az egyenlőtlenség formái 19. : álbocsánatkérés

A ma elemzett, vagyis inkább csak bemutatott jelenség kommunikációs meg attitűdbeli kérdés, és már sokadszor találkozom vele.

Tegyük fel, mert ez nem zárható ki a valószínű jelenségek köréből: van a kapcsolatunkban valami gond. Tesz a másik valamit, vagy mond, esetleg mulaszt, és ez minket zavar.

Bevetjük, ami bevethető: nagyvonalúság, jelzés, megbeszélési kísérlet. De megint felmerül a dolog. Később markánsabban jelzünk: ez, amit most és a múltkor is csináltál, nem jó nekem. Változást nem tudunk elérni. Ez tényleg meglepő, mert annyian sulykolják, hogy csak beszélni kell, és akkor minden rendben lesz. Semmi sem lesz a szavakkal, a szavakból, ez a helyzet. A szavak, a jó szándék nem érinti a lényeget, azt, amitől ez az egész oly makacs és kétségbeejtő. Hogy nem ért, nem akar érteni, hogy csak úgy lenni szeretne mellettünk, és egyáltalán nem érdeke bármire reflektálni, változtatni, nevetségesen apró dolgokban sem.

Egy mondatok, kis beszélgetések, nagy beszélgetések… nem számítanak a szavak, mi meg belefáradunk a mondásba.

Szerintem egyébként mindegy az is, hogy erőszakmentesen, asszertíven mondjuk-e, csiszolt technikáinkkal, vagy csak úgy, reflexesen. Aki automatikusan akar létezni, aki másfélét nem ismer, annak minden önérzeti kérdés lesz.

Az emberek ugyanis, egyébként mi nők is, óvják, hogy ők olyanok, ők úgy jók, ahogy gondolattalanul viselkednek, ahogy az isten megteremtette őket (azaz: amivé torzultak a rengeteg stresszben, súrlódásban). Nem akarnak ők rosszat, nem azért mondták, hát akkor tessék őket elfogadni, békén hagyni, mi ez a kötözködés. Nagyon kevés az olyan partner, aki felismerte a tudatosság, a figyelem szerepét, azt, hogy a kapcsolat nem önműködő, és ez nem baj és nem vészjel és nem diszharmónia. Nem rögtönzés a kapcsolat, nem megy még a kezdeti mámorban sem lendületből. Sőt, néha hiába a jóindulat is, a vélelmezésen alapuló “ez így biztos jó neki”, mert nem tudhatjuk, mi a másik igazi igénye. Jobb ezt egyeztetni, megkérdezni, a jelzéseire valóban figyelni, és nem megbántódni, ha nem úgy van, mint hittük.

És ekkor még a jóindulat és aktív tettek körében vagyunk. Hát még az önösségünk, a figyelmetlenségünk, a hibáink! A fáradtság, a krízis! Szóval, sok minden van, egyeztetni volna jó.

A sima kérés nem elég. Ha meg már utólag jelzünk, hogy nem jó, akkor, és ez nemcsak elképzelhető, hanem nagyon is valószínű, azt a partnerünk gyakran basztatásnak veszi. Azt szeretné megélni, mint ahogy már az előbb is írtam, hogy ő jó. Ő ilyen, és ekként el van fogadva, ne akarják őt megváltoztatni.

Hát persze, ezzel mindannyian így vagyunk. És ha ránk szólnak, összerezzenünk. Kell az énképünknek meg az övének is, hogy remek, normális, vagy legalábbis elfogadható, amit teszünk. Van, aki befeszül a legapróbb jelzéstől is, hogy ő akkor rossz. Van, aki játszmázik, visszaszól, hogy de te meg…, meg túl érzékeny vagy, meg neked mindennel bajod van, és azt ne hidd, hogy te tökéletes vagy. Vagy elvicceli, bagatellizál, felemlegeti. Ezt is azon a blogon olvastad. Figyelmen kívül hagyja, mintha nem is mondtunk volna semmit. Esetleg, ami még a lehetőségek birodalmába tartozik, morog, elzárkózik, hallgat. Vagy épp a haveroknak panaszkodik.

Komolyan nemigen veszi. Lelkizés ez is. Ilyenek a nők.

Ez nehéz. Mert közben mi sem szeretünk rossz fejek lenni, mi is nyugtatgatjuk magunkat, hogy nem akar ő rosszat, ő máshogy működik, nem lehet tőle elvárni, nem kell ennyire komolyan venni, talán mi fújtuk fel, valamint mi sem vagyunk tökéletesek. Meg nem is mindig ismerjük fel azonnal, hogy ez bántó, csak amikor már összegyűlt, utólag, és akkor van, hogy robbanunk.

Mert ismétlődik, és mert tényleg nem jó nekünk. Nélkülözünk tőle, kellemetlenül érezzük magunkat. Olyasmi ez, ami a terünk, időnk, munkabírásunk rovására megy.

Mindegy itt, kinek van igaza, és az is, hogy más családokban kinek mi fér bele: a párkapcsolat mint működtetett valami nem más, mint az adott két ember mindenkori igényeihez való folyamatos és kölcsönös igazodás. És igen, olyan partnerrel, aki már szarul van, elgyengült, akinek kiürült a jófejség-tartálya, nem olyan napsugaras a lét. Neki sok baja van, és azokat nem mindig szépen sorolja elő. Idáig jutottunk.

Amikor a helyzet tarthatatlan, akkor van egy konfliktus. Nagy mosolyszünet.

És akkor ebből túl kéne lendülni. A nők is nagyon be tudnak ám keményedni ilyenkor, cikáznak a villámok, nem csak apu rohan el.

Telnek az órák, a napok. A mosogatónál, a kocsiban, a gyerekekkel mindenki feszes szájjal teszi a dolgát.

És ilyenkor, láss csodát, előbb vagy utóbb sok férfi bocsánatot kér. Mert hogy most arról írok, amikor nekünk volt bajunk, minket nem vettek komolyan.

Mit tegyen? Ne legyen ez a feszkó, hát kimondja a rituális szavakat. Sóhajtva, szemét forgatva.

Ne haragudj, azt mondja. Nem akartalak bántani.

Rámeredünk a férfira.

És nekünk ez se jó.

Nem, nem jó.

Nem tetszik ez a deklaráció, hogy ő ilyen jó ember, aki nem akar bántani. Hiszen bántott, és nem érti, és nem engedte átbeszélni sem.

