top 10 tahóság

10. A zénadómból. Gáz. Ezerféle módod van, hogy hass a közre, részt vállalj, alakítsd. Az adózás-közszolgáltatás egyrészt igen bonyolult és közvetett, másrészt nem szolgáltatói természetű viszony. Eredetileg nem is azért jött létre, hogy lenézhesd a nemadózókat, hanem a szolidaritás miatt. Ne már itten felmagasztald magad, meg elvárj mindenfélét, csak mert olyan mázlid van, hogy dolgozol és van jövedelmed. (Adózol te egyáltalán?)

9. Ételre azt mondani: nem kell. Ez a nyelvi tahóság és a nemtörődöm jólét olyan undorító fúziója, amelyet huszonéve nem bírok megszokni. (A bírok a tudok helyett viszont vicces, erős, nyomatékosít.) A kaját megbecsüljük, kenyeret nem dobunk ki, minden étkezésnél gondolunk háborúra, Afrikára, vagy a vékonybél nélkül élőkre, és csak ezután a — lábbal tiport — szénhidrátmentes diétánkra. Ha jobban élünk, akkor annyi a különbség, hogy a kurvadrága jó kaját becsüljük meg így. Kitörölhetetlen emlék ugyanis, hogy honnan jöttünk.

8. Elmesélni, hogy valahova vitted a gyereket/felfedeztél egy turkálót/láttál egy filmet/isteni kis strandon voltál, és még ugyanabban a mondatban, udvarias figyelmemet kihasználva elkezdeni magyarázni, hogy hogy menjek én is oda/csináljam azt/mennyi az éves bérlet. Basszus, az a te életed, lehet, hogy én utálom a népzenét, nem engedhetem meg magamnak azt időben, pénzben, vagy egyszer megerőszakolt egy úszómester. Nem tudhatod. Megvannak a magam dolgai, preferenciái, és ha mégis tetszik, amiről beszélsz, meg foglak kérdezni. Undorító alfaj: MLM ügynök, hittérítő, amint univerzálékat feltételeznek, tudni vélik, hogy én mire vágyom, mert kiokították őket, hogy így kell érvelni: “Nyilván te is úszómedencés házról ábrándozol/szeretnél olcsó szélvédőmosót/a mennybe kerülni…” Nos, nem.

8a Ellenpontja: ha látsz valakit, amint lelkesen csinál valamit, elkezdeni megmagyarázni, hogy te miért nem csinálod ezt, mert nem is egészséges, lehúzni a hobbiját, kedvenc helyét, merő önigazolásból.

7. Dohogni, háborogni, hogy veled milyen igazságtalanok, amiért megbüntettek valamiért, ami tilos, pedig te arra számítottál, hogy ezúttal is megúszod. Ellenőr a buszon, rendőr húsvéthétfőn, oep, miután cicit csináltattál közköltségen. Mondjuk ki: te szépen, magabízóan rászoktál egy viselkedésre, ami neked kényelmes, de a köznek káros és/vagy tiltja valami szabály, amelyet te jól ismersz, mindenki tudja. Azon pampogni, hogy csak téged büntetnek meg, másokat nem, szintén zsákutca. Tartsd be a szabályt, ha nem sikerült, akkor meg számíts arra, hogy lebuksz. A jókedvű pótdíjfizetőt szereti az isten. Emelt fővel vállaljuk a felelősséget, ha gyengék voltunk.

6. Azt taglalni nagy hangon, hogy hogy kell valamit kijátszani: közszolgáltatás igénybevételét, fuvarnaplót, adózást, és ezt leleményesnek, vagánynak, szabadságnak gondolni. Másra mutogatni, hogy ő is, és ő még többet. Aki csal, mert arra kényszerül, hallgasson és szégyellje magát egy kicsit, de azon meg ne háborogjon semmiképpen, hogy más csal. Magyar sport ez is, háromszáz kilométerre innen már céklavörös cikiség.

5. Megtudván, hogy barátunk hozzátartozója súlyos beteg, a barát meg teljes pánikban, sokkban, túlterhelten, némi aggodalmas kérdezgetés után mesélni kezdeni, hogy a nagynénémnek is amikor a petefészekrákja volt… Nem ismerem a nagynénédet, és egyébként te se ápoltad őt. Nem érdekel más rákja. Nem, ez nem vigasztal. Nem tudok figyelni, tele vagyok. Ne használd a tragédiámat ürügynek.

4. Egy-két mondat után, amikor a barátnőnk vall szövevényes magánéletéről, elkezdeni biztosan mondani, hogy mi az ilyen sztorik vége, valamint egy barátnődnek is ilyenje volt, de ő kirakta, miután a fülébe élvezett, majd kirámolta a lakását, és lelépett a dédi ékszereivel. Törvényszerűen így van ez, és te azt tudod jól, én meg nem, vigyázzak, ezek ilyenek. Kiábrándult, józannak tűnő, gyanakvó, figyelmetlen általánosítások. Fentről, a kis butusnak. Ez nagyon fúj. Ebben nincs tisztelet, gyengédség, ennek köze nincs a segítséghez, megértéshez, figyelemhez, ez erőszak. Nem tudhatod jobban. Az emberek, a korszakaik, a megéléseik és a történetek is különbözőek. Másra vágynak, mint te, máshol ütik meg a bokájukat. És főleg ha nem kérdez, akkor ne okoskodjál. Vannak típusok, de nincsenek biztos igazságok, és ha valaki megosztja veled a történetét, azzal fejezheted ki, hogy becsülöd őt, hogy odafigyelsz, és meghallgatod, és rábízod a döntést, és nem akarod jobban tudni, hogy milyen az az illető és az a helyzet, és mit kéne a barátodnak tennie. Mert neki az érzékeny téma, mert ő tett bele annyit, mert joga van a saját szemszögéhez, mert szerelmes, mert épp nem az előnyöket sorolja, de vannak azok is, és mert ő is eleget rágódik ezen, nyilván. Néhány egykori olvasómmal emiatt romlott meg a kapcsolatom: csak okosak akartak lenni, célozgattak, kibeszéltek, és kurvára visszaéltek azzal, hogy tudható volt, miben vagyok.

3. Barátnőnket kifaggatni arról, milyen a pasija (pompás), aztán kijelenteni, hogy nekünk ilyen nem kéne, mert ez túl nemtudommilyen. Ki a fasz kérdezte? Hogy jut eszedbe? Nem vagyok féltékeny, de más pasija tabu. A te pasidra nem azért nem mondom, hogy ejha, egyem a heréjét, mert ne tetszene, hanem mert tisztelem a kapcsolatotokat. Rút pletykás gyengeség és bunkóság volna rá megjegyzést tenni. Dicsérni is, de lehúzni, az meg olyan átlátszó. Mintha lebeszélnéd magad, mert nem a tied. Az ő gusztusa, az ő ügye, az ő megismételhetetlen története, és szerelmes.

2. Két lány kedves kiszolgálása után, az egyik lány távoztakor pincérként a másiknak lelkendezni, hogy amaz milyen csinos. Gondolni szabad bármit, de vendéggel amúgy is mindenféle, a szexualitásra a leghaloványabban is emlékeztető szándék mellőzendő, ez amatőr, ez Hooters. Ezen kívül egyik nőnek nem mesélünk a másikról, nem dicsérjük föl neki, nem tudakozódunk róla, nem próbáljuk megszerezni a telefonszámát. Nem azért, hogy ne sértsük meg a nőt önérzetében, nem azért, mert egyik nő se akar tőled semmit, hanem mert.. egyszerűen nem, ez tré, nem fog osztozni a lelkesedésedben. Tudjuk, hogy szép a lány, látjuk, látja mindenki. Közben rájöttem, miért: mert ha valami alakul, az két ember személyes ügye, nem kell bele más.

1. Vacsorameghíváskor más konyhájában elkezdeni okoskodni, hogyan KELL a hagymát aprítani, a sajtot rántani, a rizst párolni (erdélyiek és dél-magyarországiak kedvéért: rizset). Pof. bef. Egyél. A saját konyhádban azt csinálsz, amit akarsz. A főzésben nincs norma, és a konyhai műveletek pontos technikája van olyan intim és egyedi, mint a fanszőrzet nyírása.

+1 Odamenni ismeretlenként más idővonalára, mintha direkt téged bántana a gyanútlan posztjával/véleményével, magabiztos otthonosságérzéssel kikérni magadnak, észt osztani, felelősségre vonni, majd ha rádszólnak, hogy heló, azzal lőni vissza: de hát nyilvános a poszt, ezzel ezt vállalod, ilyen a facebook, különben is, törölheted, tilthatod! Vagyis belekényszerít a cenzorszerepbe (gondolom, aztán meg emiatt puffog valahol máshol). Nem, nem ilyen a facebook, hanem eltévesztettél valamit, de nagyon. Ha nyitva az ajtó, attól még nem kell behugyozni más lakásába! Blogon ugyanez. Nem, nem leszek rossz fej, és nem lesem idegesen, ki mit írt megint. Te tartsd be a szabályokat, te fogd vissza magad, ne gyártass magadból mártírt…

+1 Kommentben elkezdeni megmagyarázni, hogy… 🙂

További top 10-ek: csakazolvassa.hu/tag/top-10

344 thoughts on “top 10 tahóság

  1. Rizsa! Helyesen: odateszem a rizsát… 🙂
    Azt hová sorolnád: bármit mesélek, látom a szemén is már, hogy nem figyel, már csak azt várja, ő szóhoz jusson. Mikor befejezem, de legalábbis pontot teszek, levegőt veszek, felkiált: az hagyján! És elkezdi mondani az ő semmijét. És persze, hiszen “beszélgetünk”, én sem az év sztoriját taglaltam. Csak ne mondaná: az hagyján. Meg is néztem az értelmező szótárban, annyira feldúltam magam. Azt jelenti, hogy az még nem olyan nagy baj, vagy azt: nem az a legfontosabb. Van aki szószt is ad hozzá, akarom mondani legyint is mellé!

  2. Jaj, a kép! Mennyire helyes! Csak nem belenyúlt megsimogatni a halat? Az hagyján! 😉 ÉN, amikor ennyi idős voltam, ki is halásztam, apám azóta is azt meséli, a különleges díszhal szaporításából akartak meggazdagodni, s azért nem sikerült, mert én ennyire kíváncsi voltam.

    • Az hagyján! 🙂 ÉN, amikor kicsi voltam, a naposcsibéket simogattam a nagymamámnál addig, amíg az egyiket (izé.. legalább egyet) meg nem fojtottam. Utána egy ideig se a csibékhez, se a kiskacsákhoz nem engedtek hozzányúlni. És a nagyszüleim nem meggazdagodni akartak ebből, csak a napi betevő falatot előállítani.

      • Nem csak azért nem, mert anyagi veszteség. Állatokat lehet, hogy levágunk, hogy megegyük, de bántani nem bántjuk, a “jóllét”ükre vigyázunk. Ez a kultúra része volt régen, csak a nagyüzemi állattartással pusztult ki, és lett kötelező nyűggé.

    • Nem nyúlt be, megetette. Profi kép, az egyik legjobb Raffay Zsófi rólunk készültjei közül, 2011. augusztus. A homlok és a pocak vonala, meg a kéztartás olyan, hogy elolvadok. Már négy és fél éves, ott tizenöt hónapos.

  3. És ezek engem egyre jobban idegesítenek. Nem tudom, hogy a türelmem fogyott-e el, de nem bírom már ezeket hallgatni. Múltkor az egyik külföldön élő barátnőm itthon volt, és elkezdett “cigányozni”, hogy az ő adójából, és itt tartunk, és de hülyék, akik nem mennek innen el. Engem utóbbi is idegesít, lehet, megírom a saját listámat is. Én meg nem bírtam ki, és megkérdeztem, hogy mégis milyen ő adójából? Tán’ külföldről utal ide adót, vagy mire gondol?

  4. Mikor a terhes voltam anyósom panaszkodott, hogy ő mennyit szenvedett terhessége alatt.Hat hónapos terhesen kezdett elmenni a vize és beutalták a kórházba. Apósom otthos sírt egyedül.

    Apukámnak agydaganata volt, kétségbe voltam esve…Neki nem fájt a feje. A szomszédasszonyom mesélte hogy az ő apjának olyan fájdalma volt, hogy ordított, és hogy ő nem tudott hazamenni meglátogatni a beteg apját úgy halt meg.

  5. Kölkeink fotóit, úgy papíralbumban vagy digitálisan, közösségi oldalon nyakló nélkül tukmálni boldog-boldogtalanra. Általában mindenfajta személyes jellegű, elbaltázott fotót mindenkire folyton rányomni. Ugyanígy, állandóan beszámolni a kisfatty legjobb jegyeiről, versmondó verseny második helyezéséről, elektronikus napló screenshotját 4 darab 5-ös osztályzattal megosztani (megtörtént eset). Legalja: gyereket rokonok, ismerősök, barátok, bárki előtt szerepeltetni. Vedd tudomásul, hogy nem, nem a te gyereked a legszebb, legokosabb, legügyesebb, legérdekesebb a világon!

    Középosztálybeli jómódból és műveltségből szocializációt, viselkedést, igényességet, motivációt, akaratot, erőt, helyes életvezetést számon kérni a legelesettebbeken, legnyomorultabbakon (narkósok, hajléktalanok stb.).

    Bármilyen játékba, elfoglaltságba, sportba, eseménybe valakit minden ellenkezése dacára erőszakosan agitálni, szempontjait, kifogásait kézlegyintéssel elintézni. Kétbalkezes, meghízott, szívpanaszokkal küzdő munkatársat céges sportnapon beválogatni a röpi, kézilabda és teniszcsapatba, a járdaszegélyen is szédülő, liftben kinetózist kapó ötvenes titkárnőt csapatépítő tréningen sziklamászásra, via ferratatára, siklóernyőzésre, bungee jumpingra felírni.

    • Bocs, de ha nem birod a masok gyerekenek fotoit, bizonyitvanyat, sportsikereit, akkor torold az illetot, vagy ne kovesd a bejegyzeseit. Engem a politika arcomba nyomasa idegesit, meg a folyamatos helyzetjelentes, hogy eppen hol tartozkodik az illeto, megint mas meg az allatos posztoktol maszik falra, de ez a szocialis media, ahogy a valo eletben el kell viselnunk a kolleganonk ocsmany rozsaszin puloveret meg a szomszed pacsuli dezodorat a liftben, mert nekik meg az tetszik es a fontos, ugy URL is vannak hasonlok. Meg konnyebb is a megoldas mint IRL.

      • Nem csak facebookról volt szó és abból, hogy lehet valakit törölni, még nem következik, hogy a viselkedése teljesen rendben van. A volt főnököm rendszeresen pornótartalmú e-maileket küldözget. Ha blokkolom, akkor ez már nem gáz viselkedés?
        Meg egy: a “nyakló nélkül tukmálni boldog-boldogtalanra”, “folyton”, “állandóan” fordulatok nem véletlenül kerültek a mondatokba.

        • Btw sokkal inkabb a gyerek minden szellentesen amuldozni, mint az olimpiai dobogos helyre is csak legyinteni, mert nem arany. Mindketto rossz, de a masodik rosszabb. Remes es rombolo abban felnoni, h csak az otos a jegy, csak az elso helyezes szamit (pontosabban csak tantargyi versenyben szamit, a sport az nem fontos, nem letezik, nem erdekes, barmennyire is benne el a gyerek), ha nem gyoztel, nem elso vagy, akkor semmi vagy, minden erofeszitesed ervenytelen. Csak siman jobbnak lenni a tegnapi magamnal, az nem erdem, az a minimum elvarhato.
          Evek terapiaja kell a (sosem teljes) korrigalashoz.
          Ovatosan a fattyakkal, kedveskedessel is lehet bantani.

          Es lehet azzal jonni, h azok a gyerekek, akiknek minden testnyilasabol a napsutes sugarzik az imado szulo szamara, kesobb oriasiakat esnek majd pofara, mert tenyleg, de amikor pofara esnek, akkorra mar felnottek es tudnak a pofara esessel mit kezdeni es felallva letorlik magukrol az utca porat es jo esetben levetkoznek egy kicsit az onnon ertekukbol, mert van mibol levetkozni es marad meg boven eleg. Azok meg, akik mindig utalatosan nagy arcok maradnak, amugyis azok lettek volna valoszinuleg, nem lehet minden emberi hibat a csori szulonek felroni.

          • Ez, amit írsz, hogy “még mindig jobb”, a hamis dilemma nevű érvelési hiba. Hogy nem ajnározzuk a fingját, az nem azt jelenti, hogy ne lennénk nagyon büszkék rá. Magunk között az apró, nyilvánosan pedig a nagy sikereire is. Más gyerekre is büszkék vagyunk, vagy örülünk, ha valódi a siker, nem kamu. Nagyon gyakran az ügyetlenke gyereket sztárolják, úgynevezett önbizalomerősítésképpen, amivel azért kicsit beleszaladnak a pofonba, mondhatni, közröhej tárgyát csinálnak belőle, elég ízléstelen szokott ez lenni, meg a gyerek személyiségi jogait is sértik szerintem. Az elfogultság, a családi érzés magánügy szerintem is. Gyereket nevelni természetes dolog, és jobban jár a gyerek, ha belső elégedettsége lehet, természetes neki, hogy csinálja a dolgát, és nincs mindig a — szükségképpen műanyag, néhány szülőnél kifejezetten pótcselekvés — hű meg ha körülötte.

