Miabaj-sorozatunkból. (Egészen különböző témákban remek posztok!)!
Rácz Zsuzsa panaszolja az írók helyzetét. Németországban az átlagos vásárló, teszem hozzá, jóval gazdagabb is. A másik észrevételem, hogy a magyar kis nyelv lévén, a címek többsége fordítás, és a magyar szerző, pláne a szépirodalmi szerző, csak töredéke a 15 ezernek.
Tizenötezer…! Valami eltorzult itt. És mit jelent a demokratizálódás? További tülekedést? A kiadók ne válogassanak? Ez már megtörtént. Ennek eredménye, hogy nem lehet vele keresni! Eladhatatlan.
Nem értem, milyen információja lehet arról, hogy hányan élnek meg az írásból. Majd biztos elmeséli. Felhívja: te, Zsuzsikám, képzeld…! …ebben az országban, ahol tízezer forintokért tépik egymást emberek! És mekkora lábon? Mennyi gyerekkel, milyen palotában, milyen életszínvonalon?…
Húsz éve már temették a könyvkiadást. Nem hittük volna, hogy ma gigaalapterületű plázahelyiségek lesznek tele könyvvel, és így is túlél számos kis bolt. Miközben már moziért se fizet senki, nemhogy könyvért. Napi 6-8 órás sorozatnézések teremtettek a járvány idején új életmódot. Távolsági buszon csakis telefonnyomkodás megy, vizuális ingerek. És mégis, a neten mosolygó fogfehérítések mind írónak nevezik magukat, nyomatott könyvvel a kezükben. Esetleg könyvinfluenszernek. Látszólag virul a piac, mégis megalázó a szerzők helyzete. Sorolják is a kommentelők: váratják őket, nem kapnak előleget, se rendes honort. A magazininterjú sem segít. Nem hívják vissza az ajánlkozó szerzőt, csak hitegetik, pedig milyen eredeti, tehetséges…
Cudar a magyar szerzők élete! Who’s gonna tell her?
Ismét, és milyen hamar az előző után!, azt tudom mondani, hogy irány a mozi családostul! Végre a műfajnak több, nívós darabja is van. Felőlem ehettek kukit is, én olyanba nem járok, de akárhol is, üljetek be erre, Lakos Nóra rendezésére 6 fölötti lánygyermekkel, a húgotokkal, anyukátokkal, férjetekkel. Öleljétek át őket! Ez a film szívmelengető, emberi és kitűnően egyensúlyoz a giccs határán – olykor mindig nagy poén jön.
Egy kiskamasz, akinek meghalt az anyukája, éli az életét, a művészapukája kedves, elvarázsolt fickó. Nina sportol, barátnőzik, megtetszik egy fiúnak és civakodik a testvérével, idill a kertvárosban. Közben azon szenved, hogy író szeretne lenni, majd az írói elakadásnak a dkumentéálása, illetve az utcabeli Lídia, az írónő mentorálása folytán válik mégiscsak íróvá. Így a könyv olvasóit, a film nézőit is kiokosítja alap bestsellerírásból (show, don’t tell, cliffhanger, perpektívaváltás).
Nagyágyúk a színészek: a szép-okos-érzékeny Rujder Vivien eddigi élete legnagyobb filmszerepében látható; Tenki Réka, Lovas Rozi, Mucsi Zoltán. A családapába, Andrásba (Mátray László) beleszeretsz kicsit (te, nem én!!!). Bővebben… →
Az előző posztban arról írtam, hogy a magyar közoktatásban többnyire nem tartják meg a nyelvtanórákat: a tipikus magyartanár nem tudja, nem is szereti a nyelvtant, és így persze a gyerekek se szeretik, nem értik. Eközben létezik az extra elvárás is, hogy a magyarórának, irodalomnak és nyelvtannak is élménynek kellene lennie. Lehetne szeretni, van is ilyen csodatanár, csak általában rosszul tanítják.
Márpedig a nyelvtan a tankönyvből nem lesz vonzó, még érthető sem. Pedig a nyelvtan nagyon-nagyon kell a felvételihez, ami nagyon helyes. A feladatsor kompetenciaalapúan kérik, nem elméletként. Ezért lettem keresett.
Az általánosan áldatlan iskolai helyzetről írtam tehát az előző bejegyzésben, itt tudod elolvasni: miért mumus a magyar? 1.
Nagyjából ezt mondtam el itt is. Talán olvasni nincs időd, vagy csak szereted a hangfelvételeket:
Ma arról írok, hogy ugyanezeknek az iskolai hiányoknak köszönhetően milyen sokan nem értik a magas irodalom fogalmát (amit én igazi vagy valódi irodalomnak nevezek). A hozzá nem értő, könyvet ritkán kezébe vevő típus szerint teljesen önkényes, mit jelölnek ki kötelező olvasmánynak, híres írónak, Nobel-díjasnak.
