hogy lehet ezt kibírni 2.

A bejegyzés első része: hogy lehet ezt kibírni 1.

Arról írok, milyen halálig kísérni azt, akit szeretünk, és utána milyen az élet.

Sok feladat, kicsi gyerekek, rengeteg teendő, félelmek és elkeserítő emberek.

A listaírásra szánt papír nagy volt, de annyi minden került rá, hogy én már nem fértem az aljára se. Természetes: én nem vagyok fontos, most a gyógyulás a fontos — a nagynéném szerint –, meg a gyerekek.

Nem ettem, nem mostam hajat, nem aludtam, nem volt időm elgondolkodni semmin. És volt egy pont, amikor nem ment tovább.

De nagyobb papír nem volt a listapapír-szaküzletben, hát beírtam magam mindenki elé.

Mert az kiderült, hogy senki nem fogja átkarolni a vállam és gyengéden a füles fotelhez kísérni: pihenj egy kicsit, Éva. Ha én nem figyelek és gazdálkodom jól az erőimmel, akkor tuti az elmeosztály. És ezt nem engedhettük meg magunknak, mert ha én nem vagyok, akkor semmi sincs, nincs család, nincs betegápolás.

Így lettem tudatos.

Ezért aztán, nem is ekkor, 2012-ben, csak nem akarom összekeverni a történeteket, szóval még 2010 őszén történt valami, egy műtét, egyébként, amikor ezt felismertem. Dávid hét hónapos volt. Megálltam egy pillanatra. Számot vetettem. Elkezdtem sportolni, és igazán szép holmit venni, általában, befejezni ezt, hogy ugyan, nekem minek, megvagyok én anélkül is. Nem vagyok. Megszerveztem, hogy segítsenek.

Szóval esetemben nem arról volt és van szó, hogy én egy szép, fiatal, jóléti nő vagyok, aki kellemetlenül érzi magát, ha nem ápolt a körme, és mindig is adott magára, most is. Nem, én igen puritánul éltem, nem zavart, ha nem szép a körmöm. És akkor, halálközelben nem az életélvezet volt a célom, hanem a túlélés. A legnettóbb túlélés, egyben maradás.

2012-ben bekapcsolt ugyanez: sport, szép holmi és írás. És akkor sok segítséget kaptam angyalszerű barátaimtól, ovistárs-szülőktől. Sosem feledem.

Minden nap megszerveztem, minden nap mentem a kórházba, és nem érintkeztem a Gonoszakkal. Sportoltam, írtam. Így bírtuk ki.

Most már az is cél, hogy sokáig éljek egészségben. Ezért megyek szűrővizsgálatra, ezért nézettem vérképet, szívultrahangot. Egy élet van. És egy szülő. Ezért nem mindegy, mit eszünk, mivel töltjük a szabadidőt.

Hogy János meg fog halni, azt nem tudtuk, így nem mondta ki senki. Annyit tudtunk, nem hat a kemó, és olyan a vérképe, hogy a donorvér is hiába. Én kértem: ha nincs olyasmi a kórházban, ami csak ott lehetséges, akkor legyen itthon. Ő még értette és akarta, a tudatánál volt, amikor hazahoztuk. De soha nem beszéltünk erről, hogy meghalni hoztam haza. Csak azt kérdeztem az orvostól, aki szintén transzcendens lény, hogy hogyan itassam. Azt mondta, ne itassam. De hát kiszárad. Éva, sokkal nagyobb bajok vannak annál. Nincs már keringése.

De most várunk, és majd lesz újra fehérvérsejtje, meg vörös, meg trombocita, meg tavasz, és elutazunk. November végén összeírta a következő évre, hova utazunk. Oda mind. Alsó-Csehország. Toscana. Kemó nem, persze, nem, de egy kicsit legyen jobban.

amikor még

amikor még

cropped-kc3a9zhamv.jpg

Nem tudtam, hogy meg fog halni, nem kérdeztük, mennyi van hátra. Az élet olyan, hogy mindent kitakar.

És december 4-én.

A Betegaférjed és az Özvegy szerepét nem csak én képzeltem el, mások is. Mindenki ilyen lírai zenésen, szomorúan képzelte. Gyenge, szánandó, összeomlott.