            Mondjuk én hájpolom a fiam, mert tényleg meglepő dolgai vannak, mások szerint is. Illetve nem értem, hogy lett ilyen, ennyire nem foglalkoztam én vele, meg vagyok hatva, és elégedett vagyok vele, hagyom békén, nem követelek meg hurcolom különórára, és az a nagy büszkeségem, hogy szabadon, belülről motiválva lett ilyen (őszinte, felelős, tabutlan, alkotó, kíváncsi, éles eszű). No de ezek tények. 🙂

            • Nekem van egy ismeros par,( akiket amugy foleg a noi tagot nagyon kedvelek) es ok ajnarozzak a gyerek fingjat is es egyaltalan a gyerekek barmit, barmikor megtehetnek, vendegsegben is. nuku hatar. Engem rettenetesen frusztral es lefaraszt amikor nalam vannak. Nehez megallni, sot nem is tudom, hogy idonkent finoman ne tegyem helyre a gyerekeket. Ez alatt azt ertem, hogy pl. amikor mozsarral hadonaszik es kishijan fejbe vag masokat vagy egymast, ugral a konyhapulton cipoben, akkor a szulok nem, de nekem muszaj megkernem, hogy jatszon massal, maskent mert ez nem jatek…satobbi. Lehet, hogy ez reszemrol a top 10 bunkok koze helyez, de nem birom elviselni. Nyilvan a szuloknek nem esik jol, hogy nem hagyom a gyerekeket kritikatlanul mindenben ervenyesulni,hogy azt csinaljanak amit akarnak legyen az barmilyen baromsag vagy veszelyes. Nehez megtalalni a modot, hogy eleg finoman, bantas nelkul csinaljam, mert az ajnarozo szulonek meg a minimalis kiigazitas is fajdalmas lehet masok reszerol.

              • Én is ismerek ilyen párt, bár ők azért változnak. Egy időben nem lehetett bírni a gyerekekkel, nem is nagyon hívták őket sehova. A gyerekek meg iszonyú frusztráltak voltak, mert bizonytalanságban voltak attól, hogy sehol sem volt határ.

            • Igen Laci korábbi beszélgetésünkre utalva. Párom gyerekeinél is ez volt, hogy semmi határt nem húztak. Csinálták a hülyeséget, párom meg hagyta.

            • én minden további nélkül rászólok más gyerekére, ha nálam randalírozik. Lehet, hogy otthon más a szabály, de nálam meg ez. És meg is orrolok arra a szülőre, aki nincs tekintettel rám, ha a vendégem. Ez tahóság? Bennem föl sem merült…

          • Ja, a versenyszellem-alapú, ösztökélő nevelés, a versenyfutás szerintem a legrombolóbb. Én arra biztatom a gyerekemet, álljon nyugodtan külön, gyomorgörcsös dolgokban nem kell részt vennie, találja meg, ami igazán megy neki, csinálja örömmel (ehhez kb. bármit biztosítok neki), a többiből meg hozza a minimumot. És van annyi bizalmam benne, a talpraesettségében, az életben, hogy majd csak alakul valahogy, ez így elég, nem marad le semmiről, és nem kell kitűnőnek lenni. A mindenfelé megfelelni vágyás, erőszakos gyakoroltatás, együtt-tanulás a romboló, miközben ezek a szülők felelősnek érzik magukat, azt élik meg, mennyit foglalkoznak a gyerekkel, és közben ott csikorog a KELL körülöttük, gyűlölik az egészet, a drillt, az éjszakáig fennmaradást, az iskolát, a tanárt, a tanulást, egymást, mindent.

          • “Azok meg, akik mindig utalatosan nagy arcok maradnak, amugyis azok lettek volna valoszinuleg” Ezzel nem értek egyet, nagyon könnyű téves énképet, “én vagyok a legfontosabb” nyafogó gőgöt, önhittséget és elváró magatartást kialakítani egy gyerekben. Nem arról van szó, hogy hajtjuk őt, lerontjuk a teljesítmény fölötti örömét, meg hogy semmi sem elég jó, hanem hogy természetesnek, szervesnek, önjutalmazónak vesszük az erőfeszítéseit, sikereit (édes gyerekem, mindenki dolgozik, mindenki elvisel nehézségeket), és amibe sokat teszünk, az a háttér (például érdeklődő gyereknek normális hardvert biztosítunk és sok időt, zenerajongót elviszünk a Scalába, megvesszük neki a drága hangszert). Rengeteg az elkényeztetett, agyontutujgatott, egy saroknyi távra fűtött ülésen fuvarozott gyerek, aki másra mutogat, puskázik, háborog, ügyeskedik, tanárt szid, úgy kell helyette megírni az olvasónaplót, sunyi, és rég nincs benne semmilyen érdeklődés, tudásvágy. És esetleg ezek a gyerekek a nagy féltés meg mindentmegteszekérte attitűd helyett lehet, hogy egy kis szabadságra, békénhagyásra, a jól végzett munka örömére, őszinte szóra meg egy működő laptopra vágynak, ami csak az övék. Vagy ha nem is erre vágynak, ez lenne jó nekik.

          • Az első mondataid ütöttek. Az meg főleg, hogy “évek kellenek a (sosem teljes) korrigáláshoz”. Az állandóan kritizáló szülő egy tragédia, senki nem tud olyan sebeket okozni, mint a szülő. Ez az egyetlen nagy sebem, ezért igazat adok. Pedig kaptam sok ütést innen – onnan. Mégis apám érzéketlen barom nevelési stílusa az, ami maradandóan deformálta a személyiségem.

        • Az az ő dolga, saját gyereke. 🙂

          Egyébként olyan egyszerű ez, egyetlen gombot kell megbökni a megfelelő helyen, és lám, máris nem követi az “idegesítő” ismerős. Ha nagyon bosszantja, le is lehet blokkolni. De ez így csak fröcsögés.

          • De ne már, hogy mindenre a tiltás a megoldás… Attól még zavarhat a viselkedése, hogy nem tiltod/blokkolod (hogy miért nem? mert ez nem akkora ügy, más miatt meg szereted az illetőt, vagy nem is facebookos ismerős, hanem pl. a sógornőd), lehet véleményed erről a fajta viselkedésről, nem? Nem arról van szó, hogy a kommentelő idejött leírni az ő nagy bánatát, és tanácsot kért, mert nem tud emiatt aludni, csak ironikusan észrevételezett egy fejfogós jelenséget egy hasonlókat taglaló poszt alatt.

            Egyébként szerintem nagyon sértő és kockázatos tiltani valakit, meg ha észreveszi, akkor meg magyarázkodhatsz, vagy ő neheztel csendben. Akkor már inkább elrejtés vagy átgörgetés…

            Utálom, amikor áttolják másra, hogy de hát tiltsd le. Miért nekem kell tennem valamit? Nem zavar annyira. Csak megjegyzem, hogy ilyen, és nekem ez miért nem tetszik.

            Megjegyzem, ugyanez van, amikor valakire nyomulnak, és “de hát mondhatja, hogy állj, ha zaklatásnak éli meg”. Szerintem meg ne zaklassák. Ugyanis ilyenkor a molesztáló frusztrált lesz, tagadni kezd, bosszút áll, néha gúnyos tagadás jön: nem is tetszettél, félreértetted, de kis érzékeny vagy, meg feminista, hehe… Jobb lenne, ha az ő felelőssége lenne ember módra viselkedni, nem az enyém leállítani.

            • Én csináltam közeli ismerős csoportot. Ott csak a 10 legkedvesebb, bizalmas ismerős van. Ők láthatják és értékelik is amiket megosztok velük.
              Használom a beállításokat a fb-on, így nem kell idegeskednem a számomra hülye dolgok miatt.

            • Hát de ne hasonlítsuk már a zaklatást ahhoz, hogy valaki megosztja ezeket a dolgokat… (én sem tiltok ezért, viszont kikapcsolom a követés gombot azoknál, akik számomra zavaró tartalmakat osztanak meg, akkor még magyarázkodni sem kell.) Nem tudom, ugye mindig gyanakszunk, hogy aki a gyerekére büszkül, az valamit igazolni igyekszik, vagy pótcselekszik, én meg – mint a gyerekére büszkülő -, arra gyanakszom, hogy annál van a hiba, akit ez annyira zavar, hogy a top 10 tahóságnál ezt is muszáj megemlítenie.

          • Ahogy van mobil-etikett, úgy van facebook-etikett is. Mint ahogy a buszon telefonáló üvölt bele az arcodba, ez sem túl ildomos, és a facaebook sem arra való, hogy mások arcába nyomuljunk töménytelenül.
            A mai kor embere nem tudja megfelelően használni a rendelkezésére álló eszközöket, lehetőségeket.

            • Lehet, azért érzem kisebb “bűnnek”, mert a fb-on van hová menekülni, a buszon nem nagyon (persze leszállhatok). Vagy azért, mert ugyanilyen logika mentén a saját blogomon hánytorgatta fel valaki, hogy miért számolok be a gyerekem eredményeiről, hát kit érdekel az… szóval azóta kissé érzékeny vagyok a témára.

            • robinahood amit írtál az tök más szerintem. Nem az baj, ha valaki büszke a gyerekére. De 60 képet felrakni, hogy most etetjük, most fürdünk, oviban anyáknapja stb. Igyekszem ritkán nézni a facebookot.
              Nem is folytatom, mert érti aki érti.

    • “Vedd tudomásul, hogy nem, nem a te gyereked a legszebb, legokosabb, legügyesebb, legérdekesebb a világon!”
      De az, nekem az. Ez azt is tisztelem, h Beluka meg az anyukajanak az es udvariasan nyomok egy lajkot a masodik helyezesre, mert Belukanak oriasi melo volt benne, anyuka meg boldog a tizenket lajktol, nekem meg nem kerult semmibe.

        • Tovabblepek (ti minden bejegyzest orakig tanulmanyoztok???), sulyosabb esetben (15 eves tinilany pin-up model pozban fotozasa nalam kiverte a biztositekot, a bizonyitvanyokkal, sportmedalokkal nincs bajom) nem kovetem az illetot tovabb. Sokkal egyszerubb ez, mint husz eve a zsebbol alattomosan elohuzott eppen_van_nalam_a_zunokarol_haromszaz_fotot kikerulni.

        • Hat, en a macskamrol beszelek igy, ha akad aki meghallgat, de 1 perc utan mar be is fogom, hiaba a angy kesztetes, mivel megis csak enyem a vilag legokaosabb, legegyedibb es gyonyorubb macsekja, 😉 tudom, hogy halara untatnek masokat a dicshimnuszokkal.

        • Neked is igazad van Éva.
          Állandó negatív visszajelzéseken felnőve, mások előtt folyamatosan szülő által lehúzva én is hajlamosabb leszek a gyereket teljesen “szabadjára” hagyni.
          Nekem is fura ez a sok gyerek fotó posztolva, a másik gondolatom meg az, hogy bárcsak én is így (ilyen majomszeretettel) lettem volna szeretve. Akkor lehet könnyebb lenne.

      • Vagy amikor szarát-hugyát ámuldozva mesélik, minden hülyeségére van mentség, meg a hosszú sztorik arról, hogy hogyan baszik ki vele az iskola, miféle igazságtalanságok vannak, mindez ANYATIGRISKÉNT, látható élvezettel, hogy van téma, hogy az ember csak fogja a fejét: neked ez az életed, erre van időd, hogy gyártod a sztorikat, a szörnyülködni- meg ajnároznivalót? Megszívja ezt a gyerek.

    • Pontosan értem mire gondolsz. Az összes családi nyaraláson 6-18 éves korunkig nem hagytak minket élni. Mi békésen eljátszottunk, úszkáltunk bandáztunk volna, fára másztunk a folyóba ugráltunk, úsztunk, de jöttek a lelkes szülők, többnyire apukák és mindenből versenyt kellett csinálniuk. Nem tudtam a barátnőimmel békésen beszélgetve úszkálni, mert helyette a lelkes szülők hecceltek minket hogy ki úszik a leggyorsabban folyásiránnyal felfelé. Nem lehetett az öröm kedvéért ugrálni a hintafáról mert az is verseny volt, hogy ki a legbátrabb, ki lendül a legmagasabbra. Nem tudtuk a sulit se magunk mögött hagyni, mert a szülők folyton a jegyeinkről és a tanulmányi és sportversenyekről beszéltek egymás közt.
      Anyu jófej ő soha nem vett ebben részt, de rajta kívül mindenki benne volt és nem értem, hogy miért nem tudtak helyette egyszerűen csak nyaralni.
      (Ettől még jók voltak azok a gyerekkori nyarak, különösen mikor messzebbre elkóboroltunk és végre leráztuk a versenyapukat.)

      A másik amit nagyon nem értek, hogy miért kell valakit olyan sportra kényszeríteni amit rühell. A közösségi élmény nevében szokták ezt megtenni egy jó adag érzelmi zsarolással. Megsértődnek és nem vagy jófej ha nem állsz be röpizni.

      • Na a versenyapuk tényleg óriási gyökerek, ezt aláírom. Én jó pár ilyen tahóval töltöttem az időmet kisgyerekként, de már akkor láttam hogy az “olimpiai számok” valahogy mindig úgy vannak összeválogatva hogy túlnyomórészt azok legyenek amiket addig csak ők ismertek, vagy edzésen a kölkük már rutint szerezhetett belőlük. Persze ezt nem igazán szeretik beismerni, inkább azzal vannak elfoglalva hogy milyen csodálatos az ivadékuk, és végső soron ámulnak saját teljesítőképességükön hogy ilyen kölköt tudtak nemzeni.

        Ez egyébként a szülőkre és a gyerekre is káros hatással van, szerencsére az én apám nem volt ilyen.

    • Jáj, gyerekfitogtatásba én is belementem párszor, és utólag kínoz a szégyen meg a bűntudat. Például kinek a gyereke tud több állathangot, és nyomtuk nekik a másik muterral, mint a vetélkedőben. És a béka mit?! és a kutya?! Ha feljön az emlék csapkodok a levegőbe, vagy idegesen rohangálok körbe a szobában. És nem értem, hogy ha anyám velem ezt soha nem csinálta, akkor honnan van a késztetés?

      Amúgy ezt a felteszek ugyanarról a lényegtelen dologról 5 db rosszul sikerült képet, vagy magamról 3 fogkrémnyomos, tükörben készült homályosat mintha az én korosztályom kevésbé nyomatná (18-26) szerintem hamarosan vége. Olyan mint a teleshop, a 60 felettiek fokozottan veszélyeztetettek (meg a férjem, akinek kimaradt a gyerekkorából a tv 😀 ) a többiekre meg már nem hat.

    • Én a facebookon a bibliai idézeteket megosztó ismerőseimet blokkoltam. Mindig elgondolkodom, hogy mi is lehet ezzel a céljuk. Azt hiszik, megtér a giccses képtől és a hozzátartozó idézettől bárki is? Szintén blokkolom a különböző online-játékok eredményeit, my daily heart, my daily horoscope és társaikat posztolókat.

  6. Nem mondom, hogy ezek közül egyiket sem követtem el soha, sőt, a 4. és 5. pontot régebben igen gyakran. Néha még most is. A 4.-ről nagyon igyekszem leszokni, és ha valaki megoszt velem bármi ilyen történetet, nem mondok semmit, szépen mosolygok, még akkor is, ha nagy pofáraesés előszelét sejtem. De például egyik barátnőm ragaszkodik hozzá, hogy elemezzük ki a pasiügyeit, neki el szoktam mondani a véleményem. Elhalmoz egy csomó adattal és ténnyel az illetőről, és mindig kéri tőlem a kockázatelemzést, hogy fejtsem ki a kapcsolat lehetséges kifutásait, amit én meg is teszek… Bár tényleg tök felesleges, mert úgysem tudom megvédeni. Lehet, hogy én kintről látom, hogy ez szar lesz, mert nagyon gáz figurákkal szokott kezdeni, és jól ismerem, tudom, mi alapján választja ki őket. Előre kódolt a sikertelenség, általában kapásból végig tudom mondani, hogy az adott ügyből mi lesz – eddig sajnos mindig dráma és hónapokig tartó sírás lett a vége, de ettől még mindig belevágott. A blog hatására a múltkor elmondtam neki, hogy hát ez így nem szép dolog tőlem, meg biztosan nem kellene nekem az ő ügyeit elemezni, mert ahogy írtad, ez fúj és tiszteletlenség, de azt mondta, hogy neki ez kell, neki ez jó.

