énmárkák

Az énmárkák építését mint jelenséget én nem bírálom. Általában azt gondolom, hogy nem szerencsés “juj, mi ez már megint” módon, morálisan tekinteni a létezőkre, mert ebből az attitűdből az lesz, hogy nem érted, mi van körülötted, nem lesz fogalmad arról, amiben élsz (aka megöregedés, beszűkülés, korlátoltság). Ezt egy blogger nem engedheti meg magának – de egy “sima” gondolkodó ember sem.

Tehát: értem, hogy sokan építenek énmárkát, és ennek szerepét, célját is. Nem tartom ördöginek ezt az egészet (ahogy a sorozatokat sem, ez fontos, annak ellenére, hogy az időmet, figyelmemet értékesebbnek tartom, mint hogy rájuk függjek).

Korunk egyik jelensége ez is: a personal brand. Mi ez az egész? Hogyan kezdődött? Hogy működik? Mik a visszásságai? Kérdezi az újságíró, és utánajár, megfigyel.

Amit én szóvá teszek: minálunk Magyarországon rettentő ügyetlenül zajlik ez (is). Gondoljátok már át, miben hisztek, mit képviseltek! És akkor az legyen.

Netes és médiaszereplőknek felépítenek egy személyes brandet, ők maguk vagy a mögöttük levő szerveződés. Ez egy tudatos folyamat, vannak neki szempontjai, kritériumai, technikái, tudománya, tanulságai, ára is, tehát nem csak az van, hogy a nagy önmegmutatási késztetésben írom magamról, fotózom, amit gondolok, ahogy esik, úgy puffan.

(Mielőtt bárki megkérdezi: én bloggerként nem építettem énmárkát, mert az megnyesné a szabadságomat. Nem is élvezem az énmárka, az üzletté tett önkifejezés előnyeit. Én valóban azt írom, ami épp eszembe jut, nincs konkrét célom, és nincs követőszerzési, számolgatási kényszer sem rajtam, nem tett belém senki pénzt, nem vagyok hirdetési felület, nem termel bevételt az, hogy mennyire vagyok szimpatikus, elfogadott vagy épp botrányos. Én ennél eggyel, sőt, kettővel amatőrebb vagy szabadabb vagyok. Tehát nem magamat hasonlítom össze velük.)

Figyelek egy sor olyan netes szereplőt, aki sokakra hat. Életmódváltó beszámolókat, dietetikusokat, stylistokat, vegán gurut, aktivistát és még sok mindenkit.

És időnként feljajdulok, és azt szeretném mondani nekik: soha nem lesz érvényes üzenet az, hogy szarul vagy. Akár deklarálod a nyomort, akár harsány ruhák, utazások, lokálban lőtt szelfik mögé rejted, ez nem működik. A nyomor, a vekengés, a szarul kinézés, az elhízás, a rossz életminőség, a saját vállalt céljaid meghekkelése sosem lesz szexi. Erkölcsi tartalma sem lesz. Mindez a pszichológusodra tartozik. Nekem ne akarj emberi meg gyarló lenni, hanem csináld, amit ígértél.

Ha énmárkát építesz, ami ugye egy tudatos, céllal bíró folyamat, az nem lehet a te számodra terápiás célú meg önbizalomerősítő.

Ami komolyan szemöldökfelszaladós: mindig az van, hogy kijelentik nagy önbizalommal, hogy ők csinálnak valami fontosat, példaértékűt. Juj, most aztán fittek lesznek vagy művészek; legyőzik a betegségüket, startupot indítanak, vagy vegánok lesznek. Ebbe beletolnak egy csomó energiát, infókat osztanak meg a témáról, motiválnak, tanácsot adnak, szépen lefotózzák, állandóan ezen pörögnek. Aztán telnek a hónapok, csökken a lelkesedés, visszatér az, ami a lényegük: a tökéletes középszerűség. Pont olyanok, mint mások. A feladók. Ebben mi az érdekes?

Mi mást tehetnének? Játsszák el, hogy nem adták fel? Dehogy. Hanem ne adják fel.

A Forbes, a kapitalizmus e siralmas reklámfüzete (G. megfogalmazása) másfél évvel ezelőtt csinált egy összeállítást Magyarország legbátrabb embereiről. Volt köztük, aki coming outolt, de olyan is, aki hagyta elveszni sporteredményeit, és simán elhízott.