Most már értem, miért mentél akkor színházba. Ezt mondta egy frissen sorstárssá lett barátnőm.

Nem olvasom János írásait, könyveit. Nem nézek fotókat, mert ő nem ott van. Nem bírom még ezt, néhány év lesz, mire újra merek. Viszont szeretek olyanokkal találkozni, akik ismerték és elevenül beszélnek róla. És azokkal, akik láttak minket családnak.

A többieket hagyjuk, elkeserítő, elképesztő, nem csak velem szemben, sőt, főleg nem velem szemben. Mindenki olyan nagyon jól tudta. Arcbamosolygás, anyagi követelések, hagyatékfirtatás, vádak és pletykák. A látszatra sem figyeltek.

Volt idő, a nagy üresség után az első hónapokban, amikor úgy éreztem: amit intézni, bírni kell a kongó univerzumban, a hamvasztás, a hagyaték, rokonok döbbenetes viselkedése, a kisgyerekes mindennapok, ovikeresés — csoda, hogy még megvagyok, és igazi érdem, hogy nem lettem alkoholista, sem semmilyen önpusztító megnyilvánulásom nem volt. Mentek a napok, később tudtam aludni is, fogyott egy-egy szem huszonöt milligrammos xanax. Az ügyintézés végül is nem nehéz. A végére jártam mindennek. Átírattam a gázórát, megszüntettem a telefonelőfizetését, válaszoltam néhány e-mailre, elindítottam az özvegyinyugdíj-igénylést, volt, aki velem tartson, találkoztam szívének kedvesekkel, szerveztünk szakmai és otthoni megemlékezést. Beszélni is megtanultam róla, nyugodtan, rutinosan — a szavak könnyen mennek. Ám ami mögötte van. Mennek a napok, mindig van valami, az ég moccanatlan, felhős, napos, hideg, nem látszik a boltja.

Csak a fáradtság. És hogy mindez nem vállvetve többé, nincs már válla, se annak vetése, nem osztható meg, nem vagyunk együtt ellenük és értük, nem mondhatom el, nem ölel meg, teljesen egyedül vagyok, egy szem felnőtt, persze, a gyerekek, a gyerekekért érdemes, és ők öröm… hát, vessen meg, akinek van képe, de nagyon sokszor ez úgy néz ki, hogy nem érdemes és nem is öröm, hanem kell. Nem lehet nem bírni, de akkora kapacitás hiányzik, hogy nem bírom.

Írtam, mert akkor már író voltam végképp, és ez megtartott, rendbe rakta zilált lényem a betegségben is és utána is: írok, vagyok, nem adom fel. Az írás életjel, életerő, életmód, életszag.

Nem is nagyon volt más választásom három gyerek főállású anyjaként, mint itthonról végezhető, minimális infrastruktúrával járó, kötetlen és örömteli munkát végezni. Micsoda luxus! Diliházban lennék, ha be kellene járnom valahova, rohangálni, és az ottani stresszt is elviselni, igazodni, nem autonóm módon hozni a döntéseket.

Mert az élet ez: előrelátás, tervek és mindegyik összedől. Legyenek megvíva a csaták, és legyen itthon béke, szabadság és egyetértés. Tiszta ruha legyen, számlák befizetve, határidők, fűtés, takarítás, javítsák meg a nyomtatót. Legyen jó gyerekkönyv és -társaság, napirend (jajistenem), legyen elég program és közelség és ép idegzet, térdhorzsolás-sírás iránti őszinte figyelem, meg hogy mi bánt, mondd, viszont ne rugdoss! Hátralépni egyet agyilag: nem akar kikészíteni, csak fáradt/fázik/éhes. Miért csikorgatja a fogát álmában? Nem vashiányos-e? vitt-e bérletet?

