képtelen helyzetek

Én valami olyan szinten nem tervezek, nem élek beosztással, és nem vagyok aggályos, hogy az szörnyű.

Komolyan mondom. Nem vagizok, hanem rezignáltan veszem tudomásul ezt a hajlamomat, amelynek megváltoztatásához újra kéne installálnom magam, és az valahogy nem megy.

Ez azt jelenti, hogy nincs határidőnaplóm.

cropped-emlc3a9kkc3a9-szelc3addc3bcl.jpg

Pedig hogy szerettem valaha, kis saját világom, töltőtollam, jegyzeteim. De erre nincs idő, és sose találnám. Illetve az agyam a határidőnaplóm (mint ahogy az a futós appom is), néha el is felejtek dolgokat, de azért többnyire működik: ott vannak a különórák, a bevásárlólista, a PIN, a gyerekek TAJ száma, és tudom a telefonszámokat is fejből, akiét nem, az meg nem is fontos nekem.

De ezen felül is örömömet lelem a regényes, mindenestül spontán szituációkban.

Legalábbis nem zavarnak. Más kikészülne ezektől, hát az nem lehet, hogy ne tudjam előre. Hogy az ember nem tervez és nem hagy rá, és kiteszi ennek az idegeskedésnek a többieket is.

De valami elkísér, és megsegít, és ott állok, és tudom, hogy 9791 forint van a számlámon, készpénz meg öt forint, és átadom a kártyát, és 9767 forint a végösszeg.

Én megtanultam e helyzetek stresszét elviselni, sőt, élvezni, mert annyira elképesztő, valahogy törvényszerű a frappáns vég (meg valamennyire nyilván meg tudom becsülni az árumennyiséget).

Amikor nem lehet tudni, mi lesz.

Ez néha azt jelenti, hogy szívok, van kockázat, és néha azt is, hogy irtó rosszul érzem magam, néha meg azt is, hogy ráfázok.

Kicentizett idők. Mindig nettóban, tiszta matematikával, becsült érték. Mert abban a húsz percben, ami igazából csak tizenhét és fél, én megírom a napi posztot, és az nem mindegy. És igen, aztán úgy száguldok le, veszélyesen és felspannoltan.

Tre, emlékszel?, a mosógép, te mondtad még Wekerlén. Hogy hajlamosak vagyunk nettóban számolni: 90 perces mosás. Pedig az bruttó, be kell pakolni, melléöntjük a mosószert, gombnyomkodás, teregetni is kell. És 87 perc múlva kell indulni, és ez nem felkerekíthető. Nincs mágikus idő, Éva, menni kell — ez meg Dóra.

Néha mégis van. A másik is pont annyit késik. Vagy a találkozót, amire sehogy sem érnék oda, főleg azért, mert kedvem sincs, lemondja, ó, hát sajnos.

Tegnap a fiamnak ígértem meg szentül, hogy valahogy eljuttatok neki az iskolába háromezer forintot, hogy elmehessen egy nagyon várt délutáni programra az egyik osztálytársával.

Az én bankszámlahelyzetem fura, mindenféle lekötések és ügyletek miatt, sokszor van az, hogy nincs tartalék, mert rosszul kalkuláltam (lendületből, impulzusból költöttem el vagy kötöttem le. Ahogy pl. a vércukormérőt vettem — és de jól tettem –, meg a fiam biciklijét, meglátva és megszeretve, de még a Wolford bugyit is, és mennyire nem bántam meg egyiket sem!).

És nem volt meg a bankkártyám reggel, és nem állt rendelkezésemre ez a komoly összeg, nem kis részben egy díjbeszedőholdingos elszámoló számla befizetése miatt.

A bankkártyámat azért megtaláltam az edzős nedvességelvezetős bugyimba hajtogatva. (?)

És lemerült a mobilom, úgy ügyintéztem a városban.

És belenézek a netbankomba, és ott masszívan 2148,75 forint az egyenleg. És két óra múlva is.

És biciklizem a Batthyány utcában, tétován, és erősen rágódva (megígértem!), hát hiszen itt lakik D., ha mondjuk felcsöngetnék, és kérnék egy ezrest, az gáz lenne? Nem, nem lenne gáz, vagyunk olyanban.

És akkor ott jön szembe D., egyszer csak felbukkan a sarkon, és mosolyog, és el merem neki mondani, hogy te figyelj, ez a helyzet most.

És akkor ad egy kétezrest, természetszerűleg, én meg robogok a suli felé, de még veszek az én fejlődésben levő elsőszülöttemnek tojáskrémes szendvicset is, mert felbukkan a tudatomból egy Erzsébet-utalvány, jé.