És a férfi nem érti. Hogy ez se jó? Bocsánatot kért.

Azt nem érti, hogy valódi megértés, belátás nélkül, anélkül, hogy megnyugodhatnánk, hogy ilyen nem lesz többé, és hogy fontos neki, amit jeleztünk, csak üres, túlesős odavágás, hogy bocsánat. Konfliktuskerülős, könnyű kijárat, csak neki rendez el bármit is.

A legdurvább, amikor hozzáteszi, hogy ő nem haragszik. Mert hogy feszkó volt, akkor az biztos kölcsönös, és haragudhatna ő is. Amúgy sem kedveli a konfliktust!

Jaj, máshogy kéne, nagyon. Van szívbéli, igazi figyelmű bocsánatkérés is, átbeszélés, belátás, amikor elhajítjuk az énképet a sarokba. Nem az a lényeg olyankor, hanem a másik ember, akit szeretünk és akivel jó.

98 thoughts on “az egyenlőtlenség formái 19. : álbocsánatkérés

  1. Persze, hogy nem ér ez így semmit. Annyi benn a megbánás vagy a változtatásra irányuló szándék, mint az ajándékozás öröme abban, ahogy a nagyi megveszi a teszkóban fél óra sírás után a többezres játékot az unokának, csak hogy végre kuss legyen. Nulla. A cél azonos.

  2. Két emberrel dolgozom együtt: az egyik feszt bocsánatot kér, de csupa olyan dologért, amin nyilvánvalóan nem áll szándékában változtatni se most, se a jövőben, a másik meg az a típus, aki bocsánatot soha, sehol, senkitől nem kér, akkor se, ha már számára is nyilvánvaló, hogy ezt ő baszta el; még akár beszélni is hajlandó róla, csak tételesen elismerni ne kelljen.

  3. Az nem lehet, hogy a kérdés nem a “miért nem változik meg, hogy nekem jobb legyen”, hanem a “miért zavar engem ez”?

    • Luxussérelem az, amelynél ez a kérdés. Nem bizonyítható be bármiről, hogy csak azért zavar, mert én olyan vagyok. Itt nem “ha így fogom fel, súlyos, ha úgy, nem is baj” problémákról, hanem munkamegosztási, elemi érzelmi biztonsági dolgokról, konszenzus lábbal tiprásáról van szó, ami ha úgy marad, az bizalomromboló. Épp azért írtam bele, hogy az efféle teret, időt, energiát követel az elszenvedőtől, tehát amúgy gordonosan ez bizony az ő problémája. Vagy mondjuk a másik módszeresen irracionálisan viselkedik, megalázza, felrúgva ezzel nem csak azt, amivel a szerettünknek, hanem egy vadidegennek is tartoznánk. Nem a másik elemzéséről, megváltoztatásáról van szó.

      • Én most próbálom megérteni, nem ironizálok. Hogy a személyisége és a viselkedése két külön kezelendő ügy. Ne ő változzon meg, hanem a viselkedése. Ő egy jó ember, csak rossz az, amit tesz. Hogy őt a legjobb szándék vezérli, de nem tud túllépni sajnos 20 évnyi beidegződésen, erőfeszítéseket tenni fáradtan és stresszesen, odafigyelni, egy kicsit tudatosabbá válni.
        Elképzelhető, hogy suta vagyok, de ez nekem soha nem működött. A türelmes „kérlek erre figyelj odá”-tól a „már mondtam, hogy”-on át „hányszor mondjam még baszdmeg”-ig (hát, ha lehet, többet már ne – mondta ő) a maximum eredmény az két hét odafigyelés volt, aztán tűrtem ameddig nem volt erőm újrakezdeni.
        Ha a szokást változtatjuk meg, nem változtatjuk meg kicsit az embert is?

        • Van egy alapfeltételezésem, miszerint érett, működő, igazán őszinte kapcsolatot csak olyannal lehet működtetni, akiben nem csak jóindulat van, hanem igazi figyelem és akarat is arra, hogy együtt, egymásra reagálva hozzuk össze a kapcsolatot. Hogy lehessen beszélni, egymásra reagálni.
          Ez nem lyan, hogy jó, hát ha nem megy, akkor hagyjuk szegényt. Ha nem lehet beszélni, ha nem figyel, akkor nincsen kapcsolat, csak megszokás vagy haszon vagy szerep vagy valami, ami egyben tart, a keret, az együttélés, a gyerek, miköben a lélek már rég elinalt.
          Így a mi változtatási szándékunk segélykiáltás.
          Nekem is nagy dilemma ez. Hogy ha azt kérem a hallgatag partneremtől, hogy nyíljon meg, az az ő megerőszakolása-e. Mert ő nem olyan megnyílós.
          Nem tudom elfogadni, hogy néma, mert akkor nem látom őt. Hogy ő ki. És a némaságban mindig idegenség és távolodás nő, a hallgatás előbb elhallgatás, aztán hazugság, kettős játék és árulás. Szóval nem akarom megerőszakolni, csak látni szeretném, ki ő, milyen. Kapcsolódni. Aki erre képtelen, szerintem boldogtalan, és az is marad.

        • Ha valaki változtat azon, hogy a cipőjét nem hagyja az útban, amiben én hanyatt esek, hanem felteszi az előszobában található cipőtartóra, nem hiszem, hogy a személyiségét változtatnám meg alapjaiban. Talán figyelmesebb és tapintatosabb lenne, ami a javára válna. Ha ennyire képtelen az illető, szerintem az nem alkalmas komolyabb kapcsolatra.

          • Micsoda bagatell, ilyenen fennakadni. 😀 A többi, ami meg nem bagatell, megoldhatatlan, erőszakos megváltoztatás.
            A lényeg, hogy úgy jók, ahogy vannak, nem szabad szólni, saját igényt képviselni, csak alkalmazkodni és örülni, hogy mellettünk vannak.

          • Szerintem ebben a “nem figyelek, elfelejtem, nem pakolom el” dologban van azért egy szándékos rohadékság.
            Benne van az “azért se!” meg a nehezítsük a nő dolgát.
            Nem igaz, hogy húsz alkalommal megkérted, és nem érti.
            Direkt csinálják szerintem.

