Nem tisztességes, ahogy azt József Attila veti fel Két hexameterében
(Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.)
– hanem külön, extra jó fej. Mint ha járna, alanyi jogukon nekik. Ennek az imperatívusza nehezen múlik belőlem.
Egy: mint erkölcsi imperatívusz. Extra jó fejnek lenni mindenkivel és bárkivel nem más, mint alapértelmezett működés, morális kötelesség. Minden más hitványság, de legalábbis mulasztás, lustaság, “most miért nem teszed meg”. Bárkinek bármit, gondolkodás és feltétel nélkül, teljes bizalommal, a magam rovására is akár, sőt: úgy az igazi!
Kettő: a jófejség mint bocsánatkérő ajánlat. Ne haragudjatok, hogy ilyen vagyok (amilyen – bármilyen), szerettek azért, ugye? Rimánkodás: szeressenek! Rászorultság, félelem.
A következő mondatban szólítsd meg önmagad. Állj a tükör elé, Éva, és mondogasd:
Aki nem a családtagom (olyan, akiért én vállaltam felelősséget), vagy a legközelebbi, legrégebbi barátok egyike, aki épp bajban van, vagy olyan, akinek egyszer a szemébe néztem, és azt mondtam: te a tied, én az enyém (igen), de azért főleg együtt, azzal addig és annyira leszek jó fej, ameddig tartja a megállapodást.
Minden futó vagy régi ismerős, szerződéses viszony, régi osztálytárs, munkahelyi ember ilyen.
És egyébként meg simán elég az, ha az ember nem görény. Felfogni, megérteni, mi a szitu. Határt húzni, kimondani, továbblépni. Mostanában többször sikerül ez. Megtehetném, de nem teszem inkább, késő van, bonyolult.
Vajon hányan vagyunk olyanok, akiknek a dühe ebben fogant? Hogy azt hitték, meg kell tenniük a szívességet, várni órákat, adni, segíteni, helyette fizetni, mert neki nehéz, és elegük lett, mert kizsigerelték magukat? Akik most végre széles mosollyal mondják: nem leszek balek, áldozat, nem vergődöm többé senki miatt; én vagyok a fontos, tudom az igazamat, jogos az érdekem, nekem kell képviselni, nem is szerénykedem többet?
Van önkizsigerelős történeted? Kósza ismerőssel volt? barátnővel? Rokonnal? Vagy a nagy menlevél: hogy a szerelmed volt az illető?
Fantasztikus, innovatív felismerés ez ennyi idősen, ugye? (Van még más is – az jelszavas lesz, és új jelszó van, amellyel kinyitom a régi jelszavas írásokat is. Írj, ha volt jelszód!)
A félmaraton a futás sportjának egyik nevezetes távja, a még nevezetesebb maratoni távnak kereken a fele, 21097,5 méter, általában egyszerűsítve 21,1 kilométer.
A futás azt jelenti, hogy a láb váltott mozgása közben van repülő szak, tehát olyan időpillanat minden egyes lépés után, amikor egyik láb sincs a talajon (ezt javítottam). Ez különbözteti meg a gyaloglástól. A saját lábon való haladás pedig egészen más, mint a többi, eszközt, járművet igénybe vevő haladási mód. Tehát a gyaloglás nem futás, a túrázás sem futás, sőt, a biciklizés és a motor sem!
Persze lehet 21,1 kilométert bringázni, csak az nem túl nagy teljesítmény: egy olyan fárasztó táv biciklin, mint a futós félmaraton, az mondjuk 120-150 kilométer bringával, terepen.
Ha nem akarod kinevettetni magad, illetve magaddal szemben támasztasz némi követelményt, akkor nem nevezed teljesítésnek azt, amikor jelentős mértékben gyalogolsz a futóversenyen, és nem nevezel félmaratonnak semmi mást, mint hiteles, lemért pályán 21,1 kilométernyi futást. Ennek a világcsúcsa egy óra alatt van, egy ügyesebb, edzett, futóalkatú amatőr pedig 1 óra 45 perc és 2 óra között futja. (Én nem. Sőt, a 2:10 sincs meg. Viszont a tavalyi maratonom óta futottam nyolc félmaratont, és hetente négyszer edzek legalább.)
Nem szeretem a korrumpált szavakat, az elvett-átalakított-dicsekvésre való használatukat.
Most annyira más minden, mint amikor nincs forgatás. Az egész napirend, hangulat. Hallgat a múzsa. Tegnap megrohamoztunk egy hajót, felrohantunk rá valami hetvenen. Futáspótlék. Sok ember, várni, viselkedni, magamról gondoskodni (jelmezben menstruálni). Fáradt és kicsit gyanakvó vagyok.
Ugye amit csinálok (statisztaként járok egy sorozat forgatására; most épp és időszakosan más filmekbe is), az szakképzettséget nem igényel, van, hogy pihentető, tudok írni ott is. Legegyszerűbb kategóriái nem is fizetnek valami jól a szíváshoz képest (ma már annyiért nem is megyek), ám változatos mint élmény az itthoni meg írós munkák után. Van, hogy osztálykirándulás, máskor hadifogság. Közben több lehetőség érik a gyerekeimnek is, ezt is szervezem, és velük kísérőként megyek.
