Az énmárkák építését mint jelenséget én nem bírálom. Általában azt gondolom, hogy nem szerencsés “juj, mi ez már megint” módon, morálisan tekinteni a létezőkre, mert ebből az attitűdből az lesz, hogy nem érted, mi van körülötted, nem lesz fogalmad arról, amiben élsz (aka megöregedés, beszűkülés, korlátoltság). Ezt egy blogger nem engedheti meg magának – de egy “sima” gondolkodó ember sem.
Tehát: értem, hogy sokan építenek énmárkát, és ennek szerepét, célját is. Nem tartom ördöginek ezt az egészet (ahogy a sorozatokat sem, ez fontos, annak ellenére, hogy az időmet, figyelmemet értékesebbnek tartom, mint hogy rájuk függjek).
Korunk egyik jelensége ez is: a personal brand. Mi ez az egész? Hogyan kezdődött? Hogy működik? Mik a visszásságai? Kérdezi az újságíró, és utánajár, megfigyel.
Amit én szóvá teszek: minálunk Magyarországon rettentő ügyetlenül zajlik ez (is). Gondoljátok már át, miben hisztek, mit képviseltek! És akkor az legyen. Bővebben… →
A teljes figyelmű olvasók vagy a közeli ismerősök mindent tudnak, de legalábbis eleget, viszont a többiek kedvéért, akik privátban rendre ugyanazt kérdezik, rendszerezem most a bloggal kapcsolatos, valamint a személyes történéseket, információkat:
kinek tört el mije?
Dávidnak a könyöke, táborban szaladgáláskor, hétfőn kora délután. Nem vicces a gipsz ebben az évszakban, de egyrészt menőnek gondolja (-ta), másrészt a lehető legenyhébb törés ez, hamar leveszik majd. És mindenki álomjófej volt a Heim Pálban, komolyan megdöbbentem.
mi ez az angolcsoport?
Volt egy meghatározó beszélgetésem a hazai feminizmus egyik legfontosabb szereplőjével május végén. Ettől fellelkesülve megszerveztem a találkozást: összeülünk hetente egyszer vagy kétszer, és anyanyelvi, okos, pezsdítő angolságú feminizmust hallgatunk. Olyan, mint az egyetemen volt 22 éve. Eddig négy alkalom volt. Én a forgatás miatt lemondtam most az utóbbiakat, de a többiek robognak tovább. Önszerveződünk, senki nem vár sült galambot. Hatalmas élmény a női tér, az intellektuális erő, a téma, a hiteles tanár.
Azért, mert mára lusta, önfelmentő, mindent a maguk javára magyarázó, harsány emberek leuralták a beszédmódot, és elvették a mozgalom nevét, a téma és a közösségi aktivitás erejét a valódi hátrányokkal küzdők elől. Ezzel elfoglalták a “mássággal élők”, a végtaghiányos, az alacsony növésű, a másképpen pigmentált, kerekes székes, égett stb. emberek láthatóságának, érdekképviseletének lehetőségét, akiknek ez eredetileg a forradalma volt, és most azt harsogják, hogy ők, az elhízottak jók így, ők szépek és menők, nem ők rontották el, a világ a hibás, ha “kirekeszti” őket.
Ez a folyamat Magyarországon még az első harmadában jár; a tengeren túl teljes pompájában kibontakozott, és szolgáltatók hada tömörült a piaci résbe. Ne kelljen semmit csinálni, a világ a hibás, nem igaz, hogy a kövérség egészségtelen. Az Egyesült Államokban már van weight neutral dietetikus, Health At Every Size™ szakértő, aki jó pénzért megnyugtat: a diéták természetszerűelg kudarcba fulladnak, ez nem a te hibád. Ne gyötörd magad, a tested tudja, mi a jó neki, edd, ami jólesik, és a sporttal csak óvatosan: joyful movement, de csak ha kedved van. Exercise-nek neveznek semmi lötyögéseket, és hőbörögnek instagramon, twitteren, redditen. Ők az ikonjaik:
Ott egy beteg, a szigorú biztosítói kívánalmak ellenére megtagadhatja, hogy a mérlegre álljon.
Ezzel az önátveréssel, harsámnykodással pedig a saját lustaságukat és téveszméiket szolgálják ki; devalválták a body pisitivity kezdetben érvényes, értelmes üzenetét. A kilencvenes évek végétől tíz-tizenöt éven át az üzenet igenis fontos és korrumpálatlan volt.
Az igazi wtf: hogy ezt a mai hazug, híg valamit fontoskodva, álságos moralizálással polgárjogi, felszabadítási és emancipációs mozgalomnak álcázzák (fat liberation!). Százötven kilós nők rettegnek posztjaikban az éhezési üzemmódtól és az anorexiától.
Ha egy szklerózisos vagy egy égett bőrű embernek meglenne a módja, hogy kisebb életmódbeli változtatással olyan mértékben javítson az állapotán, ahogy te, kedves elhízott embertársam tudnál a sajátodon, akkor boldogan megtenné. Te nem teszed meg, ellenben jajgatsz, kimagyarázod és magadat elnyomottnak állítod be. Lefoglaltad magadnak, önös kis érdekeidnek a médiát, felfancyzted a hájat, míg a többiek továbbra is láthatatlanok – ez pedig dühítő. Bővebben… →
Ez a bejegyzés 2019-es, hat évvel ezelőtt íródott.
Kedves olvasóim (az igazi olvasókra gondolok, nem a turkálókra), helyzet van. Elvadultak a gyűlölködők, szólnom kell.
Aki nem tudja, miről van szó: évek óta vagyok durva, csoportos netes zaklatás, rosszindulatú kavarás és pletykahadjárat célpontja, amelyben igen rafináltak az eszközök. Most ennek résztvevői bedühödtek. Új rohamot kaptak azok, akik poros, béna életekből leskelődnek, kavarnak, és úgy érzik, nekik is járna valami, most pedig csatlakoztak hozzájuk a régi blograjongók is. Nem itt kavarnak, ide nem mernek jönni, és nem is csak a facebookomon, hanem egy fórumfelületen, nyilvánosan.
Én nem megyek oda, ahol a mocsok van, hozzám nem ér el, mert nem vagyok ilyen értelemben kíváncsi. És azért sem, mert felelős vagyok azért, mit engedek az értékes munkaeszközömbe: az agyamba és érzelmi világomba. De ismerőseim jelzik, mi megy. A harcban nem veszek részt az ő szintjükön, módszereikkel, egy-egy konkrét személyre kihegyeződve sem. Én nem győzni akarok, nem szállok be nemtelen vitákba, nem fecsérlem erre az életemet. Tehát mi, csakazolvasók, nem táboroskodunk, nem kavarok, nincs szimpátiaszerzés, pletyka, irreleváns állítás, nincs “hatodik cé”. Tartalom van és értékrend, jó szövegek, közös edzés, színház, ahogy eddig. Érdek nélküli igazságkimondás.
Csak azt látom szívesen, aki erre vevő. Semmi más nem érdekel. A többiek menjenek innen. Nem kell semmilyen gesztus, nem várok el semmit. Ugyanakkor köszönöm azoknak, akik írtak. Döbbenet volt 2014-ben, ahogy elnémult az akkori, állítólag szívbéli közösség egésze néhány harsány tag hangoskodása után, akik semmit nem tettek a blog lényegébe, tartalmi részébe, finanszírozásába, mégis sajátjukként kezelték és rendezkedtek a blog ügyeiben és a magánéletemben.