            • Nem direkt, tudom, mert én se pakolom el/mosogatom el/csukom rá stb., egyszerűen ha nem belülről jön, hetvenedszerre sem jut eszembe. Ha nagyon kisimult vagyok, vagy nagyon be akarok vágódni, esetleg akkor. De legközelebb megint nem. Viszont nem balhézok, ha ő hagyja ledobva a zokniját/pulton a tejet stb., kölcsönbe megy.

    • Én évek óta ebben élek. (Egyébként nem azért kéne megváltoztatnia egy s mást, hogy nekem jobb legyen, hanem azért, hogy a kapcsolatunk javuljon. Ezáltal nekem is jobb lesz, és neki is.) Évek óta figyelem magam, és nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire gáz lennék, hogy ő változik (tényleg), figyel (tényleg), törődik az én igényeimmel (tényleg), és nekem ez még mindig kevés. De már tudom, hogy nem én vagyok ennyire gáz. Én csak én vagyok. És ha nekem lelkifurdalásom van amiatt, hogy én én vagyok, akkor megette az egészet a fene. Nekem kevés, ha annyira figyel, ahogy most, és ha annyira változik, amennyire eddig. Mert még mindig eszi az életem erejét, még mindig szívja az energiámat, és nem feltölt, ha vele vagyok, hanem lehasznál. Hiába változik, hiába akar, hiába figyel jobban, ha folyton szarul érzem magam mellette. Azért zavar engem ez, mert boldogtalan leszek tőle, csalódott, és kedvetlen. Azért zavar, mert akkor is elvesz, amikor én nem akarok éppen adni. Akkor is figyelnem kéne, mikor épp összeesem, csak engem nem emel föl már senki sem.

      • Ezt akár én is írhattam volna. Sokszor érzek így.
        Nálunk olyan “apróságokról” van szó, hogy meg akar győzni az igazáról. Beszélgetünk valamiről, például a munkájáról, amivel egyébként én is sokáig foglalkoztam. Elmondom a véleményem, erre kontráz, hogy “Á nem”, és úthenger üzemmódban tolja a tutit. Akkor miért kérdezed b+? Világos, hogy nem egyszerű véleménycseréről van szó, hanem meg akar győzni. De minek? a hétköznapi életünkre semmilyen hatással nincs, hogy mit gondolok az adott ügyről.
        Ilyenkor én is úgy érzem szívja az energiámat.

        Egy csavar a végére. Előfordul, hogy valakit telefonon keresztül az én érveimet felhasználva próbál meggyőzni. Szerinte ennek csak örülnöm kellene. Vajon miért nem őszinte az örömöm?

      • Akkor is figyelnem kéne, mikor épp összeesem, csak engem nem emel föl már senki sem.
        Ez brutálisan hangzik, kívánom, hogy legyen mielőbb, aki időnként felemel!
        Én mostanában kiszálltam egy hasonlóból, bár nem volt hosszú (1 év). Sokkal több energiám van azóta, pedig nagyon sokat vagyok egyedül.

        • Köszönöm! Én is jobban vagyok, ha egyedül lehetek, csak ez ritkán adódik. De már az is jobb, ha egyedül vagyok úgy a gyerekekkel, hogy ő nincs ott. Múltkor egész felszabadultam, mikor nem volt két napig. Felemeltem magam.

          • De akkor hogyan tovább? Mert ha tudod, hogy nem illetek össze, és nem vagy boldog, akkor nem csak időhúzás ez?
            Vagy mire lehet itt még remény?
            Valóban érdekel, hogy gondolkodsz erről!

  4. Jó hogy ilyen szintig felboncolsz mindent. Azt gondoltam, a blog fő csapásiránya rám nem vonatkozik, de egy csomó mindent megértek én is így a válásom után kilenc évvel arról, hogy miért volt az tarthatatlan, hiába tűntek a sérelmeim luxussirámnak. Meg néhány dolog azóta is, másokkal.
    Nem tényleg nem lehettem volna mégjobb, méghajlékonyabb, elnézőbb. Így is nagyon túlmentem a méltó határaimon.
    Persze aztán, hogy mi marad és hova torkollik az egész, az más kérdés.

  5. És úristen, hogy én érzem magam szarnak, mert állandóan mondom… Kérek, kérek, kérek. A faszom tele amúgy, hogy jaj, ő ilyen kis szétszórt, nem tud figyelni ezekre. Na persze. Felteszi a kezét, és jaj, hát ne bánts már, én ilyen vagyok.

    • Én már nem akarom mondani. Valaki valahol biztos feltalálta az elixírt, a “tökéletes párkapcsolat” elixírjét (“Mit tenne most Vájf?”), én nem ismerem.
      Pár napja hívtam az emberem, hogy ugyan már, hozzon gyorsan hagymát, mert tudom, hogy épp ott van(!) és anélkül nincs ebéd.
      Elfelejtette, később ért haza. Pánik üzemmód OFF, ezzel együtt a felelősségérzet is, bontottam egy üveg estére szánt bort és leültem egy könyvvel (Bibó: Kis nemzetek nyomorúsága). Hazajön, s kérdi, hol az ebéd, mondom, hol a hagyma. Elfelejtette. Mondom én is.
      Ennyiben maradtunk.

      Persze azért is próbálok elnéző lenni, mert kívülről tudom az összes hibámat, s a lista hosszú, ő meg nem szól, csak néha szomorúan néz és akkor eléggé elszégyellem magam én is.

      • “Persze azért is próbálok elnéző lenni, mert kívülről tudom az összes hibámat, s a lista hosszú, ő meg nem szól, csak néha szomorúan néz és akkor eléggé elszégyellem magam én is.”

        Na pont ez az!! Hogy az ő hibáival azért legyünk elnézőek, mert ő is ELNÉZI (és HALLGAT, nem szól!!!) a miénket! Ez csuda romantikus, alázatos, béketűrő stb. LÁTSZÓLAG!

        Mert józan paraszti ésszel nem az lenne a normális, hogy, ha nekem van gondom, akkor elmondom, ha neki, akkor ő is elmondja, és próbájuk KÖZÖSEN kitalálni, alakítani a KÖZÖS életünket, boldogságunkat? Ami ugye abból fakadna, hogy biztosak lehetünk benne, hogy ugyan nem vagyunk tökéletesek, de így is szeretjük, elfogadjuk egymást és magukat is!