Jó ez, csak sűrű. Érdekes maga a forgatás és az emberek is, el-elcsodálkozom a mindenfelől jött arcokon, sorsokon, attitűdökön, mondatokon. Bővebben… →
Képzeljétek, ez is eljött: elkezdtek engem baszogatni különböző apró módokon a külsőm, testem miatt. (Nem ekkor kezdtek, ekkor tömeges volt, de előtte is rengeteg aljas, névtelen, rámerőszakolt basztatást kaptam.)
Vagy én magamat? Nem, vagyis, én a legkevésbé. Ha én érzékelek valamit magamon, ami nem jó, nem tetszik, megroskadt (száraz a hajam, például, érzékeny a szem körüli bőr, dehidratáció, körömrohadás), arra keresek megoldást, és amit azzal elérek, annak örülök, a többi előtt lehajtom a fejem, nem sírok.
Ők mondják. Ugratnak vagy “aggódnak”. Meg vannak lepve azon az energián, belefeledkezésen, amellyel én a futást, a szerelmet, a bikinit. Hogy nem magyarázkodom. Meg kell nézegetni, piszkálgatni, beszólni. Bővebben… →
Szemrevaló │Sehenswert nyolcadszor: a német nyelvterület filmjeinek fesztiválját a svájci nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet rendezte a Művész moziban. Az idei programba tizennyolc filmet válogattak be öt tematikus blokkban: Határhelyzetek, Látszólag hétköznapi, Folyamatos múlt, Legendák nyomában és Hommage á Bruno Ganz.
Bruno Ganz, a svájci születésű színészlegenda nemrég (február 16-án) halt meg. Bővebben… →
Nyáron kaotikus voltam, és most már (még nyílnak a völgyben a kerti virágok) vissza lehet nézni a nyárra. Van neki már távlata.
Hetekig nem tudtam írni, és volt, hogy enni, aludni, sportolni, helytállni sem. Nem tagadtam ezt magam előtt, értettem és elemeztem az okait, sőt, egy kicsit, mint új élményben, tocsogtam is benne. Nem ismertem az öblöt, sem az anyagot (a folyadékot), amelyben vagyok. Ámulva néztem magam, a reakcióimat, kibillentségemet: jé, ilyen is van! Én tehetek ilyet, én teszek ilyet, tényleg? Ilyen… világi vagyok, és megbízhatatlan, nem-állhatatos?
Nem hittem volna magamról. Én eredendően, lényegem szerint olyan szabályos és jóságos voltam (ami azt jelenti egyrészt, hogy kortársi nyomásra, csak úgy, heccből sosem szegtem szabályt, nem éreztem ezt menőnek, másrészt pedig az önfeláldozó, önsorsrontó, nemet mondani képtelen jófejség imperatívuszát, mellette még a naivitást, a komolyan vevését, a világjobbító, “felelősködő”, erkölcsi alapú megközelítését mindennek: nem mertem önös lenni).
Egyszerre éltem meg, hogy végre élek, azt, hogy ez vagány, szabad és vicces, és azt, hogy nehéz és felkavaró is, és inkább nem szeretném.
Meg kellett haladnom magam, a hiedelmeimet, hogy képes legyek valamire, amire nem voltam eddig képes.
Próbáltam írni, feldolgozni az új állapotot. Szolid 130 oldalt írtam. Csak magamnak. Nem is azért, hogy ki ne nyomozzák a tényeket, ne csámcsogjanak rajta az agresszívbuták, inkább azért, mert nem tartom már regényesnek, meghatónak, jó alapanyagnak az ilyesmit. A tépelődést, a Barbarát. Ezt magam mögött hagytam. De terápiás, és mindig segít, amikor visszaolvasom.
Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.
De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.
Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.
De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.
A nap csinálta vele, és én nem harcoltam egy idő után. Rengeteget voltam kint. Júliusra lettem minden vörösségtől mentes szőke, és ez jelképe lett ennek a nyárnak. Majd ősszel visszafestetem, mondtam. És kell is, mert több olyan forgatásra is várnak, ahol úgy kell kinéznem, mint a regisztrációs fotón, és az bizony barnább. Scifi és fantasy, meg egy kosztümös film.
Tavaly ilyenkor kiraktam egy semmi különös, minőségileg is értelmezhetetlen fotót. Mert vicces.
Jött is az érzékeny vércsemegjegyzés gondos anyukáktól, hogy Dávidon kifordítva van a nadrág, kilóg a címke, és aztán ezen ment a kommentelés (nem volt, nem lógott, és ha igen, kit zavar?).
Rend a lelke mindennek. Porszívózzunk a sivatagban, és lehetőleg ismeretlenül szólogassunk be lényegtelen apróságok miatt. Én ilyenkor eltűnődöm: ők mit látnak, mi van a fejükben? Szólnak Adynak is, hogy szóismétlés? Mi a fontoskodás, korrigálás mozgatórugója?
