Tíz éve vagyok Gerle: 2010. október 1-jén mondtam igent Fertőrákoson.

 

Akkor már megvolt mind a három gyerekem, a kicsi épp fél éves volt. Itt már egy és negyed:

Raffay Zsófi képei.

Ki hitte volna akkor, hogy ilyen lesz az én követlkező tíz évem?

Az ő következő kettője?

A gyerekeink. Ha látná őket most! Begyűjt minden elszállt lufit.

Két pici mozzanatot villatntok fel csak, hogy a karakterét érzékeltessem, mert nem szeretnék nagyon belemerülni az emlékekbe és a feljegyzéseimbe, sem nem tudok erről hosszan írni. Nem is akarom ezt nagyon boncolgatni, csendet akarok. Valójában a túlélés miatt én akkor félreraktam és csak később, áthárítva éltem meg a gyászt (a Michael Jackson-korszakban, 2013 őszén, nem aludtam abban a hónapban százötven órát se), de valós időben a rákos félévéről és a gyász első hónapjairól sokat írtam és nem tettem őt termékké meg pajzzsá. 

János az olvasóim élménye is lett, van itt verse is, sőt, ez is, de főleg a róla szóló történetek által.

Az egyik mozzanat, hogy 1973-ban ő politikai gyülekezésnek értelmezett március tizenötödikézés miatt harminc napra elzárást kapott. És amikor úgy érezte, szólni kell, akkor kemény, ám udvarias levelet írt Kádár Jánosnak, hogy a börtönkoszt nem kielégítő. Volt is nagy éjszakai raport, ordítás erre pár nappal később.

Ez egy nagyon jellemző történet, a bátorsága, a civilsége és a naivitása. Egyébként megúszta. A börtönkoszt nem javult nyilván. Szerettem gy mesélni, hogy onnantól Gundel, de ez íróilag is ügyetlen lenne. Nem tudom az igazságot.

Ennek a levélnek egy piszkozatát találtuk aztán meg ikésőbb, és az így kezdődött, tehát 1973-ban:

Tisztelt Uram!

Na, és ez a punk.

Nem tudom, írtam-e már erről. Vagy az írókboltja kőpárkányára évente ragasztott matricáiról. Ma már tudom: ez művészet.

Jánosnál egyenesebb, nemesebb, emberileg és testileg szebb lényt nem ismertem. Nem véletlenül vele házasodtam csak. Kénytelen volt mindenkit szeretni őt, az antiszemiták is. Ő azt vallotta, hogy ha valaki örül, akkor a világnak jobb. Lelkesedett, ha másvalaki boldog és aktív volt. Csodálta ifjú szemmel, ami szép, jó, erős volt. Én ebben éltem. Így örült volna az én edzéseimnek, futásaimnak is, ami persze, ha ő él, nem lett volna, vagy nem ilyen. És Lőrinc bátorságának, meg nem törhetőségének is örült volna. Ahogy a fiam pontosan tudta önmagát, és hogy nem kell becsicskulnia tanárnőknek, intőknek, nem ezen múlik a lényeg, sem a jövő, abban nagy része van Jánosnak. Mert János volt a meg nem alkuvó.

A szavai, humora most Juliból buzognak föl.

Nem tagadva azt, ami nehéz volt vele. Én ugye naplót, leveleket írtam, nem áll módomban felejteni a nehezet. És azt sem tagadva, ami sorsszerűen kibékíthetetlen: a család rosszallása és gyűlölködése, hervadt nők áskálódása.

De vállalta. Azt is, hogy kitúrták, lejáratták. Értünk vállalta. Ő nem félt ettől.

Beleviszel engem ilyen őrült vállalkozásokba, és a végén mindig kiderül, hogy igazad van. Ó, volt-e még, aki ezt el tudta ismerni? Nem volt. Én maradok a fura.

János nem lett kispolgár mellettem, nem fékezett engem, nem bántott és nem korlátozott, amiért vadló vagyok. Itt is van egy történet.

Eléggé megnehezítette ez a kvalitás az én további életemet, szerelmeimet. Nem is nagyon sikerült. Még most a legszebb, ami van, és szeretnék egymást, ebben biztos vagyok.

Amikor már meghalt, és eltelt egy-két év, én megszűntem az ő világának. Ami nem is baj. Szétesett minden. Világnézeti döbbenetek, pálfordulások, anyagiasság, rágalmak és a többi. Nem tett jót az itt szaglászó, morzsákból mohón találgató aljanép sem.

Mindig irodalmian, szépen írtam róla, nem érdemelte ezt.

Őt is bemocskolták azok, akik nem tudták elfogadni, megérteni, miket írok. Holtában végigrángatták a szutyokban, a fényképeivel szórakoztak, leöregezték az aljasok, lealacsonyították a házasságunkat a libák.

Hát, ilyenek vagytok. Amitek nincs, főleg horizont, azt bemocskoljátok.

És a nevet is. Pedig az fehér. És intakt. És leronthatatlan. És János imádta, hogy én írok, erős vagyok, kimondom az igazat, mert ő is ilyen volt.

Én maradok Gerle és maradok blogger.

Majd írok mindenféléről, nagy a zaj, ma csend van. Holnap emlékkört futok a sírkertben, teszek egy kavicsot a sírra.

Amúgy nincsenek ott a hamvai, csak a felirat meg az urna, mert ő nem ezt akarta, sőt, felirat lenni sem akart. Most már ezt se félek elmondani.