Nekivágtunk családilag tegnap az I bike Budapest-nek. Én azt hittem, ehhez nagy lelkierő kell majd. Ezer szemem legyen jánostalanul, két gyerek saját biciklin, kutya, és a harmadik gyerek majd csatlakozik hozzánk, úgy, hogy az ő telefonja van csak (nálam). Balesetveszély, fáradás, éhesvagyok, Tappancs meg lehetőleg valami híd közepén áll meg szarni.
Olyan csodálatos, szelíd napfényű egyértelműség lett ez a délután. Bővebben…
Azt mondják, én jól élek. Jó, hát legyen: nem nyomorgunk. Bővebben…
melléknevek sorozat 20.
–ív végződés csak latin eredetű melléknevekben
a naiv nem, mert az rövid i
Azért akármennyire elítéljük mi a konform és sztereotip gondolkodásúakat, akármilyen önreflexívek (!) is vagyunk mi, akármilyen komolyan kielemeztük már saját előítéleteinket, nemszép gondolatainkat, leegyszerűsítéseinket (vagy ez elmaradt?), és — főleg — bármennyire is elvárjuk, hogy minket ne ítéljenek meg felületesen, hanem járjanak előbb a mi cipőnkben, fogadják el a különállásunkat, azt, ha mi nem bírjuk azt, amit más bír (mert bírni kell), vagy ha másra vágyunk, mint a többiek, mi magunk újra meg újra belecsúszunk ebbe: ítélünk, elvágólagosak vagyunk, előírunk.
Tudni akarjuk mások helyett, meg akarjuk mondani nekik, hogyan kellene élniük. Kiterjesztjük saját, szubjektív és önkényes preferenciáinkat. Önmagunk feljavított verzióját kérjük számon másokon, ez dupla szemétség: 1. ő nem mi, 2. mi se tudunk olyanok lenni, csak hangoztatjuk. Ja és őt meg azért húzzuk le, tesszük célponttá, értelmezzük rosszindulatúan, hogy mi jobbnak tűnjünk. Bővebben…
melléknevek sorozat 19.
igéből folyamatos melléknévi igenév, abból melléknév
Gyerekek, hogy én a magam változatos, közepestől igen jóig terjedő mindenféle adottságával, hozzászedett ismeretemmel, könnyű közegemmel, kibélelt pedigrémmel, hálás munkahelyeimen és intelligens barátok, ifjak s leányok között
mit összekínlódtam,
de éveken át ám, mennyit görcsöltem, miféle felleg ült a vállamon, mennyit rontott a teljesítményemen ez, miféle torkomban dobogó szívvel adtam elő micsoda lila pírú dadogást, és bőven harmincon túl is!
Hogy szenvedtem a testemmel, kinézetemmel, hangommal, töltelékszavaimmal, mondatszerkezeteimmel, frappánsnak szánt befejezéseimmel!
Pedig nekem, na, nekem aztán vannak szavaim, énekhangom, biztonságom, humorom, gyors agyam, narancssárga holmijaim, fellépésem és erős hátizmaim.
És mégis.
Ma verset olvastam fel. Bővebben…
Egyszerűen meg vagyok döbbenve azon, ahogy ismerőseim, még a tudatos-szerencsés-jó fejek is, az énjükhöz és az életükhöz viszonyulnak. Vagy az én — esetenként extravagáns — izéimhez.
Nézik ezt az én bambuszbiciklimet, ez elég népszerű. Gondolkodnak erőst. Kérdezgetnek.
De az drága, mondják.
Észrevettétek, hogy milyen gyakran megy ki a beszélgetés arra, hogy nincs pénz, nincs idő? És akkor sajnos.
Ezek a beszélgetések sosem azt jelentik, amit. Bővebben…
Még olyan kicsik, és mi gondoskodunk róluk.