A maradók is hallgattak: mi van, ha vége az egésznek, ha mostantól az az új trend, hogy utálni kell csakazolvassát? Ketten jelezték: vannak, nem álltak át.
Mindez nem számít már. Utána lett még több olvasó, hatalmas pezsgés az edzéstéma miatt.
Ami a célom most: titeket megóvni, meg persze magamat.
Szinte fölösleges mondani, hogy ilyen szintre nem megyünk, fölötte állok, mert aki ismer, aki tudja, mi a blog értékrendje, aki nem használt engem, és nincsenek irreális elvárásai, az a helyén kezeli a pletykákat, kavarásokat is. Nincs miről magyarázkodnom.
Miről beszélek? Huzakodó, elmebeteg, rutinos netes kavarókkal egyesültek a régi blogos sértődöttek. Előbbiek random célpontokat választanak, és így rendeznek borzalmas bacchanáliákat.
Most én vagyok soron. Köztük van:
egy pamacska a migránsmacska nickű indexes kommentelő (és ezzel össze nem férve topikmoderátor), korábban is macskás nickjei vannak: macskosz, macstappancsok éke – ki hinné, hogy a fórumra nem ragadt, kifele mutatott életében ő egy decens, sokra tartott idős asszony, régész és szakfordító? Nagyüzemben zaklat, rágalmaz, fenyeget másokat, eleinte világnézeti alapon szélsőjobbos aktivistákat, később, miután durván megverték, már bárkit. Itt a wikipédiás Polgár Tamás szócikk szerkesztővitájában találtam meg a nyomot: 2019 van, és még mindig aktív, ráfüggött a szerre. Beletett bő húsz évet: magányos netfüggőként egész nap ingert keres, kavar, gonoszkodik, és nincsenek gátlásai. Ez az ember is személyes barátja, és a módszereik ilyenek. A wikipédiáról idézem ezt is:
…előre is elnézést kérek, nem emlékszem mát a szerkesztési módszerekre, rég írtam ide igen, engem vertek meg, nem kicsit, nagyon, bombagyáros közegből érkezett az illető, mert 2 órára rá fent volt az eset Gabucino blogján a körítést és a “lírát” leszámítva valóban az történt, ami ott le van írva, tahét hogy ajtót nyitottam, ököllel arconbasztak, majd a földön feküdve rugdostak, nem kicsit, nagyon remélem megteszi forrásnak, ha a megvert nyilatkozik sk – Aláíratlan hozzászólás, szerzője Macskosz (vitalap | szerkesztései) 2009. december 21.,
(…)Azért ez hihetetlen. (…) Már bocs Macskosz, olyan, mint épkézláb szerkesztésed gyakorlatilag soha nem volt itt, pedig ugye elvileg művelt, tanult ember vagy. Összeszámoltad, hány órát töltöttél mások lejáratásával? Írtad az Indexen a mocskolódó hsz-ek tömkelegét, nem sajnáltál időt, energiát mások gyalázására. Gusztustalan stílusban. Nem szégyelled magad? És most idejössz telesírni a Wikit, hogy megvertek? Bár az is kurva égő, aki nőt ver össze, és ultragáz, de te/ti mennyivel voltatok különbek éveken át? Hogy a fenébe nem törölte az Index is azt a sok mocsokságot, amit összehordtatok? Gyűlöltetek egy általatok majdnem ismeretlen személyt, arra használtátok a netet, hogy ezt bizonyítsátok. Már rég megérdemeltetek volna érte többen is bírósági pert. Visszataszító, ocsmány. Mindkét oldal. – TobiÜzi 2009. december 22., 13:57 (CET)
…Nem ismertem különösebben az ominózus topikot, a múltkori beszélgetésünk után mentem át alaposabban körülnézni. Megdöbbentő. Nem tudom, kicsoda pontosan ez a tomcat, mennyi valóságalapja van annak, amit itt-ott írnak róla, de ez mindegy is, ilyen szinten mocskolni, állandóan belekeverve a családtagjait, a barátnőjét tényleg gusztustalan. Hál’ Istennek előbb néztem át, mintsem (ahogy mondtam) átmentem volna szólni, hogy jöjjenek semlegesebbé tenni a cikket, azt hiszem igen rossz lépés lett volna, csak a wikinek okoztam volna problémát. Az meg hab a tortán, hogy állítólag az index egyik moderátora vitte a prímet éveken keresztül a topikban, élen járva úgy tomcat, mint famíliája legalpáribb szidásában, az IRL-adatokkal való szórakozásban, stb. Ez mondjuk az indexet minősíti, nálunk egy admin kb. két percig csinálhatna ilyesmit, aztán repülne is. Mondjuk ha csak a fele igaz annak, amit az index moderátorairól hallottam, már nem olyan meglepő a dolog. Lassan megérdemelne a garnitúra egy bekezdést az amúgy is igencsak PR index.hu-cikkünkben. Data DestroyerMi fáj, gyere mesélj… 2009. december 22.,
A másik fő alak: Fekete-Móró András építész, Angliában él, súlyosan érzéketlen, istenkomplexusos, durván feminista- és nőgyűlölő, rettenetes arcú-testalkatú, és lőfegyver-sportot űz – komolyan mondom, sematikus thriller az egész csávó. Abszolút Igazság a nickje, de Maestro néven is megtalálható, a névválasztás is mindent elárul. Szakmai teljesítményét itt nézhetitek meg. Hobbitház! Ilyen ízléssel, tudattal, eredményességgel lett neki a gyűlölködés a vonzóbb pálya.
Vevegyő álnevű, sértett, elszegényedett-megnyomorodott értelmiségi, a rendszerváltás vesztese, Majoros Klára:
Serial Slut álnevű, végtelenül hiú, erőszakos, anyagias, öntelt, közhelyparádé fake személyiség. Rettentően beakadtam neki. Gyűlöli az anyját, ezt vetíti rám. Fekete Noémi a neve, és valóban űzött fiatalabb korában prostitúciós tevékenységet, gyomorforgató fajtát. Ezzel felhagyván az állítólagos disszociatlv személyiségzavaráról regélve próbál figyelmet szerezni. gyomorforgató leírások a fiatal tevékenységéről. Semmihez nem ért, csak a tömegkultúrát ismeri. Egész nap, minden nap kizárólag fórumozik. Frissítés: ő szervezte az amszterdami maratonon idején, 2019 őszén a csalást, hogy ne legyen szállásom és ne tudjam lefutni, de nem jött össze a trükközés, azóta még jobban gyűlöl.
Gyomorforgató módon a dologtalan, többféle pszichiátriai zavarral bevallottan küzdő egykori escort elmélkedik a gyerekeim kiemeléséről.
És még sokan mások. Végtelen idő, korlátlan rosszindulat, zavaros alázások. Ezek nyilvános kommentek, és mindezt és még sok mást, sunyi célozgatásokat, hazugságokat, alázásokat, hajszát egyes topiktagok ellen, személyes részletek kibeszélését, rosszindulatúskodást egy moderált fórumon csinálják, csakhogy a topik moderátora a rendszerbe jól beépült pamacska a migránsmacska maga, vagyis Seleanu Magdaléna, informatikai háttere pedig Fekete-Móró András.