Ezeknek a helyzeteknek olyan intenzív örömük tud lenni, hogy sajnos az élmény rendre megerősít a hektikus életstratégiámban.

De ami elemi élmény mindig, és ez már spiritualitás: van kegyelem. Amnesztia. És nem emberek adják.

Annyira elámulok és jól mulatok, olyan duhaj kedvem tud lenni, hogy jé, de érdekes az élet, és hogy nekem valahogy nem lesz bajom. (Erős a gyanúm, hogy másoknak sem lenne. Talán túlparázunk mindent?)

És hogy Isten tenyerén vagyok, kibírom, túlélem, sikerül valahogy. Én ugye eredetileg egy súlyosan (generalizáltan) szorongó lélek vagyok, ezt haladtam meg énem és önbizalmam megerősítésével — és ég és föld, annyit mondhatok. A kényszerű és túlterhelt mindennapok és a feledékeny, -lőtlen, gyerekes énem így együtt azt is láthatóvá teszik, ami amúgy rejtve maradna. Hogy nem kell annyira aggályosnak lennem, a sok szorongásnak semmi értelme. És hát amúgy is minden kockázatos: a tervezés és határidőnapló, a gondos ráhagyás, a tartalék csak látszatbiztonság, mert akkor nekik kiszúrja valaki a kereküket, vagy váratlanul lesznek influenzásak, amik meg mi nem szoktunk lenni.

Minden hullámzik, zavaros, és aztán elül mindig valahogy, minden kijön, összeér, megbocsáttatik, elmúlik, kialakul, és így sokkal könnyebb, mint ha mindig valóra válna az, amitől álmatlanul forgolódunk.

De én közben nem felejtem el, hogy Romeo és Júlia hepiendje is egy ilyen helyzeten múlott, és ott sajnos épp nem ért oda, és elkerülték egymást, és ennek a kockázata is benne van. Egyszer talán rábaszok.

És persze megadom a kétezret, és D.-t nem húzom le két hét múlva megint.

Valami ilyesmit próbáltam megírni a blöff című bejegyzésben is, megemlítve, hogy nem görcsölök, viszont használom az agyamat, és roppant infantilis vagyok. Akkor morálisan elásott egynémely, határidőnaplósabb olvasóm, azok, akik rendszeresen átválogatják meg téli zsákba helyezik a ruhákat.

Nem nézem le őket (sőt, újabban magam is hasonlóan teszek, ha porosabbak is az ikeás zsákjaim, és nem is húzom be végig a cipzárt), csak metaforikusan és némileg sztereotip módon jellemzem a nagyon más mentalitást. (Érdekes, hogy a gúnyos sztereotip stíluseszközökön csak akkor akadnak ki /vagyis akkor értik szó szerint/ az olvasók, ha az a kifejezés eredeti. Vagyis nem bevett. Az ellen, hogy papírkutya, kommenthuszár, fotelforradalmár, drámakirálynő, senki nem tiltakozik, rámondjuk másokra, elhatárolódunk tőlük, felvillan pillanatnyi fölényünk, aztán jól van. De ha azt mondja valaki, hogy nyírja a gyepet. Akkor ugranak és védekeznek. Vagy hogy darabolt almát tupperdobozba helyez, és a biztonsági autósülésbe kötött gyermeke kezébe nyomja, akit kicsimnek szólít. Pedig ezek nagyon is jellemzőek és kifejezőek. És én sok eredeti metaforát használok, erre kényes vagyok.)

Egy lelkialkatról, mentalitásról, életstílusról meséltem most, amelynek sok vicces és bájos eleme van, de összességében szörnyű és visszaélős, igen. Pontosan látom magamat. Nem tartalak kispolgárnak, nem vetlek meg, amiért jobban szereted, ha marad időd a gyerek edzése előtt, amiért rászánsz öt percet a fogmosásodra, és a falinaptár előtt eltervezed a hetedet. Te se ítélj.

10 thoughts on “képtelen helyzetek

  1. Képtelen helyzetek kellenek az életbe, különben normális leszel 😉 Persze az arányuk a nem képtelenekhez viszonyítva – no az már ízlés kérdése.

  2. “Annyira elámulok és jól mulatok, olyan duhaj kedvem tud lenni, hogy jé, de érdekes az élet, és hogy nekem valahogy nem lesz bajom. (Erős a gyanúm, hogy másoknak sem lenne. Talán túlparázunk mindent?)”…Ez most úgy kellett a görcs lelkemnek, mint egy falat kenyér, köszönöm :).

