Ó, basszus, nem értitek.
Akkor megpróbálom másképp.
Én itt mesélek magamról. Magamról mesélek, nem lehet másképp, mert ezt a blogot én írom – az egyik legfontosabb komponens a személyesség, és még változatos is akarok lenni. Szinte minden nap írok valamit, el kell hát mesélnem sok mindent, a világról, a gondolataimból és az életemről.
Elmondom a döntéseimet, és tudok érvelni is mellettük, mert tényleg jó okkal döntöttem úgy. És elmondom azt is, ami velem csak úgy megesett, ami nem döntés, annak is lehet tanulsága, de az azért más. Elmondom a hibáimat, fejlődési lépcsőfokaimat, zsákutcáimat, kételyeimet is. Nincs szó arról, hogy “ide nézzetek, így jó, csak így”. Nem hirdetek programot.
Nekem se jó minden így, pedig ez az én életem, de nem minden eleme döntés eredménye. S hogy másnak mi jó, azt pláne mit tudhatom…?
Nem is dolgom tudni.
A történetek ugyanis, minden tendencia ellenére, meghökkentően különbözőek tudnak lenni, ezért nincsen érvényes és egyirányú útmutatás. Amellett a should nem működik, vagyis az emberi történetek nem közelíthetők meg erkölcsi alapon (ti. hogy mi lenne a helyes, mit kellene tennünk), mert az mindenképpen ítélkezés lesz. Csakis aszerint közelíthetők meg, hogy minek mi az eredménye (például: ne azért ne legyél érzéketlen és néma a párkapcsolatodban, mert az nem szép tőled, hanem mert akkor a partnered kiszikkad és elkívánkozik), illetve még aszerint, hogy mint önmagunkért felelős lények hogyan szeretnénk élni.
Ha eltalál a szöveg, ne gondold, hogy én bántalak, és azt se, hogy dühös vagyok. Nem vagyok, nem lehetek dühös, ezek nem érzelmek és nem az én érzelmeim. Profi betűvetőként higgadtan, tudatosan írok és kommentelek.
Állítom – magamról –, hogy most már tudatos vagyok, állítom, hogy ez nem végállomás, meg hogy ez nem könnyű, viszont állítom, hogy ennek ellenére is felszabadító. Állítom, hogy sikerült afelé mennem, aki én igazán vagyok, és ez megszabadított a komplexusoktól, továbbá rengeteg örömöt is hozott.
Ezt a valamit, aki én és ami a blog lett, váratlanul sokan szaglásszák, piszkálják, és van olyan is, valahogy ez az én sorsom, hogy túl fontos leszek, rám figyelnek, aztán megtagadnak: mindenféle dolgokat beindítok, kezdeményezek, amiből sokan és sokat profitálnak, aztán, anélkül, hogy bajom lenne velük, némelyiküknek baja lesz velem, idetörli a lábát, és úgy megy el, hogy hátra se pök, vagy éppen nagyot pök. És ez mindig fáj.
Vagy majmolni kezd, mert ő is vágyja a sikert, és azért szakít meg minden kapcsolatot és változtat nevet, hogy ez ne legyen olyan kínosan nyilvánvaló.
A lényeg az állandó belső munka, reflexió, önmagammal való perlekedés. A többi – a biciklizés, a fogyasztói kosaram, a szerelemélményem, az illy, a sport – ehhez képest részletkérdés. Én azért csinálom ezt és így, mert nekem ez való, ez az alkatom, sorsom, célom.
Nem tudom, nem tudhatom, hogy másé milyen, más mit akar, hogyan lenne jó élete, és nem is vállalhatom ezt a feladatot, hogy helyette tudjam. Nem tudok megoldást, általában sem, magamnak se mindig, és főleg másnak nem. Mindig megkérdezik, hogy akkor ők mit tegyenek (mondjam meg, különben nem lehet igazam!), de én nem tudok ilyen választ. Csak gondolatokat tudok. Tendenciákról beszélni, diagnosztizálni, láttatni, meg a magam életéről beszélni. Ezek, amiről itt szó van: egyenlőtlenség, képmutatás, a család, házasság, a szex hazugsága, a harminchat éves nők elégedetlensége, az üresség, a rengeteg baj a szüleinkkel, a saját szülőségünk kudarcai, az, hogy ritka szerencse, ha a munka flow és meg is lehet belőle élni, az, hogy olyan az iskola, amilyen, az áldozathibáztatás, az erőhöz való törleszkedés, a pótcselekvések, a szexualizáltság nyomása, a mentális problémák, a ránk zuhogó ítéletek – mindezek súlyos, komplex, dekontextualizálhatatlan, valamint az egyén szintjén megoldhatatlan problémák.
Én csak azt tudom, amit nekem ide vagy e-mailben leírtatok vagy elmondtatok: hogy nem jó így, és keresitek, hogy hogyan lehetne jó. Én meg továbbra is írok, magamról és jelenségekről. És olyanokat mondhatok, hogy igenis mi magunk is akadályai vagyunk annak, hogy élvezzünk, egyáltalán: megengedhessünk magunknak egy szép új holmit, élményt. Vagy hogy bántalmazó kapcsolatban egészen biztosan nem növekszik az önbecsülés és a jövő esélye, ellenben elromlasz benne. Vagy hogy nem lesz abból jó életminőség, ha nem akarsz tudomást venni a tested állapotáról, illetve a géneket, a gyerekkort, a véletlent, az öregedést hibáztatod, amiért elhíztál, és a médiát meg a kisportoltakat okolod a rossz érzéseidért.
De mást, hogy mit tegyél, én nem mondhatok. Nem írom elő. Az életed a tiéd, ne told át másra, hogy megoldja!
Vannak hangok, akikre sokan figyelnek, és ez felelősség. Az ember folyton ezen gondolkodik, almák előtt a cébéában, a combhajlítót nyújtva a kanapénál, meg a fogaskerekűn az erdei iskolánál, hogy hogyan lehet ezt a felelősséget jól kezelni.
Ugye ez az egész felelősség egy rámpakolt zsák. Le nem tehetem, de én nem azért kezdtem írni, hogy felelősségem lehessen, hogy “segíthessek”, hogy megmutassam, mi a helyes, vagy mert az összes olvasó életére nézve érvényes közlendőm van. Én csak úgy írtam, azt, ami eszembe jutott, foglalkoztatott, az életemet, jelenségeket, azt, amit szép mondatokban meg tudtam írni, azt, ahol épp tartottam, és nem akartam vele semmit. Csak valahogy nagyon bevonódtak néhányan a világomba, a mondataimba, ilyen rettentően komolyan vették, meg végre! élményük volt, iránymutatásnak tartották még a narancssárga pulcsimat is, sőt, volt, aki nekem szegezte, hogy elgurusodtam.
Én továbbra is írni akarok, hibákkal, átmenetiségekkel, mert a percműfajom ilyen. A kísérletezés szabadságával. Sokan többet várnak, sokan nekem szegezik ezt a felelősséget és a szövegeim hatását. Pedig én szóltam. Én írok, a többit mások hozták ide, interakciók eredménye, bennük született meg, nem az én szándékom.
Ahogy itt már két és fél éve magamon meg a szövegeimen alakítgatok, párhuzamosan a világképem, gondolkodásmódom fejlődésével, arra jutottam, hogy én nem mondhatok ilyeneket, hogy EZT tegyétek, EZT gondoljátok, mert ÍGY ÜDVÖS.
Nincsen ügy, nincsen küldetés, és egy kicsit szégyellem magam, amiért kacérkodtam a mozgalmársággal, és nem láttam világosan, hogy én szövegekkel tudok csak jóban lenni, és azt is cikinek tartom ma már, hogy ügynek gondoltam a blogot, amely egyfelé tart, egy nagy, világos cél, a Nők Java felé.
Ügy van, de ennyi: hogy feltehető legyen a kérdés, sokféle a gondolat, tabumentes a légkör, és ne áldozathibáztató. Hogy beszéljünk végre a lényegről, ami kétségkívül kissé kellemetlen, mivel önmagunkkal szembesít. Hogy jó legyen itt olvasni és beszélgetni. De a társadalom, meg életek megváltoztatása…? Ilyen ügyem nincsen.