Az idézetek nem a jelenlegi zaklatást mutatják, hanem a hangnemet, a bántás kezdeti jellegét, azt, ami mára eldurvult és fenyegetéssé vált.
Azok, akik bosszút akarnak, és érdekeltek az ottani hangulat hergelésében (frissítem): itteni nagy rajongók, Murinai Angéla (Gumiszoba):
Mocskolódás közepette ízlésesen önpromó:
Kovács Csilla Teeztnemtudhatodhajnalkám, a legnagyobb rajongóm, aki a blog második születésnapján a fő ajándékot kapta: egy laptopot. Most is arról gyűlölködik ellenem, iszonyú sunyin (ha egyvalakit kell mondani, akit a máglyán sem sajnálnék: ő az).
Colleen Ballinger nicknéven a szép #nemirigy tavasztündér, Lelkes Villő:
Villő G-t is kikezdte, addig túrta a netet. és nem ismeri, G. soha nem ártott neki (viszont tavsztündér egyszál maga kínlódik, meg genderfluid újabban, kínjában):
safranspirit néven a dicstelen múltú bezzeganyás Cantaloupe, a valódi neve Nagy Ágnes, és szegényt nem áldotta meg az isten semmivel, csak szabadidővel, itt lorax néven kommentelt (ambivalens: dicsér, de hatalmaskodik), Villőnek régebben fegyverhordozó szolgája.
nem hídon, hanem hídban hátrafele…
Brewial Whore nevű agresszor, erőszakos bűncselekményért ítélték el, Pilisvörösvár lakos. Azt szeretné, ha engem valaki kilesne és megverne a futóútvonalamon. Itt a maffiával fenyeget:
Ursus arctos (Brother Love, kanpulyka, bravetinsoldier, a fórumon korábbi nickjét törölte, újabban Vézna Pít, régebben Esztétikai Cápatámadás, E/1-ben beszélt hozzám), a férfit aki élete szerelmének nevezett. Ragyogva és sűrűn számol be arról, hogyan perelt be meg jelentett fel engem és mekkora májer ő.
Ha görénykedsz, mégpedig évekig, kitartóan, l’art pour l’art vagy aljas, elárulsz, akkor ne várj jóindulatot. Én nem leszek balek többet. Nem gondolom, hogy bármilyen elv, jogszabály, morális megfontolás tiltaná, hogy megnevezzem a valós személyeket. Vállaljatok felelősséget! Úgy írj, élj, kommentelj, hogy vállalható legyen a neveddel is. Ne legyen kellemetlen, ha valaki rájön, ki vagy. Én, akinek a netes footprintjét ennyire tönkretették, vélt és valós személyes dolgait aljasul kifigyelték, eltorzították és szétbeszélték a Nagyrajongók, teljes joggal és hitelesen mondom ezt: én is úgy írtam mindig, hogy ne legyen ciki.
A saját nevemen vagyok jelen, van arcom, minden esetben vállalom magam, a képeimet sem kozmetikázom. Az viszont fontos különbség, hogy az én személyemhez köthetően a gyanútlan júzer nemcsak mocskot, elborult emberek rohamait találja, hanem értelmes ügyeket, tevékenységeket, eredményeket, nívót is.
Az anonimitás csak őket védi, hogy következmény nélkül szemétkedhessenek, ne kelljen az arcukat látnunk. Akinek ez nem tetszik, fáradjon a magyar bíróságra, sok sikert.
Ami a régi, rajongó olvasókat illeti. Miért csinálják, “hol romlott ez el”? Kérdi nagyon kedves régi olvasó, aki “mindkettőnket szeret” (Murinai Angélát, engem). A válaszom: eleve rossz volt, ők nem olvasni jöttek, ők nem intellektuálisak, önfeldolgozók, nem is minőségérzékenyek, hanem megkívánták itt a közösségi életet, a teljesítményt, a lelkizést, a népszerűséget, a történeteik szabad lefesthetőségét, a menő kimondást, a narratíva uralását. “Én is tudok ilyet, én is sztár leszek.” Ez nem szeretés kérdése. Ha a személyeskedő mocskot nem ítéled el, ha neked ez belefér, akkor sajnos a probléma része vagy és nincs veled dolgom. Nem is én keresem veled a kapcsolatot.
És 2014 ősze óta ki akarnak csinálni, az azóta sem működő, sivár életük miatt. Itt építgették a házibulijaikat, a pszichodráma-klientúrát, kerestek utazáshoz partnert. Azt hitték, a blogot ők hozták létre, ezért a blog nekik legyen kényelmes, hasznos, én meg tűnjek el. Az első jel az volt, amikor Csilla nagy segítőkészen felajánlotta, hogy bízzam rá a kommentkezelést, nem lehet ezt egyedül bírni. Hatalmat akart egy blogban, amelyhez a jópofizáson, haverkodó zsizsegésen kívül nem tett hozzá semmit, én pedig naiv voltam. Annyira nem, hogy beengedjem, de nem húztam határt, sőt, bizalmas viszonyban voltam velük. Ezt nagyon-nagyon megbántam, hiszen tudtam, hogy Csilla szétvert már egy másik közösséget, és mindent alárendel annak, hogy szeressék, emiatt igen fura gesztusai vannak.
További motiváció: ha elég sok mindent összehazudnak rólam, ha rám fogják a saját nemszép húzásaikat, pletykás kavarásaikat, hazugságaikat is igazolhatják, és nem kell a valós okkal foglalkozni: hogy kevesek, hogy nem csak nem jutott, de nem is jár nekik taps, hogy használtak, hogy nincs életük, tehetségük, tartásuk.
Hogy súlyosan projektálnak.
Hogy nem tudnak lenyugodni, elengedni. Naponta figyelgetik a blogomat.
Legyen világos: én nem értem és nem méltányolom azokat, akik nem osztják a blog céljait, nem értik a szövegeket, nincs nyitottságuk, nem érdeklődnek a témáim, attitűdöm iránt. Akik nézegetnek, gyűjtögetik a pletykatémát, ezért járnak ide. És az ilyen emberekkel nem leszek előzékeny (balek).
Felidézek ezzel kapcsolatban egy rendkívül zavaros, de jellemző esetet: a bosszú lehetőségének mohó figyelése olyan mértéket öltött, hogy amikor Gumiszobának meghalt a fia 2016 nyarán, akkor azt figyelte ő és/vagy a körülötte zsizsegők, hogy na, mit lépek erre én. Aki akkor már bő másfél éve nem voltam semmiféle kapcsolatban vele. És gyártottak is botrányt, valójában, ennek volt akkor az ideje, nem a csendnek és a feldolgozásnak, a maguk körében való összetartó, szeretetteljes gyásznak: Kovács Csilla kitalálta és oda is írta a facebookomra, hogy én annyira gonosz vagyok, hogy a halottra utalva tettem ki a Baudelaire-verselemzést, hogy örültem a gyerek halálának és arra célzok és tocsogok a rosszakaratban. Ezt egyébként nem buta, nem ellenséges olvasók is elhitték. Hát jó. Így működik és ennyire romboló a netes kavarás. Ilyen a projekció: ha ő tele van rosszindulattal, rahjtam kattog egész nap és kíváncsi rám, akkor azt hiszi, fordítva is így van.