        Mert így, hogy megtanulunk a problémákról mindketten hallgatni, nem szólni, hogy ne baszogassuk egymást, így csak próbálunk jók, elnézőek lenni mindketten, nagyokat hallgatunk inkább, magunkban dühöngünk, és még szomorúak is vagyunk tőle mindketten, sőt szégyelljük magunkat, hogy mennyit szenved tőlem a másik.
        Ennek meg mi az értelme?!?

        (Nem tudom érezhető-e, hogy nem “észtosztok”, érintve érezve magam inkább csak hangosan gondolkodom, és dühöngök, hogy ha ilyen egyszerű, akkor miért nem ezt csináljuk játszmázások helyett??)

        • Köszönöm a kommentet. Nem tudom, nekem szántad-e, de “magamra vettem”, nem rossz értelemben.
          A hallgatás nem mindig jó…de ahogy írtam egyszer másutt, szerintem tényleg tanulni kell a kommunikációt, nekem szerencsém volt, mert sok könyvet volt lehetőségem erről olvasni, volt egy jó családi hátterem, szocializációm, stb. Az én partneremnek nem. Persze ez nem ment(ene) mindent, de amíg még azon a határon belül van a dolog, ami számomra nem sértő, nem okoz fájdalmat, nem érzem, hogy elfogy a levegőm, addig tolerálom.
          Persze lehet, hogy ez egyszer rosszabb lesz és az is lehet, hogy nem, és az is benne van, hogy lassan, de kicsit ő is változik, megnyílik, ahogy én is próbálok “visszavenni” a temperamentumomból mellette. A pakliban mindig minden benne van: a “mi lenne, ha” egyszerre tartalmaz tíz éven belül viharos gyorsasággal kibontakozó alkoholizmust, lottófőnyereményt, hatosikreket, édeshármast, mi mindent..! 🙂

          • Én is köszönöm a beszélgetést Gombotz. Neked is mentek a gondolataim, meg magamnak, meg akit érint.
            Örülök, hogy ilyen lazán tudod felfogni! 🙂

            Igazából én csak most kezdem a saját bőrömön/életemben érezni, hogy mit nevez Éva (ill. mindenki aki akarja látni, érteni, csak ő meg is tudja fogalmazni) Rendszerbeli automatizmusnak, amiben benne van az elnyomás. Amit generációk óta veszünk át és erősítünk egymásban (és nem csak férfiak, de nők is!) úgy, hogy nem is látjuk, nem is értjük.

            Mert nekem amúgy jó a kapcsolatom a férjemmel, ezért a blogot eleinte úgy olvastam, hogy “bezzeg mi nem így, mi nem vagyunk ilyenek”, de minél többet olvastam itt is, és máshol is ezekről, annál feltűnőbb, hogy bizony “mi is”, csak sokkal rejtettebben, és egyáltalán nem vagyunk annyira tudatosak amennyire hisszük, sokszor sodródunk.

            Ez a poszt ill. a kommentek, épp erről szólnak nekem, hogy pl. ez a folyamat mennyire nálunk is így van.
            De hát ez hogy lehet? Hiszen mi nem is…
            De egyértelmű, hogy a félreértésekből, származó megsértődések, viták, az abból fakadó durcák, hallgatások, azután meg az át nem beszélt sérelmek feletti szomorú továbbsiklás egy mechanizmus.
            De akkor miért így?
            És ez tényleg ennyire általános, hogy olvasom az interneten több embertől is?
            Mire leesik, hogy ezért rendszer-szerű jelenség.

            Nekem nagy segítség, hogy így tudok ránézni a kapcsolatunkra, mert így a hibák is jobban kitűnnek, és hamarabb kiderül a kapcsolatunkról, hogy tudna-e méltóbban is működni, vagy bedarál(na) minket, de akkor meg lépni kell, mielőbb.
            Szerintem. 🙂

            Egyelőre fejlődőképesek vagyunk…

  6. Uh, ez nagy pofon volt. Lévén, hogy én vagyok ilyen. Állandóan kér, ugyanazokat, évek óta, főleg apróságokat. És nem, nem jut eszembe, mikor csinálom, hogy kérte, hogy ne így…
    Mert nekem könnyebb automatikusan, zsigerből csinálni a dolgokat. “Ha nekem így jó, neki miért nem?”-gondolom mindig. Bizony, most szénné égek…

  7. Én azt a kifejezést gyűlölöm, hogy “bocsánat, HA megbántottalak”. Ebben kb. az van benne, hogy nem tudom, hogy megbántottalak-e, nem is azért kérek bocsánatot, és nem is érdekel az egész.

  8. Hát először is én imádom a hópelyheket! Tavaly is imádtam. Szerintem ez olyan kedves kis figyelmesség! És nem értettem, hogy zavarhat bárkit is, ha egy betűn néha átlibben egy hópihe. Szóval nekem felragyogott az arcom 🙂 (Könnyű nekem, jó a szemem.)
    Nekem ma ezek a mondataid, gondolataid mondtak nagyon sokat:
    1. Aki automatikusan akar létezni, aki másfélét nem ismer, annak minden önérzeti kérdés lesz.
    2. a kapcsolat nem önműködő
    3. Hiszen bántott, és nem érti, és nem engedte átbeszélni sem. Nem engedte átbeszélni!!(Ezért vérzett be a torkom…) Én mindig ilyenkor szakadok.

