Én valami olyan szinten nem tervezek, nem élek beosztással, és nem vagyok aggályos, hogy az szörnyű.
Komolyan mondom. Nem vagizok, hanem rezignáltan veszem tudomásul ezt a hajlamomat, amelynek megváltoztatásához újra kéne installálnom magam, és az valahogy nem megy.
Ez azt jelenti, hogy nincs határidőnaplóm.
melléknevek sorozat 25.
Ez baromi érdekes most, micsoda inspirációk áramlanak! Még a hülye kommentek is hasznomra vannak.
Leleményes cím, érzékeny reakció és továbbgondolása a “primal” című bejegyzésnek Isoldénél:
Fagyott tavi nádas húrján citerázni
Én csak azt nem értem, honnan jön ez, hogy hitelesnek kell lenni.
Miért kellene hitelesnek lennünk, kinek a kedvéért?
Ki mondja azt, hogy jó, van ez, amiről beszélsz, de akkor azt tessék teljes elvhűséggel tolni?
Nem tolom.
Ez itt, kérem, a csodálatos huszonegyedik század, az alternatívák bősége: összerakhatom elemeiből a létemet. Még vicces is, nem számít, hogy egységes legyen, nem kell összeillenie, nem kell egy színben tartanom.
Nem dogma, nem eszme, nem elv, nem szabálylista. Nem kell a véremet adnom érte. Nem kell, hogy mindenemet irányítsa. Bővebben…
Szóval ez tényleg létezik, még mindig meghökkenek: emberek, akik öntudatlanul vagy nagyon is büszkén úgy azonosítják magukat, hogy ők a normálisak. Vagyis, ahogy ők élnek, az a helyes, úgy kéne mindenkinek, és akkor mennyivel jobb hely volna a világ.
Hümmögök.
E gőgös mentalitás megnyilvánulásait meglepve tapasztalom újra meg újra. Nem tudom megszokni a meg nem szenvedők fölényét. Azokét, akiknek van idejük kötözködni, ítélni, részleteken fennakadni, megsértődni és önigazolni. És azt, hogy nem a lényegről beszélünk, hanem hülyeségeken rugózunk. Kiemelkedően értelmes, sok tekintetben alter emberek is.
Nem azt mondja, hogy “én középosztálybeli és iskolázott vagyok, meg még rendezett öltözékű is, aki négyszer evett húsételt ezen a héten, és ágyban alszik, és ezért nekem, sok más emberrel ellentétben módom nyílik arra, hogy felvegyenek egy jól fizető munkahelyre”, vagy “volt olyan szerencsém, hogy apukám vett nekem egy kocsit”, hanem valami olyasmit, hogy “ez így helyes, így normális, mások miért nem…?”. És azt gondolja, ő döntött úgy, hogy úgy élhet, ő a szorgalmas, ő küzdött meg érte. Vagyis, erénynek gondolja azt, ami előny, beleszületés. Őt tiszta és átlátszó levegőként veszi körül az, ami másnak elérhetetlen, és aztán arra a másvalakire sújt le az érveivel, hogy de hát milyen szép, becsületes létezésmód is a rendszeres munka és jövedelem, és milyen praktikus és kényelmes az autó, ti kis butusok…!
Vagy épp arra, aki elvi okokból vagy egyéni körülményeiből, hajlamaiból adódóan másképp él, mint szokás.
Van, akinek lehetne autója vagy napi három étkezése, és mégis úgy döntök 🙂 , hogy én nem. És akkor is meg van kérdőjelezve és szólva. Összecsúszik az, hogy úgy szokás, azzal, hogy az a helyes. Nem lehet biciklis prájdom, sem ketogén identitásom, mert én szélsőséges vagyok.
Ez a többség gőgje, ez Normálisék fölénye. (Itt a blog legolvasottabb, egyébként irodalmi posztja vagyon linkelve.)
Én mindig tudtam, sejtettem, éltem, hogy jó, hát hivatalosan azt mondjuk, hogy ez így van, de tudjuk ám mindannyian, hogy nem úgy van.
Az alma nem piros. Bővebben…
Profin hétfő reggelre időzített bejegyzés. Vasárnap van, tizenegy óra, itt pihegek, mert délután, sajnálom, de nincs más szó: SZARRÁFOSSÁROMMÁ izmoztam és nyújtottam magam, súlyemelés, akrobatika, ugrókötél, lengedezés, sprint, evezés, kézi súlyzós és gépes mindenfélék, és a gyerekek is boldogan és spontánul ugrabugráltak körülöttem. Közben meg lehetett figyelni a póztanulókat, ma extrém szép és feszes testek voltak, nők is, férfiak is, és nem egyfélék ám (nem is egy kategória, így ránézésre).