Eleve traumát, tragédiát lobogtatni, azt turnézásra, népszerűsködésre használni gyomorforgató. De az egész sztori nagyon gáz. Ez döbbenet.
Most valami erős düh hajtja őket, az indexes szárny és a tavasztündér nevű unatkozó egykori rajongó gyakorlatilag bármire képes, technikailag is erre-arra.
Már tudtam, mire képesek, amikor Ursus arcrostnak, a “nagy szerelemnek” írogattak, őt faggatták zaftos részletekről. Most annál is durvábbak. Tudd, ha megkeresnek: ők azok. A személyiséglopás, e-mail címmel való visszaélés elkerülése érdekében írom, hogy én csak a saját, jól ismert, privát facebookomat és e-mail címeimet használom, a saját oldalaimon és profilomon publikálok, tehát jelen helyzetben nem kommentelek más oldalakon. Nem lesz új profilom, nem váltok stílust, nem keresek meg olyanokat, akikkel korábban nem volt dolgom és sosem tettem ilyet, nem szervezkedtem. É egyedül vagyok. Kifejezetten kérem: ne keveredj vele, de tudd, mi van. A jól ismert, személyes baráttá lett olvasókon kívül nem írok senkinek, csak reagálok, ha ti kerestek meg (infó, jelszó, bármi).
Várható, hogy a nevemben írogatnak majd, akár ismert embereknek, híreket szállítanak, zaklatnak. Ezért jelzem ma, június 5-én, hogy senkinek, aki nem személyes, közeli ismerősöm, nem írtam és nem írok privátot, semmilyen szokatlan e-mailt, nem beszélek más emberek személyes dolgairól senkivel.
A stílusom karakteres és felismerhető. Ha kételyed van, ha fura, amit írnak neked, akkor írj privátot, én pedig egy biztonsági szóval kezdem a levelemet.
Ha bármi gyanús, fura dolog jön vagy híresztelődik, tételezd fel, hogy visszaélnek a nevemmel. Én csak azzal foglalkozom, ami lényeges.
Nem, nem fogom őket leszarni, felülemelkedni. Nem kérek ezügyben senkitől tanácsot, mert te könnyen vagy bölcs és nagyvonalú, nem tudod az előzményeket, hátteret. Az életem, a blogom, a történetem, a lényem az enyém, és innen ez a reakció következik. Bízd rám. Nem feladatom az se, hogy biztosítsam, hogy az olvasó mindent értsen, minden világos, építő, átlátható, kellemes legyen a számára. TE emelkedj felül, ha nem érdekel ez az ügy, ne engem oktass ki, mert nem tudod, milyen célpontnak lenni.
Nem adom alább azt, hogy kimondjam az igazat, ettől nem tud senki eltántorítani. Nem fogok elhallgatni, eltűnni, másképp írni. Ha nyilvánvaló, hogy mi motiválja az ellenségeskedést (sértődött, értetlen, sportolni lusta, gyerektelen vagy magányos középkorú nők), akkor erre rámutatok.
Erről az ügyről nem mondok el mindent, tehát ez egy leegyszerűsített poszt, mert nem akarom, hogy ellepje az életemet meg a blogot, de higgyétek el, kemény.
Sehova máshova, mint a blogom és a saját facebook, nem írok, nem szervezek. Nem ők a téma nekem, hanem nekik én. Nem, nem “veszekszünk”, nem “konfliktus van”, hanem undorító a netes zaklatás, a módja és a fogantatása.
A figyelmeztetés azoknak szól, akiknek a neve (lájkok, kommentek, itteni valós név vagy régi blogos ismerős által) kitúrható a netről, ezért figyelj: NE mutatkozz, ne lájkolj, ha van közlendőd, írj nickről kommentet vagy e-mailt! Régi jó szervezéseink működnek tovább, senki nem veheti el azt, amit összehoztunk, nem is mérgezheti meg, és posztok is lesznek, ahogy eddig: értelmesen, fontosakat írok.
Senkinek az adatait nem adom ki, senkinek az életébe nem szólok bele, senkivel nincs problémám a 2014-es kavarósokat leszámítva, de velük sem foglalkozom. A jóra való restségről pedig írni fogok a főbűnös sorozatban, mert hogy ez az aljasságnak mennyire melegágya, az csak most döbbent belém.
A wmn-nek szóló javaslataimat az írás végén kibővítettem, saját kommentjeim szövegeivel, illetve egy újságírókolléga észrevételei alapján. Kommentben is bővül a döbbenet listája.
Emlékeztek Joós Istvánra? A szégyenletes nlc-s bloggerina versenyre, “mert a nőknek is van hangjuk végre”, ahol előbb megnyugtattak, hogy a főnyeremény laptop csajos lesz (vagyis rózsaszín és nem túl bonyolult), aztán, miután a szavazatgyűjtésben vagy ötven jelentős blogger megfuttatta a nlc nevét-logóját szerte a neten, kiválasztottak két, a női princípiumot maradéktalanul betöltő, otthonról kreatívkodó, ügyes kezű asszonyt: Limarát, a péket és a Kifli és Levendula kézügyességi blogot. A nők hangja!…
Azt hittük akkor, hogy a nőklapjacafé bekaphatja, lesz itt új női média. Nem partizánok ügyetlenke, egyszemélyes blogolása, hanem tömeges, friss és haladó platform. A hiteles, okos, gyönyörű, de nem instagramcica DTK-val és hirdetőkkel, pénzzel, szerkesztőséggel. Gyermekvédelem, női jogok, testkép, tabuk, válás, szex. És amikor nem, akkor is legalább jópofa.
1. Divat, amelyet a média teremtett és dobott fel, nem pedig a valóság. Trendtéma, mint amilyen a műanyagszemét, a klímaaggodalom, a kutyuskás állatvédelem, a “testpozitivitás” vagy a vegánság. Mind érvényes, fontos, hasznos téma lehetne, lenne és volt. De akinek a seggéhez nőtt az autó, újabban meg aggódik a Földért és a fókák kihalásáért, azt én nem tudom komolyan venni. Azt sem, aki ilyen “nárcisztikus” embereket csodált, nem látott bennük kivetnivalót, ilyen anyához volt lojális, most meg hirtelen “megértette, mit tettek vele”. Ez elég vicces. Korábban nem zavart titeket? Akkor még az érdekeiteknek megfelelt őt csodálni, meg autókázni, folyton új nejlonzsákot kérni?
A csávó, aki a nagy felszínes szakértő, médiaszereplő e sikertémával, így néz ki. Én aztán tudom, hogy a szemkörnyék megroskad, és az nagyon nehéz élmény. De ez itt egy C kategóriás, kiöregedett színész, a fitneszklubok és plasztikai sebészek törzsvendége a nyugati partról, hogy mást ne mondjak. Bővebben… →
Tudom, itt vagy, és azt is, hogy ráncolod a homlokod. És néha kommentelsz is egy megint-ugyanolyan-kioktatást, vagy felveszed a könnyed, csak-erre-jártam gúnyolódás pózát, és úgy általában teszel megjegyzéseket a blogra, a túlzó feminizmusra, vagy a személyemre. Konkrét érved nincs.
