de nekem első

dühösnek tűnő, fájdalmas bejegyzés

Az én első és egyetlen házasságom a férjem harmadik házassága, és mégis mindenki miattam csóválta a fejét.

Volt ez a hamiskodás, “Lilla történetét lejegyezte”, “István”, jézusom, ilyeneket kellett trükközni, voltaképpen ezért lettem én inkább blogger, és az ilyenek miatt van beakadásom a magazinokkal. (Igen, ez a lánykori nevem.)

A Bajnokok Ligája miatt bármilyen programról hazaindult.

Szerencsére István tisztán látta a helyzetet, és mivel mindkét nagy gyereknek volt hol laknia, volt jól fizető munkája, amiért maga István is sokat tett, nem engedett a leendő örökség szétosztására irányuló sürgetésnek.

az előttemfeleség ezután újra megjelent a hétvégi ebédeken

életveszélyt jelentő hasnyálmirigy-gyulladás

Dorka felajánlotta, hogy reggel oviba viszi a lá­nyunkat (nekünk nincs autónk)

hét hónap alatt épült fel teljesen, meg is bolondultam volna a kicsikkel a segítségük nélkül

Ősszel körbetekerjük a Fertő tavat…

Nagyszerű fiam van, mondta az anyukája. Nagyszerű feleségem van, mondta István.

Sápadtan olvasom most ezeket a sorokat.

Nem, nem látta tisztán, nem jelent meg, nem ajánlotta fel, nem vitte, nem épült fel, megbolondultam, nem biciklizzük körbe soha, nem nagyszerű. Nincs autónk. Nem beszélünk.

Mondjuk, hogy fricska. De annál jobban fáj most.

Elmondjam, hogy volt igazán?

cropped-pa010104.jpg

Elmondjam, hogy én őt nem is akartam eredetileg feltétlenül, mert a miénk nem indult különösebben nagy szerelemnek, én csak azt a magzatot akartam megszülni, ha már lett, és aztán, évekkel később bizony hétszer és hetvenhétszer is megbántam, hogy nem tűntem el szépen magzatostul az életéből?

Elmondjam, hogy mégis megérte az egész, és mi minden lett aztán, miután ezt megharcoltuk, és ő megértette, mi történt?

Elmondjam, hogy mindenki úgy nézett rám, mint aki megütötte a főnyereményt, és mindenkit manipulál, hogy pénzhez jusson?

Elmondjam, hogy mennyire döbbenetes volt nekem ez az ő logikájuk?

Elmondjam, milyen gyanútlan voltam, mennyire tiszta volt még a szívem, mennyire nem láttam a veszélyt, s hogy hányszor próbáltam velük beszélni, mennyire bíztam a szó és a nyíltság erejében, és mennyire fogalmam nem volt, mi az a vagyon, élettörténet, igazság és rang, amelyet így féltenek tőlem?

Elmondjam, hogy mindeközben ők csak árfolyamokat és komoly, másokra vonatkozó erkölcsi elveket láttak, embereket egy percig sem, a saját apjukat sem?

Elmondjam, hogy amikor kikövetkeztették, -nyomozták, hogy szeretnénk egy Dávidot is, hány órán át mondták, csak mondták neki sunyin, álszeretettel a telefonba és hányan, hogy nem, nem, ő már kímélje magát, neki (neki!!!) ez már sok lesz? Az én magzatom, aki az én méhemben volt addigra már, mert azt akartuk, hogy ott legyen?

Elmondjam, ez mint átok és szemmelverés hogyan hullott vissza őrájuk?

Elmondjam, hogy a megrendítő, visszafogott és minőségi esküvőnkre egyedül az anyja jött el, a többiek nem feleltek, csak a hátunk mögött kombináltak?

Elmondjam, hogy az anyja, az én kilencvennyolc és fél éves anyósom, akit most kezdek látni, mert, mi tagadás, János közénk állt, illetve mert őt is rútul felhasználták, csak azt kérdezte az esküvőnk hírének hallatán: de fátylad ugye nem lesz? “János nagyon rendes ember. De te, te kitartasz mellette?”

Elmeséljem, hogyan dicsérte ő a vacsorán az első feleséget az én testvéreimnek és anyámnak, azt a feleséget, akinek, ha van Isten, külön bugyor készül a pokolban?

Elmondjam, mennyire kóstolgatott engem mindenki, hogyan sápadtak el, amikor beállítottunk karácsonykor, és hogyan nevette ki a javaslataimat az unokatestvér, aki “segít lakást felújítani”, és micsoda pletykahadjárat volt körülöttünk, mi mindent összekonstruáltak a drága rokonok, és az én angyalszabású férjem évekig mennyire nem akarta ezt látni, nekem magyarázta, hogy “ők másképp gondolkodnak”, csak én vagyok paranoid, és hogy mindvégig biztos lehetett benne, hogy én mellette maradok, mert ő is úgy hitte, hogy ő főnyeremény? (Hát én, én mi vagyok?)

Hát azt, hogy hogyan vádolták Jánost azzal, hogy elfordulnak tőle a barátai, lám, évek óta nem találkozott ezzel meg azzal, miközben ők sugdosták mindenki fülébe, mennyire megváltozott?

Elmondjam, hogyan rúgatták ki a főállásából, a Mester fülébe való szintén szorgalmas sugdosással, és hogyan nézett félre az összes munkatárs?

Elmondjam, mit írtam én évekkel később erre, amikor rá kellett döbbennem, mi történt, a Mester feleségének, és hogy fogta le János a kezemet?

… működik a csodálatos fordított arányosság: a földgolyó sötét felén mintha dühödten vernék a cölöpöket a földbe, és a másik oldalon ugyanilyen ritmusban sarjadnak a lombos cserjék. Csodálatos a planétának ezen a részén élni!

Hát azt elmondjam-e, hogy a levél feladása után három nappal a Mester felhívta Jánost, és bocsánatot kért tőle, amire nem volt példa ama sok ember között, akit megbántott, és így halhatott meg a Mester és aztán János?

Elmondjam, milyen szavakkal és miféle kíméletlen érzelmi zsarolás és aljas üzérkedés után szakította meg vele a kapcsolatot a két nagy gyereke?

Elmondjam, hogy már nem fogta fel az ötszavas e-mailt, amelyet a halála előtt két nappal kapott a legnagyobb lányától, és hogy ez olyan késés, amit nem lehet jóvátenni?

Elmondjam, hogy a fia felé se nézett a féléves betegség alatt, viszont utána az asztalt verte az onkológián, hogy adják ki neki a zárójelentést?

Elmondjam, hogy nemhogy oviba nem vitte a t. oldalági rokonság a lányomat, de azt sem sikerült abszolválni, amit János a halálos ágyán kért tőlük (mert amikor én pont nem voltam bent, buzgón látogatták): hogy hívjanak fel, és kérdezzék meg, mit segíthetnek, és azóta sem?

Elmondjam, hogy János halála óta annyi a kapcsolat, hogy egy bizonyos tárgyat követelnek rajtam a hagyatékból az anyósom közvetítésével, velem soha szóba nem állva?

Elmondjam az elmondhatatlant, elmondjam, amit nem mondhatok el, mert megígértem neki? Nem mondom el.

Nem mondok semmit inkább, mert teljesen egyedül vagyok a döbbenetemmel, senki, de senki nem ütközik meg ezen, mindenki természetesnek veszi, hát ne csodálkozz, ez ilyen, így döntöttél, ezt vállaltad.

Ti, leányok, ne tegyétek.

Azért rágom újra meg újra a történetünket, mert miután a Burgenlandban, az utolsó este azzal a három pohár rozéval megírtam az angyali üdvözletet — egyáltalán: megláttam olyan fénytörésben, amilyenben még sosem –, négy napot töltöttem egy nagyon okos, nagyon szabad, nagyon értő olvasómnál.

Sokat beszélgettünk, meg zenéket néztünk, hallgattunk. Ő mondta nekem, hogy mindennek van ára. Hogy én mindent akarok, de meg akarom úszni az árát. Igaza van: akarom az egyéni utat, a kockázatot, a szabadságot, és meg is dolgozom érte, de ostorozom azokat, akiknek felszalad a szemöldökük a láttamon, noha kellenek ők nekem: én ehhez a szemöldökfelszaladós miliőhöz képest, ellenében, miatt vagyok szabad.

Megjegyzem: attól még, hogy sok ilyen történetet hallottam, ahol a többedik feleséget ájtatos arccal kicsinálta a t. család, attól még, hogy ez “normális”, pontosabban szokásos, lehetek döbbent, tiltakozhatok, és megvethetem azokat, akik a könnyű szólamokkal ennyire készek támadni a családba újonnan érkezőket, és mindent, bármit a maguk javára fordítani.

Ott álltam a tágra nyílt szemű, hitetlenkedő rémülettel, nemhogy sisakrostély, de páncél nélkül, és kardot kell kerítenem, mert vívás volt, belekényszerítettek, és mert senki nem vívta meg helyettem. És ahogy elhallgatom a vonatkozó történeteket, boldog lehetek, hogy a férjem nem gyűlölt meg, amiért megvívtam, hanem nagyon lassan megértett valamit, és amikor meghalt, már nem voltak hazugságok.

Jó ez a blog, mert itt nem írja senki ájtatos ezoterikus bölcs narancsbőrös középkorú nő, hogy AZ ÉN DÖNTÉSEM, HOGY HARCOLOK-E, NEM KELL BELEMENNEM — hát persze, megtehettem volna, hogy nem megyek bele, akkor a férjemnek lenne két önmagával hihetetlenül elégedett, dúsgazdag gyereke, egy közepesen eleresztett, kételyek közt tipródó, meg az enyéim kifosztva, a maguk két és fél és négy és fél éves apaélményével, én meg megalázva, kibelezve az idegosztályon. Elválva, esetleg. A férjem nem értette volna meg az életét, a szelíd, korrekt viszonyok és jóravaló barátok és rokonok fenevad-lényegét, nekik meg nem volna min gondolkodniuk. Sehol sem ütközött volna ki a gyalázat. Az remek lenne.

Én beleálltam ebbe, mert a létezésem legmélyét érintette, és mert én erős vagyok, és mert értem és velem érdemes volt, és mert a végső igazság, az nem néma, az mindig hallatszik. Akit sarokba szorítanak, az erős. Szép történet végül: szerelem, belső fejlődés, fénylő halál, elrendeződés — mondhatnátok, és azért mondanátok, hogy ne lássék megint a bűnük, a képmutatásuk. De hát mire én megvívtam ezeket a csatákat, mire lett arra szemem, hogy mit akartak tőlem, én rosszabb ember lettem, egyszerűen túl erős volt a fény, és éles fényben minden látszik, és az nagyon öregít is. Ti, leányok, ne tegyétek, és rám ugyan szakad az áldás esője megállíthatatlanul, de amíg hangom van, szavaim vannak, kiáltani fogok, hogy nem, mindez nem érthető, nem természetes, főleg nem jogos, és nem, nem kellett így lennie, mindezt megúszhattuk volna, mindannyian, és nem, a szenvedés nem ára és nem is fedezete semminek.

305 thoughts on “de nekem első

  1. “De hát mire én megvívtam ezeket a csatákat, mire lett arra szemem, hogy mit akartak tőlem, én rosszabb ember lettem” pontosan ezt erzem en is. es en is ova intek mindenkit attol hogy masodik, harmadik feleseg legyen, kulonosen ha az elotte levo hazassagbol szarmaztak gyerekek is. es 10 ev utan kellett rajonnom hogy fektethetek en szeretet, energiat, penzt, idot anyosba es az elozo hazassagbol szarmazo gyerkekbe, ok engem soha meg csak kedvelni sem fognak. az en naivitasomnak ez baromi nagy arcul csapas volt. most kezdem osszeszedni magam es igen, rosszabb ember lettem toluk. csalodott, bizalmatlan, keseru, tapasztalt, cinikus. hogy enne meg oket a fene. es kepmutatok, miert kell ahhoz 10 ev hogy kideruljon valakirol hogy nem kedvel engem. miert kellett nekem ennyit befektetnem mire rajottem hogy teljesen felesleges. miert nem lehetek en soha jofej, kedves, szeretre melto a szemukben, holott az vagyok egyebkent csak ok soha nem fogjak ezt meglatni. aaaaaaaaaaaaaaaaaaaa

    Kedvelés

    • és az a baj, hogy ez a tükör a gyerekek szemében, ez belénk ég, a kép, hogy mi tehetünk mindenről, az ő világuk miattunk lett jajmindenegészeltörött, pedig dehogy. de valakinek vinni kell a balhét, és mi önként tartjuk oda a másik orcánkat is. és zeng bennem ómama intelme, aki a hátára kötötte a babát, úgy gyúrta a kenyeret, a hatalmas berlinerben, mondja, csak mondja az akkor már anyányi lányának, hogy elvált emberrel ne kezdjen. egyszerű sváb asszony volt.

      Kedvelés

      • hat belem nem egett. en nem tehetek az elozo szar hazassagrol akarki akarmit mond. en kovetkezmeny vagyok, nem ok

        Kedvelés

    • hat, nem csak akkor kell ilyenekert kuzdeni, ha tobbedik feleseg vagy, nyilvan, a t helyzetedben, tobb emberrel, es masfajta kapcsolatokkal kell “megkedveletned magad” jajj de rosszul hangzik ez igy leirva is. rohadt egy szar erzes kitaszitottnak erezni magad a helyedrol, pedig te ott vagy nincs mese, csak ok nem akarjak latni, elfogadni. vagy kilepsz, vagy folytatod, vagy jon a megvaltas, csoda?

      Kedvelés

      • reszemtol 2 hete leptem ki. en tobbet fel nem emelem a telefont, befejeztem az ido, energia es penz befektetest, azt ezentul a lanyaimra forditom ahogy eddig is kellett volna. nagyon bassza a csorom az egesz helyzet, hogy 10 ev utan derulnek ki a dolgok, mennyi idot, enerigiat, idegeskedest, penzt sporolhattam volna ha rajovok par evvel hamarabb. na nem baj, jobb keson mint soha

        Kedvelés

      • Én most csak így voyeur-ködöm, mert első feleség vagyok, de szerintem ha szeretetet, figyelmet, időt fektettél a gyerekekbe, az nem vész el. Csak nem most értékelik, hanem majd később fog nekik bevillanni. Nem? Nem tudom, mi a helyzet, de biztos vagyok benne, hogy nem veszett teljesen kárba az időd. Vagy csak naiv vagyok?

        Kedvelés

  2. Akkor most tovább kell osztani a vagyont.. a másodikat ezzel várta anyósom. És éveken át tartott karácsonyt, születésnapot, mifenét az igazinak, az első feleségnek, ahova ment a férjem, csendben, suttyomban, csak hogy a mama meg ne bántódjon. Akkor tanultam meg könnyek nélkül sírni.

    Kedvelés

  3. Ugyanez. Elöbb próbáltam “megértö” lenni az anyósommal, akinek, lásd fent, “Külön byugor készül a pokolban”, aztán 15 évre megszakítottam a kapcsolatot, aztán újra felvettem, ez volt a születésnapi ajándék a férjemnek, de valójában azért történt, mert tudtam, hogy kisbabát akarok, és neki nagymamát (kettöt; a másik, az anyai, rendben van). Öt évig újra én voltam az, aki csak adott meg adott meg adott bele (van ott még egy hugica is, aki anyja képmása, együtt minimum 15 perces a szemétkedési frekvenciájuk, egyesével 40 perc is eltelhet, mire rákezdenek), aztán egy nem szép napon abbahagytam, mert rájöttem, hogy nem érdemes. De tudjátok mit? Azóta rosszabb. Ha én nem táplálom a szituációkat melegséggel, méltányossággal, megtartó gesztusokkal: akkor az ilyenek teljesen hiányoznak. TELJESEN. A kislányomnak még nem mondtam meg, miért nem kísérem öt meg az édesapját a nagymamához (nagypapa is van, aki azonban “nem vesz észre soha semmit”), de nem idióta a gyerek, tudja, hogy itt valami nem stimmel, ö sem szívesen megy, és a minap ultimátumot is állított fel, hogy ö bizony csak akkor megy, ha én is, miért maradhatok én ki ebböl, ö meg nem. Még csak 6 éves, várok egy kicsit, aztán majd elmondom neki, kb. úgy, hogy “tudod, a nagymama engem nem szeret, mert a menye vagyok” (by the way nem szeret ö az égvilágon senkit, mintha gyülöletböl gyúrták volna össze az egész embert). Nem tudom, volt-e már erröl poszt vagy hosszabb fórumozás: mi lenne jobb a gyereknek: ha lenne kontakt a nagymamával, ha “nem túlkapóan bántalmazó”, vagy hogy jobb lenne-e a nulla tolerancia: aki a gyerek jelenlétében nem bírja visszafolytani a mindenkire, de a gyerek anyjára különösen irányuló gyülöletét, azzal nincs kontaktus. Szegény gyerek, ha érzékeny, kudarcként nyilván éli meg mindkét variánst… 😦

    Kedvelés

      • Mondja, mire a férjem azt mondja, hogy “dehát ö a nagymama!”, ami nyilván azt akarja jelenteni, hogy az ember eljár a nagymamájához. Érdekes módon nem azt mondja, hogy “de hiszen szeret téged”. Ami teljesen érthetetlen számomra, az az, hogy a férjemet közben úgy idegesíti a saját anyja, hogy egészen megkergül töle: a látogatás elött, közben és után. Én viszont egyszerüen nem merem azt mondani, hogy márpedig a kislány nem megy oda és kész. A férjem olyan mint a kedves apukája: a nökre próbálná tukmálni a döntéseket, különösen a nehezeket, kínosakat. Én meg nem akarom, hogy nekem osszák a Feketepétert. Hanem mit csinálok? Azt várom, hogy a kislány nagyobb legyen, hogy egyértelmübben védekezzen. Azaz: én meg örá sózom a felelösséget. Képzelhetitek, milyen büszke vagyok ezért magamra. Keresem, keresem a kijáratot…

        Kedvelés

    • Szerintem, ha a gyerek maga nem akar menni, akkor mindenképpen jobb, ha nem KELL mennie. Alighanem elkezd játszmázni a nagymama, de hát az az ő dolga – és persze sajnos a férjedé. Ha a nagymama egyáltalán bántalmazó, akkor a találkozás szerintem többet árt, mint használ.

      Kedvelés

      • en eltiltanam a nagyitol. aki ram rosszat mond a gyereknek, raadasul a tavolletemben, ahhoz en nem engednem a gyereket. a nagyi nalam meglatogathatja ha akarja. szivesen latom barmikor egy fel orara. es ott az en hazam en varam szabalyok lennenek ervenyesek, aminek egyebkent nem vagyok hive, de egy ilyen nagyi eseten azt hiszem bevezetnem, hatha megfekezi kisse.

        Kedvelés

    • Semesevel tudok egyet erteni. Anyam ( aki a gonosz nagymama, es csak egy van belole, mert az apai nagymama leszarja a gyereket az apaval egyutt,,) az engedelyem nelkul nem szolhat a gyerekhez, kettesben nem tolthet idot vele. Nem erhet hozza, nem adhat neki semmit, amit en elozetesen ne meoztam volna. Ajandekot tilos adnia. Nem viheti sehova. Kizarolag az en felugyeletem mellett tarthatott eddig kapcsolatot a lanyommal. Ok: masfel ev eltelt ugy, hogy engem folyamatosan szapult a kedves mama a gyerek elott. Kertem tobbszor, hogy EZT ne. Nem fogta fel. Hat most ott tartunk, hogy a kovetkezo 10-15 evben sem latni nem fogja a gyereket, sem hallani nem fog rola. Mire a lanyom nagykoru lesz, kedves mama mar nem lesz az elok soraban. Ugy hallom, mostanaban panaszkodik, hogy maganyos. Hat, van ez igy…

      Kedvelés

    • Számomra inkább felszabadító. Nem kell azt hinnünk, hogy valamiért vezeklünk vagy fizetünk a szenvedéssel – de hát akkor EGYÁLTALÁN nem kell szenvedni, nem kell elfogadni a szenvedést, ha tudunk, tehetünk ellene.

      Kedvelés

    • Ettől a legnehezebb megszabadulni, én sokszor úgy érzem, hogy ez egy ilyen keresztény kultúrás dolog, hogy azt képzeljük a szenvedésért majd jutalom jár, vagy éppen ha nagyon jól érezzük magunkat rettegünk, hogy mikor lesz ennek böjtje. Azt képzeljük, hogy automata az élet, bedobok egy kis szenvedést, kijön egy kis öröm. Nagyon nehéz megszabadulni ettől, mert ijesztő meglátni, hogy a minket ért rossz dolgok lehet, hogy csak úgy megtörténnek, nem azért mert mi megérdemeljük, hanem mert egyszerűen rosszkor voltunk rossz helyen, és nem lehet megjavítani bizonyos dolgokat annyival, hogy most majd jó ember leszek, többet tűrök. Ellenben egy egész életet le lehet élni nyomorultul a jutalomra várva…Időnként nehéz szembesülnöm azzal, hogy a világ rajtam kívül is létezik és én lehet, hogy sokszor csak a hullám által feldobott fadarab vagyok. Mások projekciós táblája, bokszzsákja, torztükre…mindenképpen olyan valami, amihez semmi közöm.
      És iszonyú, hogy amikor nagyon jól éreztem magam, sokszor ébredtem riadtan, hogy jaj, vajon mikor jön már majd a rossz, mert ez így biztosan nem normális.

      Kedvelés

      • Dettó ugyanez szó szerint. Sose növöm ki. Nem jó szó, de ezt akartam írni és kész.

        Kedvelés

      • a vallási hagyományok egyik egyetemes tematikája, hogy a földi szenvedést és igazságtalanságot valahogy megindokolja. ugyanígy pl a karma is arra jó, hogy értelmet adjon az elszenvedett vacakságnak: az “előző élet” felelős érte, korábbi rossz cselekedetek. a keresztény dolog inkább a bűntudatra és a túlvilági jutalomra apellál. szóval valahogy mindig meg lehet “racionalizálni” a sok szarságot úgy, hogy ne a felelősök felelősségét, hanem a Kozmikus Rend természetét lássuk meg benne, és ezáltal elfogadjuk-megbocsássuk. dióhéjban ez a vallással az egyik komoly bajom.

        Kedvelés

      • Itt most kicsit árnyalnám a dolgot, ha lehet. A kereszténység apellál a bűntudatra, és a túlvilági jutalomra is, de nem ilyen egyszerű a dolog.
        Emberi szenvedés mindig volt, mindig is lesz, mióta világ a világ s még egy nap. Nemcsak a vallások, hanem minden szenvedő ember keresi az okát saját szenvedésének.
        Az ószövetségi zsidóság abban hitt, hogy az evilági bűnök evilági szenvedéssel büntettetnek. Az Ószövetség utolsó könyve, a Makkabeusok, már utal a túlvilágra, egész addig nincs róla szó. Az Újszövetségben van leírva konkrétan, hogy az evilági szenvedés az örök élet szempontjából nem közömbös. Ez nem racionalizálás, pont, hogy misztikussá teszi a szenvedést.
        Szerintem a szenvedésnek semmi köze ilyenformán a Rendhez, vagy bármilyen társadalmi berendezkedéshez, mert ahol ember él, mindenhol van. Amikor egyik ember a másiknak okoz szenvedést, a kereszténység nem igazolja, nem is menti fel a bűnöst, viszont ad a szenvedő kezébe egy ászt: ezzel közelebb kerülhetsz valami mélyebbhez. Köszöni, nem kérte volna, de pont arról beszél Jézus, hogy a szenvedő ezzel nem mélyebbre kerül, hanem a kegyelem által mélyebbre néz.
        A megbocsátás pedig szintén nem a bűnösnek jó, hanem annak, aki ellen elkövettek valamit. Mielőtt megbocsátana, átmegy a haragon, veszteségen stb, olyan folyamatokon, amik segítenek feldolgozni az ellene elkövetett sérelmet.

        Bocs, ha kicsit kenetteljes, de szerintem két mondatban elintézni a vallásokat elég meredek. Nem gerjesztenék hitvitát, meg nem is célom kioktatni senkit, csak színeztem volna egyet ezen a szép kis kifestőn.

        Kedvelés

      • erre nem szeretnék konfrontatívan válaszolni, és a hit kérdéseit talán jobb is távoltartani ezektől a beszélgetésektől (sajnálom, hogy felvettem a fonalat, kicsit megfeledkeztem magamról). a “mindig volt, mindig lesz” viszont semmilyen szinten nem lehet érv morális felelősség kérdéseiben, sem vallási sem egyéb kontextusban, szerintem.

        Kedvelés

      • Nem is, igazad van. Csak próbáltam más szinten közelíteni. Valakinek szenvedést okozni semmivel nem menthető.

        Kedvelés

      • A Rendhez valóban nincs köze, de az igaz hogy a Rend kihasználta a vallásnak ezt a tételét, hogy fenntartsa a kasztrendszert, a feudális rendet etc. Az utóbbi évtizedekben a Rend oldaláról tett bocsánatkérésekkel – a pápai bocsánatkérések például vagy az ausztrál miniszterelnök az aboroginaloktól – megint egy olyan gesztus ami nem kérdezi azt, hogy aki szenvedett meg tud e bocsátani, vagy olyan helyzetbe került,hogy nem képes rá, hiába lenne az a szabadulás.

        Kedvelés

      • Ehhez valami igehelyet idézz, pls, mert én azt hiszem, eléggé ismerem az Evangéliumot, de nem jut eszembe ilyesmi, biztos fáradt vagyok.
        “de pont arról beszél Jézus, hogy a szenvedő ezzel nem mélyebbre kerül, hanem a kegyelem által mélyebbre néz.”

        Kedvelés

      • Igazad van, nincs igehely. Nekem szűrődött le egy ilyen tanítás, amit Jézus szó szerint így sose mondott, de én így értelmezem pl a betegek meggyógyítását, hogy aki kijön a szenvedésből, nem tud már úgy élni, mint előtte, hanem mélyebbre nézve, tudatosabban, erősebben, hittel tud élni. Igehely Szent Páltól van csak, Rómaiak 5, 3-4: “De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység.”

        Kedvelés

      • Na, Pál elmehet a… Nekem mindig bajom volt Pállal, olyan, mint Benedek János Pál után, vagy nem tudom, Komár László Elvis után.
        Nem a gyógyulás után, a krisztusi beavatkozás után jöna megigazulás? Nem csak úgy lehet kijönni, csoda révén, miközben maga a szenvedés nem nemesít? Vagy ahogy leeresztik a tetőről a barátok a bénát, a közösség ereje plusz a csoda.

        Kedvelés

      • A szenvedéshez:
        Egyszer egy tíz éven át súlyos heroinista művésszel beszélgettem, aki akkor már rég kijött a kábítószerfüggőségéből. Kérdeztem lángoló tekintettel, hogy na és mi a tanulság? Erre ő azt válaszolta, hogy nincs tanulság, mondjuk annyi, hogy tíz év ugrott az életéből. Erre én, hogy de hát azért jó a tudat nem, hogy végül kijöttél belőle, hogy erős vagy? “Erős? Most épp a cigiről nem igazán sikerül leszoknom.”
        Illetve egyszerűen mindent képes elnyomni a jelen. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon az Életben maradtak (http://moly.hu/konyvek/piers-paul-read-eletben-maradtak) tagjai biztosan egészen máshogy éltek ezek után. Biztosan így is volt egy darabig, esetleg egyesek egész sokáig. De tulajdonképpen mindig csak a most van, szenvedéseink csak az adott pillanatban jelentenek valamit, akkor van jelentésük…igen biztosan van olyan szenvedés is. ami nemesít, akkor…de én már egyre inkább gondolom azt, hogy teher a boldogság is, azt is cipelni kell, és akkor már inkább azt szeretném cipelni…

        Kedvelés

      • @csak az olvassa
        A közösség ereje egészen elképesztő tud lenni. Az maga a csoda.
        @pusziljaperszedenemkirály
        Erős: a szenvedélybetegeknek, amíg benne vannak, folyton azt mondják, azért iszol/játszol/drogozol/cigizel, mert gyenge vagy. Ha leteszi, akkor meg azt mondják, hogy milyen erős. Jelentem, csudát. Ugyanaz az ember, semmivel sem erősebb, mikor leteszi/tiszta marad. Nem erő kérdése, nem tudom, mié. Még nem találkoztam emberrel, pedig sokkal beszéltem, hogy mi dönti el, hogy az egyik függő miért képes leállni, a másik miért nem. Sok faktor segíthet (ilyen a közösség ereje), de egyetlen döntő faktorról sem tudok.