A cél nem olyan, hogy egyvalaki tisztán lát, mint Savoyai Jenő, és akkor az felordít, hogy utánaaaaam…! látoooom a cééééélt!, és egyébként baromira élvezi, hogy ő az, aki ordít, és akkor az, aki épp másfele nézett, arra fordul, és rohan utána, a cél felé, ahová ha odaérünk, akkor aztán tuti van. Gumiszoba például láthatólag így gondolja, szóval nem csak a durva és árulással vegyes koppintás, a gyűlölethergelés a gond vele.
Sok mindent tehetünk az életünkkel, és egyéni akciók révén a közzel is: adhatunk információt, összegyűjthetünk jó embereket és erőket, érzékenyíthetünk, aláírhatunk, tiltakozhatunk, mondhatunk a gyerekeinknek progresszívebb válaszokat. És ha sok egyén tiltakozik, érzékeny, szól, abból lesz valami társadalmilag is.
De én nem tudom, mi lesz és mikor, és nagyon kellemetlenül érzem magam, amikor megkérdeznek mint feministát, hogy mi a cél, meg merre van az út, mondjak választ. Az mondjon, aki elbaszta…
Bornírtnak tartom, amikor sokadszor fedezik fel a spanyolviaszt, amikor friss nők érkeznek, és felkiáltanak: ó, ez a gond, már értem! de jó! hát akkor oldjuk meg! hát miért nem csinálunk valamit? alapítsunk egyesületet! fessünk molinót! – és nem tudják, vagy nem akarják látni, hogy ezen húsz éve dolgoznak sokan, szervezik a tüntetéseket, képzik magukat és másokat, és ennyi sikerült. (Vagy igazából csak kurva fáradt vagyok már, és azt gondolom, úgyis mindegy minden? A látható aktivistákat ellehetetlenítik, gyűlöletcélponttá teszik, saját nőtársaik hurrogják le őket, akkor már inkább sütök egy jó tarját, és drezdai repülőjegyeket nézek újabban. Lehet, hogy ez a helyzet.)
Mindenesetre sokfelé tartunk, sokfélék vagyunk, én meg nem tudok elcipelni ilyen felelősséget, ilyen más helyett akarásokat. Sem az Üggyel, sem egyes nehéz sorsokkal kapcsolatban. Nem dolgom, nem kompetenciám, és főleg: nem tudom. Dölyf volna tudnom.
Szerintem nem egyféleképpen lehet élni, és ezt mindig szem előtt tartom. Az mondjuk jellemző, hogy minél hasonlóbb alkat meg élet és preferencia és intellektus az olvasó, annál jobban értjük egymást, annál több az együtt moccanás. De itt nagyon sokan vagyunk, én nem látlak titeket, jobbára egyirányú a viszony. Attól, hogy neked napi betevő a blog, hogy közel kerülsz a szavaimhoz, én még nem látom az életedet. A sajátomat élem.
Egy csomó mindenről meg nem tudok mit mondani egyszerűen.
Beszélhetek magamról, képviselhetek preferenciákat, bemutathatom tanulmányi anyagnak az életemet. Mondhatom, hogy én a magam részéről nem kedvelem és kártékonynak tartom az önáltatást vagy az áldozathibáztatást. Vagy hogy hiszek abban, hogy létezik méltó, igazi és tartós egymás szemébe nézés, meg kölcsönös vágy.
De nem mondok ilyet, hogy ébredjetek, nők! Nem akarok senkit semmire rávenni. Nem akarok utat mutatni, egy igazságot vagy a saját példámat hirdetni. Ha tettem ilyet valaha, zsákutca volt.
Ez a nagy változás. Mondják, a blog már nem olyan tiszta, átélhetően egyirányú.
Mert nem igazolja vissza az önsajnáltató lúzerségedet, a rossz köreidet, az ítélekező hajlamodat, azért.
Jó játék volt ez az általában-megítélősdi, ugye? Mások történeteit, nagy okosan? Én nem játszom ilyet.
Én elhallgattam, én már nem tudom biztosan. Olyasmi történt, történik velem, hogy nem tudom már, meg aztán ez is egy írói lépcsőfok: hogy már nincs a kezdeti eufória, már nem vagyok olyan biztos benne. Nem úgy megy, hogy felkiáltok: DE HÁT EZ ÍGY VAN!, homlokomra csapok, és hirtelen tudom, hogy az egész világnak és minden sorsnak hogyan kéne lennie. Ez gőg és butaság volna.
Én nem mondom, hogy legyetek radikálisak. Van, akinek való a radikalizmus, az tesz jót neki, van, akinek pótcselekvés, puszta feszültséglevezetés, annyiból áll, hogy éleseket kommentelget, vagy ha másvalaki teszi, ő bólogat, és utána egészen nyugodt lélekkel vissza tud menni a szarba. Addig sem foglalkozott a saját életével, a takarítanivalókkal. Olyan is van, akit összetör meg elidegenít a radikalizmus.
Nem mondok, nem mondhatok ilyet, hogy hagyjátok a picsába a párkapcsolatosdit, mert nem működik. Van, aki tud egyedül élni, neki nem olyan fontos a kapcsolat, könnyebben bontja le, ha már nem jó. Van, aki benne ragad és nem tehet mást – neki ugyan, mit mondhatunk? elméletieskedjünk a boldogságról? erőltessük, hogy csak rajta múlik? –, és van, akinek annyira fontos a párkapcsolat, hogy hajlandó érte némi önmegtagadásra. De még olyan is van, aki tisztán boldog benne, nem kötött kompromisszumot.
Hogy legyen gyereke vagy ne legyen, ezt se mondhatom. Körülöttem többen, egyébként jól funkcionáló anyák, akik akarták a gyerekeiket, mondják, hogy ha elölről kezdhetnék, nem szülnének egyet se. Az a lényeg, hogy előre nem lehet tudni, milyen lesz az anyaság, és mégis, a lányunk, meg aki most kezdi, lehetőleg informáltan döntsön. Szedjük le a mesefelhőt a jelenségről. És minél inkább dönsön, ne sodródjon.
Hogy ne kezdjetek nős emberrel. Most nem mesélem el újra a házasságom történetét (sem), de annyit mondok, ezek a történetek nagyon különbözőek tudnak lenni, a résztvevők motivációja és a kimenetel is. Adhatnánk mindenféle tanácsokat az egy igazság nevében, de azért életünk legmegrendítőbb élményeit mégse rángassuk már le a kispolgári ihletésű erkölcstanórák világába. Nem általánosítható semmilyen tapasztalat, mindenesetre én, mint az a blog több írásából kiderül, nem hiszek abban a fajta házasságban, amit azok védenek, akik szeretetéhes egyedülálló nőkkel vitetnék el a balhét mindenért, és nem hiszek abban sem, hogy a hazug és hiányoktól űzött létezés fenntartható, fenntartásra érdemes.
A magam részéről azt mondom, hogy jó megerősödni és erősnek lenni, nem függeni, továbbá jó kitalálni magunkat, jó szuverénnek lenni, jó nem félni, jó bírni, tudni, látni. Én sokszor döntöttem csakazértis másképp, mint szokás, mert az volt az én egyéni utam és boldogságom, és kedvelem mások bátor döntéseit is, amikor az életükkel bebizonyítják, hogy nem minden történet egyforma. Mi ebből a tanulság? Nem tudom. Nem önigazolhatok, hogy ezt, amit én választottam (meg hibáztam), beállítsam abszolút jónak.
Én nem akarom mások helyett tudni, hogy “hazudik magának”, “gyáva igazán élni”, “kifogásokat keres”.
Te tudd, és légy elég erős ehhez a bloghoz, és ne pakold rám ezt a torz szerepet, hogy nekem kelljen tudnom.
csak az olvassa. én szóltam 
Nem kell tudnod semmit. Nincs itt elvárás. A szabadságról szól itt minden, nem?
A választás lehetőségéről.