Kifejted netán, hogy te annyi mindennel egyetértesz, tetszik amúgy a blog, na de ez (a te rossz lelkismeretedet okozó, érzékeny pontodra tapintó poszt), ez már mégis túlzás! Álljon meg a menet!
Vagy csak előírod, hogy én milyen szavakat, stíluselemeket használjak, hogy kezeljem a blogmotort, vagy nyafogsz, hogy csináljak valamit, hogy te jobban tudd olvasni a saját elbaszott telefonodon. Nem lehet azt kibírni, hogy ne szólj bele.
Én mindig tudom, mi zajlik, amikor az olvasó felordít. Bővebben… →
Az érvelésemre, az egész lényemre, gyakori indulataimra (úgy általában rám) szívesen mondják, ha már mást nem tudnak mondani, hogy elitista, kirekesztő. Ez jól hangzik, ezzel túl lehet kiabálni azt, amit mondok: hogy nem vagy a körülményeid áldozata, te sem, én sem, igenis lehet jobb életed. Bővebben… →
Lehet kenegetni, enyhíteni, megmagyarázni, rejtegetni, de végül csak a valóság marad.
Rendezgetheted a trendi határidőnaplódat, megszámolhatod, hányszor voltál edzeni, írhatsz tíz legjobb pillanatról és kitehetsz kilenc álomszép fotót, lehet menő a cipőd és minimalista a garzonod – ha az alapproblémádat nem tudod megoldani, ha még mindig beteg és édességfüggő vagy, mindez csak pótcselekvés marad. Melegházi rózsa. Künn havazik.
Fotózkodhatsz optikailag, szenvedhetsz lábujjhegyen, de az igazság az, amit mindenki lát: hogy rövid a lábad, és szorongsz miatta.
Lehet lobogni tetoválásért, belenyúlni mindenféle felszínes menősködés érdekében a tested integritásába, hosszú távon mindig kiderül, hogy ez káros.
Meg lehet magyarázni, hogy a médiából sajnos ömlik a tökéletesség, a szépségeszmény relatív, túl nagy a nyomás a nőkön, és nem mindenki élvezi a sportot. Remek, egyetértünk. Viszont a tested elhanyagolásának következményei téged is elérnek. Ha gyenge a hasfalad, szétreped a terhességben a bőröd. És ha nem tudod megszeretni a sportot, szar életed lesz húsz éven belül.
Öltözködhetsz eredetien, ízléssel, feltűnő, dögös cuccokba, sminkelhetsz hajnalban – egyszer lekerül a ruha, akkor pedig ott lesz a nettó tested, és lesírod, lealszod a mázadat.
Kikiálthatod a 30 perc futópados sétát sportnak, szelfizhetsz az öltözőben, ragadhatsz ugyanazokba a kímélő köreidbe, életmódváltó forradalmárt is játszhatsz, de ha nem lépsz ki a kényelmesből, csak elmegy az időd, nem fogysz le, és egyetlen karácsony szétveri az eredményeidet.
Megteremtheted az instagramodat eseményekből, híres barátokból, jótékony akciókból, és körbeveheted magad gondosan nálad mindig dundibb, rosszabbul öltöző, idősebb nőkkel, használhatod őket fotóháttérnek a tündöklésedhez, összeszedegedheted az ötleteket innen-onnan, de ha más képességed, igazi erőd nincs, soha nem leszel sikeres.
Szidhatod Magyarországot, az önkormányzatot, a nők helyzetét, a szüleidet, az anyaságot, az nem segít azon, hogy még mindig nyomorogsz, eltelt az életed, és ötvenévesen nincs öt szó, amellyel le tudod írni, ki vagy.
Mondogathatjuk azt is, hogy nincs semmi probléma, csak idő kell az osztályközösség összekovácsolódásának, valamint természetesek a súrlódások: ami mérgező, az felforr, aztán robban. Hazudhatjuk, hogy normális az, ha valaki a saját élete helyett folyton mással foglalkozik, fontoskodik. Meg hogy a kis Rozalinda határozott, meg szókimondó, mindig is ilyen volt, azért ő csupa szív ám, és segítőkész – nem ő fogja kapni a szerelmes levelet, és az osztály kiveti magából, ha folyton piszkálódik.
Sorolhatod, hogy te mi mindent tettél, hány helyen kerested a megoldást, mindent kipróbáltál, de ha semmire nem jutottál, ez mind nem számít. Az eredmény a lényeg. Ki lehet találni, hogy más hogy jutott előnyhöz, terjeszthetsz hazugságokat is, te ettől nem leszel előrébb.
Követelheted az igazságosságot, a jogaidat, ha nem érted, hogy nem jogok alapján vagy igazságosan dől el a lényeg. Sorolhatod, hogy a szüleid, a gyerekkorod, a rossz döntésed, a traumád, de azért inkább tedd bele a melót, a döntést, mert negyven körül azért már választ kell adnod magadnak a fő kérdésekre.
És hogy a picsába lehet, hogy szuper autód van, de filléres gondjaid, rendszeresen?
Pörögni is jó, jönni-menni, szeretni a társaságot – mókus, alkoholista vagy.
És tolhatod a mai felszínes nőkre, a finnyásságukra azt, hogy nem vagy vonzó, viszont szexuálisan frusztrált vagy.
Szeretetről, összetartásról beszélni is lehet, sőt, népszokás.Jjobb a békesség alapon engedni, miközben a dinamika rombol, minden családtag mérgező, neheztel, dühös. Belebuktok.
Kavarhatsz, az nem a másik, az te vagy.
És vádolhatsz engem, hogy én monomániás vagyok, túlzó, hatalmaskodom, feszültséget keltek, de a lényeg nem én vagyok, hanem a saját életed. Hogy azzal mire mentél. Arról beszélj, azért cselekedj.
A látszat, az öndefiníció elpereg, a hesteg elfeketedik, a festék mögött rohad a fal. Csak a lényeg marad és hat hosszú távon.
A személyeskedés tilalma minden értelmes vitában alapvető: nem azt nézzük, ki mondja, ő maga kövér-e, munkanélküli-e, megsétáltatta-e már az aranyhalát, hanem az állításait, a témához kapcsolódó érveit, tartalmilag.
Hát, ez is olyan, hogy mindig mondják, többnyire akkor, amikor nekik jól jön, de nem úgy van az. Bővebben… →
Szóval, újságok felkérnek okos szakembereket, és az okos szakemberek beszélnek. Értik a dolgukat, a saját szakterületüket, de a magyarázataikba belekevernek egy csomó “ebben a mai világban” dohogást, és nem hiszed el. Erre példa ez a cikk:
Ez a megbecsült, család–gyermek–keresztény erkölcs, olykor pocakos-professzorokbatthyányköre-rangkóros létmód, amely moralizál, óva int, “manapság sajnos” stílben ítél – ez elképesztő. Bővebben… →
Ó, tudom én, hogyan értik általában az igényes meg az igénytelen mellékneveket. Dologiasan: kinek mije van, hogy néz ki, milyen helyekre jár, mekkora kocsi kulcsát pörgeti. Ez az igénytelen emberek igényességfogalma, akiknek sznob az, aki nem így igényes.
