nincs szükségünk rátok

Hosszú bejegyzés, az elején sok idézettel.

*

Én már eléggé rezignált vagyok, nemigen csodálkozom. Annyi mindent láttam, olvastam, annyiféle jelenséggel, érveléssel, tévhittel, hazugsággal, manipulációval találkoztam, hogy engem elég nehéz már meglepni. Amit tudok a nemi szerepekről, a Rendszerről, a kínjaink forrásvidékéről, azt megírom, azokra gondolva, akiknek mindez újdonság.

De most Lajos küldte ezt a linket, a feleségimport alatt:

http://www.globaldatingsolution.com

Nemzetközi feleségkeresést népszerűsítő, saját tapasztalaton alapuló oldal.

Egy különösen döbbenetes összehasonlítás (kezdő angolosoknak is): http://www.globaldatingsolution.com/american-vs-ukranian-women.html Bővebben…

feleségimport

Igen, kedves olvasók, ez tényleg létezik. Rendszerszintű válasz arra, hogy rosszul viselkedünk. Majd jól nem kellünk nekik, majd elmennek MGTOW-nak, vesznek guminőt, szállítanak egzotikus feleséget. Akkor majd sírhatunk!

A nyugati nő ugyanis öntudatos és büszke, kihúzott vállal és felszegett fejjel jár – igazából nem is egyszerűen „jár”, hanem vonul. Folyamatos kihívás sugárzik a testtartásából, mint egy vadnyugati párbajhősnek. Az egész abból a kultúrharcból fakad, amit az ideális nyugati nő évtizedek óta vív – a férfiak ellen, természetesen. A nyugati nő a folyamatos bizonyítás, lázadás és megmutatás állapotában él, nálunk, magyaroknál is. A helyzet azért ellentmondásos, mert maga ez az ideálkép már mindannyiunkba belénk van égve. Én is az ilyen nőket becsülöm, és ha lenne kislányom, őt is úgy nevelném, hogy mutassa csak meg, hogy képes egyedül is boldogulni, és hogy igenis ér annyit, mint bármelyik férfi. A probléma az, hogy ez a folyamatos, asszertív érdekérvényesítés a szakszervezeti vezetők attitűdje. Minél inkább megfelel ennek valaki, annál nyomasztóbb vele összezárva lenni, akár munka-, akár párkapcsolatban. Mindez nyilván nem újdonság, hiszen a férfi- meg nőmagazinok évtizedek óta másról sem szólnak, mint a nemi szerepek felborulásáról. (A legjobb persze, amikor ezek a kiképzőtiszt-modorú nők összegyűlnek, és azon lamentálnak, hova tűnhettek az igazi férfiak. Nos, hölgyeim, az én tippem az, hogy futnak, amerre látnak.) Ha egy szóval kellene tehát összefoglalni, hogy mi a baj a nyugati nőkkel, akkor ez: agresszívek.

Bővebben…

keserű

melléknevek sorozat asszem 4.

És képzeljétek el, még mindig nem vagyok keserű.

Annyi minden történt. Bővebben…

a nő, aki kihasznál

A tegnapi bejegyzést folytatva.

Egyébként vannak manipulatív, játszmázó, a jámbor férjeket szekírozó nők is. Viszont a nők a borzalmasan eltorzult szereposztásban keresik és tapossák a maradék helyeket és utakat. Nagyon szomorú, és e blogon a kezdetektől téma volt, hogy a nőknek méltó, racionális, célravezető lépések helyett ilyen kétes megoldások maradnak, mivel nyíltan — kérésekkel, egyeztetéssel — nem érhetnek el igazságos helyzetet. Egyszerűen nem veszik őket komolyan, már e jelzéseiket is elégedetlenkedésnek, balhézásnak értelmezik.