Itt is. “Kosz van a teraszán, minek nem söpör föl”. A fotó témája a darázsirtás. Sőt, annak esztétikája. Tényleg kosz van. Mi közöd hozzá, miért zavar, mi ez az utálkozás folyton?
A föld megindul, olyan találkozója volt a héten a prostitúció-abolicionistáknak, és a szemünk kifolyt, annyit dolgoztunk Rachel Moran könyvén. Nőkről írok, akik túlélték a poklot és a liberális “sex worker” nyomással szemben nem félnek képviselni, hogy a prostitúció erőszak, és ez nem érdekli az olvasót. Felfogja-e, mi a téma? Mert az önkéntesek elírták a szórólapot, felcserélt valaki, aki talán disz, a piros alapon két betűcsoportot. Mennyi időnk elmegy azzal, hogy miközben mindent értünk, ilyeneket korrigálunk.
Saját legszebb friss élményem a tárgyban: szerda este ülök a fogaskerekűn, olvasom a Sakknovellát. Lenyűgöz, a fordítás is. Mindig ülök, mindig olvasok.
Középkorú úr odalép. Áll, én ülök. A fejem így faszmagasságban.
Azt mondja:
A szvatika nincs betiltva?
Kis tűnődés.
Hogy micsoda?
A szvatika, ejti ki még egyszer. Nem tudja, mi az?
Rettentő kínban érzem magam, másodlagos szégyent érzek. Nem tudom, mondom végül. Ez még elegáns is. Ő is kap valamit, én is tudom, amit tudok, béke van.
Leszálláskor sikerül rájönnöm a tökéletes válaszra: menjen haza, és nézze meg ezt a szót a szótárban.
Persze ez csak lépcsőházi gondolat.
Amúgy:
335. § Aki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, ötágú vöröscsillagot vagy ezeket ábrázoló jelképet a köznyugalom megzavarására alkalmas – különösen az önkényuralmi rendszerek áldozatainak emberi méltóságát vagy kegyeleti jogát sértő – módon a) terjeszt, b) nagy nyilvánosság előtt használ, vagy c) közszemlére tesz, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt elzárással büntetendő.
2) Nem büntethető az (1) bekezdésben meghatározott cselekmény miatt, aki azt ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból vagy a történelem, illetve a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából követi el.
Ez a régi törvény szövege, amelyet az Alkotmánybíróság megsemmisített. Az új, lelazult törvény csakis a kegyeletet, túlélőket zavaró megjelenítést szankcionálja, 2013 óta.
De nagyon okos voltál, barátom, és csakis ez a fontos. Ha mondjuk be lenne tiltva valóban, vagy a fogas nagy nyilvánosság lenne, a könyv címlapja nem egy sokszoros ellenőrzésen átment, stilizált ábrázolás, akkor én erre mit csináljak? Kihajítsam a könyvet?
Meggugliztam a szót amúgy, ne legyek igazságtalan. Hátha már így mondják. De nem.
A legdurvább, hogy ő ezt a beszélgetést csajozási céllal kezdeményezte. Engem, Isten látja lelkem, nem idegesít, ha megszólítanak, ez a fogason helyi, meghitt szokás, én igen könnyen vegyülök, diskurálok, olyan is van, hogy élvezem, vagy csak információt kérnek (a bringám vagy az izmom tetszik nekik). De ha valaki vérostoba és helyre akar tenni, felülről beszél, így kapcsolódik, attól kikészülök. Hogy nem talál egy értelmes témát. Hogy minek egyáltalán olyasvalakihez szólni, aki olvas.
Hogy fogalmatlan, rossz ízlésű, elemi viselkedési szabályokat nem értő emberek mi a bánatnak tesznek rám megjegyzéseket, és miért kéne nekem ehhez jó képet vágnom.
Igazából én csak belecsöppentem Antonia révén ebbe.
És Antonia is hogy. Még 1995-6-ban az egyetemen tanított (Nemi szerepek a civil társadalomban szeminárium), aztán a NANE: én 2004-ben végeztem el a képzést.
Aztán évekig nem találkoztunk, elsodort a 2004 utáni életem. Most januárban egy kritikai pszichológiai előadás házigazdája volt az ő csodálatos birodalma, és utána látogattam meg, kettesben beszéltünk hosszan a transzproblémáról, az identitáspolitika válságáról.
Aztán lett az angol csoport, amelyet itt meghirdettem, csatlakoztatok több tucatnyian, lett egy kemény mag, azóta is járunk (írj, ha jönnél: feminista angol felsőfokon). Antonia az intellektuális forrás, a politikai példakép és kicsit anyánk, pszichológusunk is. Elképesztően megugrott a szövegértésem és a szókincsem is, ír, kanadai, bármilyen kiejtés jöhet!
És aztán ebből lettek a fordítások. A szerző Rachel Moran.