Nincs is ennél jobb érzés, mint így feküdni itt a testemben, olyan elégedett, áradó ilyenkor, és, milyen érdekes: megkapta a fehérjéjét, most nem kér enni. Mert amúgy folyton: a hajvitaminomban meg a BCAA tablettában, de még a sima multivitaminban is extra adag B6 vitamin van, és én ezt nem vettem észre, és az baromi nyugtalan ehetnéket csinál, és már megint, ez már egyszer megtörtént (a múltkor az Elite Woman Athlete vitamin szedését emiatt függesztettem fel, és tértem át a szerényebb Performance-ra. Kibírom én, fegyelmezett vagyok, csak azért mégsem mindegy, mennyire falkaparós a kajatéma). Ám azt megint nem tudtam kiokoskodni a hétvégéből, hogy maradjon reggelre egy illykapszula. Egyszerűen nem bírtam ellenállni ma a harmadiknak, edzés előtt, valahogy azt képzelve, majd csak lesz valami.
De nem lesz. Nincs itthon kávé. Az én hétfő reggelemnek ez a nagy gondja, de majd előveszem a filterpapírokat, és elbiciklizem egy csomag darált kávéért, ilyenkor Lavazza vagy Segafredo jöhet szóba, esetleg Davidoff. Bővebben…
Ősi, eredendő.
Volt egy kajarecept a KetoDietBlogon, hogy az ketogén, paleó és egyben primal. (A ketogén egyébként mint lowcarb alirányzat a paleó egyik leágazásának tekinthető, és a lényege az anyagcsere-kapcsolóátállítás: zsírból élünk, nem glükózból. Nem azért nem eszem croissant-t, mert a szénhidrát rossz, vagy mert az ősember sem evett, hanem mert akkor nincs ketózis.)
Már megint egy terminus, ezek tele vannak ilyen sosem hallott szavakkal. Rákerestem hát, mi a bánat az, hogy primal. Bővebben…
A ma kivesézendő egyenlőtlenségünk kommunikációs és érzelmi természetű, és megfigyelésem szerint nagyon gyakori.
Hányan vagyunk, akik azért esünk kétségbe időről időre, mert általában jó fej, együttműködő, érzelemgazdag ugyan a partnerünk, mélyen és elemien érezzük, hogy mennyivel jobb nekünk, mint sok nőnek, viszont ez a partner időnként egyszerűen nem hallja meg és nem hiszi el, amit mondunk.
És szinte csak ez a baj vele.
Hat óra öt. Ideje felkelni…
Régi NOKIA-m beszélő órája. Halál idegesítő, de ez legalább biztos.
Ma magamtól nem ébrednék. Néha sikerül, akkor viszont 4-től, olyankor a legjobb az agyam, rám világosodik a hármas ablak felől, és délben már támolygok.
Most menni kell.
Lerobogok a galéria lépcsőjén, pisilek. Megmérem magam, még lengén. Éhgyomorra víz, bele gyógyszertári C-vitamin.
Illy bekapcsol.
Tessék-lássék elöblít két müzlistálat és négy kiskanalat, azokból mindig hiány van. Megőrülök, ha két gyerekem eszik, és nem egyforma a tányérjuk vagy a kiskanaluk.
Illy cirpel, hát szia! Fekete kapszula, kapucsínós csésze, bele diónyi vaj és egy mokkáskanálnyi kókuszzsír. Mi, ketogének, így kezdjük a napot. A zsírt be kell vinni, és nem egyszerű. Nehezen reagál a gomb, pedig most szerelték. Egy adag, még egy. Víz, bele hét gramm glutamin, tíz gramm kreatin. Magnézium, kalcium. Bővebben…
Nevezetes nap a mai, több szempontból is. Egy elég jelentős katolikus ünnep. Aztán, Szendrey Júlia megismerkedése Petőfi Sándorral, és egy évre rá az esküvő. Születésnapja továbbá valakinek, aki a szívemhez nőtt, de már elszakadt.
De még iskolai szülői értekezlet is, hát, ez kemény volt. Na, de ma nem ez a téma.