Van aki a blogba kapaszkodik, ez is választás – ettől még a blog nem megoldás.
Lélekmelegítőnek azért jó.
KedvelésKedvelés
Tudod, én már sokszor jeleztem, hogy nem vagyok instant megváltás, és mégis ilyen elvárásokkal lépnek fel ellenem, mégsem értik, mit akarok, mégis egyféle igazságot akarnak, mégis kapaszkodnak, és bántanak, amikor csalódnak. Most még azt is megírtam, hogy nagyon veszélyes egy igaz utat mutatni ismeretlen embereknek, ítélkezés-szerű.
KedvelésKedvelik 1 személy
Fú, ez a megváltás igény nekem fura, de valahol tökre megértem. (Nekem nagyrészt kimaradt a guru-keresés, bár mamagésát olvastam elvétve, de elmúlt az is hamar. Pont a mamagésás korszak miatt gondolom amúgy, hogy ez az olvasóról szól, akkori állapotomban mondjuk érthető volt. Bocs amúgy, nem párhuzam vagy ilyesmi, csak gondolkodom a felhasználói oldal motivációján.)
KedvelésKedvelés
Annyi guru van már a világon, hogy az embereknek az a fura, ha valaki mond valamit, és azzal nem akar megváltani senkit.
KedvelésKedvelés
Van kísértés amúgy. Ha sokan mondják, hogy megváltás vagyok, akkor meg is akarok felelni ennek. Ha nem figyelek. Jó, hogy az embernek isszák a szavait, nehéz ellenállni. Ezért aztán figyelek, felismerek, és ilyen posztokat írok. Mert tényleg nincsen ilyen megváltós szándékom.
KedvelésKedvelés
Igen, ez is igaz. Nagy a nyomás azon, aki valamilyen módon sikeres, vélhetőleg boldog és/vagy teljes az élete, kerek, hiszen reménykednek sokan, hogy megtaláltad az ő megoldásukat is. Írótól a segítő foglalkozásúig sok ember belefut ebbe.
KedvelésKedvelés
Inkább, hogy sokan azonnal gurut akarnak látni. A Mamagésát is úgy érdemes olvasni – ha már -, hogy nem akarsz mindennel egyetérteni, nem dresszírozod maga egyoldalúságra. De ez vonatkozik a tipikus “megmondóemberekre”, vagy azokra is, akik nem annak indultak, de a befogadói közeg sokszor rajta van, hogy betolja őket a Coelho meg a Müller közé (Popper tipikusan ilyen. Vele se értek doszt egyet, de ez nálam nem okoz különösebb zavart, mert sose vártam tőle, hogy valami atyagatya legyen, aki majd jól megmondja, hogy kilégzés után be kell lélegezni lehetőleg. De ha mint mindentudóhoz közelítek hozzá, rá lehet sütni, hogy hiteltelen, mert nem tud mindent).
KedvelésKedvelik 1 személy
“De ha mint mindentudóhoz közelítek hozzá, rá lehet sütni, hogy hiteltelen, mert nem tud mindent”
Ez de jó. Ezért nem szabad senkihez így közeledni – és ezért is jó, ahogy Éva tisztázza, hogy őhozzá így ne is közeledjünk.
KedvelésKedvelés
Nem véleteln, hogy ezt én írtam, mert az anyagiakkal kapcsolatos posztnál volt egy kisebb vita, amikor én kvázi életmódtanácsadásnak fogtam fel azt, amit Éva a költségvetésről mondott. Úgy éreztem, hogy nekem mondja, hogy nyilván elpalltam a pénzt, vagy az Ember költi benzinre, azért nincs. Nyilván nem nekem mondta, és tényleg be lehet osztani, a kis pénzt is és akkor máris nem a baj van vele. Itt is a kompetencia, a nem-sodródás.
KedvelésKedvelés
Az önkritika viszont nagyon hasznos tulajdonság – nem csak rokonszenves 😉 Elsőre kényelmetlennek látszik, de valójában könnyebbé teszi az életet.
KedvelésKedvelés
Miközben jól tudod, hogy gyakorlatilag nem tudtam, nem tudhattam semmit az életedről.
Egyszer mondjuk egymás mellé tennénk a jövedelmeinket, meg hogy mire költjük, és miért arra, mit tartunk olyannak, hogy na, erről aztán nem mondok le. Lenne meglepetés, asszem, az engem kajánul lesőről még kiderülne, hogy kétszer annyit költ, és igazolhatatlan faszságokra is. Én nem gazdag vagyok, hanem elégedett. Nagy különbség.
KedvelésKedvelés
Jól van, fasznak udvariaskodok, tényleg, kuss van, értettem.
KedvelésKedvelés
Hát, ilyen mértékű értetlenség meg rosszakarat után már jobb lenne.
KedvelésKedvelés
Rosszakarat. Hát én komolyan nem értem. A középosztálybeli nőket kell menteni, szegényeket, az egyenlőtlenségtől, de a cébéát azt lobogtatni kell, mert szarmindegy, hogy mit művelnek ott a dolgozókkal, de van ez meg az, ami máshol nincs. Oda jársz, ahova akarsz, csak nem értem, _stilárisan_ miért akkora minőség az a szar?
KedvelésKedvelés
Én nem mentek nőket, a poszt itt fönn arról szól, hogy nincs ilyen feladatom, felelősségem, küldetésem. Én szövegeket írok, és olvassa, aki akarja, saját felelősségre, ahogy mindent ebben a felnőtt életben. Ne tulajdoníts nekem ilyen szerepet, ne támadj vele, ne leplezd le a vélt ellentmondásaimat, mert te találtad ki ezt a szerepet nekem. Küzdjél te a cébéá ellen, és visszafelé ne felejts el nekem bevásárolni.
KedvelésKedvelés
Én azt hittem, hogy utólag észrevetted, mennyire kurva ciki volta zt gondolni, hogy pénzszórás-energiaital ügyben téged basztatlak meg vonlak kérdőre személy szerint, de akkor tévedtem.
KedvelésKedvelés
De miért kell tisztázni, mi ez a torz elvárás, miért nincsenek rám soha tekintettel, miért?
KedvelésKedvelés
Hát ja, az tényleg gáz, hogy tisztázni kell, ráadásul rendszeresen újra.
KedvelésKedvelés
NIncs egyetlen út, de mindenki számára van egy járható út, amit magának lépésröl lépésre húz egy láthatatlan cerkával. Már abban sem hiszek, mint régen, hogy ezt elöre meg lehetett volna rajzolni. Folyamatos irka-firka van. Ez van. Maszatolás. Guru sincs. Csak mondások vannak, amiket izlelgethetünk, nyalogathatjuk mint a bélyeget régen (már ez is öntapi lett!:)- aztán ha nem ragad meg, bhatjuk. Majd én meghallgatok mindenkit, aki arra érdemes és ha jól érzem vele magam, akkor maradok.
KedvelésKedvelés
Nekem pont nagyon is nagyon is pozitív a változás a blogon – ha egyáltalán fogalmazhatok így. Mindenesetre messze nem csalódás. Nem voltam itt a kezdetektől, hanem csak nagyjából másfél éve, de amennyire látom, mostanra felkerültek a vázra a részletek, árnyalatok.
Érdekes ez, kezdetben nagyon beszippantott ez az egész, magamhoz képest sokat kommenteltem, előtte nem olvastam blogokat, és szinte soha nem szóltam hozzá nyilvános fórumokhoz. Most ha időm engedné, itt ülnék rendszeresen, és írnék is, személyeset, meg mindenfélét, de a praktikus napi teendők ennek korlátot szabnak. Hát, sose leszek aktív kommentelő, de ez talán nem olyan nagy veszteség a blognak.
Így aztán marad a napi betevő poszt futtában, olykor kávé helyett, és nem ritkán kéthetente egyszer, nagy dózisban.
Köszönet a “miről maradtál le” típusú összefoglalókért, hiánypótló a magamfajtának. p
KedvelésKedvelés
Azt gondolom, hogy vannak fokozatok. Idetalálás, felismerés/ráismerés öröme, iszom a szavaid, olvasás (bejegyzés és komment is), árnyalatok meglátása, saját út megtalálása. Valami ilyesmi. Kellett egy kis idő, míg rájöttem, miért csakazolvassa.