Mert nem csak a lobogás fakul, hanem belebuknak. És akkor előveszik, ugyanezzel a megható harsánysággal, hisztivel, hogy ők is emberek, ők is botladoznak ám, nehogy azt higgyük (egyébként nem hittük, tudtuk, hogy felszínes az egész vállalás), de nem az a kudarc, ha elesel, sőt, az maga a siker (már ilyen mém is van), és mindig fel kell állni… Lehet velük azonosulni. Az átlagos netező, akinek csak szalmalángjai vannak, ha egyáltalán csinál bármit, pompásan tud velük azonosulni, mert a lelke mélyén gyűlöli a valóban kiválóakat. Az énmárka-figurák pedig sorolják a mentségeiket, magyarázkodnak, műmeghatnak, még több utómunkával tesznek fel még soványítóbb képeket. Ezt is eltanulja az egyszeri ember: ő se tökéletes, látod?

Csak komolyan kéne dolgozni.

Ez a bajom velük. Mennek a nagy szövegek, a leereszkedés, a menőzés, a hálás vagyok, hogy részt vehetek ebben a projektben és csodálatos embereket ismerhettem meg féle sunyi dicsekvés és nyalogatás, és közben egyszerűen önmagukhoz is kevesek: nem azt élik, amit képviselnek. Nem élik a jó kinézetet, az ízlést, a magukkal való törődést, a böjtöt, az egészséget. Amit vállaltak.

És az valahol nagyon csúnya játék, hogy azzal legitimálom a netes jelenlétemet, hogy én az egészségért, másokért, a prevencióért dolgozom, lám, hírességek is velem vannak; segítek az embereknek, ügyet képviselek (legitimálni eleve azért kell, mert amúgy tökéletesen középszerűek a képességeim! különben a teljesítmény beszélne), de várjatok, a mondat folytatódik: miközben vedelek, vagánykodom, félrekajálok, és csak akkor edzek, ha arról fotó készül, ha őrült jól néz ki a szettem, ha életművésznek gondolom magam, tökéletesen konform stílusban, vagy ha híres ember van velem.

De még az sem okés, hogy mártírt játszom, hogy milyen kemény meg kitartó vagyok, miközben a seggem alá tolták a teljesen átlagos edzést, csak oda kell mennem. Amikor privilegizált emberek hisztiznek, hogy egy óra sport, öt kilométer futás mennyire kemény. Fúj! Legalább ne az egészséges életmódot akard képviselni ilyen alacsony standardokkal.

Megmutatni, hogy kövér vagy, nem bátorság, és még ezen felül is rettentően nevetséges, ha közben beszólsz a kockahasra meg a tökéletes testekre.

Eljátszani, hogy te lázadó vagy és leszarod, miközben kínosan követed a trendet jól kinézésben, eszmékben, életstílusban, eredetinek állítod be magad, miközben lelested amerikai instákról, és pont akkor vagy szexi és zero waste és minimalista, amikor kell… ez bizony gáz.

Hirdetni a testi-lelki egészséget, “segíteni az embereknek”, miközben te magad nem haladsz semerre ezekkel a módszerekkel (vagy ezek a módszerek betarthatatlanok, alkalmatlanok?), sőt, nyilvánosan hízol a duplájára, és ezt az egészet fizetett együttműködésként tolni… rettenetes.

Amikor épp béna vagy, akkor azonnal előveszed, hogy te is csak ember vagy, küszködsz, elbuksz Ja. A középszerűséget, sehova se tartást, divatoknak való behódolást feldíszítve, szétvagánykodva rásózni a közre, merő szereplésvágyból és haszonszerzésből… A tipródásod pontosan olyan, mint azoké, akiket tanítanál, segítenél, csak profibban fotózod le, és pénzt keresel az igehirdetéseddel.

Az üzenettel felelősséged van. Milyen alapon és jogon “beszélgetsz” meg adsz tanácsot, mikor süt rólad, hogy bebuktad az életet?

A profi önmegjelenítés nem jelentheti azt, hogy teherletevésre, vigasztaló narratíva gyártására használjuk a nyilvánosságot. És aki szerint ez a tökéletesség hajszolása, vagy én azt mondom, hogy nem szabad hibázni, annak igen alacsonyan van a mércéje.

3 thoughts on “énmárkák

    • Itt ülök a forgatáson, A kategóriás színészek között, akik radioaktívan léteznek. És a foghíjas, épphogy érettségizett magyar statiszták azt méregetik, hogy XY-nak ronda az orra, WZ pedig nem elég kedves, mert nem lehet vele fotózkodni. A magyar ember a más háta mögött ocsmány, jellemtelen és kreált dolgokat mond, még a hibátlan küllemű, profin felépített géniuszokról is, merő frusztrációból

      Kedvelik 2 ember

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.