        Kedvelés

      • Mt 10,38 – „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.”

        Róm 8,16-18 – Isten gyermekei, Krisztusnak társörökösei vagyunk. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk De ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.

        Fil 1,29-30 – Szenvedni Krisztusban kegyelmet jelent.

        Kol 1,24 – „örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.”

        Zsid 12,5-8 – „megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad”.

        Zsid 12,11 – A fenyítés fájdalmasnak tűnik, de megigazultságot hoz.

        1Pét 2,19-21 – A szenvedés a kegyelemmel egyenlő. Krisztus szenvedése példát adott nekünk, hogy kövessük őt.

        Kedvelés

      • “Ellenben egy egész életet le lehet élni nyomorultul a jutalomra várva……
        És iszonyú, hogy amikor nagyon jól éreztem magam, sokszor ébredtem riadtan, hogy jaj, vajon mikor jön már majd a rossz, mert ez így biztosan nem normális.”-Igen,le lehet,mármint le lehet így élni jó sokat az életből.És nem tudom hogy az valami kegyelmi állapot, amikor rájössz arra :nincs jutalom,sőt nem is kellett volna várni rá,lehetett volna másképp is…….,vagy valami torz fricskája a sorsnak ami eléd tárja életed egész hiábavalóságát,lehetetlenségét,amikor már annyira késő mindenhez,újat és másként élni.
        Én is mindig úgy hittem,jobb a rosszra várni és ha esetleg jó jön helyette,mekkora meglepetés lesz.
        Lett is,mert vagy úgy jött,hogy az valami módon sosem volt úgy kerek,ahogy kellett volna,vagy valahova máshova ment-remélem oda ,ahol még nagyobb szükség volt rá-.
        De most nemrég taktikát váltottam, :),nem veszem észre ,ami rossz,mosolyogva átlépem,nekem már nincs időm az ilyen szarságokkal bíbelődni.
        Ja,és én vagyok a jutalom saját magam számára.PONT.

        Kedvelés

      • @blaci200-nak
        Igen, tudom, én arra szerettem volna reflektálni, hogy van olyan szenvedés, aminek bizony semmi értelme, ez az ami felfoghatatlan és érthetetlen. És igen persze nyilván van olyan függő, aki igenis úgy éli meg az egészet, hogy van értelme, de én most nem erről akartam írni.
        Jellemzően mondjuk ezekben az esetekben rengeteg a rajtunk kívül álló faktor, mint pl a minket soha el nem fogadó rokonok hordája, akik egyszerűen eldöntötték, hogy utálni fognak és kész, ezen te mit sem tudsz változtatni, ellenben hihetetlen mértékben lehet szenvedni a következményektől.
        Sok, sok erő kerül kölcsönhatásba, amiből én csak az egyik vagyok és nem biztos ám, hogy a legerősebb. Nehéz erről írni. Engem évekig fojtogatott a jeges rémület az első szülésem után, mert úgy éreztem, hogy csak úgy megtörténtek velem a dolgok, és nem tudtam úgy érezni a rossz dolgokkal kapcsolatban, hogy ez volt Isten akarata, meg hogy mennyi mindent tanultam belőle, konkrétan fél év kiesett az életemből, mennyivel könnyebb lett volna minden, ha nincs az a komplikáció…
        Vagy amikor elolvastam Kováts Judit: Megtagadva című könyvét, akkor is azt éreztem, hogy nem lehet, hogy valaki sorsában ilyesmi eleve el legyen rendelve, ilyesmikből csak meggyötörten, összetörve lehet kijönni és a kérdés nem az, hogy mit profitált belőle, hanem hogy mennyire lehet még megragasztani, ami eltörött.
        De biztosan az is benne van, hogy én nagyon érzékeny vagyok erre a szenvedés témára, mert az elit gimiben négy évig hallgattam, hogy József Attila 18 éves korára már mennyi mindent megírt, mi mit alkottunk? Mikor ki a fene akarta volna az ő sorsát csodás versek ide vagy oda?? Én a megélésben, az erős érzelmekben hiszek, igen tényleg a szenvedés elég erős érzelem, de nehogy már csak azon keresztül lehessen fejlődni? Valóban szélsőséges helyzet, de miért nem arról beszélünk, hogy milyen nehéz a boldogságot megtartani?

        Kedvelés

      • Ó, én csak az erőre reagáltam, hogy aki leteszi, az erős.
        A szenvedés, meg hogy értelme van-e, kell-e a fejlődéshez, abban egyetértünk. Mondjuk fordítva, ha valaki fejlődik általa, akkor utólag valamilyen szempontból talán UTÓLAG értelmet AD neki. Az ember, aki fejlődésre képes HASZNÁLNI a szenvedést.
        Ja, JA. Klassz, aki nem alkot annyit egész életében, mint ő, az értelmetlen életet él? Marhaság. És persze, kell a fenének az ő sorsa. Köszönöm, inkább nem írok egy verset sem (hát nem, mert nem tudok, de ezt hagyjuk).
        Rokonok – no ebben szerencsére nem volt igazán részem. Szerető rokonaim voltak, vannak, nem tökéletesek éppen, de rendben vannak. Ez megint:: mert olyan klassz vagyok, hogy engem szeretni kell, lehet? Fenét, vagyok, amilyen vagyok. Szerencsém volt, van.
        Ahogy SZERINTEM a te első szülésed, a komplikáció sem Isten akarata, nem büntetés és nem az okulásod érdekében történt, hanem mert neked NEM VOLT szerencséd.
        Remélem, túl vagy rajta. Amennyire lehet.

        Kedvelés

  4. Volt pár év az életemben, amikor párhuzamosan voltam első és második feleség (ma már csak első vagyok). Ez volt az abszolút mélypontos időszak az életemben, mert egyik helyzetből sem tudtam nyertesen kijönni, legalábbis sokáig úgy nézett ki. A lányom 4 és 7 éves kora között krónikusan beteg volt, nem tudtam eljárni dolgozni mellőle, anyagilag a teljes mélypontra kerültünk, Apukától azt kértem, hogy segítsen anyagilag, nem túl sokat, csak annyira, hogy a csillagászati összegekre rúgó gyógyszerköltséget osszuk meg, plusz valamennyit emeljen a gyerektartáson, hogy a (nyilván) közös, 39 fokos lázas, állandóan elesett, csimpaszkodó kislányunk mellett én tudjak maradni, és ne kelljen idegen bébiszitterre bízni, de én is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy alkalmi munkákból (nyelvtanítás, stb.) fenn tudjunk maradni. Az volt a válasza, hogy nem az ő dolga, van nekem egy párkapcsolatom már, támogasson engem az a férfi. A barátnője megírta nekem, hogy ha akarnám, meg tudnám oldani, mit élősködök az ő drága emberén? Hát így voltam én “első feleség”.
    Második feleség meg úgy voltam, hogy az ezzel párhuzamosan zajló, akkori párkapcsolatomban azt mondta az a férfi, hogy ő ugyan elvált az asszonytól, de ott maradt a kisfia, és neki elsősorban az a feladata, hogy azt a gyereket támogassa, és ne nekem meg a lányomnak segítsen. (Ha akarta volna, sem tudott volna segíteni egyébként, mert nem állt jól anyagilag.)
    Úgy végződött, hogy pont nekem senki sem segített, teljesen egyedül maradtam a lelki fájdalommal, az élet praktikus nehézségeivel. Éveken át dolgoztam azzal, hogy a helyére tegyem a haragomat, a gyűlöletet, a dühöt, a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzését. Nem lettem rosszabb ember, de lett egy olyan kemény mag bennem, ami kikezdhetetlen most már. Ugyanakkor nem állítom, hogy “hálás” vagyok a történtekért, szívesen megspóroltam volna magamnak. Abban segít mégis, hogy nagyon mély az én tapasztalásaim kútja, iszonyúan kilengett az érzelmi mutató a negatív irányba, és így nagyon empatikusan tudok drámajátékokat vezetni. Erre volt jó, meg talán arra is, hogy tudom: morálisan bármelyik félnek igaza lehet egy adott szituációban, a saját szemszögéből, és a többség a mellett érvel, amelyik oldalon éppen áll. És arra is jó, hogy bár azt nem állítom, hogy nem mennék bele elvált férfival egy kapcsolatba, de már három mondatból ki tudom deríteni az ex-szel és a gyerekeivel való dinamikát, és ha az olyan, amilyennek nem kellene lennie, akkor nincs tovább.

    Kedvelés

    • akarcsak az en exem…
      egyebkent most belegondoltam, mi lenne, ha lenne uj baratno, hogy alakulna a masodik (aki tulkepp az elso) feleseg es az en kapcsolatom, bar sejtem, kb hany lehetoseg johet szoba.

      Kedvelés

  5. Hogy én ezt hogy megúsztam, pedig mennyire féltem tőle.

    Volt persze itt is agitálás: írjatok házassági szerződést… Aláírtam volna, ha tovább erőltetik, de a férjem nem akarta. Szerencsére nem függ a volt családjától egyáltalán, a volt feleségével vagy húsz éve szóba sem áll. A két felnőtt gyerek meg a saját életét éli, jó a viszony, de nem lógnak egymáson. Mégis féltem, mert eleinte engem is ferde szemmel néztek.

    Nekem nem kell itt semmi, ezt tudom. Ki akarok csúszni a kezükből, mint a szappan. Egyhez ragaszkodom csak, van egy lakásom, most épp albérletbe kiadva, azt szeretném majd eladni, és közösen építeni egy házat a férjemmel. Közös vagyont akarok, ami az enyém is, amihez nemcsak házassági alapon van jogom. Tiszta lapot kezdeni. Ami a másik két gyereké eredetileg, abból nekem nem kell semmi. Ne osszák szét az örökséget, ha oda kerülünk, ne kelljen vitatkozni, osztozni, ügyvéddel tárgyalni hosszú heteken-hónapokon át pár százezer vagy millió forint miatt,

    Nekem az nem kell. Ha lesz közös vagyonunk, azt majd örökölheti a lányom. Meg az én oldalamról mindent, hiszen testvérem nincs. Ami az övék, az nekem nem kell, még akkor sem kell, ha járna, mert ezeket, amiket írtok, szeretném megúszni. Iszonyatos lehet egy ilyen harc.

    Kedvelés

    • “Ami a másik két gyereké eredetileg, abból nekem nem kell semmi. Ne osszák szét az örökséget, ha oda kerülünk, ne kelljen vitatkozni, osztozni, ügyvéddel tárgyalni hosszú heteken-hónapokon át pár százezer vagy millió forint miatt,
      Nekem az nem kell. Ha lesz közös vagyonunk, azt majd örökölheti a lányom. ”
      Nem értem ne haragudj, hogy mi ez a születési sorrend szerinti rang a gyerekek között. Mi ez az elv, hogy az idősebb gyerekeknek több jár, mint a kisebbeknek. Értem én, hogy neked nem kell, de a lányodnak teljes joggal, az ő részéről te nem mondhatsz le büszkeségből (legalább is remélem, vagy igen? Nem vagyok jogász). Nincs alacsonyabb rangú gyerek, még ha a család szereti is így láttatni! Ha az én férjemről kiderülne, hogy van egy-két gyereke az enyémeken kívül is valahol (vagy elhagyna és egy másik kapcsolatban születnének gyerekei) egy percig sem fordulna meg a fejemben, hogy a vagyona jobban illeti az én gyerekeimet, mint a többieket, mert eredetileg az övék volt. Milyen alapon?

      Kedvelés

      • Nincsen semmilyen rangsor! A férjem számára sincs, számomra pláne nincs. Egyszerűen arról van szó, hogy én ezekből az öldöklésekből szeretnék kimaradni. Példának okáért: van egyelőre x mennyiségű unoka, ha a gyerekünk megszületik, lesz X+1 (=sok). Ha anyósom vagyonát szét kell majd osztani az unokák közt, akkor itt kb 4-500 ezer forintokról beszélünk, és nekem annyi pénz nem éri meg a harcot. Csinálják egymás közt, én ebből szeretnék kimaradni.

        Alányom nem fog nélkülözni, már most el van neki téve annyi pénz, ami eléggé megszaporodhat felnőttkorára. Mivel én egyke vagyok, illetve apám is az, örökség tekintetében a lányom még így is sokkal jobban fog járni, mint a testvérei (ti. hogy engem a férjem családja irányából érkező örökségek-pénzfelosztások nem érdekelnek).

        Nem felelőtlen vagyok, talán csak lusta. Nem büszkeségből mondok le ezekről, hanem kényelemből. Az egész eddigi életemet végigviaskodtam, a továbbit már nem szeretném… Nem arról van szó, hogy a férjem első két gyerekének több járna, nem jár több (nem is lesz több).

        Nyilván más lenne a helyzet, ha az én oldalamról semmit nem tudnék a gyereknek adni, hogy elindítsam az életben… de tudok, és így nem kell a másik oldalról semmi. De ez csak az én nyavalyám, és bár Éva bírta a családdal való közelharcot, én biztosan nem bírnám.

        Kedvelés

      • Én téged értelek, pont azokat nem értem akiknek az a természetes, hogy az “újonnan érkezők” jussa és kötelessége a nagyvonalú lemondás 😦

        Kedvelés

      • Sajnos ez az örökségesdi nem csak rajtad múlik.
        Az világos, hogy a korábban meglévő vagyonból nem kérsz a lányodnak, az legyen a többieké (értelmezésem szerint ez pillanatnyilag az anyósod várható hagyatékét jelenti). Érthető, hogy nem akarsz harcokat, meg az ember szeret nagyvonalú lenni 🙂
        De tudatosítsad magadban azt is, hogy a ti kettőtök jövőbeli vagyonának (legyen ez csak egy ingatlan, mindegy, az alapelv a lényeg) a felét a férjed összes gyereke egyetemlegesen fogja örökölni, nem csak a lányod. A te örökölendő különvagyonod nem számít bele (szóval ami a szüleidtől marad), de amit ketten szereztek, az igen. Szóval, én azért vigyáznék azzal, hogy az eladott lakásod értékét beleépítsed egy közös házba.
        Talán jobb volna, ha maradna bérbe adva, és hitellel kiváltani az árát, a hitelt lehetne a bérleti díjból fedezni. Ez persze csak egy ötlet, fogalmam sincs a jelenlegi hitelezési kondíciókról, bérbeadási lehetőségekről, stb. Csak jelezném, nem mindig a legsimább út a kézenfekvő.
        Meg lehet persze jogi úton is kerülni a problémát, pl. majd öröklési szerződést kötni, vagy akár mindjárt a lányod nevére építkezni (ez is szokásos út), meg biztosan van más lehetőség is.
        Arra viszont ne számíts, hogy az ellenérdekű felek hozzád hasonló nagyvonalúságot mutatnak.

        Igen, tudom, hogy a poszt nem csak, és nem is főleg erről szólt, de arról nincsenek közvetlen tapasztalataim, hogy az embert a párja családja nem fogadja be. Az örökségek körüli hercehurcáról viszont igen.

        Kedvelés

      • Ezt egyszerűen úgy lehet megoldani, hogy szétválasztjuk a kettőt: a férjem eddigi vagyona a két gyerekére, a velem közösen szerzett vagyona pedig a mi gyerekünkre száll, ehhez nem kell más, csak egy végrendelet.

        Ráadásul a férjem jelenlegi vagyona csak a gyerekeit érinti, és velük lehet tárgyalni. (A család problémás részébe ők pont nem tartoznak bele.)

        Különben én úgy vagyok ezzel, és ezt akár ki is tágíthatjuk bármilyen témára az öröklésen kívül, hogy nagyvonalú vagyok, és szeretek a belharcokból kimaradni, akár úgy is, hogy engem valamilyen hátrány ér. Inkább a hátrány, mint a viaskodás.
        Viszont, ha a gyerekemet bántanák, vagy tőle akarna bárki is elvenni valamit, őt megrövidíteni, na azt nem. Azt nem hagyom.

        Kedvelés

      • Teljesen érthető, hogy a gyerekedért küzdesz 🙂
        A végrendelet jó dolog, remélem, el is készül majd idejében.
        Régebben létezett a köteles rész fogalma, nem tudom, hogy ez most érvényben van-e még, ennek azért nézzetek utána, ha majd aktuális lesz.
        Ugyanis végrendelet ide vagy oda, a köteles rész mindenképpen megillette a leszármazottat, kivéve, ha külön ki nem tagadták belőle, amire jó okot kellett adnia. Vagy ha le nem mondott róla.
        Az utóbbi években sok változás volt az öröklési jogban, és mivel nem érint (már nincs kitől örökölnöm, egy gyerekem van), nem nagyon kísértem figyelemmel.
        Igaz, a fiam még várományos az apja után is, de addig még akármi lehet az ő lakásával, szóval azzal nem foglalkozom, mert csak felidegesíteném magam rajta.

        Kedvelés

      • “a velem közösen szerzett vagyona pedig a mi gyerekünkre száll, ehhez nem kell más, csak egy végrendelet.”
        Nem ilyen egyszerű, ugyanis végrendeletből csak nyomós indokkal lehet örököst kitagadni (bírósági végzéssel kell bizonyítani, hogy a felmenője sérelmére bűncselekményt követett el és ezzel érdemtelenné vált). Az, hogy az első két gyerek, mondjuk az apjuk 2011 után szerzett vagyonából ne örököljön, mert arra már van új jelentkező, biztosan nem állja meg a helyét.
        Egyébként elképesztő milyen naivak tudnak lenni ez ügyben a nők (engem is beleértve). És ehhez nem is kell válás és új család. Például mikor meghalt a szomszédunk 54 évesen, kiderült, hogy a ház teljesen az ő nevén volt, ezért a felesége csak haszonélvezőként lakhat az együtt a közösen felépített házukban, mert hivatalosan mindent a gyerekei örököltek. Nem adhatja el a házat, sem a nyaralót, sem a kocsit, semmit nem tehet pénzzé, csak használhatja. Na mármost, nálunk és még vagy három (jé, mindhárom nő) ismerősömnél pontosan ugyanez a helyzet (mondjuk mi már intézzük ügyvédnél a ház felének rám iratását, hogy még véletlenül se kerüljek ilyen helyzetbe). Esetünkben úgy alakult, hogy mikor a telket vettük, hiába éltünk már együtt évek óta együtt és volt két gyerekünk, valahogy mégis kizárólag a férjem nevére került a telek. Mondjuk apósom is benne volt ebben vastagon, úgy intézte az adásvételt elkísérve a kicsi fiát minden aláíráskor tanúként, hogy egyértelmű legyen, csak az ő neve kerülhet tulajdonosként a papírokra. Mivel összeházasodva még nem voltunk ez simán megtörténhetett. Anyukám ugyan nagyon furcsállotta a dolgot, miért nem vesszük közös névre, de engem 22 évesen egyáltalán nem érdekeltek a “piszkos” anyagiak. Csak nem fogok egy telek tulajdonviszonyain vitatkozni? Ugyan! Na, ennek az lett a következménye, hogy a hiába vettük fel közösen a gyerekeink után járó szocpolt, hiába tettem bele a nagymamám és apukám házából nekem járó örökségemet, az elkészült ház egy az egyben a férjem nevére került. Pedig már a beköltözés napján hivatalosan is a felesége voltam. Szóval észnél kellene lenni mindig na…

        Kedvelés

      • Ha már szóba került, van az az eset is, hogy a férjed hamarabb hal meg, mint az anyja, akkor viszont anyósod halálakor a te gyereked is képbe kerül, és a gyámhivatal nem engedi, hogy lemondj az örökségről. Jól át kell gondolni mindent sajnos.

        Kedvelés

      • Vacskamatinak, csak már túl vékony a sor.

        Vagy eleve a lányom nevére íratni a közösen szerzett ingatlant.

        Egyébként igazad van, nagyon naiv vagyok én is, anyám is az volt (egészen pontosan ugyanazt a hibát követte el, amit te is), és úgy általában ilyesmiről nem szeretünk beszélni, még gondolni se rá. Pedig fontos.
        Én szeretném majd annak idején minél kevesebb jogi- és családi hercehurcával megúszni ezt, bízom a férjem gyerekeiben, hogy ők is hasonlóképpen gondolják.

        Kedvelés

      • “Vagy eleve a lányom nevére íratni a közösen szerzett ingatlant.”
        Na, ez az amit soha nem szabad megtenni. Mert mi van ha magatehetetlen beteg leszel és a nyugdíjadból nem tudod kifizetni a szakszerű ápolást (ez valljuk be így a magyar viszonyok közepette elég valószínű és sok emberrel megesik). Lakásodnak csak haszonélvezője vagy immár, sem eladni, sem egyéb módon a hasznodra fordítani nem tudod.
        Nagymamám van most pont ebben a helyzetben, lakását a kedvenc (egy szem fiú) unokájára íratta, ő most haszonélvezőként lakik benne. A nyugdíja csak a lakása rezsijét, ennivalóját és a tisztítószereket fedezi. Viszont állandó ápolásra szorul, napi szinten kellene gyógytornász, stb. Az említett fiú unoka dolgozik, nem ér rá, pénze sincs, (albérletben lakik, mivel közös lakásukat a további tartásdíj és hiteltörlesztés elengedése fejében az exének adta). Úgyhogy az a faramuci helyzet van, hogy én és az unokatesóm (akik öröklésre érdemtelen voltunk, mivel pöcs nélkül születtünk), plusz az anyukáink (akik ugye szintén nélkülözték e becses szerszámot), most közösen összedobjuk ezt a havi százezer forintot, mert mégsem adhatjuk szegényt nagyit elfekvőbe. Azért ha örökösnek nem is, eltartónak azért megfelelünk neki szerencsére.

        Kedvelés

      • meg en sem tudom hogy rendezzem hogy ha a ferjemmel veszunk egy lakast akkor az elozo hazassagabol szuletett gyerekei ne orokoljenek abbol. de valahogy megoldom az biztos.

        Kedvelés

      • Nem bírtam, kis híján kiszálltam, János meg rohangált a kötelezettségei, elvei, kötődései között, hogy miért kellett ennyire mocskosul érzelmileg zsarolni őt, azt fel nem fogom.

        Én most úgy állok, hogy mégis tudok nekik keresni, de nagyon könnyen lehetne, hogy nem tudnék, akik meg olyannyira akarták az én óvodásaim elől azt a picit, benne ülnek évtizedek önelégültségével, támogató családdal a Majdnemmindenben, erkölcsi elveket hangoztattak, és egy szalmaszálat nem mozdítottak, hogy a mindig korrekt és csupaszív apjuk jobban legyen. Új törvényt hoztak: aki nem ők, annak nem jár semmi. És itt nem 4-500 ezerről volt szó. Nem szeretem az efféle érvelést, hogy “nekem az nem kell ilyen áron”, mert relativizál, szentesíti a mohóságot, és mert ha az anya meg tudja keresni, akkor is mínusz idő, energia, amit a gyerekeitől vesz el. Egyébként nem a te dolgod ezt képviselni, hanem a gyermek nagyanyjáé ideális esetben, általában és jobb híján a tisztelt édesapjáé.

        Amikor a legnagyobb szarkeverés ment, és a góc az én hiszékeny és naiv anyósom volt és nem állt ki mellettünk, hanem még ezek után is tolta a pénzt titokban az egyiknek (mert az apja ugye ellehetetlenítette őt, és így nem vállalhat gyereket, szegény), akkor én sem jártam hozzá, és nem engedtem a gyerekeket sem. Ne legyen nekik egy külön családjuk, amelyikből csak én, a fura, összeférhetetlen, konfliktusos maradok ki.

        Kedvelés

      • Végigcsináltad mégis.

        Amit a relativizálásról írsz, az talán igaz, de én nem érzem, hogy a kimaradásommal bármit is szentesítenék. Az ember mérlegel, és jó esetben átlátja, hogy mennyit kell fizetnie – önmagából, a nyugalmából, a méltóságából azért, hogy egy ilyen helyzetben végigvigye az igazságát.

        Az én (hangsúlyozottan az _én_) mérlegemen az eddigi kevés győzelemért mindig keservesebb árat fizettem, mint megérte volna, és _nekem_ ez sem érné meg. Ez ordas nagy közhely, de mindig bebizonyosodik, hogy helytálló: az idő végül is engem igazol. Az én igazam a végén mindig kicsillog a ráhordott törmelék alól. Ez nagyobb fejbeverés azoknak, akik a törmeléket odahordták.

        Te is írod: visszaszáll órájuk mindaz a rossz, amit neked okoztak. Te voltál olyan erős, hogy ezt végigcsináld, én nem izmos ragadozó vagyok, csak egy halacska, az egyetlen módszerem a túlélésre, ha kicsúszom a halász kezei közül, vagy kikerülöm a horgot… A végén úgysem én fulladok vízbe!

        Kedvelés

      • De nem szeretném elvinni a posztot örökségirányba, mert itt ennél sokkal többről van szó…

        Kedvelés

      • Szerintem ez egy nagyon fontos téma, egyáltalán nem viszed félre!! Sajnos én azt látom magam körül, hogy az ilyen helyzetekből “valahogy” mindig a nők jönnek ki rosszul, nagyon észnél kell lenni. És semmi sem garancia! Engem például a nagyon kedves, aranyos bátyám vert át, mert naivul azt hittem, hogy mi milyen jó testvérek vagyunk. Aha, voltunk, mindaddig amíg nem pénzről volt szó… Soha nem szabad megbízni a többiek jóságában akkor, ha pénzről van szó!

        Kedvelés

      • Hogy tovább cifrázzam én is a témát: egyrészt a munkámból adódóan látom, miket képesek egymással művelni családtagok, ha lakásról van szó, szóval jobb nem megbízni abban, hogy majd a megfelelő időben mindenki nagyvonalú lesz, hanem ügyvéddel előre kell lepapírozni mindent.

        Másrészt: apósom halála után két sógorom az összes többi testvért (összesen heten voltak, ill. az egyiküknél már csak az ő 3 gyereke lehetett potenciális örökös) valami módon kiforgatta. A férjemet, az egyik húgát és az elhalt testvért egyszerűen be sem jelentették a közjegyzőnél, mint örököst, a fennmaradó két lánytestvérrel meg aláíratták a lemondást az örökségről. Mi is onnan tudtuk meg, hogy az egyik aláíró nő tőlünk kérdezte meg utólag (!!), hogy mi is ez az egész, mert akkor kapta meg a határozatot.
        A közelmúltban (karácsony táján) elhunyt anyósom is. A temetést a férjem, az egyik húga és az én fiam fizette. Most volt a hagyatéki tárgyalás (ezen a héten), nem tudom, milyen eredménnyel (végeredményben már nem vagyok családtag 🙂 ). De a múlt héten az egyik sógornőm volt itt, hogy nem az én címemre jött-e neki az értesítés a tárgyalásról, mert csak telefonon értesült róla. És mondta, hogy igen rá akarják megint beszélni, mondjon le a részéről a két simlis bátyja javára. Állítólag az exem meg a másik húga (akik a temetést fizették…) már beleegyezett a lemondásba.
        Ugyan gőzöm nincs, mi felett folyik a vita, én azt hittem, az anyósnak nincs semmije a nevén, a (rogyadozó vályog)ház az apósé volt tudtommal (és lett az egyik kisemmiző fiúé, a másik a szövetkezeti tulajdonrészt kapta), anyósnak esetleg lehetett haszonélvezete maximum (de még az sem, mert nem is biztos, hogy ténylegesen házasok voltak).