Sem a zenében, sem a sportban nem szokták vitatni a hozzáértést. Mindenki tudja, hogy ha tiszta a hang, magas színvonalú a zene, a játék, a közönség csak akkor élvezi. A könyvek kapcsán mégis hangoztatják, hogy szubjektív, hiszen kinek ez tetszik, kinek az
A másik: imádnám kirakni nyilvánosba, de hétfőtől Komoj Ember Vagyok és lesznek nagyhasú kollégáim.
Tudom: miért nézem, ha nem tetszik, hogy mikkel töltik nők az idejüket.
Mindig ezt mondják. Én meg nevetek: annyira kiszámítható, mikor rántják elő a Közügyekben Lubickolók, hogy törődjön mindenki a maga dolgával. Ne mondd ki, hallgass! Ne merd kinevetni sem!
De én szólok, mert ez nem csak hamis, ízléstelen. Ebből tragédia lesz.
Miből? Vesszőparipámból, a kövérségből?
Nem. A hazudozásból.
Valóban nem tetszik. Mondjuk, csak ízlésalapon nem tetszik – ha így volna, miért ne írhatnék róla? A buta önimádat, jogosultságérzés, önérdekű lobbizás sem tetszik. A nárcisztikus szelfizgetés… jellegtelen apróságokkal hősnősködni: “instagram vs valóság”, ez a bátorság – hány évesek vagytok? Ki ne tudná, hogy vannak torz képek, és van olyan is, amin épp minden jónak tűnik? Ki ne tudná, hogy az arca, teste is dinamikus?
A felszínes műsor, az elismeréskövetelés – okos szó és bármilyen teljesítmény nélkül. A hódolatigény: az öregedő ugyemilyenjónővagyok magamutogatás (Szentesi Éva, Mérő Vera, Villő). A cipő-ruha-outfit-esemény, a holjártam-merreutaztam kétségbeesett lengetése – ez viszonylag ártalmatlan, csak hát véresen ostoba. És normává vált úgy, hogy nem egészséges, nem zöld, nem őszinte. Hanem manipulált, látszatkeltő, tékozló. Ezt ki fogom röhögni, éspedig hangosan, amikor nőimitátor kéri rajtam számon, hogy nem sminkelek és nincsen műanyag a körmömre ragasztva, “nem vagyok nőies”.
A gyalázatos, politikainak vagy akár életművészetnek tűnő virtue signalling nem ártalmatlan: az inkvizítori kihirdetése annak, hogy amit Én Hiszek, Az A Helyes, Amit Én Bírálhatatlannak Tartok Széplelkűsködve, arról te sem szólhatsz egy szót se. És odagyűlnek, ahol én kezdtem a témát, és elmagyarázzák, hogy miért nem mondhatom ki, amit gondolok. Olyan emberek minősítgetik az irodalmat, szép szövegeket, akik semmit nem olvasnak. Vallássá lett egy sor értékrendbeli vagy ízlésbeli választás. Azt kell elfogadni, és fel se vetheti más, hogy a “bátran” hirdetett másság, a furabogárság erőszakos-kedves sulykolása milyen érdekeket sért. Soha nem szoktak elgondolkodni azon, hogy esetleg nem ők az áldozatok, nem őket bántják, hanem az ő fene nagy, üres önbizalmuk, nyomakodásuk bánt mindenkit.
Én azért írok erről, mert ez itt az én nőgenerációm, akikkel mindezt megetették és akik úgy fölényeskednek akár szakkérdésekben (általános iskolai olvasmányok), hogy fogalmuk sincs. Ezeknek a nőknek a fele a blogomon eszmélt.
Felelősséget érzek, mert tudok jobbat, értelmesebbet, nem-üzleties mondandót, igazán építőt. Nem felszínes jóemberkedést. Egyeneset, igazat, terápiás hatásút.
Csalódott vagyok a mélyrepülés miatt, hogy ezek és erre használják a nőket – a nőket, akiket én ébresztgettem. És nem lett, nem tudott lenni mégsem jobb életük. Nem értették meg, mi torz, hamis, zsákutca. Viszont nagy számban születtek “akkor én is írok! mostantól engem ünnepelnek!” buzgalmak, keserves és pusztító eredménnyel.
…’sz nem tudok
Olvasni, csak írni.
Új üdvöske van a wmn-nél, aki lelkesen megírja mindazt, amiről a többiek pontosan tudják, hogy cikk és hazugság. Így nekik nem kell a szextémát és az “alma alkatot” elvállalniuk. De az is lehet, maga kezdeményezi a kínos témákat. Bővebben… →
Szerintem az #olvass meg a többi is ordas nagy kamu.