Ha egyedül neveztem volna az egészre, akkor átadnám a nevezést. De párban futjuk Orsival (én az elejét, ő a jobb futó), és ez kötelez. A lehető legjobb állapotba hozom magam vasárnapra, és nem várok el magamtól jó időt.
Nálunk nincs olyan, hogy alja munka. Munka van. Mindegy, mit csinálsz, de szeresd, csináld lelkiismeretesen és akkor nem fecsérled el a napjaid felét.
Hát persze, hogy mindegy. Azért mennek tönkre a fogaid, azért vagy csupa stressz, reflux, autoimmun kórság, és azért veszed a legsuttyóbb készkajákat akcióra vadászva. Azért rettegsz a hóvégétől meg hogy lerohad a kocsid. És akkor te ezt szereted.
Mit is? Ennek az idézetnek a forrásában a TAKARÍTÁSt.
Tudjátok, amikor valaki arról beszél öntudatosan, ami jó nem lehet, és úgy állítja be, hogy az valami tudatos választás, értékalapon, akkor senki nem akarja őt megbántani, az orra alá dörgölni, hogy te áltatod magad, és nyilvánvalóan szar neked, nincs ezen mit tisztelni. Értjük, hogy milyen helyzetből, miért deklarálja magát így. Az udvarias lájkok és a hallgatás miatt viszont elhiszi, hogy akkor ő most pont akkora jóban van, mint amit akkor választana, ha szabadon dönthetne.
Hogy mindegy az.
Nem mindegy. Alkalmazottnak lenni a kapitalizmusban szar. Eredendően, mégpedig. Nem szégyen, nem ciki, hanem szar – ami ciki, az az ezzel kapcsolatos hazudozás, önáltatás, romantizálás, érzelmi élet. Esélyfosztott, elvileg nem helyeselhető, kiszolgáltatott és testileg-lelkileg erodáló, egzisztenciálisan (létszinten) és anyagilag is szar, és erről a sírva vigadók maguk is pontosan beszámolnak. Senki nem szeret dolgozni, ha más profitját hizlalja. Ennyire bamba nem lehetsz, és nem is vagy. Közhivatalban, állami finanszírozásban is szar, de a versenyszférában lenni alkatrésznek meg aztán végképp, még akkor is, ha “karriernek” nevezhető. Az alibimunkák, a végzettség-tudás-kreativitás-képesség kihasználatlansága, a monotónia, az elidegenítő környezet, a formális és kényszeredett kollegiális viszonyok, az ambíció és a szellemi függetlenség elfoszlása, a mesterkélt lojalitás, a porckorongsérv, hasi hízás, rossz étkezés mind forradalomért kiált, és erről olyanok beszélnek nekem, akik zseniközeli képességekkel, lelkesedésre, életörömre képesen, kiemelkedő műveltséggel sínylődnek évek óta disszociációt és kiégést okozó irodai robotban, egyébként versenyképes fizetéssel. Ők legalább nem hazudnak.
Mert el is kell játszani, hogy te ezt szereted, becsülöd! Azonosulsz! Hiszel benne! Ez a legócskább műsor.
Sóhajtunk: hát ilyen az élet, a munka. Valamiből meg kell élni. Igen. A megélhetésednél, a gyereked jövőjénél fogva rángatnak!
És minde helyzetek legszívszorítóbbika: a fizetett cselédé, a túlnyomórészt nők által végzett szolgáltatói, gondoskodási, egészségügyi munka, az ország nyelvét törve, bevándorlóként, az ottani árakhoz képest éppúgy szánalmas fizetésért. Amelyben nem lehet kiteljesedni, legfeljebb ártalomcsökkenteni és részgaranciákat kicsikarni, csakis a piac logikája, nem pedig magasabb elvek szerint.
Hogy én elitista és lenéző vagyok? Volna itt egy súlyos félreértés. A baloldal (az eredeti™!) tőkeellenessége és szegénypártisága nem azt jelenti, hogy a szegénységet, a lecserélhetőséget, a szívást kívánja sorsul mindenkinek, valamint hazudja ezt boldogságnak. Épp ellenkezőleg, kiáltozik: így nem lehet élni! Az egyenlőbb viszonyokat, az összjólétet kívánja megteremteni: a tőke koncentrációját és a profit logikáját szétzúzni, a szegénységet eltörölni. A jognak asztalát, a bőség kosarát akarja. És a szellem napvilágát. Meglep ez valakit?
Ahogy mindenkit hülyének néztek, haláli. A megható, elvinek szánt, hamisságtól csöpögő szövegeitek. Ahogy felmagasztaljátok pont azt az életállapotot, amelyikről a legtöbb bőrt lenyúzhatja a tőke. A kiszolgáltatottságot.
Csakis azért, mert ti rossz döntések sora miatt itt tartotok, az érettségi után tíz meg harminc évvel, mindezt nagy újrakezdésnek és bulinak állítva be.
