az önbecsülés – és ami nem az

Ha esetleg úgy érzed: fasza vagy (önbecsülés), akkor nagyon nem mindegy, mitől érzed ezt.

Életemnek termékeny, depressziómentes, ihletett szakaszát élem most. Zord részeken kapaszkodtam, szeles és nehezen járható, beláthatatlan szakaszok után most itt vagyok a vadvirágos, szemhatárig elnyúló fennsíkon. Nem egészen olyan, mint hittem. Nem attól jó, nem úgy jó. De jó.

Több része van ennek az állapotnak:

“áldott vagyok” érzet: én már komolyan nem tudom, létezik-e, de annyi bizonyos: a tenyerén hordoz, nem engedi, hogy bajom legyen. Rámmérte ezt, azt, amazt, belevitt kemény helyzetekbe, de nem hagyta, hogy belebukjak. Volt, lett erő jobb állapotban kijönni belőlük.

a mihez képest: ugyanakkor ezt a sorsot nem választaná senki egy katalógusból, én sem. Azért tudom megbecsülni, hogy ma nem volt defektem/negatív a rákszűrésem/van két lábam, hogy fussak/ilyenek lettek a gyerekeim, mert velem és körülöttem kemény dolgok történtek. Ún. nem kímélt az élet. Hát, ez van. Nem az a kérdés, mi minden történik veled, hanem hogy hogyan jössz ki belőle.

erőfeszítés a nehézségek közepette: pont a küzdelem, a néha összeszorított fogú, máskor a kanyart lecsapó fajta erősített meg, tanított meg arra, hogy csak menjek, ne keseredjek el, ne is hallgassak az emberekre, hogy nekik mi tetszik. Ritka az olyan, akire érdemes hallgatni: úgy általában nem figyelmesek és nem autonómok. De legalábbis középre, a biztonságosba húznak, és az alapján ítélnek. Ott középen meg nincsenek nagy teljesítmények.

a film Scott kapitányékról a negyvenes évek végén készült. a derekukon bőrheveder van, úgy húzzák a rakományt

nem függök: nem attól érzem magam jól és jónak, hogy valaki, egy párkapcsolat vagy az én szerető szüleim (haha) ekként: jóként visszatükröznek. Ugyanakkor a szeretetkapcsolatok és párkapcsolatok létezését, jelentőségét nem tagadom, nem becsülöm le, csak én most nem vagyok ilyenben. Új felfedezés, hogy Artemiszként messzebbre jutok a hegyen. Vénusz el se indul.

szikár szembenézés: nem ujjongok a sikertől sem. Önkritikusnak maradni, kissé rezignáltnak; tudni a helyem, a műfajom. Blogger vagyok, nem igazi író, és mivel olvasom a renmekműveket, nincs módom túlértékelni magam. Nem túlrajongani, nem kompenzálni, nem önkijelölni. A gyerekbetegség-szerű lelkes fázis után marad a meló, menni kell tovább. Rájönni: just do it, a neked valót mármint. Nincs más bölcselet. A teljesítmény önmagáért beszél. Akármi történt, voltak nem olyan erős írások, de újra jön a szenvedéíy, mert mélyen hiszek az egész tevékenység értelmében. Komolyan gondolom ma is.

Nem kell magyarázkodnom: az ötleteim sajátak, a meló egyszemélyes. A bázis évek óta itt van, idetalál, akinek ez kell, nem akarok meggyőzni embereket, és nem vagyok ezzel zsarolható. Nincs korlátlan növekedés, illetve ennek vágya prostituál. Követem az intuícióimat, egyre biztosabbak. Szabad hibázni is, nem akkora tragédia. Jobb vagyok, ha olyanok a helyzetek, ahol a jó tud kijönni belőlem, jobban szeretem, ha nem döfködnek, macerálnak, ehhez jogom is van – és ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Amúgy meg mindenki így van vele.

Nincsenek haragosaim – epigonjaim vannak, illetve olyan értetlenek, akik mégis itt vannak, beleszólnának, és zavarnak.

Tehát az egésznek a lényege, hogy nehéz volt, ez adja az öntudatot, ez tesz sérthetetlenné. Van tapasztalatom arról, hogy bírom. Hogy nem fáradok bele. Hogy nem baj, feljön a nap holnap is, és én hajnalonta azt érzem: de jó, én olyan boldog vagyok. Pedig menni kell, hideg van, odaszart a kutya, és így is. Az életem, az élményeim, a sorsom, a tehetségem az enyém, nem vagyok kifosztható.

