a legelőnyösebb verzió

Olyan tisztán látunk mi, olyan élesen. Mi, nők, mi, bloggerek, mi, kommentelők, mi, feministák. Mindenkinek a motivációját, meg a Rend működését, az összefüggéseket, az elhallgatott információkat, a tettek mozgatórugóit, érdekeket, társadalmilag, egyénileg. És egyre élesebben. Már. Már tudjuk. Régen nem tudtuk, ahogy nem tudja a sok kis bohó…!

Erről blogokat hozunk létre, vagy ha az nem megy, blogutánzatokat…

Ez annyira kedvező nekünk, voltaképp. Ez az egész pozíció és beszédmód. Fel kellene figyelnünk erre, mert ami nagyon kényelmes, az mindig gyanús. Az jó érzés persze, ha vitahatatlanul igazunk van, és még bátrak is vagyunk. Ha mindenki más butának tűnik. Aki számít, egyetért. A sértett férfiak dühösen próbálkoznak, a kitiltás után is évekig kommentelnek, ettől általában nevetségesek, vagy némán csikorgatják a fogukat. A vagány, sokat látott, okos nők meg lájkolnak és megosztanak, valóságos sztárokká lettünk. Micsoda sikerélmény! (Ezt önmagában is tematizáljuk: “már annyira népszerű a blog…”, “nemsokára elérjük a hétszázadik lájkot” — ez igen, de hogy lett pont a hétszáz kerek szám?)

Erősek vagyunk, okosak, rendszerkritikusak. Mást mondunk, mint a sztereotípiáktól nyűgözöttek, a birkák. Mi tudjuk. Mi áldozatok vagyunk. Minekünk szűk a mozgásterünk. Igazságot nekünk! Mi tudjuk, milyen lenne egy jobb világ, és azt is, hogyan önáltatnak mások. Mi nem tehettünk mást.

Én is mámoros voltam ám ettől. Kis, rendszerkritik hang voltam én az elején, abszolút kisebbségben, aztán divatba hoztam a netes-facebookos női hanghallatást. Onnantól kúl lett, átbillent a dolog, és mostanra kicsit vagy épp nagyon le is butult. Olcsó hangulatkeltés, dühösködés lett belőle, biztosra menés. Kiérlelt, megszenvedett, szépséges gondolatok, kockázatvállalás helyett lájkvadászat. Nincs már ellenszél, hiába tetszetős a hőspóz.

Nekem meg, mint mindennel, ami már nem új és csíraszerű és kezdeti, kritikám lett vele. Így már.

Mert akkor áll meg a nagy igazságkereső tudomány, ha rólunk van szó. Ha mi az értelmezésből nem valami jól jönnénk ki. Ha magunkra kellene ugyanazt az élességet alkalmazni, a tükörképünket, a magunk cselekedeteit megnézni ugyanannál a fényviszonynál. Kirakni a retinaéles képernyőre: íme, én. A hibáim, bukásaim, gyengeségem, hiúságom, illúzióim, öncsalásom.

Nem mindig könnyű feloldani az ellentmondást, de a tisztánlátás az utolsó réteg bőrünk, az alatt már a meztelen hús van, annak nem szabad sérülnie. Különben akárki bevisz az erdőbe azzal, hogy olyasmit kínál, ami kellemes.

Sok bajunk van a férfival, például, akit hajdan jónak gondoltunk, vagy már akkor sem, és most meg az agyunkra megy, de azért elleszünk így, morgolódva tíz meg harminc évet még. Miért is?

A kézenfekvő és amúgy igaz olvasat az ő viselkedéséről, manővereiről, a leleplezés gesztusa megkímél minket attól, hogy belenézzünk a tükörbe, a lelkünkébe meg az előszobaiba egyaránt: én vonzó vagyok? Velem jó lenni? Kellemes házastárs vagyok? Érdek vezérel?

Szeretem, kívánom a férjem egyáltalán? Azt a valakit, akitől mindezt elvárom? És az csimpaszkodó vagy grandiózus szeretet? “Puncit adok”? Kegyeskedek néha engedni, hogy…? Mikor szakadt le utoljára az ágy?

Mi a vonzó bennem?

Vagy, egyedül élünk, és jól tesszük, hát a férfiak úgyis csak anyáskodásra vágynak, háttérre vágynak, cselédre, inkubátorra, míg mi kiteljesítő emberi kapcsolatra, minőségi intimitásra. Hol vannak a férfiak, az igaziak, a méltók, kiáltanak fel ezek a nők. Jobbra is alkalmas energiáinkkal toldozzuk a magyarázatokat, hogy mi nem vagyunk hibásak…

Amúgy igazad van. Csak, basszus, ha férfi lennél, te sem tetszenél magadnak. Most őszintén. Nem az az én megerősödése, hogy nem merem meglátni azt, amit én basztam el.

Vagy: nagyon szeret, de fél az érzéseitől. Mi lenne kimondani: nem tudom ugyan, mi van, de lehet, hogy rámunt? Nem vonzódik szexuálisan.

Összeomlanál ettől?

Miért nem válsz el?

Összeomlanál a valóságtól? Akkor gyenge vagy még mindig.

18 thoughts on “a legelőnyösebb verzió

  1. Az egomat rendszeresen rajtakapni? Elismerni, elfogadni, hogy nekem is van, folyton ott ólálkodik? Mozdulásaim előtt felismerni késztetéseim, akaratom, vágyaim? Játszmákat megelőzni? Ha benne vagyok és már viszem, azt beismerni? Magamat (és a másikat sem) ezután nem büntetni, hanem felvállalni a (közös) változás felelősségét? Ez azt hiszem igazán emberi. Komolyan de rugalmasan, szeretettel venni a jelent. Közben azért lehetőleg jobb jövőt akarni, tenni, cselekedni.

