temetőbe mentem cézárért, nem dicsérni

Idéntől hagyománytisztelő vagyok: felnyomtam a két gyereket a biciklire, a harmadik odabuszozott, és anyai ági családomat meglátogattuk a Farkasrétiben, három darab sírra helyeztük a kegyelet virágait. Megyünk, mindenki megy, és az most nem zavar.

Szerda este kivittem az állatot a csillagos ég alá, a néma erdőségbe ide az utcánkba, és a merőleges, meredek úton megjelent egy bicikliscsapat. Szépen kivilágítva, beszélgettek, ami érthetetlen, tényleg kemény az aljától. Nézem őket, várom a kutyát, aki szaglászik, szarik, zacskó a kézfejemen. Azt mondja az egyik bringás: bemegyünk a kopasz csontvázakhoz. Némelyik szürke a kemótól szegény.

Megüt a mondat. Ritkán érzékelem, ami van és ami volt, ennyire élesen. Ha volna még az a szürke, nagyon sovány, hegyessé vált orrú! Csak úgy feküdne az onkológián, mellette infúzió, ásványvíz, karóra, papírvatta, leveske hungarocelldobozban, tetővel, “kímélő” és a neve, kis cetlin rajta, mobil, füzet, golyóstoll, újság, papírvatta, vesetál. Örök krákogás, iszonyatos váladékok. De van még, meglát, örül, van még szó, tekintet, figyelem, poén is. Csak így volna! Ez még levés, és az a nagy különbség, nem az egészség és a rák, hanem a van és a nincs. Az a döbbenet.

Közben tudom, sok baráti segítséggel is irreális lenne így az élet, nem bírnám, nem szervezhető, negyvenórás napok kellenek hozzá és kétórás alvásigény. De volna! Ó, csak volna, száguldanék én a Kékgolyóba naponta. Nincs.

Volt. Nagyon intenzív volt, túl kontrasztos kép, csak az éles vonalak maradtak, a többi eltűnt. Milyen lett volna neki élni még három hónapot? Rosszabb lett volna? Hát fél évet? Nem a rákba halt bele, hanem a kemó mellékhatásaiba: megölte a vérsejtjeit. Hát éppen létezőként, örök aggályokkal megmaradni, az milyen lett volna? És mivé lettem volna én úgy?

Eltűntek a biciklisek a kanyarban. Akkor, ott a hűs kutyacsendben határoztam el, hogy elmegyünk a temetőbe. Tömeg van, és most megyünk. A fények miatt, a misztikus hangulat miatt. Pedig ő nem is ott van. Ő sehol nincs: a Balaton vizében van, vagy a partjainál, és még a Fertő-tóban is.

Néz itt most. Nem engem, Julit. Dávid baba az ölében. Készíttettem Raffay Zsófi 2011. augusztusi családi fotóiból több nagyítást és két vászonképet. Ülünk a kertben, bukolikus idill, kigyúltak a fűszálak.

Döbbenetes, hogy emberek nekivágnak személyautóikkal. Töményen mutatja meg az autós abszurdumot, áll a sor már a Rácz Aladár úton. Tobozkoszorút és elektronikus mécsest tesznek a csomagtartóba a golfkészlet mellé, beültetik a nagyit, és behajtanak kettőszáznyolcvanért, permanens életveszélyt okozva a tömegben. Miben bízott, aki kocsival indult neki? A főbejáratnál rendőrök és polgárőrök irányítják a hatirányú forgalmat, sőt, a temetőből kihajtókkal együtt van az tíz is. Nem érzik a ritmust, vagy csak a kocsisor érdekli őket: ötszáz fős gyalogostömeg toporog a járdán. Aki elégedetlen, arra ráordítanak: be lehet állni dolgozni! Nekem az jut eszembe: mi a jogkörük? És ha a zénadómból, akkor arcból visszavenni. (“Az  én adómból” népérv önjelölt igazságtalanságáról, komplexusoldó funkciójáról készül a bejegyzés.)