Vagy például. Mert nem csak itt megy a fancy hazudozás. Angolszászéknál feszes, karcsú nők (Jameela Jamil) bizonygatják megható posztokban, hogy az egészség és a súly nem áll összefüggésben, és sokféle szépség van.
Hozzá egy hasra végzetesen elhízott, de előnyösen öltözött, fotózott, életet élvező, fiatal nő fotója, egymást ölelik az őzgidára emlékeztető posztolóval – de gyönyörű! Ajánlom a kövérség valóságáról ezt a posztot, a Redditről.
Nincs optimális-univerzális kiló, de a te saját eszményi testsúlyod-testösszetételed bizony szoros összefüggésben van a szervezeted fitt, ízületkímélő, jó keringésű, zsírokkal nem agyonnyomott belső szervű állapotával. Ezért kezdtek vadul fogyózni meg sportolni azok, akiknek én “beszóltam” (amiért az én testemet és életmódomat minősítgették nagy gúnyosan, a tévé előtt elheverve).
Engedd el a hazugságot!
Aztán: jó vidéki pletykás módra kielemezni mindenkit, bárkit, aki megél valami nagy szenvedélyt. Kelteni ellene a hangulatot. Nem lehet azt elviselni! Morált és elvet hazudni abba, hogy magányos vagy. Neked nem kell pasi, illetve: neked rendben van a magánéleted, csak nem beszélsz róla. Beszélsz a másikéról: hogy biztos nős a pasi, nem is szereti, a nő csak mutogatja, és majd rájön az a madár is. Mindezt úgy, hogy semmit nem tudsz az illetőről, és semmi közöd a sztorihoz.
Ha valaki boldog, az az egész világ összboldogságát gyarapítja. Nincs plafonja. A boldogság nem véges méretű torta, neked is jut!
Bár jutna! Örömgyilkosok. Én öt évig kussoltam. Nem fúrtam senkit, nem elemeztem mások szerelmét, nem faragtam elvet a nyomoromból.
Az is szuper érvelés, hogy nem ökó a gyerekszülés, mert túlnépesedés van és égnek az esőerdők – mondja az, akinek épp nem úgy alakult az élete, és erősködik, hogy ez bizony tudatos, saját és organikus (biológiailag lebomló, klímaaggályos, bolygómentő) döntés volt. Hősnőm! Repül, nagyfogyaszt, márkamán, cuccokat halmoz, jön-megy. Rendkívül hiteles.
De a kedvencem “a munka becsülete” című sláger. Az önszenttéavatás. Nem ám henyélés, más pénzéből élés, fujj! Glóriát von körétek a robot. Jobb is, ha minket elvakít. Még esetleg kérdeznénk ezt-azt.
A munka: szívás, összeszorított fog, kínlódás, állandó fluktuáció és konfliktus, rosszul fizetett vergődés. Élvezni a munkát tilos, csak az ér, ami unalmas, lehúz, megaláz. De néha kínunkban röhögünk, és összekacsintunk a többi elrontott élettel. Mekkora buli! És lájkdús, mert magukra ismernek sokan.
Ti önigazoltok: eltékozoltátok az életeteket, és most már bánjátok. Próbáljátok ezt átromantizálni, kelteni mások ellen a hangulatot. Nem kell a duma, tudjuk, miért csináljátok. Ez az az erkölcsösködő, trükkösen bűntudatkeltő, aljas beszédmód, amely megfojtja a teljesítményt, invenciót, kitörést. Ez a munkáshatalom rákfenéje is: lehúz, gyanússá tesz minden kiemelkedést.
Ha neked “karriered” van, meg pénzed, gyereked meg nincs, úgy helyeselsz, hogy hát igen, a kemény munka, de jó, az külön hányás, mert fogalmad sincs, miről beszélsz, és az ő rovásukra fitogtatod magad.
Miért is lenne, lehetne, legyen másnak olyan az élete, hogy nem szakad bele? Élvezi, kiteljesedik, vagy nem szorul rá. Elvett ezzel valamit tőled? Egy másik nő, érted. Ilyenkor hol a szolidaritás? Csak lefele működik, sajnálkozva?
És szerinted neked is ott kéne tartanod. Ha meg nem tartasz, akkor én basszam meg, akkor én nem dolgozom. Mert te is író vagy ám, tehetséges – csak közben ilyeneket írsz, hogy “A szolgálólány meséLYe”.
Nem minden nő szív ma már, és ezért küzdött a feminizmus évtizedekig. Vannak szerencsések, akik jól forgatják, amit megkerestek vagy kaptak, és vannak, akik keményen dolgoztak addig, amíg mára könnyebb az életük. Esetenként sorscsapások között, gyerekhad mellett. Ez fáj nektek?
Ha nem figyelsz, elragad ez a meló-jópofi és acsargás. Könnyű sodrása van. Pedig mindenki megküzdi a magáét, kár méricskélni. Viszont igenis legyen a tanulásnak, a tudásnak, a jól élt életnek rangja, következménye.