    • Az ego-ról (vagy egoról, vagy egóról???) jut eszembe, hogy nekem sokszor azt mondták, hogy nagy az egóm.
      Ezt nem is tudom végeredményben, hogy mit jelent sokaknál, mert sok mindenre használják, azt hiszem leginkább azt fejezik ki, hogy “Nagy az arcod.”, vagy ilyesmi.
      Amúgy nincs nagy arcom, és nem is volt soha, de gondolom, ha ragaszkodsz ahhoz amit gondolsz, akkor már öntelt vagy, vagyis “nagy az egód”.
      Szóval egyszer egy nő mondta nekem, de ordítva, hogy “Eeeeekora egód van!”, és mutatta a két kinyújtott karjával, meg azt, hogy “adod te még lejjebb is”, meg ilyeneket.
      Ez egy lebaszás lett volna, olyasmi, hogy most ő engem majd jól helyretesz.
      Na, mivel pont fáradt voltam, nagyon rossz pillanatban talált meg, úgyhogy visszaordítottam szépen, hogy “Hát neked mekkora az egód? Hogy így nekimész egy embernek, mikor gőzöd sincs semmiről vele kapcsolatban.”, aztán, ha érzi valaki az igazi indulatot, akkor el is hallgat általában.
      Olyan nagy haszna nem lett, mert dettó ugyanolyan, nyilván senki nem változik, csak, ha akar, de azért visszavett.
      Mondjuk gondol, amit gondol, az már az ő dolga.
      De érdekes volt azért, hogy ő jött nekem agresszíven, aztán mégis nekem van nagy egóm!?
      Szóval sokszor azok baszogatnak az ego-üggyel, akik épp “Nagy arc-terápiára” szorulnának.
      Ez is egy konyhapszichológiai kifejezés lett az ego meg az egoista, önös, “Me generation”, és társai.
      Mert ugye mihez képest vagy egoista.
      Vagy az is megérne egy misét, hogy ki is igazán az egoista.
      Nem, hogy ez volt a kommentedben, csak ez jutott eszembe az ego-ról.
      Hogy ez is már ilyen szóbeli bunkósbot lett, hogy “Te egoista!”, oda lehet vágni, hadd fájjon!

        • Ó, köszi!
          Egy-két dolgot még notóriusan rosszul írok, az egyik az “ehhez-enélkül”, illetve itt nem írom rosszul, mert aláhúzza, de amúgy ezen mindig gondolkodnom kell.
          Mármint az, hogy az egyikben kettő ‘h’ van, a másikban meg egy ‘n’.
          Ez mindig bezavart, vagy úgy írtam, hogy “ehez” vagy “ennélkül”.
          Az ‘agresszív’-et is két ‘g’-vel írtam sokáig, és még van egy pár ilyen.

          • Igen, ez a “nagy az egód”, ez oltás, nem kell komolyan venni. És tényleg sokszor rengeteg szakkifejezést ilyen bután, minősítgetésre és jobbantudásra használunk.
            Mondjuk sokszor én is szoktam az egót mondani az infantilizmusra. Amikor valaki az orráig lát és toporzékolásba ragad, mert nem látja át, hogy mi van, viszont a helyzet bosszantja. Meg az is, hogy nem érti. Ezeket a működéseket vadászni kell, mert ugyan tök normális folyamatok, de hosszútávon semmi tetejük nincs, sőt idővel rombolóvá válnak.

  2. Utoljára május végén szakadt le az ágy, elmentünk a fatelepre, rendeltünk gyalult deszkát, elmentünk csavarokért, összeraktuk, lekentük. Közben egy hónapig a padlón aludtunk, ott is többször leszakadt az ágy.
    Jóban vagyunk mindkettőnk egójával, etetjük őket, vagy éppen éheztetjük.

    • Bezzeg, akkor nem szakadt le az ágy, amikor Pénelopé fölismerte Odüsszeuszt !
      Alig 2-3 hete mentem robogóval Szerencsre gyaluért.
      Tetszel nekem fenchurch68 ! 😀
      Miskolci Egyetem, Dudujka-völgy, hejj…

    • Jaj, megelőztél, de csak mert nem voltunk itthon pár napot, és most olvasom vissza a bejegyzéseket 🙂 Nálunk is gyakran leszakadt már az ágy. Az étkezőasztal jó masszív, az még sose.

  3. Mi a vonzó bennem? Őszülök, nem festem magam, túlsúlyos vagyok, szandálban járok, zokni nélkül, mindig beszólok, ha mocskos az asztal, nem főzök minden nap, fiúkkal barátkozom és 50+ nőkkel, úszni járok, asztalfióknak írok. De mindig köszönök, ha hazajön, felszedem a szemetet, kimosom a kádat.

  4. Őszinte poszt. Tetszik. Erő kell vállalni a szart is. Szembe nézni belső démonokkal, vállalni a fájdalom kockázatát. Az eseltlekes veszteséket.
    Van aki údj érzi nem tudná lejjebb adni. Én most ezt látom makam körül.
    mert az visszalépés.
    Szerintem fejlődés, h jobb ledjen.
    Moccanni, erővel, érzékenyen rezonálva, az élet változásaira.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s