És, amivel igenis kezdünk mondatot, én speciel minden másodikat, egy éve, nem egészen tökéletes németséggel felírtam egy füzetbe a következőket:
a dán ötkoronás lyukas
Eltelt egy év, és én most értékelek. Jó ez, és egyre jobb.
Én nem tudtam pontosan, mit fogok megváltoztatni, és nem tűztem ki konkrét célt. Csak innen tűnik ez egy következetes, egy irányba tartó folyamatnak. De hányszor kellett újratervezni, átértékelni, meghaladni, ó.
Szerintem pontos célt kitűzni gőg és gépiesség, illetve nagyon profi, nagyon informált és vasakaratú emberek képesek pontosan a kitűzött célt teljesíteni. Mert ők ismerik a változókat. Bővebben…
…nem okoskodtak, hanem odaálltak, és megindultak.
Nem facebookon elméletieskedtek. Nem kattintgattak unatkozva. Nem érveltek érdemi infók nélkül, ám marhára magabiztosan. Nem igazolták látszólag racionálisan az igazolhatatlant. Nem féltették szent sírhalmainkat az okostelefonozó idegenektől, sem derék rendőreinket az erőszaktól, kies hazánkat pedig a szeméttömegtől.
Voltak, akik nem főztek-takarítottak, nem “pihentek”, nem “a családdal” töltötték az időt, nem gyerekzsúrba mentek, és nem is tankönyvet kötöttek.
Én egyébként igen. Én csak néztem, dermedten… még tájékozódni is csak épphogy próbáltam. Én már félek valahogy segíteni, szenvedést látni. Remélem, lesz még kvótám, idővel.
Veres Viktor fotója
De milyen jó, hogy voltak, akik ki tudtak nézni a saját, szintén nem könnyű életükből, és embert láttak, sorsot és nem aggályt. Bővebben…
Az én lányom szerette. Sírt, hogy nem tanítja többet.
Ez elhangzott, igen. Bővebben…
Mindenféle improduktív körökben ragadunk, ezt gyakran mondogatom: helyzetről helyzetre (ide tesznek kötőjelet a gyíkok! pedig ez nem az a szerkezet) tökugyanazt csináljuk, és szoktunk csodálkozni, hogy jé, már megint nem más az eredmény. A kimenetel jobb szó talán.
Nekem például narratívák vannak a fejemben, történetek. Nagyon erős, de azonosítatlan elképzelések arról, minek kell történnie két ember — vagy épp ember (é/menjünk még beljebb a zárójelbe?/n) és csoport — között. Úgy értem, felismeretlen bennem az, hogy mindez, amit történésnek érzékelek, nem a valóság, hanem az én interpretációm, történetté faragásom, dramaturgiám. Ez magyar szakosságomból, olvasmányaimból ered, de már egész kicsi gyerekként is folyton sztorikban és lírai tartalmakban gondolkodtam. Nekem mindenem szöveg és cselekmény, így születtem. Nem is tudtam megkülönböztetni a saját érzéseimet másokéitól, regények és elbeszélő költemények hőseiétől, szenvedtem, mint a kutya, mint Werther, mint Goriot apó, mint Szilveszter és Gregor Samsa. Rendkívül erős elvárásaim voltak, és szükségszerű csalódásaim, mert ugyan azok a narratívák remekművek voltak, klasszikusban és eredetiben is, de hát a valóságban persze nem az történt. Lásd a művész urat. Bővebben…
A leányom, a Julis, a Johanna, a Babalány, az echte sorsfordító szerelemgyerek, a középső sarjam, a reinkarnációm, az egyetlen csajóca, a balerinatökéletesség, a combig érő hajú…!
Az istenbizonyíték.
A Babalány soha nem volt kérdés. Hogy legyen-e, hogy ilyen legyen, hogy ilyen egyértelmű fürtű örömgóc-e és életfeltorlódás.
Pedig a Babalány egy hónapos korában majdnem éhenhalt. Bővebben…
Nagy fejtörés mindig a vanília.
Mert a háztartás alapja a vanília. Ha van ília, minden rendben. Ha nincs ília, hiába van bármi más, az égen feltorlódnak a felhők, elsötétül a nap, keserves a kávé.
Így aztán van. Rúd vagy őrlemény. Esetleg kivonat. Nem -s cukor.