Lelakatolom a kerítésen belül a biciklit, aztán három krizantémmal és otthonról hozott gyertyáinkkal feloldódunk a benti embertömegben. Bajor Gizi síremlékénél diszkófényben mise. Átmegyünk a kapun, ó, hányszor mentem itt át, én a temető mellett nőttem fel, mondtam már? Most nem vagyok megilletődve, semmi sem vagyok, néha befelé fülelek, miért nem érzem, amit eddig, pontosabban amiről eddig tudtam, hogy temetőben éreznem illik? A gyerekek amúgy is lekötnek. Elmesélem nekik, hogy itt balra ez a faragott kő, ez a fölfelé mutató két alkar, összekulcsolt kéz, ez hogy megrémített gyerekkoromban, azt hittem, a halott keze. Mesélek a halottakról, az enyéimről és a gyereksírokról. Sötét van. Családi sír: dédszüleim, meghaltak még az ötvenes években, és nagyanyám testvérei. Unokatestvérem ugyanitt, baleset áldozata hatévesen. Hogy emlékszem a hírre, én akkor öt voltam, és ötéves másik unokatestvéremmel narancslét akartunk neki készíteni, hogy feltámasszuk. Virág és gyertya, és ima már nem. Aztán nagyanyám és nagynéném, akik együtt éltek, nagynéném másfél évvel előbb halt meg. Ha visszagondolok az emlékeimre, erős hangulatúak a képek, és érzem a kedélyességüket, életigenlésüket, de női tragédiákat látok, és elképedek, mennyire nem volt szeretet köztünk. A mi családunkban nő nem lehet diadalmas. És nagyapám, neves csillagász, külön urnasírban, Bartók Béla közelében, ő még 1989-ben halt meg, egy gyűrűs bolygó van a sírkövén. Lőrinc világosít fel, hogy nem csak a Szaturnusznak van hullahoppkarikája. Ott egy sír! — kiált fel meglepetten Dávid. Megnézzük még a főnix helyén álló griffet, a közös megemlékezés színhelyét, varázslatosak a fények, ott is hagyunk egy mécsest.

És utána lehet még urizálni és dizájnos helyen cézársalátát is enni.

21 thoughts on “temetőbe mentem cézárért, nem dicsérni

  1. Mi is tegnap mentünk a temetőbe, bringával, én is temető mellett nőttem fel, csak a város másik végén. Soha nem látott apámhoz jártunk évente négyszer. Most jött a lányom is, mindig visszük a gyerekeket. Elkezdett keservesen sírni, hogy nem láthatta a nagypapáját, hiányzik neki. Mondtuk neki, hogy fentről ő látja, mi hogy élünk, és majd egyszer, soká, találkozhatnak odafenn. És azt is mondtuk, hogy szabad sírni. Istenem, milyen nyomora lehetett anyámnak, hogy nem engedte meg magának, hogy sírjon.

    Kedvelés

    • Enyémek sem ismerték a nagyapjukat. Ami rosszabb, hogy a most 25 éves unokaöcsém sem ismerte már. Meg hogy a másik (két) nagyapjukat sem ismerik, pedig ők élnek (egy nemző, egy nevelőapa volt feleségem oldalán). Az egyikkel párszor találkoztak, a másikkal egyszer sem, és nem is igen fognak, ahogy elnézem. Ők valahogy nem foglalkoznak ezzel, úgy látom, tényleg nem érdekli őket, tudják, mi a helyzet, értik is, de nem érzik veszteségnek, hiszen így van ez születésüktől fogva. Aztán lehet, hogy egyszer kiderül, mekkorát tévedek.