Semmi sem az, ami. A felszínen az ügy nemes, a píár profi, de igazából kínos önpromó, önérdekű hiúskodás megy. Ez különösen világossá vált a Könyvfesztivál-botrány idején. Címlapra vágyó, teljesítmény nélküli parádézás:
Annyira kínos… de nem áll ez sem önmagában. Pankotai Lili tegnap a tizenhárom aradi vértanú mellé tizenhárom távozó tanárt tett, úgy harsog. Én többre tartanám őt, ha nem lennének suttyó hibák a slamszövegében. (Eleve a slam: demokratizáló szerepű műfaj bárki tehetségtelennek, ráerőltetve a hallgatóságra, csak sok alkohollal tűrhető.)
Pressmann Kossuthot, Széchenyit, Petőfit emlegetii, és Alice Osemant, a Heartstopper szerzőjét meg az LMBT-gyerekek szüleit nevezi hasonló hősöknek. Miafasz.
Látom, “kivéreztetve” flashmobot tartottak a miniszterelnöknek, álvéres álruhában álzenére álelheverve álvirágokkal.
Sárga csillagot emlegetnek a könyvfóliázás kapcsán (a fólia volna a sárga csillaggal egyenértékű megkülönböztetés), oda és vissza vannak a saját jóságuktól a többnyire ijesztően kommunikáló, fogalmatlan és/vagy agresszív LMBT-mozgalmárok, az új világ prófétái, akik szerint az ő különleges szexualitásuk a lényeg, az ügy, aköré kell a küzdelmet szervezni, de aki heteroszexuális és gyereket nevel, az kussoljon, az bigott.
És mintha nem volnának kártékony, gyerekeknek nem való tartalmak. De, vannak. Meleg aktivisták szerint is:
Látom, festményeket öntenek le paradicsomszósszal, műtárgyakat rongálnak “klímaaktivisták”. Csak tudnám, a festmény mit vétett és mit remélnek ettől. Bővebben… →
Nem igaz, hogy nem értitek! Vagy tényleg nem értik (okos barátaim, újságírók sem, a fiatalok sem), vagy nem áll érdekükben érteni, és ezért végig sem gondolják. (Valószínűbb ez.)
A lefóliázást (újabban: CELOFÁN /???/), “cenzúrát” mármint. Bővebben… →
Regényem hősnője (nem az egyik, hanem a másik) a maga szűkszavú módján elrémül, hogy az instafeedjében váltakozva ugrik fel a tékozló, öntetcsorgatós-avokádóaprítós-gőzölgő linzeres foodporn meg az éhező és oltatlan szomáliai gyerekek adománykérő hirdetése.
A gasztroblogger-trend már 2006-7-ben beindult, emlékszem, mindenféle anyák előbb bébiételeket, majd giccses vagy virtuóz, alter tonkababos tortákat varázsoltak, vegán sütiket, később szuvidáltak, magtejet préseltek, mindenfélét aprítottak és facsartak. Aztán egyre több profi médium, tévéműsor, könyv tette témává több formátumban a “főzz úgy, mint egy profi!” kajabonyolítást. Később meg az instán bárki rengeteg interakciót provokálhatott egy kis ügyességgel, főleg ha be is mutatta a készítés folyamatát, és azt ígérte, hogy amit ő főz, az organikus/fitneszkaja/mentes/vegán. Nagyot mentek ezek a kontentek, és volt elegendő hirdető is, hogy rámozduljon a legsikeresebbekre a termékeivel: sütő, párológép, magtejprés, házi malom. Eredetileg sportbloggereket, ökoanyukákat, szépítkezőket is felzabált az ételkészítéssel kapcsolatos iparág, egyre kevesebbet posztoltak az eredeti témában. A kaja eladhatóbbnak bizonyult a túltelített palettán is.
Ez a kajaőrület az életmódváltós ténykedésnek is nagy csapdája: hacsak nem gyönyörű és akrobatikus a test, a kajás posztokat, pepecselést, sütiket, gyerektáplálást, különleges fogásokat mindenki szívesebben pörgeti, mint a sima edzős baszogatást, anatómiai okoskodást. Bővebben… →
Ha nem számítjuk a világfájdalmas popzenei produktumokat és szubkultúrákat, akkor a személyességet, az esendőség megmutatását, önálló tartalomként való közlését Oprah Winfrey híres vallomása hozta be a mainstreambe, kvázi politikai gesztusként beszélt az abuzív és elhanyagoló gyerekkoráról és annak tartós hatásairól: nem kell csillogónak mutatkozni, szabad az esendőséget is megmutatni. Írt erről könyvet is.