Olyan szorongató volna a hüvelyt kikaparás után a komposztba dobni. Nem egy szapora jószág a kikapart rúd. Kezemre sárgállik mindig a fekete. Bővebben…
Ismerős panaszolja, hogy új munkahelyi közösségében zavarban van, hogyan beszélgessen, mennyire legyen közlékeny. Mi lehet téma, milyen mélységig, mi az, ami tuti aknamező ebben a feszült világban. Nem akar elzárkózó lenni, sem befeszítve alakoskodni, de azt se akarja, hogy a szokásos emberi kicsinyesség fogást találjon rajta. Bővséges tapasztalatai vannak, azért mondja ezt. Nem gátlásos ő amúgy, dehogy.
Ahogy megméregetik, kibeszélik azt, aki nem hozza a korának, nemének, státuszának előírt szerepet. Ahogy nem érzik a poénjait. Ahogy alig akad valaki, akivel össze lehet röhögni. Ahogy megsértődnek, amikor csak pici intellektuális hajlam vagy absztrakciós képesség kellene ahhoz, hogy megértsék: nem azért mondja. Bővebben…
Olyan tisztán látunk mi, olyan élesen. Mi, nők, mi, bloggerek, mi, kommentelők, mi, feministák. Mindenkinek a motivációját, meg a Rend működését, az összefüggéseket, az elhallgatott információkat, a tettek mozgatórugóit, érdekeket, társadalmilag, egyénileg. És egyre élesebben. Már. Már tudjuk. Régen nem tudtuk, ahogy nem tudja a sok kis bohó…!
Erről blogokat hozunk létre, vagy ha az nem megy, blogutánzatokat…
Ez annyira kedvező nekünk, voltaképp. Ez az egész pozíció és beszédmód. Fel kellene figyelnünk erre, mert ami nagyon kényelmes, az mindig gyanús. Az jó érzés persze, ha vitahatatlanul igazunk van, és még bátrak is vagyunk. Ha mindenki más butának tűnik. Aki számít, egyetért. A sértett férfiak dühösen próbálkoznak, a kitiltás után is évekig kommentelnek, ettől általában nevetségesek, vagy némán csikorgatják a fogukat. A vagány, sokat látott, okos nők meg lájkolnak és megosztanak, valóságos sztárokká lettünk. Micsoda sikerélmény! (Ezt önmagában is tematizáljuk: “már annyira népszerű a blog…”, “nemsokára elérjük a hétszázadik lájkot” — ez igen, de hogy lett pont a hétszáz kerek szám?)
Erősek vagyunk, okosak, rendszerkritikusak. Mást mondunk, mint a sztereotípiáktól nyűgözöttek, a birkák. Mi tudjuk. Mi áldozatok vagyunk. Minekünk szűk a mozgásterünk. Igazságot nekünk! Mi tudjuk, milyen lenne egy jobb világ, és azt is, hogyan önáltatnak mások. Mi nem tehettünk mást. Bővebben…
ne pisilj már le
ne ébredj föl
ne félj
ne rohangálj
ne taposd le
ne szakítsd le
ne hisztizz
ne edd meg
ne sírj
ne túrd az orrod
ne lógj rajtam
ne nyomd a talpad a gyomromba
ne árulkodj
ne veszekedj
ne nyafogj
ne visíts
ne egyél több rágót
ne hagyd szét a zoknidat
ne lustálkodj
ne csapd össze
ne puskázz
ne vitatkozz
ne ess teherbe
ne vedd meg
.
.
.
ne haragudj
Van ez a jó magyar szokás: a megismerkedés után hét és fél másodperccel rákérdezni, kinek mi a foglalkozása, mit végzett. Mintegy belőni, elhelyezni őt hiedelmeink és ítéleteink rekeszeiben. Vannak olyan kultúrkörök, ahol már ez is bárdolatlanság, csak az előrébb haladott ismeretség engedi meg a káderezést. Ezek szerintem boldogabb országok is, de biztos csak korreláció van, mint amilyen van például az állatok jogainak komolyan vétele, a jogorvoslat és kártérítés valódibb lehetőségei, vagy a sarokra parkolás belülről vezérelt tilalma és a társadalom progresszivitása között. Na, ezt majd árnyaljátok, gondolom – el tudom képzelni, hogy illúzióim vannak, és/vagy rosszak, elhamarkodottak a példáim. Állandóan ezekről a boldogabb helyekről beszélek, ahol sosem éltem huzamosabban, ahol büszke lehet, aki coming outolt, és nem ciki a bordó pulóver…
No és aztán lehet még tovább beszélgetni itt nálunk, a szürke pulóveres világban, hasonlóan színvonalasan, firtatni, hogy új ismerősünk mennyiért vette a lakást, vagy az aktuális állásában mennyit keres, és hogy tud megélni. Hát ugye, sajnos, manapság.