Semmi nem fog változni addig, amíg a partnereink meg nem értik: a nőknek tényleg igazságtalan a kiinduló helyzete is, mindig többet fognak tőlük várni, és a tetteikre mindig kevesebb mentség, ellenben szigorúbb ítéletek jutnak. Bővebben…

ez is ugyanaz

Több baráti beszélgetésben felmerült mostanában — tudjátok, mindig kazalban jön minden, amit megírok –, hogy jó, nem szép dolog csúnyán beszélni, féltékenykedni meg pénzzel szívózni sem, de azért igazából az ütés, rúgás, fojtogatás, a leteperős nemi erőszak az, amit bántalmazásnak nevezhetünk.

Vagyis hogy a fizikai bántalmazás lényegileg más, mint a lelki, verbális, gazdasági. Utóbbiakat inkább elmérgesedett kapcsolatoknak nevezhetjük: nem más ez, mint kölcsönös huzavona, olaszos veszekedés, amelyből “a nők is” kiveszik a részüket. Beszélgetőpartnereim is ismernek ilyen nőket.

Szakembertől — pszichológustól — is hallottam már ezt a megkülönböztetést, aki kifejezetten bántalmazott nőknek ajánlotta fel a segítségét. A kérdés azért is fontos, azért kell átgondoltnak és informáltnak lennie minden magát valamire tartó embernek, mert Bővebben…

az egyenlőtlenség formái 19. : álbocsánatkérés

A ma elemzett, vagyis inkább csak bemutatott jelenség kommunikációs meg attitűdbeli kérdés, és már sokadszor találkozom vele.

Tegyük fel, mert ez nem zárható ki a valószínű jelenségek köréből: van a kapcsolatunkban valami gond. Tesz a másik valamit, vagy mond, esetleg mulaszt, és ez minket zavar.

Bevetjük, ami bevethető: nagyvonalúság, jelzés, megbeszélési kísérlet. De megint felmerül a dolog. Később markánsabban jelzünk: ez, amit most és a múltkor is csináltál, nem jó nekem. Változást nem tudunk elérni. Ez tényleg meglepő, mert annyian sulykolják, hogy csak beszélni kell, és akkor minden rendben lesz. Semmi sem lesz a szavakkal, a szavakból, ez a helyzet. A szavak, a jó szándék nem érinti a lényeget, azt, amitől ez az egész oly makacs és kétségbeejtő. Hogy nem ért, nem akar érteni, hogy csak úgy lenni szeretne mellettünk, és egyáltalán nem érdeke bármire reflektálni, változtatni, nevetségesen apró dolgokban sem.

Egy mondatok, kis beszélgetések, nagy beszélgetések… nem számítanak a szavak, mi meg belefáradunk a mondásba. Bővebben…

a gyerek nem életcél

Ebben a bejegyzésben le fogok szólni másokat. Jelenségekről, attitűdökről írok, lehet, hogy bántó lesz.

*

Én nagyon akartam gyereket. Bővebben…

megbélyegezve

Öt bejegyzést írok egyszerre, van egy nem tudom, hova tartó arról, hogy milyen talmi és kiábrándító volt látni a napokban, hogy kávéházak, szállodabejáratok, kirakatok ünnepi díszbe öltöznek, vagyis szakszerű, esetleg ingerült emberek ilyen műfenyő girlandokat meg műanyag bordó gömböket, arany szalagokat, métere hétezer-négyszázkilencven forint áfával, erősítenek föl, és hogy mi a bajom a karácsonnyal, hogy valamiért mégis vettem egy ÉVA Advent különszámot, és idén hogy szeretném, mennyire hántható le a hazugság vajon.

Van még vázlatban több más kezdemény, de most mégis azt írom meg, miközben egy puha műszálas takaróba bugyolálva lábaim a fehér kanapén kortyolgatom a hajnali (kotyogós) kávém, és a cirkóból csöpög rám, valamint a kanapé huzatára valami folyadék, hogy elolvastam a linkelt két bejegyzést a borderline-ról. Bővebben…

én nem mondok ilyet

Ó, basszus, nem értitek.

Akkor megpróbálom másképp.

Én itt mesélek magamról. Magamról mesélek, nem lehet másképp, mert ezt a blogot én írom – az egyik legfontosabb komponens a személyesség, és még változatos is akarok lenni. Szinte minden nap írok valamit, el kell hát mesélnem sok mindent, a világról, a gondolataimból és az életemről.