        Szóval a naaagy semmin, max. pár tízezer Ft-on is késhegyre menő vita tud lenni… Én azt is kétlem, hogy egyáltalán volt akkora hagyaték, ami a közjegyzői díjat fedezi. De azért a sógornőmet azzal “biztatták”, hogy mondjon le az örökségről, mert ha nem , milliókat kell fizetni, ha meg elmegy a tárgyalásra, akkor a közjegyzői díj is hűűűűdesokk.

        Kedvelés

      • es nem gondoltuk volna az anyagi ugy felmerulese elott a masik felrol hogy haracsolasba es elfogadhatatlan viselkedesbe kezd a masik rovasara amit megbeszelni sem lehet vele sem kozben sem utolag.

        Kedvelés

      • Az általam említettek bármely társadalmi rétegben hasonlóan zajlanak le…

        Az egyik barátnőm jóval idősebb férfi második felesége volt. A férje un. jó családból származott, komoly pozíciókat töltött be, “volt mit a tejbe aprítani”. A második házasságból származó kislány születésekor az elsőből született fiú és a volt feleség anyagilag elméletileg kielégítettetett, volt szerződés is. Mégis, amikor évtizedekkel később az út elhunyt, felléptek követelésekkel a második nejjel közös lakás miatt, pedig azt javarészt a barátnőm keresetéből szerezték, aki igen sikeres külkereskedő volt, még nyugdíj után is vagy 10 évig foglalkoztatták a szakmai ismeretei, nyelvtudása és kapcsolati hálója miatt.

        Szerencsére ezt előre látták, és jövedelmük tekintélyes részét nem a saját közös ingatlanba fektették, hanem a lányuknak vettek még kiskorában egy lakást. Most az anyja (a barátnőm) lakik benne, a közös lakást eladták, valamennyit fizettek az idősebb leszármazottnak, nem akarván pereskedni, meg átadták a családi bútorok egy részét, és kapott a lány egy nagyobb lakást, felújítva, ahol elfér a gyerekeivel.

        Kedvelés

  6. Sokszor azt látom, hogy keményen álljuk a sarat, amíg ‘csak’ rólunk van szó, de ha gyerekünk születik, akkor minden megváltozik, egyszerre leszünk harcosabbak és érzékenyebbek is, és ettől a játszmák jó eséllyel kiéleződnek. Amiben én vagyok, az kispálya az eddig leírtakhoz képest – én csak annyi ‘rosszat’ tettem, hogy hamarabb lett gyerekem, mint a sógornőmnek. Azóta sikerült őket szinte teljesen kizárni az életemből. Én úgy nőttem fel, hogy szívták a vérünket mindenféle rokonok, akikkel igazából egy kicsit sem kedveltük egymást, de mégiscsakacsalád – na ez az, amit én nem viszek tovább. De ez nálunk sem egyszerű, nagyon megmérgezte a kapcsolatunkat. Valahol ez is része a rendszernek, a nő szó nélkül tagozódjon be a férfi családjába, teljesen függetlenül attól, hogy megbecsült ember lesz-e ott, vagy a kutya alatt eggyel mutatnak neki helyet.

    Kedvelés

  7. naivan belelépünk, mint sötétben a kakiba. a naivat már sokan megkérdőjelezték, mondván, ez nem naivitás, hanem alap, de én azért kitartok a naiv szó mellett. én – naivan – minden kapcsolatomban úgy indultam, hogy azt bizalomra, őszinteségre, lojalitásra, karakánságra, tiszteletre építjük – mindketten. hogy ezt adjuk bele alapból (vagy alapul). a férjemmel ez össze is jött, ott később és egyéb okok miatt bukott az én kötődésem, kitartásom.
    az élettársam fejében nem tudom, mi volt, de hogy nem ez, az biztos. az alapelvárások közül semmi nem volt benne, de mindent szépen beleképzeltem, -magyaráztam, no meg azt is mondogattam magamban, idővel megjön, kiérdemlem(!). idővel ő is rájön, mennyire szeretem, kitartok mellette, áldozatokat hozok az én családom rovására. semmit nem látott mindebből, és a nagy hiba ott volt, hogy mindezt megléptem érte. csupán azért, mert családfőt akartam az életembe (mert nálunk nem volt). mert imádkoztam egy férfiért, aki a férjem balesete és rehabilitációja okán megcsapolt mindenemet (energiakészletemet, szeretettankomat, nőiségemet, erőmet, szeretetreméltóságomat) feltölti, észreveszi, megbecsüli. nem gondoltam arra, hogy önbizalomhiányos emberrel kerülök össze, aki mindezt tovább csapolja majd.
    házasember volt, aki szerint kapcsolata megfakult, halódott, nem érezte férfinek magát benne. én meg hittem. (felesége szerint minden a legnagyobb rendben volt. az igazság, nyilván, valahol a kettő között.) hozzám költözött, látszólag óriási áldozatot vállalva, az később derült ki, hogy mindenképp mennie kellett volna több pénzt keresni. a “góréja” lettem, ahogy ő mondja. én osztottam neki a fizetését, néha a magaméból is, hogy a “másik” családjának elegendőt tudjon küldeni. próbáltam megfizetni bűntudatomat. a másik családban mégis én voltam a pária, a céda, a megrontó, később az n-edrangú “családtag”. igazából sosem lettem családtag. vizslattak, kérdeztek, aztán jól megbeszélték a hátam mögött élettársam sűrű fejbólogatásai közepette, hogy zsarnok vagyok (“despota”), munkamániás, rossz anya, és micsoda érzéketlen módon hagytam ott szerencsétlen férjem. mindezt úgy, hogy még élettársam sem tudja, min mentem én keresztül a férjem rehabilitációja során. de nem is kell tudniuk. elég lett volna, ha emberként kezelnek.
    nem érdekelnek, sem ők, sem a manipulatív családi körforgások. a szabadságomat nem tudják elvenni, megkérdőjelezni.
    most szabad vagyok. eddig próbáltam visszacsatolni, mozaikcsalád tagja lenni, “emberségesen” viszonyulni. de ezért én nem gyarapodtam semmivel, mitöbb, nekem kellett áldozatokat hoznom.
    nézem a maslow-piramis tetejét: nincs messze. már semmi nem áll utamban saját, belső sorompóimat leszámítva. azokkal a legnehezebb megküzdenem. de látom őket, tudom, hol vannak és milyenek. elhatározás kérdése, mikor rombolom le őket. nyitok, nyílok, és érzem, ahogy a világ beáramlik a résen, ahogy tágul, és egyre több lehetőséget kínál fel. drágajóistenem, és én még aggódtam valamikor, hogy nem leszek jó mozaik!

    Kedvelés

    • azt mondtam a blogtalálkozón, hogy én leginkább azért nem kommentelek sokat, mert ribizli mindig beelőz, és megírja az én szavaimat, úgyhogy maximum idézhetném őt, vagy unos-untalan azt ismételgetném, hogy egyetértek ribizlivel… 🙂

      Kedvelés

      • kedves sorstársnő, mostanában igen keveset kommentelek (pörög az élet, volt szabadság, no meg az exem is olvas itt) meg jó későn, úgyhogy nyomjad helyettem is, amikor csak éred. 🙂
        volt már nekem is hasonló érzésem kommentjeidet olvasva, de fontos az, hogy megírd, veled is ez van, mert qrva jó érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül.

        Kedvelés

  8. Engem, nem mint x.feleség érintett meg a történet, hanem az a törékeny létezési mód, ahogy éljük az életünket. Egyetemes kérdés:a világ, amilyen lehetne( szerintünk), és amilyen. És ez a valóság mennyi szenvedést okoz, mert azt gondoljuk, lehetne másképp. Biztos lehet másképp is, de ehhez idő, lehetőség, körülmények, más szempontok, kinyílt szemek és kapuk, kegyelem, és ki tudja még mi kell..És hogy ez egyszerre történjen életünk minden szereplőjénél….?
    Vagy ők is ugyanezt gondolják?
    Párhuzamos igazságok, hamisságok; szenvedés minden oldalon.
    Lehet, ezt az elvárást lenne érdemes megvizsgálni, milyennek kellene lenni a másiknak..Hiszen ebben az elvárásban, szintén nem láthatjuk meg őt.
    És ez vonatkozik a magunktól elvárt dolgokra.
    Megtudtuk volna tenni x évvel ezelőtt..?Talán, akkor még nem, és most sem biztos..

    A másik, ami megérintett, a “rosszabb ember lettem”. Szerintem meg kikerülhetetlen ez az elpiszkolódás, ha valaki kapcsolatokban, ebben a világban él.Mert önmagában az ártatlanság miért lenne nagyobb érték, mint a valóságra- és nem a vágyaink kivetítésére- reagálni való tudás, elvárás mentesen(-ha van ilyen-)?
    Lehet egy ideál- de nem életszerű egy életen át. De nem idealisztikus, ennek az ártatlanságnak némely összetevőjére törekedni. nyitottság, barátságosság, kedvesség..

    Kedvelés

    • Nekem nem is tetszik ez, hogy rosszabb ember. Miért lenne rosszabb, miért lennék én rosszabb? Ha nem vagyok “ártatlan” vagy “naiv” – mindegy hogy nevezzük -, akkor rosszabb vagyok? Mert esetleg gyanakvóbb lettem?
      Nem hiszem. Ettől még nem bántok senkit. Segítek, aki kéri – és persze ha tudok -, önzetlenül. Nem ártok senkinek, na jó, ha belém rúgnak, lehet, hogy visszaadom, de gyakran azt sem, minek, nekem azzal nem lesz jobb. Ha másról nem is tételezem fel alapból, hogy tisztességes, én még az maradok (kiterítenek úgyis).

      Kedvelés

      • Ha van igyekezet bennem, akkor az pont az, hogy ne legyek rosszabb az extrém helyzetek ellenére sem. Hiszem és látom, hogy mindenki megfizeti a rosszat amit okozott. Nekem csak az a feladatom, hogy a nekem okozott rossz ellenére se keseredjek meg. Mert az nekem rossz és azoknak, akik körülöttem élnek. Feladatnak ez is épp elég.

        Kedvelés

      • Soha, semmit nem hiszek el már nekik, nem bízom bennük, anyagiasabb is lettem, mint ahogy az oxigénnel tudatos az, akit sokáig víz alá nyomtak — ezek nemhogy a féltestvérüket, az apjukat is nulláig fosztották volna, mert “meg volt ígérve”, mert nekik minden meg volt ígérve, mert velük “szorosabb a kapcsolat”, és ezt mindenki látta, és mindenki sűrűn bólogatott, és én már védem magam, és nem tudok úgy szeretni, és Jánossal is majdnem eltörtem, ultimátum volt, meg minden, rengeteg szó, könny, várakozás, bizalom, terápia, levél, elégvolt,… és az élete utolsó másfél éve, a nagy ébredések, amikor olyan leveleket kapott tőlük, hogy nem akarta elhinni, a lassú megértése és a halála… keserves volt.

        Kedvelés

      • Amiket leírtál, abból nem látom, hogy TE rosszabbá váltál volna. Az ő rosszaságukra reagálsz, önvédelem, stb. Véded magad: hát az nem rosszaság. Majdnem eltörtél: erőd végéig jutottál, attól sem lettél rosszabb. Amiket leírsz, a kifosztás, a sűrű bólogatás – az mind nem te vagy. Besározódtál, biztos, de a fenébe, a sár a bőrömön, az nem én vagyok.

        Kedvelés

      • Laci, már nem hiszek semmiben, cinikus lettem, és nagyon kemény, oda a tisztaságom, nagyon kemény feltételeim vannak, nem tudok úgy feloldódni, a gyerekeimnek vagy elmondom a fájdalmas igazságot, vagy semmit… a választási lehetőségek is rosszak,én olyan szeretnék lenni, mint 2007-ben. Nyilván hozzájuk képest így is habtiszta vagyok.

        Kedvelés

      • Cinikus vagy, nagyon kemény , kemény feltételekkel, ez kell a túléléshez, de a tisztaságod így is megmaradt. A gyerekeidnek biztos az igazat fogod mondani, nem pedig semmit és ez kikerülhetetlen, asszem.
        Szeretnék valami vigasztalót mondani, valamit, amitől jobban éreznéd magad, de nem tudok.
        Milyen jó, hogy vannak szavaid az érzéseidre.

        Kedvelés

      • Hajnalkámhoz csatlakozom: cinizmus, stb. – ez a pajzs. ha télen bundát veszek fel, mert fázom, még nem leszek medve.

        Kedvelés

    • Itt nem arról van szó,hogy A ezt gondolja, B meg azt, C meg eleinte emezt, aztán megváltozik az élete és akkor már amazt, és minden relatív, és senkinek sincs igaza, és nem értjük egymást, de nem is lehet. Itt arról van szó, hogy van két ember, a csupaszív János két nagy gyereke, akiket az anyjuk, hogy ki ne lássék a maga örömtelen létezése, úgy nevelt, hogy ők jogosultak, nekik minden jár, ők az igaziak, így lettek ennyire elváróak, moralizálóak, ítélkezőek, ellenségesek és kíméletlenek másokkal szemben ANNAK ÉRDEKÉBEN, hogy az nekik forintot, svájci frankot és budai lakásokat teremjen, és ezt nem hajlandóak felismerni magukban, szerintük őket az apukájuk kifosztotta, és én vagyok az, akinek az érkezése előtt itt minden, de minden rendben volt (értsd: még lehetett takargatni az élethazugságokat és a második feleség kifosztását). Mondják ezt úgy, hogy mindenféle zsarolás, nyomásgyakorlás eredményeképp ők évekkel ezelőtt összesen körülbelül háromszor annyit kaptak az apjuktól, mint az enyéim.

      A történet része, hogy nagyon durván tüzelte őket az anyjuk, akinek tényleg semmi sem drága, ha pénzről van szó, és akivel én soha nem beszéltem egy hangot sem, és ez így mindenki szerint rendben volt. De annyira, hogy a nagy iparművészeti kiállításról én majdnem hazamentem, mert János velük (fia, elsőfeleség, anyja, Mesterné) partizott a csarnok túloldalán. És a mindenki igazát megfontolni oly kész János nem szólt, amikor velem olyan furán viselkedtek, nem szólt, amikor a lányunk születése után aláírattak vele egy lakásajándékozási szerződést, miközben nekünk nem volt hol laknunk, nem szólt, amikor Dávid nemlétét kívánták, nem szólt, és nem tudta, ő maga mit gondol.

      És az is hozzátartozik az összképhez, hogy nekem nem voltak elvarratlan történeteim, én tényleg mindent odatettem elé, és korrekt és lojális voltam a szó ribizlii értelmében, és mégis én voltam a gyanús.

      Kedvelés

      • nalunk szo szerint ezzel zarta ki anyosom a ferjemet az oroksegbol, hogy a ferjem elso hazassagbol szarmazo gyerekeire hagyja a lakasat, mert hozzajuk jobban kotodik es nekik az jar. ertsd: a ferjemnek es a masodik hazassagbol szuletett gyerekeinek nem jar es hozzajuk nem kotodik. indok: en a masodik feleseg penzehes vagyok es mindent eltuntetnek

        Kedvelés

  9. A “rosszabb ember lettem”-hez.

    Dehogy lettél rosszabb. A magadtól elvárt, vagy a magadról gondolt ideális képed sérült csupán. Ami sokszor ugyanúgy lehet irreális, mint amit mások gondolnak rólad, várnak tőled, vetítenek rád.
    Reagáltál egy helyzetben, amilyen helyzetben még addig soha nem voltál, így nem is tudhattad, hogy ideálisan hogyan kellene reagálnod… Nem rosszabb lettél, csak más, eltérő attól, amilyen lenni szerettél volna.
    Hát mások hibájából miért te érezd magad rosszabb embernek?

    A fogalmazásért ne haragudj, nem téged elemezlek, mások is felhozták ezt a rosszabb lettem-témát. Általánosságban írtam, E/2-ben egyszerűbb volt.

    Kedvelés

    • akkor általánosítok én is E/2 🙂
      talán azért érzel úgy, hogy rosszabb ember lettél, mert az igyekezeted, hogy helyesen cselekedj és kommunikálj, egyrészt kudarcot vallott, másrészt ez az igyekezeted nem kapott semmiféle elismerést, nemcsak érvénytelennek hatott, de ráadásul működésképtelennek. ez így már lehet elég, hogy így érezz.
      és hogy kinek van igaza, meg ki tehet miről, az egy másik kérdés.

      Kedvelés

      • Hogy tudja eldönteni az ember, mikor van igaza? Én itt szoktam mindig megzavarodni, mikor megzavarodok.

        Kedvelés

      • Nem is mindig lehet. De nem is cél – szerintem. Magadnak nem szabad hazudni Én pl. akkor tudom, hogy na, most nálam az IGAZSÁG kagylója, füle, lába, szelencéje, mije van még?, mikor valamit nagyon hitelesen, tisztán, őszintén tudok képviselni, úgy, hogy a másik levegőt se kap tőle, mert annyira erős.

        Kedvelés

      • “Hát mások hibájából miért te érezd magad rosszabb embernek?”

        ha megeroszakolnak akkor is te erzed magad rossznak, kitaszitottnak, koszosnak.

        Kedvelés

      • Igen, meg ha “csak” megvernek, megaláznak, akkor is… éppen ezt a gondolkodást kell megfordítani, mert ez az abszurd. Hogy valaki gonosz velem (most tökmindegy, hogy igaza van-e vagy sem, a szándékos rosszindulatnak, gonoszságnak soha nincs igaza), és én érzem magam rossz embernek? Belém rúgnak és még én kérek elnézést? Ez mi?

        Nagyon hirtelen nagyon sok dolog megoldódott az életemben, amikor rájöttem, hogy ez mennyire elrugaszkodott és bornírt gondolkodás, amire tulajdonképpen beidomítottak. Könyörögtem már bocsánatért, miközben rugdostak, tudom, miről beszélek.

        Másrészt itt nemcsak erről van szó, hanem arról is, a személyiségnek egy olyan oldalát hozzák ki bizonyos helyzetek az emberből, amit addig nem ismert, ami félelmetes, amit rossznak gondol. De az csupán egy reakció, és nem maga a személyiség – nem leszek rossz ember azáltal, hogy engem bántanak, én meg visszacsípek, mert védem magam. Vagy azáltal, hogy méltatlan játszmákba visznek bele (mások – engem!).
        Ahhoz, hogy tovább tudjak menni, fel kell ismernem, hogy önvédelmi helyzetben vagyok, mert sarokba szorítottak.

        Volt nekem régen egy nagyon kedves kutyám. Rottweiler szuka. A légynek nem ártott, a közeli óvodából jártak hozzá játszani a gyerekek, nyúzták, ráültek, rángatták fülét-farkát, meg se nyekkent, olyan szelíd volt, mint egy bárány.
        Egyszer egy tizenéves fiú kővel kezdte dobálni meg bottal ingerelte. Addig-addig, amíg az én jámbor kutyám megelégelte és egy kicsit beleharapott a srác lábába. A kutyát el kellett altatni persze. Ő egy harapós kutya volt? Az ő hibája volt, hogy harapott?
        Így értem.

        Kedvelés

      • Igen, nekem is volt már olyan élményem, hogy a mások viselkedése által kiváltott reakcióm teljesen ledöbbentett. Akkor is, ha a felszínen meg sem jelent, csak a gondolataimban volt meg.
        Nagyon-nagyon nem tetszett, hogy úgy érzek, ahogy, de nem tudtam semmit tenni ellene. Idővel igen, de eléggé hosszú folyamat volt.

        Kedvelés

      • en akkor is a masikat erzem rossznak, volt is jo sok gond az eletemben, hogy akkor most ki a rossz es ki nem, mikor vagyok en rossz es mikor nem?

        Kedvelés

      • Igen, így van. Még a törvény is használja a megrontás és megbecstelenítés szavakat. Mintha az áldozat válna ezzel a tettel becstelenné és romlottá 😦

        Kedvelés

      • Jaja, ebbe bele sem gondoltam, mondjuk nem vagyok büntetőjogász, fogalmam sem volt, mi a hivatalos elnevezésük. A liliomtiprás is hivatalos jogi kifejezés?

        Kedvelés

      • A “liliomtiprás” nem jogi szakkifejezés. Btk. 198. § “Szexuális visszaélés” elnevezés alatt fut az a tényállás, amikor egy 18. életévét betöltött személy 14. életévét be nem töltött személlyel szexuális cselekményt végez.

        Kedvelés

    • Nem tudom, olvassa-e még valaki (kicsit lemaradtam az olvasással), de ezt muszáj:
      Szerintem nincs igazatok ezzel a “te nem leszel rosszabb” szöveggel. A sorozatosan elszenvedett, vagy túl nagy gyötrelemmel járó traumák szerintem nagyon is torzítják a személyiséget.
      Sőt, megfordítom: szerintem az un. rossz emberek is csupán traumák során torzul személyiségek.
      Ha megmártanak a mocsokban, én is mocskos leszek, és van, ami le nem mosható…

      Kedvelés

      • Én is ezt érzem. _Előtte_ nem voltam bosszúvágyó, most gyakran kívánom, hogy kapják csak vissza, legalább ugyanennyit. Rosszabb lettem.

        Kedvelés

      • Egyrészt nem kell, hogy rosszabb legyél – bár Szikrának abban igaza van, hogy a sok rossztól torzulhat a személyiség. De gondoljatok abba is bele, hogy éppen az elkényeztetett – rosszat nemigen kapó – emberekből is milyen torz személyiség válhat.
        Másrészt, nem is tudom. Aki felfedezi magán pl. a bosszúvágyat, megfogalmazza ezt, az azért annyira nem is rossz. Hiszen zavarja ez az állapota, vagy nem jól gondolom?

        Kedvelés

      • De, engem zavar, mert nem voltam ilyen. Egyfelől sokat profitáltam az egészből, most már megvédem magunkat, másfelől elcsodálkozom a saját indulataimon, keménységemen, ami nem enyhül az évek alatt.

        Kedvelés

      • De miért várod el, hogy enyhüljön? Nem hiszem, hogy ettől rosszabb lennél, vagy én rosszabb lennék. Azt tapasztaltam, hogy ha el tudtam fogadni magam úgy, indulatosan, “rosszabbul”, akkor lassan sikerült visszanyernem a korábbi bizalmam, az elfogadás képességét, sőt lassan a haragtól is megszabadultam. Amivel persze annyit nyertem, hogy NEKEM könnyebb lett, egy terhet letettem. Illetve többet: a haragot, az ítélkezést, mást is biztos.

        Kedvelés

      • Az érzésekkel, indulatokkal nincs mit csinálni, én fantáziáltam arról, hogy lelököm a lépcsőn, betöröm az ablakát. Ha megteszem, nos, az igen, az torz. A bosszúvágy teljesen természetes érzés, remek frusztrációlevezető.

        Kedvelés

      • Szerintem amíg azon gondolkodsz, és _sajnálod_, hogy rosszabb lettél, egyáltalán, foglalkozol ezzel a témával, addig ez egyszerűen önbüntetés.
        Amíg felismered a személyiséged változásait, torzulásait, addig a dolog visszafordítható.

        Kedvelés

      • re: rosszabb lettem-e, vagy sem: nekem ez mindig egyfajta önértékelési, szubjektív kérdésnek túnik. vagyis nem arról van szó, hogy ki jó és ki nem jó, hanem hogy ki milyennek érzi magát, az én olvasatomban legalábbis.

        Kedvelés

      • Igen, ez az, hogy sarat magadra veszed-e, hogy elhiszed-e, hogy TE rosszabb lettél attól, hogy a környezeted szemét módon viselkedett veled. Ez a legszarabb az egészben, hogy igen, sokszor sikerül az önértékelésedet tönkretenniük.

        Kedvelés

  10. “Hát azt elmondjam-e, hogy a levél feladása után három nappal a Mester felhívta Jánost, és bocsánatot kért tőle, amire nem volt példa ama sok ember között, akit megbántott, és így halhatott meg a Mester és aztán János?” – ez milyen egy éles meglátás! Ilyen apró nüansz, és mégis mennyire fontos! Nagyon rendben van ez az észrevétel. (ahogy egész cikk is)
    Ilyet, s ehhez foghatót csak nagyon idős emberektől szoktam hallani. És nagyon ritkán.
    Ez most nagyon elkapta a lényeget…

    Kedvelés

  11. Ez eléggé lelombozott 😦 Én még előtte vagyok az egésznek… és néha nem tudom, tényleg belevágjak -e. Végülis a kapcsolatok, ha nem előbb akkor utóbb ellaposodnak úgyis. Érdemes -e akkor bevállalni ezt a sok mindent? Igaz, házasodni nem készülünk még, és az elsőt anyuka nem szerette, és ez jó. Nyilván nem fog engem se. Talán jobb lenne elbújni mégis az egész elől, csak ketten lenni, nem tudomást venni a gyerekről, a családról…

    Kedvelés

  12. O, mennyire nagyon ertem, mirol beszelsz (sajnos!)….. Hisz ugyanezt ateltem (vagy majdnem ugyanezt): nosember, elozo hazassagbol szarmazo gyerekek, szulok, akiknek nem szamit, hogy a felnott fiuk mennyire boldog vagy boldogtalan, szerintuk a hazzassag egy eletig kene tartson, no matter what…Es en, a rossz, aki “elvettem” az embert a csaladjatol (mintha egy szabad akarattal nem rendelkezo targy lett volna…). Es nalunk meg csak a hepiend sem jott ossze, meghalt, mielott barmi is tisztazodhatott volna. A kisfiunk most ket es fel eves. O a mai napig nem egyenrangu unoka (most mar sose lesz az, mert en most mar en nem akarom). Es nalunk meg csak osztanivalo vagyon sem volt.
    Maskulomben elso kommentem, igy hat udvozlok mindenkit! Regota olvasom a bolgot, ugy erzem, nekem szol, rolam, szol, hozzam szol. Illenek talan bemutatkozni: ket fiam van, a nagyobbik (17 eves) edesapjatol evek ota elvaltam, nagyon egyenlotlen kapcsolat volt es en tul sokaig eltem benne, remelve, hogy jobb lesz (mert hat igerte….), a kissebbik fiam (2 eves es 8 honapos) edesapja iden majusban meghalt. De a betegsege miatt mar joideje nem volt o koztunk lelkileg, mar reg nem volt o az a jo humoru, inteligens ember, akibe beleszerettem, akiert megerte ez az egesz cirkusz. Igy hat isfiamat szuletese ota egyedul nevelem.

    Kedvelés

      • Szia!
        Igen, engem is megdobbentett 🙂
        Persze, hogy maradok, nekem valo hely ez. Orvendek, hogy ratok talatam, szuksegem volt latni, hogy a problemaimmal nem allok egyedul, nem velem van a baj, nem en vagyok a rossz.
        En peldaul errol a sokadik-feleseg szindromarol nem tudtam, azt hittem, csak ram tekint ugy a tisztelt csalad, mint a betolakodora, csak az en fiam nem er annyit nekik, mint az elso unokak….Engem alig ismernek, de tudtak, lattak, hogy mellettem boldog volt a fiuk (aki raadasul azota meghalt), megis sokkal fontosabb az, hogy mit szol a szomszed, meg hat az Elsofeleseg, aki ugyan rengeteg fejfajast sokozott az egesz csaladnak, de sebaj, mert o oda tartozik es kesz. Sokat ragodtam en ezen es volt egy ido, amikor az egeszbol semmit nem ertettem es nagyon fajt (mondjuk most sem ertek sokat), de most mar nem erdekel, megvan nekunk a mi kis csaladunk, ahova most mar en nem szeretnem befogadni Oket.