Persze vannak komoly művészi hagyományai a szenvedés tematizálásának, ha csak a nőket nézzük, akkor is mindjárt eszünkbe jut Frida Kahlo, Kaffka Margit, Simone Weil vagy Sylvia Plath Üvegburája. Gyarmati Fanni monumentális naplója is ide tartozik (háború, abortusz), és élvonal Polcz Alaine Asszony a frontonja is. Nemrég jelent meg Babarczy Eszter első szépirodalmi könyve is (a bal alsó sarokban), neki alapélménye a depresszió. Az ifjú Hegedűs Vera könyve is erős kezdet.
Ez a januári írókboltjás portyám zsákmánya.
Aztán az lett, hogy:
traumája (vagy akként keretezhető életeseménye) szinte mindenkinek van,
a feminizmus bulvárosabb ágazata leszállította az abúzus, bántalmazó, áldozat stb. beszédmódot, szóhasználatot,
mindenki írni és szerepelni akart, könnyű érvényesülésnek gondolva ezt,
így aztán a trauma és az áldozati “edukáció” papnői, a hibáztatás tilalma védetté, bírálhatatlanná, sőt, hősnővé tette azokat, akik…
Hát hogy mondjam: akik éveken át nem szégyellik az egyébként gyönyörűre sminkelt-szűrőzött képeik mellett rágni, hogy betegek, betegek voltak, beteg a gyerekük, hangulatzavarral küzdenek, vagy meghalt egy családtagjuk. Mindenhol zaftos témává válnak:
…a következő beszélgetésre lesz figyelmes két kolléganő között: – Jaj, te, ez a szegény X.Y.! Mennyi szenvedést mér már rá a sors. Most is mi történt vele! Jaj, istenem. De nem bírom ki, mindennap olvasom. A szívem szakad meg. – Ne is mondd, én is ugyanígy vagyok vele. Már mindent elolvastam tőle…
Lájközön, érzelmi azonosulás, rengeteg interakció és médiaérdeklődés az eredmény. Olyan emberektől, akik valódi irodalmat soha nem olvasnak, de érdekes, hogy valódi irodalomfogyasztók is néha jámborak, és könyvespolcukra teszik a klasszikusok közé e nagyon vegyes színvonalú műveket.
Bár e trend gátlástalan meglovaglói magukat írónak vagy újságírónak titulálják, színvonalukat és hatásukat tekintve nem sokban különböznek a nyilvánosságban veszekedő celebpároktól és a nyomorpornó más képviselőitől.
A traumaírás egyben felmentés az íráskészség alól is: ha te, az olvasó ízléstelennek és ügyetlennek, velejéig hazugnak tartod a traumaírónőt, arról hallgatni illik. Nem szokás szóvá tenni se az önsajnáltató-sztárkodó gesztus hamisságát, sem az írás nívójának fogyatkozását, és nézheted, hogy valamelyik vergődő nőtársad lelkesen osztja, megy szívecskézni, drukkolni, meghatódni.
Mi ebben az átverés? Egyszerűen nem kell őket olvasni, nem?
Az az átverés, hogy sok dilettáns kapott vérszemet, lett kedve híressé válni, az érdeklődés és a könnyű azonosulás, illetve a közösségi médiás, ingyen publikációs lehetőség miatt a traumaírás tömeges trend lett, már külön kurzust is hirdettek nekik Péterfyék – ez végeredményében az irodalom halála, ízléstelen kommodifikációja. Az érzelmi viharban az olvasók elhiszik, hogy nagy és valódi műveket olvasnak. A lapok és kiadók éléről pedig eltűntek az újságírói etikát, elemi jó ízlést bástyaként képviselő, bölcs, tapasztalt szerkesztők, akik szelíden azt mondanák a szerzőnek: nézd, nem csak az a helyzet, hogy nem elég jó a szöveg, hanem neked se tesz jót, ha beleragadsz ebbe, mert ha rendszeresen szállítod az ilyen szövegeket (és mi mást tudnál írni?), akkor a “minél rosszabb, annál jobb” fogja uralni az életed, és egyre hangosabb, sértettebb leszel.
Különösen ha valamilyen emberi jogi ügyet, bátor harcos jelleget, esetleg ellenzéki vonatkozást lehet a szenvedés köré keríteni, akkor tiszta buli: a traumákkal házalni, nyomtatott szövegben panaszkodással és önigazolással, fiktív és valós szexuális abúzusokkal előrukkolva egymást tapossák az új meg új szerzők. A legújabb ízlésficam ez, amelyre jövedelmező iparág épült, és ezzel vannak tele a könyvesboltok is. Pedig ahol mindenki bátor és tabutörő, ott ezek a szavak elveszítik a jelentésüket, és a nagy olvasói szörnyülködésben, az áruvá vált ön-élveboncolásban csökken az átlagos, de okosan-finoman megírt léttapasztalatok, érvelő szövegek, a játékosság, az intellektuális témák aránya és megbecsültsége is.