    A beteg hozzátartozós ponttal kapcsolatban sem szólalok már meg, de akkor, ha én osztok meg valakivel egy-egy ilyen problémát, szeretem, ha ők is elmondják a saját történeteiket. Hátha találok benne valami reményt, kapaszkodót, esetleg javaslatot. Akkor is szívesen hallom mások történetét, ha én vagyok beteg, vagy bármilyen más gondom van, akár magánéleti, akár munkahelyi. Nem tudom, miért, talán mert közelebb érzem magamat másokhoz az által, hogy nekik is vannak hasonló tapasztalataik, vagy mert én úgy gondolom, hogy igenis a dolgok ismétlik egymást és vannak nagyon hasonló mintázatok, forgatókönyvek, és talán ha másnak is van hasonló sztorija, amiből kijött, tanulhatok belőle, meríthetek új ötleteket, tanulhatok új technikákat, arra, hogy hogyan oldjam meg az adott helyzetet, vagy legalább hogyan dolgozzam fel, éljem túl. Én mindig az az ember voltam, aki rengeteg ilyen történetet végighallgatott és ez által más kárán tanult, lehetséges, hogy ez mentett meg nagyon sok mindentől. Másrészt, ha megosztok valakivel egy bizalmas információt, életeseményt, ami esetleg fájdalmas is, szívesen veszem, ha ő is ad cserébe egy másik történetet – így egyenlőbbnek érzem a helyzetet és kevésbé érzem magam kiszolgáltatottnak érzelmileg. Régen azt gondoltam, másnak is jól esik, ez, itt a blogon azt olvastam, hogy valószínűleg nem, ezért én most már sokkal kevesebbet beszélek magamról másoknak, nehogy sértő legyen.

    • 1. Ha ő kér véleményt, igazi barátnő, bízik benned, nem csak te éled ki magad a szerelemtelen károgásban, jobban tudásban, akkor ez nem az a jelenség.

      2. Nem te vagy a kezelőorvos, tehát tippeket és a különböző bete Itt is más, ha kérdezel. A sztoriban az a lényeg, hogy miközben nekem a legkedvesebbem haldoklik, akiről kérdezett is, és akit jól ismer az illető, ő odaerőlteti az ángyát, akit nem is ismerek, ráadásul mindössze olyan alapon, hogy rák-rák. És a csodadoktor-ajánlgatásról, távdiagnózisról nem is beszéltem.

    • “A beteg hozzátartozós ponttal kapcsolatban sem szólalok már meg, de akkor, ha én osztok meg valakivel egy-egy ilyen problémát, szeretem, ha ők is elmondják a saját történeteiket”

      Igen de vannak árnyalatok. Más az ha tapasztalatból egy lehetséges hozzáállást sugallsz, ezt én is megkaptam egy barátnőmtől és eligazított adott helyzetemben,de más amikor érzéketlenül a kérdezőnek szügségtelen borzalmas információkat közölsz ami semmit nem segít csak elijeszt, utat nem mutat a hozzátartozónak.

    • Sajna a 4-nel neha sarokbaszoritanak. Amikor valaki naponta tobb oraban az arcodba onti az uj pasija osszes rezduleset meg elolvassa/bemasolja a mailjeit, es szeretne ha lelkesednel, hogy hudejoleszez, vagy vele sirnal ha epp farok, vagy veszettul csodalkoznal, hogy de miert csinalja ezt, holott az elso perctol tudod, hogy epp egy otvar nagy mellenyulas, a pasi minden mozdulata arrol szol, hogy talon-nonek szedte fel a baratnodet, aki azt hiszi, hogy itt a megvaltas…
      na ilyenkor borzalmasan nehez kedvesen eljatszani a hulyet xedik alkalommal is, nem velemenyezni, nem ugy velemenyezni hogy ne essen jol, ill hangtalanul vegighallgatni minden reakcio nelkul az x-edik nagy toprengest arrol, hogy most akkor mi van es miert csinalja ezt.
      Van azert az a helyzet, ahol az embernek az az erzese, hogy ha meggebed akkor is bele lesz tolva a gonosz ellendrukker boszorkany szerepebe, vagy megprobal megszokni egy addig barati kapcsolatbol. “Szerencse” hogy ilyenkor mehet is, ha nem o a farok birtokosa, ugyse kulonosebben fontos.

      • Nem tudom, nem hiszek abban, hogy a sokadik ilyen beszélgetésnél ne mondhatnám el, hogy valami nekem nem tetszik itt. Nyilván nem úgy, hogy de hülye vagy, mit akarsz ettől a fasztól, de azért jelezni, hogy amit a pasi csinál, az gáz, azt lehet.

      • Ezt értem, meg lehet mondani, hogy bocs, de engem ez nem érdekel, de az nem lehet, hogy lépni majd akkor fog, ha ő úgy gondolja, és nem lehet, hogy igazából kurvára unfair ilyen közelről megnézegetni (hagyni) valakit, akit nem ismersz, nem szeretsz? Én a kíváncsiskodókról beszélek.

  7. Nagyon jó lista. Nekem ezek jönnek hozzá még:
    5. A szakértés. A gyerek azért hiperaktív mert tejet/glutént/cukrot/ördög hányadékát adsz neki. (Kiborító alfaj: a kaja-szektások. Mindentudó arckifejezéssel cöcögnek, hogy az egész életem megváltozna, ha nem ennék többé kenyeret, ennék ellenben chia magot. Különösen zavar, mert ráadásul nekem tényleg szakterületem…).
    4. “Ebben az országban nem lehet élni.” De én itt élek. És jól vagyok. És szabad választásból élek itt. És ha elmennék, nem valami ellenében mennék, hanem szintén szabad választásból. Dühít, hogy munkával és kitartással boldogulok? Kérdezném, de persze nem, mert én tapintatos vagyok…
    3. “Majd te is megtudod…” Vagy nem. Vagy igen, de nem úgy élem át, mint te. Az életed nem kötelező norma rám nézve, de ha erre rámutatok, halálosan megsértődik.
    2. “El vagyok havazva.” Vagyis képtelen vagy szervezni az életedet, képtelen vagy időben megérkezni/megtenni amit megígértél és a tetejébe elvárod, hogy megértselek, sőt sajnáljalak, mert neked annyi dolgod van. (Sugallod vele továbbá, hogy nekem meg nincs annyi, hogy a te dolgod fontosabb.)
    1. Késés. Emberekkel dolgozom, időpontra jönnek. Ha nem érkeznek meg és nem értesítenek, az olyan, mintha meglopnának. Magántalálkozókon ugyanígy. Időtolvajlás. Arculcsapós tiszteletlenség.

    • 2. Nem. Egyszerűen csak elszerveztem magam, nem érek rá. Rohadjak meg, előfordul. Akasszam fel magam? Ne sugalljak, erőszakoljam még be a kétszázadik programot is kussban, nehogy azt higgye a címzett, hogy “sugallok”?

      • Nem. De lehet szólni. Időben. Normálisan. Nem ilyen lekezelő stílusban. Egy telefon. Egy őszinte bocs, az oké. Az egyenrangú és a másikat tisztelő.

        • Ez még csak nem is lekezelő szerintem, csak egyszerűen buta. Nem lenne sokkal több energia értelmesen, saját szavakkal megfogalmazni, hogy mi van, nem egy ilyen típusmodorossággal kiszúrni a másiknak a szemét.

            • Hát ja. Felnőtt ember le tudja írni a saját szavaival. Ez a havazás nekem nem lekezelő, inkább idegesítően semmilyen. Lehet nem pont hülyének néz, csak levegőnek, de az se jobb. Mondjuk lady bárhol írta, hogy neki ráadásul épp egy hülyéneknézős barátnője volt ezzel a szavajárással – de aki nem kifejezetten ez a vonal, attól se esik jól egy ilyen foghegyről odavetett “havazás”.

    • Nagyon tetszik a listád, de a 2. nekem is húsba vág, mert az “el vagyok havazva” nálam permanens állapot. Mindig azt hiszem, majd jobb lesz a jövő héttől, de mivel el vagyok havazva, ezért csomó mindent csak görgetek magam előtt megoldás helyett. Én tudom, hogy ez egy hibám, és ezzel időnként kellemetlenséget okozok másoknak, de képtelen vagyok jobban szervezni az életem. Ezért én időnként (gyakran) szabadkozom ezzel a kifogással. A 2. pont tükrében pedig szégyenlem magam. Az idejével is felelősségteljes emberek bennem félelemmel vegyes tiszteletet ébresztenek. Csak reménykedem, hogy nem vagyok kóros…:)
      Ezért megragadom a lehetőséget egy terápiás jellegű kérdésre, hátha segít a válaszod:
      Mi a véleménye a te fajtádnak az én fajtámról. (aki képes beosztani a saját idejét, és aki nem) Hátha nem is olyan lesújtó, ami miatt okom lenne ennyire szarul érezni magam 🙂

        • Nekem a kifejezés bántó. Végig is gondoltam: személyes oka is van! Volt egy barátnőm, aki sokáig kihasznált nagyon. (Na persze, hagytam, attól még nem szép.) ő jött folyton ezzel. Amikor én odaértem a találkozóra, ő akkor kezdett otthon öltözködni. Mindig “el volt havazva.” A kifejezés irritál. Olyan lenyomósnak érzem. A tény, hogy valaki elúszik az idejével néha, elfogadható, érthető. Nem vagyunk robotok, vagy idomított uszkárok. De ha az “elúszás” másokat (mások idejét) is érinti, szerintem illik udvariasan, tapintatosan a nyomós okról (ez bármi lehet, az is, hogy nem száradt meg a körömlakk, ha ez fontos) tájékoztatni.
          “Nem tettem meg, amit megígértem, mert ….” És itt következhet a másikat megtisztelő kommunikáció. Nekem (hangsúlyozom, hogy nekem) az el vagyok havazva lekezelő.
          De azt totálisan meg tudom érteni, ha valaki felett összecsapnak a hullámok. (Bár, ha valakinél ez alapjárat, az nem hiszem, hogy a barátom lesz, a fent említett kapcsolat tanulsága, hogy engem ez nagyon megvisel).

          • En ezt ertem, Lady. Az el vagyok havazva azt is sugallja, hogy minden mas fontosabb mint a felem tett igeret betartasa. Vannak kronikus elhavazok, pedig ezen is lehet valtoztatni valahogy vagy javitani valamelyest.

            • Nekem az el vagyok havazva egyfajta hazugság. Még ha magának is hazudik, akkor is. A notórius elhavazók, ha őszinték – ez Szikrának is megy – számomra elviselhetőek. Nyilván nem tervezek programot vele, csak olyat, ahonnan elkéshet. Nagyobb társaságban találkozom vele, ahova majd beesik, ha akar, nálam találkozunk, amíg nem jön, addig is tudok értelmes dolgot csinálni, stb. De ha azzal jön, hogy el van havazva, attól ideges leszek. Mondd azt, hogy elszámítottad magad, túltervezted a napod, szóval az igazat. És főleg: ne sértődj meg, ha bárki más késik, vagy pláne én EGYSZER, míg te tízszer, százszor.

          • Értem. Köszönöm. Én általában az “el vagyok havazva” előtt, vagy után hosszas szabadkozásba kezdek, és rém szégyenlem magam, amit azért megpróbálok palástolni…Így nem utálnál annyira, ha téged váratnálak meg? (bocsánat, nem gúnyolódom, tényleg ilyen infantilis hangulatban vagyok. A titkon dédelgetett kérdés, amire a választ várjuk minden kommunikációban – tessék, kiteszem nyíltan 😀 )

            • Szerintem nem infantilis. Elemi igény, hogy elfogadhatóak legyünk, elfogadva legyünk. Nem utálnálak, mert felmerült benned, hogy egy viszonyban nem csak te létezel. Ez már elég, a be nem váltott ígéret, vagy elfelejtett találkozó így bocsánatos, mert felvállalt a felelősség!
              🙂

            • Szerintem ez attól is függ, hogy kivel és milyen gyakran csinálod meg. Ha tudod, hogy a másik ideje is szűkös, ennek ellenére megpróbálod jó szándékkal belepréselni a napodba a vele való programot, de sejthető, hogy nem fog úgy összejönni, akkor az felelőtlenség, és szerencse, ha mégis sikerül. Lehet egyszerűen úgy tervezni, hogy tuti sikerüljön (nyilván nem lehet a zavaró tényezőket kizárni, de ha valakinek rendszeresen ilyenek hiúsítják meg a találkozóit, az gyanús szervezési hiba). Ha viszont a másik rugalmas, belefér az idejébe, és tűri, hogy mindig közbejön neked valami, akkor semmi gond. Nekem van ilyen barátnőm, és mikor együtt vagyunk, az olyan értékes idő és olyan tartalmas beszélgetés, hogy megéri hosszasan szervezni, mert én már előre tudom, hogy neki nem megy simán. Azt viszont utálom, ha valaki utolsó pillanatban mond le valamit, mikor sejthető lehetett volna előbb is. Az tiszteletlenség a másikkal szemben.

    • A késés nálam is mindent visz. Miért nem lehet megtanítani a gyerekeknek, hogy ne késsenek el, se iskolából, se szülinapi zsúrból, se randiról, se találkozóról, se baráti bármiről, se fogorvostól? Csak a legrégebbi, legkedvesebb barátaimnak vagyok hajlandó megbocsátani.

  8. 9. én gyakran mondom. Pl. a banánra. Na jó, nem kérem.
    Ellenben attól én is rohamot kapok, ha étel tönkremegy, mert sok, mert elfelejti, mert nem figyel, hogy a gyereke/párja utálja, és nem fog elfogyni. Anyám is az agyamra megy, minimum kétszer annyi kaját főz, olvaszt ki, mint amennyi elfogy. Mindig. Aztán megy a kutyáknak, egyebeknek. De ha már maradék van, legalább valami állat egye meg, úgy még elviselem. Ha kuka, akkor marha mérges vagyok.

    • Tudom, hogy ez sok embert zavar, értem is miért. Nem főzök nagy adagokat, de mégis előfordul néha, hogy nem esszük meg. Kutya nincs. Tudsz mást, mint kidobni? (Nem esszük meg a fagyasztott kaját.) Anyám csinálja, hogy meg kell enni, mindig, mindent. Sosem élt szegénységben, nem ez az oka. Akkor is megeszi inkább, ha nem kívánja. Mert holnap már nem lesz jó. Miért jobb megenni, amikor nem éhes, aztán sopánkodni, hogy nem tud x kiló alá menni és teli, fájó hassal lefeküdni, mint kidobni inkább? Így nem megy veszendőbe? Tulajdonképpen így is, csak még rossz pillanatokat is okoz vele magának.

      • Ja, rosszul fogalmaztam. Nem az a bajom, ha előfordul, hanem ha teljesen állandó rendszer. Ha a kaja a hűtőben penészedik meg, hacsak a 9 éves gyerek nem tart benne rendet az anyja helyett. Ha MINDEN alkalommal, ha megjelenek, vagy a gyerekek megjelennek, (legalább) egy egész fogással több kerül elő, amit már “muszáj” megenni, vagy ki lesz dobva (igen, ez marad, mert pontosan az van, hogy NEM eszem meg rosszullétig).

      • Annyira jellemző, amit írtok. Azon gondolkodom, hogy ez mitől van? Hungarikum? Nemcsak az, máshol is van. Vagy öröklött sokadik generációs háborús reflex? Nem tudom, de magamon is tapasztalom néha, amit a rokonaimnál látok, hogy hátha nem lesz elég. Mondjuk e téren hálisten’ lustább vagyok annál, hogy számottevő felesleget állítsak elő.

      • Mint a Gyermekrablás a Palánk utcában című ifjúsági regényben Róza néni, aki a romló levest is megeszi inkább, csak ne kelljen kidobni. Egyébként a nagymamám is ilyen volt, és minket, “sovány” gyerekeket is folyton etetett volna. A gyerekorvos minket igazolt.

      • Ezzel egyetértek. Kaját kidobni is meg kell tanulni, meg adagot eltalálni, okosan beszerezni, beosztani. És nálunk még kutya is van. Engem a “nem kell” mint nyelvi alak háborít fel, nem azt jelenti, amit írok, hogy mindent megeszek.

        Egyébként lehet szomszéd kutya is, meg a közelben sok olyan ember, aki boldogan megenné… csak az a gond, hogy általában romláshatáron kerül elő a probléma.

      • Igyekszem nem pazarolni az ételt, de ha mégis megromlott és ki kell dobni, akkor azzal nyugtatom magam, hogy általában nem a fogyasztónál van a legnagyobb pazarlás, hanem feldolgozásnál, csomagolásnál, szállításnál és a boltokban.

        • Ez nálunk talán így van, a világ boldogabbik felén nem annyira. Egyszer néztem egy műsort, ami olyanokról szólt (jellemzően amerikai vagy skandináv, nyugat-európai országban élők), akik semmit nem vesznek, mindent kukáznak a kajától a bútorig. Egészen döbbenetes volt látni, hogy bontatlan doboz tojások, tálcán teljesen jó, lefóliázott hússzeletek, egész kenyerek kerültek elő egyetlen konténerből. Érthetetlen ez számomra.