        Kedvelés

      • Nem relativizálni akarok, inkább azt mondom, hogy még súlyosabb a helyzet. Nem ritka, hogy a később házasodott gyerek házastársa és gyerekei (első házasság az adott vonalon) válnak ilyenekké a korábbi unokák mellett. Sőt, az sem, hogy pl. az egyetlen gyerek első (és esetleg egyetlen) házastársa lesz nemkívánatos, mert belerondít a jó kis meleg trutyiba, játszmákba, stb.

        Kedvelés

  13. Vegre. Vegre valaki kepes es mer leasni a csaladi bugyrok legaljaig, felhozza megmutatni, amit ott talal; es vegre, vegre valaki eli is az ertekrendjet, nem csak kezeit szettarva panaszkodik. Ezt javasolnam csaladallitas elott/helyett…
    Ki ne maradjon az a rokoni vonal, aki tevolegesen ugyan nem artoan gonosz, de szemet huny/osszejar/jo kepet vag “a csalad egysege es bekeje erdekeben”, egy laza csipomozdulattal allva be konkret tebolyultak moge, akik zsenialis lelemenyesseggel es kifogyhatatlan energiaval talaljak meg a hibast eletuk barmelyik elrontott szakaszaert akarkiben, akit ernek es akin kesobb tetszes szerinti mennyisegu bosszut allhatnak. Ameddig erejukbol futja. Ameddig hajtja oket a tevhit, hogy valakinek csak kell helyettuk felelnie.
    Dobbenetes, hogy szulo-gyerek kapcsolat felnott egyenek kozott idaig fajul, hihetetlen az elfogultsag, arto szandek es kozony ilyen elegye, es sokkolo, hogy nincs kegyelem.

    Kedvelés

  14. Én mint az elvált szülők gyereke látom ezt a képet. Nagyon szeretem az anyukám harmadik férjét, sőt az ő három gyerekét, fogadott testvéreimet is. Az egyikük most is velünk lakik – így olcsóbb az albérlet – és nagyon jól kijövünk egymással egy háztartásban is, már több mint egy éve. Érdekes módon a gyerekek is szeretik anyukámat, pedig vele nem mindig könnyű, mégis látják, értékelik amit értük tesz.

    Apukám második felesége, nevezzük N. néninek, soha nem szeretett, sőt utált minket, apámat tiltotta tőlünk, egy idő után már a láthatásokra se vitt minket apu, mert ha így tett, mindig hallgatnia kellett miatta. Főként én voltam a gyűlölet tárgya, mert N. néni szerint én hasonlítottam jobban anyukámra. Ha náluk voltunk, állandóan duzzogott, és megjegyzéseket tett anyánkra. Mi akkor kis gyerekek voltunk, elnyűve-meggyötörve a válás körüli hercehurcáktól – nem N. néni miatt váltak el a szüleim, anyám tartott szeretőt – nyitottak lettünk volna, ha valaki kedvesen odafordulva viselkedik velünk, de az ő ellenségességét nehezen lehetett nem észrevenni. Apu egy igazi papucs, mindig azt teszi, amit az épp aktuális mellette levő nő mond, így csak a minimális gyerektartást fizette, és semmivel se segített minket, mert az asszony nem engedte. Az ő két gyerekét, akik mind tanulni mind dolgozni lusták voltak, viszont apu 30 éves korukig eltartotta – míg tőlünk elfordult, csak ünnepekkor találkoztunk szinte.

    Kedvelés

  15. Kirekeszteni családtagokat olyan cselekedet (hogy ne írjam a bűnt) amelyért nagyon nagy árat fizet a kirekesztő. Ahogy te fogalmaztál: “Elmondjam, ez mint átok és szemmelverés hogyan hullott vissza őrájuk?” Ne mond el, mert nem mondhatod, de biztos, hogy nagy árat fizetnek érte.
    Én egy többszörösen traumatizált családból származom, ahol négy generációra visszamenőleg hihetetlen női sorsok vannak.Kirekesztetéssel büntették őket, mert erősek voltak, mert nem voltak megalkuvók és életeket hoztak a világra, akkor is, amikor senki nem akarta vállalni őket. És érzem a kontinuitást. Nézem az eredményt (magam és a lányaim) és azt érzem, hogy beérik valami. Hogy az ő élettapasztalatuk hatalmas tőke nekünk. Lehet, hogy így racionalizálom azt, hogy nehéz életük volt, hogy nagyon megharcoltak a boldogulásukért (talán a boldogságukért). De ha azt kérditek, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, akkor azt, hogy az élet mindennél értékesebb, és hogy a családot folyamatosságában szabad csak szemlélni. Mert csak így látszik az értéke. A családé és a családtagoké is. Én meg szerencsés vagyok, mert ha nézem a családot (a maga kontinuitásában) akkor egy nagyon értékes család része vagyok, aki nem helyezkedik a Rendbe. mert a Rend nem képes elfogadni őt. Ezért jó nekem itt lenni.

    Kedvelés

  16. talán nem a legfontosabb részletet ragadom ki, de engem ez most itt érint személyesen (mivel csak első feleség voltam, igaz, abból több).
    hogy a magazincikk hogyan lett ilyen? a vágyat írta le? vagy ez volt megrendelve, vagy magadnak felírva, mint megvalósítandó?
    engem nagyon sokáig tartottak fogva a női lapok történetei, főleg, ha jól volt megírva persze, mint pl. ez.
    mert mindig valamiféle happy end a vége, én úgy neveztem magamban, “talpra álltam-sorozat”,
    és az nyomasztott, hogy én miért nem tudok olyan narratívát, aminek ilyen a vége, és egy időben direkt elkezdtem a saját történeteimet megírni nőimagazin-szerűen, így próbálva átlátni, hogy is működik ez. mert amúgy sosem ismertem senkit, aki ilyet írt, és én magam sem dolgoztam ilyen helyen. szóval hogy ezeknek tényleg nagy a hatása, ezt akartam kinyögni most.

    Kedvelés

    • Nem a konkrét példára írom, de a női magazinok történetei jellemzően egy párhuzamos világban játszódnak és végkimenetelük nagyban függ a célcsoport igényeitől. Dolgoztam kiadónál és szégyelltem magam a kiadványok jelentős része miatt, amiért ennyire hülyének nézik az embereket, de erre kész válasz, hogy ‘erre van igény’. Egyszer egy frissen megjelenő női lap munkatársait kérdeztem, hogy még az sem gáz, hogy olvasói levél van a legelső számban? Persze csak röhögött mindenki, hogy ja, már úgy megszoktuk, hogy olvasói levél is kell…

      Kedvelés

      • na igen, az a fura, hogy az ember sejti ezeket, és mégis szégyenkezik,hogy alulmarad a fikciós hősökhöz képest:) pedig mennyi gender cuccot tanultam. és hogy igyekeztem:)

        Kedvelés

    • Fricska volt, elsősorban a férjemnek. Meg az övéinek. Hogy akár így is lehetne… Távolodik a kamera, szól a zene, sül a flekken…

      Másrészt meg azért fricska, mert az igazit visszadobták, hogy az vállalhatatlan, döbbenetes, hihetetlen, és afféle személyes bosszúnak tűnt. “Az olvasót nem szabad kibillenteni a jóérzéséből.” Talpraállós történetek kellenek, igen. És otthonszülésről nem írunk.

      Kedvelés

  17. Sziasztok!
    Néhány hónapja olvasom a blogot, pár hete már szinte mindent, és láttam jó néhányat a régebbi itteni írások közül is. Óriási megkönnyebbüléssel és főként olyasmiket, amiknek megírására magam is készültem régóta. Már nem kell megírnom, mert úgy érzem, ennél jobban nem is lehetne, ezért inkább megosztom őket, hogy mások is olvashassák.
    Ez a szenvedés kultusz például régóta foglalkoztat. Volt idő, amikor sikerült elhinnem, hogy ha ennyire azt érzem, hogy nem érdemlem meg, akkor oké, legyen karma, vagy bármi más. Mert akkor legalább úgy tűnik, mintha lenne oka és értelme, s még ha ettől még mindig képtelen vagyok is felfogni, mi az, ez legalább enyhíti valamennyire a kínzó tehetetlenség- és igazságtalanságérzést. De nem múlt el mégsem, újra meg újra előjött és egyre erősebben. És addigra pont nem érdekelt már az sem, hogy az egóm vagy bármi másom miatt van-e ez vagy sem.
    Aztán – életemben először – megengedtem magamnak, hogy végre igazán dühös legyek. Mindenért, amiért kellett, és amiért okom volt rá. A múltban, a jelenben és bárhol. És igen, amiatt is, hogy a szenvedés elleni küzdelem közben és utána úgy érteztem, elveszett valami tiszta és visszavonhatatlan belőlem is, ami ezentúl hatással lesz a jövőre is, akár akarom, akár nem. Vagyis inkább elvették. Olyan méltatlan helyzetek, konfliktusok, és az ebben velem szemközt lévő, s számomra fontos emberek, miközben én sem vettem észre, vagy épp jólnevelten nem akartam tudni arról, hogy csak számomra fontos a nyíltság és az emberi kommunikáció.
    A mérleg pozitív mégis, mert nekem éppen szerencsém volt. Kezembe akadtak olyan könyvek, amik segítettek, s van egy saját is, ami készül. A fentiekről és a legutolsó, mindenre elszánt küzdelemről, ami gyakorlatilag nem más, mint saját magam terápiája az alkotás folyamatán keresztül.
    A dühből mostanra a jogos felháborodás maradt, amihez viszont ragaszkodom, és ami segít, hogy felismerjem és nemet tudjak mondani arra, ami árt és lehúz.
    DE nem gondolom és nem érzem azt, hogy mindazt, amitől egy jó ideje és általában kiegyensúlyozottnak és hitelesnek érzem magam, a szenvedésnek köszönhetem, mert ez egyszerűen nem igaz, még akkor sem, ha ez a szöveg – akár vallásként, akár ezós kinyilatkoztatásként, akár bámilyen más célból és/vagy érdekből jó kis kampányfogás és manipulációs lehetőség arra, hogy valaki nyugton és csenben maradjon. Főleg, ha nő 🙂
    Sokkal inkább annak köszönhető az önismeret, a kreativitás és minden más is, hogy sosem voltam hajlandó sem végleg elfogadni, sem elhinni, hogy létezik bármi, ami miatt megérdemlem a fájdalmat, amit éppen át kell élnem.
    És gyakran jut eszembe az is, vajon valóban szükséges volt-e egyáltalán átélni mindazt, ami volt.
    Mert vajon hány év telt volna el ugyanígy, és mennyivel hamarabb juthattam volna el idáig, ha nincsenek ekkora akadályok, nem akarnak annyian “jót” (vagy rosszat) nekem, és szabadon kibontakozhat mindaz, aki és ami vagyok?
    Egy ideje úgy vélem, szenvedés nélkül is kiválóan ment volna, sőt, valószínűleg jóval előbb.

    Legközelebb majd igyekszem rövidebbre fogni. Nem könnyű. 🙂

    Kedvelés

    • Sok gondolat van, amivel egyetértek. Eggyel azonban nem. A szenvedésnek van pozitív töltete is. Nagyon pontosan felméred általa, hogy hol vannak a határaid és a menekülési terv kidolgozásánál olyan mélységekbe is leereszkedsz, amire nem lettél volna hajlandó külső kényszerek nélkül. És attól, hogy mélyen van, attól még te vagy.
      Nem szeretek szenvedni, nem szeretem a fájdalmat. De már nem félek attól, hogy mit hoz elő belőlem. És az már óriási előrelépés, hogy nem félek magamtól.

      Kedvelés

      • Én is egyetértek veled, a kényszer valóban kihozhatja az emberből a legjobbat vagy a legrosszabbat is. És van, hogy kiderül, lehet, hogy a kettő ugyanaz. A határokkal kapcsolatban is fontos tapasztalatokat lehet szerezni. Talán tényleg nem is mozdulna az ember, ha nem fájna végül annyira. Csak ne lenne itt ez a feltételes mód.
        Tényleg nem vagyok meggyőződve arról, hogy kényszer nélkül ne lehetne érettebbé, szabadabbá és teljesebbé válni. Elfogadom a szenvedést, ha értelme van, viszont minden feleslegesen ebben töltött pillanatért kár és veszélyes is lehet.
        “Teher alatt nő a pálma.”, na meg “Ami nem öl meg, az erősít.” A többiről már nem is beszélve, amikre lehet hivatkozni. S van még számtalan dolog, amire ráfogható, és amiből szinte süt az elvárás, hogy hosszabb ideig, sőt, néha túl sokáig maradjunk benne egy helyzetben, ami kegyetlen és tarthatatlan. Miközben egyáltalán nem biztos, hogy valaha is bármifajta pozitív eredménye is lehet ennek sokaknál. Hihetetlen erő, bátorság és tudatosság szükséges ahhoz, hogy sikerüljön, de még akkor is nyoma marad. Olyan nyom, amit talán elkerülhető lett volna, ha hamarabb merünk a saját életünk főszereplőjévé válni, és nem más emberek forgatókönyvének eszköze, és a sajtátunk mellékszereplője, gyakran még felnőttként is.
        A határokkal kapcsolatban meg annyit tennék még hozzá, hogy olvastam fentebb, amit a családi mintákról írtál. Látom én is az előző generációk életét, és mindazt, ami velem történt, történik, egyetlen összefüggő és egymásba fonódó, egymást követő történetként, aminek értelme van és fontos is. Érzem azt is, nekem hol a helyem benne.
        Sőt, volt idő, amikor komoly küldetéstudatom volt az ügyben, hogy épp nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy megszakítsak generációról generációra öröklődő rossz köröket. Már elmúlt. Pedig azt hiszem, nagyjából még sikerült is.
        De nagyon nem bántam volna, ha a határozott, összetettségében is egészséges, szabad és hiteles személyiség menet közben és folyamatosan, nem pedig jóval harminc után kezdett volna viharos gyorsasággal kialakulni és megerősödni, úgy, hogy néha magam is csak kapkodtam a fejem az intenzitásától.
        Vagyis igen hálás lennék a felmenőimnek, azért, ha engedték volna 🙂
        Az, hogy esetleg nem tudtak róla, hogy ez fontos, és kizárólag a saját problémáikal voltak elfoglalva, ahogy az szerintem sokunk szüleire jellemző, legfeljebb magyarázat számomra, de semmiképpen sem mentség.
        Nem szeretném, ha félreérthető lenne, mert nem haragszom rájuk, tisztában vagyok utólag a külső és belső korlátaikkal, és az ebből adódóan beszűkült lehetőségeikkel is, csak azt gondolom és úgy érzem, hogy a következő generációt kímélendő, ennél azért mégiscsak valamivel több is ki tellett volna tőlük.
        Két lányom van, egyikük már felnőtt, és a magam részéről arra törekszem, hogy legalább az én komplexusaimat, dilemmáimat és egyéb, ezekkel kapcsolatos terheket ne kelljen cipelniük magukkal, és élhessék a saját életüket. Persze hatni fog rájuk is mindaz, ami és aki vagyok, de nincsenek titkok, nincsenek elfojtások, és ez szerintem sokat számít.

        Kedvelés

      • Egy párkapcsolat alakulása, kudarca és tanulságai a könyv témája. Egy férfi és egy nő egymással, és saját magukkal kapcsolatos kérdései, felismerései, döntései, nem döntései. Valós történet a kiindulóponta, az enyém és a legutóbbi, persze beleszűrődnek nyilván óhatatlanul a régebbiek, a legfontosabbak is.
        Ez az a téma, a párkapcsolat és a szerelem, amivel kapcsolatban a már megélt tapasztalatok forrásként leginkább inspirálnak és a rendelkezésemre is állnak, na meg rengeteg megfigyelés, ahogy mások életébe is belepillanthattam emberként, barátként és néha segítőként is.
        Ettől függetlenül a szerelmi szál, aminek alakulása a történet ívét adja, egy váz csupán, amire az események leírása során felépül végül maga a lényeg. Vagyis az, hogy az adott korszak, az elcseszett értékrend, a rossz beidegződések, a determináló belső és külső körülmények, hurcolt negatív családi minták, valamint a hétköznapok kényszereinek taposómalma hogyan is ítéli ezt a kapcsolatot bizonyos értelemben már eleve kudarcra. Annak ellenére is, hogy látszólag minden lehetséges ponton illeszkedik a két ember egymáshoz.
        Az elképesztő múltú, erejű és sodrású szerelem, a közös és nagyon kreatív szellemi hullámhossz, a vágy, sőt a szeretet és a tudatosság jelenléte sem tudja megakadályozni azt, hogy akaratuk ellenére végül mégis bántsák egymást. Az elkeseredés miatt végül megjelennek a romboló erők is nagyon hamar, először lappangva, végül nyíltan. A félelem, a függés, a hűtlenség, a hazugság, az árulás, a cserbenhagyás, a szégyen, a düh, az agresszió, a bosszú, a másik kiszolgáltatottságával való visszaélés apróbb-nagyobb gonoszságai, a megbánás, a reménytelenség és végül a totális tehetetlenség is. Nagyjából ebben a sorrendben.
        Ilyen szempontból tehát egyáltalán nem egy érzelmes sztori csupán az, amit írok, hanem sokkal inkább egy, sajnos nagyon is hiteles dokumentáció arról, ami mostanában azt hiszem elég hasonlóan zajlik sokaknál. A minket körülvevő, gyakran csapdában tartó, és meglehetősen ember- és életellenes világ tükre, néhány év és egy férfi-nő kapcsolat nyomon követésén keresztül.
        A megközelítés persze egyáltalán nem új keletű, tulajdonképpen a mondanivaló sem újdonság, a téma alapja pedig – vagyis “a nemek harca” -, mondhatni örök. Ez utóbbi ráadásul tökéletes terep is arra, hogy mindig legyen mire, kire fogni azt, hogy sokszor cefetül vacakul vagyunk mindannyian.

        Mindettől függetlenül azt hiszem, mégsem egy szomorú könyv. Csak tényszerű, és műfaját tekintve leginkább esettanulmánynak vagy dokumentációnak nevezném 🙂 Ami szerintem a legérdekesebb része és megkülönbözteti más, hasonló témájú könyvektől, az leginkább az, hogy érintve van benne a legtöbb mostani felkapott mindenféle önismereti irányzat is, az erőszakmentes kommunikációtól kezdve a családállításon át egészen a transzperszonális pszichológiáig, hiszen miközben a válaszokat kerestem, végigjártam ezeknek minden zegzugát és a saját pszichém teljes spektrumát is. Legalábbis remélem, hogy a teljeset, de ha nem, akkor inkább nem szeretném tudni, mi lehet még benne, mert így is kis híján bekattantam menet közben 🙂
        Hasznosnak meg azért érzem, mert rávilágít a fenti módszerek, sőt az ezotéria zsákutcáira is, a felkapott “sztárguruk”, “mesterek” és “szerzők” bizonyos élethelyzetekben kimondottan káros és veszélyes “bölcsességeire”, amiről már te is írtál régebben. Egyszerűen azt szeretném, ha minél kevesebben vennék készpénznek ezeket a dolgokat, csak azért, mert egy állítólagos “tekintély” adja elő, s azt is leginkább egyes szám második személyben, hiszen ő tudja, “te” meg nem, de sebaj, mert megosztja a tudását velünk, halandókkal is. Jó pénzért, természetesen 🙂

        Szóval kicsit bonyolultan hangzik az egész könyv ügy, de valójában nem az. Csak hosszú 🙂
        Három éve írom, másfél éve intenzíven, de nem készül folyamatosan. A legtöbb munka azért van vele, mert a régebbi megfogalmazásaim és meglátásaim – bár alapvetően találóak -, mostanra kicsit átalakultak és át kellett írnom az első felét.
        Biztosan tapasztaltad te is azt, hogy ha az ember ír, idővel azt veszi észre, egyre jobban és hatásosabban megy, és – bár simán vállalható az is, ami régebben született – a stílus mégis annyit változik eközben, hogy azt, ami fontos, néha muszáj újrafogalmazni, mert úgy aktuálisabbnak tűnik.

        Kedvelés

  18. Ne fogd rövidre!Mi itt legtöbben-nem hiszem hogy tévednék,de én legalábbis-azért vagyunk itt,mert keressük a megoldást,a kiutat ebből a megsemmisítően lenyomó gépezetből.Éva mindennap-gondolom,valami kollektív sugallat (van ilyen) hatására-ráteszi mutatóujját ezer vérző sebünk egyikére,mi meg mondjuk:igen itt is,ott is,sőt még jobban fáj.És akkor elkezdünk agyalni a gyógyító terápián,de legalább leírjuk,elmondjuk azt,amit a süket füleknek máshol,máskor ,ezerszer hiába.Ha meg nem is mindig látjuk a fényt az alagút végén,de jó tudni,hogy nem vagyunk egyedül “tébolyainkkal”,itt elsírhatjuk,elmondhatjuk mi fáj…..és igen van remény,hogy egyszer akkora tudás és bátorság birtokában,ami pont elég és szükséges hozzá,megvarázsoljuk méltó életünket.
    ” Kezembe akadtak olyan könyvek, amik segítettek, s van egy saját is, ami készül. “-esetleg írnál címeket,rajtunk is segíthetne:)
    Úgy értem,Hajnal,te már megvívtad döntő csatáidat és úszóvonalon vagy.Örülök neked,legyen napfényes az életed.

    Kedvelés

    • Köszönöm, legyen mindannyiunké napfényes. Na meg – ha épp arra vágyunk (én szoktam, mert jó hűs) – árnyékos is 🙂
      Nem sok hely van a világon, ahol azt érzem, nincs megkérdőjelezés, nincs manipuláció, nincs hibáztatás. Van viszont gyógyulás valóban, megosztás, kölcsönösség és meghallgatás. Ez a blog ilyen hely, beleértve Éva írásait és a hozzászólókét is. Ezért is nem bírtam tovább, hogy csak csendesen nézdegéljek. Szerettem volna máshogy is tartozni ide, és köszönöm, hogy hárman is írtatok a tegnap esti hozzászólásomra. Ez olyan, mintha nemcsak üdvözöltetek volna, hanem be is engedtetek 🙂
      Ami az úszóvonalat illeti, hát az valóban megvan, bár ez nem jelent egyben rendet is az életemben, Sokszor inkább azt érzem, valami kívülállás, miközben azt is, én és ti vagytok jó helyen. Ma eszembe jutott a mondat: “Kívül tágasabb.”, és néha tényleg 🙂
      Könyvek… huhh, hát rengeteg volt. A legutóbbi években leginkább Patricia Evans könyve, a Szavakkal verve, a maga hatalmas tanulságaival, aminek hatására ráismertem arra, valójában miben is élek, és rászántam magam a válásra, hosszú évek vacillálása és 21 év házasság után. Csak hogy az utolsó ügyvédnél tett látogatás után és végre szabadon elkezdődhessen egy újabb mélyrepülés, még lejjebb, egy újabb romboló kapcsolatban, erről, ebből születik a könyvem is.
      Ami itt segített és végre felnyitotta a szememet végre arra is, hogy igenis van olyan, hogy a pusztító harag is lehet jogos, sőt a düh akár az életösztön utolsó szikrájaként is felfogható, s mint ilyen, igen jól használható, az Clarissa Pinkola Estés Farkasokkal futó asszonyok c. könyve. Úgy nagyjából minden ősszel elolvasom azóta újra meg újra.
      Idén pedig Judit Hermann Trauma és gyógyulás-a, nem könnyű olvasmány, de egyszerűen nem tudtam letenni, és azt hiszem, helyre is került tőle mindaz még, ami előtte esetleg mégsem
      Hát, nagyjából ennyi most, ami a legfontosabbként eszembe jut, de amint még valami, megírom azt is.

      Kedvelés

  19. Egy kérdés, ami teljesen kívül esik a fősodortól: hogy a csudába lehet egy érzékeny, értelmes embernek két olyan gyereke is, aki ilyen tapló? Ő volt az apjuk azoknak is, ő nevelte őket pár éves korukig, aztán is foglalkozott velük. Jobbnak látta őket, mint amilyenek. Hogyan “nevelődtek” ilyenné?

    Kedvelés

    • Szabad akarat. Kb 6 éves korukig “nevelődnek”, utána már ők választanak. Dönthetnek, hogy mit. És a döntéshozatal legtöbbször nem racionális, hanem indulatból történik. Családi kérdésekben annál inkább. Védem a pozícióm, ne legyen több testvérem, mert nem akarok osztozni. Főleg ne valakitől, aki nem az én édesanyám. Szóval itt a szülők felelőssége nem föltétlenül kérhető számon. Szerintem.

      Kedvelés

      • És még belépnek a képbe a gyerekek házastársai, születik gyerekük, netán történik velük valami anyagi megroggyanás. Ezek simán felülírják az évekkel azelőtti megállapodásokat.

        Kedvelés

      • Igen, sokan ezt nem tudják elképzelni sem (én sem és remélem nem is tapasztalom meg soha), hogy az aranyos, kedves gyerekem, akiről elképzelni sem tudom, hogy ártson nekem, ellenem fordul, mert teljesen a férje/felesége befolyása alá kerül. Az én egyik sógornőmnek például az volt a rögeszméje évekig, hogy anyósom alól ki kellene húzni a lakást. Volt, hogy már én kértem meg, hogy ne duruzsolja már tele a férje fejét ezzel a “minek anyádnak akkora lakás” szöveggel, mert a gyerekeknek semmi közük a szüleik vagyonához addig amíg azok élnek (basszus, egy 60nm-es lakótelepi lakásról volt szó ráadásul). De ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy költözzön a mama egy kisebb lakásba, a pénzt meg ossza szét a két fia között, mert szerinte ez így lenne fer.

        Kedvelés

      • Úgy gondolom, hogy a határok pontos megállapítása nagyon fontos. Én egységben vagyok a gyerekkel, míg szoptatom. Utána elkezdődik egy természetes eltávolodás. Még elég hosszú ideig én vagyok a provider, de ahogy nyílik az elméje, fontos tudatosítani benne, hogy én azon túl is vagyok. Hogy én nemcsak az vagyok. És nekem vannak fontos dolgok az életemben rajta kívül is. Például az otthonom.
        És van egy aranyszabály nálunk: mindenki a saját “régi” családjával tárgyal és ügy-intéz. Én soha nem olvasok be az anyósomnak vagy sógornőmnek. Nem az én dolgom. A saját családomat meg én reprezentálom a szüleim és testvérem irányában. Csak ehhez kell két felnőtt, akik tudnak konfrontálódni a szüleikkel, ha az új családnak arra van szüksége. Nagyon aljas dolog, amikor a férj a saját feleségét kényszeríti harcolni a volt családjával, mert ő nem mer. Vagy nincs ereje. Vagy egyáltalán nem látja, hol itt a gond. Sok család fizet ezért nagyon magas árat.

        Kedvelés

      • “Én soha nem olvasok be az anyósomnak vagy sógornőmnek.”
        Ebben igazad van, viszont így, ha soha nem szólunk semmiért, hogyan állunk ki valaki mellett, akivel nagyon aljas módon el akarnak bánni? Én viszont nem bírom ki na, egyébként először a férjnek szóltam, hogy hagyja már az anyját békén, de semmit nem ért. Utána mentem csak az “ötletgazdához” (mondjuk az sem ért sokat).