Évekig megy zavartalanul a hamis biznisz. Miután Tibi atya nekiment, már nemigen vitatta senki, hogy Lippai Marianna, a gyerekhalállal és bögrékkel házaló motivátor szélhámos.
(Az ügy döbbenetes részlete, hogy a kiátkozó hangokhoz Gumiszoba is csatlakozott, aki akkoriban négyezerről tizenhatezerre tornászta fel a követőszámát a gyásztémával, és rémesen ízléstelen önértelmezését bulvárkiadó jelentette meg, majd komolyabb felületeken is íróként szerepelhetett – a színvonalat és az élete tényeit nem merte senki megpiszkálni. Ő maga is úgy hiszi, a bátor feminizmusa, ellenzékisége, gyerekmentes üzenete váltja ki a tiltakozást.)
A portálok és kiadók megfejik az együttérzéscsapot, ilyen nevekkel adják el a teljes portfoliót. Valójában érzelmi zsarolás zajlik, a szerző pedig nyílt terápiát folytat és néha elképesztő módon öninazol, vádaskodik, hazudik. Ez senkin nem segít.
A karrier egyébként tiszavirágéletű: ezek a nők nem maradnak írók, kifulladnak, kereskedelmileg mégis eldöcög rájuk hivatkozva egy-egy vállalkozás. Aztán jön a következő hűha! nő, és ismét íróvá, hőssé és bátorrá avatnak, fellengzős szavakkal promotálnak új, tökéletesen hétköznapi embereket.
Van-e egyáltalán olyan traumaszerző, akit nem kísért meg a könnyű hatás, nem él vissza az együttérzéssel, nem menősködik, illetve tud írni? Most az igazi irodalomról beszélek, nem lektűrökről.
Mi a helyzet azzal, aki igazi író, akár nagy író, de van traumája, és abból könyvet ír? Csökken-e az írói színvonal? Mondjuk, Esterházy szembesülése az apja múltjával, vagy a Hasnyálmirigynapló? Az mindenképpen hamis lesz?
A jó ízlésű traumafeldolgozó tud írni, korábban is tudott, valódi szerző. Többet olvas, mint ír. Traumával berobbanni az irodalomba nem szerencsés. Másról is tud és szokott szólni, van érvényes üzenete a konkrét szenvedéstörténeten túl is, amelyben, és ez fontos különbség a nagy komolyan vevés közepette: feltűnő szenvtelenséggel, esetleg derűvel vagy önkritikával jeleníti meg magát, ezzel pedig elkerüli a “de durva!”, “hú, azért jó, hogy ez nem velem történik” hatást. Nem a sorozatokon és amerikai filmdrámákon felnőtt nemzedék narratíváját használja, és nem magának kapar. Ehhez műveltség, ízlés, aprólékos munka és jó szerkesztő is kell. A nem szakmányban író alkatnak pedig idő. A kétévente új könyv kényszere, az ösztöndíj sokat ront az életmű színvonalán. Ezért is van annyi fordító az írók között.
Az igazán nagyok nem a traumájukon fejlesztették ki az íráskészségüket. A fenti klasszikusokon kívül Lucia Berlin, “Amerika legféltettebb titka” és az ő döbbenetesen súlyos életműve juthat eszünkbe. Magyar földön a legzengőbb női hang a szenvedésről Nemes Nagy Ágnesé. Kortársaink közül Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin lírája példa (itt erről szóló recenzió is van), és Szvoren Edina sajátos lelkialkata is rokon jelenség. Még a világirodalomból: Doris Lessing, Alice Munro, Lionel Shriver gyakran ír torokszorító tragédiákról, pompásan – mert nem az egójuk, hanem a világábrázolás az érdekes. A szenvedés pedig téma, illetve: prizma.
Írtatok az októberi jelszó kapcsán, egy olvasó kérte, hogy ajánljak könyvet, filmet, őt ez érdekli, és mások is említették, hogy a könyv, a film, a kulturális ajánló és értelmezés a kedvencük.
Több irodalmi poszt készül, archetípusokról és műfajokról, amik felmerülnek az olvasgatásaim, beszélgetések közben.