A tesztkérdés, megint: Ha kívánhatnál a lányodnak jövőt, mit kívánnál? Kéthavonta új helyen vergődést, szakképzettséget nem igénylő melót, nyomorgást? Vagy tisztes, képességeket kibontakoztató, kreatív, alkotó munkát, amelyhez sokat kell tanulni és/vagy szikrázóan tehetségesnek lenni? Szabadságot, esetleg?
A nyitó idézet forrása. Nem ír rosszul a nő, de ne csináljátok már.
Valahogy el vagyunk hajlamosak felejteni, hogy a metoo nem azt a két-három híres, színésznős hazai esetet jelenti, amelyeket jó alaposan átbeszéltünk már, és mivel mindent összecsámcsogtunk róluk, megnézegettük, a célpontok elég jó nők-e, mi hogyan viselkednénk hasonló ajánlat esetén, satöbbi, mostanra eluntuk már a témát. Az a társadalmi beszélgetés előhozott rendszerszintű, tűrt-támogatott visszaéléseket a közoktatásban is: ifjú vagy akár középkorú férfitanárok hatalmi alapú rányomulását a diáklányokra és néhány fiúra is.
Vári György tegnap kiállt, és elmondta. Bővebben… →
Pénteken láttuk Lőrinccel a rendező, Tóth Barnabás új nagyjátékfilmjét, az Akik maradtak címűt. Magyarország ezzel a filmmel nevez az Oscarra a nemzetközi szekcióban. Hogy jelölt lesz-e, az majd januárban derül ki, mondja a fiam.
1948-ban vagyunk, tehát nem háborús film, nem is holokausztfilm, kerül minden konkrét képet, múltidézést – de túlélőfilm.
Amit látunk, az képvilágában, vágásaiban nagyon profi, színészileg közel zseniális, tárgykultúrájában, tereiben pontos és hangulatos, sosem giccses (Rajk László! a Rajk-per évét rendezi be); nagyon érzelmes és kicsit vad; sokszor ironikus és pompás humorú, hogy a hatalmas giccsfolyamon szárazon vigye át “a szeretet gyógyító ereje” slágertémát. Kis hétköznapi részletek, gesztusok, teendők, az ezekben megjelenő harmónia és érzelemtömeg – ez a film erőssége. Az alapanyag F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve.
A két színészarc nehezen feledhető: Szőke Abigél engem első pillanattól megvett, azonnal megvolt a karakter, semmi akart, eljátszott jellege nem volt. Hang, arc, rezzenés közelről szinte végig, minden gesztus önazonos. Hajduk Károly pedig az atipikus színészzseni (ez házi használatomban azt jelenti: színműs felvételekor, ifjan nem kifejezetten nézik ki a karakteréből a klasszikus drámai, szerelmes főszerepeket, mégis főszerepekre termett mint nagyszerű groteszk, intellektuális, aszexuális vagy lázadó figura). Volt ő Bece a Portugálban (minden idők legnagyobb színházi szériájában – Dévai Balázs után játszotta), volt Don Juan; filmben Sopsits Árpádnál martfűi rém, az idei Filmhéten Cibulya Nikol kisjátékfilmjében egészen kitűnő Irinyi János, magányos, nonkonform géniusz. Sőt, most Liliomot játszik ifj. Vidnyánszky rendezésében Szilágyi Csengével és Eszenyi Enikővel, ami egészen különleges értelmezés, hiszen Liliom karizmatikus, antiintellektuális, izzadságszagú, excentrikus dúvad.
Hajduk Károly mindig sokat hallgat, lassan mozdul, sokat néz – sokat mond. Bár az alaphelyzet igencsak problematikus, e filmben a színészi munka és az említett karaktere által elhiszem neki, hogy nem kell aggódni, neki sem tusakodnia a, hogy kell ezt mondani, késztetésekkel. Minden csupa érzelem, intellektus és felelősségvállalás, egész pontosan: nincs neki merevedése, vagy ha van is, nem gond, amikor egy ágyban alszik a kis koraérett túlélővel. Ennek megfelelő a “helyes asszony”, Simkó Katalin figurája is: így válnak a negyvenes, már nem szenvedélyes szomorúak ellenpontjaivá, magává a jövővé a vibráló ifjak, a következő generáció. Szőke Abigél-Klára partnere ebben a virtuóz Horkay Barnabás, a sportbarát és pojáca, akitől tavasszal a Baalban, Horváth Csaba monumentális Pesti színházas produkciójában esett le az állam. (Most zavarban vagyok, mert biztos, hogy benne volt, de nem találom nyomát.)