  9. Nekem olyan pasihoz volt szerencsém, aki, ha jeleztem, hogy engem valami zavar, vagy bánt, azonnal támadott, kiforgatta a szavaimat, kritizálta a stílust, mert szerinte ez egyáltalán nem célravezető, azonnal hülyének, bunkónak állított be, magát meg áldozatnak, aki bármennyire is igyekszik, nekem soha nem lesz elég. 4 hónapos terhesen egy hétig fel sem hívott, aztán, mintha mi sem történt volna, lévén neki most van egy szabad napja, felhívott, hogy van-e kedvem elmenni vele csavarogni. Mikor szolidan jeleztem, hogy ugye ezt nem gondolja komolyan, magából kikelve dühöngött, hogy ahelyett, hogy értékelném a rám fordított idejét, meg, hogy végre találkozunk, én csak kritizálom, meg panaszkodom. Különben is én akartam gyereket, ő, amiben tud támogat (sem anyagilag sem érzelmileg, a támogatása kimerül a terrorizálásban, amit észre se vesz). Szerinte én nem vagyok reális kapcsolatban a valósággal, mert hát ő nagyon elfoglalt, és ha bajom van, nyugodtan felemelhetem a telefont én is, nem kell nekem arra várni, hogy ő hívjon, vagy meglátogasson. És különben nem is csodálkozik, hogy engem az előző barátom 5 év után gyűrű nélkül otthagyott a picsába, mert viselhetetlen vagyok, ő meg egy szent, hogy még nem hagyott el, pedig az kéne nekem. Jobb lenne, ha összeszedném magam és megtanulnám értékelni, amit tőle kapok. (Kioktatást, heti egyszeri találkozást, hülyének nézést…) Mindezt a cirkuszt egyetlen mondatom is el tudta indítani, úgyhogy általában odáig se jutottam, hogy egyáltalán elmondjam, hogy mi a bajom, vagy mi fáj nekem, mert azonnal nekem esett, földbe döngölt és teljesen úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen hülye, aki inkább hallgatott volna. Ezután eltelt egy-két hét és telefonált, hogy ő nem akar veszekedni, felejtsük el, sőt ő már nem is emlékszik és nem haragszik. 😀
    Az elmúlt egy évben annyi megaláztatásban, bántásban volt részem, hogy a végén majdnem én is elhittem, hogy velem van a baj, hogy én vagyok önző, nekem kéne figyelmesebbnek lennem, én csinálok csak fölösleges cirkuszt. Teljesen kifordított magamból. Csodálkozott, hogy inkább egyedül vállalom ezt a gyereket, és természetesen ez is az én hibám, mert nekem minden lehetőségem meglett volna arra, hogy családban, vele együtt neveljem, de én inkább egyedül szenvedek és visszautasítom őt, pedig… 😀
    Na ebbe viszonylag rövid távon is bele lehet csavarodni, nem is tudom, hogy aki ilyen kapcsolatban létezik évtizedekig, az hogy bírja, vagy mivel menti fel az érzelmi analfabéta, seggfej férjét, vagy barátját. Én átmenetileg megmenekültem, persze a gyerek miatt sose tudok véglegesen megszabadulni tőle, bár erősen próbálkozom.
    Nagyon nagy szerencsém volt, hogy előtte részem lehetett egy csodálatos, egymás kölcsönös tiszteletén és szeretetén alapuló, egymásra figyelős, igazi kapcsolatban, és ha csak 5 évre is, de fantasztikus társat kaptam magam mellé, akivel megtanulhattam, hogy létezik olyan is, mikor nem kell kompromisszumot kötni, mikor bármit elmondhatok, mikor figyelnek rám és védenek, és legfőképp minden hibám ellenére és azokkal együtt, feltétel nélkül szeretnek. Szerencsére így volt viszonyítási alapom, és nem gondoltam, hogy nekem el kellene fogadnom és bele kellene fulladnom egy olyan kapcsolatba, ami tönkretesz. Úgyhogy elküldtem a halál fa*ára, de vigasztal a tudat, hogy biztos most sem haragszik. 😀

    • Ez a “szarok rád, de nyugodtan felemelhetnéd a telefont te is, hogy ezredszerre is megint meghallgasd, hogy bocs de most mennem kell/dolgom van/másokkal töltöm az időmet/zavarsz”, ez valami általános pasimódszer?

      • Igen, az egoista, hatalmaskodó, “érzelminulla” pasik nyilván sokszor alkalmazzák. Biztos van számukra tanfolyam és továbbképzések is, hogy hogyan lehet nagyokat rúgni a nők önérzetébe, vagy miként lehet őket megfosztani a büszkeségüktől és öntudatuktól. 🙂 Fent említett hímet egyébként naponta korrepetálták a hasonlóan fenomén kollégák és barátok is, hazatérvén meg megfelelő megerősítést és igazolást nyerve minden parasztságára, szajkózta, hogy a pistáékismegmondták, hogy az én viselkedésemmel van itten a baj. 😀

          • Az. De a legnagyobb pöcs mégis én vagyok, mert fél évvel ezelőtt is világosan láttam ezeket a dolgokat, mégis annyira akartam hinni, annyiszor megmagyaráztam…és addig szarakodtam a nyilvánvaló szépítésén, hogy végül terhes is lettem. (Itt szeretném megjegyezni, hogy legközelebb kettesével szedem majd a fogamzásgátlót, hátha úgy esetleg tényleg gátol.) A legszörnyűbb pedig az, hogy ezért a manusért veszni hagytam valaki igazán különlegeset és veszni hagytam valamit, ami megismételhetetlen, ami igazi, ami kivételes volt. Na, aki ilyet csinál az vérbeli pöcs. Egyszer majd írok is egy könyvet “Hogyan cseszd el az életed két lépésben” címmel. Közvetlenül a “Faszik vagy Faszok” után dobom piacra. Vinni fogják, mint a cukrot. 🙂

            • A volt barátod szerintem nárcisztikus személyiség. sajnos nekem is az egyik exem ilyen volt. Ő is előadta őrüljek neki, hogy Ő van nekem, amikor eléggé kiszedett a munkahely és a szüleim állandó veszekedése. Tényleg marha sokat segített, hogy volt nekem, az állandó prédikálásával, okoskodásával.

            • Ejj, hát a nők nem értik, hogy mi az ábra!
              “Ne kérj semmire, mert dolgoztam!”
              Szabadnapján: “Ne kérj semmire, mert pihenek!”
              Egy a lényeg: ne kérjünk semmit SOHA!
              Ilyen egyszerű.