Elmondom a döntéseimet, és tudok érvelni is mellettük, mert tényleg jó okkal döntöttem úgy. És elmondom azt is, ami velem csak úgy megesett, ami nem döntés, annak is lehet tanulsága, de az azért más. Elmondom a hibáimat, fejlődési lépcsőfokaimat, zsákutcáimat, kételyeimet is. Nincs szó arról, hogy “ide nézzetek, így jó, csak így”. Nem hirdetek programot.

Nekem se jó minden így, pedig ez az én életem, de nem minden eleme döntés eredménye. S hogy másnak mi jó, azt pláne mit tudhatom…?

Nem is dolgom tudni.

A történetek ugyanis, minden tendencia ellenére, meghökkentően különbözőek tudnak lenni, ezért nincsen érvényes és egyirányú útmutatás. Bővebben…

csak úgy elmondom

Ezt is.

Mert a szemfüles olvasók felfigyeltek a fejlécképre. Mi a bánat…? Narancssárga, oké, de kotyogós…? Ostromolnak itten az e-mailjeikkel.

kotyogós + pénztárcaEz a kávéfőzés-téma amúgy afféle hitvita: nesz, kávégép, barista-darálós, kapszulás (illy-Nespresso élethalálharc), kotyogós, és akkor vannak még az egész számok körében értelmezhetetlen teázók, valamint az olyan űrlények, akik egyikkel sem élnek. Én mindenkitől megkérdezem, aki erre jár, hogy kávézunk-e (békepipa-funkció), és van, hogy csak néznek rám, és nem, mert ő egyáltalán nem, vagy aszongya, késő van már — uramisten, hova jut a világ, a kifogás, mindig csak a kifogás…!

Szóval, dönteni kell, nem ám két kapura játszani. Mi az üdvös (avagy: elégséges, ízlés szerinti) kávéfőzési módozat? Bővebben…

szeret, csak nem tudja kimutatni

sokak szerint rendkívül ébresztő, fontos, 1000+ facebookosztott poszt, nekem is fontos, nélküle nem lennék királynő. de az vagyok.

Nagyon vergődsz?

Már megint úgy érzed magad, mint a múltkori után. Jár az agyad. Hogy megértsd, mi van benne, miért viselkedik így, hogyan lehetne jobb a kapcsolat, hogyan értesd meg magad vele.

Fejtsük meg a Férfit. Mit mond? Mire gondol olyankor, amikor mondja, miért mondja, és azt hogy kell érteni, mit jelent, önmagában és az eddigiekhez képest? A múltkor mit mondott, és ez miért mond ellent a mostaninak? Mi a pálya, mik a szabályok, melyik bajnokság, mi ez a sportág, egyáltalán?

A másikat lábujjhegyre kényszeríteni, húszadszor sem meghallani egy kérést ér-e? Rábízni, hadd találgasson, hogy most mi van? Bántani ér-e? Ha utána megbánja, az számít-e?

Van változás? Nincsen változás. Van változás?

Számít, hogy mit mondasz, mit szeretnél?

Arra gondolsz, mit mondott, és közben milyen arcot vágott, mi lehet ennek a hátterében Bővebben…

nem bánok semmit sem

Még kamasz voltam, és a tesóm (ez a jelöletlen, alanyesetű a háromból) mesélte, hogy az egyik díva, aki, gondolom a mai fejemmel, Honthy Hanna archívtól Psota Irénen keresztül Udvaros Dorottyáig akárki lehetett, nyilatkozta valami rádióműsorban, hogy ő ha újrakezdhetné, bizony mindent ugyanúgy csinálna. Így volt szép.

És mondja erre az én 16 kötőjel huszonnégy éves bátyám (hat évvel idősebb nálam), hogy Bővebben…

ti hogy képzelitek…?

Nikolettnek, köszönettel

Ti egész pontosan hogy képzelitek az anyákat?