A dramaturgia (vagy a túlvágás, a feszesség igénye ez?) hibája a filmben több elvarratlan szál: nem tudjuk meg, mi lett az iskolai botrány következménye, nem folytatódik a besúgás és az üldöztetés szála. Úgy látszik, könnyen megúszható, el lehet tőle tekinteni, így tétje sincs, csak mulandó külső fenyegetés a meghitt, sértetlen érzelmi univerzummal szemben, amelynek oly természetszerűleg lesz része régi nagy kedvencem, a nagy-nagynéni Nagy Mari. Szegény Soma Mamagésa viszont olyannyira nem színész, és annyira fölösleges az a jelenet is…
1953. március 5. mint hepiend pedig arra emlékeztet, amikor a klímakritikusok kivágják a hőmérsékleti meg aszálygrafikonokból a szelídebb részt, mutatván: nincs itt semmi probléma. Jó elhinni azon a vasárnapon, de senki nem ment itt utána sem szabadon Bécsbe. Alig négy évvel később a fél ország kivándorolt, börtönbe került vagy öngyilkos lett.
Az érzelmi főtéma, a két főszereplő viszonya igazi drámai alapanyag, de így is fejvakarós, ez az igazi nehézség. A metoo után roppant nehéz érvényesen beszélni egy meglett férfi gondjaira bízott gyereklányról, az egész apakomplexuson alapuló, megrendítően intim kapcsolatról. Nagyon kell mondani, hogy de ez itten, kérem, tiszta és etikus, csupa érzelem, ne tessék rosszra gondolni. Hát ki az a felületes kispolgár, aki a szeretet gyógyító erejét összetéveszti holmi alantas szerelmi vággyal? A válasz: maguk a főhősök, mint az kiderül a dramaturgiai csúcsponton. Ezért kell Hajduk Károly speciális, rezervált, mélyhűtött jellege, de meg a problémát nem oldja. Aztán, összetéveszti még (érzelmes felmentést keres rá) az összes apakomplexusos női néző és gyakorlatilag minden potens férfi is. Nem kell ehhez pedofilnak lenni, és ami a lényeg: a vágy nem is alantas. Mert az igazi döbbenet, amelyben a heves érzékiség fogan, mindig a léleké.
A szépséges narratíva, “egy kamaszlány és egy középkorú férfi egymásra találásának megható hangvételű története” (uramisten…) senkit nem ment fel: továbbra se aludjunk egy ágyban a nevelésünk alatt álló kiskorúval, mert hatalmi különbség esetén mindig erkölcsi a probléma, akkor is, ha a férfi éjszakáról éjszakára “kibírja”.
Igencsak át van ez a helyzet romantizálva, lélektanilag mesterséges ez az ártatlanság, művészileg-emberileg nem mutatja meg a lényeget, és ez megoldhatatlan probléma. Nekem azért is volt nagy élmény a film, mert másnap úgy alakult, hogy home movie keretében néztük meg a Leon, a profi című kultuszfilmjét Luc Bessonnak: lélektanilag azonos a helyzet, hasonlóan nehezen feledhető arcokkal. És ott nincs kecmec, Leonnak meg kell halnia, csak ez lehet a feloldás: semmi más esélye nincs, hogy a történet elérje szenvedélyes és hiteles csúcspontját, de mégse vessük meg a címszereplőt. Így is szép, nagyszabású és hat az Akik maradtak – reméljük, a tengeren túl is így gondolják.
Akik maradtak, 83 perc, forgalmazza a Budapest Film
Kiált bennem a téma, mert nagy felismerések ezek, szinte felnevet az ember: mit hittem én eddig? Jön a szégyen is, bőven. Ahh, a regényben is mennyi részlet van, ahol Barbara szeret szenvedni! Tocsog. Lubickol. Önsorsront, aztán levonja a konklúziót: hát ezek a férfiak ilyenek, ennyire tudnak csak szeretni, ilyen a szerelem. És én ennek részletezését bájosnak vagy menőnek gondoltam, nem pusztán a figura jellemzésének.
Ha érdemit akarok mondani, akkor mindenképpen megmondós vagyok. Előre szólok. De ha ezeket nem érted meg, akkor vagy végzetesen gyanakvó és keserű leszel, lemondasz a kapcsolatokról, vagy belemész, és tönkremész benne.
Viszont azt nem lehet rám mondani, hogy könnyen beszélek, vagy hogy ne tudnám, miről beszélek.
Ez inkább firtatás, vádaskodás, de legyünk jóindulatú türelemmel irántuk is:
Végeztettél magadon plasztikai vagy kozmetológiai beavatkozást?
Nem. Nincs sminktetoválásom, nem is volt soha, műkörmöm se. Régebben kipróbáltam a szempilladúsítást, talán háromszor.
Hidratálok buzgón. A gyerekeim ragasztanak néha rám kaméleont vagy arany csíkot.
A beavatkozásmentesség nem elv és nem érdem. Nem volt dilemma, tehát nem csak értékválasztásból, ízlésből fakad: a közegemben nem szokás a műköröm, az erős smink, tetoválás, az alter öltözködés, az árucikként való megjelenés, a divatmánia se. Senki barát, közeli ember nincs, aki így jeleníti meg magát.
De ha lesz beavatkozás, azt se fogom titkolni, mert döntéseim vannak. Nem kifele igazodom, és nem félek az igazságtól.
Ez az igazság. Sok-sok, vegyes minőségű kép, egészségi, edzettségi, hidratáltsági állapotot tükröznek, hízást-fogyást, fájdalmat, évszakokat, szeretkezéseket.