      Kedvelés

  2. Nálunk nagy ünnep a Halottak napja, sok halottunk van, és ilyenkor jön össze a szétszórt család. Egy ideje már megvan a menetrend: először a szülőfalumba megyünk, a kicsi temetőbe a domboldalon. Itt nyugszik az ükapám – csak azt tudjuk nagyjából hol, a sírja nincs meg – a dédszüleim, apai nagymamám, és anyai nagypapám, aki tavaly halt meg. A síremlékén húgom által készített kis agyagharang, csilingel, ha megrázzák. A papa azokra az erdőkre lát, ahol egész életében vadászott, az őzek rendszeresen látogatják, lelegelik a sírján az árvácskákat. Gyertya, mécses, cserepes, anyukám által nevelt gyönyörű, színes krizantémok mindenhova – nagy a kultusz nálunk. Gyertyát gyújtunk a falubeli ismerősök, barátok, szomszédok sírján is. Jönnek a rokonok, halkan beszélgetünk, a gyerekek kergetőznek – jó meleg az idő, be-behunyjuk a szemünket és örülünk a napfénynek. Néha elcseppen egy-egy könnycsepp.
    Aztán jön egy másik falu, a család jelenlegi főhadiszállása, itt meglátogatjuk nevelőapám szüleit, nagyszüleit, elhunyt feleségét, fogadott testvéreim anyukáját, másik ági nagypapáját, gyertyát gyújtok a volt osztályfőnökömön és némettanáromon, ismerősökön, volt kolléganőm fián, öcséim focistatársán is. Aranyló napfény csillog a műmárvány síremlékeken. Találkozás a volt óvónéninkkel, dadusunkkal, puszi-puszi, de megnőttetek, melyiktek melyik, mi van veletek. Párom is itt a családjával, ő ilyenkor külön járja velük a maga halottait.
    Aztán irány a város. Az úton tesómmal a kelta emberáldozati rítusokról beszélgetünk, Samhain ünnepéről, és arról, hogyan kötődnek a vérfarkas-hiedelmek az anyarozshoz, és hogy mennyire jó sorozat a Csillagkapu. Megérkezés a sötét, gyönyörűen kivilágított temetőbe, ahol anyai dédszüleim és nagymamám vannak, húgom nemrég elhunyt apósa, még pár rokon. A sírt telerakjuk gyertyákkal, mécsesekkel, gyerekkorunk óta élvezzük ezt a tesómmal, lobog az egész. Teamécseseket teszünk a szomszéd házaspár sírjára is, akiket soha nem látogat senki – hetet, kereszt alakban, ez már évek óta így van. Anyukám családi történeteket mesél a dédi régi szerelméről, testvéreiről, akik szétszóródtak a világban, és Mindszenthy bíborosról, aki egyszerű pap korában a dédiéknél foltoztatta a reverendáját – csak egy volt neki, a műhelyben ült ingben-gatyában, amíg el nem készült.
    Halkan sétálunk, aztán, mint mindig, meglátogatjuk a rokonokat. Beszélgetés a nemrég elhunyt nagypapámról, arról, hogy van-e még gomba az erdőben, hogy hozott a kukorica, mennyi volt idén a vadkár és megérik-e a pincében a félig zölden leszedett paradicsom. Cézársaláta nincs, ellenben rántott csirke van, és isteni finom párizsisaláta, rizs, görögsali, sütemény, vegyetek, nektek csináltam. Az úton hazafelé csendesek vagyunk. Valamiért ez a kedvenc ünnepem.

    Kedvelés

  3. Mi az idén nem mentünk. Szüleimet el szoktuk kísérni, amikor mennek, de ők most már kedden elmentek körbe, nekünk meg aznap nem volt kocsink. Nélkülük valahogy nem gondoltam, hogy mennék. Az itteni temetőben nincs senkink.
    Talán mert sokat süt a nap, sokat is vagyunk kint, meleg is van, és nem érzem a fény hiányát, így nem is gyújtok. Csak gondolok rájuk, és előveszem a régi fotókat.