Ápoltság, ez is: műszempilla, körmös, csiricsáré ruhák, tárgyhalmozás. Kacatdús vagy épp sivárminimalista lakberendezés, feng shui, hivalkodás, high life.
Spirituális nyünyük, ez a legkellemetlenebb talán, leszólni azokat, akiknek nem pálya az ezó, a jóga, az előző élet, a számmisztika.
Én a tartalmas életre, a sknadináv típusra, a műveltségre, elvekre gondolok. Bővebben… →
Egy nap felbukkant a csetablakban a hajóskapitány.
Szépeket írt. Jó reggelt kívánt minden nap, bókolt. És mesélt magáról.
Elszorult a szívem. Kedves volt, udvarias. Azt írta, végre megtalálta, akit mindig keresett. Meg szeretne állapodni már. Jóképű volt a fotón. Vártam az üzeneteit.
Ki ne örülne? Ki vágyna ilyenre? Annyira magányos voltam…
Jaj, te. Vágyni lehet. Csak… nem volt gyanús?
Tele van ezzel a net, hogy hányakat vertek át a “romantikus csalással”.
Jól értem, sose láttad, de a levelei alapján megszeretted, és két hét után közös jövőről beszélt? És akkor se szólt a vészjelző? Elábrándoztál?
Vagy volt egy kis gyanú, de végül is, “mit veszíthetsz”?
Egy kicsit se zavar, hogy szépeket írni könnyű? Te hány éves vagy?
A dalia aztán pénzt kér.
Persze nem így. Váratlan esemény: hajótörés, menekülés, apja halála, kalózok. Ő küld pénzt, vagyont, tárgyakat. Bízik benned.
Te csak egy kicsit utalj valami ukrán számára, mert a posta bonyolult, a hajó épp elsüllyed, nincs már idő, és nincs neki senkije rajtad kívülk…
A sors intézte így, bizonyára.
Az iparág azért virul, mert a nők ezt beszopják. Sokan pénzt küldenek ismeretlen profiloknak, és nem baj, ha még sokkal többen nem, mert csetelni ingyen van, automatizált folyamat, és a néhány naiva miatt megéri fenntartani az üzemet.
De hagyjuk ezt. Inkább azt kérdem, a blogon fejleszthető önismeret jegyében, hogy miért hiszi el magáról minden negyvenes asszonyság a válása után, hogy ő, pont ő kell egy jóképű férfinek, komoly kapcsolatra, hogy őt így messziről kiszúrják, az igazi értékeit?
Hogy ezek így a facebookról, fotóról is látszanak? Mindig a középkorúakra mozdulnak rá.
Miért nem tudsz szembenézni azzal, aki vagy? Már nem te vagy a vágytárgy. Különösen nem fotó alapján. Sőt, minél jellegtelenebb vagy, annál valószínűbben kapsz ilyen ajánlatokat.
Vannak, akiket Google-fordított szöveggel vertek át. Nem hallottad, hogy hamis?
Hogy nem veszed észre, hogy az érzelmi, önbizalombeli éhségeddel manipulál a másik? Az sem volt gyanús, hogy magánjellegű dolgokról írsz valakinek, akit még soha nem láttál, és aki lényegi (avagy: lényegi és valós) információt nem árult el magáról?
Velem nem történt iylen, senkinek nem válaszolok, akit nem ismerek és nem is ír értelmes, ügyrendi üzenetet. itt olvastam ezekről:
Létezik ez nem szélhámos, nem hajóskapitányos változatban is. Tudom, ez már a huszonegyedik század, nem csak a cserkészetben lehet ismerkedni. Sokan valahogy kibírták a társkeresők siralomvölgyét, a cinikus, használhatatlan, méricskélő, aljas tömeget, és találtak egyvalakit, gyémántot a moslékban, aki nem játszadozni akart anyu háta mögött, meg nem is könnyű sikerélményt, vagy faszverés közben írogatni mocsok dolgokat puszta fotóknak tekintett nőknek. Vannak, akik nagy szerencsével, vagy a helyzethez illő, szerény elvárásokkal és aztán emberi befektetésekkel, igaz beszélgetésekkel valóban megismerték egymást, és most boldogok.
Az egyik barátnőm összegabalyodott a lakáscserére jelentkező férfiúval, össze is házasodtak. Sokféle sztori van. Sőt, nekem is kezdődött kapcsolatom neten keresztül, de úgy, hogy neten nem láttam a fotóját sem, csak leveleztünk, és élőpben láttam meg őt először.
Nem féltem, egyértelmű volt az elejétől. Akinek viszont láttam a fotóját, mindenki mindig rusnyább volt, mint a képein, vagy mint akit elképzeltem a leírásaiból, vagy abból az önbizalomból, hogy engem nézett ki magának, és úgy látta, egy liga vagyunk. Csigaszerűen taszítóak voltak.
Általában azt gondolom, hogy aki a neten keres partnert, akinek nincsenek eleven helyzetei, hatékony társas képességei, és nem túl igényes. Vagy csak zárkózott?
Tőlem még ez is idegen, a célszerűsége miatt, a piacjelleg miatt, az akartság miatt, a kiszámítható fordulatok miatt. Ahogvy adatlapok, profilok tömegeit böngészi bárki, és nem embereket lát. A vetítés, a felszépítés.
Ha van jó sztoritok, hajóskapitányról vagy társkeresőről, írjátok meg. Hogy van ez?
Megint egy poszt, amely nem “érzékeny és megértő”. Ezzel szemben igazat mond, nem gyáva, nem önáltató. Van, aki ezt nem bírja. Neki nem javasoljuk a blog olvasását.
Bemutatom és lebontom az önelfogadás és testpozitívság állításait, érveit, mert önösek és infantilisek, a tetejébe még improduktívak is. Ne dőlj be nekik! Bővebben… →
Döbbenten figyelem azokat az embereket, akik a belső bizonytalanságaikat, problémáikat, igényeiket másokkal, az egész világgal oldatnák meg, és ha nem kapják meg, amit akarnak, verik az asztalt és hibáztatnak másokat.
Persze mindenki szeretne érdekes, fontos, vonzó lenni. Tiszteletben tartva lenni az érzékeny pontokkal együtt. De mi történik, ha nem kapom meg?
Jár-e nekem az, hogy elismerjenek? Jár-e az, hogy ne mellőzzenek? Hogy megkönnyítsék a dolgom? Hogy a közösség segítsen nekem? Vagy azt ki kell érdemelnem?
Ha identitásnak nevezem a furaságomat, és kisebbségi leszek tőle, akkor nekem védelem jár? Ha fétisnek gondolom a 35-ös térdzoknik iránti gerjedelmemet, ami már egyben identitás, akkor azt tiszteletben kell tartania mindenkinek, és akkor nem ciki, ha tizennégy éves lányokra csorgatom a nyálam… Milyen könnyen bejár az ajtón a farkas.
Elvárhatom-e, hogy ne traumatizáljon, sértsen, triggereljen senki?
Egyszer egy nő, akit kedveltem és aki csúnyán megváratott, mire is mondtam neki, hogy három gyerekem vár otthon, azt állította, hogy én ezzel őt triggereltem, mivel neki még nincs gyereke. Azóta gondolkodom ezen. Mindketten áldozatnak éreztük magunkat. Én, mert húzta az időmet, ő, mert szerinte neki szántam ezt a mondatot, vagy nem, de mégis úgy érintette, miközben én nem tudtam, hogy gyerektéma neki fáj.
