Judit, a drága Judit, nyári olvasó, aki egyszer eljött hozzánk családostul, elkérte a Kevint, és elhozta helyette Lionel Shriver másik, Ennyit erről című regényét, amelyben egy férfi ápolja rendíthetetlenül a rákos feleségét — János olvasta még –, Judit ezt írta a férjem haláláról szóló bejegyzés alá:

Veled vagyunk, amennyire ilyenformán lehetséges.
(Az Ennyit erről nem kell vissza. Már tudom, miért vettem meg akkor.)
Ölellek.

Judit nagyon beteg lett.

Előtte ült egy hosszú októberi délelőtt Babadáviddal a Villa Bagatelle-ben, elugrott a munkából, csak úgy, hogy be tudjak menni aznap is Jánoshoz.

Írt nekem és írtam neki időnként. Tekintetes vizsgálóbizottság, én majdnem elmentem Judithoz, de pont bevitték a kórházba, írt, hogy majd máskor.

A micsoda különbség alá írta fenchurch-Kata a gyerekeiről:

…egész velük töltött életemet végigkísérte az a tudat, hogy ha velem történik valami, akkor is boldog, egészséges, normális felnőttek lesznek, legfeljebb másképp lesz levágva a hajuk, mint ahogy nekem tetszene.

és erre Judit:

Én (…) ettől a mondattól bőgök most, de nagyon…!
Különben hasonlóan érzem, de mégis, LÁTNI AKAROM azokat a frizurákat, és ígérem, egy rossz szót se szólok rájuk!!!

A majd máskort forgatom április óta, írok, ír, és telnek a hetek, megyek majd, Judit.

Nyár közepe van, belém hasít: de hát Judit? És a facebookos idővonal tanúsága szerint Judit május legvégén már halott volt. Lekéstelek, Judit, nem látlak már.

Judit utolsó kommentje május 6-iki — a miénk a jövő alá írta. Édes Istenem.

Judit, gondolunk rád és gondolunk a tieidre, és itt vagy velünk a blogon.