…odavagyok. Pont ennek a folyamatnak a közepén, hogy földerengenek régi illatok és eseményeket idéznek, hogy van már saját szemszögem… és a belső béke. Köszönöm.

  4. Nahát, új kedvenc bejegyzésem van. Ilyen nem volt a Jakab beszél óta.
    Elgondolkodtató, ahogy a kérdőjelek légiessé, szinte valószerűtlenné teszik a szöveget. Képzeljük csak el csupa pontokkal meg egy-két felkiáltójellel, egész más lenne úgy. Így inkább lebegés.
    A napszemüveges mondat érdekes kétértelműsége, a dinnyés mondat, és a kétszemélyes blogos rész tragikus fensége, ami még most kiemelődik a fejemben.

  5. “Hogy ez micsoda?”
    Öröm. Az öröm szövege, a szöveg öröme.
    Két ember múltjának a jelene. Nagyon szép ez az Örökség, ez a Hagyaték…mostantól immár örökre!

  6. Szép ez… életérzésileg és irodalmilag is.

    (Annak meg külön örülök, hogy az elején még ott bizsergett bennem egy sokadik “debezzegnekemmegmilyenszar” komment, és mire végigolvastam a bejegyzést, elmúlt.)

  7. És mi van ekkor: amiért elkezdtem ide járni, (párom fia miatt) lett szép szó, sok neki való ötletes jövés-menés, sí oktatás, síelés, falmászás, sok jermekes prokram, barátokkal,. tavaly horváto, most Balaton, kilátás Tihanyra, fent a Füredi dombon, csoda ház medencével. este sütés, nappal játék.
    És azt kapom h ez szar! Neki itt nem jó. Ne is próbálkozzak. Várja a hazautat.
    Rettentő utálós tekintetet kapok.
    elszakadt a cérna. bennem. és sajnálom.
    néha mindent próbálhatsz, tehetsz. mindhiába.
    el vadjok keseredve. 😦

  8. Katarzis. Egy szóban összefoglalva… Mostanság sokszor érzem azt, hogy egyes pillanatokat le kellene fagyasztani, hogy sokáig megmaradjanak. Az írásoddal ez sikerült is 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s