Gyereke lett, ő akarta. Nyilván akarta. Nyilván ő akarta. És most nagyon örül. Gyereket akart, családot akart, talán pasit megfogni is akart. Ezért az ő felelőssége is a gyerek, valamint ne sírjon, ő nem ér rá, ne érjen rá. Legyen el, kösse le az anyasága. Mi gyermektelenek ráérünk, és majd jól megítéljük őt.

Legyenek mindene a gyerekei.* Örüljön, de ne nagyon, mert megvetjük azért is, a buta bezzeganya! Egy kicsit szívjon, de ne szóljon. Ő akarta! Bővebben…

mert hallgattatok

“itt azzal van a gond, AHOGYAN és AMILYEN STÍLUSBAN ekézik a férfiakat a feminista “véleményvezérek” “

Hogy én haragszom-e “a” férfiakra?

Nincsenek “a” férfiak, és nem vagyok dühös. Mert szépen élek, és nem érzem a bőrömön, amit mások igen. Már hét éve. Akkor mondjuk levágtunk néhány fejet. Legyen hat.

Ám érdekes, hogy a rendszer hogyan működik mindegyikükben.

Illetve léphet működésbe bármelyikükben, bármelyikünkben. Mert ugyanabban a világban élünk.

Nekem személyes sérelmem viszonylag kevés van, már ahhoz képest, amit olvasók meséltek itt a maguk életéről. Nem tetszik az apám mintája, nem tetszik az autoriter gőg, az elváró és moralizáló magatartás, az, amelyik nem figyel, csak rendszabályoz és hazabeszél. Nem tetszett, ahogy a bátyámék a nőkről beszélnek, nem tetszik a hagyományos családmodell, és nem tetszik a ferde nyakkendőjű frakcióvezetők morálja. Bővebben…

belelóg az ex

ne kukkolj, ne nyomozd, ne lesd, ne véleményezd. tényleg ne.

Hát jó, használjuk akkor e kétbetűst: ex. Nem szeretem, de így mondják, azt mondtátok. Tehát a volt partner, az elvált házastárs, az elmúlt szerelem.

Körülöttem egész tömege él olyan embereknek, akiknek exe van. Komoly ex, tehát házas- vagy élettárs, többéves kapcsolat.

Mondhatnánk, biztos nehéz volt az elválás, de akkor éli mindkettő a maga életét, új kezdés.

És nem.

Egyszerűen nem bírnak szakítani, tényleg szétmenni, külön létezni, új fejezetet nyitni, de évekig. Bővebben…

dackor, kamaszkor, aggkor

benne van a könyvben

Azt mondják, minden fejlődéslélektan, kismamakönyv, védőnő állítja legalábbis, hogy a dackorszak törvényszerű, amellett fontos lépcsőfok a gyermeki én fejlődésében. Nem akarja, tiltakozik, hisztizik, próbálgatja a határokat.

Szerintem kulturálisan vakok vagyunk: ebben a világban ennyire rossz kisgyereknek lenni. A dackorszak civilizációs ártalom, mint a cukorbetegség. Bővebben…

“tényleg abszolút nem vonz a saját nemetek?”

Kérdezi az olvasó.

Sokat gondolkodom ilyesmin mostanában, és a felvetés ürügyén ma több mindenről elmélkedem.

A kérdésre csak annyit írok, hogy nem, nekem nem megy, és ez egyértelmű. Amikor azt mondom, hogy kilencvennyolc százalékos heteró vagyok, Bővebben…

még jó fejnek maradni is olyan nehéz

Ez még egy szép darab, a saját erőszakosságukkal, folytathatatlan viselkedésükkel szembesített férfiak viszontvádja: a gyerekeket leggyakrabban a nők bántalmazzák, ugye, számítsuk be ezt is a családonbelülierőszak-statisztikákba.

Ez az érv antifeminizmusban (itt és ezen a blogon mindig = nőgyűlölet, mert az) fogant, és visszavágásként szokott elhangzani.

Az állítás egyébként igaz. Bővebben…