            • Azt nem tudom, más miért választja a vadbarmot. Én 5 évig éltem abban az igazán különleges kapcsolatban, és elkövettem azt a vészesen nagy hibát, hogy természetesnek vettem, hogy ő van nekem. Ugrik, ha kell, hajnalban is filozófiai beszélgetésekbe bocsátkozik velem ha nem tudok aludni, pátyolgat, ha pánikrohamom van, maga elé helyez minden helyzetben, fát vág, főz, ajándékot vesz, gondoskodik mert ugye mindig ezt csinálta, és hát nekem ez amúgy is jár, hisz szeret. Csak örök elégedetlen az ember, néha a tökéletes se jó, mert az meg unalmas, állóvíz, nincs veszekedés, nincs mindent elsöprő vad szerelem. Csöndes egymás kezét fogás van, bizalom van, megértés, szeretet. Azt hittem, nem ez a szerelem, csak a pofára esés után jöttem rá, hogy pontosan ez az a tökéletes állapot, amiben jó létezni. Összebújva elaludni, odafigyelést, megértést, biztonságot találni, együtt rezdülni, egy hullámhosszon létezni, karamellát kapni az ágyba este, beszélgetni a legelvetemültebb dolgokról is, nem félni semmitől, ha ő véd, támaszra, társra, szövetségesre lelni a másikban. De nekem ez akkor nem tűnt elégnek. Néha annyira hülyék vagyunk mi nők is. Vágytam valami tűzre, szétesésre, mindent elsöprőre, szenvedősre. Nyilván túl sok filmet néztem. A vadbarmok, legalábbis az enyém, azok meg olyanok, hogy lehengerelnek és macsók, olyan férfiállatok, akiknek bele lehet alélni a karjába, és meghódítanak, és úgy érnek hozzád, hogy tudod, hogy te vagy a Nő. Ennek még stukkerja is volt hozzá. 🙂 És ez engem megrészegített. Odadobtam a finomságot, a gyöngédséget, a homlokpuszis jó éjszakátokat, a kézen fogva sétálásokat, a lágy, védelmező szerelmet valamiért, amiről azt hittem, igazi. Mekkora tévedés volt a francba is. A nagy férfierő nem volt más, mint leigázási, betörési vágy, csak máz, átverés, az önbecsülésemtől való megfosztás, a teljes megadás elérése, uralkodás a hülye nőn, aki most végre tanulja meg, hogy hol a helye. Nem hittem, hogy működnek így férfiak ebben a korban is, azt pláne nem, hogy ez velem megtörténhet.

              Mire észbe kaptam, már nem tudtam visszafordítani semmit. Nem volt második esélyem, és nagyon meg is tudom érteni, hogy miért nem. Vannak nálam okosabb nők. Van már valaki, aki minden nap elmondja neki, hogy csodálatos, figyel rá, és megbecsüli, és biztos, ami fix, hozzáteszi, hogy nem érti, hogy is lehetett eldobni egy ilyen férfit. Nők, meg a módszereik. 🙂 Bár gyűlölöm érte, tudom, hogy nagyon jól csinálja és igaza van. Volt egy poszt, Nem bánok semmit sem. Na igenis vannak olyan dolgok, amiért az ember minden nap falba tudná verni a fejét, ez nekem ilyen.
              Itt maradni terhesen, egyedül egy ilyen faszkalaptól és közben végignézni, ahogy az én elvesztegetett boldogságom új és csodálatos életre, boldogságra és szerelemre talált, elég tanulópénz most arra, hogy messzire elkerüljem a vadbarmokat. Tulajdonképp még jó két évig minden hímneműt lesz módom elkerülni, nem gondolom, hogy terhesen én lennék a legnépszerűbb a húspiacon. Ha bárki mást hibáztathatnék magamon kívül ezért a helyzetért, könnyebb lenne, de sajnos nem tudok. És groteszk módon pont ez az, amiért viszonylag jól tűröm. Tudom, hogy csak magamnak köszönhetem, és nincs más megoldás, mint hogy összeszorított szájjal túléljem és reméljem, hogy bár gyerekkel együtt és jól megtépázva, de találok egyszer ahhoz hasonló csodát, amit bolond fejjel eltékozoltam. És jó lenne, ha egyszer magamnak is azt tudnám mondani, hogy már nem haragszom. 🙂

            • En is voltam igy egyszer. Amikor nem ismertem fel idoben a kapcsolat melysegeit, valodisagat. Elkotyavetyeltem, mert nekem meg elotte volt egy faszkalapom aki megtepazta az on es masokba vetett bizalmamat, igy boritekolhato volt, hogy a kovetkezo kapcsolatot elbaszom. El is basztam, pedig szerettem a ferfiut, csak gyava voltam es pokhendi es nem vallaltam fel az erzeseimet sem, ugy tettem mintha…Miutan 2.5 ev utan vege lett, dobbentem ra mekkora balfek vagyok. Evekig hianyzott, gyakran almodtam rola, de aztan elmult, nem lehet folyton basztatni magunkat sem egy rossz dontes miatt. Jott azutan vagy 10 evre ra egy masik akivel meg tokeltesebb volt.
              Szoval, a helyzeted nem egyszeru, de nem marad igy orokre. Gyerekkel is var meg rad jo kapcsolat, ehhez ketseg sem fer.

            • Köszönöm, örülök, hogy neked összejött. Szeretnék hinni benne, hogy velem is így lesz és még megtalálhatom. De az is előfordulhat, hogy a szerelem 5 hónap múlva érkezik, rózsaszín lesz és olyan hangosan fog ordítani, hogy nem hallom tőle a sok önvádló gondolatot. Bogyó szájjal és langyos szuszogással elfújja messzire az eddigi rosszat és új jövőt, célt, értelemet ad a létezésnek, amiben vajmi kevéssé fog izgatni, hogy megtalálom-e A Férfit, vagy sem. 🙂

            • A homlokpuszihoz meg a vadbaromhoz: azt azért nem hiszem, hogy a figyelő, valódi szereteten alapuló kapcsolat ne lehetne egyben szenvedélyes IS. Nem hiszem azt sem, hogy a macsó vadbarmok tudnák éreztetni igazán, hogy NŐ vagy.
              A gyerek meg nem mondom, hogy nem nehezíti kicsit a pasizást, de semmiképp sem teszi lehetetlenné. Mondjuk jó kis szűrő, ami könnyíti a dolgot. Bunkók, macsók vadbarmok (örökgyerekek) egy része eleve kizárja magát.

            • Persze, nem is állítottam ilyet, csak leírtam, hogy velem ez hogy történt, illetve hogy én hogy éltem meg, nem akartam általánosítani, (ahhoz nem ismerek se elég rendes fazont, se elég vadbarmot), elnézést, ha félreérthető voltam. A gyerek nem teszi lehetetlenné a pasizást, dehogy, csak így terhesen nyilván nem fogok keresgélni, meg valljuk be a szoptatós, 2-3 órát alvós, lehányt pólós, karikás szemű időszakban se indul neki senki párt találni. Ez van, ha a realitások talaján akarok maradni, akkor be kell látnom, hogy ez most egy jó darabig magányos időszak lesz. Ettől függetlenül természetesen nem akadály, de a most következő pár év nem a társkeresésé, legalábbis én nehezen tudom elképzelni. 🙂

              • Ja! Akkor én értettem félre, mármint a vadbarmos részt. A másik felét értem, csak azt is szokták mondani, gondolni, hogy gyerekkel már nem kell a nő senkinek, ezt pasik is erősítik sokszor, de én nőtől hallottam azért leginkább. Hogy ugyan, kinek kellek gyerekkel.