Kinek dolga azon őrködni, hogy bárkit hogyan érint valami? Ráadásul nem is jelzik vissza, nekik “rosszul esett”, évekig hurcolják (főleg a nők), akkor is, ha senki nem akarta sem őket, sem a csoportjukat, sem a konkrét ízlésüket bántani, csak épp mondott valamit – és ezt jól tudják. Volt olyan olvasó, akinek az volt a sok, hogy én mellesleg, még csak nem is ontopik, valami gúnyosat írtam a neszkávéról, mert ő azt issza. És sokan mások isszák. Akkor én írjam csak azt, hogy nekem mi a finom kávé, hansúlyozva, hogy nem vagyunk egyformák, de számomra, az én szememben, az én személyes véleményem szerint… illy (mindig sóhajtok, amikor így magyarázkodnak a bloggerek, ennyire nem merik a választásaikat deklarálni).
Én adom is, de állom is. Tegnap amerikaias helyen kaptam gúnyos beszólásokat a ketóra, amit nem taglaltam egyébként. Nem tudnak megingatni, nem fáj, és nem vált ki belőlem magyarázkodási kényszert sem. Az önbizalomról van szó.
Fejezzem ki, hogy minden tiszteletem a neszkávéivóké, mint embert nagyra becsülöm őket, de azért vanank gyártásbeli, minőségbeli, etikai aggályok, és ők vajon a talpukon hordják az ízlelőbimbóikat? Én a teamániásokat sem értem, és azokat sem, akik cukorral vagy tetemes tejjel isszák a kávét, és nem gondolom, hogy ettől normatív volnék, egyszerűen a preferenciámról írok, amely nem szentírás.
A minap olvasom, de kezdek durván elkanyarodni, mondjuk nem baj, mert szeretitek, hogy vannak örök divatnormák, ilyen az, hogy színes hajgumit nem hordunk nyolcéves korunk után. Nem jöttem zavarba.
Máshogy kell írnom? Vagy máshogy kellene engem olvasni?
Ami drága, az mindig érzékeny a megszomorodott országban, tudom. Vagy épp támadási felület. Valakit nyomaszt, hogy nem tudja rászánni magát a sportra, és beleköt abba, hogy nekem “almás gépem van” és kirakom, hogy de bezzeg én Madridban futok. Pedig ő sem szegény, de ez a kifogás kéznél van.
Érzéketlen vagyok akkor, amikor bármilyen minőségi, pénzbe kerülő jóra (“jav”) voksolok? És: tűnődnek-e ezen a “sikeres énmárkák”, a pálmafa alatt pózoló, feszes hasú instagramlányok? Vagy magyar utánzóik, akik ráadásul keményen promózzák az edzőjüket, kozmetikum-partnerüket, kedvenc éttermüket?
További érzékenységek: van egy hitem, meggyőződésem. Vegán vagyok, kirúgtak, perelek:
Hogy ne sértsenek meg, ezt elvárhatod? Ezt például igen. Jogod van nyugalomban létezni, de nincs jogod figyelemre, külön bánásmódra, extra kíméletre az interperszonális kapcsolataidban. Egyenlő bánásmód – ez a politikai közösség, az állam és intézményei kötelessége, nem a magánembereké. A magénember válogat, és joga van. Bántani nincs joga.
A szólás, szóvá tétel joga érvényes? Igen. Ha gond van, nagyon is. Csak az asztalverés a mókás.
És azt megtehetem-e, hogy beszámolok az érzéseimről, arról, hogy – fiktív példa – milyen rossz azt hallani sebes, ekcémás bőrrel, hogy a szép bőr a nőiség fontos fegyvere, és akkor majd az emberek megértik, érzékenyednek és nem mondanak ilyeneket?
Nem, nem várhatod el. Jelezhetsz ezt-azt az embereidnek, de én nem gondolom, hogy érdemes kijelölni az ilyesmit ügynek. Nem írhatod át a szokásokat, a nyelvhasználatot, ne legyél dühös a világra. Mindannyian lavírozunk, kanyargunk benne, nem csak te.
Ugyanakkor az amerikai, angolszász kommentelők szépen leszoktak például a kövériszonyos megjegyzésekről, a nyílt szexizmusról, a nőhibáztató beszólásokról és a transzfóbiáról is. Szélsőséges kis helyeken megy csak a gyűlölködés, mert erős a nyomás, hogy nem macerálunk senkit ezek miatt. Viszont az érzékeny csoportok mintha vérszemet kaptak volna erre, és szerintük az is sértő és mikroagresszió, ha egy teremben csak szabványméretű és karfás székek vannak (mert a kövér nem fér bele), vagy ha valaki a facebookon edzőtermi fotókat posztol, mert ezzel a fitneszipart tolja az illető. Vagy trigger: ők, akik már gyógyulnak a diet culture kórságából, vissza fognak esni (újra lemennek edzőterembe)! Vagy csak fáj nekik más sikere, kinézete.
És a mellőzöttség? Elvárhatom-e, hogy ne legyek láthatatlan privát embereknek, privát ízlésük szerint? Hogy észrevegyenek, vonzónak tartsanak? Ööö, nem. Fejlesztened kell magad, kitalálni aktív, közösségi stratégiákat, elmenni fodrászhoz, rájönni, hogy esetleg mi a gond veled. Nem pedig szidni a társkeresőt, ahol felszínesek és érdekvezéreltek az emberek és mindenki türelmetlen.
Túl sokat hallottam már a sztorikat. Valaki akart valamit másvalakitől, aztán csalódott a várakozásában, és szidta, hogy a másik lenéző, nem veszi őt emberszámba, “manipulál azzal, hogy nem ír vissza”, “hol ilyen, hol olyan jelzéseket ad”, “egyszer egész közel jött, tudom, mit akart, de az utolsó pillanatban visszahőkölt”.
Mi történt? A másik határt húzott, nem tett energiát a kapcsolatba, elzárkózott. Zavarban volt, udvarias volt legfeljebb. Nem volt kedves. Miért? Mert a kezdeményező fél sok volt, terhes vagy érdektelen. És erre kitalálta, hogy ő akkor áldozat.
Ha te mész oda, tied a felelősség. Ez a netfogyasztásodra is igaz: te azt döntheted el, mit posztolsz te, és miféle tartalmakat engedsz a hírfolyamodba. Azt nem kontrollálhatod, más mit tegyen ki. Hiába nyavalyognak a wmn.hu-n, olyan nincs, hogy egy influenszer téged megszégyenít a kockahasával, “arcodba tolja a fogyását nagy kevélyen”. Nyugodtan kikövetheted az összes fitspo csajt, ahogy nem olvasod a bonsainevelgetőket sem.
Válogasd meg te, milyen tartalmakkal veszed körbe magad! Nagy a választék, és ma már személyre szabhatod. Van reklámmentes tévé is. Ne a világot vádold, nem az a dolga, hogy a te igényeidet szolgálja.