  3. Tegnap este ünnepelni készültünk a nagyon trendi étterembe (ahol nem mellesleg nagyon jó a kaja), és mikor totál kifényesítve (smink, frizura, fakmiszandál) odaértünk, kiderült, hogy zártkörű rendezvény van. Még éppen nyitva volt a Spar, vettünk szőlőt meg sajtokat, és kiültünk a főutcán a nyüzsibe megenni.
    És akkor azt mondta a kedvesem, hogy neki ez olyan meglepő, mert eddig az összes nője rettentően meg tudott sértődni, ha valami nem úgy történt, ahogy előre eltervezték, én meg mintha kifejezetten élvezném. És tényleg. Mint ahogy nekem hihetetlen felüdülés az, hogy kitaláltunk a konyhafalra egy falpanelt, és akkor nem az van, hogy előtte egy hétig milliméterpapíron tervezgetünk, elmegyünk négy fatelepre, aztán az egész család bevonásával egy hosszú hétvégén felhelyezzük, hanem megmérjük – nincs meg a mérőszalag, úgyhogy az én szabócentimmel -, elmegyünk, levágatjuk, hazahozzuk, felragasztjuk. Valószínűleg a tetejénél van három milliméter eltérés a csempézett részhez képest, de innen, ahol ülök, pont nem látszik. (És pont leszarom.)
    (És elnézést a milliméterpapírosoktól, de ez az életforma olyan, mint a szex, nagyon jó tud lenni, de csak ha mindkét fél élvezi.)

  4. Igen, ez az! Amit érzek az életemben, de te meg is tudtad fogalmazni. Nekem most kell határidőnaplót vezetni, máskülönben nem tudnàm vezetni a vendégházunkat, de amúgy csak léleknaplót írok (ott a gondolataim, álmaim, terveim mellé gondosan bejegyzem a dátumot is).

  5. Már egyre gyakrabban el merem hinni, hogy felfeküdhetek a hullámra én is, rábízhatom magam, visz magával, rendben lesz minden.
    De néha még elkap az alap rutin: szorongás, aggódás.
    Te már nem szorongsz sosem? El tud ez múlni teljesen?

    • De, szorongok. Apróságokon, rengeteget. Hogy most el kell indulni, nálam van-e minden, mert ha az edzésbérletem/bankkártyám/cipőm/proteinem/Dávidnak vett finomság itthon marad, akkor ajjaj van. Befizettem-e a fiam matekversenyét és a mittoménmilyen csekket, lesz-e időm megírni az ígért cikket délutánig, elmegy-e a fogas, ha beugrok egy füzetért a Mammutba, megázom-e nagyon vagy csak kicsit, bezártam-e a teraszajtót, elkapja-e a fosást a lányom, mert akkor nem tudok szerdán elmenni az ítélethirdetésre, és amúgy is hogy szerzek igazolást. Kikopott-e úgy a fékpofa, hogy a húszkilós, kormányra akasztott csomaggal már veszélyes a meredeken, mit vinnyog megint a fiam, miért nem lehet normálisan szólni, ha valamit szeretne, illetve miért néz úgy a korábban barátságos szülőtárs: épp rossz kedve van, túlzónak ítéli a rövidgatyómat (LE AKAROK BARNULNI, amíg van napfény, egész nap bringázom és végre nem szégyellem a lábam…), vagy megtalálta a blogomat?

      Szoktam extrém módon igényelni a nyugit, tehát nem csak azt, hogy ne kelljen őket szórakoztatnom és folyamatosan ugrálnom, hanem azt is, hogy elmélyedhessek, gondolkodhassak, írhassak, és ne vonják el a figyelmemet még a boldog hancúrozással, zajokkal, mozgással sem, tehát lehessek csendes, külön térben, és ne szivárogjanak oda öt perc után. Azon kapom magam, hogy előre kijelentem, jó: enni kérsz, csinálom, de csüccs le, ne mászkálj itt a konyhasziget körül. Igénylem, hogy legyen terem, ne kelljen kerülgetni senkit, szörcsögést-dudorászást se hallgatni, és ne mindent nekem kelljen elpakolni, elrendezni (míg ők unatkozva nyúznak, hogy legyen ez, legyen az, én megszakadok az ezerféle teendőben). Ilyenkor ingerült is szoktam lenni.