        Kedvelés

      • Vacskamatinak: azt nem írtam be, hogy vannak olyan határok, amiket mi érzünk (jelen esetben érezted, hogy az anyósodat a gyerekei nem kellene kiebrudalják az otthonából) de mi nem húzhatunk meg. Ezt egyedül csak az anyósod teheti meg. Ha ő nem elég erős ehhez, vagy nem akar konfrontálódni (mert a Rend szerint nem szabad), akkor te édes kevés vagy. Sajnos. Meg lehet próbálni, de igen kicsi a valószínűsége, hogy eredményhez vezet. Az a szomorú helyzet áll fenn az általad vázolt családban, hogy az anyósod nem elég fontos a saját gyerekeinek. Ő másodlagos ebben a kérdésben. A gyerekek úgy gondolják, hogy előbb vannak a listán, mint az anyjuk. És ezen nem akarnak változtatni, és látszólag az anyjuk sem. És az nagyon szép, és sokat elmond rólad, hogy érzed itt az egyenlőtlenséget és felszólalsz ellene.
        Az én esetemre visszatérve: a nem konfrontálódok az anyósommal nem azonos azzal, hogy mindent lenyelek neki. A gyerekeinkkel sem tehet amit akar. Csak ami nem fér bele a mi víziónkba azt a fia közli vele. Ehhez azonban kell egy férj, aki elkötelezettje a közös víziónak.

        Kedvelés

      • A mi esetünkben, nem a gyerekei akarták anyósomat kiebrudalni az otthonából, (a másik gyerek ugyanis a férjem aki egyértelműen és nyíltan mellette állt, talán ezért sem sikerült végül a manőver).
        Írod: “Csak ami nem fér bele a mi víziónkba azt a fia közli vele.” Ez érdekes, miért? Nekem kifejezetten nem tetszett emlékszem, hogy például anyukám folyton engem használt postásnak, a férjemnek szánt üzenetei átadására. Végül elegem is lett ezekből a “Mondd meg az X.-nek, hogy…” kezdetű intelmekkel és közöltem vele, hogy mostantól kezdve semmit nem adok át, ha valami nem tetszik(lakás híján együtt laktunk kezdetben) mondd meg neki Te! Én sem üzengetek senkivel, senkinek. Nekem is van szám, ha valami nem tetszik szólok és kész. Persze az azért fontos, hogy ha én például megkérem anyósomat, hogy ne tömje cukorral a gyerekeket vagy ne ültesse a tévé elé őket, akkor a férjem ne mondja azt neki, hogy ezt nem kell komolyan venni, semmi bajuk nem lesz tőle. Falra is másznék egy olyan férjtől azt hiszem, aki nem áll ki mellettem nyíltan, számomra ez alap.

        Kedvelés

      • Erre nem kell buzdítani az anyósom. Megmondja nekem mit gondol 🙂 (Az én anyám meg nagyon közvetlen viszonyban van a vejével. De az öröklést például én beszélem meg velük, nem a férjem.) A baj ott van, ha én kezdek el megjegyzéseket fűzni az ő hozzáállásához, mert azt támadásnak veszi. A sógornőm rendszeresen kiosztja az eszet neki, megmondja, hogy hol rontotta el a fia nevelését és kiselőadást tart arról is, hogy miként kellene éljen. Nekem két kapcsolódási pontom van az anyósommal, a fia és az unokái. A fiával való viszonyt bonyolítsák ők, mert ez egy annyira sérült és bonyolult dolog,, hogy oda csak céltáblának állhatnék be, és azt nem szeretném. Az unokáival való kapcsolatban csak akkor érzek késztetést beleszólni, ha bomlasztó szándékot látok. Ebben az esetben ha én szólok, azzal intézné el, hogy paranoid vagyok. Ha a fia közli ezt, akkor azt jobban elfogadja, mert egy emberi kapcsolaton belül hangzik el.
        Velem nincs közvetlen kapcsolata, mert nem voltam hajlandó játszmázni (kedvenc játszmái: az én vagyok az áldozat és a te tudod, hogy xy milyen, még jó, hogy mi jobbak vagyunk). Arra meg nem nyitott, hogy megismerjen, az elfogadásról ne is beszéljünk. Nincs kapcsolat, mert én nem építtek valamit, amit ő nem akar. Így a véleményem sem számít.

        Kedvelés

    • Van egy barátom, első házasságából két gyerek. Anyuka komoly pszichés gondokkal küzd, többek között ezért is váltak el. Anyánál maradtak a gyerekek, aki módszeresen ekézte apát. Amíg kicsik voltak a gyerekek, szívesen mentek apa új családjával hétvégézni, nyaralni, de egy idő után beérett anyuka és a nagyszülők ráhatásának a gyümölcse: megszakították a kapcsolatot az apjukkal, most, hogy már nagykorúak, láthatás sincs, eldöntötték, hogy nem. Döbbenet volt ezt figyelemmel kísérni, a módszeres mérgezést, a normalitás teljes elutasítását.

      Kedvelés

  20. ” a szelíd, korrekt viszonyok és jóravaló barátok és rokonok fenevad-lényege” Hát mert ez az. És úristen, hány család és baráti kapcsolat van tele ezzel csurig… Fojtogató.
    Nem lettél rosszabb ember. Mint ahogy én és más sem, akinek vívnia kellett ilyen viszonyok közepette. Csak a belsöd s ami lényeged lett sürübb és nehezebb általa.

    Kedvelés

  21. Nagyon sokat gondolkoztam a poszton, ugyanakkor nem vagyok pillanatnyilag érintett az ehhez hasonló családi felállásban, egyik oldalról sem. De vajon mit csinálnék, ha bekerülnék egy ilyen helyzetbe? Többedik feleségként, esetleg kis gyerekkel hogyan viselném a “régiek” felém áradó ellenszenvét? Úgy érezném, hogy az ellenszenv jöhet, de párosuljon a minimális korrektséggel?S ami a legnehezebb: hogyan érezném magam, ha az apám (szintén kora hatvanas) hirtelen új családot alapítana? Ugyanúgy tekinteném az innen származó féltestvéreket, mint a mostani tesóimat? Éreznék-e bármilyen kötelezettséget az új asszonnyal szemben a tiedhez hasonló esetben? Vagy a harag felülírná a jobbik (korrekt, megbocsátó) énemet? Nem vagyok biztos benne, hogy így lenne.

    Kedvelés

    • Én azt hiszem, mindenkihez úgy állnék, ahogy általában az emberekhez: a jó fejekhez vonzódom és kijövök velük, a rossz fejeket meg hanyagolom és igyekszem minél kevesebbszer az útjukba kerülni, az esetleges konfliktusba pedig, ha kell, beleállni. Sok múlik azon, hogy ők hogy állnak hozzám.

      Kedvelés

    • Na igen, pont erre írtam feljebb, hogy attól nehezek az ilyen helyzetek, hogy gyakorlatilag az összes szereplő meg tudja magyarázni/ideologizálni a saját motivációját, érdekét, érzését az egész szituval kapcsolatban, és a saját szemszögéből helytálló érveket és szempontokat tud felhozni. Sokszor találkoztam olyan folyamatokkal is, hogy az idők során a szerepek felcserélődnek (pl. elvált szülők gyerekéből, aki nagyon nehezményezte apa második feleségét, maga is második feleség lesz, és akkor, a saját megélése tesz helyre korábbi mozaikokat, stb.stb.), és a másik “oldal” székében mindjárt másképp esik az “ülés”.

      Kedvelés

  22. a sorrend szerintem nem számít, én nem harmadik feleségként, hanem már második barátnőként megkaptam a leendő családomtól, hogy nekem csak a pénz meg a lakás kell. (senkit nem érdekelt, hogy kb ugyanannyim van, mint a férjemnek).
    egy jó volt ebben, hogy a férjem kiállt mellettem. sőt, utólag még azt is mondta, hogy szerinte még jobban kellett volna támogatnia – ezt nem tudom, és most már mindegy is. igazából nem tőle vártam, hogy vesszen össze jobban a családjával, hanem a családtól, hogy bízzon bennem. néha úgy érzem, hogy azt a feltétlen bizalmat sose kapom meg, pedig megérdemelném. néha meg szarok rá 😀

    Kedvelés

    • és most azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért is kellett (volna) kiérdemelnem ezt a bizalmat bármivel is? miért nem elég valaki be/elfogadásához az, hogy a gyerekem/apám/anyám őt választotta? akkor inkább a gyerekemben/apámban/anyámban nem bízom, nem? és ha nincs meg ez az alapvető bizalom, akkor mégis hogy tudna az a bizonyos ember jól választani? nekem az volt a legdurvább, hogy a gyanusítgatásokat olyantól kaptam meg, aki nem csak a férjemet, de engem is jól ismert, és mégis azt feltételezte rólam, hogy be akarom csapni őket, a férjemről meg azt, hogy egy balek.

      a mi családunkban viszont kétszer-háromszor is megkapták arra méltatlanok a bizalmat. és nem mondom azt, hogy nem kellett volna befogadni őket. minket kellett volna jobban támogatni, akik behoztuk őket, nem pedig ítélkezni, és akkor hamarabb észrevettük volna, hogy nem valók oda.

      Kedvelés

  23. Hosszú napok óta gyűlik, gyülemlik bennem valamiféle kristálytiszta, elementáris és elsöprő düh – „in real life” események miatt, már megint egy nálam sokkal kevesebbet érő, sunyi és manipulatív férfi próbálna felkapaszkodni a hátamon olyan tudományos dicsőségért kapadozva, aminek az alapjait én teremtettem meg, hosszú évek szívós munkájával… és akkor ahelyett, hogy romantikus, mindenjó-haavégejó regényeket olvasnék, és elhinném, hogy a jószándékú, alázatos szolgálólányok a mennyeknek országjában majd egyszer, valamikor elnyerik méltó jutalmukat, itt olvasok, megint.

    Tudjátok, én is majdnem második feleség lettem, aztán szerencsére mégsem. Pontosan huszonhat voltam, amikor a sors (Sors? Fátum? Végzet?) összehozott az én Másik Felemmel. Ijesztően intenzív egymásra találás az első másodperctől fogva, Végzetes Szenvedély, elkerülhetetlen, szükségszerű. Elementáris, állati erejű fizikai vonzódás az első másodperctől fogva, a teljes intellektuális egymásra találáson túl… aztán a tények. Nős, két gyerek. Ó, nem akarta ő ezt a kapcsolatot, a nő tapadt, 16 évesen már világosan tudta, mert Isten megsúgta neki, hogy B. az ő számára Eleve Elrendelt Férfi. B. szabadkozott, de aztán elcsábította az Eleve Elrendelt Férfi magasztos szerepe, ó, nem akarta ő lefektetni azt a tizenéves leányt, de hát nem tudott ellenállni, aztán amikor pont elhagyni akarta volna azt a leánykát, akkor szólt közbe Isten egy fel nem húzott gumin keresztül, leányka terhes, abortusz szóba sem jöhet, huszonnégy évesen B. Isten előtt felesküdött, szexuálisan frusztrált férj és családapa. Két évre rá újabb gyerek, „ne legyen egyedül az elsőszülött”, boldogtalanság fokozódik mindaddig, ameddig én elő nem lépek, huszonhat évesen a harminckét éves, keserű és boldogtalan veterán családapa mellé, szexuális és minden egyéb értelemben vett kiteljesedés és Megváltó Erő. Nyolc évnyi kínlódás következik, a legvégső döntési pillanatban az Eleve Elrendelt Férfit megszólítja Isten, minden elégedetlensége-keserűsége abból származott, hogy Isten helyett saját magát helyezte a központba, de végre felismerte Sorsa nagyszerűségét, a Megváltó Erő maszkjában fellépő csábító babiloni szajha helyett az Isten Színe Előtt magához vett szolgáló asszonya mellett a helye, jövője az alázatos, bűnbánó szolgálat lészen, mindörökké. A döntésig a babiloni szajhát a Férfi legitim asszonykája és két leánygyermeke levelekben alázhatja és piszkolhatja, veszekedhetnek a nők felette, mint valamiféle gyémántból készült velőscsont fölött, aztán a velőscsontnak kinyilatkoztatást küld a felhők fölött trónoló nagyszakállú mikulásutánzat, majd szól a velőscsont is, a templomban elvett nő mellett a helyem, mert egyébként elkárhozom.
    Ma már örülök, hogy a nagyszakállas leszólt B-nek a felhők fölül, mert ha nem tette volna, olyan pokolba masíroztam volna bele ártatlan jóhiszemmel, ami egészen bizonyosan, a szó szoros értelmében véve megölt volna. Igen, „ti leányok, ne tegyétek”. Ti, hajdanvolt leányok, akik mégis megtettétek… még mindig rengeteg bennem a düh, az előrevivő elszántság és energia. Vegyetek belőle annyit, amennyi éppen kell a túlélésetekhez.

    Kedvelés

      • Évám, egy kérdés felett nem tudok napirendre térni… pontosabban szólva, a kérdés felvetése immáron elméleti, mert egy daganat és egy műtét véglegesen megoldották a dilemmámat, de mégis. A kezdet kezdetétől fogva valamilyen áthághatatlan zsinórmértékként működött bennem az a princípium, hogy „bizonytalan kapcsolatba gyereket szülni tilos”. Sokan biztattak arra, hogy ha a férfi nem is igazán „apaanyag”, legalább egy gyereket szerezzek tőle… én pedig úgy válaszoltam, hogy „Nekem nem létszükséglet a férj, de a gyereknek létszükséglet az apja.” Ezzel az egész zavaros fejtegetéssel csak annyit szeretnék mondani: én nem mertem gyereket vállalni ebbe a káoszba, de nagyon-nagyon szívesen dédelgetem a nálamnál bátrabb nők gyerkőceit. Tulajdonképp nagyon szívesen csiklandoznám a gyerekeid pocakját egy őszi délutánon, you know. 🙂

        Kedvelés

      • Nos, én meg nem akartam gyereket, de aki megfogant tudatos és felelős szex mellett, az jöjjön, annak jönnie kell, gyere, lesz kávé és aranygaluska új dióból.

        Kedvelés

      • Kávébolond vagyok, lengess meg előttem egy csészényi kolumbiai pörkölést, és gyűlök, mint vérszagra éji vad… az aranygaluskám pedig világbajnok, hadd hozzak én is egy tepsirevalót, a vaníliasodót pedig te főzheted, én meg addig majd boldogan rongálom majd a kiskorú gyerkőceidet… deal?!? 😀

        Kedvelés

      • Illy van, és Guatemala a legközelebbi termőhely, ma tudtam meg kedves Kőleves-barátnémtól is, hogy Illy magyar, Illyés, vagy ilyesmi, vagyis erdélyi magyar zsidó.

        Kedvelés

      • Marokbacsapás ezennel puff, végbement! 😀 Blogbuliba értesítést várok, saját gyerkőt a közösbe dobni nem tudok, de süteményt, aranygaluskát, szezámmagos pogácsát, mások gyerkőceit pocakcsiklandvaszeretni történő felajánlást ezennel vállalok! 😀

        Kedvelés

      • És szóljunk elementáris természetereje Hajnalkánknak is, valahogy nem érezném teljesnek a bolond bulit nélküle.:D

        Kedvelés

      • Diót, mogyorót, őszi körtét már suttyomban gyűjtögetem, a híradást pedig repesve várom! 🙂

        Kedvelés

    • Akitől idézni fogok, nem volt férj, amikor egymásba szerelmesedtünk, csak élettársként együtt élt valakivel tizenévek óta.
      A magyarázat arra, miért nem tud velem lenni többet, mint amennyit el mer csenni a saját életéből saját magának, arra, amire vágyik, kétféle volt. Bár mindkettő ugyanazt jelentette.
      Az egyik, hogy “soha többet nem tudna akkor hazamenni”. A kérdés persze, hogy én vajon akarnám-e egyáltalán, hogy végleg maradjon, fel sem merült benne 🙂
      A másik pedig: “őt abban a pillanatban elvinné az ördög”, ha megtenné.
      Tulajdonképpen komolyan úgy tűnt, hogy el is hiszi.

      Valaki más, valamivel később meg azt bizonygatta, miközben kezdettől egy, az általad említetthez igen hasonló házasságban csalta szinte folyamatosan azt a feleséget, akit dolgozni se mert kiengedni a világba, szóval őbelőle szintén éppen mellettem tört ki ehhez képest az erkölcs bajnoka, és képes volt szemrebbenés nélkül azt mondani, hogy életében először volt hűséges. Nem, nem a feleséghez, hanem hozzám, s tényleg elhitte magának, hogy a heti egy-két otthoni megszokott rutin öt perc is beleszámít ebbe.
      Nos, nem tudom, neki vajon fentről szóltak-e le, mint Eleve Elrendeltnek, avagy odalentről, mint a másiknak, akit én említettem, mindenesetre hozzád hasonlóan biztos vagyok benne, hogy úgy jártam jobban, hogy végül sosem döntött.
      Megalázó sztorik ezek, sokáig is tart, amíg az ember a sarat leszedi magáról utánuk. Nem a sajátját, hanem az övéket.
      Szóval düh itt is van 🙂
      És tényleg merítsen bárki bátran. Jól jön és igen hasznos. Először túlélni, aztán pedig élni is segít.

      Azt hiszem, picit visszább vonulok. Egész este beszéltem. Mindenfélébe bele.

      Kedvelés

      • Néha szoktam 🙂 Például tegnap is, mert nem volt internet itthon.
        Általában is, de a nyári nyári szünetben főként, amikor a tizenegyévesem is itthon van és együtt múlatjuk az időt, az íráshoz legjobban a késő éjjelt és a hajnalokat szeretem. Részben a csend és az egyedüllét miatt. Meg valahogy azért is, mert minden hajnalban szinte tapinthatónak tűnik mindenféle új kezdetek lehetősége, és valószínűbbnek még a lehetetlen is.
        🙂

        Kedvelés

  24. Voltam második férj, van második feleségem. A sakktáblán áll néhány kimondottan meredek szereplő, ez a fajta gonosz, kitartó, keserű gyűlölködés és áskálódás, amiről mintha beszélnél, nem jellemző. Anyám például az első feleségemet utálta hosszan hevesen, a másodikat imádja. Ő érettebb, ügyesebb, és (amint mondani szoktam, a magasrendű életminőség egyik fő ismérve), saját véleményét a másokétól többnyire meg tudja különböztetni. Az első feleségem (akinek én voltam a második férje) szüleinek a házára vigyáztunk múlt héten nyaralás gyanánt, pedig bizonyos szempontból ők sem szupermenek érzelmi önszabályozásból… talán az a szerencsém, hogy a szereplők között egy nincs, de egyáltalán: komolyan vagyonos? Nem átallom a leányoknak szóló jótanácsot némiképp kivetülésnek érezni… aki megégett, mindenkit félt a tűztől. Ez meg: “nem, a szenvedés nem ára és nem is fedezete semminek” nekem olyan lózung. Nem muszáj így lennie, és nem muszáj ellenkezőleg sem lennie, ez csak a nyelv keltette illúzió: van értelmes és értelmetlen szenvedés, tanító és butító szenvedés, megédesülő és örökre keserű szenvedés, elátkozó és megváltó szenvedés. “Életem legsúlyosabb pillanatai” többnyire tanulságosak. A feszültség előhozza az anyaghibákat (bennem, másokban). Ehhez nem kell se ezoterika, se narancsbőr.

    Kedvelés

    • Hozzávalók: …10 dkg vaj. “A” vajat mikrohullámú sütőben felolvasztjuk… érted, nem a világ összes szenvedése, hanem ez a bejegyzésben taglalt, érthetetlen és értelmetlen, mások kíméletlenségéből fakadó szenvedés, ez nem, ezt hiába viselem, ettől csak kevesebb vagyok az ő szemükben, meg még János meg a magam szemében is, ettől romlok, ebből soha nem lesz semmi jó.

      Mesélj olyan szenvedésről, amitől lehet valaki jobb ember. Ami nem ez a döbbent kifosztottság és tönkremenés.

      Kedvelés

      • Hosszú lesz.

        Szerintem itt van néhány idézet:

        cris256: “a szenvedés nem ára és nem is fedezete semminek” – ez nagy gyomros volt ma reggel.

        teeztnemtudhatothajnalkám: Ez engem is kiütött. […]

        sestra77: “és nem, a szenvedés nem ára és nem is fedezete semminek” – köszönöm.

        pusziljaperszedenemkirály: Ettől a legnehezebb megszabadulni, én sokszor úgy érzem, hogy ez egy ilyen keresztény kultúrás dolog, hogy azt képzeljük a szenvedésért majd jutalom jár, vagy éppen ha nagyon jól érezzük magunkat rettegünk, hogy mikor lesz ennek böjtje. Azt képzeljük, hogy automata az élet, bedobok egy kis szenvedést, kijön egy kis öröm. Nagyon nehéz megszabadulni ettől, mert ijesztő meglátni, hogy a minket ért rossz dolgok lehet, hogy csak úgy megtörténnek, nem azért mert mi megérdemeljük, hanem mert egyszerűen rosszkor voltunk rossz helyen, és nem lehet megjavítani bizonyos dolgokat annyival, hogy most majd jó ember leszek, többet tűrök. […]

        Dani Dányi: a vallási hagyományok egyik egyetemes tematikája, hogy a földi szenvedést és igazságtalanságot valahogy megindokolja. ugyanígy pl a karma is arra jó, hogy értelmet adjon az elszenvedett vacakságnak: az “előző élet” felelős érte, korábbi rossz cselekedetek. a keresztény dolog inkább a bűntudatra és a túlvilági jutalomra apellál. […]

        csak az olvassa: […] Nem a gyógyulás után, a krisztusi beavatkozás után jöna megigazulás? Nem csak úgy lehet kijönni, csoda révén, miközben maga a szenvedés nem nemesít? Vagy ahogy leeresztik a tetőről a barátok a bénát, a közösség ereje plusz a csoda.

        Hajnal: […] nem gondolom és nem érzem azt, hogy mindazt, amitől egy jó ideje és általában kiegyensúlyozottnak és hitelesnek érzem magam, a szenvedésnek köszönhetem, mert ez egyszerűen nem igaz, még akkor sem, ha ez a szöveg – akár vallásként, akár ezós kinyilatkoztatásként, akár bámilyen más célból és/vagy érdekből jó kis kampányfogás és manipulációs lehetőség arra, hogy valaki nyugton és csenben maradjon. […]

        Megint Hajnal: […] Elfogadom a szenvedést, ha értelme van, viszont minden feleslegesen ebben töltött pillanatért kár és veszélyes is lehet. […] – mintha egyetértenénk? ez az idézet kilóg a sorból.

        Ezek fényében állítom, hogy velem együtt több olvasó olvasta általános érvényű állításnak a hangsúlyos pozíciójú utolsó tagmondatot, de javítsatok ki, ha nem így van! Sőt azt is, hogy alapvetően úgy is olvasódik – míg világ összes vajából még sosem próbáltam süteményt csinálni. Ha pl. múlt időben lenne (“…és nem, a szenvedés nem volt ára vagy fedezete semminek.”), akkor világos lenne, hogy ez csak erre a történetre vonatkozik. Mondjuk szerintem erre se feltétlenül igaz, mer írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs. A hajadontanácsadói vonal is ezt az olvasatot erősíti: ha ez csak erre a történetre vonatkozna, akkor a másodikfeleségség helyett miért nem inkább az értelmetlen szenvedéstől, vagy a rosszindulatú, sunyi emberekkel közeli anyagi/érzelmi viszonyba keveredéstől óvjuk leányainkat? Igazából azt remélem, mire a lányom odaér, majd bízni fogok benne, és abban támogatom, hogy döntse el, mibe áll bele és mibe nem.

        Írok.

        Szerintem sok pasi azért megy bele az egykeresős családmodellbe, mert énerőt ad. Jóleső, büszke érzés gondolni. Eltartom a családomat. Én biztos így voltam vele. Ne erőlködj, terhes vagy, aztán szültél, gyerek van, a hozott fiad is még csak három éves lesz, én is itthon dolgozom, ráérünk, kijövünk. A munkám is akkor még sokkal jobban fizetett (ezzel biztos nem vagyok egyedül), bővelkedtünk. Vettünk olcsó romos vályogházat, újítottuk, jött még egy fiú, otthon született, tényleg otthon, bár lakva újítottunk, ebben már kezdett lenni nehéz, a mély időszakaim mélyebbek, a szorongásaim csontjegesítőbbek lettek, kis krízissorozat kezdte a kis krízisek rosszul kezelésének módszertanát kialakítani, de nem volt kérdés, három gyerek, a pénz többnyire még mindig elég, én még mindig otthon, néha lázadoztam, főleg ha szarrádolgoztam magam valami zsíros projekten, fájt a csuklóm, az agyvelőm, a hátam, viszont erre meg rendre jött egy nagyobb lóvé, az valahogy a kedélyt nagyon helyre tudja tenni, pedig nem is vagyok anyagias. Jött még egy fiú. Nem mondanám, hogy terveztük, de hogy jött, vártuk. A második otthonszülés nehezebb volt, mint az első, G köldökzsinórja nem volt egy arasznyi. A legnagyobbnak iskola. Helyi jónak mondott iskola nem jó, rossz. Legyen magántanuló. De ezzel a helyi rossz iskolával a kapcsolat nem szakad meg, ott kell vizsgázni, ami stresszes, főleg, hogy már utálnak is. Akkor Waldorf. Az se jó, de jobb, viszont messze van, heti 1200 km-t kezdtem vezetni, egy darabig ment, egy éjjel dolgoztam (ez ilyen összevissza munka, én is összevissza vagyok), három óra alvás után az odaút még jó volt, visszaúton elaludtam, csodával határos módon csak középsúlyos agyrázkódás meg két nagy zúzódás a combomon meg műszaki totálkár, két napig émelyegve, rettentő fejfájással négykézláb közlekedtem, aztán elmúlt. Keressünk iskolát. Lista, Pest körül kör, oda nem is akarunk meg nem is tudnánk menni, hopp elsőre megvan. Személyközpontú, nagyon jó, költözzünk. A feszültségek közöttünk sűrűbben mutatkoztak, megoldási tevékenységünk a romlással a versenyt tartani nem tudta. A legkisebb 2 ekkor, az új házban (első bankhitel! emiatt papíroztuk le a házasságot! elsőfidesz alatt jobb volt a hitelfeltétel papírosoknak mint nempapírosoknak!) pelenkában járkál körben este. “Nem. Teccsik. Ezs. Nekem.” Romlanak az anyagiak tovább, én fáradok bele a munkába, amiből megélünk, de kevésbé, és értelmetlen, és a teljesítmény-kunsztozás se olyan faja már, mint eleinte. Csajom felfedezi a homeopátiát (még Waldorfos osztályfőnöknő tolta az orrunk alá), elkezd kiképződni. Tanfolyam, eljárás. Természetgyógyászat. Legkisebb cseperedik, elmegy óvodába, az asszony bőszen képezi magát, ezoterikus masszázs, homeopátia téves volt, természetgyógyászat téves volt, én egyre gyakrabban hisztizek meg dühöngök, ő elkezd megvetni, a kifogás olyan általános: ő személyiségfejlőd, az önismeret útján haladik, én meg… nem. Vagyok aki vagyok, már mindig is, ugyanolyan, csak kövérebb, ami gusztustalan. Van még más is, mindent nem bírok leírni, tessék képzelődni. Még öt év kellett, mire szétrohadt a menthetetlen, az utolsó párterápiás kísérletből, amit nőm kezdeményezett, én rohantam ki felháborodva, meg találkoztam egy vonzó nővel a vonaton, amiből azonnal óriási lelkiismereti válságot csináltam, nejem úgy képzelte, hogy akkor most elköltözöm, pedig azt se tudtam, hogy hívják (na jó, azt tudtam, de kétszer beszéltünk, a vonaton), az otthoni munkamegosztáson már sokat martuk egymást, a pénzen is (drágák ám ezek az Ezott Erikás tanfolyamok!), aztán elhatároztuk, hogy meglépjük, eladjuk a házat, kifizetjük a hitelt és keresünk megint valami putrit amiből ki tudunk hozni valamit. Sokáig a fenének se kellett (hülye liberális, így jár, ha cigányutcába költözik, háhá), aztán egyszer csak (épp depibe vótam) jött valaki, hogy megvenné, hát meg voltam sértődve, el akarjuk adni a házat de nem megy (féltem a változástól), erre idejön nekem valaki, és meg akarja venni?! De már mást nem volt mit csinálni, ólmos végtagokkal dobáltam féligroncs gyerekjátékokat meg satöbbiket dobozokba és nem hittem benne, hogy ez három hét alatt sikerülhet, mikor feleségem hazajött egy fővárosi estéből és elmondta, hogy egy üres bár emeletén lefeküdt egy friss ismerőssel, és rájött, hogy velem soha többet.