A SJW azt jelenti, hogy social justice warrior, általában az interneten nyomják, és elég meghökkentő megnyilvánulásokat láttam. Például a fat activistok követelése a tisztelet és méltányos bánásmód, a kellő méretű, kényelmes repülőgép-ülés (ugyanannyiért, világos), és persze oldják meg nekik – a méretügyben igen kényes, fizikai törvények miatt korlátos – hullámvasutat, kórházi ágyat, hordágy-szállítást. Kétszáz meg annál is több kilós emberekről beszélünk. Továbbá legyenek ők is szépként és normálisként megjelenítve. Reprezentálja a modell, a média az ő testét is. Legyenek ikonjaik. Könnyítse meg vásárlásukat a divatcég. Gyártson olyan méretet! Igazodjon a világ a kövérséghez, ami szerintük egyféle, normális testverzió, ártalmatlan és amúgy sem lehet ellene tenni – mert ha nem igazodik, az elnyomás.
I respect and celebrate my body. I love my rolls, my cellulite, my wounds and marks.
Mi az, ami jár? Tényleg jár?
Nem várhatod el, hogy béleljék ki az életed. Ne legyél naiv és lúzer, panaszkodó üzemmódú. Ne pakolj másra terheket. Ne ravaszkodj, ne zsarold erkölcsileg, hogy ő csak akkor jó ember, ha az elvárásaid szerint viselkedik. Gondoskodj az igényeidről! Vállalj felelősséget!
Te is legyél abban a helyzetben (hozd magad olyan helyzetbe), hogy megértsd: aki türelmetlen, nem elfogadó veled, az miért teszi. Milyen ez a másik oldalról. Ne horgonyozz le az áldozati tudatban! Erre nekem jó volt a blog. Fiatalon én fantáziáltam egyoldalú kapcsolódásban, csodálattal. Annyit mondok, a túloldalon lenni nagyon durva. Bocsánatot kérek.
Elutasítottam, nem szépen beszéltem vele, írta az egyik komoly rajongó. És még hányakkal viselkedtem így! Majd bánni fogom. Beléjük martam.
Hüledeztem: hát az nem számít, hogy nekem mi az igényem, mi bírható? Én köteles vagyok viszonozni a kezdeményezést, pont olyan komolyan venni valakit, ahogy ő engem? Aki aztán a minimálkedvességet benézi, és utánam mászkál, elhalmoz, érzelmileg nyomaszt?
(Ezek reménytelen rajongók voltak. De még az egyéjszakásokban is, kölcsönösségben is, a nagy szerelmek után is igaz: ha nem keres, ha eltűnik, érts belőle. Könnyebb eltűnni, mint egyenesen fogalmazni és hallgatni a szemrehányásokat, kielemzéseket.)
Szóval nekem nem dolgom fű–fa–virággal kapcsolódni, segíteni, lelki támasz, reménység, megértő fül lenni. Mert a kapcsolódásból zaklatás lett.
Jogod van viszont a saját talpalatnyi helyedhez. Ha más lép be oda, ha ő akar valamit, és nem hivatalból dolgod ő, akkor jogod van az integritásodhoz. Ahhoz, hogy megválogasd, ki lehet a közeledben. A nyugalomhoz is. És nincs ilyen, hogy de őt kitaszították és milyen magányos, és bízik benne, hogy te majd megérted. (Tibi!)
Nem megyünk túl sokra ezzel persze, hogy jogod van, mert mire mész egy kikényszeríthetetlen joggal? Mi van, ha senki nem viselkedik e tisztelet jegyében, röhögve használnak? Mégis fontos. Hogy tudd: ha valaki zavar, ha időrablónak, negatívnak érzed, akkor nem te vagy a bunkó, nem neked kell akrobatikáznod, sem őrlődnöd ezen. “Tilts le.” Bazmeg, inkább ne írj, ilyen egyszerű. Elemi jogom, hogy ne nyaggass.
Lehet szólni, jelezni. Nem, nem elég ignorálni, udvariasan hárítani. Nemet kell mondani, Megkérni, ne írjon.
Viszont nem kell megmagyarázni. Nem kell érveket felsorakoztatnom, és nem kell, hogy ő arra rábólintson, hogy “ja, így értem, igaz, megyek is”. Én bedőltem ennek, hogy akkor lehet csak igazam, jogom, ha megindoklom, ő pedig elfogadja. Dehogy fogadja, hiszen ő nyomul. Akar valamit, tőlem vagy a környékemen. Nem biztos, hogy szerelmileg, hanem mondjuk egózni, legyőzni, önigazolni. És ezért nem fogadja el, amit kérek, vagy nem vesz róla tudomást. Bekussol, aztán újra ír.
Azért, mert csak. Nem vagyok ettől rossz ember, és nem baj, ha utálom a nyaggatókat meg a behízott, öntelt fejüket. Nem vagyok gonosz, ha nem akarom azt, amit nem akarok. Nem jár tőlem semmi, nem vagyok anyu, ezekkel az emberekkel csak rosszabb lesz, egyre arrogánsabbak. A rossz érzés jelez, érdemes neki hinni.
TLDR Nem vagyok orthorexiás. Az orthorexia nem hivatalos diagnózis, a DSM-V-ben nincs benne. Talán nem is állapot. Azoknak jön jól, és lődöznek is vele bőszen, akik görbe szemmel nézik, hogy valaki tudatos, nem nyafog, megy neki, amit eltervez, meglátszik rajta a sport, van tudása, szempontja,. eredményei. Az összes hivatalos guru (“a rendelkezésre álló élelmiszerkészlet biztonságos” – Alimento/Meleg Sándor), kövérmentegető, elhízott.
Megvettem csütörtökön az Orthorexia című ismeretterjesztő könyvet, amelyet Renee McGregor RD írt és a könyvem kiadója jelentetett meg Magyarországon.
Az RD azt jelenti, hogy Registered Dietetian, tehát nem orvos, de nem is önjelölt okos, és nem csak nutritionist. Az orthorexia jelenségét elsőként egy San Franciscó-i orvos írta le 1996-ban, Steven Brathman azokat jellemezte így, akiknek rögeszméjévé vált az egészséges táplálkozás.
A könyv bemutatja az egészséges-tökéletes étkezés és edzés hajszolását (röviden ez volna az orthorexia), továbbá az orthorexia és az anorexia nervosa, a bulimia nervosa, valamint a kényszerbetegségek hasonlóságait, sok esettanulmánnyal és részletes magyarázatokkal. Bővebben… →
Népnek azokat nevezem, akiket a neten olvasok, ez nem szép tőlem, és torzít is, de abban biztos vagyok, hogy a kommentelők, akiket most ekézni fogok, megtestesítenek egy jellegzetes gondolkodásmódot, illetve ezt fel is erősítik, kihangosítván.
A nép mástól várja a megoldást.
A nép élete nyomorult, hobbija a panaszkodás.
A nép csodálni és követni akar valakiket.
A nép öntudatoskodik: neki jár az, amit magának elképzelt. A demokratikus illúzió, hogy ha a neten látod, akár a tiéd is lehet a Bármi. A menőség, a státusszimbólum, a fancy, az árkedvezmény. Legyen minden héten kutyavásár! Ha nincs, szétszedi az ő imádott, addig körbenyalt szervezőjét. Bővebben… →
csak az olvassa. én szóltam 