    • Borzalma. Én is szintén utálok kaját kidobni. Nekem ez szent dolog. A kevés maradék megy a kutyáknak.Még a zöldséget, gyümölcsöt is megeszik.
      A volt barátom mondta bizonyos ételekre, hogy ez szar. Akkor megtudtam volna ütni. És nem lehetett vele megértetni, hogy taplóság ilyet mondani.
      Egyszer egy üzletben voltunk és akkor szarozott le egy adott kaját, ami a polcon volt. 😦

      • Na arra én is ugrom. Undorító – mondják gyerekeim. Volt már, hogy elküldtem az asztaltól. Ilyet kajára ne mondjon. Neki nem ízlik, nem kéri, OK, egyen mást, de más étvágyát, kedvét ne vegye el. Le is szoknak róla.

    • EN mondom azt, hogy nem, kosz en ezt nem kerem. Miert is ennek meg olyan etelt amit nem szeretek? Magamnak olyat fozok amit igen az etteremben olyat valasztok amit igen, boltban olyat vasarolok amit igen, a maradekot az ismeros kutyajanak, tyukjainak adom. De elofordult, hogy kidobtam, ha ilyen lehetoseg nem adodott. Persze ez ritkan fordul elo, igyekszem elkerulni.

  9. +1 Nálam, akitől kinyílik a bicska a zsebemben az a szóban is nyelvtannáci. Aki, míg beszélek bele-belevág és kijavítja például az ‘e’ kötőszavak használatát, a paradicsmot paradicsomot-ra, a mienké-t miénk-re, stb. Mindezt egy “baráti” beszélgetés során.
    Egyébként nálunk is rizsát a rizst (Duna-kanyar). 🙂

      • Én ugye korrektor meg szerkesztő meg magyartanár vagyok. Privát nem javítgatok. Van, aki megkér rá. Van, aki mentegetőzik, hogy nem tudja, jól mondja/írja-e, fél, hogy megítélem. Engem a hiba nem zavar, bár nem állom meg, hogy amikor felperes vagyok, akkor a keresetbeli suksükölést diszkréten kijavítsam (“az alábbi kérelmet terjesszük elő”), mert azért na.

        De engem meg az dühít, ha emberek úgy tesznek, mint ha a nyelvi kultúra (helyesírás, árnyalatok ismerete, jó szövegalkotás) olyan volna, amibe a szerencsések beleszületnek, a többiek meg baszhatják… Elég nagy meló van benne. Teljesítmény, nem véletlen. Tenni kell érte.

        • Az én esetemben idegen nyelvű kiejtésről volt szó. Egy jóakaró kolleganőm szokott javítgatni amikor éppen a főnökkel beszélek.
          Nekem ez nagyon kellemetlen volt.

          Amúgy örülök ka kijavítanak,igényelném is. Én is értékelem a helyes nyelvhasználatot bármilyen nyelven.

        • Fuuu…en olni tudnek a nevelok ostoba hasznalatatol. Egyetem elotti nyaron komcsmaban dolgoztam, jottek a helyi hulyek. “Becsukjam a ajtot?” “elvittem a asszont meccset nezni” marha nehez megallni, hogy ne szoljak be annak aki igy beszel es mar a gyerekek is ugy beszelnek. Na, nekem ez is broaf.

            • Nekem is vannak olyanok, amiktől sikítanék, annyira utálom ha hallom v. olvasom (pl. x óra magasságában, vagy a mindíg), de erőt veszek magamon és nem kezdem el kijavítgatni a másikat. Mert aki javítgat, úgy tűnik egyáltalán nem arra figyel, amit mondanak neki, hanem arra, ahogy mondják. Ezt meg szerintem sokmindennek lehet nevezni, csak épp beszélgetésnek nem.

  10. A nyolcasban élek egy ideje. A gyereknek “bronchitises hajlama” van, nagyon sokat hiányzik az oviból, sőt, idén szinte alig járt. Ráadásul ez egy olyan közösség, ahová kifejezetten sok olyan szülő járatja a gyerekét, aki valamelyik … ööö… mondjuk úgy, alternatív egészségügyi irányzatot részesít előnyben. Rengeteg tanácsot kapok, kéretlenül is, hogy mit adjak a gyereknek, mert náluk is az volt, hogy, és mennyire bevált. Eleinte tényleg azt gondoltam, a jóindulatból fakad a dolog, de gyanús, hogy van ennek egy “éntudomatutit” vonulata, ami inkább arra szolgál, hogy megragadják az alkalmat saját fontosságukat, okosságukat, jártasságukat előtérbe tolni. Béres csepp, vagy bármilyen egyszerű multivitamin, vagy kizárólag zöldség-gyümölcs, de csakis bio, bélflóra-regeneráló, ebből legalább harmincféle, ami csakis kizárólag jó, de a legtutibb, ha indukciós rezsón, 40 fokon tartva napokig a csakis jó helyről származó teljes tehéntejet magam csinálok alkalmas “gyógyjoghurtot”, aztán van homeopátia, de ebből kétféle irányzat (az egy komponensű szerek, meg az összetett szerek), D-vitamin, de van, aki szerint csak a természetes vizeken halászott, már nem tudom milyen halfajta zsírjából előállított a jó, más szerint gyógyszertári cseppek is jók, más szerint csakis a napsütés miatt saját bőrben szintetizált felel meg, úgyhogy napozzunk, aztán van még az inhalálás, csak sós vízzel, vagy Salvus vízzel, vagy gyógyszerrel, mert különben semmit nem ér, aztán sópipa, illetve az pénzkidobás, sószoba, de az utóbbi nem mindegy, melyik a közeli városban, mert az egyik helyen nem használnak elég sót, és elkaphatunk valamit, illetve az csak óriási pénzkidobás, plusz gyógynövények, majdnem az összes, amiről valaha hallottam, teák, mézzel, anélkül, auratisztogatás, moksa, aromaterápia, virágterápia, sok mozgás, sok pihenés, ne járjon közösségbe, járjon közösségbe, hadd erősödjön, úgyis kinövi, lehet, hogy nem növi ki, és asztmás lesz, és végül a környéken a legjobb orvosok neve, és ha gondolom, a telefonszáma (utóbbi azért nem azonnal, mert elő kell keresni, és nem tudom éppen felírni), és ők is vannak legalább harmincan, máshoz meg ne menjünk, mert ha elkezd egy nem megfelelő kezelést, nehéz lesz abbahagyni.
    Remélem, mindenki nagyon okosnak érzi már magát. Én ebből csak annyit tudtam leszűrni, hogy az akupunktúra már nem divat.

      • Természetesen utaltak már rá. És mivel az ilyen kicsi gyerek aurája még egy az anyjáéval, mindenképpen az a legjobb, ha azonnal magamban keresem a hibát.

    • Igen, én is ismerek ilyen anyukákat, egy idő után nem beszélek velük. Egyiküket viszont bírom, és egy ideig folyton ilyenekkel jött, de így “Neked meséltem már a kenyérsütésről?” “Allergiás vagy? Milyen orrcseppet használsz? ja, gyógyszert szedsz, aha…” mindenféle kérdés nélkül nyomta az okosságait. Mostanában sokat beszélgetünk, és egyre kevésbé ad tanácsot, egyre többet mesél magáról, én meg látom, hogy nagyon meg akar felelni, nagyon nem boldog, csak annak akar látszani. egyre jobban kedvelem.

  11. A posztban a kettes még csakcsak, bár nem munkahelyre való az ügyfél civil dicsérgetése. De amikor hátat fordít a zügyfél, és már megy a rohaggyálmeg-kurvaanyád, vagy az, hogy milyen ronda, vagy, hogy dugnám (tehát nem dicséret, hanem ilyen beletörülközős stíl). Na az aztán az übergáz, nem elég, hogy civil vagy szakmaiatlan, de igazi Seggfejség.

    • Nem is csak az, hanem hogy nekem mondja, hogy a barátnőm, én is vendég vagyok, és ezzel átjárhatóvá tesz egy amúgy falat, ami a profizmus minimuma volna. Kedvesen csinálta amúgy. Igen, benne van az is, hogy az ember olyan nehezen rakta össze a testi önbizalmát, annyit szenvedett érte, ráadásul ez a lány tizenöt évvel fiatalabb nálam.

      • Na pont ez vele a gáz. Ráadásul, ha a másik vendégnek, az még idétlenebb, akkor is, ha legalább rosszindulat nincs benne. Azt hittem, kollégák közötti témázásról van szó.

    • Engem az tud zavarni, amikor a pénztáros dicsérően megjegyzi hogy milyen jó kaját vettem, guszta.

      Más ezt simán jó néven venné és elkezdene haverkodni, de nekem erről mindig az jut eszembe hogy vásárolni se tudok már anélkül, hogy valaki ne véleményezné? Ha már mindenképpen kell egy ember aki a vonalkódot leolvassa.

      • Nekem mikor hogy, de amikor épp semmi humorom hozzá, én is elég hülyén tudok nézni, hogy mit kotyog itt nekem ezmeg. Miközben felfogom, hogy ez nem belebeszélés és nem oltás, de akkor is, ilyenkor haggyámá:) Amúgy van, amikor nincs vele bajom – ez nyilván függ attól, mennyire értem el az “utazási sebességemet”, honnan jövök-hova megyek, milyen napom van, hány vásárló topog mögöttem, mennyire szimpi a pénztáros stbstbstb

  12. 5. Pont: nehéz ügy. Így ahogy írod, persze hogy nem lehet. De jó válasz sincs, és akkor most jön az én sztorim, ami persze irreleváns és nem passzol, meg kutyát sem érdekel…: )

    Fél éve találkoztam fiam volt óvodástársának az apjával. A fiú 4 évesen kapott elöször agydaganatot, egy szilványi részt távolítottak el az agyából. Szívszorító volt nézni akkoriban, amikor egy év után újra járt oviba, hogy az a kisfiú, aki 4 évesen már biciklizett, akkor tanult éppen újra beszélni és járni, ha futott, sokszor elvesztette az egyensúlyát és elesett, mint egy kétéves. De egy-két év, és iszonyat gyorsan fejlödött, 7 és fél évesen kezdte az iskolát, úgy értem egy teljesen szabályos általánost. Mivel azonban egy másikat, nem azt, amit mint a fiam, elvesztettük egymást szem elöl, és amikor rá két évre találkoztam az apával (9 éves volt a kisfiú akkor), felhös arccal mesélte, hogy kiújult a daganat és áttételek is vannak, az orvosok pedig azt tanácsolták nekik, hogy töltsenek együtt minél több idöt, menjenek el hosszabb nyaralásra, stb. abban a fél évben, ami még hátra van.

    Hát akkor tényleg nem tudtam mit mondjak, összeszorult a torkom, a cipöm orrát bámultam, azon kaptam magam, hogy a saját fiamra gondolok, mondtam még néhány bután hangzó közhelyet, de tudtam, hogy ott, a járdaszélen bármit mondok, hülyén fog hangzani, ha meg semmit sem mondok, az meg pláne. Sajnálkozni nem akar az ember, elviccelni nem csak otrombaság hanem egyenesen lehetetlen, párhuzamos történettel elöhozakodni mellébeszélés, sajnálkozni, részvétet nyilvánítani megint csak idétlen, másra terelni a szót menekülés…

    Most nyáron volt a temetés, nem tudtunk elmenni, mert éppen nyaralni voltunk. Mi, szerencsések.

    • Szívszorító.

      Engem egyébként érdekel más sorsa, nagyon is, nem az van, hogy csak a sajátom, akkoriban viszont fejbúbig voltam az onkológiára-gyógyszer/orvos után rohangálással. A csúcs az volt, amikor igazán közeli jó barát azt bírta mondani arra, hogy János stroke-ot kapott, valami történt a fejében, elkenődött a beszéde, hogy front van, ma mindenkinek fáj a feje, és higgyem el, rendbejön. Úgy éreztem, hülyére vesz. És nem jött rendbe.

      Meg még azt nem bírom, jaj, ez olyan szomorúan tipikus, amikor az addig anyázó-gyűlölködő-dögöljön meg mindenki-bárkin átgázoló, gőgös, nemtörődöm facebookozó hirtelen jóságos lesz és párás szemű, mert felmerül egy távoli ismerős gyerek ráktémája, és szól a zene, és ő a jó ember, és nagy bölcsességeket ír meghatottan, meg jaj, de fontos neki Bojár kislányának lelki egyensúlya, jaj de felelős ő, csak az anyát gyalázza szemrebbenés nélkül, meg persze önfeledten szid bárki mást tovább. Ez a kontraszt, ettől hányok. Tiszta önigazolás az egész. Ennél az is jobb, ha kussol.

      Amúgy a gyerekek rákja nagy, irracionális mágus, ilyen hívószavakra építettek a gyerekrákalapítványos visszaélések is.

  13. Teljesen egyetértek, egyedül a 2. ponttal vitatkoznék egy kicsit: vidéki lyány vagyok, én is azt tanultam, hogy ételt nem utasítunk vissza (max. a maradék a tyúkoknak vagy a disznóknak jut :)), de sajnos az emésztési gondjaim miatt kénytelen vagyok megválogatni, mit eszem. Ezt csak azért írom le, mert az is elég bosszantó, amikor társaságban vagy nyilvános helyen kiderül, hogy én pl. nem ehetek olajban sült dolgokat, mert szétsavasodom tőlük, és mindenki úgy néz rám, mint egy anyagyilkosra. És nyilván nem állhatok le mindenhol magyarázkodni, hogy bocs, nem hülye diéta, hanem betegség… amúgy pedig nem is értem, miért kellene magyarázkodnom. Mondom, alapvetően egyetértek veled, és nagyon tetszik ez a poszt is, csak ahogyan sok egyéb dolog, az evési szokások is a magánügy kategóriába esnek szerintem 🙂 (kivéve persze, ha valaki rám akarja tukmálni a saját módszereit, mert attól én is falnak megyek).

    • Én a “nem kell” fordulatban jelen lévő, nyelvi természetű gőgről beszéltem (ahelyett, hogy “nem kérem”), nem arról, hogy miért nem eszel meg mindent, amivel kínálnak. Jól is néznénk ki, úgy értem, száznegyven kilósan, de ettől még lehet alázatos és takarékos az ételhez való viszonyunk.

      Van már egy Vacskamatink, nem haragszol, ha kérek tőled egy másik nicket? És akkor javítom.

      • Persze, maradjon csak Vacska, úgyis abból lett a teljes név. 🙂 Oké, így már árnyaltabb a kép, és egyet is értek. Egyébként vannak, akik addig mennek tahóságban, hogy undorral a kajámra merednek, és megkérdezik: “Te hogy bírod ezt megenni??”. Úgy, ahogy te a zsírszalonnát, lelkem, én meg azt nem csípem, mégse szarozom.

  14. Ha szóba kerül a rák, én csak rettegni bírok. Ami szintén nem a legjobb reakció amikor más mesél róla. Esetleg hálát adok hogy nem én mesélem. Szerintem úgy vagyok gáz ahogy vagyok. Menjek emk-ra?

    • Ne félj a témától, ne a rákkal törődj, hanem érezd azt, aki beszél hozzád: neki rossz, nehéz, kételye van, most épp leteszi egy kicsit a terhét azzal, hogy elmondja, kijön a feszkó, ebben segíthetsz. “Nem tudok mit mondani.” Nem is kell. Bólogass, nézz a szemébe, öleld meg. A valakije nagyon beteg, neki nehéz, elmesélte. Ennyi. Több nem kell.

  15. A 4. pont. Itt ugye kéretlen tanácsról van szó, ha valaki tanácsot kér és én adok neki, közben igyekszem figyelembe venni, hogy az én életem nem az övé meg nem kioktató lenni, az oké. De a valódi tahó, aki odarángat bizonyos emberekhez, hogy akkor én most tanácsot adok neki, én most megmondom neki, mert én értek a témához, én most fejtsem ki a véleményem és miért nem vagyok hajlandó és felelőtlen vagyok és majd miattam rohan a vesztébe. És szerintük az én hibám, hogy a barátnőm nem végzett időben az egyetemmel, mert nem szorítottam rá a tanulásra, pedig rám hallgat. (Teljesen abszurd helyzet, nem a gyerekem.)
    Ezek az emberek csupa jó szándékból (vagy nem) oda rángatnak autista gyereket nevelő szülőkhöz, hogy én majd megmondom nekik hogy kell csinálni. Én a gyerektelen, csak azért mert Asperger-szindrómás vagyok hirtelen biztos aspie gyerek szakértő lettem és szeretnék ismeretlen embereknek kéretlen tanácsokat osztogatni. ( Nem, nem szeretnék.)

      • Igen, már az egész felvetés mögött az az előítélet áll, hogy mi mind ilyen egyforma kis UFO-k vagyunk. Tényleg minden eset más, de azért vannak hasonlóságok, emiatt szoktam mesélni a neten névtelenül a gyerekkoromról, hogy nekem mik voltak a nehézségeim és mi vált be, de élőben névvel arccal ezt nem vállalom be, főleg úgy hogy senki se kérdezett meg előtte, hogy szeretném e. Ez történt végül, amit te is írtál, hogy adtam kontaktot szervezetekhez, meg elmondtam, hogy melyikről mit tudok.