        Lebénultam, aztán váltogatni kezdtem a bénázást a dührohamokkal. Kellett egy hónap is talán, hogy sírjak és szenvedni kezdjek. Családi nyaralóban, saját otthon nélkül, dobozokból telt a nyár. Az egyik legsúlyosabb beszélgetésünk alatt nagyobbacska lukat kapartam a lábamba körömmel. Leadtam a teljes súlyfeleslegemet (azóta visszajött, nem igazán csapodár!). Darabig még naplót is írtam, életemben csak akkor több mint másfél napig. Vettünk a városban, ahová az iskola miatt költöztünk, putrit. Elváltunk, elosztottuk a vagyont, kicsit férfimódra ellenkeztem, aztán beláttam, hogy csak a konkrét létező javak felezése megoldás. Lett egy csajom, azt hittem, szerelem, nem az volt, bizonyítási kényszer és menekülés. Szakítottunk. A volt nőm is szakított a pasival rövidesen, de a velem többet soha mellett kitartott. Én aztán rövidesen megtaláltam az igazit. Akiről már azt is érzem és tudom, hogy tőlem, az én akaratomtól nem független kérdés (bár nem is csak attól függ), hogy ő az igazi-e.

        Mármost az én érzelmi/kapcsolati működési korlátaim részben preverbális, részben kisgyerekkori alapokon állnak. Mint tényt, ezt már tudtam pár éve akkor. De, bár én ez alatt a válás alatt jöttem rá, hogy a “megszakad a szívem” az nem képes beszéd, hanem egy nagyon konkrét és nagyon rossz és ijesztő érzés, azt el kell ismernem, hogy ha ez nem, talán semmi sem kavart volna fel annyira, hogy esély adódjon arra, hogy másképp, előnyösebb domborzattal ülepedjek vissza. A folyamat még tart. Íme a szenvedés, amitől jobb lesz valaki.

        Kedvelés

      • Legmeghökkentőbb jegesmedve, ezt most mi a péknek gyűjtötted így ki, ahelyett, hogy odaírod, hogy láthatólag többen is általában értették, nagyon fáradt vagyok, elaludtam a hullócsillagok alatt kint, ráadásul fényszennyezés van, reflektorok pásztázzák az eget, beírok, komolyan.

        Az utolsó mondat, az utolsó mondat, annak helye van és súlya van, igen, azt hiszem, hogy közben volt ilyen árnyék bennem, hogy mindenféle, de még inkább: ilyesfajta szenvedésre gondoltam, pontosabban: nem gondoltam közben másfajta szenvedésre; megaláztatásra, kitartásra, tűrésre gondoltam leginkább. Utolsó mondat, szövegtani szerepe van, kohézió, befejezés, summa, rezümé, minden, mindenki a maga hasonló szenvedéseire gondolt, nem a körömgombára. Szeretnél rajtakapni? Süss inkább sütit a világ összes vajából, ennék belőle!

        Azért jó nekem a blogom, bár most nagy pofont kaptam miatta, mert nem vagyok már olyan rettenetesen hiú és öntetszelgő, nem akarok nagyon okosnak, tévedhetetlennek, nobeldíjasnak tűnni, csak úgy írok, derűsen hibázok is, ennyire elgyötörten, ennyi hiány közepette mire telne? Vö. korábbi beszélgetésünkkel. -Ket. Csak úgy, éppen, ez van, ha van egy jó gondolat, egy szépen forduló mondat, én már jól vagyok, ez van, kedves olvasók.

        Azért nem a rosszindulatú emberekkel való viszonyba kerüléstől óvnám a leányokat, mert az összetartozás, a döntés a gyanútlan leányt belerántja egy teljesen ismeretlen viszonyrendszerbe. Ő maga harmadik állásában (egyszerre három) megszakadva joggal várta volna, bár 2007-2009-ig nem várt semmit, hogy az, aki mellett döntött, nem csak tejfölt vásárol, hanem valamiféle perspektívában is gondolkodik, s nem lesz mindenki más érdeke fontosabb, mindenki mindig megmagyarázva, a mi életünk meg elsumákolva. Miközben a t. családtagok azt lesték, miből élünk és miért lehetek én gyesen. Nos, én nem tudtam, hogy itt volt vagyon. És volt. Tetemes. És mindenki úgy nézett, és abba a rendszerbe húzott bele. És ezt előtte nem lehetett tudni. És kénytelen voltam beleállni, abszolút kénytelen, nincs más döntés, az elődöm nem állt bele, én nem akartam úgy járni. Jarrettet hallgatok. Sors van. Megfogant, lett, akkor mégis együtt, ez jobb volt, mármint ővele jobb volt, mint egyedül lett volna… minden lépésből következett a következő, és akkor a fejünkre borult, és meg kellett vívni, egymásért, hogy János látja-e, mi zajlik, lát-e engem, teljes valómban, hogy mit érek, mi vagyok neki, vagy ő is azonosul a “vállaltalak, örüljél” hihetetlenül romboló, hazug játszmával. Leginkább a halála előtt látta, akkor nagyon egyistenhívő lett, ahogy mindig engem várt, ahogy a sok tévedésemmel, gyengeségemmel együtt is én lehettem az abszolútum, minden belefért neki, sose haragudott, utánam kiáltozott öntudatlanul, megszakad a szívem mindjárt.

        Hát bekaphatják, ez kimaradt, hogy nem csak a művész úr …végignézek tágas erdőségemen… Ezt olvastad? (egy régi bejegyzés) Bekaphatják.

        Ezt a bekaphatják fílinget többen nem értik, mert bele sem gondolnak, miből jöttem én ki.
        Harmadik feleség voltam, és az még keményebb, mert akkor az embernek a húszéves leány az arcába mondhatja azt is: az én anyám sosem volt szerető! Na, őt ne bántsuk. Úgy esett, hogy életükben először beléptek ide, és akkor háromnegyed óra múlva, pont itt ahol most fekszem, meghalt János. Ezt nevezzük kegyelemnek. “Az ő kezei között fogok meghalni.” És lőn.

        Szeretem, ha magadról írsz. Nagyon erős a sodrása, nagyon átélhető. Értem, miért lettél jobb, és hogy ez miféle szenvedés.

        Ittam egy kis bort, elnézést mindenkitől, volt valami téma, írnék, nem lelem.
        Ez irodalom? Mi irodalom? Vajon ugyanazt nevezem irodalomnak, mint te?

        Kedvelés

      • Most bocs de kiragadok és átfogalmazok, mert kiugrott. “döntés a gyanútlan leányt belerántja egy teljesen ismeretlen viszonyrendszerbe” – milyen akkor ez: a döntés belerántja az embert egy teljesen ismeretlen viszonyrendszerbe? Vagy méginkább így: minél nagyobb horderejű egy döntés, annál inkább belerántja az embert egy teljesen ismeretlen viszonyrendszerbe? És akkor erről nem tudni, az volna a Gyanútlanság maga. És akkor leányainkat (fiainkat) a gyanútlanságtól lenne jó megóvni. A naivitástól? Hogyan lehet az élettapasztalatról az előítéletet lefőzni, besűríteni és átadni? Gondolom, nyíltság. Ritka a család, amelyikben nincsenek súlyos bűnökkel, mulasztásokkal, tévedésekkel terhelt történetek… lehetne kezdeni ezekkel.

        Mondjuk pont ez volt a bejegyzésed, megkésve gratulálok. Rajtakapni? Nem hinném, csak rosszul tűröm, ha lehülyéznek? Még akkor is, ha nem? És irritál a svung, nekem azzal azért kell gyanakvónak lennem, mert néha elkap, aztán megvan a baj.

        Kedvelés

      • Nekem semmi bajom a svungoddal és bennem sincs bántás.
        Azért gyanútlan az ember, ert olyat nem lehet kérdezni, hogy UGYE NEM ADOD ÉVEKIG FÉL FIZETÉSEDET AZ EXNEK ÉS NEM VESZEL A LEGNAGYOBB NYOMORBAN FÉLMILLIÓS AJÁNDÉKOT A LÁNYODNAK vagy UGYE NINCS A NEVEDEN OLYAN LAKÁS, AMIT ELSŐ FELESÉGED ÁRGUS SZEMEKKEL LES?
        Ilyen kérdések nem tehetők fel, elképzelhetetlen volt mindez, és nem is ezzel törődtünk, családot alapítottunk épp, dönteni kellett, ahogy az az ernst múzeumosban meg van írva, én döntöttem, hogyan lehetett volna erre felkészülni? Tudjuk, hogy mindenhol van gáz, de itt miféle kérdéseket tehettem volna fel, hogy megtudjam egyáltalán, hogy nincs elrendezve semmi, és hogy évekig hezitálni fog? Én is úgy voltam vele, hogy vállalt, nem éhezünk, legyen ennyi elég. Csakhogy a félszívű kiállás, az az egész kapcsolati dinamikát megborítja. Örüljek, hogy nem hagyott cserben…! Örültem. Ez egyenes út volt a bűntudatba, öngyűlöletbe, és kiáltozott bennem, hogy engem nem szeretnek, csak én örüljek, én csak örüljek?

        Akik azt tanácsolták, örüljek, meg el kellett volna vetetnem, satöbbi, azok mind a saját kisemmizett, megalázó történeteikről beszéltek voltaképp, régi történetekről, és azoknál én (aktuálisan) sokkal jobb, emeltebb fejű nő voltam. Az emberrel azt csinálják meg, amit hagy.

        Kedvelés

      • Te, beugrottam ennek. Amit írtál, nem szenvedés, illetve szenvedés, de inkább a saját rontásaid logikus következménye (elhíztál, túldolgoztad magad, krízisben csalárdul becsajoztál, nem lassítottál, eladhatatlan helyre költöztél, hitelért házasodtatok), meg a bipoláris kín, az nehéz lehet, de én ezt inkább fejlődésnek vagy következménynek nevezném.

        Kedvelés

      • Ide rakom, mert most ezt futottam végig. Szerintem nagyon is helye van egy konkrét szenvedéstörténetről szóló írás végén annak a mondatnak. Sok-sok gondolatot beindított, és abszolút revelatívan hatott többünkre. Nekem ez a családi perpatvar más vonalakon ismerős, de én még gyerekként éltem meg, saját tapasztalat nincs. Szenvedés viszont van, és gondolkodás is róla. Most döbbentem rá, miközben igehelyekért kutattam az Írást, hogy tényleg sose hangzott az el, hogy közelebb visz valamihez a szenvedés, csak annyi, hogy közelebb vihet, valakihez közelebb. Nagyon köszönöm, tényleg.

        Kedvelés

      • Gratulálok, kedves ájtatos ezoterikus bölcs narancsbőrös középkorú nő. Szóval akkor az van (nagy úr a kognitív disszonancia!) hogy az én szenvedésem nem szenvedés, illetve na jó, az (talán mert viszonylag érzékletesen írtam meg?), de inkább (inkább! – ???) a saját rontásaim logikus következménye, míg a tied, az nem, NEEEEM, és ilyet ne is mondjon senki, mert megkapja a magáét, a szenvedésednek semmi köze ahhoz, hogy bizonyos kérdéseket akkor feltehetetlennek gondoltál sőt mintha most is annak gondolnád őket (miközben persze nem igaz, hogy “ilyen kérdések nem tehetők fel”, bármilyen kérdések feltehetők, mint azt ebben az egy threadben is számos comment bizonyítja, van a tény, hogy a kérdések nem lettek feltéve, és van a viszonyulás ehhez a tényhez, ami viszont árulkodó), semmi köze ahhoz a tévedéshez sem (sokan elkövetik, de tévedés), hogy valakit a szenvedély vagy akár csak egy jelentős döntés majd a családi kontextusából tartósan hopp kiszakít, tehát ha a megvan a szenvedély vagy döntés, akkor a családi kontextusról le is van a gond… ez tök komoly? Inkább fejlődésnek vagy következménynek neveznéd? Hát minden szenvedés következmény!

        Továbbá vajon te tényleg azt gondolod, hogy a veled ellenséges, bántalmazó, gonosz szerzett családtagok maguk mind megfelelő érzelmi biztonságot nyújtó családokban serdültek fel, ahol különösebb tartós, személyiségtorzulást okozó hatások őket sosem érték, épp ellenkezőleg, a hiteles, önazonos, kreatív és érzelemgazdag életvitel paragonjai vették őket körül értő figyelemmel, ámde nagykorúságukat elérvén (vagy akár előbb is) elhatározták, hogy márpedig ők ezentúl gonoszak és anyagiasak lesznek? Vagy ez hogy?

        Te “beugrottál ennek” – én meg neked. További sikeres érzelmi önsegélyezést kívánok, minden jót.

        Kedvelés

      • Az egészből a narancsbőr stimmel. Mi bánt ennyire? Nem érzed, hogy te viszont bántottál a kérdésfelvetéssel? Nincs igazad. Azon kívül, hogy eszkimóként banánfára tényleg nem gondoltam, mondd el nekem, mintha egy tízéves gyereknek magyaráznád, hogy hol rontottam. Hogy teszem azt, ha tudom (nem tudtam, nem számoltam vele), hogy minden szeretőből lett feleségre sandán néznek, és mindenki kapzsi és csak a saját lakásvagyona érdekli, akkor mi van, mit tehettem volna.

        Mindig írnak nekem valamit, mindig elámulok, hogy de szép, aztán rájövök, hogy hoppá!
        Hajlandó vagy figyelni?

        Én nem őket választottam, én a magzatomat választottam, őket nem is választhattam — kiket? Hogy képzeled, ha tudok arról, hogy vannak szemetek, ha megkérdezem, hogy ezek, akik kellemetlen törvénytelennek látják őket, ugye nem akarják majd mínuszba fosztani az én gyerekeimet, akkor hogyan döntök? Nemhogy nekem nem volt módom ennyire előre átgondolni mindezt, Jánosnak sem voltak ilyen szempontjai, egészen addig, amíg el nem kezdődött a nyomásgyakorlás, a gyanakvás és intrika. Attól még hiba, igen, de nem tudom elképzelni, hogy ezek a kérdések felmerüljenek, se vagyonos nem vagyok, se rutinos házasodó, se ügyvéd, és őbenne sem merültek fel, annyira, hogy ő 2009 áprilisáig, amikor anyámék miatt már valamit lépni kellett volna lakásügyben, nem is tudta, gondolta át, hogy mi kinek a nevén van, pedig addigra már aláírta az ajándékozási szerződést. Semmi mást nem mondasz ezzel, mint azt, hogy nekem az farkastörvényeiket és önigazoló, arcátlan képmutatásukat el kellett volna fogadnom. Nos, nem fogadtam el, és emberükre akadtak, mert én majdnem jogász lettem, és egész nyugodtan olvasok törvényt meg határozattárt, és járok tárgyalásra. Csak eközben az, hogy a probléma rávilágított, János mennyire nem érti az egészet, mennyire nem lojális, mennyire azt gondolja: megkaptál engem, ennyi elég legyen (most felhorgad bennem: tényleg elég kellett volna legyen? de hiszen ez pont az az egyenlőtlenség, amiről annyit írtam!), inkább velem viteti el a balhét, engem lát és láttat agresszívnek, rengeteget rontott a kapcsolatunkon, az életünkön, megfosztott rengeteg örömtől, időtől. Annyit lehet mondani, hogy neki kellett volna tudatosnak lenni, aki ismerte az előzményeket: vagy látni, hogy ők ilyenek, és akkor nem mellettem dönteni, vagy pedig nagyon határozottan az első perctől képviselni az érdekeinket, amelyek az ő érdekei is voltak. Ez nem történt meg, és ezért tényleg nem én vagyok a felelős, aki nem is tudtam a családról, a vagyonról, nekem ilyenfajta szempontjaim nem voltak és nem is lehettek, én szültem és szoptattam, lehet, ez a bűnös naivitás, hogy azt gondoltam, hozzáigazítható egy véletlen gyerekhez az élet, lehet, ezt csak én akartam ennyire, lehet, hogy ilyen nincs, és minden más erre vonatkozó tanulság, de az erkölcsi probléma akkor sem kerülhető meg. Igen, én jól tettem, hogy vállaltam a gyereket, igen, jól tettem, hogy nem egyezkedtem és vacakoltam, hanem nyomorult tanárként, korrektorként, óriási hassal is mindent megtettem, hogy legyen lakhatásunk és megélhetés, és igen, jól tettem, hogy amikor kipattant a családi szarkeverés, próbálkoztam beszéddel, egyeztetéssel, jól tettem, hogy lojális voltam és sokat tűrő, és jól, hogy aztán ultimátumot adtam és beleálltam a helyzetbe, és igenis, ezt igazolja az élet. Sejtem, hogy neked ez önigazolás. Szerinted alapértelmezett, hogy biztos vannak ebben a családban is szemetek, mert láttunk már karón varjút? Nagyvonalúan átugrasz azon, hogy nem engem fosztottak ki, hanem elsősorban a gyerekeimet, nulladik sorban a saját apjukat, akinek ez a lojalitás-dilemma súlyosan rontotta az életminőségét. Mondd, ha ezek a kérdések feltehetőek, ha ezzel eleve kalkulálni kell, akkor mégis mire döbbent rá János. mi az ő életének a tanulsága? És az, hogy torz módon nőttek fel, és mindenkinek nehéz, az még csak nem is magyarázat.

        Amit a te életedről írtam, azt a te egyetlen kommentedből szűrtem le. Te mondtad, hogy egyre rosszabbul reagáltál, és igen, minden egyes helyzetben lehettél volna tudatosabb, vagy nem? Te a saját párkapcsolatodat rontottad, nektek nem voltak farkasok a bokorban, hacsak a feleséged ezotanulmányait, amelyekről szatirikusan írtál, nem vesszük, itt a te munkáddal, bipolaritásoddal és türelmetlen vagy nem tudom, milyen reakcióiddal volt gond, és enélkül is könnyen megeshetett volna, hogy nem kellesz, ja és olyan nagyon nem rossz a sztori vége, vagy te jóvátehetetlennek érzed? Az én sztorimban jóvátehetetlenség van.
        Kérlek, folytassuk, és mondd el, hogy ebből, amit leírtál, mi a szenvedés pontosan. Mesélj róla, figyelek. És ne vessük össze az enyémmel. Mi értelme? Nekem nem a prkapcsolatomban volt a probléma. Mondd meg, mit tehettem, úgy döntöttem, megszülöm, és jött vele — legnagyobb döbbenetemre — János. Ha ő gyerek, akkor jár neki, vagy nem? Ők olyasmit, pont ezt a járéást vonták kétségbe és akartak erkölcsi meg ügyvédi ügyeskedéssel kijátszani, amit kultúrkörünk, polgári törvényeink és józan eszünk szigorúan véd. Nem, erre nem lehet számítani, az nagyon sötét világ volna. Honnan kellett volna, hogy tapasztalatom legyen erről, mondd?

        De azért ma már nem látom annyira szépnek és sorsszerűnek a történetünket. Nagyon keserves, nagyon sokat kér mindenkitől, nem, ilyen fordulatok és megigazulások talán mégsincsenek, és nekem nemet kellett volna mondanom 2007 januárjában, nagy-nagy nemet, de nem mondtam, és elviseltem a következményeket, és rosszabb ember lettem. Én nem szeretnék már az lenni, aki mások élethazugságára rávilágít a létezésével, mert magamnak sem marad már belőlem, mire vége lesz. Én már itt az erdőben fogok élni csendben, énnekem többet ilyen dilemmám nem lesz, csak örömeim.

        Kedvelik 1 személy

      • “Túl vagyok már azon, hogy mindezért, sok év sok hallgatásáért a gyerekeit vagy az anyját hibáztassam. A gyerekei a folyadék, ő az edény. Ha engem kérdeztek, így lesz valaki körülmény, egyáltalán nem az erdei andalgó séták meg a lihegő ruhatépés hiánya miatt. Amikor éles a helyzet, éles a fény, amikor nagyon nem mindegy a sors, a valóság, a jövő, akkor kiderül, hogy meg lehet-e bízni a másikban, akkor kiderül, hogy a másik gondol-e miránk is, vagy csak a szerepére. Akkor árnyalódik a blogon felvázolt idill, mert úgyse bírtátok már, akkor kiderül, számított-e az én sok türelmem, megbocsátásom, harcom, érvem, levelem, ultimátumom, a párterápia évei, a szereppel szemben, számítanak-e a szerelemből fogantak, és hát nem. Megértés nincs, legfeljebb kényszer, rákényszerít a kényszerre, az meg, az ő kényszerítése és az én jobb híján alkalmazott kényszerem megöli a szerelmet, és akkor pont. Ő most sietve harmincra nyeste a tartásdíjat két napos sírás után, mert én nem tudtam, hogy nem harminc, mert ő nekem hazudott: mert majd ő elintézi, ez még tavasszal volt, de nem intézte el, hanem félt, félt a történelem szakos életmódkirálynőtől, és inkább hazudott, és most gyorsan írt egy kétsoros e-mailt, és néz rám, hogy de ő elintézte, mi a baj? Az a baj, hogy hazudtál, és félsz, és csak erőszakra csinálsz bármit, az, bármit, ami most az életünk kerete, és amit te élvezel a leginkább, és amint nem nézek oda, megint hazudsz majd, és velem cipelteted meg a két- és négyéves gyerekeiddel mások elrontott, szétivott, széthazudott, erkölcsös életének a terhét, az a baj, és mindezt miért? hogy te jó fejnek érezhesd magad, azért, az.

        A tanulság annyi, hogy aki szerető, az ne csodálkozzon. Továbbá ha én nem mehetek el dolgozni teljes állásba, és nem mehetek, és nem a kétéves miatt elsősorban, és még a kislakás bérlője sem fizeti ki utólag sem az igen alacsony bérleti díjat sem, akkor mi decemberre éhenhalunk.

        Hogy szeretem-e? És ha szeretem? Csak rosszabb. Szeretem.”

        Kedvelés

      • Ide is beírom, hogy a fenti üzenetváltásban sikerült egyszerre igen ellenségesnek és hülyének is lennem. Nem más ez, mint elrettentő példa. A blogíró egy toleranciabajnok, de tényleg.

        Kedvelés

      • Érdekes érzés, amikor felvállalva a saját történetünket, egy ponton mindenképpen elkerülhetetlenné válik az is, hogy azok, akik a részesei még, nem feltétlenül tűnnek fel benne jó színben. Csak olyanban, amilyenek éppen. És nem az felelős ezért, aki a történetet írja, s nem is ő veti rájuk a rossz fényt.
        Ő csak világosságot teremt a szavakba foglalt érzésekkel és gondolatokkal, amiben aztán mindenki látszik.
        Hát ez van. És igen: ez jó. Így jó, szerintem is.

        Kedvelés

      • és ez nagy bátorság, én simán hagytam és hagynám most is magam lehurrogni. idegeneknek már visszaszólok, de családtagnak még mindig nem tenném.

        Kedvelés

  25. Amikor meghalni készültem, eszembe jutott, hogy a még fiatal férjemnek utána születhet gyereke. Rögtön elkezdtem a hagyatékkal kapcsolatos törvényeket olvasni, és azon agyalni, hogyan tudom a gyerekeimet előnyösebb pozícióba juttatni a majdani nagyszülői örökség tekintetében. Aztán a gyerekeim és a férjem mondták, hogy hagyjam már abba, az egyetlen biztos módszer, ha nem halok meg. Furcsa szembesülés volt magammal, azt hittem nem vagyok anyagias.

    Kedvelés

  26. Nem voltam ilyen helyzetben, egyik oldalról sem. Próbáltam egész délelőtt elképzelni, hogy apám egyszercsak új családot alapít. Vagy félrelép. Vagy ez megtörtént évekkel előbb. Összeomlik a világképem, mindez nagy trauma. Ja, és ezzel az én örökségem is megfeleződik???
    Próbálom elképzelni, hogy a férjem elhagy, és új családot alapít. Extranagy trauma, összeomlik a világom. És a gyerekeim öröksége is megfeleződik?
    Az ehhez hasonló problémák kezelésére a közkeletű bölcsesség nem nyújt segítséget, és semmilyen szinten nem vagyunk felkészítve az ilyen helyzetekre. Félek, az új alaptantervben sem szerepel. Pedig közben mindaz, amit a konzervatív családkép általánosnak tüntet fel – hetero, monogám pár, házassággal megpecsételt kapcsolatából származó, vágyott és tervezett közös gyerekekkel, akiket közösen nevelnek, egyik fél sem elvált, nincs mástól gyerekük – nos, ez egyre inkább a kivétel. Én is kilógok belőle.

    Mondok egy egyszerűbb helyzetet. Tegyük fel, hogy rajtakapom a férjemet, amint épp megcsal egy műlovarnővel (hommage á Békés Pál). Kérdés: kinek kaparjam ki a szemét? A férjemét, a műlovarnőét, vagy a sajátomét?
    Ebben a helyzetben meglepően sok ember úgy gondolkodna, hogy a műlovarnő egy utolsó szemét, de a férjemnek megbocsátok.
    Pedig: ki esküdött nekem örök hűséget, az a harmadik, vagy a férjem?
    Ki volt tisztában a házasságunk pontos állapotával? A férjem.
    Ki tudja felmérni, én mit gondolok a hűtlenségről, legyintéssel intézem-e el vagy öngyilkos leszek? A férjem.
    A harmadik akár azt se tudhatta, hogy nős emberrel van dolga, vagy úgy tudta, hogy épp válunk, vagy nyitott házasságban élünk vagy bármi.
    Szerintem ez egy elég egyszerű morális kérdés, és a társadalom széles köre már ebben sem ért egyet. Szerintetek?

    És ebből következnek a projekció, hárítás, bűnbakkeresés és felmentés mechanizmusai. Adott esetben az, hogy a többedik feleséget cédának nevezik ki, ő viszi el a balhét, de a férjet, aki a döntést hozta, tisztára mossák. Ő legfeljebb gyenge volt és manipulálható, de a bűnös a “céda”.
    Éva valami ilyesminek eshetett áldozatul.

    Kedvelés

    • Mondok egy másik, egyszerűbb (egyszerűbb? ) példát. Igaz is, meg sajátom is. Miután elváltam, a rám eső részből vettem egy kicsi házat, egy per egyben az én tulajdonom, ott éldegélünk a lányommal, és nekem megvan az a gyönyörű és biztos tudatom, hogy ez az én fészkem, engem innen senki nem rakhat ki, menedék a világ elől nekünk, nekem, és biztos pont a lányomnak a felnövéshez, a konyhaablakból rálát az iskolára, és vice versa. Aztán lett nekem egy élettársam, és egy idő után bővülni kellett volna, hogy az ő gyerekének is legyen hely, hát egy pár millát talán beletett volna, még egy szobára. Akkor ütött be a krach, hogy hogy is legyen, ha összedől a (kártya)vár valamilyen oknál fogva… Mert az egy dolog, ha szakítanánk, és (talán) számíthatnék a jóindulatára, de ha meghalna? Akkor nekem (nyilván) el kellene adnom a házat, hogy az ő részét ki tudjam fizetni a fiának, akinek az anyjával nagyon rossz volt a kapcsolat, kíméletet és haladékot nem ismerve követelte volna a jussát, hol érdekelte volna őt, hogy nekem ki kell rángatnom a lányomat gyökerestül, iskolástul, a megszokott környezetéből, szobájából, kertjéből, szomszéd rétessütős Juci néni mellől? És igaza lett volna egyébként, hogy a saját fia érdekeiért küzd? Igen. Igaza volt az ex-emnek, hogy miért vetítek előre katasztrófaforgatókönyvet és “anyagias” vagyok? Igen. Meg azért is, mert azt állította, hogy nem merem elkötelezni már magam, és teljesen belevetni magam (anyagilag is) egy kapcsolatba? Igen.
      Nekem igazam volt, hogy a válás után bekövetkező kiszolgáltatottságom miatt már jóval tudatosabb voltam, és védtem az érdekeinket? Igen. Az exemnek azért, hogy a fiának is megszavazta az örökséget? Igen. És nekem meg azért, hogy nem akartam még1x megélni, hogy valaki azt mondja: költöznöd KELL, és akkor nekem tényleg költöznöm kell, és már megint nincs döntési lehetőségem?. Igen, igazam volt.
      Kinek volt igaza?