Én nagyon elégedett tudok lenni, ha valami pici ecsívment nagy ritkán összejön. Optimista alkat lévén, épp ügyesen hátradőlök, hogy reggelre még van két joghurt, és akkor bejelenti, hogy ő éhes — duplavacsora. Lefekvésszabotálás, vízkipacsálás. Most egy kicsit hadd figyeljek az átutalásra, egy pillanat, elzárom a leves alatt és jövök, szedd össze a legót, te is tudsz kanalat hozni, fújd ki az orrod, a C3 fiókban van a zsepi, kérlek, tedd a mosogatóba, annak a polcon a helye, gyere, sapkát vegyél, menjünk, ne lépj a sárba, ne dőlj oldalra a biciklin, a kutya nem szereti, ha a farkát húzod, elkésünk, óvónő rosszalló tekintete. Nem tudom egyedül megoldani, akkor családsegítő, anyuka, vágja oda. Neki ne legyen gondja, az a lényeg. Mert a családsegítő reggel, az őrület félórájában odajön? Beszédhibás. Mármint az óvónő. (A selypítők miért készítenek mindig különleges nassolnivalót, finomságot, csicseriborsó-fasírtot?)

És nekem cukin nevetgélő, rajzolgató gyerekeim vannak, feltalálják magukat, együttműködőek (hehe, próbálnának nem), tele vannak okossággal, szeretettel és türelemmel (haj, hogy egy kisgyereknek ezt kell! de hát két kezem van és egy idegzetem). Se ételallergia, se boltban kisautóért nyafogás, se viselkedési probléma, se fülgyulladás, semmi, és irtó kreatívak és lelkesek, mert nem vagyok (nem lehetek) plüssmackó sem, aki majd szórakoztatja őket. (Valamit mégis jól csinálok, lehet?) Vannak kényszerek, amelyek előtt meg kell hajolnunk, és akkor béke van. Ki kell vinnem a kutyát, akkor is, ha nincs más felnőtt a közelben. És ha eltörném a lábam?

Olyan szinű ez a hosszú távú elfáradás, hogy ha felharsan, hogy mama!, akkor összerezzenek (légyszi, ne mamázz, csak mondd) (és van, aki anya, anyu! úristen! ny van benne!). Mama: Pavlov kutyájának a csengő szava, bekapcsol, hogy megint valamit kell csinálnom, amit nem akartam eredetileg, reagálnom, felállnom. Mama nem alhatik, nem pisilhetik, nem telefonálhatik. És úgy élem meg a sírást, hogy ez azért van, hogy kikészítsen, nem értem tőle, amit mond, frusztrál, megint konfliktus van, megint a gyengét játssza, pedig fel tudja venni a cipőt egyedül is. Megtanultam ezt kezelni, de akkor is így van.

Szóval, nincs vállvetve többé, nincs kivel megosztani és nincs kinek elpanaszolni. Kiszolgáltatott lettem pont ennek: hogy elmondhassam. És: öröm, közelség, emberek, segítség. Nagyon sokat segítettek, és volt, aki csúnyán visszaélt vele.

Úgy döntöttem, pokolra megyek, mert aki dudás akar lenni… És megírok mindent, amit nem, azt másokra tekintettel nem. De hogy ez nem valami másoknak használó, erős, méltó állapot ám, hanem — hiába vonultam vissza a kastélymagányba –, megnézegetnek, használnak és bántanak, ez nagy pofon volt.

Ugye az megy egy darabig, hogy nahát, itt ez az Éva, és egyedül maradt, és három gyerek, romantikus díszletek, heroizmus, és ez a blog, és fut, és csokoládé és kávé és narancs, és milyen erő, és jé, én is így gondolom pont, és őszinték vagyunk, lelki társak, együtt rezdülünk. Ez nem fenntartható. Ezt nem lehet hosszasan érezni. Előbb-utóbb piszkálni akarják azt, hogy jó nekem. Miért is? Nekik miért nem? Ha én igen, akkor esetleg ők is, akkor, lám, nem is olyan bonyolult. Fedezet nélkül is, majd ők is. És biztos, hogy nincs itt valami csalás? Valami nagy másik oldal, titok?

Van. Az, hogy ember vagyok. Amúgy nem bonyolult, annyi, hogy ezer apróság eredőjeként velem történt ez, belőlem következett, és hogy nagyon sokáig figyeltem, mire egyedien láttam a világot, elég bátor lettem, hogy elmondjam, amit látok, és hogy legyen elég szavam és szép szintaxisom.