KedvelésKedvelik 1 személy
Pontosan. Főleg az árnyalatok, meg annak a kialakulása, amit fentebb taglaltam, hogy ne akarjon az ember minden betűt szó szerint venni (itt jegyzem meg, hogy a cba a legnagyobb népnyúzó a benyomásaim szerint, úgyhogy ez, mint hangyafasznyi részlet, megragadta a figyelmemet, hogy miért pont ott vannak azok az almák? De ez se megmondás, és mi van, ha nem is igaz).
KedvelésKedvelés
Azért, drága rajtakapó kommentelő, mert én autótlan lakom a hegyen, és itt öt kilométeres sugárban csak CBA van, illetve a János kórháznál van egy horrorisztikusan drága SPAR. Ez a realitás, nem leszek mindenben elvi a kedvedért, és különösen nem a te elveid szerinti.
KedvelésKedvelés
Nem rajtaakpó kommentelő vagyok, hanem calealenta, és Anyukámhoz legközelebb is az van, ő is oda jár, holott ő se szereti. Rajtakapó kommentelő, gratulálok… Gyújtom is fel magam rögtön, mertem beugatni.
KedvelésKedvelés
Tényleg nem érted? Hiába jelzem, érvelek, próbálom elmondani? miért nem fogadod el, ha jelzem, hogy SZAR nekem, amit csinálsz? Más is szólt. Hogy nem csak te vagy a világon, ellenben te olvasol félre/bele, hagyjál már békén, ne hidd, hogy itt mi mind a te okosságodra várunk, és ne engem vizsgáztass a blogomon?
KedvelésKedvelés
Tájékoztatom az olvasókat, hogy nekem ebből a viselkedésből most volt elég, nem adok teret itt a kommentszabályzaton való páros lábbal ugrálásnak, és az időrabló, öncélú feszültségkeltésnek.
KedvelésKedvelés
Érdekes ez a CBA dolog, mert persze, bojkott, én értem, igazuk van és francba velük. Megtehetem, hogy ne menjek be, van más, nem is esik útba igazán, aztán néha mégis bemegyek, mert két helyen van itt Cserpes, az egyik a CBA Príma. Meg igényesebb a másik boltnál, szebb az áru amúgy. Fura ez a számonkérés – szerű megjegyzés, mert én úgy, de ha néha bemegyek például, akkor már nem is? Ideológiák csak így egységcsomagban vannak? Napi szinten szerintem nem lehet ilyen elvek keresztmetszetén létezni állandóan, akkor az már nem az én életem, hanem szintén valami olyan, amit mások aggatnak rám.
KedvelésKedvelés
Meg egy kicsit hányingerem is lesz, hogy pont ez alatt a poszt alatt vagyok megint levizsgáztatva. Én mindenfélét írok, minden nap, a kommentelő meg a heti 4-5-10-30 kommentjében kimazsolázza az életéből azt, ami tetszetős, ideírja gyönyörű mondataiban, és ő biztonságban van, engem meg csak tépjenek nyugodtan. Rajtakap engem, beszól, hogy szerinte nekem mi kellene tennem, lehetőleg nyilvánosan. Remek.
Kedves kommentelő! Én nem az általad elképzelt ideális mozzanatok összege és eredője vagyok a te használatodra, nem is fogok a kedvedért élni egy olyanabb életet, nem leszek a biztonsági jobbik éned, hanem egy másik lélegző, botorkáló emberi lény vagyok, azzal a különbséggel, hogy írok egy blogot, amit te a saját elhatározásodból olvasol. Ez a blog ilyen, ez az ember ilyen, ha nem oké, ne olvasd, ne szeresd, de ne piszkálgasd, ne minősítsd, ne vizsgáztasd le. Ne támassz irreális, ráadásul a magad ízlése szerinti elvárásokat, mert kibaszottul visszás, és idegesít! És mert a poszt pont erről szól, hogy én ÉLEK, ÍROK és NEM ÜDVÖZÍTEK! Nem olvastad el?
KedvelésKedvelés
Te írod sokszor az újonnan érkezőknek, hogy gyere, beszélgessünk. Ez kinek mit jelent, a fogalmak nincsenek definiálva. Sokan úgy beszélgetnek, akár egy “belső körös házibulin” akár a kisbolt (ok, legyen cba, hehe) előtt, hogy valaki elmondja, vett Whiskas kutyatápot, mire a másik rákérdez, de miért whiskast, szerintem a Darling jobb. Mire a válasz lehet az, hogy ok, majd kipróbálom, vagy az, hogy szerintem nem, mert a Darlingtól múlt éjjel a kutya összefosta az ikeás bőrkanapét.
Namármost van, aki támadásnak és az életébe való beavatkozásnak éli meg, hogy a másik belepofázik a kutyakajáltató szokásaiba, hiszen 10 éve kutyatartó és különben is, minek kell bárkinek beleugatnia, mit vesz a kutyának – de a másik embernek meg ez csak egy sima szájgyakorlat. Vagy ujj.
Na persze vannak támadások is, ezt aláírom, néha itt is, de én láttam olyat is, mikor szerintem a kommentelő csak simán véleményt mondott; hogy ő nem úgy, hanem így. Ami szerinted támadás. És az is lehet, hogy az, mert te annak éled meg. A másik meg csak úgy gondolta, na van szabad öt perce, most tol egy posztot és eszébe sem jutott téged számonkérni, csak kiírta magából, hogy a Darling kurva jó és ő még sosem látott kutyát, aki attól fosott volna.
KedvelésKedvelés
Ebből is látszik, mennyire más láthatatlanul, írásban kommunikálni, mint amikor szemtől szemben ülsz az illetővel. Nagyon könnyen félre lehet érteni egy-egy kommentet, illetve a komment mögött meglapuló szándékot. Persze a nyílt támadás és személyeskedés elég egyértelmű.
KedvelésKedvelés
“Ebből is látszik, mennyire más láthatatlanul, írásban kommunikálni, mint amikor szemtől szemben ülsz az illetővel. ”
Pláne, ha a bloggernek ez a szakmája, ezt tanulta, hogyan kell magunkat pontosan, megfelelően kifejezni. Iszonyúan sokat számít, én is azóta látom ezt, amióta rájöttem, hogy teljesen helyesen, mindig tűpontosan és félreérthetetlenül valószínűleg nekem soha nem fog menni. De talán éppen ezért jobban látom “a sorstársakat”, akik próbálnak “nem úgy” írni valamit, “hogy úgy tűnjön”, de mégis úgy tűnhet, mert tudomisén, kertészmérnökök.
Ilyenkor mondjuk egy smiley segíthet vagy egy “de nehogy félreértsd” (mint az előbb a cba-s szövegnél, lehet venni támadásnak, meg úgy is lehet értelmezni, hogy az illető nem találta el AZT A SZÓT vagy mit.)
De a smiley is meg a mentegetőzés is olyan béna…
Amúgy ezt talán már nem is ide akartam, régóta gondolkozom ezen, hogy sok párbeszéd ezen bukik meg, irl is meg itt is, hogy nincsenek közös definícióink.