Sok könyv van, szédítő a kínálat, de rutin és biztos ízlés híján eltévedsz a kínálatban. Bővebben… →
Dől megint a harsány ostobaság, az öncélú őrjöngés, okoskodás, szegény Tóth Krisztina kapcsán (akinek igaza van és derekasan állja a sarat, nagyszerű író és minden). Habár, én a habverést, a facebookra költözött gondolatokat én már akkor se bírom, ha intelligens emberek csinálják. Tóth Krisztina eredetileg nem oda, hanem ide mondta a vitatott mondatokat:
Tehát, Jókai Az arany emberének és Szabó Magda Bárány Boldizsárjának emberábrázolása és női szerepei problémásak, ezért nem kéne őket erőltetni a közoktatásban. Bővebben… →
Még ha alter is. Elsősorban a kulturális termékekről és eszmékről lesz szó ebben a posztban.
Megj. Én nem diktálok semmit, ne annak vedd. És amit írok a kultúráról, az nem spekulatív, nem elméleti jellegű, és nem is programhirdetés (még az igény 2019 se az volt), hanem élek valamit, aminek a lényege, hogy nem alkuszom meg, és amiből sok örömöm van (kultúra, sport, “sima”, lélekdús érzelmek-szex). Ezekről írok. Másról én nem tudok.
Azon, hogy én elitista meg sznob vagyok, mindig röhögök. Ezt mindig olyanok mondták, akiknek fingjuk nem volt. Nem olvasnak se könyvet, se sajtót, nem járnak kiállításra, színházba, mentegetőznek, hogy ők bizony szeretik a mekis kaját/mjuzikelt, szelfizni persze elmennek az SZFE elé, de semmi közük. Mondjuk nagyjából az egész facebookon nyüzsgő “progresszív” tömeg ilyen. (Ugyanígy: én testszégyenítő és kövérfób vagyok, mert ő lusta edzeni; orthorexiás, mert ő zabál stb.)
Szánd rá az időt, vedd elő, nézd meg, olvasd el! Mélyedj bele, látni fogod, hogy milyen, és utána akkor már lehet beszélgetni! De a tudatlan címkézés, az “azt se tudom, ki az a Závada” alapattitűd nem vezet sehova.
Azt az előbbieknél sokkal értelmesebb, értékelvű olvasók, kifejezett intellektuellek is mondják nekem, hogy vannak más értékes műfajok is, én meg itten kizárom őket az érdemesek köréből. Védekezve, mintha meg kéne magyarázni. Nekem.
Nyugi! Nem mesekönyveknek nevezett kiadványoktól fognak megállni a fejlődésben. Be se buzulnak. Senki nem kezd szoknyát hordani egy ilyen könyvtől.
Azért megkönnyebbültél?
Mondjuk nyitott, okos, érzékeny se lesz a Meseországban szarvasok nevelik az őzikéket című könyvtől. És ez az egész ügy igazi hazugsága, hogy Mi Ezzel Elfogadóvá Neveljük A Gyerekeinket. De el nem rontja semmijét, ne pánikolj. Annál neki több esze van. Csak mert te ráfeszültél a Nagy Elfogadós Hájpra, ő még látja, hogy lent van a lent, fönt van a fönt. Fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld.
Jobban látja nálad, mert neki nincs tele a feje facebookról vett hülyeségekkel. Amivel mégis, az életkori sajátosság, kinövi.
Egy könyv? Úgysem olvasnak, és ti sem olvastok nekik, ezért is mindegy. Van ellenben tévé és bárgyúság. Az irodalmi ízlésüket már elsorvasztottátok, kedves szülők, akik azon dohogtok a facebookon, hogy miért kell pálutcait meg toldit olvasni, hát ti se bírtátok elolvasni! (Helyben vagyunk, ott kezdődött minden bajotok! és azóta se sokat.) Miért nem valami nőírót vagy pöttyös regényt…
Ha nem vagy intellektuális, igényes, a gyereked se lesz az. Újratermelődő szellemi nyomor. Pedig az olvasás tényleg ingyen van ma már.
A lelküket, életük irányát a Meseország kinyalja egymást című kötet biztosan nem fogja elrontani, rettentően ügyetlen és erőszakolt az egész koncepció ugyanis. Jószántából ilyet senki nem olvas, ezt a woke warriorok tukmálják csak. Nem kötelező. Azért én fellélegeztem.
Már csak azért is:
Ambrózi Kata pszichológus. én értem, de a gyerekedet is érdekli ez?
Itt te vagy az, aki könnyezel, ez a te bulid, vedd már észre. Te is csak azért, mert azt mondták neked a Facebookon a jóemberklubban. A valóban kiváló Vaslaci, Tompa Andrea örökbefogadós meseparafrázisa is neked, a felnőttnek szól. Téged nyugtat meg, és téged emel föl.
De a többi?
A többi ellenmese, kínosan izzadságszagú. A gyereknek igazi mese való. Tényleg az irodalmat és a gyerekeket használják “érzékenyítésre”, vagyis ideológiaterjesztésre? Demonstrációkra? Aztán meg áldozatiaskodnak, hogy nem sikerült a projekt? Tízesével öntik a posztokat erről, élőznek, fontoskodnak? Mindig kell az új pezsgés. Norbi sem szólt ekkorát.
