melléknevek sorozat 25.

Ez baromi érdekes most, micsoda inspirációk áramlanak! Még a hülye kommentek is hasznomra vannak.

Leleményes cím, érzékeny reakció és továbbgondolása a “primal” című bejegyzésnek Isoldénél:

Fagyott tavi nádas húrján citerázni

Én csak azt nem értem, honnan jön ez, hogy hitelesnek kell lenni.

Miért kellene hitelesnek lennünk, kinek a kedvéért?

Ki mondja azt, hogy jó, van ez, amiről beszélsz, de akkor azt tessék teljes elvhűséggel tolni?

Nem tolom.

Ez itt, kérem, a csodálatos huszonegyedik század, az alternatívák bősége: összerakhatom elemeiből a létemet. Még vicces is, nem számít, hogy egységes legyen, nem kell összeillenie, nem kell egy színben tartanom.

Nem dogma, nem eszme, nem elv, nem szabálylista. Nem kell a véremet adnom érte. Nem kell, hogy mindenemet irányítsa.

Ha nemet mondunk a nyugati világra, és elmegyünk a keletibe-délibe, és ott szemlélődünk, barátkozunk, fáról esszük a gyümölcsöt, akkor nem lehet laptopunk, mert úgy nem vagyunk hitelesek?

De akkkor nyugati, még ott sínylődő társaink honnan fogják megtudni, hogy mi fáról esszük a gyümölcsöt, nem használunk pénzt, és egyáltalán: hogy lehet másképp is?

Micsoda gyerekes mesekönyv-elvárás ez? Gyümölcsöt eszik a fáról, meg öt éve (mit tudom én) nem aludt ágyban, és mégis van neki laptopja, egyébként üzbegisztáni hegyi pásztoroknak is van, azzal szelfiznek kecsketársaságban.

Ha felvetünk valamit, megemlítjük, hogy az jó, nekünk bevált, vagy csak izgalmas, újszerű, akkor ki, mi kezdi firtatni, elemezni, hogy jó, de ez nem hiteles, mert amit még csinálsz, ez a másik, az meg ezzel ellentétes?

Ez nem más, mint külső tekintet. Jó, higgy valamiben, de akkor esküdj fel rá, legyen száz százalék, legyen az a zászlód, jelvényed, esküd, és szemfödeled…

Majd bolond leszek.

Holnap esetleg átértékelem az egészet, és hagyom az egész ketogént a pékbe. A pékségbe. Vagy nem megyek többet edzőterembe. Vagy megkereszteltetem a gyerekeimet.

Ez az én szabadságom. Nem érdekel mások ítélete, a külső tekintet.

Nem kell megfelelnem mások mesekönyv-elvárásainak.

De az az érdekes (és erre a legintenzívebben anyaként döbbentem rá), hogy a sajátjaimnak sem. Mert nem működnek.

Én is szerettem volna egy színben tartani, bírni, egyértelműen kötődőnek lenni, kitartani, nem nézetni rajzfilmeket, de az élet megmutatta, hogy ez sem nem működik, sem nem olyan nagyon fontos.

Én nem érvelek úgy, hogy “de azt a laptopot már amúgy is legyártották, nem azon a nőn múlik az iparias borzalmas működésmód továbbélése”. Ez hülyeség.

Helyette azt mondom: milyen csodálatos, hogy ez a nő járhatja a világot, függetlenedhet, és lehet neki mégis laptopja, és azon alkotó munkát végezve hatékonyan tájékoztathatja a világot, a nyugati reményvesztetteket arról, hogy lehet másképp is élni. És csinálhat mondjuk profi fotókat.

Én élhetnék teljesen városiasan, csupa high tech és dizájn között, sterilen (az egységes volna?), de nem akarok. Én mindenfélét akarok, nagyon erős bennem az is, aki szeret megkarcolódva lenni, meg átizzadva, meg mezítláb.

És én aztán nem vagyok az a blogger, aki a képeken kérges talppal hajladozó fűbe gázol rusztikus napfényben, meg állítása szerint házilag mángorolt kókuszpürével és nemezelt citromlével ápolja a hajvégeit, és lám, milyen szép is a sérója — igazából meg nanotechnológiával varratja a mellét föl az orrgyöki redői közé, és sima Syoss hajfestékkel meg gyémántporos szilikonos balzsammal álcázza természetesnek és fényesnek a haját, hogy jól mutasson a beállított fotókon.

Nem. Én pont ezekre az ellentmondásokra megyek rá, és vállalom is őket. Hogy ezt is, azt is kérem, és ezek megférnek egymás mellett. Sőt, mulattatnak. A saját következetlenségem is mulattat, meg az is, ez egyenesen lenyűgöz, és tök hálás vagyok, hogy szinte akármit csinálhatok, rengeteg választási lehetőségem van ma már. Mert a dolgoknak nem önértékük van, hanem helyzeti, és vagyok elég elemző meg részletekre figyelmes ahhoz, hogy lássam: nem üdvös utak, hanem mindenféle előnyök meg hátrányok vannak, és ezeket mérlegelem, és ezekből hozom ki azt, ami nekem elérhető, egy valóságos óriásmozaik. És nem írhatja elő senki nekem, hogy akkor természetközeli vegán ökoanya legyek csak. Nem csatlakozom. Nincsen doboz. Vagyis, minden dobozból kilógok.

Hol hoch értelmiségi, kevesek egyike, túlbiztosított privilegizált, hol elemien egyszerű, bárkivel szót értő, aki megjárta a poklokat. Hol csóró, akinek kikapcsolják az életveszélyessé vált kazánját, hol luxustárgyakra költő. Hol civil ügyeken pörgő, közösségi, hol elvonulós szinte-mizantróp. Hol kötődő és magát nagyon odatevő, hol leszaró és lepasszoló, és tekintélyelvű. Ez mind lehetek, és nem más fogja megmondani, hogy ez nekem milyen, mennyire hasznos, és hogy hogy érzem magam és mit bírok.

Hol külsőségekre fittyet hányó, pihés vádlijú természet leánya, hol meg lábszőreit csipesszel tépkedő és hónalját borotváló fogkőleszedető. Hol edzőcipőben bicikliző, hol piros ruhás tűsarkús. Van, hogy szociálisan érzékeny, egyenlőségpárti, és van, hogy az érdemek kedvelője és rétegblogger. A bóvli, a héliumos lufi, a színes hullámcsat és a letisztultség szerelmese egyszerre.

Miért ne?

Egy biztos, nem más fogja ezeket eldönteni, mérlegelni, értékelni.

Mi ebben a közös pont?

Ki vagyok én?

Hát én, én magam vagyok a közös pont. Ennyi minden vagyok, lehetek.