KedvelésKedvelés
Nincsenek közös definícióink, nem fogalmazunk egyértelműen, meg leginkább nem vagyunk egyformák és nem ismerjük egymást. Ugyanazon szöveget tíz ember tízféleképp is értelmezhet, az írója meg elszörnyed, mert lehet, hogy egyik sincs közelében sem annak, amit ő gondolt, mikor írta. Hozzám, az olvasóhoz már a saját szemüvegemen keresztül jut el az adott szöveg, én meg már beleolvasom magamat is, beleteszem a tapasztalataimat, élményeimet, kudarcaimat, bosszúságaimat, előítéleteimet, így nem csoda, ha félreértelmezem, vagy más jelentőséget tulajdonítok neki, mint amit valójában hordoz. Vehetek támadásnak hétköznapi kommentet, kezelhetek kinyilatkoztatásként egy elmesélt történetet. Ez nem biztos, hogy az árnyalt megfogalmazáson múlik, nagyjából mindig azt fogom látni, ami bennem van, meg amit látni akarok. Írtam egyszer, hogy volt részem névtelen kommentelők gyűlölethadjáratában. Na én ott annyira ügyeltem a pontos megfogalmazásra, meg hogy minden szó a helyén legyen, hogy véletlenül se legyek félreérthető, vagy bántó, de persze, minden igyekezetem ellenére az lettem. Azt látták, mert azt akarták látni a sorokban. Eszem ágában nem volt nekem ítélkezni, mégis ha leírtam egy általános igazságot, vagy törvényszerűséget, netán saját véleményt, az nyílt anyázásnak minősült. Szóval fogalmazhatok én egy pille szárnyának finomságával, az olvasó a saját értelmezésében fogja kezelni a szövegem. Különben meg a normális kommunikációt az is nagyban nehezíti, hogy mostanában egy kurva kavicsot nem lehet leejteni úgy, hogy az ne valaki önérzetén koppanna.
KedvelésKedvelés
Mint irodalmár (tanultam), nem mondhatok mást: az értelmezés az olvasóé, nem lesz és nem lehet a szerző szándéka szerinti, nem is fogom elmondani, hogy én hogy értettem. Ellenben a basztatást nem fogom hagyni, azt, hogy valaki rám haragudjon, csak mert írtam valamit, amit ő úgy értett, ahogy.
KedvelésKedvelés
Igen, látom. Figyeltem a küzdést, meg a hölgy kommentjeit. Édösjóistenöm, ez a fajta értetlenség azért nagyon nem egyszerű. Az jutott eszembe, amit facebookon olvastam nemrég. “Hülyével vitatkozni olyan, mint galambbal sakkozni. Ledönti a bábukat, összeszarja a táblát, aztán boldogan ugrál, hogy ő nyert.” 🙂
KedvelésKedvelés
Régi kommentelő, sok jót írt, én nem bántanám általában, csak az döbbent meg, hogy napok teltek el, nagyon világosan megírtam, mi a gond ezzel, és nem revideált.
KedvelésKedvelés
Szerintem elég élesen látom, hogy mit nem szeretnék a blogon meg a személyemnek szegezve, és én tudom, én éltem át az összes tapasztalatot, ami ide vezetett, hogy már szólok, és hagyjanak írni, ne rabolják az időmet az unatkozó hülyeségeikkel. Ha ez most meg van ítélve, hogy “nem is támadás”, az nekem újabb strigula, hogy valaki nem hiszi el az én valóságomat, meg akarja mondani, mit gondoljak, érezzek, és megtiltja, hogy hibázhassak, pedig szoktam, és jogom van hozzá, és nem basztatva lenni azért sem. Sok ez, nehezen bírható, értsétek meg, és leginkább ízléskülönbségek vannak itt, meg komunikációs stratégiáké. Ez most egészen tragikomikus volt. Én nem szólok bele más valóságába, csak reagálok, amikor az enyémbe szólnak bele, és ott én tudom, mit szeretnék. Van, aki érzi ezt, van, aki nem. Nem mind támadás, csak ellentétes azzal, amit kértem, szabályzatban, posztban, mindenhol. Az életmódomat nem ér fikázni a blogomon, én se fikázom a másét, jelenségekről írok. Sok kommentelő kiegyensúlyozni akar, mert frusztrálja az aszimmetrikus viszony, meg hogy nagyon hat rá a blog, kételyei lesznek tőle.
KedvelésKedvelés
rohadt nehéz leállni a hatalmi játszmákkal, vagy talán lehetetlen.
KedvelésKedvelés
Egyet nem értek. Hogy ezen mi a számonkérés? Kérdeztem valamit, normálisan, magyar nyelven, erre itt kapom az oltást, hogy rajtakapó kommentelő, meg mit kérek számon, meg a kedvemért ígyamúgy.
KedvelésKedvelés
Annyi, hogy nem értettem, hogy miért írod ki, hogy A CÉBÉJÁ, ha te se szereted? Minek _reklámozod_, két jogvédő poszt között a békemeneteltető, dolgozót csicskáztató, bejelentést szisztematikusan ellógó szar, hátszeles céget? Na ezt nem értem, nem azt, hogy miért mész oda (mert az van a legközelebb és jó az áru, világos).
KedvelésKedvelés
Szövegeket írok, stilárisan nem mindegy, hogy “egy üzletben állok” vagy hogy “a cébéában”. nem, nem reklám. A névelőket sem reklámozom, meg a farmernadrágot sem, ezen a blogon nincsen reklám. Nem, nem is minta, példakép, recept. Le lehet szállni a bloggerről. A saját blogodon azt csinálsz, amit akarsz, ne köss belém többet.
KedvelésKedvelés
Az egész poszt erről szól, hogy ne okoskodjál, ne vedd magadra, hagyjál már békén végre, kedves olvasó.
KedvelésKedvelés
Kérdeztem valami, el lettem küldve a búsba, hogy miért vagyok normatív. Kurvára nem voltam normatív. Amúgy meg mi az, hogy ne okoskodjál? Tényleg a lófasznak udvariaskodok itt, komolyan.
KedvelésKedvelés
“Ó, basszus, nem értitek.”
Mondjukspeciel ezt nekem egy kozmetikusnő mondta -nyilván egysszámelsőben- utoljára, amikor nedves zsepivel próbáltam kicsit leszedni a túl sok alapozót, de itt valószínűleg egészen máshogy lett értve és különben is.
Én sokat tanulok itt, meg érdekesek a kommentelők, na meg néha jót mulatok azon, hogy aszerint, amilyen stílusban aznap a poszt születik, páran takkra ugyanúgy próbálnak írni: ha rövid, lakonikus tőmondatok, akkor az. Ha áradó életképek, akkor úgy.
Meg az “ezen zokogtam” is vicces, de mielőtt mindenki nekem ugrana, én is szoktam néha bőgni a monitor előtt, szóval fogjuk fel önkritikának.
De amúgy tényleg árnyalódom és ez jó. Pár poszt vagy komment hatására meglátok dolgokat, amiket azelőtt nem, például valaki írta, hogy a férfiak többnyire szétvetett lábakkal ülnek a buszon és a metrón, a nők meg éppenhogy nem. No ezzel a kommentelő kb. az életemet tette tönkre, mert azóta egy kínszenvedés a buszon ülni, mert TÉNYLEG ÍGY VAN!!! És megőrülök tőle. Azelőtt nem tűnt fel és boldogabb voltam.
Viszont én remekül elvagyok a hagyományos szerepeken alapuló világunkban, élesztgetem a tüzet, pitét sütök, az emberem meg dolgozik. Mondjuk az is igaz, ha éppen leragadok a monitor előtt és elfelejtem a kávéját, akkor szó nélkül csinál. És hoz nekem is.
Nincsenek skatulyák, csak skatulyákra hasonlító dolgok.
KedvelésKedvelés
Szubjektív és nyilván nem statisztikai jellegű benyomásom, hogy a nők – elsősorban a 35 év alattiak (?) – viszont térdben átvetett lábbal ülnek a metrón, ami szintén elég (néha zavaróan) sok helyet foglal, bár egy másik irányban. (Vajon kompenzáció ez, vagy nemtől független életkori sajátosság?)
KedvelésKedvelés
Es nem is egeszseges ugy ulni. Nem aramlik a ver ugy mint a sicc.
KedvelésKedvelés
Ha van a földön valaki, aki végre megmondja, hogyan lehet egészségesen ÉS kényelmesen ülni a buszon/vonaton/metrón, annak én Nobel-díjat adok!
KedvelésKedvelés
Biztos van, de az nem en vagyok. Ulj ahogy akarsz es ahogy kenyelmes a tomegkozlekedesi adottsagok mellett. (nem lesz konnyu) Akar keresztezett labbal is. A sajat verkeringeserol mindenki maga dont.