      Kedvelés

      • Ez még ennél is bonyolultabb, mert ha kiskorú szülője hal meg, még ott a gyámhivatal is, aki őrködik az örökség felett. Ilyen esetben szerintem az a jó megoldás, hogy a ház bővítése fejében a másik fél kap valami vagyontárgyat (autó pl.), és az ingatlan marad az eredeti tulajdonos nevén.
        Nem is értem, hogy jön ide az elköteleződés. Neked nem kell elköteleződni a másik gyereke felé is. Anyagilag meg főleg nem.

        Kedvelés

      • Az elköteleződés úgy jön ide, hogy ez akkor egy téves értelmezés volt nekem, vagyis köztünk, azaz: teljes (!) elköteleződés, azaz mindenen osztozunk, jön ami jön, és totál bizalommal kell belevetni magunkat a kapcsolatba (ma már farkasvakság nekem ez a fajta bizalom, és a tudatosság hiányára és a realitások tagadására utal.) Az viszont igaz volt, hogy én már többet nem tudtam úgy bízni, és soha nem is fogok tudni, mert lett ez a kemény mag bennem, és aki ehhez hozzáér, az “nagyot koppan, aztán elhallgat”.
        Az talán árnyalja a történetet, hogy ez az ex-em aztán nagybecsű *kozmaszilárd* írásait osztogatta. Hogy mi a nő és az asszony dolga, mármint. Nekem az lett volna, hogy kiszolgáltassam magunkat anyagilag, bizonyítandó a “feltétlen szeretet”emet.
        Egy másik szelete ennek a történetnek, ami itt többször megjelenik Éva írásában meg a kommentekben is, hogy nyilván annak a másik anyukának meg az lett volna a dolga, hogy forszírozza a házunk eladását, és küzdjön a fia érdekeiért. Ezért van az, hogy ha én írok ide, akkor kaphatok olyan választ, hogy jól tettem, hogy nem szolgáltattam ki magam, ha pedig ő ir(na) ide, akkor azt, hogy jól tette volna, hogy nem hagyja, hogy rosszul járjanak.
        Én meg mindig kínlódok annak a helyrerakásával, hogy annak a véleménye/érvelése/írása/szava van egy közösség által megtámogatva, aki éppen oda ír, vagy a közösség jobban ismeri/elfogadja/kedveli. De ez már egy mellékszál.

        Kedvelés

      • “Én meg mindig kínlódok annak a helyrerakásával, hogy annak a véleménye/érvelése/írása/szava van egy közösség által megtámogatva, aki éppen oda ír, vagy a közösség jobban ismeri/elfogadja/kedveli. De ez már egy mellékszál.” Ez engem példátlanul izgat.
        Ez az egész enedik feleséges/férjes/gyermekes kérdés is. Én egy szeretőt tartó (igaz-e milyen megalázó kifejezés ez is, de amíg a barikád túlsó oldalán vagyok, nem is zavar annyira), önzőségből és kényelemből családját felrúgó középkorú, intelligens, különösen virgonc, művelt, zéró empátiával rendelkező férfi felnőtt lánya vagyok. És akármennyit olvasok, elemzem, teszem ide-oda a tényeket, megértek, okos vagyok, nagyvonalú ésatöbbi, én az apám szeretőjét soha nem voltam képes igazán megkedvelni. A válást nem tudtam jól kezelni, beszéljünk a rossz érzelmekről is: kivonta alólam a biztonságtudatot, hihetetlen logisztikai manőverekbe kényszerített, beosztani az időt, kivel mennyit, hogyan, hol az ágyam, hova megyek haza, amikor hazamegyek a szüleimet meglátogatni, kinél alszom, kivel miről beszélgetek, ha az egyikkel átéltünk valami jót, mondhatom-e a másiknak, vigasztalni őket és főleg anyámat, mert mindhiába kettejük közös élete vezetett végül a váláshoz (mondjuk apámról önmagában meg lehetne írni a Hétköznapi Hímsovinizmus legtöbb fejezetét, szigorúan kivéve mindent, ami fizikai bántalmazás), attól még anyám volt az, aki úgy élte meg, hogy őt lecserélték egy 30 évvel fiatalabb, csettintésre nedvesedő (és ez nem gonoszkodás, hanem ez volt az egyik ok, hogy anyám már nem annyira, de ez a nő, ez aztán akárhol, akármikor, és ez olyan esély, amiről egy ereje teljében lévő férfi nem mondhat le, különben is a gyermekek már önellátók), feszes testű, házias csajra, aki alig volt néhány évvel idősebb, mint én. És dobjatok rám akárhány követ, én ezzel a nővel mindig tisztelettudó voltam, karácsonyra ajándékot vettem neki és megkérdeztem hogy van, de ennél több érzelmet nem tudtam magamból kihozni. Lehet, hogy ha egy nagyon okos, karakán, művelt, világlátott nő lett volna … Nem tudom. Idővel elkezdtem sajnálni, ugyanis hiába költözött anyám el, majd néhány év múlva vált el, apám ezt a nőt nem emelte ki a szerető státuszból, még csak össze sem költöztek, nemhogy házasság, vagy gyerek. Egyébként a csaj borzasztóan akart gyermeket, és én velőig voltam belesápadva a lehetőségbe. Ebben a tekintetben iszonyú prűd vagyok, nem tudom miért, tényleg, ha apám egy korabeli pasival állít haza, azt is hamarabb megtanultam volna kezelni, mint a 30 évvel fiatalabb nőjének csinált gyermeket, aki pont az első unokájával lett volna egyidős. És bármilyen ronda is ez, biza felmerült a vagyon kérdése is, nem tetemes, de nagy ingatlan, hozzátartozó telekkel, mi a húgommal kellett volna osztozzunk ezen az apám új nőjével? Új gyermekével? Persze, apám ebben is trükkös volt, ugyanis a ház mai napig az ő és az anyám nevén van, nem is hajlandó ezen változtatni, egy kicsit fukarságból, egy kicsit, hogy védjen minket (súlyos elköteleződési problémái vannak). Gyerekügyben, apámban volt annyi józanság, hogy egy alkalommal mondta nekünk a húgommal, hogy “titeket is alig tudtalak megszeretni, mit kezdenék most egy új gyermekkel?” Végül, teljesen érthető módon, a nő megunta a várakozást valami méltó és decens kapcsolatra és sorozatban kétszer kirúgta apámat, ez a második tartósnak bizonyul.
        Szóval, ami foglalkoztat, egyrészt, hogy a gyermekek, bárhány évesek legyenek, ha nem egy láthatóan és kézzelfoghatóan bántalmazó házasságból szabadulnak a válással, és esetleg még jó viszonyban is vannak a szüleikkel, akkor iszonyú nehezen fogják megszeretni az új élettársat, ha valaha is, másrészt, hogy vajon hogy lenne, ha az apám volt szeretője itt olvasna rendszeresen és kommentelne és elmesélné, hogy az apám két felnőtt gyermeke milyen visszautasító volt vele évekig, meg amiket ő megélt?

        Kedvelés

      • Értem, nagyon értem, és hát erről beszélek, de most már csak magamat ismételgetem tényleg. Hogy az éremnek mindig megvan a két, három, négy, akárhány oldala, és a saját szemszögéből fog mindenki hozni olyan erős racionális és/vagy érzelmi indokokat, amelyek (főleg, ha egy bejáratott, támogató közösségben, én úgy hívom: belső körömben hangzanak el), meg fogják állni a helyüket.

        Kedvelés

      • Naja: belső kör. Azért érdemes elfogulatlanabb emberekkel is beszélgetni, mert szerintem nem árt, ha objektívABBan is láthatod az életed, a döntéseidet. Nem fontos, hogy elfogadják – csak ne ítélkezzenek.

        Kedvelés

      • blaci200-nak: itt nem rólam van szó elsősorban, hanem a szakmámban is látom, hogy mennyire sok oldala van egy-egy helyzetnek. Gyakorlatilag ahány szereplő, annyi “igazság”.

        Kedvelés

      • Ja, értem. Igen, ez igaz. Amíg fennmarad egy elfogadható kommunikáció, addig ezeket az igazságokat lehet közelíteni. Nekünk sikerült, lényegében.
        Merilyennagyon intelligensek vagyunk 😉

        Kedvelés

      • Azért hozta volna a fiát, mert ő volt vele otthon 3 éves koráig, az anyuka visszament dolgozni nagyon korán, és a gyerek az apjához ragaszkodott sokkal inkább. Így az ex-em vállalta volna, full time is, hétköznapokkal is, fürdetéssel meg fogmosással, meg ruhamosással és minden nyűggel. Ezt meg becsültem benne, ez így volt szép. Úgyhogy ez nem is volt kérdés, nem ez volt a kérdés.

        Kedvelés

      • de miért nem volt egy olyan opció hogy az ő házába. a pasi házába. oda vigye a saját fiát. te meg maradsz a sajátodban.
        illetve ha szépen kér néha átmész hozzá szexelni. ez miért nem opció?? (tudom a választ: mert nem volt háza.)
        de innen meg is van a megoldás: a ház bővítése nem keletkeztet jogot a ház felére, negyedére, ötödére, semmiére. a ráköltött összegre van csupán joga, amiből le kell vonni a lakhatás költségét (amit albérletre költött volna). hidd el nincs sok követelése, pedig ezt nagyon el akarták hitetni veled

        Kedvelés

      • Nekem van egy kis lakásom, s már régen eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó senkivel sem osztozni rajta. Oda lehet költözni, de nem fog a másik nevére kerülni belőle semmi, s nem fog közös vagyonba sem bekerülni. Nem fogom eladni azért, hogy vegyünk együtt egy nagyobbat, még úgy sem, ha a másik egyenlő összeggel száll be a nagyobba, közösbe.
        Ez a lakás a szüleim munkájának, s az én munkámnak az eredménye, ehhez egy későbbi kapcsolatnak nincs köze. De a fő oka annak, hogy nem vinném be soha a közösbe, hogy nem akarok kiszolgáltatott lenni, s nekem kell az, hogy tudom, hogy mindig van B-terv. Sok kritikát kaptam már ezért, hogy így nem lehet hozzáállni, meg majd a házasságban minden közös lesz, meg kell osztani, irigy vagyok, stb. Én egyszerűen ragaszkodom az anyagi függetlenségemhez, s ez a lakás ennek az egyik fontos része.

        Kedvelés

      • “Sok kritikát kaptam már ezért, hogy így nem lehet hozzáállni, meg majd a házasságban minden közös lesz, meg kell osztani, irigy vagyok, stb.”
        Nem, rosszul tudják, a házasság előtt szerzett vagyon soha nem lesz közös!

        Kedvelés

      • jogos. nálunk a lakás nagy része az én nevemen volt, de a válás után a szüleim fizették ki a volt férjem részét, nekem ez rossz érzés volt, mert a lakást is tőlük kaptam. szégyelltem magam, hogy az én elbaltázott életem miatt nekik kell fizetni, még most is lelkiismeret-furdalásom van, ha eszembe jut. a férjem családja is tett vmit a felújításba, ezért kötöttük annak idején a szerződést. nagy lakás volt, el akartam adni a válás után, aztán apám úgy gondolta, ne, nagy a cécó, csak még többet kifizetünk majd, banki hitel, stb., és úgyse maradok egyedül. igaza lett, most itt élünk a második férjemmel, az ő kis lakását kiadta, abból fizeti a hitelt. sose mennék bele, hogy adjuk el mindkettőt, és vegyünk, mondjuk, egy házat. és nem azért, mert nem szeretem, nem bízom benne, stb. magyarországon ez veszélyes ügylet, nagyon rosszak a viszonyok, ez az egész öröklés-dolog, az, hogy lakást bérelni a legtöbb embernek lehetetlen… több évig éltem németo.ban, és irigykedve néztem, ahogy a szakító párok már a következő héten két külön, bérelt lakásba költöznek, mert simán ki tudják fizetni, még a bölcsészek is, sőt, diákok is. ott nem olyan nagy divat a saját lakás. de itt, ilyen körülmények között kész öngyilkosság lehet egy közösen vásárolt ingatlan.

        Kedvelés

      • Szinte senki nem akarta érteni miért volt az, hogy én sosem akartam a férjemmel közös ingatlant. Volt neki egy lakása, nekem egy lakásom, hát miért nem rakjuk össze a kettőt? ÉS hiába mondtam, ez az én biztonsági hálóm, és nem csak azért, ha bármi miatt véget ér a kapcsolatunk, mindenkinek marad fedél a feje felett, hanem az a fajta mentőháló is, hpogy nem kell a gyűlölködésig lesüllyedjünk ahhoz, hogy kerüljön valami nekünk is. Soha, egy pillanatig sem bántam meg, még így nyolc év után sem, és ő az egyetlen, aki érti, aki nem kárhoztat, aki nem nagyravágyó. Úgyhogy most élünk egy 3 szobásban a lányunkkal, és bár semmi jele nincs annak hogy ez ne maradjon így (de hát ki indul neki úgy párkapcsolatnak, házasságnak, hogy farkasok marakodása lesz belőle) mégis jó a tudat, hogy vigyázunk a jövőbeni önmagunkra is.
        Én egyébként mindig azt mondtam, amikor mások (család) azt forszírozták, hogy csináljunk a kettőből közöst, hogy erre csak úgy vagyok hajlandó, ha veszünk két egymás melletti lakást, és azt egybenyitjuk. Aztán ha beüt a krach, akkor újra az egyből kettő lesz, és a (fiktív) gyerekeinknek legalább kéznyújtásnyira marad apjuk is, anyjuk is.

        Kedvelés

      • Nekünk közös volt, két normálisra (vagy akár egy pici+egy normális) nem tellett volna. Aztán elváltunk, és megosztoztunk, neki a gyerekekkel lesz egy nem nagy, nekem meg egy kicsi, ahol azért leférnek a gyerekek, mikor nálam vannak. Ha úgy alakulna, akkor tartósan is, de azért szűkösen.

        Kedvelés

      • Ó, az ilyesfajta helyzetből folyó gyűlölködés… apám „proli”-ként házasodott be a nagypolgári villába, adu ásszá lett mindez a későbbi fröcsögő gyűlölködésben, aztán amikor anyám udvariasan elpatkolt és én lettem a nagypolgári villa örökösnője, akkor jogfolytonosság alapján én kaptam az elmebetegség határán táncoló apámtól az őrjöngő gyűlöletet, hogy őt a rohadt kurvák csak dolgoztatták a ház körül, de haszonélvezőként előbb gyújtja fel a házat, minthogy az én kedvemért egy szalmaszálat is keresztbe tegyen…és később én lettem majdnem eltartott egy másik országban, az vágott elementárisan pofán, mikor közölték velem, hogy „igen, édesem, a pénztárcám nap mint nap megérzi, hogy te szeretsz jól élni”, a jól élés azt jelentette, hogy néha-néha moziba menni és jó alapanyagokat venni ahhoz a vacsorához, amit az én munkám révén ketten eszünk meg… azóta vallom: tiszta tulajdonviszonyokat akarok, nincsen nagylelkű befogadás, küszöbön nyüszítő nincstelenek feltétel nélküli beinvitálása, „clara pacta boni amici”, csak a tiszta és független vagyoni viszonyokra lehet építeni bármit is. Én is megkeményedtem, régóta emlegetem én is magam kapcsán a vídiát… nem tudom, mennyire “jó” mindez, mennyire összeegyeztethető a társadalmi elvárásokkal, de teszek az egészre, az anyagi függetlenségemet senkiért és semmiért nem adom fel immár, sohasem.

        Kedvelés

      • Nagyon szeretném, ha Csakazolvassa bloggernő írna az emigráció problematikájáról, amivel végülis a fél ország néz farkasszemet.
        Elég gyakori az a felállás, hogy a férfi kap jó lehetőséget külföldön, a nő megy vele, de ő nem tud kint dolgozni, vagy nem képzettségnek megfelelően. Vagy megbeszélik, hogy a nő otthon marad gyerekezni.
        Vagy a nő egy külföldihez megy hozzá, és odaköltözik.
        Szerintem a kiszolgáltatottság új dimenziói nyílnak meg egy idegen országban, na persze nagyon jól is elsülhet az egész.

        Kedvelés

      • én is azt szoktam mondani, ha elválunk (persze, nem tudom elképzelni, de hát az első is öröknek indult), akkor a férjemnek is van hova menni, ez a lakás meg még mindig akkora, hogy ha a gyerek felnő (még nincs, de lesz), neki is kijön belőle egy kisebb. én nyugodt vagyok, amióta beláttam, hogy ez az ország, ez a rendszer ilyen, ehhez kell alkalmazkodni, nem jobb így? ha már ilyen szerencsések vagyunk, hogy 34 évesen akadtunk össze, és mindkettőnknek volt már lakása, mert a szüleink ezt fontosnak tartották. a romantika meg megvan a tóparton, naplementében, nem itt kell gyakorolni:) de persze emlékszem ám, amikor 22 évesen a saját unokatestvéremet, aki válás után a második férjével már nem akart közös lakást, “anyagiasnak” és “megkeményedettnek” neveztem, hát igen, isten nem ver bottal:)

        Kedvelés

      • Csakazolvassa bloggernőtől nagyon várunk egy bejegyzést arról, mivel jár “egy másik országban eltartottnak lenni”. Mivel a fél ország az emigráció lehetőségével néz farkasszemet, ez tömegkérdés. Sok esetben a férfinak van munkája kint, a nő megy htb lesz vagy a gyerekkel marad otthon.
        Sok szempontból nagyobb rabság, mint idehaza gyesen lenni, bár persze jól is elsülhet.
        Várjuk a posztot, ha megihlet!

        Kedvelés

      • Ne, légyszi, ne, most ne legyen kívánságműsor, még az se megy most, ami nekem jut eszembe, egyébként olaszorszagbajottem mintha már megírta volna ezt, tényleg, nem írnál az örökbefogadással kapcsolatos őszinteségről?

        Kedvelés

      • Dél-Európa egyk legkonzervatívabb régiójába mentem ki függetlenként, aztán lettem helyi férfi menyasszonya, a történet lehetne realista családregény, semmiképpen sem mintaértékű, legfeljebb E/1 szempontból megírt, vitriolos szociográfia. Külföldihez férjhezmenő nőkrők könyvtárnyi történetem van, meneküléstörténetek, kompromisszumok, önáltatások ezerszínű történetcsokra. Kell ez nekünk, mondd….?

        Kedvelés

      • Számomra a magyar férfihez hozzámenés kilátása még demotiválóbb 😀 Eddig a nyugati férfiakban bíztam, ne tépd ki alólam a remény utolsó parányi szőnyegét is! 😀 Biztosan van különbség e szempontból egyes nációk, földrajzi régiók, kultúrák stb. között. Ugye?????

        Kedvelés

      • Igazad van, nagyon is. Hiszen élsz valakivel egy házban amit közösen hoztatok össze, és amit folyton az “ÉN”, és nem a “MI” házunkként emleget. És akkor egyszer megkérded, hogy miért is van ez így, akkor még fel is háborodik…hát ÉN építettem!! Na, ilyenkor gondolod, hogy ennek itt a vége, hiszen együtt élsz valakivel 20 éve, három gyereket szülsz is ám( hogy felépíthesse a házát) ragyog minden,főzölmosol, suliba jársz, dolgozol ám ….Az Ő háza…ő tolt bele mindent…Itt a vége.

        Kedvelés

      • Képviselőné… megesett rajtad a szívem, átadok hát egy kézzel makramézott/keresztszemezett/dekupázsolt icipici szőnyegecskedarabocskát… különbség, azt bizonyosan van. 😀 Bennfenntes elsusogott tippként még elsóhajtom… inkább északi irányban keresgélj… 😀

        Kedvelés

      • Látod, láTOD? Ezért olyan boldogtalanok a modern Női Hölgyek, mert semmi nem elég nekik, az az örökös elégedetlenség, meg az a nagyravágyás! A tökéletes Férfi kell nekik, a klimaktikusan tökéletes helyen! Ahelyett, hogy makraméznának az akárhol levő családi Tűzhely mellett… 😀

        Kedvelés

      • jaj, azt hittem, ma képtelen vagyok röhögni… de, hogy modoros legyek, “naggyon hülyék vagytok”, de jó. amúgy nagyon érdekes, hát írjátok meg ti! én pl. fiatalon nagyon szerettem volna külföldi férjet, az olyan jól néz ki. és milyen sok fiatal szeretne ma is! meg az anyjuk. úgy értem, mint vőt.

        Kedvelés

      • Rella, ha máma mégis teli szájjal nevetsz, az igen jó dolog. 😀 Egyébként nem tudom, hány éves vagy, de az én – dinoszauruszok körében töltött – kislánykoromban vált fogalommá a “digózás” = olasz pasi/férj fogása, mert olyan jól mutat a vitrinben a nippek mellett, no meg a magyar anyuka is előrerukkolhatott a Zserbó-béli rangsorban a többi kávénéni körében, hiszen neki valódi olasz veje van, nem holmi Vörös Október Férfiruhagyárban gyártott magyar konfekció! Vitriolos (képzeletbeli) szociográfiámban külön fejezetet érdemelnének ezek az anyukák… és Istenem, hogy egy külföldi vő is státuszszimbólum lehet, még ma is… inkább megyek, és dúlt lelkemet lehűtöm egy kis gobelinhímzéssel. Hah. 😀

        Kedvelés

      • Vitriolosan szofisztikált verbális vicc. 😀 Pont azt mondtam, amit szerettem volna, Laci. 😀

        Kedvelés

      • Érdekes, ezt a “köteleződjünk el anyagilag” szöveget általában az nyomatja, akinek nincs semmije (vagy jóval kevesebbje van).

        Kedvelés

      • Jaja, meg a “ha igazán szeretnél nem akarnál házassági szerződést kötni” szöveget is.

        Kedvelés

      • Én korábban anyagiasnak tartottam a szerződés kötését. Nem is kötöttünk, eddig nem volt gond.
        De ezt a bejegyzést olvasva revideáltam álláspontomat.
        Miért szégyen a szerelemben a határok lefektetése? Az anyagiak tisztázása?

        Sok esetben már a szerződés megfogalmazásánál szétmennének a felek.

        Kedvelés

      • Na, ez az, ami engem nem tud meghatni. Két okból sem. Az egyik az, hogy fontos, hogy anyagi kérdésekben egyformán gondolkodjunk, ennek egyik része, hogy lefektetjük a kereteket egy szerződéssel; ha erre nem hajlandó, sőt érzelmileg, akárhogy zsarolni akar, akkor nem gondolkodunk hasonlóan ebben a kérdésben, s ez nem jó.
        A másik sokkal egyszerűbb: inkább vállalnám a konfliktust a szerződés megbeszélésével, mert ez nem okoz számomra akkora problémát, mint okozna az, ha elválnánk, s pl. fedél nélkül maradnék, vagy elvinné azt, amiért megdolgoztam korábban. Attól tuti gutaütést kapnék. (Nem vagyok pesszimista, csak láttam, hallottam már rémsztorikat, s nem tudhatom, mi lesz 5, 10, 15 év múlva.)

        Kedvelés

      • Tényleg nem volt saját ingatlanja, bérelt lakásban élt, mielőtt hozzám költözött volna. Egyébként itt volt még egy nagy kérdés, amiben másképp gondolkodtunk. Szóval kérdezem: Ti hogy csináljátok, csinálnátok: ha hozzátok költözik az addig (mondjuk legyen példaként 50.000 Ft + rezsi) albérletet fizető férfi, akkor mit vártok (kértek) tőle? Nyilván a rezsi felébe beszáll, de az általa addig kifizetett 50.000 Ft-ot ő innentől megtakarítja, kvázi ennyivel több bevétele van. Ez maradjon az övé, vagy valamilyen formában szálljon bele a lakhatásba?

        Kedvelés

      • hű!
        el tudom képzelni. de lehet opció, hogy nem költözik oda. az a baj hogy hihetetlen módon le vagyunk gyengítve.
        tudjuk a megoldást, de olyan rohadt nehéz erősnek maradni. (ugye tudjuk, hogy ez első babázásunknál kezdődött kb. egy éves korunkban?)

        Kedvelés

      • Nekem azért ez, bár jogos, kicsit meredeknek tűnik. Ámbár ha belegondolok, hogy legtöbbször mit vállal a nő az összeköltözéssel és mit a férfi, menekülnék ettől a felállástól (szerencsére engem nem érint a téma, de ha úgy hozná az élet, valószínűleg nem költöznék össze a saját lakásomban senkivel). Ahogy írtad előbb egy kommentben ettől még összejöhetnénk “romantikázni” hol az én lakásomban, hol az övében, de hogy jöjjön az összeköltözéssel járó hotelszolgáltatás igénylése a férfi részéről (“ma mi lesz a vacsora drágám?”, “kimostad a szennyest?” na azt már nem).

        Kedvelés

      • Ennek a felállásnak az is a csapdája (hozzám költözik a pasi, vagy még rosszabb akkor, ha hivatalosan nem lakik ott, csak ott héderel), hogy ő mindig “vendég”, tehát még egy érv, hogy ő ki legyen szolgálva és/vagy kevesebb felelősséget vállaljon a lakhatással járó szervezési és karbantartó feladatokból.

        Kedvelés

      • Az én tervem arra a valószínűtlen esetre, hogy élettársi kapcsolatba keveredek valakivel az, hogy közös albérletbe költözünk és jövedelmünk arányában osztjuk fel a költségeket. (Nekem van lakásom, amit ez esetben valószínűleg kiadnék bérbe, de ezzel kapcsolatban kizárólag enyém a döntés joga és a hasznot is én húzom.)
        Na persze ez az én elképzelésem, ki tudja, mit hoz a jövő 🙂 De nekem elég egyszerűnek és igazságosnak hangzik. Nehezen tudok elképzelni elfogadható ellenérveket a másik fél részéről.

        Kedvelés

      • “Nehezen tudok elképzelni elfogadható ellenérveket a másik fél részéről.” Mert nem is lehet. Ezt én is nagyon korrekt és igazságos megoldásnak találom.

        Kedvelés

      • Ez így nekem nem kérdés. ha már együtt élek egy nővel, tök mindegy, ki költözik kihez, eléggé egy kasszán vagyunk. Nem sok ilyen volt, de a jövőt is így képzelem a magam részéről. Ha amúgy szeretem, akkor el tudom fogadni az ő szempontjait, meg lehet beszélni biztos, de ez az alap. Tehát nem lakbért fizetek, hanem közösen álljuk az életünket. Akkor is, ha nyilván van külön számlánk.

        Kedvelés

      • Én is így csaptam bele a lecsóba. el se bírtam képzelni, hogy külön kasszák legyenek. Most, mikor már nagyon kéne, csak kapkodom a fejem, hogy akkor mennyit és hova és hogy. Nekem ez nem megy, különösen, hogy egy háztartásban élünk, mit és hogy felezzek el?