  16. Jó a lista.
    Eszembe jutott még a tökéletes háziasszony, aki ha vendégségbe mész – akkor is, ha csak beugrottál dumálni – kettő percenként kínál kávéval, négy percenként itallal, hat percenként rágcsálnivalóval és legalább kétszer megkérdezi, hogy eszel -e az ebédből, ami pont az előbb lett kész, és isteni lett. Kétszer minimum visszautasítod a kávét, mert már tizet ittál és még csak két óra van, aztán elfogadod, csak hagyjon már békén. Beszélgetés közben ötpercenként feláll, hogy töltsön még, megbontson még valami rágcsát és hozzon egy másik poharat, mert belerepült egy darázs. (Ki nem szarja le, majd kihalászom belőle.) Közben a beszélgetés szakadozottan folyik, keresztül a fél lakáson, a kerten és a konyhán, néha kissé üvöltve, hogy halljuk egymást. Szívemnek kedves emberek, ha hozzám jönnek, úgy érzem, nekem is így kellene, de ez nekem nem megy, ez engem zavar, felnőtt ember, néha megkínálom, aztán azért talán el tudja dönteni nyomásgyakorlás nélkül is.

    • Vidéken és egyes szocializációkban ez iszonyú erős. Nemszeretem vendéget is etetni, nyomorban is tukmálni, körülugrálni. Olyan szomorú ezt a kiüresedett színjátékot nevezni vendégszeretetnek…

      • “Kiüresedett színjáték”, ez a jó kifejezés. Ilyen formában annyira fölösleges. Ahol meg nagy a család, és ezért minden hétre jut valami alkalom, ott különösen nyögvenyelős tud lenni. Kötelező összejövetel, ajándékozással. Reformokat bevezetni – pl, vonjuk össze az jeles napokat, elég kéthavonta, negyedévente egy, de akkor próbáljunk lazítani – szinte reménytelen. Nem kell külön mindenkinek mindenkit megajándékozni: dehát hiszen telik! Majd megmutatjuk! (Biztos örül majd Ágika a teszkógazdaságos akciós férfitusfürdőnek.)

    • Na én ezt nem csinálom. Összeköltözésünk elején elvárta volna a párom, hogy a barátaival, családjával. De nem vagyok a saját otthonomban cseléd.
      Ráadásul így beszélgetni sem lehet rendesen és nekem ebben mi lenne a kikapcsolódás.

        • 🙂 Ja anyukája is ezt csinálta, jó vidéki szokás szerint. De szerencsére sikerült vele ezt megbeszélni még a legelején és ha részéről jönnek vendégek, a nagyját ő intézi. Van hogy mindent, én meg besegítek.

  17. Ami engem még nagyon zavar:
    – ha valaki a boltban ránéz egy árcédulára és elkezd hangosan hőzöngeni, hogy mennyibe kerül az áru, ráadásul milyen szar, és úgy szövegelni az eladónak, mintha ő tehetne róla. Ez szerintem gáz, szegény eladó általában nem tehet semmiről, valamint, ha az ember csóró, legalább ne reklámozza. Ha valami megtetszik, de nincs rá pénzem, konstatálom a tényt magamban és odébb megyek.
    – ha vettem valamit – mindegy hogy étel vagy ruha – vannak, akik megjegyzést tesznek, hogy szép, vagy jó és hozzáteszik, hogy biztos igen drága volt… Miért kell ezt?

  18. …és van még a fenti pontok bravúros kombinálása.
    Most, hogy benne vagyok az ötös pontban nyakig, persze hogy jönnek kéretlenül a jóindulatba csomagolt tanácsok: Neked most az a dolgod, hogy vele legyél (hetekig? hónapokig? több száz kilométeres távolságból? Sokat vagyok vele amúgy, erőn felül is.) Neked kell döntened (magamtól is tudom.) A munkahely/megbízó/szervező biztos megérti, hogy neked most más kell, hogy fontos legyen (Hát ja, világos! Nem csak annyi a felelősségem, ami elbírható, és valóban az enyém, hanem amit az okosak annak gondolnak, sőt az is, ahogy a tágabb környezetem ehhez viszonyul. Hogy ez ellentmondás, az nem baj.) Na, és olykor az egész szitu nyakonöntve azzal a négyespontos hozzáállással, hogy “mi az ilyen sztorik vége”, mi a betegség, és ezáltal az egész helyzet oka és célja.
    Hál’ istennek eddig még kimaradt az “ezzel arra akar téged tanítani az Élet/az Isten” kezdetű mantra. Nyilván, ha jókislány lettem volna, ez elő sem fordul, vagy ha igen, kellő bölcsességgel a javamra fordítom, de sose késő tanulni, és ha most ezt a helyzetet megoldom, akkor soha többet nem fog rákban haldokolni a nagyanyám. (És más közeli rokonom sem, aki már túlvan ezen sajnos.)
    Talán az sem véletlen, hogy aki átélt hasonlót, az nem próbál oktatni (illetve csak néha), a legbátrabban azok, akik már olvastak erről valamit. Két könyvet is…

    A kettes-hármas kombó már vidámabb./? Hárman ültünk egy kocsmában: szinglibarátnőm, pasim meg én. Jött egy szintén háromfős fiútársaság. Egy idő után diszkréten magára hagytuk a barátnőmet, úgy tűnt, érdekli az egyik csávó. Másnap mesélte nekem, hogy amint kihúztuk a lábunkat, a srác elkezdett rólam kérdezősködni, a külsőmet dícsérni, és azt fejtegetni, hogy a pasim szerinte nem az én kategóriám, jobbat érdemelnék. De ezt így, ránézésre. Komolyan mondom, nekem is szarul esett, hát még neki.

  19. 8 és 8a általában paleozik, de ha nem akkor se eszik szénhidrátot és edzőterembe jár. Egy másik típus vegetáriánus és csak biot eszik és mellette nagyon spirituálisnak tartja magát. Semelyikkel se lenne gond, de térítenek és beleszólnak. Kéretlen tanácsokat adnak nekem, hogy majd jól belehalok ha margarint és cukrot teszek a sütibe és ne igyak teljes tejet az méreg. És most azonnal menjek edzőterembe, mert az közösségi élmény és az a legjobb, mi az hogy én egyedül futok az erdőben. És menjek templomba, nem érdekli, hogy ateista vagyok, igazából szerinte nem is vagyok az, csak még nem találtam meg a nekem való spirituális utat de ő majd kölcsönad 5 könyvet és ha azokat elolvasom majd tisztába jövök a dolgokkal.
    Régebben mikor még nem tudtam elég határozottan nemet mondani, volt hogy volt nálam kölcsönben egy agykontrollos és egy vércsoport diétás könyv és egy könyv arról, hogy milyen a jó keresztyén feleség. :D.

    • És összeesküvés elméletekkel nem is traktálnak? Az már smafu? Pedig napi-konteó nélkül nem élet az élet. 😀
      (Én legalábbis azt tapasztalom hogy van közös halmaza az emlegetett csoportoknak.)

      • Szerencsére nagyon ritkán mesél nekem bárki összeesküvés elméleteket. Viszont amikor mégis velem akarják megosztani a háttérhatalommal kapcsolatos félelmeiket, akkor sose érik be valami sima chem traillel, mindig valami nagyon extrával rukkolnak elő. Például megtudtam, hogy Erdélyben nagyobb piramisok vannak, mint Egyiptomban, csak a kormány eltitkolja a létüket és hogy a 2. világháborút igazából a feministák robbantották ki és ők pénzelték Hitlert.
        Viszont még soha senki nem mesélt nekem a gyíkemberekről, emiatt kicsit hiányérzetem van.

    • Én nem szeretem a fehér cukrot (margarint se), de ezt mindig udvariasan közlöm, hogy köszönöm, nem szoktam használni. Vendéglátó helyeken szoktam kérni barnát. Szerencse már egyre több helyen van. Viszont rokonoknál, ismerősöknél nem mindig.

      Kibővíteném a listát:
      -normális állást csak és kizárólag kapcsolat révén találsz.

      • Én is jobban szeretem a vajat, mint a margarint, de ha nagyobb adag sütit sütök akkor általában győz a spórolás.

        “Kibővíteném a listát:
        -normális állást csak és kizárólag kapcsolat révén találsz.”

        Hogy ezt hogy utálom. Mintha az uram-bátyám rendszer lenne normális és alap. Ez a hülyeség még az egyetemen osztogatott tájékoztató füzetkében is benne volt, csak ennél azért burkoltabb formában.

        Nem értem miért elfogadott még mindig a hálapénz és a protekció. (Bár a hálapénznél talán kicsit érthetőbb hogy miért nem tűnik el, mert nem fizetik meg az orvosokat.)

        • Sütibe mi is szoktunk.
          Igen orvosnak én is, meg szakiknak , akik jól dolgoztak. De ritkán adok, nem tartom mindig helyénvalónak.
          Aztán amikor találsz egy “normális” állást, megy az irigykedés. 🙂

    • Hehe, hát a jó keresztyén feleség pont ilyen.
      Nem tud határozottan nemet mondani. 🙂

      Egyébként a táplálkozóembereknek azt szoktam válaszolni, hogy kösz, elég lesz nekem annyi az életből, amennyit a magam primitív módján megérek; de erre meg mostanában az a válasz jön, hogy nodehát a gyerekeimnek tartozom azzal, hogy eléljek százhúsz évig.

  20. Még egy ciki: a “nekünk minden kell, mi mindennek örülünk” típus. Ha ki akarsz dobni valamit, rögtön ott terem, először megpróbálja rád tukmálni, hogy kell az még neked. Általában a “ki ne dobd” felkiáltással indít. Ennek durvább változata, aki a munkahelyéről is visz haza mindent, ami már – szerinte – ott nem kell. Olyan dolgot is, amire sohasem lesz szüksége, de “halálos vétek lenne otthagyni”.

    • Ők az én családom. Használt talált cumi a játszótérről a gyereknek meg a karitászos gyerekruha (ami se a turkálóknak se géprongynak nem kellett) műanyag tál, amit a buszos termékbemutatós kiránduláson osztottak, kicsit megrepedt, de jó még, karácsonyra penészes könyv. És erről beszélni sem lehet, (nem velük, velük meg se merem próbálni, csak barátokkal) mert hálátlan vagyok, hiszen szeretettel adják, ennek az árát maguktól veszik el. És ezeket soha nem azok adják, akiknek nem futná ajándékra, de nem is kell hogy vegyenek valamit, de még azt se lehet elmonani, hogy nem kell semmi, ezt az utolsó mondatot is már 5 perce rágom, mert nem arról van szó, hogy én nagyobb ajándékot akarok, szóval a nem futná ajándékra is egy rossz megfogalmazás

      • A másik: volt munkahelyről kolléganők, külföldi vendég “ajándékot hoz” minden évben. Cserébe kedvezményt vár, kap is, néhányan tartják a hátukat miatta. Az ajándék a legócskább, szakadtabb szemét ruhanemű, amit el lehet képzelni. Nekem nem kellett, “ja, ha neked ilyen jól megy”. Szégyelltem magam helyettük, komolyan. Nem voltak olyan anyagi helyzetben, hogy ez kelljen nekik.

  21. +1 Allat. Marmint hogy rohadj meg ha allatod van a sajat hazadban/lakasodban. Meglatogat, te meg zard ki/el valahova a macskat, mert o utalja, jajj de undoriiito, hozza ne erjen. Uvolt ha megis. Ha a gyerekevel jon, ra is ordit, hogy ne nyulj hozza. Aztan nekem meltatlankodik, hogy amikor a gyerek megis a macska utan ment, felkergette a galeriara es fele (remelem csak _fele_) rugott, akkor a macska megkarmolta. Hosszu expoze arrol, hogy mennyire utal minden macskat.
    Kulon valfaj, aki szerint a macskat azert KELL utalni, mert o a kutyakat szereti. Es amugy is a becsuletes emberek a kutyat szeretik, mert az becsuletes lelekre vall, nem ugy, mint a fondor macska.

    • Igen, a macska kétszinű – felruházva szerencsétlen állat emberi tulajdonságokkal – a kutya ezzel szemben hűséges és nyiltszívű. Jaj.

      • Es termeszetesen ez vonatkozik a kutya/macskatarto emberre is. Es valasztani KELL. Ha valaki a kutyat szereti, egyszeruen nem szeretheti a macskat IS, mert akkor agyonsujtja a villam/megszunik a terido-kontinuum (lehet, hogy ezt nem igy irjak:) )

        • Nekem mindkettő volt, nem is egy. Totál eltérő a két faj, mindkettő nagyon szerethető. Ja, egyszerre is volt mindkettő, persze. Elviselték egymást, sőt, volt, hogy kifejezetten szerették egymást. Kutyával egy hetes kirándulásról hazaérve, a kutya kereste a macskát, a macska meg elé szaladt a kutyának, és elkezdett neki hízelegni.

          • Az en kutyam szoptatta a cicamat es amikor tavol volt az eb amacsek banataban nem evett, hanem csak varta ot a kapuban napokon at. A nosteny cicam pedig a kutyam kolykeit szoptatta, ha epp arra jartak. Mindket faj csoda es a lovak is es a kullancson, szunyogon kivul vegul is barmit meg tudok kedvelni. Az allatok kozelsege fontos nekem es nem hatarol be az, hogy epp melyik faj van az eletemben.

            • Ló, hát igen. Csoda.
              Hehe, ezzel az állat dologgal én is így vagyok. Míg nem lehetett kutyám (anyám nagyon félt a kutyáktól), addig volt egerem, szitakötő lárvám, tudomisénmim. Szegény, szerintem jobban járt volna a kutyával, mert a rovaroktól és a rágcsálóktól is fél.

    • Hát bizony akinek nem tetszik az állatom, az nem jön, és kész. Ennél már csak az a rosszabb, mikor valaki a gyerekeidre tesz megjegyzéseket. Ha ennyire gáz szerinted, akkor ne gyere, kész. Még rájuk szólni is lehet, ha zavarnak, de megjegyzéseket nem kérek, kösz. Se a kutyámra/macskámra, se a gyerekemre.

        • Velem, gyerekeimmel még ez konkrétan nem történt meg, de a jelenséggel találkoztam. Nyilván az, hogy kalimpál a lábával, és a szemben ülőt rugdossa, olyan dolog, amiért lehet szólni (a kalimpálásért szerintem nem, önmagában kit érdekel, de hogy engem rúg, azért igen, Vagy hogy az egész asztal jár tőle, és ez baromi zavaró leveskanalazás közben).

          • Ahh, lagziban voltunk szombaton, és ott is többeket zavartak a gyerMekek. Mert szaladgálnak és hangosak. A templomról nem is beszélve, hát ugye az Isten háza, ott a tíz év alattiaknak kuss legyen. Legeltesse őket valaki a közeli parkban, nehogy megzavarják a szertartást egy hangos “Pisilni kell” felkiáltással. Engedjétek hozzám a kisdedeket… milyen hülye duma, hát azok idegesítőek. Ja, a plebános fiúnak azért megígértük, hogy elfogadjuk a gyerMekeket, akiket a jóisten hozzánk küld.
            Nem voltam érintett, az enyémek már civilizáltak, csak fájt, amit láttam.

            • Jaj, a templomok! A templomi koncertek meg pláne! Nem vagyok egy koncertjáró, jobban szeretem otthon hallgatni és elvezni a mindenféle zenéket. Egy alkalommal, 4 hónapos terhes voltam, elkísértem akkori (mostanra ex) anyósomat egy koncertre, és a kisfiam egy különösen hosszan kitartott magas cénél mozdult meg először. Ezt vehettem volna figyelmeztetésnek is, de hát… Aztán, kábé három-négy lehetett, elvittük megint, mert nem lehet eléggé korán kezdeni a “minőségi” zenére nevelést, após, anyós, férj, gyerek meg én. Ismeritek azt, amikor a felkonf után (esetünkben: “Orgonán kísér: Lukács atya”) székrecsegés, köhécselés, harákolás, orrfújás, mozgolódás után egyszerre megnyugszik a tér, és halálos csend jelzi, hogy a közönség készen áll a befogadásra. Na, ezt a pillanatot választotta az én kis drágám, hogy jó hangosan feltegye azt a kérdést, ami a legjobban érdekelte: “Anyaaa, mitfogcsinálni a Kukásatya?”. Pécs, székesegyház, kiváló akusztika. Sírtunk a röhögéstől. A felénk forduló, szigorúan számonkérő arcok csak fokozták ezt. Aztán Kukásatya elkezdett orgonálni, mi meg azt hiszem, talán a szünetig bírtuk. Szép emlékek… 🙂

    • IGEEEN!!!
      A kanapén látványosan macskaszőrt kereső védőnéni…
      Piha.
      Ja, és én minden vendéget figyelmeztetek, hogy a kutya, az egy ilyen szőrös-nyálas lény. Aki ennek ellenére tutujgatja, az ne várjon tőlem részvétet.

    • Ez nagyon jó! 🙂 Nekünk 3 kutyánk van és 1 macska. Apósom ilyen. Ráüvölt, hogy menj innen! Meg van sértve, hogy levetetjük a cipőjét, ugyanakkor a kutyák bejöhetnek.
      Facebook-on megosztottam egy jó fej házi szabályt, sajnos nem találom.
      Abban van, hogy a kutya nálunk családtag, és nem nem küldöm ki, te se küldenéd a gyerekedet. Amúgy a kutya is képes minden rafináltságra a kajáért.