KedvelésKedvelés
Na ez az. A vérkeringés egy dolog, de én még olyan üléssel nem találkoztam, ami mondjuk egy 1 órás út alatt ne lett volna baromi kényelmetlen, bárhogy is ülsz. (Persze ez nem a világ legégetőbb gondja, és nem is tartozik a témához, csak úgy eszembe jutott. Bocs az offért! )
KedvelésKedvelés
Jaj de rég kommenteltem, most meg hirtelen ettől kedvem támadt. Tetszik amit írsz itt, meg följebb is. Én épp ezért szoktam le róla, mert én is ilyen “stílusmásoló” voltam, és ez rohadtul idegesített. Eszembe jutott valami, még fel sem nyílt a komment ablak, máris csiszolgatni, farigcsálni kezdtem, aztán meg paráztam, hogy mennyire lesz félreérthető (kertészmérnők vagyok, vagyis nagyon hasonló, meg kialvatlan kisgyerekes is, úgyhogy még élőszóban is nehezen megy a kommunikáció). Nekem asszem stresszes a kommentelés. Egyébként ezen az egyetlen helyen szoktam nagyon ritkán. De szeretek itt olvasni, és igen, első körben életmódtanácsadásnak fogtam fel, meg üdvözítő megoldásként, megvilágosodtam, meg minden. Aztán hálistennek ez elmúlt, köszönhetően a szerzőnek is, meg az ilyen egyértelmű posztoknak. Nem értek egyet és mindent, de van, amiért érdemes. Szeretek sokmindent, ami skandináv. (Mondanom sem kell, ezt is átírtam vagy ötször – stresszes ez, na – és ide most megpróbálok nem tenni szmájlit)
KedvelésKedvelés
“néha jót mulatok azon, hogy aszerint, amilyen stílusban aznap a poszt születik, páran takkra ugyanúgy próbálnak írni…”
Ez játék is lehetne,válaszként a posztra,
hasonló fogalmazásmóddal,verseléssel írni.
Szívesen játszanám ezt én is,csak nem vagyok íróvéna és nem megy.
KedvelésKedvelés
Nehéz példaképnek lenni. Az a legnehezebb benne, hogy tudd kezelni, mikor valaki bálványozni, isteníteni akar, mikor tőled várja a megváltást.
Mikor elkezdtem pszichológusként dolgozni, eleinte majd megszakadtam attól, hogy ne adjak tanácsot. Mert nem szabad. Mert úgysem működik. És mert – bár látszólag azért jön, hogy mondjam meg a tutit – neki magának kell megtalálni az ő érvényes megoldását, én ebben legfeljebb csak segíthetem. És mert nehéz volt azzal szembesülni, hogy sokan ezt nem fogadják el.
Később könnyebb lett. Néhány rossz élmény, keserű szájízzel lezárt kapcsolat után, mikor felismertem saját korlátaimat, és a “példamutatás” felelősségét. Azóta nem szeretem, ha látszom, ha túlzottan szóba kerülök, mert nem akarom, hogy akár indirekt módon is azt higgyék, hogy valamilyen módon üdvözítőnek, receptnek tartom a saját életemet. Én nyilván élvezem, és nekem így jó, és ha nem jó, teszek érte, hogy jó legyen – de ez az én megoldásom, másnak ehhez semmi köze.
Neked sokkal nehezebb. Aszimmetrikus kapcsolatban, úgy, hogy nagyon látszol, és nagyon sokféle, sokszor sokféle pszichés zavarral rendelkező ember olvas, és értelmez, és tulajdonít szándékot, iszonyú lehet. Én csak megköszönni tudom, hogy írod a blogot, fontos állomása a napjaimnak elolvasni a napi betevőt. 🙂
Jut is eszembe: mi lesz a kávéfőzéssel? 🙂
KedvelésKedvelés
Előkerestem a régi, acél kotyogóst, vízkőtlenítettem, a csövében összetömörödött, finom zaccot kötőtűvel kipiszkáltam, és azzal főzöm a rezsón a nemkapszulás illyt. A narancssárgát szétégettem, sajnos, hólyagosra, torzra. Annyira szép, hogy rendelnék másikat, de félek, hogy nem fogom tudni szétszedni azt sem.
KedvelésKedvelés
(Nem szeretnék tanácsot adni 🙂 de ha valami ilyesmit akarsz szétszedni, ne az egészet melegítsd, hanem csak az egyik felét, praktikusan azt, amelyik összecsavarásnál kívül van. Forróvizes pitlibe állítás 2 percre azzal a felével lefelé inkább használ mint a rezsó, akkor is ha nem felejted ott.)
KedvelésKedvelés
“létezik méltó, igazi és tartós egymás szemébe nézés, meg kölcsönös vágy” ez nagyon szép 🙂
KedvelésKedvelés
Csuhajja, te nagyon nem vagy én, de hogy ezt a bejegyzést itten szórul szóra megírhattam volna a magam nevében és kirakhattam volna vezércikknek a BA-ra, az is igaz.
KedvelésKedvelés
1. Megtalálják a blogot, tetszik, olvassák, falják
2. Olvassák a Te életviteledet, szemléletedet, viszonyulásodat
3. Tetszik, nem tetszik – eldönthető – de könyörgöm nem vitatható!!
Ha valami nem tetszik akkor sem állok le kioktatni! Hogy Nekem mi volna jó, helyes, elfogadható a Te életedből??? Hát hogy jövök én mindehhez? Egyáltalán, ki szólhat bele? Szerintem Te egyedül – és ha ezt megosztod – én megköszönöm.
Én már nagyon sokszor meg akartam kérdezni ezt a masszányi ellenüvöltőt, hogy odamegy az íróhoz és megkocogtatja a vállát, hogy helló – az is nem is úgy van, mert én azt tapasztaltam…???
Ez egy írás. Jó, nem papíralapú (mikor lesz???), és?
A másik meg a felelősség. Baromi kemény dolgok történnek és történtek emberekkel, akinek ez a blog enyhülés, kapaszkodó, szemléletváltó stb. De a saját életében csak saját maga tud változtatni. Tudom, hogy vannak patt helyzetek, nem mozdítható dolgok – csak várjuk a végét, a legvégét és ez szörnyű, felzabál, nyomorít. De akkor sem a Te felelősséged, hogy mutatsz egy „képet” és azt látva a saját helyzetünket szarnak látjuk.
A Te derekad nem attól egyenes, mert másnak hajlik.
Én sem nagyon nem vagyok Te, ezer meg egy dologban – de legalább tudom, hogy mivé lehetnék: sokkal “ökobb”, meg egyenesebb, meg elmélyülőbb, meg kiállóbb…
KedvelésKedvelés
Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy én azt állítom:
“Nekem az az álláspontom, hogy…”
És erre jön a kommentelő, muszáj neki is valamit idetenni, védekezik, mert beszippantotta a szöveg:
“Nem értek egyet.”
Sőt:
“Nem értek száz százalékban egyet.”
És én felüvöltök: mivel, basszameg? Hogy nekem az az álláspontom???
És mi van, ha te másképp gondolod? Gondoljam én is úgy? Írjál blogot, ott fejtegesd, és viseld el, hogy mindenki odajár és a tövedbe hugyoz!
Miért nem lehet különbözni, másképp gondolkodni, meghallgatni a másikat (annyi fenntartással, hogy rasszizmus, nőgyűlölet, áldozathibáztatás, elkövetőmentegetés, éremmásikoldalamegmutatás stb. itt nem lesz), és elfogadni, hogy ő így, én úgy, és nem lesz iksz egyenlő hat típusú megoldás?
Miért kell ennyire intelligens közegben ezt ennyiszzer elmagyarázni, kérni?
Mi a különbség aközött, aki érzi ezt, és aki nem?
KedvelésKedvelés
Éva ❤
KedvelésKedvelés
“a harminchat éves nők elégedetlensége”
es akkor a 45 eves nokrol meg nem is beszeltunk.
😉
KedvelésKedvelik 1 személy
Én 50 vagyok és elégedett,nem is szólok semmit mert ugye hallgatni arany 😉
Annyit mondok azért, hogy szeretem a blogot.