Kultusz, rajongás, vakító, nagy közösségi élet. Én az egyik oldalon, ő a másik oldalon, ő szeret, tanul tőlem, kereste a kapcsolatot, segít. Egyszer csak barátnők vagyunk, ennek megfelelő elvárásokkal, frusztrációkkal, zavarokkal. És akkor már nincs privát szféra: tanácsot ad és helyelenít, futásmódszert ajánl, a seggem a téma, és hogy nem hallgatok rá, azon nyílt kommentben szörnyülködik sunyin. Vagy: igazából mi hoztuk össze a blogot. Nem is olyan nagy dolog ám. Éva más munkájából él, jókor volt jó helyen, kihasználja az olvasóit, ja, és hazudik.

Én csak nézek: én sose hatódtam meg így tőled, nem kerestem a kapcsolatot, nem akartalak megmenteni, ki se oktattalak, nem akartalak leleplezni, és főleg nem beszéltelek ki soha. Kellek nekik a saját céljaikra, úgy érzik, nekik szól, amit írok, aztán jön a nagy leleplezés. Csalódnak, mert nem vagyok megoldás, nincsen megoldás. Valójában a hatodik cé kapcsolt be bennük. Egy időben Hannah Montana menő volt, de most már unjuk, legyen valami új. Megnézegettek, aztán elmennek egy tömbben máshova.

Mit érdekel engem, persze (ha nem barátnő, nem is fájhat, ugye?), nem kötelező se engem szeretni, se olvasni. Csakhogy elterjesztik, hogy lelepleztek engem, és hogy a szerkezettel bírók már mind itthagyták a blogot, csak a gyengék maradtak, és hogy sajnálnak engem.

Nem volt konfliktus. És pont fordítva történt. A kiegyensúlyozottak maradtak, vagy akik tudják kezelni az érzelmeiket, és a csodaváró, pár hónapig rajongók mentek el és állnak velem szóba se.

Ha nem lenne kitárgyalva nyilvánosan a magánéletem, rosszindulatú torzításokkal, úgy, hogy attól mások élete is tönkremenjen, nem is bánnám.

Amúgy meg… lehetek-e szerelmes? Én magam szerepválságba kerültem, pedig nem tartok fenn értelmetlen tabukat. De hát szerelem, az vagy van, vagy nincs. És lett, hamar. Rámnéz, visszanézek, és zúgó áradás minden. Más ember lettem tőle, máshogy más ember, mint Jánostól. Olyan, aki meglátja az ég alját, jólesően feszül a vádlija, eszébe jut a Goethe-sor, és élni akar és örülni, nagyon, már biztos.

Iszonyatos tabu ez az egész. Ezen a pályán csak az összeomlás focizik. Mindenki nagyon kedves, gyengéd, aggódik, de ha meglátják, hogy tökéletes rajtam a zöld és a narancssárga együtt, vagy ha utazom, ha finomat eszem, ha felújítom a konyhát, elnémulnak. Ilyen nincs. Tán nem is szerettem őt. Tán víg özvegy vagyok. Tán az ő pénzét élem fel. Nekem legyen rossz, én ne szóljak vissza, és akkor sajnálnak és szeretnek.

Hogy én már tudom magam, épp ezt tette velem a halál, ez a túlélés: senki nem szólhat bele, az a tanulság, hogy belül, nagyon finoman, egyértelműen mindig megvan, aki én vagyok? S hogy nekem összességében több örömöm van, és az Úr, miután Illésként elvitte, és én ott álltam kifosztottan, visszadobott néhány kacatot? Megtörölgettem mind, és nagyon szépek. Lehet, hogy nem a halál a legrosszabb — az igaz halál, előtte igaz élettel –, hanem a hazugság, a látszat-élet? Lehet, hogy nem vagyok szánandó? De akkor mi vagyok?