Amikor a szerelemélményről beszélünk mi nők, tegnap például kommentben, de ezer más alkalommal is, akkor mindig előkerül a szerelem elvesztése, a fájdalom.
Amiről lehet és fontos beszélni, persze. De olyan kontrasztos ez, amikor a másik nő (a poszt) épp meg van döbbenve és ujjong.
Mindannyian tudjuk, hogy elmúlik. Ettől oly becses.
És hogy elmúlik, az nem okvetlen dráma, világégés vagy csúf történet ám – ez az egyik, amit ma erről mondani akarok. Ne tedd azzá magadnak sem, ne légy oly könnyes szemű. Bővebben… →
Eleget ostoroztuk már a hiúság vásárát: öregek a facebookot, ifjabbak az instagramot, éspedig azokat a Másokat, akik úgy posztolnak, hogy az tiszta dicsekvés és magamutogatás. Megy a morális pánikolgatás: a közösségi média kihozza a júzerekből a nárcizmust, és ez baj; minek így kirakni a tested, az outfited, a nyaralásod, kis családod, szerelmed, esküvőd, a futóversenyed, a kutyusod. Mondják azok, akik 1. nem rakják ki, mert nincs nekik ilyen, 2. nem rakják ki, mert pont erre nem szoktak rá, 3. kirakják, de szerintük az ő kirakásuk más.
Ezek a dohogások közhelyek. Még egy ilyen posztot írni sok kedvem nincs, amúgy sem vagyok kívül rajta, hogy megítélhessem: osztozom a mutogatós gyarlóságban. Erről már írtam:
(A fotók kirakása)
…önismereti, jellemfejlődési eszköz is, a szégyenek levetésének rítusa. Kiléphetek abból, akinek addig hittem magam, és ez felszabadító. Emlékszem arra a rettenetes kételyre: én bikiniben, nyilvánosan?, uramisten. Jó érzés volt átlendülni rajta. De persze én csakazértse nyáron: ez egy hidegtűrés képsorozat, metabolikus realitás, és poén volt narancssárgán feküdni a hóban.
És nem azért teszem ki a képet, mert ímhol, milyen tökéletes már a forma, hanem pont azért, mert olyan, amilyen, de tudom vállalni. És sokkal jobb, mint fél éve.
Vannak tehát a fotók, de én nem szelfizek a teremben. Bezzeg én, én nem? Dehogy. Nincs alkalmas kütyüm.
A terem nem csak az edzés spártai színhelye, hanem közösség is: a szelfizés és egymás lájkolása helyi népszokás.
És mindenki fotóz, egymást is. Eleinte nemet mondasz, félsz, hogy mutatnál a sok ifjú tökély körében — mély önismerettel érzékeled, hogy ez áll a szelfiktől való elvi tartózkodásod mögött. A következő lépés, hogy szereted (megszokod) viszontlátni magad, odahagyod az alsó polcon a decens mackónadrágot, és fotózhatóan élénk színekbe öltözöl. Ifjú, kúl, bohó érzés, rájössz: tavasz van, és ez tartós, hónapok óta. (Hasonlóképp ügyelsz arra, hogy edzésről edzésre más fülbevalót tegyél be.) Ha te nem is szelfizel, majd lefotóz az edzéstársad, átküldi, és megköszönöd. Kis tűnődés után ki is rakod, meg se vágod. Felismered, hogy a fotózás nem megy az edzés rovására, és hogy mélyen őszinte a műfaj. A lábtolón vagy hídban nincs pózolás, megnézed a képen, milyen szögben áll a végtagod, és jobban figyelsz rá legközelebb. Igyekszel életkorodhoz, helyzetedhez illő módon megjeleníteni magad, és félsz, hogy így is kínos, de úgyis mindegy: ők dobozlelkűek.
Később már, persze szigorúan a színes hajgumik miatt, te kéred meg a kollégát a fotózásra (ez még mindig nem szelfi!)
, Ed pedig lerakja az ablakpárkányra a shakerét, és az egész jelenetet, a téged fotózó edzéstárssal együtt lefotózza, legyen bizonyíték, hogy létezünk, ezt mondja – és legyen emlék. Eszedbe jut a Nagyítás, mert értelmiségi vagy, és úgy illik, hogy valami eszedbe jusson, de aztán hagyod az eszedbe jutást a pékbe, és csak benne vagy a fílingben, ami olyan, mint tizenhét évesen valami elképesztő nevű faluban az edzőtábor volt, lehetett volna.
És a következő lépés, két héttel később, az már igazán a pokol kénköves mélye: a saját szelfi. Metszően jó érzés ezt a bejegyzést írnom, pedig rohadtul más dolgom van.
Most pedig elmesélem nektek, hogy miért ilyenek a fotóim. A MacBook Air, legalábbis ez a régebbi típus nem tud igazán jó fotót, és ezért ez a fotódolog nálam ennyi. Nem is Instagram.
csak az olvassa. én szóltam 