KedvelésKedvelik 1 személy
Tök jó, hogy nem tekintesz magadra példaképként és megmondó guruként! Én is ilyen akarok lenni! Vagy inkább ne? Szerinted?
KedvelésKedvelés
Majd megírom használati utasításban, vagy még inkább: “Így legyél példakép hat lépésben!”
KedvelésKedvelés
Köszi, tudtam, hogy rád mindig számíthatok!
De igyekezz a megírással, mert nagy a konkurencia! Tegnap láttam egy cikket a neten, arról szólt, hogyan legyél egyedi három lépésben.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy nem mondod,hogy “Nők, ébredjetek!”, de én azért sok illúzióból felébredtem. Ezt nagyon köszönöm. De számomra egyértelmű, hogy csak a saját utamat járhatom, viszont jó látni, hogy sokan hasonló köröket futnak, mint én. Mindenkinek csak az lesz a jó, ami mellé oda tud állni, és annak saját döntésnek kell lennie. Volt elválós időszakom, mert dübörögtek bennem az itt olvasottak. De rájöttem, hogy az nem lennék én. Volt narancssárga időszakom, de az csak rövid ideig voltam én, most kék vagyok. I’m blue. Most ez van, de látom, hogy lesz kiút. Valahogy erőt ad, ha azt olvasom másoktól, hogy kibírták, és jó lett. A rokonlelkeket itt megtalálni nagy élmény. Teljesen más az életem, mint neked, de az okos emberek össze tudnak kacsintani minden körülmények között.
KedvelésKedvelik 1 személy
A művész dolga az alkotás, és nekem tetszik amit létrehoztál.
KedvelésKedvelés
Ha megnézel egy nőknek szánt magazint vagy blogot vagy könyvet az első ami szembejön az a felszólítómód. Csinálj magadnak, vegyél magadnak, fogyjál, szeress, süss, főzz, és mindegyik után ott a felkiáltójel. Nem az van odaírva, hogy ha van kedved, időd, energiád és még olyan szerencsés is vagy, hogy pénzed is van rá, akkor csinálj könnyű vacsorát két személyre 5 ezer forintból, de nyugodtan térj el a recepttől, ha éppen a chilit utálod, mert akkor nyilván nem lenne annyira ütős, sokkal több helyet is foglal, és kevésbé tűnne értelmesnek. Pedig a valóság erről szól. Ez lenne az életmód oldalak üzenete, nem? Egyszerűen nem vagyunk hozzászokva az értelmes stílushoz, és a döntés szabadságához, és sokan szerintem ezért veszik ezeket is kötelező érvényűnek.
Én azért tartom fontosnak beszélni ezekről a jelenségekről (nem mint lerágott csontok, haha deszar a nőimagazin, haha deszar az oravecz nóra szinten) mert a habkönnyű kis lektűrjeikkel, a na ezt muszáj megvenned oldalaikkal szépen alantasan ivódnak be a zsigerekbe, és manipulálják még azokat is, akik alapvetően intellektuális szemüvegüket szépen az orrukra igazítva azt hiszik, hogy rájuk ez mind nem vonatkozik. Lehet, hogy nem nyeled be a szép idézetet az üzenőfaladon, de nem veszed észre, hogy éppen felszólítómódban vagy, és nem veszed észre, hogy gyakorlatilag nők szólítanak fel téged női dolgok művelésére, és senki nincs, aki esetleg úgy írna le valamit, hogy azt neked ne kellene csinálnod, gondolnod. Nem veszed észre, hogy outsidert csinálnak belőled. És ennek az ellenzése, a tiltakozás egyfajta ellendefiníció lesz, “én nem veszek méregdrága sminket, mert én úgyis szép vagyok” “az én anyaságom nem tankönyvi példa, nem habkönnyű álom, hanem egy fos, na és” “én töltök a gyerek nélkül időt, mert megérdemlem”, csak éppen olyan nincs sehol, hogy oké, úgy is jó vagy, a te életed, a te döntésed, nem történik semmi, nem kell dühödten úgy viselkedni mint valami agresszív vadkan.
Nincs normálisan megírva semmi, nincsenek árnyalatok, itt meg vannak, és sokan meg kapkodják a fejüket, hogy akkor most ilyenkor mi van.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, nagyon sok olyasmit írtál, ami eszembe nem jutna, de irtó fontos, és nagyon eltalál a megfogalmazás.
KedvelésKedvelés
Lájk!
Így igaz!
Ez a “főzz-takaríts-tornáz-sminkelj-szexelj a férjedért” presszió csak arra jó, hogy full lekösse a nők energiáit, nehogy eszükbe se jusson gondolkodni azon, hogy ők mit is akarnának valójában.
Szerintem a nők 80 százaléka ebbe csavarodik bele.
Időd sincs gondolkodni.
Már rengeteg szó volt erről itt, de tényleg, a férfiakkal szemben hol van ilyen elvárás?
“Egy fokkal szebb az ördögnél…”- szépségkultusz kilőve.
“Házimunka=női munka” ez is kilőve.
“Igazi férfi a maga útját járja” alkalmazkodás=0
“Gyerek az anya dolga” dettó.
Nincs szexuális zaklatás feléjük.
Egy síkbuta férfi is fölényes és lekezelő sokszor.
MRM, hát minek?
Még több előjogért?
Mondjuk nekik marad a verseny a többi férfival “Sanyinak BMW-je van, nekem nincs, szar nekem!”
Ebbe is meg lehet kattanni különben, de ez az ő versengésükről szól, nem férfi-nő ügy.
KedvelésKedvelés
Népszerű tévhit, hogy ez a nőknek kell, a nőknek virítanak, mert a nők anyagiasak, enélkül szóba sem állnának velük.
KedvelésKedvelés
Igen, ezt tapasztaltam.
Tévhit, ez a legjobb szó, mert tényleg tévhit.
Ahogy a hajó is, a vadászat, a márkás karóra, ájfon, meg az Armani öltöny is.
Érdekes, hogy a lakásukat meg a szutyok ehetné meg, az nem baj, kivéve, ha vendégek jönnek, mert akkor ragyogjon.
Ami nem látszik az nem fontos, nincs “versengési értéke”.
KedvelésKedvelés
Szerintem mindenféle nők léteznek, engem is okosítottak már régen kollegaNŐk, hogy “egy férfiben először a karóráját és a cipőjét nézzük meg!” Nem is kevés.
Meg hogy én szarul csinálom, mert mindig olyanokat választok, akiknek nincs holmi jó kocsija meg “biztos háttere”.
Aztán mégis élünk, van mit enni, könyvekre is telik…Szerencsére.
KedvelésKedvelés
Nem kapcsolódik ide szorosan, de épp a reggel kerestem egy receptet, találtam is, google, kinézem, örvendezek és utána látom, hogy az oldal címe csaknőknek.
Mintha bizony férfiaknak nem is szabadna sütni….Nekem például ez az első kapcsolatom, ahol én vagyok a konyhában és nem a férfi.
KedvelésKedvelés
Szerintem jó, hogy szóltak, még leforrázná magát, vagy odaégetné.
KedvelésKedvelés
Nem ért hozzá. Talán ez a legelterjetteb eszköz a hétköznapi rejtett bántalmazásban a férfiak részéről:
“én nem értek hozzá” – ez az összes nemszeretem feladat, háztartás, minden ami monoton és lélekölő vagy fárasztó
“te nem értesz hozzá” – minden ami hatalom és/vagy szórakozás.
hát így kell okosan leosztani a lapokat.
KedvelésKedvelés
Tudod, elolvastam ám a szexes tegnapit is, mert szexrualitásról olvasok már legalább 2 éve, azért, hogy végre a magamét rendbe tegyem. (Mi mindent le kell még bontanom!)
Tegnapelött fogcsikorgatva olvastam, és ökölbe szorított kézzel olvastam a posztot, és nem, nem szóltam hozzá.