      • Nekem egy kutyám van és pár hete egy macskám (kiscicc) is. Eleinte nem igazán jöttek ki egymással, mivel a kutyám nem állatbarát és az emberekkel sem ápol haveri kapcsolatot (pontosabban megválogatja kit szeret és kit nem). Sok ismerősünk kifogással élt ellene, mert nem tetszett nekik, hogy körbeugatta őket, amikor bejöttek a kapun, sőt kifelé menet még agresszívebb volt velük. De udvariatlanul felvilágosítottam őket, hogy a kutyámnak az a dolga, hogy jelezze amikor bejön valaki, és vigyázzon arra, hogy kifelé nehogy lába keljen valaminek. Nem díszként feszít az udvaron, (ha ilyesmire vágyom, kerti törpét veszek) és egyébként is, örüljenek hogy csak ugat.

          • Kalóz (mert ez a neve) barátkozna, meg persze játszana, csak a kutyám nem haverkodós típus. Ő nagyon “kutya”, gyűlöli a macskákat, de tényleg… Ez a harmadik hete, hogy Kalóz nálunk van, és most jött el az az időszak, amikor nem kell ott ülnünk a macsek mellett és nem kell attól félnünk, hogy a kutyám csak megcsócsálni való szőrcsomót lát benne.

        • “Sok ismerősünk kifogással élt ellene, mert nem tetszett nekik, hogy körbeugatta őket, amikor bejöttek a kapun, sőt kifelé menet még agresszívebb volt velük. ”
          Ez nehéz kérdés, mert én pl. félek a kutyáktól, időnként irracionálisan (ez egy létező fóbia), és az sem segít, amikor azt mondják, hogy ne mutasd ki a félelmedet, mert az jobban felbőszíti. Ha új ismerőshöz megyek, akkor azért örülök, ha előre letisztázzuk, hogy van kutya, és milyen a temperamentuma. Általában egyébként jól tudom kezelni a szituációt, és ha látja rajtam a házigazda, hogy megtorpanok, akkor kisegít. De a “nem kell tőle félni” mondattal én nem vagyok előrébb, meg azzal sem, hogy “azért kutya, hogy ugasson”, nyilván tudom. Sajnos úgy látom, hogy a fiamra is átragadt már ez, úgy hogy neki is gondjai lesznek ezzel, remélem kevesebb, mint nekem.

    • “Meglatogat, te meg zard ki/el valahova a macskat, mert o utalja, jajj de undoriiito, hozza ne erjen.”
      Én ilyenkor szoktam azt mondani: “Nem is engedem akárkihez, hová gondolsz? Még elkap valami nyavalyát!” 🙂

    • Én minden leendő vendégnek elmondom, hogy nálunk macskák vannak és gyakorlatilag bárhol előfordulhat macskaszőr, annak ellenére, hogy minden nap porszívózok. Szerencsére csak jófej és kedves embereket szoktam meghívni magunkhoz, és eddig még nem kellett senkit se arra a figyelmeztetni a viselkedése miatt, hogy a cicák otthon vannak, míg ő csak látogató…

      Valóban irritáló a kutya-macska szembeállítás is, engem nagyon bosszant, mivel volt már kutyám is, macskám is, és a kettő együtt is, és imádtam őket. Tényleg más a két faj, de az egyéni különbségek is nagyon nagyok lehetnek, a mostani két cicánk is teljesen különböző személyiség.

      • Ez azért nem csak jófejségen és kedvességen múlik, van akinek macskaszőr allergijája van. Ezért is fontos ezt előre letisztázni a meghívottakkal szerintem.

        • Egyetertek. Nekem macskam van es imadom, de azt is megertem, ha valaki tart tole vagy csak nem kedveli. Cicam akkor elvonul egy masik szobaba, mert altalaban jol raerez. Amikor lattam, hogy a kutyamtol feltek, azonnal behivtam es porazt ra. Hozzateszem, hogy poraz nelkul csak lakatlan helyen, de ott is elofordultak varatlan setalok. Akkor nincs mese, mert nincs a kutyara rikito betukkel irva, hogy szelid mint egy maszuletett barika. Ezt mar csak azert is megertem, mert egy harcikutya kb 800 meter tavolsagbol egyenesen felem szaladt es gazda sehol percekig. Bennem megfagyott a ver es vartam, hogy akkor most mi lesz. A gazdi feltunt a tavolban es atorditotta a valaszat, hogy a kutya mar vacsorazott. Hat kosz szepen, a kutya meg csak ult elottem fel meterre es le nem vette a szemet rolam. Be voltam szarva, na. HA valaki fel a kutyatol, szerintem valojaban a gazdi egy taho amiert elvarja, hogy akkor hirtelen a masik nyugodjon le a picsaba es kesz. Pedig a kutyat nem art jol tenirozni, hogy hivasra azonnal bejojjon. Ezt nagyon kevesen teszik meg.

          • Nekem is volt ilyen esetem. Harcikutya a liget túlsó végéből meglát, vérbenforgó szemmel egyenesen hozzám rohan. Én dermedten ülök továbbra is a fűben, harcikutya mellém igazítja a fenekét és folymatosan rámszegezett tekintettel mellém kakál. Gazdi üvöltve megjelenik, kutyát lehordja, ismerősök kedvesen megjegyzik, hogy ne idegeskedjek, ez csak a bizalom jele 🙂

            • Na, ezaz. A kutyaszar mennyivel masabb mint ha en tennem ugyanezt? Eccer egy lany setaltatta az ebet pesten es pont a patinas szinhaz bejarata ele szaratta, majd tovabb setalt, mintha ez lenne a legtermeszetesebb. Drasztikus megoldast valasztottam, felszedtem a kutyaszart egy zacskoval es a lany utan szaladva belenyomtam a kezebe, “hogy bocs, de elvesztettel valamit” volt rokonyodes. Tetszett. Akkoriban meg meg volt az en kutyam is. Jogosnak ereztem.

            • en belatom hogy a kutya nem tud a wc-be szarni, es belatom hogy nem sok zold van a VII keruletben, de ha mar oda kutyat tart akkor szedje ossze utana, legyen szives.
              evekig laktam ott, ellensegemnek se kivanom.

            • Nem a kutya szempontjabol gondoltam, hogy nem masabb a kutyaszar, hanem az emberebol. A kutyam szarat osszeszedem, mert ha nem olyan mintha en szartam volna oda. Erre gondoltam.

    • Én nem utálom az állatokat, de a kutyától például félek. Nem mindegyiktől, de amelyik agresszív, ugat vagy barátkozás címszóval le akar támadni, attól igen. Ha olyan helyre megyünk, ahol ilyen van, akkor meg szoktam mondani a házigazdának, hogy én addig be sem megyek, amíg nem zárja be (vagy legalább küldi el messzebb) a kutyát. Van, aki megérti, de van aki elkezdi magyarázni, hogy de hát szelíd, meg csak barátkozni akar..stb. Hát, tőlem a világ legjobb állatkája is lehet, én akkor se szeretnék haverkodni vele.
      Szerintem alapvető figyelmesség, hogy ha olyan vendég jön, akiről nem tudjuk, hogyan áll az állatokkal (kolléga, távoli rokon, szerelő…), akkor megkérdezzük, nem zavarja-e?

      A másik kedvencem, amikor az utcán sétáltatás közben valamelyik kutya kipécéz magának, és a gazdi látja, hogy fosok, hátrálok, de annyit sem tenne meg, hogy rászóljon az állatra vagy visszahúzza a pórázt. Simán elnézi, hogy az a kis dög körbeszimatol/ megugat / átharapja torkomat. Esetleg odaveti, hogy “nem bánt!”. De ezt is olyan hangsúllyal, hogy érezd, te vagy a hülye, hogy itt parázol. Hiszen az ő kis kedvence olyan szelíd, épeszű ember nem fél tőle.
      Oké, persze a legtöbb kutyatulajdonos nem ilyen, de azért voltak már rossz tapasztalataim.

      • “nem bánt” Na én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy de én fogom a kutyát, ha nem hívja vissza. Mondjuk én imádom a kutyákat (is), de ha a társaságomban olyan van, aki meg nem, akkor nagyon el szoktam küldeni az ilyen gazdikat valahova.

        • “de én fogom a kutyát, ha nem hívja vissza”
          Ez tetszik. 🙂
          Előfordult már, hogy egy nagyon erőszakos, nyomulós kutyát lábbal (finoman) arrábbtaszigáltam, mire a tulaj megsértődött. Hát, sorry, akinek kutyája van, az fegyelmezze rendesen, senki kedvéért nem vállalom be, hogy esetleg megharapnak vagy megkarmolnak.

      • Eleanor, megértelek, nekem konkrét kutyafóbiám van (mint fentebb írtam), nem mindig jön elő, szituációtól és az adott kutya viselkedésétől függ, de engem is felháborít, hogy ha a gazdán azt látom, hogy utcán, parkban nem vállal felelőséget a kutyájáért.

        • Undorító, amikor a vendégek utálják az állatot, és ezt látványosan demonstrálják.
          Meg amikor szeretni KELL az állatot, az is.
          És amikor csak róla beszélnek, lelkesen órákig téma a macska, anekdoták, betegségek részletezése… jézusom.
          Amúgy állat van, van, ami jó benne, van, ami szívás, de nem nagyon téma, nem lett életet kitöltő szerepe.

      • Van, amiről tehet az ember, meg van, amiről nem.
        Nyilván a kutyától-macskától félőre/fóbiásra/szőrallergiásra nem kényszeríti rá a normális gazda az állattársaságot.
        Egész más kategória az, mikor az én otthonomban az én megalázásom, illetve ezzel párhuzamosan a saját domináns helyzetének megalapozása céljából szedi le a vendég a kanapéról elegánsan, két ujjal a macskaszőrt.
        Meg amikor figyelmeztetem, hogy ha ölébe veszi a kutya fejét, akkor nyálas lesz, mire ő lelkendezik, hogy imádja az ilyen szép, nagy buflákokat, gyere ide, kutyuli-mutyuli, ütyülü-pütyülü; aztán meg hangjában enyhe szemrehányással és fölénnyel megkérdezi, tudnék-e adni egy kendőt.
        Lehet elfogadni az állatot, meg lehet nem elfogadni, mind a kettőt megértem.
        Manipulatív játszmázásra használni, na, azt nem lehet. Illetve hát de, sajnos.

        • Én ilyen szempontból nagyon önző vagyok, mert nálunk nincsenek elzárva állatok, ahogy megkötni sem szoktuk pl. a kutyát. És nem is vagyok hajlandó bezárni, akkor sem, ha valaki fél tőle, megfogom a kutyát addig, amíg az illető bemegy a lakásba és slusszpassz. Én megértem, ha valaki fél a kutyától, de nálunk a kutya családtag és amíg én ott vagyok, regulázom, megfogom addig senkit nem fog bántani. Ez nálunk eddig mindig működött.

            • Nem tudom, ha egy kutya amúgy heverne (vadászkutya: vagy fut, vagy rezignáltan alszik), csak azt akarjuk, hogy biztosan ne kutasson a konyhában, egye meg a nemtommit, verje le a cuccaimat, akkor nem kegyetlenség megkötni. Vagy ha különben megszökne. Nagyobb kegyetlenség annak a kockázata, hogy betonkeverő alá kerül.

                • 2016-tól ez nem is lesz kérdés, tehát nem is várhatják el, mert tilos lesz megkötni a kutyákat, (jobb helyeken eddig is tilos volt).

                • Aha, akkor 2016-tól. Valami rémlett, de pontosan nem tudtam. Ellenben az utcán meg elvben kötelező, a szájkosárral együtt, nem?

                • Volt ilyen tervezet, de szerencsére elvetették. Utcán nem kötelező, csak veszélyesnek nyilvánított kutyákon.

                • Na ezt nem tartom olyan szerencsésnek. Melyik gazda tartja veszélyesnek a kutyáját? Lásd a felsorolt dolgokat. Mindenkihez odaengedik, veszélyesnek akkor nyilvánítják, ha már megharapott valakit. Ha meg felrúgom a kutyát, ami előtte már odakapott nekem, akkor még a gazda van felháborodva.

            • Hat az eb megkotesere csak annyit, hogy szerintem nincs olyan erv ami meggyozne, hogy ez nem kegyetlenseg. Szokes ellen jo kerites, esetleg tagas kennel, konyhaban matatas ellen, pedig egyszeruen kizarni ot onnan. Aki ezeket nem tudja biztositani a kutyajanak az ne tartson kutyat, szerintem. Vagy aki leszarja, hogy epp merre csavarog a kutyaja kit tamad meg, milyen jarmu alatt kothet ki, na az se.

              • A megkötéssel kapcsolatban nem egészen értek egyet. Nem látom a lánc sugarával azonos méretű kennel előnyeit, a futólánccal szemben meg pláne nem. Mondjuk ettől ma tudtommal a lánc (vagy a 3 m-nél rövidebb lánc?) tilos.
                A többi mélyen igaz.

            • En egyiket sem tennem. Csak mint alternativat emlitettem a tagas kennelt, hamar ugye valasztani kellene. A kutya megkotese nyilvan lehet, hogy nem tunik kegyetlensegnek a te szempontodbol, kivancsi lennek mit gondol errol a kutya. Nekem ez relativizalasnak tunik. A megkotes vagy kegyetlenseg, vagy nem. Olyan nincs, hogy akadnak kivetelek. Akkor nem kell kutyat tartani es kesz. Mert akkor ezzel emberek ellen iranyulo es megkerdojelezheto eljarasok eseteben is elohozakodhatnank.
              A szomszed rotija megkotve. kerites nuku, futoszar nuku (meg mindig jobb szerintem, mert legalabb tobbet tud mozogni) a kutya szenved es az a taho kinozza az az ebet. mar tisztara megmakkant szegeny. Allitolag elviszi setalni, en meg sosem lattam ezt. Gondolom fel evente egyszer. Nem az a megoldas, hogy engedje szabadon, mivel kerite nincs, kinyirna a fel falut, kezdve rajtam, hanem az, hogy egy ilyen taho ne tartson kutyat, basszus. Mert eleve minek, ha hatul van megkotve, meg vedelmezni sem tud szerencsetlen. Na, ennyit errol.

              • A kötésről: nem, tényleg nem beszéltem erről kutyákkal, de sejtem, hogy te sem. Ez nem érv. Egyébként tényleg nem tudom biztosan, egyszerűen nem látom a különbséget a kétféle mozgáskorlátozás között. Azt meg pláne nem hiszem, hogy egy rendszeresen mozgatott kutya, amelyikkel foglalkoznak is sokat, de KÖZBEN láncon van, miért lenne rosszabb helyzetben, mint egy jóformán örökké kennelben tartott.
                A szomszéd rotija pont ilyen: ha egy kis kennelben lenne, soha ki nem engedve, a kennelben kínozva: mivel lenne neki jobb? A tahó gazda nem ezen múlik.
                Rohadt egy dolog, hogy ezért még nem csukják le az embert. Sokkal durvább esetekben azért már igen, az állatkínzás büntetendő, a rövid lánc BIZTOSAN annak számít, létezik állatvédelmi törvény. A preambulumában ott a mondat: “az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények, tiszteletben tartásuk, jó közérzetük biztosítása minden ember erkölcsi kötelessége. “

                • Mármint a póráz kötelező, csak a szájkosár nem.
                  Erre a mondatra “egy rendszeresen mozgatott kutya, amelyikkel foglalkoznak is sokat, de KÖZBEN láncon van, ” azért megjegyezném, hogy biztosan van ilyen gazda is, de én még soha életemben nem láttam, de még csak nem is hallottam róla. Akik láncon tartják a kutyát, azok nem szoktak az igényeivel sokat foglalkozni, pláne nem sétáltatják rendszeresen. Még a simán kertben tartott kutyákat sem szokták, (látom jól itt a környékünkön, jó ha minden tizedik kutya ilyen szerencsés). Szerintem a gazdáikra a többiek kicsit furán is néznek, milyen fölösleges időpocsékolás már ez, hát ott a kert, futkozzon ha akar. A lánc hosszára visszatérve, utána néztem, jelenleg “tilos kikötni a kistestű ebet 4 méternél, közepes testű ebet 6, nagytestű ebet 8 méternél rövidebb eszközzel”.

                • JA hogy a szájkosár.
                  Hát igen, tény, hogy a kutya mozgatására ott a kert jobb esetben. Felénk is ritka a sétáltatott kutya. Én csak azt mondom azzal, amit mondtam, hogy nem a lánc a fő rossz, hanem a mozgáshiány. Igaz viszont, hogy a lánc jellemzően mozgáshiányt jelent, amiatt, amit leírtál.

            • Az én tapasztalataim szerint a láncra kötött kutyák általában agresszívebbek is. A szájkosár meg érdekes téma, nagyon sok esetben indokolt lenne, de ezt nehéz szabályozni mert mi alapján döntsék el hogy melyik kutyára kell és melyikre nem. Azért mégiscsak különbséget kell tenni egy zsebkutya és pl. egy agresszívabb kuvasz között.