Beemeljük az etetőszékbe, kibontjuk a mackósajtot, elsimítjuk a lepedőt, visszük a kismotorját, felemeljük a mászókára, kifésüljük szőke tincseit, lehámozzuk és felszeleteljük az almát, és kis dobozkába is rakjuk. Összeszedjük a kifordult szárú nadrágokat, homok pereg belőlük.
Nézd, ott egy daru! Vigyázz, jön a villamos.
Később kiszínezzük a házi feladatot, végigírjuk a sormintát, belekukkantunk a táskába, minden megvan-e.
És megtanuljuk az Árpád-házi királyokat meg a halogéngázokat (elszalasztott esélyünk volt ez hetedikben, de most végre). Álmatlanok vagyunk, mert holnap témazárót ír, versmond. Ő édesdeden alszik.
Mi vagyunk azok a szülők, akiknek erre telik időben, tudatosságban, jelenlétben. Rendkívül gondosak vagyunk. Bővebben…
A címet Murakami Harukitól vettem, aki a futásról beszél, és az esszékötet előszavában a címet (udvarias japán!) megköszöni Raymond Carvernek (vagyis az özvegyének), aki meg a szerelemről beszél, és akinek a Katedrális című kötete a fejemre esett az előbb, mert a gyerekek kihúzgálták alóla a Bot Benőt meg a Zog, a sárkányt.
Ezt nevezzük intertextualitásnak.
Jaj, én nem a címlapra való bikini bodyról beszélek, de nem ám.
Én nem az illúziókeltésről beszélek, és nem a rivalizálásról beszélek. Bővebben…
Tanulok hallgatni.
Újabban az emberi kapcsolataimban legfeljebb mulasztásosan vétkezem (nem hívom fel, nem érek oda, nem vagyok elég figyelmes). Soha nem leszek már ideges olyan emberektől, akikkel hosszú múltam van. Megbecsülöm őket, hálás vagyok nekik, értem és elfogadom a különbözésüket, nem akarok beléjük szólni. Nem teszek éleseket, nem haragszom meg hirtelen, nem lesz elegem.
Érettek vagyunk, nem lelkesedünk könnyen, nem hepciáskodunk, és nem fáj a másik ember, mert én vagyok én, és énnek lenni jó.
Ő meg ő, másképp, és nekem az is tetszik. Egyenlő a kapcsolat, elférünk a világban. (Mondjuk hogy lefele teszi be az evőeszközt a tartóba… na.) Bővebben…
Hát akkor, jaj, de szívom a fogamat, ugorjunk ugyanarra. Mostanában nem szoktam ugrani arra, amire mindenki, mert úgy érzem, manipulálva vagyok, gombokat nyomogatnak rajtam, nem én választom a témát. Ha írok róla, akkor én is csak gombokat nyomogatok, ami elég könnyű, intellektuálisan nem épp kihívás, illetve nem vezet sehova, nem lesz belőle jobb világ, csak hőzöngtünk egy kicsit. Idegesít, hogy mások is ezen témáznak, és akkor a kedves olvasó fejében ez az egész összegyűlik, mint a Happy, mert a többieknél is ez megy, és kiszorít mást. Az olvasó felhevül, szem elől téveszt, önigazol, akolmelegszik, ítél, annak meg mi értelme.
A felháborodásommal ráadásul további publicitást biztosítok a szarnak, és a szar pontosan ezért van így megírva.
Na de azért… ez gyönyörű darab. Engedtessék meg. Bővebben…
Most pedig beszéljünk a kajáról, á lá ahogy nekem élmény. Ez most komoly, igen, ez a téma. (De miért is nem lettem gasztroblogger?)