        Kedvelés

  27. Ismerőseim közül az az elváló, újraházasodó szülők (főleg apa) által nemzett féltesókat tipikusan azok fogadták örömmel, akiknél ez még a kamaszkor előtt bekövetkezett. Örültek az aranyos kistesónak.
    Akit 18 éves kor fölött ért a féltesó érkezése, az inkább kínosan érezte magát a szülők miatt, és nem is alakult ki szoros kapcsolat a sokkal fiatalabb testvérekkel.

    Érdemes megnézni a Mielőtt éjfélt üt az órá-t. (Before Midnight). Ott a második feleség sok időt tölt a férfi első házasságából való gyerekkel, jó a viszonyuk, akár magához is venné a fiút, aki ugye az ő gyermekeinek féltestvére. Az első feleség meg látni sem óhajtja a második feleségtől való gyerekeket, akikkel ő ugyanilyen viszonyban áll.
    Egyébként Julie Delpy a forgatás előtt olvashatta a Csakazolvassa blogot, mert számos témát felvet a filmben, a nő kihasználása, házimunka, sokat távol levő férj, megtűrt második feleség, kinek a terhe a gyereknevelés, ki alkalmazkodik a másikhoz stb.

    Engem az érdekel: János mit szólt mindehhez, hogy vette, megértette-e, honnan jutott el hova. Meg tudott téged védeni? Vagy olyan bűntudata volt a nagyobb gyerekek felé (ha jól értem, a pereskedők még az első házasságból vannak), hogy a két kicsi érdekét áldozta fel?

    Kedvelés

    • Megnézem a filmet majd, de jó!

      János olyan jótét lélek, és neki azt mondták, az úgy van, úgy kell, az anyja is azt mondta, az első feleség is nagyon sokat hajtogatta, hogy őnekik mi minden jár, úgyhogy ő nem gondolt jövőre, pláne halára, pénz meg úgyis van, úgysincs, rángatták őt ide-oda. Szóltam, sok keserves beszélgetés volt, ez a lakásajándékozás akkor volt, amikor még anyámék felső emeletén laktunk szívességből, máig nem hegedő következményekkel. Én elsősorban érzelmi kiállást igényeltem, hogy ne értse meg azokat, akik szidnak, ne hagyja jóvá a hallgatásával, ne legyen egyértelmű, hogy nekem le kell lépnem, ha a lányával találkozik, meg százhúszezres tartásdíj felnőtt gyerek után, miközben én mindent, de mindent elé tettem, soha nem maszatoltam, és nagyon komolyan gondoltam magunkat. Az anyagiakról nem tudtam, nem tudtam, mi ez a szervezkedés, akkor lettem vídia, amikor ők is, ezt hívják önbetelesítő jóslatnak, tényleg elslisszolhattak volna a szajréval, meg se tudtam volna, ők habosították a sztorit, kár volt, így jár, aki kapzsi. Egyáltalán, minden fordítva sült el: egy adásvételnél manipuláltak az árfolyamokkal, hogy az apjuk járjon rosszul, aztán pont erősödött a frank, akkor jaj, hű, rémület, ők nem járhatnak rosszul, és ők eladósodtak, az apjuk kifosztotta őket, vissza a különbözetet!

      Vagy hogy például van-e áldás azon, aki szomorúan ingatja a fejét, hogy ő nem vállalhat az adásvétel előtt felvett hitel miatt gyereket, mert, és ez így elhangzott, ha az a gyerek tehetséges lesz a zenében? és nem lesz pénzük magántanárra? ez a mindent bebiztosítós, kizárólag pénzben, garanciákban, soha örömben és sorsban nem gondolkodó, undorítóan kuporgató, másokat átverő mentalitás, ez annyira idegen volt az apjuktól, ez valami családi átok, vagy nem tudom, résnyire szűkült szemmel lesni másokat, ítélkezni, mindent odadobni egy kis garzonért, ügyvéddel papírozni, számolgatni. Na, erre kapott a lyány egy amúgy nevetséges összeget, aztán már jöhetett a gyerek, úgy vette fel a megzsarolt, jószándékú nagyanyja sunyiban, csak épp összebotlott a bankban Jánossal, aki erre fél évig nem kérdez rá, hogy mit visz, csak hazakísérte, le ne üssék, és fél évvel később megkérdezi, fel is háborodik, hogy ő nyugdíjas, és a tuti jómódban élő, biztos állású, kétkeresős gyermektelen gyerekei így csípnek le az örökségéből a háta mögött, miközben engem vádolnak azzal, hogy én otthon vagyok a gyerekkel bezzeg ő hajnalban kel, estig dolgozik (MI A FASZT CSINÁLNA, UGYAN, GYERMEKTELENÜL? ÉS ÉN MIT CSINÁLTAM ELŐTTE?), majd nem teheti meg — ja, egy másik ország, ahol nincs gyed… és közben az apjukat ítélik el… a történet megrázó végét egyszer elmesélem, nem akarom ide kitenni, de minden képzeletet felülmúl.

      Az utolsó másfél évben János egyértelműen átlátta már, mit akarnak, miért fenyegetik őt a kapcsolat megszakításával, én nem is tudtam a részleteket, az anyja szeptemberi levelét csak János halála után olvastam: ÉVÁT MINDIG IS CSAK A PÉNZ ÉRDEKELTE, bele is sápadtam. Nem áldozta fel végül, okos volt, a két kicsi az általános örökös, nekik köteles rész jár.

      Kedvelés

      • Ezzel az a csavar, hogy ha harcolsz a jogos érdekeidért, akkor persze anyagias vagy. Nem egy Szent Ferenc, aki szétosztja ruháit és a madarakkal beszélget.

        Kedvelés

      • en is mindig a penzehes kurva vagyok. ja hogy penz nincs mert a kedves csalad mindent de mindent elvett a ferjemtol? nem baj, arrol is en tehetek.

        Kedvelés

  28. Hamarosan a másik oldalon leszek, édesapám párt keres.
    Tartok tőle, milyen lesz újat látni az első és a második helyén. Féltem a testvéremet, az ő anyukája még csak nemrég halt meg. Félek, hogy nem tudok örülni annak, ami apukámnak fontos.

    Kedvelés

  29. “Na, Pál elmehet a… Nekem mindig bajom volt Pállal, olyan, mint Benedek János Pál után”

    Pedig a keresztény tanítás szerint Szent Pálnak a Szentírásba bekerült levelei a Szentírás integráns részei, Isten kinyilatkoztatásának forrásai, és nincs Jézus prédikációi és az ő tanításai között hierarchia, legfeljebb máson van a hangsúly. De hát a kereszténység nem csak ilyen cuki-édes-hippis “szeresssük egymást gyerekek” és “gitározzunk vidáman a tűz körül” dolog, hanem bizony vannak ott kemény tetszik-nem tetszik törvények is. Persze polgári értelemben ezt nem kötelező elfogadni, de az eretnekséget jelölő görög szó eredetileg válogatást jelentett, azt, hogy valaki válogat a tanítások közt: “ez elfogadom, mert szimpatikus, ezt meg nem”. A kereszténység nem svédasztal, ahol azt veszek el, ami nekem szimpatikus, hanem vagy egészében fogadom el az egész csomagot, vagy egyáltalán nem.

    Kedvelés

    • Akkor jó. Hányszor hallottam már ezt. Nem tudom, figyelsz-e, de most a dogmák nélkül volt szó arról, nem okvetlen keresztény közegben, hogy Jézus beszélt-e arról, hogy a szenvedés nemesít, és erre Pál nem válasz, megjegyzem, lehet ebben hinni, de valójában egyfelől teljesen esetleges, másfelől nagyon kemény érdekek és korfüggő tényezők szabták meg, hogy mi került be az Írásba végül. Nm vagyok keresztény, csak elég jól ismerem a Bibliát, a vonatkozásokat és főleg a protestáns miliőt.

      Kedvelés

  30. nagyon sokat gondolkozom a traumák miatti kéreg-dologról, amit írtok, hogy “rosszabb” emberek leszünk miatta, ha megmártanak rajtunk marad stb.
    én lemoshatatlannak érzem de átmenetinek és alakíthatónak is, mert tapasztalati tudás, mint valami törött csont, működtethető azért, csak emlékeztet mindig.
    nagyon szerettem a cinizmusom meg a más értékrendem évekig, mert megvédett, de fölényt jelentett, és el is szigetelt ezzel párhuzamosan.

    a történetet gyerek-szemszögből ismerem, az apám halála után nem hallottunk többet a családjáról, pedig több cselekvőképes ember is van/lenne/volt akkor még benne.
    akkor került elő egy nagybátyám, majdnem tíz évvel később, amikor kerülőúton megtudta, hogy elvégeztem az egyetemet, (már nem kerülök pénzbe) és küldött néhány vicces .pps-t emailben.
    nyilván a kukámban landoltak, ő is meg a döbbenet levelei is, de azóta többen azzal nyomasztanak, hogy most, hogy felnőttem lépjek, valamilyen erkölcsi fölény és megbocsájtó lélek-nyomás miatt keressem én őket és mutassam meg, mi lettem.
    nem. pont.

    ha valaki le tud mondani rólam és ki tud semmizni akkor érezze a súlyát, hogy elvesztett.
    még most is így gondolom, de harag nélkül. nem vagyok nekik és ők se nekem.
    ha emiatt a pokolra kerülök akkor jön az óriási közhely – amit itt olvasva is érzékelek – ott jobb lesz a társaság. plusz ha az elmúlt tíz év nem a pokol volt, akkor nincs is olyan.

    a kéreg és a fájdalomtűrésről eszembe jutott az is, hogy évek óta – az agyhártyagyulladásom óta – élek krónikus fájdalommal. heti párszor pár óra mínusz, kis agyszivárgás.
    múltkor fogorvosnál voltam,aki a legjobb barátom, felső sor hátsó fog rehab, érzékeny terület.
    kértem hogy ne adjon injekciót mert minden tűtől rosszul vagyok, főleg amiket a hátamba döfnek.
    fúrt fúrt megállt fúrt megállt, vitázott, hüledezett, hogy nem fáj? ez se? ne adjak? ne már.
    annyira kitolódott már a fájdalomküszöböm, hogy érzéstelenítés nélkül lehet gyötörni.

    nagyon büszke voltam magamra, megüdvözültem, azt hittem, superman vagyok, egészen addig amíg bele nem rúgtam kifele menet kislábujjal a küszöbbe és az, na az kurvára fájt. nagyon.
    szóval mégse jó semmire az egész.

    Kedvelés

    • “fúrt fúrt megállt fúrt megállt, vitázott, hüledezett, hogy nem fáj? ez se? ne adjak? ne már.”
      Huh, ezt még olvasni is fájt. Nekem egyébként két ismerősöm is van akik állítják, hogy a szülés az semmi, az nem is fájt igazán, de a havivérzés…na, abba bele lehet pusztulni fájdalomcsillapító nélkül.

      Kedvelés

      • Ha lappangó gyulladás-,felfázásból eredő fájdalomról van szó,akkor üzenem nekik,hogy azt jól lehet kezelni alsó hasizomgyakorlatokkal pl,mert fokozza a vérellátást,hogy a gyógyteákat ne is emlitsem.

        Kedvelés

    • remélem, arra reagálok, amit leírtál… szóval a pajzs vagy páncél értelme persze az, hogy megvéd, és ez igen találó metafora: viszont csupán metafora, megvannak a korlátai. gyerekként valóban azon múlik az életünk, hogy anyagi önellátásra és érzelmi önállóságra képtelen lényekként képesek legyünk alkalmazkodni a minket (lelkileg is, szeretettel) ellátó felnőttekhez, akármilyenek is. ilyenkor alakítjuk ki a pillanatnyi érzelmi túléléshez szükséges védekezési mechanizmusainkat – ezek mindenféle alkalmazkodó magatartások. a “páncél” értelme, hogy épen tart egy érzelmileg (is) totálisan kiszolgáltatott helyzetben.
      hogy felnőttként képesek legyünk érzelmileg függetlenedni, önállósodni, abban már nem segít a páncél, és általában gátol, vagy önállótlan érzelmi életre korlátoz. vagyis nem az a legnagyobb baj vele, hogy nem elég hatékony és úgyis fáj majd előbb-utóbb egy küszöbbe rúgott lelki kislábujjunk, és akkor ugyebár irracionális az egész; talán az a legnagyobb páncélbajunk, amikor már tudatában sem lehetünk a saját érzelmi valóságunknak, mert folyton az elavult gyerekkori kiszolgáltatottság és trauma fogságába tokosodva, reflex-szerűen reagálunk olyasmire, amin (mindenféle eseti konkrétumoktól függetlenül is) túl kéne lépni. ebben akadályoz a páncél. ja, és másokat is akadályoz, hogy normális kapcsolatba léphessenek velünk. emellett szerintem részletkérdés, hogy mennyire jól vagy rosszul véd az a rohadt monstrum a napi világégések ellen.

      Kedvelés

      • de furcsa amit írsz. nem értem, mintha ellentmondás lenne.
        érzelmi önállóságra képtelen lények vagyunk gyerekként?
        szerintem pont, hogy nagyon is minden receptorunk megvan/volt a saját törvényeink és habitusunk szerint látni és érezni a világot születésünktől fogva, a szüleink viszonyát, a mi kapcsolatainkat, csak utána pakoltak ránk ezer sallangot, sztereotíp viselkedésformát, előírást és nyomást, ami alatt kereshetjük magunkat évekig, ha akarjuk egyáltalán.

        kéregnek pedig tipikusan trauma okozta kéregről gondolom így, nem az általános napi túléléshez bevett reflex-reakciókról, amit írtam.
        amit a kifejezetten durva behatás okoz az emberben és tűnhet lélektorzulásnak.

        lelki kislábujj, ez tetszik 🙂

        Kedvelés

      • érzelmi, nem érzéki – az érzékszerveink működnek, persze, sőt! csak ki vaqyunk szolgáltatva a felnőtteknek, hogy ellássák a testi és lelki (szeretet, támogatás, biztonság stb) szükségleteinket, legalábbis én erre gondoltam. egy gyerek nem képes ellátni a szükségleteit.

        Kedvelés

      • Érzelmileg éppúgy ki vagyunk szolgáltatva gyerekként, mint testileg. Enni is tudunk, de ennivalót szerezni nem. Érzelemre is képesek vagyunk, de azok elképesztő mértékben függnek a környezetünk, elsősorban a szüleink érzelmeitől. A csecsemő pedig “lelki köldökzsinórral” kapcsolódik még az anyjához egy darabig, mikor a testi már rég megszűnt.

        Kedvelés

      • Ezek a szövegek a megbocsátás erkölcsi fontosságáról, meg az emelkedett lélekről. Ostobaságok. Erkölcsi fölény: ki a fene akar (pláne a “megbocsátás” által) ilyen emberek fölé KERÜLNI erkölcsileg. Mi van, ha egyébként is erkölcsi fölényben érzem magam (nem kunszt)? Kinek bizonyítsak ezzel?
        A krónikus fájdalomról meg a szenvedés haszna jutott egyszerűen eszembe. Hogy abból tanulunk, meg jobbak leszünk, meg ilyenek. Miért lenne bárki is jobb, több, bölcsebb a krónikus fájdalmával? Anyámat elnézem, évek óta van krónikus fájdalma, és nem látom, hogy tanult volna belőle valamit.

        Kedvelés

      • a nagymamám mindig azt mondta hogy a jóisten csak azt bünteti akit szeret.
        azt válaszoltam hogy elég lenne ha csak csípne minket vagy ilyesmi.
        szerintem az erkölcsi fölény is fölény szóval hatalmi dolog, hogy ugyan legyőznek szemtől-szembe de vígasztaljon, hogy Te úgy gondolod, nem is.
        a belátás, vagy más rálátás a történtekre tök más tészta, és több értelme van.
        a krónikustól meg be lehet csavarodni teljesen.
        nem tudom, ki találta ki, hogy nemesít, meg teher alatt a pálma de soha nem élt napi/havi szinten vele, az biztos.

        Kedvelés

      • Vagy tényleg azt hitte, így kell lennie, és ebből merített erőt, mert semmi sem súgta neki, hogy kiszállhat tenger fájdalma ellen, és ez nem csak joga, hanem szinte kötelessége is.

        Kedvelés

      • nem nemesít, csak kurva morcos és lestrapált lettem tőle (gyulladás, szerencsére csak két-három hónap). viszont azóta jobban tudok empatizálni menstruációs görcstől kezdve mindenfélével.

        Kedvelés

      • pont így hitte, igen. elképesztő ez az egész. meg az evangéliumok is. ezt idézte:
        “Mert érdemet szerez, aki Istenre való tekintettel türelmesen elviseli a fájdalmat, még ha igazságtalanul szenvedi is el.” Péter 2,19
        ki az és milyen az akire való tekintettel érdemet lehet szerezni ha szenvedünk?
        huh

        Kedvelés

      • Buzgón bólogat.
        Részletesebben 😉
        De ha meg jó dolgod van, az Isten áldása (akkor Isten azt áldja, akit nem szeret, vagy hogy?)
        Erkölcsi fölény: hú de mennyire hatalmi!
        Krónikus: hát szerintem meg nincs igazság a Földön és kész. Life is unfair. A többi duma azért van, mert az emberek ezt általában nem képesek/hajlandóak elfogadni.
        Én pl. szeretném azt hinni, hogy a krónikus fájdalmak előbb-utóbb mégis enyhíthetőek, de látom anyámon is, hogy nem megy. Sajnálom.
        “ki az és milyen az akire való tekintettel érdemet lehet szerezni ha szenvedünk?”
        Na ez az.

        Kedvelés

  31. János vélhetően arra sem számított, hogy ilyen hamar meghal, és akkor még lett volna tíz-húsz éve az újabb gyerekeknek is keresni egy kis elosztanivalót.
    De valóban, és igen, neki kellett volna figyelni, empatikusnak lenni, egyensúlyozni.
    És ettől már mindjárt nem olyan szuper az egész kapcsolat.

    Ha pedig a legelején te kérsz egy tételes vagyonnyilatkozatot, akkor ismét te vagy az anyagias.

    De annyira nem világos, mi a default egy ilyen helyzetben? Ha például nem vállal téged, nem válik el, akkor is örököl az új gyerek?

    Kedvelés

      • sajnos ez nem igy van. a kislanyom biologiai apja meg a halala elott mindent a masik gyereke nevere fog iratni/ajandekozni. magyarul ha meghal , mar semmi sem lesz a neven, amibol orokolhetne az en lanyom. gondolom, ha meghal, akkor majd a hagyateki vegzest megtamadhatom. hat nem sok eselyt latok arra, hogy majd legyen eredmenye.

        Kedvelés

      • Ha nem lesz a nevén semmi, akkor nagyon nehéz ügy lesz. Ha nagyon kilóg a lóláb, ha az utolsó pillanatban csinálja (pl. mert annyira bízik meg bennük is), akkor lehet, de kicsi az esély szerintem is.

        Kedvelés

      • Mondom én, hogy reveláció.
        És hogy nem egyértelmű dolgok ezek a széles közönség szemében.

        Kedvelés

  32. Bevallom, nekem ez a bejegyzés reveláció értékű.

    Egész más szemmel látszik sok minden. Amin eddig nem gondolkodtam el.

    A jóemberségnek nagy mércéje, hogy valaki akkor is korrekt-e, ha ezen tíz-húsz millió forintot bukik. Vesd össze: akarnak áfát fizetni, kérdi a mesterember.

    Kedvelés

  33. Olyan beszélgetésen vagyok túl az anyósommal és a nagyfiammal, hogy azóta is itt állok leesett állal. Bocsánat előre, ha kicsit hosszú leszek, de ezt el kell mesélnem mert szerintem annyira ide illik.
    Nos, anyósommal ma hosszan beszélgettünk arról, hogy apósom halála után mennyi csontváz esett ki a szekrényből. Volt olyan, mai áron több százezer forintos bevétel, ami közösen illette volna őket, de úgy intéződött, hogy csak apósom tette el és ez mostanában derült ki. Ezenkívül vettek közösen egy telket, ahová anyósom járt ki dolgozni, aztán évek múlva, valami hivatalos, lakásra küldött levélből derült ki, hogy apósom kizárólag a saját nevére vette. Egy esztergomi lakást úgyszintén, amit már el is adott mire egyáltalán kiderült, hogy létezett. Rengeteg ilyen stiklije volt. Én megértően bólogattam (tényleg eszméletlen mit megengednek maguknak a férfiak anyagi ügyekben egy házasságban) mikor is eszembe jutott, hogy hoppá, a mi közösen szerzett házunk is kizárólag a férjem nevén van. Pedig a telek vásárlásakor már évek óta éltünk együtt az én anyám lakásában és gyerekünk is volt. Közben én örököltem az apai nagyszüleim, illetve az édesapám után is, elég jelentős összegeket, ami mind beépült a házba, akárcsak a gyerekek után járó szocpol és fiatal házasok kölcsöne (ez utóbbinak ugye már a neve is mutatja, mire adják. Még véletlenül sem fiatal férfiak házhoz jutását segítő kölcsön, na mindegy). Anyósom ledöbbent, hogy tényleg semmi nincs a nevemen, se a telekből, se a házból? Mondom semmi. És a céges “vagyon”? – kérdezte. Mondtam neki, úgy hiszem, az közös néven van de rákérdezek. Megtörtént, és itt jön a meglepi. Férjem ártatlan szemekkel közölte, hogy 20% ill. 80% a részesedés. Ne kérdezzétek kié a 80, ezek után azt hiszem egyértelmű 😦
    Na és itt jön ami igazán bánt engem azóta is, hogy a nagyfiam, aki amúgy egy 23 éves, rendkívül okos srác különben, mit mondott erre? Na ezt:
    – Jó, az durva, hogy a ház nincs a neveden, de(!) a csak 20% a cégből teljesen jogos. Mert az apja dolgozott meg érte, nem én! Ő emlékszik, hogy alig látták annyit dolgozott (ez igaz egyébként).
    Megkérdeztem tőle, hogy ok, de szerinte én ez alatt az idő alatt, mit csináltam otthon a 4 gyerekkel, gyakorlatilag egyedül? Vagy az nem munka? Ezzel a logikával, hogy mindenki annak a gyümölcsét kapja amivel dolgozik, a munkahelyen dolgozó fél jogos jutalma a pénz (hisz azért dolgozik), az otthont és gyerekeket ellátó fél jussa ami otthon termelődik. A kakis pelenka és a porcicák amit kihalásztam az ágy alól? Esetleg enyém a tiszta ruha, illetve elmosogatott edény? Ez komoly?
    Még hozzátettem, hogy hál istennek a törvény szerint minden feleződik (nem csak a megtermelt kakis pelenka, de a pénz is). Erre csípőből jött a válasz, hogy ő nem is fog összeházasodni soha senkivel, mert ez milyen igazságtalan már, hogy amit ő keres, az a másiké is lesz felesben. Na ez volt az a pont, amikor leesett az állam és köpni-nyelni nem tudtam…
    Ezek szerint a saját gyerekem se értékeli semennyire a családért történő munkavégzést. Persze munka az is, mondja, de azért nem 50-50%-ban egyenértékű. Hát ez van! Totál ki vagyok bukva. Még a végén végig nézhetem a leendő menyem kisemmizését is, amolyan családi hagyományként. Fasza!
    Kíváncsian várom mikor kapom meg az anyagias vagyok jelzőt a családból, mert egyáltalán felhoztam a témát (azaz, szinkronba hoztam anyósom esetével).

    Kedvelés

    • Azért ez nagyon durva. Most azonnal kell a nevedre iratni a ház felét, jó próbája lesz a házasságnak is…mondjuk a fiad hozzáállásán már nem segít 😦 sajnos ez is jól bizonyítja, hogy nevelhetünk mi a legjobb szándékkal, ha konkrét dolgokban, a környezet és a társadalom mást képvisel szinte semmit sem jelentenek a mi elveink 😦 :(.

      Kedvelés

    • re: a családért történő munkavégzés értékelése: tudom, hogy ez milyen sovány vigasz, de jó esetben nem azért vallunk valamilyen elvet, mert erre tanít minket valaki (mindegy milyen tekintélyfigura, tanár, szülő, guru, whatever) hanem mert magunk jutunk el arra a következtetésre: ehhez pedig idő és tapasztalat is kell. úgyhogy van remény.

      Kedvelés

      • Ok, de ha valaki nekem még egyszer azt mondja, hogy a házimunka is ugyanolyan fontos és becsülendő, csak más…annak péklapát komolyan. Mert nagyon nem igaz, rohadtul nem becsüli senki. És basszus az apja (akit a saját bevallása szerint is alig látott) munkája az igen, az látatlanban is 4x annyit ér mint az enyém. Klassz…

        Kedvelés

      • Azért én elmondtam volna neki, hogy kár hogy csak most mondja, ha tudod, hagytad volna a szarban, egész konkrétan, mentél volna te is dolgozni, akkor most elismert tagja lennél a családnak, vele meg talán játszott volna az apja.

        Kedvelés

      • Az az érdekes, hogy azt tudja, hogy fontos az anya munkája otthon (legalább is eddig ezt mondta), mivel a gyerekek szükségleteit nyilvánvalóan ki kell valakinek elégíteni, egy soha jelen nem lévő ember még játszótársnak sem alkalmas. Tehát fontos ez a munka – csak nem annyira, mint a pénzkeresős tevékenység. Azt nem értem ebből egy nő, hogy jöhet ki jól?

        Kedvelés

      • Hát ebből már nem tudom 😦 Valahogy előbb kellett volna máshogy, de nyilván az apa – nem tudom hogyan – de nyilván ezt az értékrendet sugározta, ha veled szemben így tartotta rendben levőnek. Most kb annyit tehetsz, hogy a fiaddal megpróbálod megértetni. Akár azzal, hogy sokkoló példákat hozol neki – ld. napestig szaros pelusban levés, annyi játék veled is, mint az apjával, egyáltalán, téged is annyit lát. Gondolja már meg, hogy tényleg negyedannyit ér?

        Kedvelés

      • 23 eves fiut leultetni az internet ele, elerakni hogy heto hany ora takaritas, gyerekvigyazas, fozes miegyeb szerepelt a te munkahetedben es nezzen utana mennyibe kerulne mindez ha mas csinalta volna helyetted. es utana mellerakni apuka fizetesi papirjat.

        Kedvelés

  34. Sziasztok! Új vagyok itt a blogon, illetve olvasóként régi. Csak már sok minden kikívánkozik belőlem, és gondoltam, mielőtt bele-beleszólok, bemutatkozom. Röviden: Tündi vagyok. Hosszabban: 40 éves, előbb 17 évesen lányanya, 27 évesen feleség, 37 évesen elvált anyuka immár 2 gyerekkel, most pedig ismét a sebeimet nyalogatom egy 2 éves huzavona után. És közben nevelőszülő lettem, plusz 2 gyerekkel. Az oldalra úgy kerültem, hogy Szabó Móni szokott linkelni a fb-on. Oktatott pár tárgyat nekem az ELTE-n. Szerencsére. Szeretek itt olvasgatni, mert van bennem sok olyan gondolat, ami nem születik meg (értsd:nem tudom megfogalmazni) – és itt úgy olvasom, mintha én mondtam volna, ha ki tudnám magam így fejezni. Na, ezt remélem, értettétek 🙂 Szóval elkezdeném én is az önkifejezést itt, ha nem bánjátok 🙂 Ja, és a legfontosabb: harcos (mások szerint túl, szerintem nem eléggé) feminista vagyok.

    Kedvelés

  35. Visszajelzés: nem a papír számít | csak az olvassa — én szóltam

  36. A létezés végső valóságát megérteni és megértetni. Ki most, ki későn, ki sose. És amikor az a másik megértette, akkor tudott vajon még beszélni ? Megváltani azt a szeretett másikat. És megörökíteni ezen pokol – és felhőjárásokat a most még kicsinyeknek. Igazi életre szóló ajándék nekik.

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.