            • Nekem is megfordult a fejemben, és engem is riogattak vele, főleg házasságban élők. “Egyedül is nehéz, nemhogy gyerekkel, melyik férfi akar ilyen terhet a nyakába bla-bla, személyes kedvencem az “egyik férfi se fog egy másik kölkére keresni”. 😀 Ilyen és egyéb jó szándékú megnyilvánulásokkal nálam is tele a padlás, továbbá mondták még, hogy örüljek, ha egyáltalán valaki jut nekem, és rengeteg kompromisszumot kell majd kötnöm, mert a válogatást gyerekkel már nem engedhetem meg magamnak. Azért én még nem húzom le magunkat a wc-n, remélem, hogy ha valaki engem akar, az gyerekkel együtt is akarni fog. Ha nem találok ilyet, akkor se leszek kétségbeesve, majd kiteljesedem valami másban. Munkában, hobbiban, akármiben. Sok embert ismerek, akik kapcsolat, partner, férj nélkül is kerek, teljes és boldog életet élnek, sőt az esetek többségében jobbat és teljesebbet is, mint a szar, kompromisszumokkal teli kapcsolatokban sínylődő ítélkezők, akik szájából a fenti mondatok elhangzottak.

              • Bennem semmi félelem nincs, a méltóság a legfontosabb, és hökkenten tapasztalom, hogy ez elég jó kvalitású férfiaknak vonzó, pedig 38 vagyok, és van két apától három gyerekem. Azt meg ki mondta, hogy a férfinak kell az én gyerekemre keresni?

            • A “férfinak kell a gyerekemre keresni” elmebaj természetesen egy férfi száját hagyta el. 🙂 Elvált és szörnyen fájó pont számára, hogy gyerektartást kell fizetnie. Később feleségül vett egy jóval fiatalabb lányt, és mikor szóba kerültek a ki miért szereti/választotta a másikat típusú kérdések, azt találta mondani, hogy nála sokat nyomott a latba, hogy a csajszinak még nem volt gyereke, mert ő ugyan biztos nem keresne más kölykére, sőt, szerinte egyik férfi sem ilyen marha. Ilyenek is színesítik ezt a választékos hím palettát no, bár ennél szomorúbb tény, hogy ezek el is kelnek. Többször is. 😀 Azt nem tudom, hogy honnan veszi, hogy bárkit, vagy bárki gyerekét neki kellene eltartani, de gondolom az első házasságában ő volt az egyedüli kereső, ezt szokta meg és azt hiszi, hogy ez mindenhol és mindenkinél így működik. Vagy csak annyira zsugori, hogy számára “felesleges” dolgokra nem költ, még ha az nem is több, mint egy fagyi, apró játék karácsonyra, vagy mozijegy, kettő helyett 3 főre.

            • Azt hiszem, én minden történés, ballépés, félre sikerült kapcsolat után és azok ellenére is töretlenül hiszek a szerelemben. Nyilván azért olvasom szipogva, hogy “Nem lehet tudni, mikor, hogyan döbben be a szerelem. Hátulról ugrik az emberre. Valaki kiéhezve keres pont téged. Tényleg elképesztő ennek az ereje.” Köszönöm. 🙂

        • A haverokra való hivatkozás, miszerint én jól viselkedem, a barátaim is megmondják, mindig gáz. Nulla önreflexió, mások erősítenek.

          • Vajon az a férfi is (már 30-on túl) nulla önreflexióval rendelkezik, aki (telefonon történő) szakítás után a megerősítést, hogy jól döntött, a szüleitől és testvéreitől várja el? Ők pedig még adják is alá a lovat, miszerint mennyire csodálatos, nagyszerű fiú, hiszen az ő vérük, bármit csinál azt csak jól csinálhatja. És nem szóltak neki, hogy ezt nem így kellett volna lerendezni. Vagy ő még csak egy gyermek volt férfi testben?

            • Hát szerinted, aki egy döntésével kapcsolatban anyucit kérdezi, az felnőtt ember? Nyilván sem önreflexiója, sem önbizalma nincs. Az ilyen tapos nagyon szívesen másokba. És persze nő is van ilyen bőven, ez önmagában éppen nem férfi tulajdonság.

            • Tudtam én, hogy így van. Csak későn esett le. A vége pedig még jobban gyomorba vágott. A viselkedése, hogy még csak elém sem mert állni, közben meg az új nője és a család tartja, csak ne essen össze szerencsétlen. Mert vér csak akkor volt a pucájában, mikor félrement, de amikor szembenézésre került sor, akkor összement apróra.
              Elnézést, hogy akadékoskodok, de kifejtenéd bővebben, miért az ilyenek “taposnak nagyon szívesen másokba”?

              • Mert a szar önbecsülésük miatt kell valaki, akit maguknál is szarabbnak tarthatnak. Ezt pedig úgy érik el, hogy szidják, tapossák, addig, amíg a másik el is hiszi magáról, hogy semmit sem ér. Így – mivel önmagában nem tartja magát értékesnek – a letaposott másikhoz képest mégis többre tartja magát, pláne, mert a tönkretett “pár” fel is néz rá.

  10. Nem egészen volt világos, milyen hóesésről beszéltek, aztán kikapcsoltam a paranoid informatikus által beállított védőberendezéseket, tényleg szép 🙂

    Annak idején, mikor exférj először közölte, hogy (nem pont ezekkel a szavakkal, mert ő píszí, de a lényeg ez volt) moshatok és főzhetek rá, meg gondozhatom a kölykeket meg a szüleit, de azért már úgy nőként nem annyira vagyok neki bejövős, fél év után valami pránanadizás után bocsánatot kért, én hülye meg a karjaiba omlottam. Na, a második ilyen menet után már több eszem volt. Most is, ha néha találkozunk, van ilyen duma, hogy “hát én ilyen vagyok, nem akartalak megbántani” – mindig mondom neki, hogy ehhez képest akkor se sikerült volna jobban, ha direkt csinálja. Hátha tanul belőle, és ha esetleg lesz még nője, azzal majd másképp jár el.