Mert ez mindig felmerül, mit együnk, mit főzzünk, és van, akinek ez komoly macera. Van, aki elé odateszik a tányért, nem annyira kell kitalálnia. Van, aki egyszerűen megoldja: rendel, hozat, hideget eszik, jól bírja az egyformát. Van, aki maga szerzi be és maga készíti el, magának és többeknek: közülük könnyedén, alkotó módon, és van, aki örök agyalással, zsörtölődve működteti a saját rendszerét. Bővebben…
Az elviség, elveinknek a sokféle, lüktető valóság fölé helyezése, megszállott hirdetése, mások elveivel vagy gyakorlatával való szembeállítása veszélyes és torzító hatású. Ráadásul nagyon gyakran önbecsapás.
Jézus például azt mondja:
…menj el, add el minden marhádat és osztogasd a szegényeknek és kincsed lészen a mennyben; és jöjj, kövess engem!
Annyira emlékszem a tiszta logikámra. Ezen fennakadtam. Ha a keresztény atyafi tisztán következetes volna, akkor mondjuk el kéne adnia házát és kocsiját. Nem adja el, sőt, fizetésemelésért akciózik. Megtértünk, Jézust követjük, minden vasárnap erről van szó. Akkor…? Ha ezt mondja, és mi hiszünk benne, akkor indulás MOST, mezítláb. Apám, a nagy keresztény, miért van még itthon, mit ül a huszonöt fokra fűtött szoba foteljében?
Csak a gyerekek képesek erre.
Jaj, hát nem úgy van az. Ez nagyon szép igevers, meg a tízparancsolat is nagyon szép, minden jogrend alapja, csak hát mégse tiszteljük a szüleinket és nem is szenteljük meg a szombatot, de a vasárnapot se, valamint többnyire paráználkodunk is.
Nem úgy van az. De mások fölött lobogtatni a Törvényt, az remek. Bővebben…
Most leírom, hogy mit csináltunk ma (ez a ma, az a tegnap).
Bennem még egy-két éve is volt valami halvány vágy, hogy a gyerekeket (a kicsiket, mármint) azért mégiscsak meg kéne keresztelni, és elmesélni nekik Jézus születését, a feltámadást, a mennybemenetelt, nem annyira vallásosságból, inkább a műveltség és gyermeki mitológiaigény szolgálatában — reprodukálni a gyerekkoromat, mindazt, ami nekem ismerős. Én ezt mára elengedtem. Amikor a fiam megkapta apámtól az idei Krisztus feltámadt! esemest, már biztos voltam benne.
És a többi hagyomány is, na. Talán kicsit túlzásba viszem a nonkonformizmust, de ha mélyembe nézek, én tényleg megőrülök ettől, hogy karácsonykor bejgli, hal, jingle bells, rokonság, húsvétkor barka, bárány, locsolók, tojás, rokonság, és a blogokon is aktuális bejegyzések, hogyan fessünk feminista tojást, píszí mézeskalácsok. (Ahogy attól is, hogy mindenki újévkor fogadkozik, kampányfogyókúrát meg tavasszal kezd.) Én ezt nem, egyre kevésbé. Bővebben…
tudom, tudom, de ez fikció, csak összeszedegettem
amikor megismertelek, sudár voltál, szépséges, és ragyogott a szemed.
akkor még csak néha jártál le.
a második hónapban lementem én is, kávét ittam a proteinbárban, és néztelek, ahogy tárogatsz. kiragyogtál rám. felfaltál utána, bedurrant erekkel.
aztán összekötöztünk, a kis lakás kettőnk élettere lett. Bővebben…
Megint a kis gyanú, amely erősödik, hogy hát jé, talán ez sem az, aminek hisszük.
Én már öreg vagyok ahhoz, hogy átképezzem magam/megtanuljak egy nyelvet. (Dehogy vagy öreg.) Most változtassak? (Igen, akár most is.) Már mindegy. (Csak attól, hogy érdemtelennek gondolod magad a jóra.) Én már nem leszek szebb. (Nem, mert rohamosan csökken a motivációd és az életkedved.) Már nem megy úgy a sport, mint fiatalon. (Van rajtad hét fölösleges kiló, és berozsdásodtak az ízületeid. Tegyél ellene.)