    Kedvelés

  4. Eszembe jutott egy forró nyári nap, mikor Erdélyben voltam. Ülünk vendéglátónk kertjében, beszélgetünk, egyszer csak elmegy a ház előtt egy zenész banda. Nézünk, mint Rozi a moziban, kinek fognak ezek zenélni a domboldalban. Pár perc múlva halljuk is, hogy a temetőben húzzák. Aznap volt egy rég meghalt prímás halálának évfordulója, és minden évben kimennek a sírjához, hogy muzsikáljanak neki.

    Kedvelés

  5. Mi idén sem megyünk, valahogy azóta, hogy elment mindkettőnk anyukája ’95-ben 2 hónap eltéréssel, – 27-28 évesek voltunk, akkor még 2 gyerekkel – azóta inkább egymásnak sírunk és egy-egy dal, zene, egy fotó ami előkerül, egy étel, egy kirándulás mindig eszünkbe juttatja őket,, milyen lehetne velük, a 3 unokával , de ilyen sohase lesz, …

    Kedvelés

  6. Egyszer a barátnőmmel a Farkasrétiben voltunk (Örkénynél, igen), és arra lettünk figyelmesek, hogy: halk beszélgetés, fel-felkacagás, aztán meg pezsgő pukkanása. Hát de ezt nem illik! Aztán végiggondoltuk, de hát miért nem. Hofi Gézát látogatták így, egyébként. Vajon Ö.I. mit szeretett?

    A tesóimhoz kis macikat vittünk mindig, meg matricákat az urnafalra. Most már nem viszünk matricákat, a tizenkilenc évesek komolyabbak annál. Terméskoszorú, mert sört csak nem vihetünk. Nem igaz?

    Kedvelés

  7. Aznap és gyorsan-gyorsan. Gyerekkoromban hiányoltam, hogy nem beszélünk a halottainkról, ilyenkor sem. Amúgy sem beszélgetős család vagyunk. Sajnálatomra. 10 éve nem tudok kimenni a temetőbe aznap, örülök, hogy nem kell a többiekkel sietnem. A nagyival jó kimenni, ő is szereti a beszélgetést.

    Kedvelés

  8. Ott nőttem föl én is, gyakran jártunk a dédszüleim sírjához. Ahogy mész föl a villamostól jobbra, a temető oldala volt a Gyík-király birodalma nekem, meg a tesómnak, mert még az őszi napsütésben is tele volt melegedő gyíkokkal, és suszterbogarakkal. Azóta ott vannak a nagyszüleim is. És azóta meghalt apám is. Ahogy olvastam a posztot, előtört belőlem a halála, most márc. 1-én halt meg, én abban a percben éppen sírtam, valahogy sikerült elérnie, hogy amikor meghalt, akkor nekem szar legyen… De erről most nem megy több, nem bírnám mégegyszer átélni, átérezni.
    Cserébe hoztam nektek egy dalt, ha emlékezés, akkor nekem csak ez létezik. Amikor az imádott anyai nagyapám haldoklott (rákban, otthon, leszedálva, nem tudta hogy haldoklik – kivéve amikor egyszer magához tért, felült az ágyon, és közölte nagyanyámmal, hogy melyik öltönyében temessék…aztán öt perc múlva már nem volt magánál), akkor folyton ezt hallgattam. És azóta, bár nem hiszek már rég az ilyenekben, ha ezt hallgatom, és rá emlékezem, elég csak kinéznem az utcára (bárhol is éljek épp), a legnagyobb szélcsendben is meglibbennek a falevelek, és fúj a szél, én könnyezem, és tudom, hogy ő lát/érez engem, és nem vagyok egyedül.