Ez a “mese” felnőttek meséje és menekülése. A negyvenes, evernessre járó, dundi nők meseterápiában nyomulnak. Meséket írnak bosszúból, mert nincs kedvük sportolni.
Az Óperenciás tengeren
Pucér mellemet vágyom betakarni Felhőkkel, mint az őszi, csöndes Ég, Ne táncoljon tovább az Élet rajta: Most már hadd jöjjenek a mesék.
Száz méter lenne borotvált szakálam, Öreg az ajkam, fogam is hibás: Olyan kicsi tenger lett a szivemből S olyan nagy az Óperenciás.
Hát megpróbálom magam befelhőzni, Szólni magamról unott a dolog, Gyűl és dohog őszi mese és felhő, Burkolt mellemre rágomolyog.
Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer, Hét mérföldes csizmáju hős, derék Királyfi, ki szabad mellel elindult És, himm-hámm, elnyelték a mesék.
Ez Ady Endre. Van türemed elolvasni? Vagy ezt? Hát megérteni?
Ha már benne vagy a nyúl üregében, akkor én hiába beszélek neked. Mérő Vera azt üzente, elfogyott a regimentje.
ideológiai giccskontent egy gondolattalan, írni utáló, görcsbe állt kezű gyerek felhasználásával
Gyerekeket nem dobunk be a táboroskodásba. Saját politikai álláspontunk miatt nem veszünk össze a gyerekünk barátainak szüleivel sem. Ha te nem a gyereked természetes érdeklődését követed, hanem “megyünk mesét hallgatni!” felkiáltással biodíszletnek viszed egy liberális demonstrációra, mert üdvözült kisebbségpártiként ezt gondolod helyesnek, ha ezzel akarsz beinteni a gyűlölködőknek, és ezt még jóra nevelésnek is hiszed, akkor olyan agyi és érzelmi színvonalon vagy, hogy én hiába érvelek.
De a gyerekeddel nem lesz semmi. Akkor se, ha elviszed ilyenekre, ha megveszed és buzgón olvasod neki a könyvet, és akkor se, ha nem.
én például egy transzmilliárdos vagyok, ide a zsozsót
Senki nem hiszi el, hogy a férfiak nők. Senki nem hiszi el, hogy a csúnya a szép, és hogy ez volna a szabadság. És nem vagy attól gyűlölködő vagy jobbos, ha nem erőszakolod meg a tényeket és a biológiát. Vagy nem hazudod azt, hogy az antagonisztikusan különböző érdekű csoportok érdekkülönbségein majd a jóemberkedés és a tolerancia tompít. Nem gyűlöl, nem kirekeszt, hanem más az érdeke.
Én biztos nem adom a nőségemet. ez nem jóság kérdése. A nőségemet ne csúfolják meg zavaros lelkek, mert ki találom röhögni őket. Ember nem hiszi el nekik, hogy ők nők, hiába kívánták meg a fehérneműinket meg a szülésünket.
Ez a könyv nagyon gyenge kísérlet eleve. Minden elsős tudja, hogy nemet váltani nem lehet. Te is tudod, csak nem mered magadnak se kimondani, pláne hangosan nem. Hát meg ne bánts valakit. Mit szól a mérővera. Utólag nem nő a tehénre agancs, csak a béna mesében meg a szexuális fantáziákban. Az érzetek, a behormonozás, a műtéti praktikák nem változtatnak azon, hogy minek születtél.
A mese nem szabad, és főleg nem tesz szabaddá (tudja vajon, honnan idéz?). A mese nem a képzelet szárnyalása vágyaink vagy érdekeink szerint. Ellenben konzervál és konzervatív. A legkötöttebb, kifejezetten rugalmatlan elemekből viszonylagos szabadsággal kombinálható, archaikus műfaj. A logikájából nem lehet kilépni, mert az akkor már nem mese, ahogy az Annapetigergő vagy a Spongyabob sem mese. Nincs olyan, hogy két királyfi összeházasodik. Kövér királylány sincs, és tolószékes sárkányölő se, mert azzal a királylányi és sárkányölői lényeg sérül, értelmét veszti. Csak a dizninél lehet mindenki hős, győztes, főszereplő, sem az igazi mese világában, sem a való életben nem. Bármit szeretnénk hinni önvigasztalásul, csak az erősek az erősek, a szépek a szépek és a hősök a hősök. A gyávák nem bátrak. Aki lassan fut, nem nyerhet. Mindenki nem lehet szép, mert akkor a szépség fogalma értelmét és értékét veszti.