              • Sőt a pórázon levő kutya is agresszívabb, mint amikor nincs pórázon. Pl. más kutya odajön, inkább engedd el a kutyád, akkor valószínűbb, hogy bunyó nélkül lerendezik egymás között.

              • “A szájkosár meg érdekes téma, nagyon sok esetben indokolt lenne, de ezt nehéz szabályozni mert mi alapján döntsék el hogy melyik kutyára kell és melyikre nem.”
                Ez a hivatalos álláspont: “(3)28 Szájkosarat használni a (2) bekezdésben foglaltak végrehajtása érdekében – ha törvény, kormányrendelet vagy miniszteri rendelet a szájkosár használatát nem írja elő – kizárólag az egyed jellemzően agresszív magatartásának ismerete esetén kell.”
                Tehát, ránézésre nem nyilvánítanak veszélyesnek egy kutyát sem, fajtától sem függ, ehhez az adott egyedet kell veszélyesnek minősíteni és csak akkor ítélik annak, ha már támadt emberre vagy állatra és feljelentették érte a tulajt.

            • Nem a kennelen vagy egyeb dologokon van itt a lenyeg es az altalad irt vagy, vagyokon Laci , meg kis kiveteleken es reszleteken. Egyik sem jo. Az sem jo ha orakat mozgatod a kutyad, de megvan kotve.Eleve nem jo, ha egy allattal nem foglalkoznak es nem elegitik ki az igenyeit amennyire csak lehet. Az sem jo, ha diszpintynek van az eb es nem megbecsult baratnak. En beszeltem errol a kutyaval es szenvedett, mind szenvedett a megkotestol Mit nem lehet ezen erteni? Mire ez a sok atgondolt emberi okoskodas es szempont? Felesleges is errol ennyit vitazni, mert meggyozni errol es engem lehetetlen.
              Egy ismerosom a “szerelmet” folyton megalazza, csicskaztatja es teny, hogy amaz hagyja, amikor rakerdeztem miert teszi ezt a valasz az volt, hogy nem banja o, meg az is lehet, hogy jo neki…Na igen….

              • Szerintem tökre ugyanarról beszélünk (már megint 😉 ), minden állattal foglalkozni kell, még a díszpinttyel is :p Én nem a kötést mentegetem, hanem azt mondom pont, hogy ne dőljünk már elégedetten hátra, hogy de jó is a kutyánknak, kennelben van (egész nap), nem láncon.

        • “Manipulatív játszmázásra használni, na, azt nem lehet.”

          Persze, ebben egyetértünk. Nem is a te esetedre reagáltam, csak eszembe jutottak a témáról a saját élményeim.

  22. Még eszembe jutott két dolog a fentieket olvasva. Az egyik, hogy milyen gyakran előkerül a kommentekben (az enyémben is) a jószándék, mintegy mentségként a tahóságra, “nem hibáztathatom, hiszen jót akart”, “nem tudhatta”, “jófejségnek szánta”, “csak segíteni akart”. Na, ettől néha úgy érzem magam, mintha valami egzotikus expedíción lennék, ahol nem ismerem, a törzsi szokásokat, kívülálló vagyok, de nem bírom megenni a birkaszemet, és nem jön, hogy hangosan böfögjek a vacsorához. Pedig mondjuk az adott helyen ez jófejségnek számít.

    Na, a másik a nyugdíjas védőnéni, aki nálam toronymagasan nyerte az e havi taplóságversenyt. Vagy két hete történt, én épp a céget képviseltem egy fesztiválon, amikor megállt a pultom előtt a néni – de ilyen cuki, nagymamás típus – és valami üdvözült mosollyal rákérdezett, hogy az asztalon lévő képen látható szobor az én gyerekem-e. Mondom, nem. Gondoltam magamban, mért kéne, hogy az legyen, de komolyan! Erre jött a “mai fiatalok” kezdetű népköltés, mert ez, ami van “nem szabadság, hanem szabadosság”, és persze “régen bezzeg”. Ja, és a csúcs: pedig nekem is szülnöm kéne, és ő reméli, hogyha jövőre találkozunk már lesz gyerekem. Szóhoz nem jutottam, csak néztem hitetlenkedve, és nem mertem elküldeni a ‘csába, pedig jó lett volna. Utólag villant be, hogy még csak nem is feltételezte, hogy attól, mert a képen nem az én gyerekem van, még akár nagycsaládos anyuka is lehetnék. A lényeg, hogy ő felmondta a leckét, és valószínűleg úgy érezte, hogy aznap is tett valamit a nemzet fennmaradásáért.
    (Az durva lett volna, ha azt mondom, ami egyébként van, hogy mélységesen megbántott ezzel a kérdéssel? Sajnos annyira lefagytam, hogy szóhoz sem jutottam, csak igyekeztem jó arcot vágni, nem akartam rontani a rendezvény hangulatát.)

    • Szinte szóról szóra megvolt ugyanez a beszélgetés, csak én a végéig aljasul megtartottam az adu ászomat 🙂 az ultima ratio a néni részéről az volt, hogy hát érti ő, hogy a mai fiatal nőknek az alakja roppant fontos, és ezért megtennének bármit, de majd tíz év múlva hogy fogom sajnálni… Ezen a ponton osztottam meg vele, hogy van már három gyerekem, és tíz év múlva már óvodás unokáim lesznek valószínűleg. Ezekért a pillanatokért érdemes élni. (A magamfajta ocsmány genyóknak.)

      • Jajj, de szép lehetett 😀
        De azért ez milyen már! A szónok nem nézi ki az áldozatából, hogy már családanya (esetleg többszörösen is), és ránézésre ítél. Itt azért van valami olyasmi, hogy nem elég anyának lenni, úgy is kell kinézni, nem?
        (És ezt nem csak azok tolják, akiknek az “idejében” a harmincéves nők már fejkendőt hordtak.)

        • “Itt azért van valami olyasmi, hogy nem elég anyának lenni, úgy is kell kinézni, nem?”
          Ó ezt a szöveget, anyám és anyósom sztereóban nyomták. Anyósom vesszőparipája volt a hajam, mert “minek az a nagy lobonc” meg kétgyerekes anyaként “ne nézzél már ki úgy mint egy pulikutya”. Anyám meg fejcsóválva jegyezte meg, hogy “kétgyerekes anyukaként, már nem való bőrdzsekit hordani!”. 23 éves lehettem és gondolom elképzelte, hogy innentől max. szolid kiskosztümöket veszek csak fel, mint ő.

          • Ha bőrdzseki, az a baj, ha husszú haj, az a baj. Nehéz eligazodni.
            Vicces dolgok a dódnak néha (csak leírom, bár óvatosan mesélek ilyesmit.)
            Látogatóban voltonk a hospice osztályon, a harmincas tesóm a féléves gyerekével. Miután a nővérek és a többi látogató körbecsodálták őket, hogy jajj de cuki kibaba, megszólalt egy addig kb. élőhalottként és napok óta némán fekvő néni: “De milyen anyja van! Milyen lány az, aki ilyen fiatalon szül?!”
            (Ja, és ha tudta volna, hogy otthon van neki egy nagyobb gyereke is, akit szintén harminc felett szült.)
            (És elnézést, de nem bírom ki: tuti, hogy nem a remény hal meg utoljára.)
            (Kiskosztümöt kéne hordani.)

      • Hááá, gyönyörűű! 🙂

        Egyébként meg ez még hagyján :D, a kedvenc beszólóbácsim az volt, aki kutyasétáltatás közben (mármint én kutyasétáltattam) szólt be nekem, hogy miért nem szülök inkább.
        Ez mondjuk mindenképp és minden szempontból hajmeresztő taplóság, de ehhez szokva van a kutyás-macskás ember; a helyzet azért volt megdöbbentő, mert akkor a kutyán kívül épp velem volt három kiskorú gyermekem, és vártam a negyediket.

    • Borzalmas tapintatlanság népnevelésbe ágyazva. Rosszul vagyok tőle. Volt olyan barátnőm, akinek 30x évesen (mellesleg több évi sikertelen próbálkozás után, lombikprogram kellős közepén, – de ezt senki nem írja ki a homlokára) nyögték be, hogy “igyekezni kéne már”.
      Nekem a “kistestvér jön-e” című tömegközlekedéses kiselőadást kell meghallgatnom, amikor a fiammal utazom, de érdekes módon pl. ezt Franciaországban még sosem kérdezték meg, csak magyarországi nyaralások során. Most adjam elő a sztorimat pszichiátriástul, szétesett kapcsolatostul, mindenestül? Különben is, ha kiderül, hogy külföldre szültem, akkor már alább hagy a lelkesedés, mert nemzetáruló vagyok, vagy mi.

      • És igen, kőkemény élethelyzetek és tragégiák sorába lehet így beletenyerelni. Tényleg nem értik?! Amiket írtál, az már a súlyosabb esetek közé tartozik. Széles közönség előtt ráadásul, te jó ég. Rossz lehetett neked, sajnálom.

    • Ó, sosem felejtem el, de tényleg, várhatóan soha, mikor még itthon voltam, sétáltunk haza háromnegyed 12-kor a játszótérről a gyerekeimmel és egy idős néni jött szembe a barátnőjével. Váratlanul belehajolt az arcomba és közölte, hogy “Ebédidő van már, Anyuka!”. Én meg úgy megrökönyödtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Aztán felelnem kellett a gyerekek kérdéseire, hogy ezt most miért mondta (és hogy is gondolta?!) a néni.

    • Adott szakmák, munkakörök lenézése.
      Pl. bérelszámoló lenézése: Ja csak beírja a gépbe és kijön az eredmény. Persze jogszabályok, törvények ismerete nem is kell hozzá.
      fotós: de jó meló, igazából csak hobby. Persze egész nap rohangálni, talpon lenni, alig enni, több kilós cuccokat cipelni.
      ügyfeles: most milyen szakképzettség kell hozzá. Semmi, csak egész nap hülyéket kell hallgatni mosolyogva.
      könyvelő, pénzügyes: nem igazán járulnak hozzá a cég bevételéhez, csak tologatják a papírokat.
      Folytathatnám.

          • 😀
            De szerintem az ilyen “énmunkám “a” MUNKA” embereknek az se munka – elvégre a nagy elfoglaltságuk miatt talán nem is emlékeznek már a versre, olvasni meg pláne nem olvasnak. Na jó, kivéve, ha mondjuk műtörténészek. Akkor viszont még a saját testük ismerete is fölösleges dolog, amivel komoly emberek nem foglalkoznak.
            Ugye egyértelmű, hogy a defontosmunkámvan – ez mentalitás, ami az illető szakmájától független?

  23. Friss élmény. Elszaladtam szaunázni 2 órára este. Szauna ajtaján hatalmas betűkkel kiírva, ne locsoljon mindenki minden félét a kályhára, majd jön a mester, ő tudja. Belépek, leülök, pasi fölugrik: “ugyesenkitnemzavarhaéneztmostráöntöm?” Nyitnám a számat, de kedves hölgy beelőz, “jajjdehoooogycsaknyugodtan”. Következő percben kakaóillat keveredik valami gyógynövénnyel, pasi legyez a törölközőjével, “akkóhamán” én kétségbeesetten hallgatok, igyekszem túlélni. A mellettem ülő férfi érzékeli a kínomat, csendben szól, nem örül ennek mindenki..”jajj, Lajos, ne hisztizzé má, ez jóó. Megszólalok, nem ő hisztizek, hanem én, mer’ nekem nem. Kicsit zavart csend..ülünk, aztán a lelkesen bólogatók elkezdenek kiszivárogni, mert k@va meleg lett. Csendesen megszólalok:”minden lelkes szaunás kifárad?” Pasik szemlesütve iparkodnak kifelé, kedves hölgy: “deeenemisénisittvagyoook”.
    Ha nyal nekik, megdugják?!

  24. Nálam a top tahóság alapvető félreértésből fakad. A 10-es ponthoz kapcsolódik: amikor az erkölcsök miatt siránkozó nénik sajnálják a Pride-tól a rendőri védelmet, mert “azt is a mi adónkból”… mintha csak a heterók adóznának.

  25. Merem azt hinni, hogy nem vagyok tahó, holott mindjárt az első szavaknál magamra ismertem. Az elmúlt héten legalább háromszor elmondtam, hogy “Az én adómból…”. Na jó, én azt mondtam, hogy “Közpénzből…” Viszont úgy folytattam, hogy …választási kampányra költeni – na ettől hányni tudnék.

  26. A kettes pontra azért annyit mondanék, hogy a tömény udvarolgatást a párizsi pincérek nagyon nyomják, én a magyar barátnőimmel többször megdöbbentem, de aztán rájöttünk, hogy ez itt része a turistaszórakoztatásnak. 🙂 Most nemrég olyan pincért találtunk, aki meg nagyon gyerekbarát volt, de annak azért örültünk, mert legalább tudtunk nyugodtan beszélgetni kisgyerekestül.

  27. Tahóság? Nem tudom. De idegesítőnek eléggé idegesítőek az “Igen…, de” emberek. Akik ezzel a kis mondásukkal ki akarnak bújni a felelősség, vagy egy feladat elvégzése alól.

  28. Nem tagadom, flúgos vagyok, de számomra iszonyú nagy tahóság, ha valaki cipővel tapossa a padlószőnyeget. Amikor rokonok, ismerősök vendégségbe jönnek, előszeretettel jönnek be cipővel a szobába, meg sem fordul a fejükben levetni, pedig látják hogy én zokniban flangálok (ha nagyon fázik a lábam a benti papucsomban) és amikor szúrós szemmel nézek rájuk, akkor benyögik, hogy “dehát tiszta” és rendszerint meg is mutatják a cipőtalpukat, amivel megadják a végső döfést. Olyan elkap a harci ideg (a szó legszorosabb értelmében) és egyből nekik szegezem a kérdés, hogy mégis meséljék már el, hogyan jöttek végig az utcán, talán kézen állva? Persze ezek után, mint “vendéglátó” még én vagyok a bunkó.

    • Na nehogy mar. En nem csunyan nezek, hanem felszolitok mindenkit, hogy vegye le a cipojet. Tesom is mindig azzal probal ervelni, hogy tiszta, csak mert nem log cafatokban a sar es a lotragya neaggyisten a kutyaszar csimbokokban a cipotalparol.
      En nem engedek be senkit cipostol. Ennyi, azt meg pont leszarom, hogy sertodes van belole. Nem cseledkedek senki utan a sajat hazamban. Az az igazi korepa aki nincs tekintettel ram eteren sem.

      • Nekem még az is gáz, mikor bemegyek valakinek a lakásába, zsigeri ösztönből le akarom venni a cipőmet, és negyedórát győzköd, hogy “jajj, dehát nem kell nálunk/hideg a kő/úgyis most fogok porszívózni”. Van egy ilyen gátlásom, hogy nem bírok lakásba bemenni utcai cipőben.

        • Ha nagyon győzköd, vagy látom, hogy ők is cipőben vannak, akkor bemegyek úgy. Egyébként én is automatikusan vetem le mindig.
          Nálunk mindenhol szőnyeg van, néha előfordul, hogy valaki betrappol, és még szólni sincs időm, hogy hová rakhatja a cipőjét, mert már 2 szobával arrébb jár. Na, ezt nem szeretem!

      • A gáz az, hogy egyszer ki is írtam a szobaajtóra egy vicces szöveget azok kedvéért, akik nem tanultak jómodort. Mindenki röhögött rajtam, hogy milyen hülye vagyok, de amíg a felirat kint volt az ajtón, addig érdekes módon mindenki le tudta vetni a cipőjét, mielőtt a padlószőnyegre tette a lábát.

        • Nekem néhai sógornőm volt ilyen a cigijével. Mikor szóltam neki (a “bunkó” vidéki rokonainkat arra se lehetett rávenni, hogy a konyhába, ahol szegény jóapám, míg élt, folyton cigizett, bemenjenek cigivel), hogy talán nem kéne a szobában füstölnie, akkor meg volt sértve (és még anyám is a pártját fogta, ez még kb. egyemista koromban volt), hogy nem bírok ki 5-10 percet, míg ott van. És nem volt képes megérteni, hogy azt kibírom, de a ruhám, a bőröm, az ágy, minden olyan rohadt büdös lesz, hogy nem tudok aludni tőle éjszaka. És persze, én voltam a bunkó.

  29. + Fogyatékossággal élőkkel áhítatos hangon beszélni, kéretlenül megérinteni őket, elragadtatással vegyes félelemmel szemlélni minden lépésük. Fogyatékos gyerek anyjának sorsról, feladatokról, igazi szeretetről beszélni. Elmaszatolni az egyenlőtlenségeket olyanokat mondogatva, hogy “hiszen mind fogyatékosok vagyunk”.

      • Volt ezer éve a Vaklárma c. film, az egyik főszereplő süket volt benne. Nagyon tagolva beszélt hozzá a kihallgató rendőr (szemtanú volt egy gyilkosságnál). Erre hasonlóan tagolva válaszolt. Miért beszél így? kérdezte a a másik tanút a rendőr.
        – Mert süket, nem hülye!