    Kedvelés

  9. Mi is voltunk. Testületileg, lármásan, vidáman. Mondtuk, hogy most először többen vagyunk ideát, mint odaát, így jogos az öröm. Vittünk gyertyát és krizantémot, feldíszítettük a sírokat, akár egy tortát. A fiam énekelt, a kicsik visítottak örömükben, mert fújt a szél. Megemlékeztünk, elmeséltük, ki hogyan halt meg. Ettünk gesztenyét, mert az hagyomány. És hazafelé jövet jött az sms, hogy egy számunkra kedves családot elsepert az úton egy teherkocsi, de jól vannak. Tudatosul bennünk, hogy milyen törékeny az élet és milyen hamar megtörténhet, hogy odaát leszünk többen. Jóleső hálával és valódi örömmel indultunk haza. Vagyunk és ez jó…

    Kedvelés

  10. Érdekes számomra, hogy az ünnep és a megemlékezés fogalma mennyire összemosódik, gyakran szinonimaként használják, nekem lelkületben lényeges különbség van a kettő között. Mi ilyenkor sosem mondtuk, hogy ünnepelünk, bár kétségkívül ennek a napnak is van néhány olyan momentuma, ami az ünnepeknek is. Például találkozunk, elbeszélgetünk olyan rokonokkal is, akikkel máskor nemnagyon van alkalmunk.
    Idén sajnos eléggé másra sikeredett az emlékezés: volt virág, gyújtottunk (gyújtogattunk-ugyanis folyton elaludt)gyertyákat, emlékeztünk, felidéztük őket, akiknek a sírjánál megálltunk, de család nem gyűlt össze, anyukámmal voltam, meg aztán volt köd meg hideg, aggódó feszültség, hetek óta késő diagnózis, bizonytalanság, belegondolni sem merés, gyomorgörcs, meg még volt virágokkal telerakott koporsó, összetört özvegy, sötét templomban szertartás, és köd és hideg.
    De este a fűtőtesten kiolvadt a lábam, meg némiképp az érzések is, futotta már kedves-vicces emlékek megidézésére is.

    Kedvelés

  11. A fél gyerekkoromat temetőkben töltöttem, gyűlölöm a temetőzés intézményét. Egyre több és közelebbi hozzátartozó. Éveken át mindenki varnyú. Heti program a temető. A kertben azért van virág, hogy legyen, mit vinni a temetőbe. Virágot ajándékba nem viszünk, úgyis kiviszi a temetőbe. Jaj, a mécses nem gyulladt meg, elfogyott a gyufa, affenébe. Kidobhatom a koszorút, ki hozta? Kivel találkoztatok a temetőben? Hogy néz ki a sír? Tipródás eleinte vonaton, aztán kocsival, milyen virágot, mennyit hoztatok? Egyszer aztán csakazértis beleittam a temetői kút vizébe, egy hétig rettegtem, hogy meg fogok tőle halni és rémálmaimban láttam, amint az oszló hullákból szivárog a víz a kút csöve felé.
    Aztán volt néha andalgós, beszélgetős is. Jó. De legtöbbször inkább sérelmi politizálós, felhánytorgatós. Te tudod, hogy hol kell bekanyarodni? Biztosan nem annál a másik fánál? Egyre több a sír.
    Aztán néhány évvel ezelőtt obligát temetőturné, autóbaleset. A férjemet és a fiamat elvitte a mentő, én helyszínelek a lányommal, rápillantok a totálkárosra tört kocsira és a koszorúk a csomagtartóban sértetlenek, na baszdmeg!
    Legutoljára a férjem nagymamájának a temetése, 100 éves volt. Nem volt sem szép, sem könnyű élete, de fantasztikus humora és életösztöne igen. Végig sztoriztuk, nevettük a temetését, a legkisebb alig 3 hónaposan meg végigszunyálta az egészet. Tudom, hogy kiakadt volna, ha sírunk-rívunk, és örült, hogy ott volt a kicsi, akiről tudott, de már nem találkozhattak. Na, az szép volt, méltó és felemelő. A többi csak üres képmutatás.

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.