    • Dettó, mert amikor ’93-ban a Pápai tanárbácsi számítástechnika szakkörön demonstrációként rátelepített jó sok vírust az egyik IBM-re (abból kevés volt ám! a pórnép csak a Commodore 64-eken kockulhatott!), az egyik pont így nézett ki. 🙂

  11. Bocsánatkérés az, ami KONKRÉT tevékenység, szokás miatt van. Tehát ahol a bocsánatkérő meg tudja fogalmazni, hogy miért kér bocsánatot. És része, hogy nem csak bocsánatot kér miatta, hanem hihetően azt tudja mondani: igyekszem dolgozni azon, hogy változzon ez a dolog. Ha azt mondja: “soha többé”, meg “esküszöm” – akkor szinte biztos lehetsz benne, hogy nem gondolja komolyan. Ha virágot (csokit, vacsorameghívást, stb.) hoz, akkor meg elvárja a megbocsátást cserébe – szintén biztos lehetsz, hogy nem változott semmi.

  12. “A hozzászólás rendszer-moderációra várakozik.” – ez mit jelent? Valamit rosszul csináltam? Tegnap óta így van… Köszi – egy kezdő

    • A nicked után volt egy fölös d betű, így nem ismert fel (a nicknek és az e-mailnek kell egyeznie egy korábbi beengedett hozzászóláséval), de már kigyomláltam.

      Amúgy random is spamnak nézi a rendszer pl. követőt és borderline-ot rendszeresen.

  13. Sziasztok!

    Elmelaztam ezen a poston…….
    Ezt most magamnak irom igazabol, bocsanat a kornyezetszennyezo off-ert.
    Egy ideje probalom lathatova tenni az erzeseimet, gondolataimat a problemainkrol a ferjemnek, o nem hajlando meg a beszelgetes erdemi elkezdesere sem.
    Ma megint veszekedes volt, azaz o veszekedett. Megint. Uvoltozott az utcan is. Indokolatlanul. Igen. Megint. Ocsmanysagokat vagott igaztalanul, ok nelkul a fejemhez. Igen, megint. Azutan nem beszel velem, nem lehet vele beszelni, irracionalis meg a francba se lehet elkuldeni. O aldozat. Igen, megint. Eltelik par nap, egy het talan ketto (Karacsonyig biztos kitart) elunk egymas mellet, nem beszelunk. Gyerekek is leteznek korulottem a vakuumma dermedt csendben, probalok nem zombikent elni.
    Aztan bocsanatkeres. Igen. Megint. O szeret, bekeuljunk ki. O ilyen, nem tud valtoztatni. Neki rosszabb, o allandoan magaval van.
    Fuggony.
    Igazabol az teszi ezt hihetetlenul hatborzongatova, hogy tudom mi tortenik.
    Egeszen hitchcocki…vagy inkabb olyan harom-noveres.
    Azt hiszem en kiprobaltam minden lehetseges reakciot, valaszt, kommunikacios format. Csak egyet nem.
    Barhogyanis, koszonom a lehetoseget. Meg soha nem irtam le vagy mondtam el masnak.
    Olvasgatok itt, mar hozzaszoltam vagy ketszer is, nem vagyok kommentelo tipus.

    • Szia! Ismerős a leírásod. Megtudható, hogy mire gondolsz itt: “hogy tudom mi tortenik.” Ez a nem beszélgetős, de hangosan önmaga határait védő típus engem arra emlékeztet, akinek súlyos titkai vannak, ezért sem akar, mer szembenézni a társa fájdalmával.
      Neki rosszabb? Mert te nem magaddal vagy, a saját kibeszéletlen gondolataiddal?

      • Tudom mi tortenik: manipulacio, verbalis and lelki bantalmazas, amit kesobb a kornyezet feszultsegenek hirtelen felszabaditasaval probal semlegesiteni.
        Nem vigaszt vagy tanacsot jottem am koldulni.
        Azt hiszem a kettonk kapcsolatat mar oly retegekben elemeztem – magamban- , hogy latom a nyilvanvalo semakat.
        Kulfoldon elunk, nincsenek barataink. Mi mindketten egyedul vagyok a gondjainkkal, fusztracioinkkal, csak az a kulonnbseg, hogy en tudom kezelni, o meg igy “szublimal”. Psziches boxzsak vagyok, na.

      • Az én apám mindig akkor balhézott anyámmal – ok nélkül -, ha valamit ki akart bökni, de nem “merte”. Aztán a nagy feszültségben végül mindig kibukott a dolog.

      • Nem tudom mit irhatnek. Mindennek csak a fragmentumai onthetok szavakba. Amit irtam az csak egy szilankja az eletemnek, nem irja le ki vagyok, milyen osszetett emberileny.Olyan sok tenyezobol allnak a problemak, semmi nem definialhato egyszeruen. Olyan ez erzes ez egyebkent, mikor hirtelen eltunik a nap a viharfelhok kozott es ugy erzed nemis sutott hetagra, hanem mindig borus volt, pedig csak egy orara borult be.
        Ilyen erzes.

    • Én is örülök, hogy megszólaltál Abigail, mert érdekes ez, a haragkiadós, megsértődős, befordulós séma nekem is. Mintha erre tanítanák őket.
      Mondjuk az enyém férj nem üvöltözik az utcán, de itthon néha kiabál. És bocsánatot sem igazán szeret kérni.
      10 év alatt jutottunk el arra a szintre, hogy már 3 alkalommal kimondta magától, és őszintén.
      De hogy ezért én mennyit pofáztam, lelkiztem és magyaráztam neki. Amit azért felfogott, és meg is értett. Ez abból derült ki, hogy lenyugodva, mindig tudunk higgadtan is beszélni ezekről. Ha ez nem lenne, már nem lennénk együtt…

      Kérdezhetek?
      Mi az az egy komm. forma, ami még nem próbáltál ki?
      Miért kell tűrnöd a pszichés boxzsák szerepét?

      Én is örülnék, ha beszélgetnénk erről!
      (együttérző ölelés, ha elfogadod, de nem azért, mert koldulod! 😉 )

      • Az utolso kommunikacios forma? Meg nem hagytam el:-).
        Miert turom, hat amiert az emberek szoktak turni….szeretet, megbocsajtas, gyerekek, anyagaik szoval a szokasos indokok, csupa unalmasan ismeros mentseg. Igazabol, ha nincs egy-egy ilyen kis epizod miatt reaktiv depressziom akkor meg ki is nevetem magam.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s