Ez az egész agyalás az öregedésen is, édes istenem. Nagy a seggünk. Egyedül maradtunk. Megöregedtünk. Hát én láttam a halált. S hogy lefutok tizenöt kilométert, ép a harmincegy fogam, hogy egyenes a hátam, nem csípődik be semmim, nem megy ki a bokám, tiszta a bőröm, nem kopott el ízületem, sem szívem, nem vagyok allergiás semmire, nincs migrénem, sem újévi fogadalmam, hogy leteszem a cigit; több rajtam az izom, mint a zsír, zubog a vérem, érdekel a világ, nevetős maradt a szemem, és zúg az erdő, és van mit enni, és három ép és szép és elkép’ gyereket nevelek, és hogy vannak mégis igaz emberek — hát én tudok viszonyítani. Én aztán nem sírok, hála reszket bennem, és vigyázok rá.

32 thoughts on “hogy lehet ezt kibírni 2.

  1. Most igazán semmi építő vagy innovatív vagy ilyen izé nem jön ki belőlem, csak olyan jól esett ez az írás, mint nem is tudom, leírhatatlan, valahogy benne van, ami kell(ene). Mármint, hogy igen a kulcs az, hogy loving what is és ennyi! “S hogy lefutok tizenöt kilométert, ép a harmincegy fogam, hogy egyenes a hátam, nem csípődik be semmim, nem megy ki a bokám, tiszta a bőröm, nem kopott el ízületem, sem szívem, nem vagyok allergiás semmire, nincs migrénem, sem újévi fogadalmam, hogy leteszem a cigit; több rajtam az izom, mint a zsír, zubog a vérem, érdekel a világ, nevetős maradt a szemem, és zúg az erdő, és van mit enni, és három ép és szép és elkép’ gyereket nevelek, és hogy vannak mégis igaz emberek — hát én tudok viszonyítani. Én aztán nem sírok, hála reszket bennem, és vigyázok rá.” Személyeskedni sem akarok, de ez fontos. Nagyon.

    • Nekem is ez és hogy néha egy szóra, mondatra, gondolatra együtt rezdülünk. Nekem ez volt fontos, amióta olvasom ezt a blogot és most is, és ez a sorozat az én elmúlt évemet is leírta… És a futás és hogy most már legyen nekem (is) jó és nem érdekelnek a Gonoszok és nyáron elõször jött rám a jó pár éve talonba vett szkinnidzsinszem… Ez mind, és mindezt köszönöm, Éva és Kalüpszó!

  2. Akkora ereje van ennek a bejegyzésnek, hogy beleszédülök. Néha tényleg felemel, néha tényleg fáj amit írsz, nem ellenem írod, nem nekem írod, csak van és olvasom és elsodor. Nagyon erős írásaid vannak, erős érzelmeket kiváltóak, gondolkodást serkentőek. Sokat fejlődtem, téged és az olvasóidat olvasva. Haszonélvezője vagyok a nehézségeidnek, nem szörnyű dolog ez tőlem? Örülök a létörömödnek, szívből. 🙂

  3. Mindig az a kedvencem amikor jön a felsorolás a jó dolgokról, olyan lendületet ad, mint egy refrén. Ekkora volumenű szövegek, és erre valaki e-mailt ír arról, hogy a kávékapszulád nem bio?

  4. nem tudom hogy lehetett kibírni. 😦
    nekem minden szín tetszik, ha jól érzed magad benne. ❤
    ez a fénykép nagyon szép, egyik kedvencem.
    (most szaladok)

    ez a

  5. Ércsük és egész picit ráismerni is vélünk a jelenségre, én aztán simán elhiszem hogy ezt hozta ki, mért ne hozhatta volna, és ami volt, igaz volt és ezt bizonyítja minden utáni mozdulat.

    A sztereotip szerepek, amiket játszani kéne ha valami történik, té vagy tova, a pluszok vagy a mínuszok (ee, ki dönti el melyik melyik, bár néha elég egyértelműen látható, tény) irányába történő jelentős elmozdulások. És a hökkenés, ha nem az történik. Az el nem hivés, a csalás keresése minden sarokban, ami meg tényleg csalás, az meg be van pippantva, csontig, sokszor, kikérve magának, ha valaki csendben megjegyzi, hogy hát de.