És: “mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők, szabadok, kedvesek”. Ettől még Dúró Dóra mohósága és politikai témafelhasználása undorító. (Hol voltatok akkor, amikor a biciklisek ellen uszított?) De az ideológia ráerőltetése az irodalomra is ízléstelen, továbbá improduktív. Csak a facebook-interakciókat hergeli. És ha beállsz valamelyik oldalra, akkor mikrotargetálható politikai célponttá tesz.
Mindenesetre amióta nem gondolkodom vagy-vagy oldalban, én a kenetteljes, jóemberkedő, lájkéhes és karriermohó Mérő Vera “szupercuki” kontentjein nagyobbat öklendezem, mint Dúró Dórán. Ahogy mindent bulldogként szorít, és kisajtolja bármiből a legtöbb hatásvadászati potenciált.
Az igazi irodalom nem ideológiák terjesztésére és főleg nem nevelésre való. A manifesztó műfaja, vagy a korai Kassák-írások, a munkás József Attila sorai kiáltások, és nem didaktikusak. Ha az irodalom alámegy egy ideológiának, és eszközévé válik, megszűnk irodalomnak lenni. Ennek felismeréséhez nem kell nagy műveltség.
Gyerekeket nem használunk politikai célokra, ellentüntetésnek. Nem várunk el tőlük mesterkélten elfogadó viselkedést, nem sulykolunk ilyesmit. Igen, aki más, az egy gyereknek fura. Nem azért, mert gonosz, hanem mert nem tudja elhelyezni az ismert dolgok rendjében. Ha ezek miatt dorgálod, ostoba vagy.
Mit tehetsz, ha értelmes, bátor, jó ízlésű, ép értékrendű, toleráns, kedves gyerekeket akarsz nevelni?
A rejtett tanterv az, ami nevel. Ha hiteles vagy és értékek vannak az életedben, ha önállóan gondolkodsz, akkor ezt és az ilyesmire való igényt eltanulja a gyerek. Kiveszi belőle, ami neki érték. A generációs különbség ellenére. Minden tökéletlenséged ellenére. Tiszteld őt és ne nyomd. Ne várj el tőle direkt irányt. Helyette élj te magad jól. Fogyassz igazi kultúrát. Ne dőlj be a talminak. Gondolkodj, beszélgess. Tarts ellen a művalóságnak. Mutasd meg neki a természetet. Legyél aktív, őszinte. Igazi emberi kapcsolataid legyenek. Ne legyél bábja mások érdekeinek. Ne legyen használós, elidegenedett, számító a szexualitásod. Ne legyél frusztrált, gyáva, képmutató, pletykás, megalkuvó, ne dőlj be a giccsnek, a slacktivizmusnak.
Neked legyen ízlésed, te is fejlődj. Vegye körbe a gyerekedet az igazi műveltség, az, aminek tétje van, ne a népszerűsködő, ne a tömeges, ne a stream. Olvasd már el azt a kurva Egri csillagokat.
Ő maga választ majd, értékrendet, világnézetet, és ha jó az alapanyag, és tiszteled őt, akkor nem lesz ebből semmi válság soha.
a “vasárnap nem írunk szexről” tabu tudatos megtörése
Igen, a jelenség létezik, ez nem amerikai vígjáték: a nő, már inkább a harmadik harmadban, vagyis termékenységszempontból a negyedikben, de persze nagyon csinos, és mindent meg is tesz, filterez bőszen, műttet-töltet-ragasztat magára mindenféle műanyagokat, hogy ezt sokszor mondják, írják, szívecskézzék oda neki… a nő beújít egy jóval fiatalabbat.
Ezt a posztot egy nem túl aktív, nem éles határú táborban álló, táborban nem is álló, inkább-balos blogger írta. Nem hiszek a dichotómiában, a két pólusban, a vagy-vagyban, nem adom elő az ellenzékiség kötelező, elvárt gesztusait, de sokat olvasok, angolul is, és igyekszem szuverén véleményt alkotni. Várom a tájékozottabbak véleményét, érdekel is, mert főleg ízlésalapú, amit írtam.
Nem úszhatom meg: budapesti vagyok és nem jobboldali-nemzeti, tehát hívtak az ismerőseim a pénteki tüntetésre. Hüledeztem. Biztosan ott akarom tölteni az esőben a péntek estémet, valamint felülemelkedni a sértettségemen ezek kedvéért.
Keretet kirakni, fúj. Soha semmilyet nem raktam, ez slacktivism, és mint ilyen, igénytelen birkaság. Tolongás a jóügy-fazék körül.
Miért dőltök be ennek?
Ki halt meg? Nektek ez személyes veszteség? Mint a NAT, a CEU, az Akadémia, az SZFE? A hatalom buldózerének újabb letiportja?
csak az olvassa. én szóltam 