      Vagy van, hogy úgy várok valakitől valamit, hogy azt csinálja, amit én tennék az ő helyében, felelősséget vállalva a másik emberért (visszaírjon, értse, amit mondok, ne felejtse el, amit megbeszéltünk, ne ítéljen, ne manipuláljon), és a másik csak nem. És mintegy függök ettől, és nem szeretem ezt, azt szeretem, ha magamból tudok kiindulni, érzelmileg és örömfronton is képes vagyok ellátni magam, nem csak életvitelileg, pénzileg, kajában.

      Ez egy kicsit mizantróppá is tesz, egyébként, már jobb nekem minden külön, még a nagyon szeretettek is néha olyan izék, vagy én nem tudom hozni, amit illene, nem tudom. Egyszerűbb az élet, ha az ember magának oldja meg.

      Csak egyrészt tudom, hogy e kedélyek, szorongások és irritálódások jelentős része biokémia, hormonális, táplálkozási ügy. Túl sok kávé.

      Másrészt van rutinom abban, hogy leszarjam, félretegyem, felülírjam, rangsoroljak. Nem marcangolom magam, van kvótám hibázni és szarnak lenni (és csak azóta vannak komoly erősségeim, sikereim, nagy nyugalmaim, amióta nem a bűntudat és a szégyen viszi el az energiámat).

      Megéltem azt is, hogy végül és nagy távlatban (a gyerekek jövője, egy érzelmi történet kimenetele, az anyagi helyzetem hosszú távon, az egész edzéstöréténetem sikere), a nagy dolgok szempontjából ez az apróság oly mindegy.

      Nőket nagyon gyakran visz a szocializáció és a környezet örök para és szorongás, inadekvát-érzés irányába és tart benne. A férfiak meg olyan baromi elégedettek. Csinálnak valamit, amivel egyébként a körülöttük élők idejét, türelmét, erőforrásait is apasztják, és oly büszkék, és olyan királynak érzik magukat, annyira átélik, hogy nekik ez jár, és ők milyen faszák, holott nem igazán teljesítményről vagy jóságról van szó, csak arról, hogy nekik jó valami.

  6. Tetszik ez így! Én ehhez képest kockának érzem magam, persze a napi meló kerete be is határol, de a rugalmasságot még a szabott időkeretekben zajló életben is érdemes megőrizni. Határidőnaplóm kell, hogy legyen, elektronikus, munkahelyi, ez átszivárog a mindennapokba is.
    Még Fenchurchhöz tudok kapcsolódni: amit ő írt, abból a szempontból megvan nálam is a rugalmasság, ha borul a program.
    A szorongást, aggodalmat gyerekkorból hozom és tudatosan építem le, mostanában egészen jó a helyzet. Van remény :-).

  7. Ez egy nagyon szép bejegyzés. Én meg olyan vagyok, hogy az isteni kegyelemnek is szerepelnie kellene a határidőnaplómban, különben meg nincs is. De tudom, hogy van, csak hova írjam be? Kedd este 7? Ott szokott felbukkanni egyébként, ahová csak utólag írok be találkozásokat, hogy emlékezzem rájuk, ezen túl meg is fogom csillagozni őket, mint Judi Dench a Notes on a scandal-ben.

  8. Visszajelzés: skála és mozaik | csak az olvassa — én szóltam

  9. Ó, de jó ez! Már volt jónéhány épphogy-megkezdett vagy meg se kezdett szép határidőnaplóm, noteszem, szerető családtagok karácsonyi ajándékai. Még munkahelyi munkanaplót is kellett volna vezetnem. Semmi se tartott január 5-nél tovább. Pedig a jó szándék megvolt: na, eztán majd rendes leszek én is, szorongtam is emiatt, hogy már megint nem, hogy idén is elhanyagolok oly sok mindent. Na igen, szorongásra meg aggódásra is mindig van ok, vagy inkább ürügy. Most már tényleg föl kellene jegyezni a dolgokat, határidőket, mert felejtek vagyis nem felejtek, csak nem tudom, mikor mi volt, e hónapban vagy tavaly ilyenkor? Valami tiltakozik belül a rendszerszerűség ellen. A csirkének az része esik a legjobban, amit a konyhában állva, a kész levesből szedek ki, leszopogatva a csontokat – csak ne lássa senki. És volt egy időszak, az első igazi munkahelyemen, mikor a szobát, ahol szolgálatilag laktam, festették, és az ágyamat meg a szekrényemet betették a raktárba, ott aludtam a polcok mellett… Az a két hét. Még sajnáltak is, hogy milyen kényelmetlen lehet. A csapdahelyzet, ami a véglegességgel jár: rád csapódott a rács, be van rendezve a cella mindörökre – ez két hétre eltűnt. Aztán, pár év múlva, új csapdát találtam.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s