      • Nem csinálják. Nem folyik a nyálam, ez segít nekik az orientációban. Engem ilyen áhítatosan körberajonganak, ami szintén elég idegesítő. A legrosszabb, amikor ott van egy rosszabb állapotban lévő gyerek/felnőtt (!) és a szülő nekem mondja, hogy jaj remélem a kis ….is lesz majd ilyen remek állapotban, mint te. Mindig annyira rosszul vagyok tőle, hogy a gyerek nem hülye, hallja és mi a fenéért hasonlítja hozzám. Ilyenkor elmondom, hát igen, heti 5 edzéssel, fájdalommal és sok száz ezer forinttal hová el nem lehet jutni. Elhallgatnak ilyenkor.

  30. Én kidobom a kaját, bűntudat nélkül, bár nem örömmel.
    – Egész gyerekkoromban 1-2 napos kenyeret ettem, miközben a frissen vásárolt kenyér punnyadt a zacskóban és várta, hogy odaérjünk. Mire odaértünk már az is 2 napos volt. Mondjuk pirítósnak örömmel megeszem, de nem csinálok ebből elvi kérdést.
    – Utálom megenni a maradékot (2-3 nap után is), csak azért, hogy ne dobjam ki, holott a fülemen jön már ki. Azért nem fogom magamba gyömöszölni, mert Afrikában éheznek, odáig meg nem tudok eldobni. Ha az éhezőknek akarok segíteni, akkor azt támogatással teszem, nem azzal, hogy megeszem a kaját, amit nem kívánok.
    Tudok a fentiek alapján azzal a gondolattal tovább létezni, hogy tahó vagyok.

    • Nálunk is ez van. Én nem gondolom magam tahónak, de pazarlónak néha igen. Azt minden kidobás után megfogadom, hogy leközelebb okosabban főzök, nem kell két marék rizs, csak egy, nem veszünk gyorsan romló élelmiszerből annyit, nem kell mindig telerakni a hűtőt. Aztán legközelebb vagy sikerül, vagy nem. De én is úgy vagyok vele, hogy nem akarok magambatömni valamit csak azért, hogy ne dobjam ki. Ráadásul diétáznom (kéne), ahhoz meg aztán tényleg nem hiányzik a konyhamalac státusz.

      Iskolai étkezdében (is) dolgozom egyébként, iszonyat, hogy mennyi kaja megy szemétbe.
      A sarki boltosok pedig tisztára mosott kukában tolják ki a lejárt élelmiszert az utcára (mindig meghatározott időben), ahol már várják a környék szegényei, hogy aztán egymást fellökve merüljenek el könyékig a kukában a kajáért. Azt mondta egyszer az egyik eladó nekem, hogy azért így csinálják, mert elvileg nem adhatják oda a lejárt élelmiszert rászorulóknak, ki kell dobni. Még így is megbüntetheti őket a helyi ÁNTSZ, ha rájön a turpisságra. (Nyilván nem nyershúsról van szó, vagy olyasmiről, amitől komolyan megbetegedhetnek az emberek, hanem olyan csomagolt élelmiszerekről, amik azért még ehetőek a lejárati dátum után is.)

  31. 8/a és alfajai nálam a top 5-ben van.
    Elrontani más örömét, letörni a lelkesedését, utálom!
    Ha valakinek jó, és jól él jönni azzal, hogy “Majd megtudod, ha…” “Lesz ez még így se!” “Meglesz ennek a böjtje.”
    Csípőből fikázni, leszólni más hobbiját/ízlését/boldogságát.
    Sugárzó, szép, ápolt nőkre fintorogni, hogy “Ha három műszakban dolgozna a gyárban, majd megtudná!”
    Sattöbbi, saTT öbbi, két tével, ahogy nagynéném mondja!
    Utálom az ilyesmit.

  32. Kezdem azzal, hogy rendkívül tetszik a blog, rendszeresen olvasom egy ideje, okos, humoros, igényes, jó témákkal, jó érveléssel. Több ismerősömnek is ajánlottam már.
    Viszont múlt héten valamelyik poszt (már nem emlékszem konkrétan melyik) meglepett, akkor regisztráltam is, hogy kommenteljek, ám mégsem tettem. Itt viszont megteszem, ugyanis ebben posztban még élesebb az a kontraszt, ami multkor feltűnt. Nevezetesen az, hogy az éleseszű, és lényeglátó kezdés hirtelen öncélú, és önigazoló tirádára vált( bocsánat a szóhasználatért, nem találtam nagy hirtelen jobbat), kiforgatva minden egyéni, személyes, esetleg baráti motivációt, mindössze azért, hogy egy irracionális ‘nem szimpatikus’ érzést magyarázzon . Ilyen például a facebook idővonal nyilvánossága összevetve a nyitott ajtóval, és a cenzúrázásra ‘kényszerítésel’
    Egyszóval, rendkívül erős a kontraszt a mélyenszántó, intelligens gondolatok, és a már-már gagyiba hajló szösszenetek között.
    Persze ettől függetlenül a blogon 90%-ban kiemelkedő írások vannak, szóval kéretik nem véremet ontani :-). ( telefonról írtam, így elnézést az esetleges hibákért)

    • Üdv a blogon. Az is lehet, hogy nem értünk egyet? Vagy te másra használod a facebookot? Mert engem nagyon intelligens emberektől is rendszeresen ér agresszió, pusztán azért, mert nyilvánosak a posztjaim. Kiteszek egy linket, nem is érvelek, semmi. Erre megszólítanak, jobban tudják, elítélnek, tanácsokat adnak. Ismeretlenek. Én sosem tennék ilyet. Biztosan érted a problémát? És tudod a hátteret, hogy mi ment (megy) ellenem?

      Amikor az ember éleset ír, akkor sarkít, pont mint a modoroson, ha ismered. Az se mindig logikus meg igazságos. Ez már csak így van, ha anyázunk.

      De kösz az észrevételt.

    • Van, aki szerint az internet, más blogja, facebookja is közterület, ott azt csinálunk, amit akarunk, és azt a másiknak tűrni kell (azért tartja fenn, hogy írjanak oda, elvégre). Mert mi mondtuk, és mi jók és kurva okosak vagyunk. Ebből indul ki. Itt és most jelzem: nem kell tűrni, nem is lehet, és ebből a kommentből már tudhattam volna, hogy te az a fajta vagy, akinek az okossága az egész univerzumot beragyogja, a többi vélemény mind gagyi, önigazoló, leegyszerűsítő, tudatlan, káros, tilos.

  33. A tegnap mikor ki akarom fizetni a kenyeret amit már a kezemben tartok elémbe vág egy nagy pocakos cigány ember és kér két darab kolbászt abból a fajtából, párizsit is vesz ,azt a darabot, még egy valamit , meg zacskót is kér. Mindez nagy hanggal történik mert vannak vele többen, fiatalabb csórók meg a felesége is kiabál az üzlet tulsó végéről. Előveszi vaskos pénztárcáját a vásárló,fizet és a csomagot odaadja a mellette álló csórónak-tessék, aztán többet ne lássalak azzal a zacskóval.
    Mikor megértettem,hogy kinek vásárolt a az elém tolakodó lehiggadtam,sőt meghatott ez a segítési forma a hajléktalanokon.
    Viszonylag sok pénzt adott ki a vásárlásra. Láttam ,hogy bennük is van aggódás egymás iránt, élmény volt látni ezt az esetet. Talán majd ök maguk oldják meg godjaikat ?

  34. 3.- Amikor elmeséled, hogy milyen típusú, tulajdonságokkal bíró társat keresel, vagy karikírozol egy adott férfitulajdonságot, mert sokszor és sokat látsz belőle, mire a “barátnő” azonnal a “sajátját” látja mindben és reflex-szerűen ön-igazol. Rajtad keresztül. Ha te azt mondod, hogy neked az a fontos, hogy a fiúnak zöld haja legyen, hirtelen az ő pasija dús mélyzöld üstöke lesz a téma (hiába lila). Ha szerinted ciki ha egy fiú (mittudomén, pl.) fejjel lefelé olvassa az újságot, akkor hirtelen az ő párján leigazolja miért is olyan jó és hasznos a fejjel lefelé újságolvasás, akkor is, ha a párja soha nem olvasott fejjel lefelé újságot. Teljesen mindegy milyen általánosságban beszélsz, mindig le kell igazolnod, hogy de bezzeg “Csucsuka”, ő nem ilyen, sőt. Nem is értem miért érzek egyre jobban csökkenő ingert arra, hogy újra találkozzunk… Ez szerintem nem barátság, amikor tojáshéjon lépkedek, hogy mit mondjak, hogy ne ide jussunk (mert mindig ide jutunk) témákban. Szerintem ez nem rámfigyelés, hanem engem eszközként használás. A csak az ő életútja az igazi és valós – színjátékban nem akarok részt venni már.
    Hú, és amikor eljutunk oda, hogy “namajdőszereznekempasit”… Az “ajánlásai”-ból olyan kórképet lehetne összerakni, hogy a fülem kettéáll. És ilyenkor nem tudom, hogy nekem szán ennyire “gáz” társakat, vagy ő tényleg őket gondolja jó partinak. Mert mindkettő elkeserítő.
    Ez már régóta kikívánkozott belőlem 🙂
    Nesze nekem nagy női barátságok 🙂

  35. A patriachális rendszer lényegi ok, meghatározó tényező a párkapcsolatok és az állampolgár-állam kapcsolatban is.
    Az “Ezerféle módod van, hogy hass a közre, részt vállalj, alakítsd.” analóg azzal, hogy hát xz miért nem, amikor nn pedig meg tudta tenni, neki is ezer módja lett volna. Persze, elvileg lenne mód, csak épp lejt a pálya és a bírót is az egyik csapat nevezte ki, csak egy cseppet nem egyenlő esélyekkel, pénzzel, eszközökkel indulnak a pártok. Ezért a rendszerkritika

    Szerintem nagyon helyes az adónk megfelelő költéséért, megfelelő közszolgáltatásokért felszólalni. A közszolgáltatások szolgáltatások, az államnak szolgáltató államnak kellene lennie, az államapparátusnak hasznos, hatékony teljesítményt kellene nyújtania. Van amiért szolgáltatásonként külön (is) fizetünk, sok állami szolgáltatásért pedig egyben és nem a használattal arányosan, ez igaz.
    A polgári öntudat szerintem tök helyes és bátorítandó, nem elhallgattatandó. Lehet gőgös és önigazoló ahogy sokan szólnak, de ettől még nem tahóság maga a hozzáállás, hogy nem alattvaló vagyok, akinek kuss, örüljön, adományt kap a kormánytól, hanem öntudatos, szóvá tenni merészelő, fizető állampolgár vagyok, akinek van joga elvárni tisztességes szolgáltatást a tisztességes adófizetésért cserében. Az állampolgárnak van joga beleszólni abba, hogy az államapparátus mit és hogyan csinál vele, ez tök helyes és bátorítandó.
    Attól még, hogy szolidaritás is, az adófizetés érdem is, nincs kizárás ezek között. Mint ahogy érdem megfőzni az ebédet és jó megköszönni egymásnak, elismerni az érdemeket. Az, hogy valaki dolgozik és van jövedelme, nemcsak mázli, nem kéne ezt relativizálni, elvitatni a személy érdemét, hanem épp a te szavaiddal: komoly munka, és megérdemli jutalmát, elismerését, épp ahogy te is megérdemled azt a jót, amit kialakítottál.
    Épp az az egyik mód hatni a közügyekre, hogy szóvá teszik el nem hallgattatott, bátor és nem tahó emberek, hogy milyen állami szolgáltatásokat várnak el.
    Nemcsak azok várhatnak el állami szolgáltatásokat, akik adóval járulnak hozzá a közjóléthez, hanem mindenki, aki (legalábbis amennyire tud), hozzájárul a közjóléthez, akár önkéntes munkával, kiállással, hétköznapi interakcióival. (~analóg ez a házimunka – pénzkeresés egyenértékűséggel; talán itt van amiben egyetértünk). Abban egyetérthetünk, hogy nem csak az adófizetők várhatnak el jogosan, tehát ez nem szükséges feltétel. De szerintem elégséges feltétel. És igenis felmagasztalom azt, aki hozzájárul, tesz, adót fizet, mint ahogy azt is, aki bármi más előre vivő, hasznos, hatékony módon tesz, hozzájárul; és magasztalja fel magát ő is, van miért.
    Az, hogy ne lopják el az adónk kisebb-nagyobb részét, ne kontraszelektált pártkatonákat tegyenek vezetői székekbe a rendszer természetéből fakadóan gyakran; arra költsék az adónkat, ami a társadalomfejlődést szolgálja, minőségi közszolgáltatásokat kapjunk, tök jogos elvárások. Az elhallgattatás e téren szerintem analóg az elhallgattatással a párkapcsolatban.
    Ha a gőgösség, önigazolás nem feltétlenül jár együtt a felszólalással, öntudatossággal, akkor káros ilyen címkézéssel leszólni az egész öntudatosságot, kiállást. Mintha ebben az egy kérdésben pont azokat tennéd te is, amit ezer más témában ellened tesznek.
    Az áldozathibáztatással analóg a felszólalók hibáztatása.
    Én köszönöm az öntudatos polgároknak a küzdelmüket, értem is teszik, jobb világ felé visznek küzdelmükkel. Elszenvedett hátrányaikért: köszönöm. Legalább gondolatilag álljunk melléjük és ne ellenük.

    Aki a patriarchális házassági felállás igazságtalanságát látja, és látja, hogy rendszerszintű a probléma, az miért nem gondolja ugyanezeket a patriachális, nem kritizálandó, elhallgattató állam terén?
    Szerintem ha nem is egyezés, de jelentős korreláció van, aki az egyik téren felvilágosodás-pártibbá válik (pl. e blog hatására), az a másik téren is elmozdul e felé. A blogodnak kultúraváltoztató és hosszú távon politikai következményei is vannak.

    • Ha valaki elnyomott, az nem azt jelenti, hogy tehetetlen, kizárólag rászoruló, sőt: az elnyomottak dühe és változtatni akarása, akár jól el van temetve, akár tör kifele, a legnagyobb hajtóerő a társadalomban.

      Szerintem az állampolgári opportunista magának sütögető, érzéketlen passzivitás nem az elnyomottságból fakad. Nem ezért nem alapítanak egyesületet és szedik fel a szemetet a honfitársak.
      Szóval ez a blog az a hely, ahol ha valaki, bántalmazott nő vagy cinikus állampolgár vagy hízásnak indult negyvenes azt mondaná: én úgysem tehetek semmit, akkor itt kapjon valamit: de, igen, tehetsz.

    • Én nem szóltam le senkit, és különösen nem hibáztattam vagy vettem űzőbe senkit, csak jeleztem, hogy igenis lehet valamit tenni. Összedobni egy magánynyugdíjpénztár működési költségeit, 333 ft/hó/fő, pl. nem tilos. Beállni a sorba és maradni pénztári tag. Engem az a kontraszt döbbent meg, hogy hányan jajgattak, hogy milyen igazságtalan ez a magánnyugdíjpénztári ügy, elveszik stb., és nem mentek oda és nem nyilatkoztak, hogy maradnak. Igen, akkor még féltünk, hogy az lesz a büntetésünk, hogy nem kapunk majd állami nyugdíjat a járulékaink ellenére sem, de én tudtam, hogy nem örökké lesz Fidesz, és vállaltam a kockázatot.

  36. Akkor most én is báthor leszek, kommentelek – sziasztok!
    Plusz tahóságok sorához hozzáírom a pasast, akivel érettségi óta nem találkoztunk, és akinek mindössze egyetlen kérdése van: “na és férjhezmentél már, szültél már, mikor, már nincs ám sok időd, én még x évesen is apa lehetek, de te mikor szülsz”… meglepően sokan vannak, olyanok is átváltoznak ilyenekké az idő múltával, akikről nem is hittük volna.
    Ilyenkor úgy érzem, hogy attól még, hogy elküldöm őket oda, attól még megaláztak, átlépnek minden eredményemen.
    Kábé, ha az Oscar és a Nobel díjakat egyszerre kapnám, nekik akkor is ennyi számítana.
    Nem tudom, mi ellenük az igazán hatásos védekezés. Mármint a védekezésnek az a foka, hogy ne érezzem rosszul magam a beszólásoktól és az ignorálástól, attól, hogy szülőgépnek néznek.

      • Szia! Igen. 32 éves. Az illetők közül az egyik egy volt gimnáziumi évfolyamtársam, a másik a volt osztálytársam, ők jófejek voltak régen, nem hittem, hogy ez az egyetlen mondat lesz az köszönés helyett, amit tizenpár év ultán hallok tőlük.
        A harmadikat zenészkörökből ismerem, ő egy felettébb gyanús figura, mert a női munkatársain keresztül a munkatársai lányain át a zenészekig mindenkit szexista megjegyzésekkel illet, állandóan a szexről beszél, hírhedt a nőgyalázó és nőbecsmérlő stílusáról, énektanár(nak vallja magát) és akár órán is előszeretettel becsmérel neki x okból nem-be-gyere nőket a diákok előtt sztorizgatva. Sok év után nemrég találkoztam vele, szintén a fenti mondattal érdeklődött hogylétem iránt. Báhh.

  37. Visszajelzés: túlhabzás – a csíki sör meg a schobert norbi | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s