Általában hatalmi helyzetből kérdezik ezeket, jómódú az ágrólszakadtat, idősebb a fiatalabbat, főnök a leendő beosztottat, híresember a senkit.
Fú, a pofám leszakadt a minap. Bővebben…
Azt mondja az olvasó, hogy ő hisz a házasságban.
Nekem mondja, merthogy én meg nem, arra mondja, hogy de ő akkor is.
Mert folyton azt állítom a blogon, hogy nem működik, maga az intézmény a problémás. Másról sem írok.
De ő hisz, és ez lehet jó is, és ő küzd.
Van kivétel, de csak kivétel van, a szabály, az meg szabály, mondom erre. Bővebben…
Fat faston vagyok, most ez a jó, úgy érzem. A fat fast a ketogén++, annak egy szélsőséges formája, még több zsír arányaiban, még kevesebb kalória. Azért csinálom, mert azt a kis szőlőt egyék csak meg a gyerekek nem tudtam visszakerülni a nyaralás után a ketózisba, vagyis a glükóz-ATP alapú anyagcsereállapotból a zsíralapúba. Viszont szeretnék kirobbanó lenni és könnyű.
Do not try it at home. Néha félek, hogy akármennyit részletezem, teszem ki a hangsúlyokat, nem megy át, amit írok, és csak a leglátványosabb részek tűnnek fel, esetleg valaki azt hiszi, ez a titok. Nem ez a titok. Nem a terem, nem a ketogén, nem a protein. Ne vágj bele átgondolatlanul semmibe. Legyél alapos. Belülről indulj.
Ó, tudom én, a súlyzós edzés, a súlyemelés is, a ketogén is, hát még ez a fat fast, ijesztő és szélsőséges így elsőre. Nekem most éppen ez van. Ketogén, glükózhinta helyett zsírüzemanyag, és nagyon intenzív edzések.
És jó nekem.
Hogy nem csak elképzelem, hogy jó nekem, tehát hogy ez nem az őrültek magányossága, azt több minden bizonyítja.
Nem tudom és már nem is tűnődöm azon, hogy akkor velem baj van-e (van amúgy: a változást nehéz megélni, lélekben megérkezni), nem haragszanak-e a téma miatt az olvasóim, és azon sem, hol a határ megszállottság és komolyan vett felelősség, elhivatottság között. Nem vádolom magam, hogy ez is csak múló hóbort. Nem ujjongok. Nyugis és erős bennem a lassan egyéves történetem. Van új nehézség, a szemébe nézek, megküzdök vele. (Testképzavar.)
Ma a táplálkozásról írok. Bővebben…
2015-ös poszt, a még naiv koromból. Átírtam, egyszerűsítettem. A végén egész alakos progressz-fotók!
Mondja az olvasó, aki engem kérdezget a sportról.
Arghhh…! Az izom drága kincs, jó, ha pár gramm jut, hatalmas meló. Te kicsit se vagy izmos! Egy kicsit nem szeretnél mégis izmos lenni? Vagy: erős, kompetens, magabiztos nem szeretnél lenni?
Csak vékony? Vagy az se?
Az izom amúgy zabálja a kalóriát, pihenő állapotában is. Szerintem csak az izom szép, mert az adja a formát. És az izom munka, teljesítmény, egészség is.
Igen, a keményen sportoló nőknek kicsi a mellük.
Aki a nagy, gömbölyű melleket tartja szépnek, annak az ízlését a pornó formálta. A zsír csak fiatalon és feszes kötőszövetű nőkön feszes. Később, szülések után löttyedt.
Honnan jön ez a képzet, hogy az izom a férfiaké? A női fitnesz, az kerek fenék, formás, de pont nem kockás has, flitteres bikini, nagy mell, és extrahosszú haj? És baromi ellenszenvesen van prezentálva.
A kezdő, amatőr, háromgyerekes blogger izomzata a következőképpen néz ki:
Mindaz, amit az izmosságról, testépítésről gondolsz, sztereotípiákon alapul. Úgy adagolta beléd szépen a média meg a “hallottam, hogy” ismerősök kiskanállal a sok klisét és képzetet. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 