    Aki dudás akar lenni…..hát ja, ingyen nincs semmi, semmiből nincs semmi, és amiből meg van, hát mit csodálkoznak annyira, ugye a jó papám mondása az volt, hogy hát sok munkával-erőfeszítéssel elérni valami feltűnőt, az igen, de az lenne az igazi feltűnő, hogy kevéssel! de azt ő se tudja, hogy kell. (és te se tudod, láthatóan,meg én sem, meg a legtöbbünk…)

    és persze néha, váratlanul átölel a mindenség, pont olyan logikátlanul, ahogy megnyílt korábban alattad a föld.

  6. Ritkán szólok hozzá. Nagyon sok olyan bejegyzés van, ami a megjelenésekor a kedvencemmé válik és megállapítom, hogy mostanig ez a legjobb, legszebb, legtartalmasabb. És aztán jön egy következő, amelyik minden addiginál jobban tetszik. Azt hiszem, hogy a tegnapi és a mai bejegyzés után nehéz lesz ennél szívhez szólóbbat és csodálatosabbat írni. És azt is hiszem, hogy Éva számára ez sem lehetetlen.

    • Közben én is nagyon benne vagyok, rágom a hajam, hoznak még egy kávét, aztán elégedetlen vagyok, kirakva, elolvasva, nem elég jó, sajnos, de örülök, ha az, aki nem vajúdott, átlát a magzatmázon.

  7. Köszönöm ezt a két gyönyörű bejegyzést, és a sok erőt ami sugárzik belőlük.
    Ez ütött: “Lehet, hogy nem a halál a legrosszabb — az igaz halál, előtte igaz élettel –, hanem a hazugság, a látszat-élet? Lehet, hogy nem vagyok szánandó? De akkor mi vagyok?”
    Először sok erőt akartam kívánni, de az olyan faramuci lenne, hiszen erős vagy, és egyáltalán nem szánandó.
    Talán inkább küldök egy virtuális ölelést, minden tiszteletemmel együtt.

  8. Egyre jobban kedvelem az igéket. Régebben a jelzőkért voltam oda, aztán jöttek a határozók, majd most az igék. A cselekvő embereket tisztelem, a helytállókat, a gerincüket megtartókat, és sosem támad bennem irigység, mert képzelőerőmnek hála jól látom életük nehézségeit is. Maximum a türelmetlenség kiabál bennem mások életébe betekintve, hogy haladjak már, ne szipogjak és tépelődjek.
    Jó és lényeglátó írást olvastam.

  9. Amikor olvasni kezdtelek benneteket, elképedtem, mennyi okos, erős nő van itt. Kívülállónak, kukkolónak éreztem eleinte magam, mintha nem is lehetne igazán közöm ahhoz, amiről itt beszélgettek. Nagyon koncentráltam, hogy mindent értsek, jól értsek. Figyelek most is, de már nem görcsösen, és rengeteget tanulok az életetek morzsáiból a saját életemről.
    És egyre jobb lesz a tartásom.

  10. Nehéz időszakom van. Minden nap dolgozom azon, hogy ne csússzak szét. Edzek, olvasok, teszek – veszek. Motivál, hogy itt is látom, vannak keményebb helyzetek…
    Az erősebbek maradnak. Ehhez erő kell.

    Nagyon fontos dolgokról írsz. Arról írsz, amit Csíkszentmihályi már fél évszázaddal ezelőtt megfogalmazott tudományosan. Hogy a Flow a létezésünk nélkülözhetetlen része. Áramlás nélkül depressziósak leszünk és elhagy bennünket az életerő.
    Feldmár azt mondja, hogy “depression is opression”.
    Nem hagyod, hogy elnyomjanak és ebből fakad ez az erő.
    Arccal, névvel léptél ki a mátrixból.
    Ez annyira szokatlan, hogy csak nézek és hápogok.

    Nagyon bátor vagy. Ennyire nyíltan felvállalni, hogy hazugság szinte minden.
    Hogy a Juci néni neheztelése, a kényszeres bilogozás és hibakeresés, ezek mind hamisak. Mérgeznek a jóakaróink.
    Csak azokkal érdemes, akik a szeretet oldaláról közelítenek felénk.
    Itt téged sokan szeretnek. Szerintem.

  11. Némiképp off, de muszáj elmesélnem, hogy azt álmodtam hogy nálad vagyok a konyhában, mosogatok és közben beszélgetünk! Nagyon jó kis álom volt! 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s