Mert “én nem ilyen férfi vagyok” (èn nem is vagyok férfi…)
Mert Èva, és a blogod nem lehet ilyen,
Mert sokadszorra is azt olvastam, amit, és még mindig nem hittem el,
Mert aztán elhittem, és iszonyatosan fájt, hogy lehet, hogy az összes férfi ilyen,
Ès mert én mégis AKAROK szexelni velük.
Ès mert aztán arra jutottam, hogy valamiért leírtad, valakiknek üzenni akartál, vagy nem, valakiket fel akartál vele rázni, vagy nem.
Ès végül arra jutottam, ez vagy te.
Ùgyhogy köszönöm. A szexest is, és ezt a posztot is.
Most így újra el fogom olvasni, immáron mindenféle görcs nélkül.
Ez vagy te.
KedvelésKedvelés
“valakiknek üzenni akartál, vagy nem, valakiket fel akartál vele rázni, vagy nem.”
“Ez vagy te.”
Vagy nem 😉
KedvelésKedvelés
Azt úgy értettem, hogy Èva megállapíthatja, hogy ez ö.
Èn erre nem bátorkodom, hogy én állapítsam meg helyette.
Hogy tehetném, ha minél mélyebbre ások önmagam keresésében, és folyton rájövök, rámrakott viselkedési minták, rámrakott reakciók uralják az életem, annak minden területét?
Hogy mondhatnám akkor, hogy ez vagy te?
De lehet, ezt te is így értetted, s csak tépem a szám, illetve a billenytüzetet.
KedvelésKedvelés
Lényegében úgy értettem, hogy – mint Éva ezt is többször leírta – nem minden közlése szól valóban róla, sokszor pl. jelenségekről ír, stb. Szóval még az E1-ben írt mondatokról sem lehet, ellenben nem is kell tudni, hogy valóban róla szólnak-e. Meg én pl. azt sem tudom, hogy valóban van-e benne igény arra, hogy öndefiniáljon. Mennyire akarja egyáltalán meghatározni magát (akár magában is), és mennyire akarja bárkivel is megosztani az eredményt. Nem is kutatom, mert ez a blog nekem nem erről szól.
KedvelésKedvelés
Tudod, ez megint olyan, hogy a saját szemüvegemen keresztül nézem a világot.
Mivel én vagy egy éve definiálom magam, s lassan az örület szélén, abból indulok ki, hogy más is az öndefiniálás útját járja. Pedig lehet, nem.
Bevallom öszintén, lopom az idöt a melóhelyen a kommentre is, és a posztot is félig olvashattam csak el, de mindenképpen le akartam írni.
Ès tünök vissza dolgozni, mert az ellopott idövel is el kell szamolni. Valahol, valamikor.
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy újra olvashatlak.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, miért örülsz, de jó, ha te örülsz. Akkor neked jó.
Nekem fura, hogy te örülsz, egy félig becsavarodott a mélydepresszióját csak a felszínen mutató valaki írásának.
Örülsz, miközben én ÖÖrülök megfelele.
Òja, a pszichológusom tanácsán gondolkodom, hogy esetleg el kellene fáradnom a pszichiátriára, mert lehet még ambulánsan kezelni, mint mondotta.
Csak közben én meg azon töprengek, ez lehetne a megoldás.
Bemenni, és benn maradni. Ezt itt idekinnt úgysem bírom elviselni.
A gondolataimat is szeretném kinnhagyni, a kapun kívül.
Igazából öket utálom a legjobban.
Mindig mindenhol ott vannak.
Ott adnak rá pirulát, s akkor végre békén hagynak.
A pszichiátria menekülés, voltam látogatni 2 hete a fogadott öcsémet.
Ö sem akar kijönni. Ugyanide, ugyanott felvenni a szálat, ahol letette.
Minek, hiszen pont az juttatta oda.
Tudod, elkezdtem itt májusban, Èva blogján ásni, akkor még azzal a reménnyel, hogy a gödör alján megtalálom magam, egy kis ládikót, ha koppanásig ások.
Àsok, szakadatlan, és a gödörböl egy kibaszott labirintus lett.
Nem tudok kijutni belöle, s nem is akarok.
Èn vagyok a labirintus. Nincs itt ládika.
Az élet egy elcseszett menekülés. Próbálunk hozzá jó pofát vágni.
Tessék, olvashatsz.
Nem tudom, miért örülsz. Elmondod?
KedvelésKedvelés
Annak örülök, hogy megvagy. Ha zavar, szólj és nem fogok neki örülni.
KedvelésKedvelés
Nem azt mondtam hogy zavar, hanem hogy nem értem.
Annak örülsz, hogy megvagyok.
Gondolom úgy érted, annak, hogy még élek.
Mármint veszem a levegőt, működöm, még.
Élni azthiszem mást jelent.
Jó ez a blog, baszottul jó. A hónapok alatt megtanultam egyet, s mást. Bár a rendszerben leginkább fordítva jön elő, s a nő szív, s a férfi elnyom, igazából a nemek oldala mindegy, mindenhol ez jön elő, minden szinten.
A feleségem a tipikus elnyomó reakciókkal akar magához láncolni, dehát mit tehetne? A rendszerben csak erre van példa. Nem hibáztatom.
Talán a mi válásunk szép válás lesz, s mindannyian emberek maradunk alatta is, utána is. Még most bántás nélkül elengedhetjük egymást, még játszmák nélkül.
Még most van esélye új párt találni.
Még most van esélye mással másodikat vállalni.
Ha szeretem, elengedem. S én nem birtoklom, eddig sem tettem, csak szerettem.
Nem zavarsz, csak fura az örömöd.
A realitást elvesztettem egy ideje, a rendrakás közepette meghalt az apukám, s árva lettem. A pszichológusom visszatart a válástól, azthiszi, nem bírnám ki.
Azthiszi, ezt itt, most kibírom, így.
Mintha ez könnyebb lenne.
Itt a Karácsony! Mákos bejgli, s dundi dió zöldágon?
Nektek mit hoz a Jézuska?
Én egy doboz Xanaxot kérnék.
KedvelésKedvelés
A Xanax egy rakás szart ér, könnyen rá lehet kapni. Szedte pár haverom, és az édesanyám is. Csides Katát ajánlanám a figyelmedbe , mint pszichológust.
Érdemes lenne vele tenned egy próbát, ha nem ő a doki.
KedvelésKedvelés
Pszichiátriára? Be? Meg még ott is maradni? Kemény vagy. Egyszer nekem is volt olyan ötletem, hogy bedőlök egy hétre kipihenni a fáradalmaimat, de csak a folyosóig jutottam. Ott utamat állta egy kedves, 80 éves hölgy, csipketerítővel a fején, aki épp balettozott a korlát mentén, és jól megharagudott énrám, mert elálltam az útját. Nem tudott gyakorolni, pedig gondolom fontos fellépésre készülhetett. Meghúzódtam hát egy sarokban, hogy ne zavarjam a balerinát, erre mellém ült egy hölgy, aki suttogva és nagyon bizalmasan elárulta, hogy hangyák mászkálnak a fejében, marhára viszket is neki, de nem meri megvakarni, mert akkor az ápolók, meg az orvosok őrültnek nézik és gyógyszert kap, de ő jól átveri itt a rendszert, majd meglátom. Próbáltam egyébként rá figyelni, csak megzavart, hogy a velem szemben lévő férfi Wc ajtaja nyitva maradt, így teljes belátást kaptam arra, hogy egy úriember csíkos köntösét széttárva, az ülőkén állva lő célba a fajanszra. Na ekkor jött el az a diadalittas pillanat, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs nekem semmi bajom. Legalábbis nem olyan, amit itt meg tudnék oldani. Különben meg a pszichiáter, akihez én jártam azt mondta, a legbiztosabb akkor lehetsz benne, hogy nem vagy őrült, ha azt mondod, hogy megőrültél, ugyanis az aki tényleg zakkant, ezzel nincs tisztában, így ezt soha nem vallaná be. Vagy ilyesmi. Az ő szájából értelmesebbnek tűnt ez a mondat. 🙂
Az nem jó megoldás, hogy járóbetegként mégy a dokihoz? Vagy magánrendelésre? Nem elég?
KedvelésKedvelés