Bizonyos elvekből pedig soha, soha nem engedünk. Az igazamért például ellenséges közegben is kiállok (“demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni”). A szerelmemet soha nem tagadom meg – magamat tagadnám meg. Ha pedig beriaszt a hamisság-detektor, hallgatok rá.

Van olyan önbecsülésszerű érzet, amely biztató kezdetek és csillámpónis ujjongás után porrá omlik, amint jön egy kis nehézség. Vissza az első mezőre, nem számít, amit addig elértél, mert “csalódsz” (valójában: irreális elkézeléseid voltak, és hisztizel), és levonod: nem megy ez nekem. Rosszabb esetben elkezded másokra fogni a kudarcot, amelyet csakis a saját döntéseidnek köszönhetsz. Nagyon tapsoltál magadnak eleinte, de nem hoztál jó döntéseket, és nem is érzed jól magad. Ezért nagy erőkkel ötlöd ki a magyarázatokat, hogy téged nem hagynak, hogy más a hibás. Mennek utánad a keserűek, mert ez az ő alapélményük is. Még rosszabb esetben másokat fúrsz, akik nem adták fel és nem panaszkodnak.

Vagy: eltanultad másoktól a kincstári lelkesedést, és előadod te is az életérzést, miközben nem alakult ki az identitásod. Az önmegvalósító anyukákról szólva már feszegettem ezt a kérdést.

Vagy: azért vagy jól, mert eddig megúsztad a nehézségeket. A komoly sikerek előzményei gyakran döbbenetes traumák, azokban születik az erő. Téged elkényeztetett az élet: öledbe hull a szüleid vagyona, szeret a házastársad, és kitart melletted, van döntési lehetőséged, sose kérdés, ki lesz a gyerekkel, mit esztek. Szép a ház, és saját, és a melód is elég jó, kiszámítható, mégse jutsz egyről a kettőre, unatkozol. Az elégedettség nem tesz jót az immunrendszerednek, nyafogóvá, elváróvá tesz. Te csak a jót kéred, neked legyen kibélelve az élet. A teljesítménynek, az edzettségnek elemi összetevője a nehézség, a kétely, a magány, az ellenzékiség. Kitartasz, vagy összeomlasz? Nőj fel.

És még egy: nem az a siker, amihez a világ tapsol. Tele van a net olyan influencerekkel, akik mindig vidámnak tűnnek, lelkesek, motiválnak is sokakat, mármint olyanokat, akik nem látnak át ezen. Mégis szorongóak, zavarosak, égnek kifele, mert nem belül van a mérce – nagyon sokat kell toldozgatni az imidzset.

14 thoughts on “az önbecsülés – és ami nem az

  1. Nagyon tetszik, főleg, hogy még inkább tudatosítja, hogy ahol tartok az javarészt az én döntéseimnek a következménye, ami valahol keserű pirula, de rengeteg erő van benne, mert azt is jelenti, hogy nekem van hatalmam az életem fölött. A hosszútávfutó magányossága című film jut eszembe róla, onnan is az egyik utolsó jelenet, amikor van a futóverseny és az egyik fiú a lelencgyerek, akit lopás miatt javítóba tettek, futnia kell, mert az igazgatónak kell a dicsőség, és jól is fut, hiszen egész életében futott, de aztán feladja, mert nem az ő célja a verseny és az ellenfele, a gazdag fiú, akinek minden álma és vágya a futás, de a szülei ellenzik, hiszen az a “gazfickóknak” való nem normáliséknak. És végül a gazdag fiú kitart és megnyeri a versenyt, mert ez meg az ő célja, az ő harca. Annyira benne van ugyanannak a dolognak a különbözősége – versenyt nyerni, mit is jelent a futás: lázadást vagy kényszerűséget – és az is, hogy két teljesen különböző ember ugyanazt mennyire másképp tudja értelmezni, megélni. Ami pedig igazán tetszett, hogy mindkét fiú tudatos, énazonos döntést hozott.

  2. Épp ma hajnalban volt egy ilyen válságom. Hogy fáradt vagyok, és milyen könnyű lenne a könnyű út. Házasság, gyerek, és akkor tónustalanul csak úgy beleomlani ebbe, hogy vegyél lakást, mert én meg szültem, hitel, közös bankszámla (“a feleségem lenullázta a számlát”), autóval ikeába, és nem a lepukkant egyszobás a villódzó konnektoraival meg a szétfagyott járólappal az erkélyen (basszameg).
    Aztán persze összeborzadtam. Inkább mégis villódzzanak a konnektorok, majd táncolunk a diszkófénynél, vagy belehalunk az áramütésbe, vagy lesz valami, de az legalább igazi lesz, a sajátom.
    Most ilyen hangulatban vagyok, tegnap láttam a Kartonpapát a színházban, és hozza a gondolatokat.

  3. Mélyen tisztelt álprofílról írogató!

    Ma reggel 6-kor, amikor a telefonom ébresztőjét kinyomtam, láttam, hogy új engedélykérés kukucskál a messengeren. Belenéztem, de sok időm nem volt olvasgatni, várt az edzőterem.
    Mire hazaértem a profilt törölték, az üzenetet nem tudtam elolvasni. (nincs ok az aggodalomra, nem estem tőle mély depresszióba…)
    Én egy senki vagyok ezen a blogon, egy szinte néma olvasó, meg tudom számolni egy kezemen, hogy hányszor kommenteltem. Tegnap viszont Éva írását kedveltem a facebookon.
    Ezzel sikerült kivívnom akkora érdeklődésed, hogy éjszaka nekem üzenetet írogatsz? Nem tudtál aludni? (langyos tej és néhány csepp levendula olaj a párnára segíthet ezen).
    Mit szerettél volna elérni? A lányom egyetemista, közelébe nem jártam soha Julcsi iskolájának, Évával személyesen soha nem találkoztam. Nem vagyok politikus, tanár, író, hogy a te életedben súlya legyen az én véleményemnek.
    Mit szerettél volna elérni vele?
    Míg azt a hosszú üzenetet megírtad, készíthettél volna túrógombócot a családnak. Kimoshattad volna a hűtőszekrényt. Elolvashattál volna 3 fejezetet valami klassz könyvből, vagy megnézhetted volna Columbo felügyelő életéből egy részt.
    Szerinted így működik a rendszer?
    Lájkolok egy politikai cikket és ír a másik tábor? Megosztok egy cicás képet és kapok cserébe kutyásakat? Elmondom milyen volt a nyaralás Egyiptomban, és nekem esnek a Tunézia vagy Görögország pártiak???
    Kérlek kíméld meg magad attól, hogy további üzenetekkel bombázol, nem látom sok értelmét, engem nem érdekel, csak magad hajszolod bele egy felesleges munkába.
    További szép napot kívánok, tele értelmesebb dolgokkal, mint az éjszakai műved!

  4. Absofuckinglutely! Mármint ami az önbecsülésről szól.
    Milyen sokáig akartam keresztény családanya lenni, akinek minden elfér a kötényében. Aztán mikor már ki is mondtam, hogy ez a család addig lesz az én húsom, vérem, csontom árán egybe, amíg én bírom és pörgetem a ringlispílt, rájöttem, hogy nagyon nem egyemberes feladatokat hajtok végre és tolom tök egyedül. Minden nehézséggel számot vetettem, szküllákat és kharübdiszeket kerülgetve izzada orcám, és soha többet.
    Most van hála minden reggel, hogy egészségesek vagyunk, velem vannak a gyerekek, van fedél a fejünk felett, van mit enni, tudok dolgozni. Örömet tudok találni a munkámban a legsötétebb napon is. Mindig tudok előhúzni egy-egy további türelemkártyát, mikor már azt hiszem, nem is. És jól voltam egyedül, szeretettnek éreztem magam a barátaimtól, az anyám támogatásától és az összes szeretetkapcsolattól, amik nem engedtek elcsüggedni.
    És mikor már szartam bele mindenbe, és tét nélkül elkezdtem randizni, jött a szerelem is. Elengedett kézzel tekerek, fújja a szél a hajamat, combomon egy meleg kéz. (Ez képzavar, de monnyuk egy Dalin elfér) Nagyon jó ám így élni! Mert ha valamelyik tégla meg is lazul, a többi megtartja, mert nem homokból van.
    Engem is a tenyerén hordoz.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s