Ha szétnézünk, hogyan él, néz ki és mit csinál egész nap és egész évben egy negyvenkét éves nő, csakugyan nincs okunk vonzó, aktív állapotnak gondolni ezt az életszakaszt. Bővebben…
Emlékszem arra az érzésre, fiatal önmagamra. Hiába szuverén, hiába saját kereset, hiába okos, azt vártam, reméltem, hogy jön valaki. Jó lesz együtt, megemel, zsongunk, és főleg:mindezt az jelképezi, valamint foglalja keretbe, hogy deklarálja majd, hogy én vagyok az és igazán, és elköteleződik, mert ez így komoly, és mostantól mi együtt, prolongálva az örökkévalóságba.
Mit tudtam még akkor, hogy csak úgy, mondjuk egy Koppenhága–Budapest járaton is megélhető a jóféle, heteroszexuális tartalmú emberi közelség, úgy, hogy az a két ember gazdagodik tőle, és többé nem is látja egymást, sőt, telefonszámot sem cserél. Bővebben…
Egy hete elkezdtem egy bejegyzést, a jogszerű párja lett volna, jogszabályszerű címmel. Ebben arról elmélkedtem volna, hogy szokásunk nekünk dohogni a törvényalkotó, az intézmény ellen, hogy miért nem így, miért nem úgy vannak a dolgok, de abba nem gondolunk bele, hogy a világ ezernyi változatát nekik korrekt, jogelméleti és praktikus szempontból is értelmezhető, világos, betartható szabályokká kell fogalmazniuk.
Például, a kilencvenegyes buszon nem (sem) lehet biciklit szállítani. Egyáltalán, csak egyes járatokon lehet, ezeken piktogram jelzi. De gyerekbiciklit lehet, bizonyos kerékméretig, meg összecsukhatót, hón alá kaphatót, azok poggyásznak minősülnek. Ez utóbbit az összecsukható bringák megjelenésével szépen beleírták a szövegbe. Nagyszerű az előírás evolúciója: árnyalt, életszerű, eleven. Azonban kissé nehézkesen betartható, mivel a buszvezető nem fog centivel aggályoskodni az egyes kerékátmérők fölött. Na, mindegy, annyi világos, hogy általában felnőttbiciklit nem lehet, BMX-et sem. Amikor a BKK és az önkormányzat (XII.) rájött, hogy a downhillezés és a fogaskerekűn szállítás elég problémás (2012-13-ban legalábbis az volt), az utasoknak bajuk van, a Parkerdő pedig tehetetlen az amúgy tájvédelmi körzetben több jogszabály által tiltott sport ellen, felmerült, hogy talán ezt a fajta bringát kellene tiltani. De ilyen előírás nincs, nem lehet, bicikliműfaj szerint, nincs éles határ (mi teszi DH-ssá a bringát? a teleszkóp? a típus? hogy, ki mondja ezt meg? és ki tartatja be?), ez az egész jogszabályosíthatatlan. Igazságtalan is, mert azt üzenjük vele: akinek valamiért ilyen fajta bringája van (kb. mint a pitbull a kutyák közt), az nem szállíthatja a fogason. Miért pont ő, nem tehet róla stb. Hiába van bajunk, hiába kellene ezt szabályozással orvosolni, sem a szabály megalkotása, sem az alkalmazás nem működik.
De ez a most felmerült téma még jobb ennek illusztrálására, hogy fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld (Goethe). A “szépségről” mint önkifejezésről, szépség és szexualizált megjelenés különbségéről és a másságról mint önértékről már írtam (sajnos, azoknak, akik ezt támadásnak érzékelték, nem ment át a lényeg, például merész ugrással önmegvalósítás lett az önrendelkezési jogból és önkifejezésből, nem baj), most egy másik aspektust veszek elő. Bővebben…
Nem éppen csekliszt: az ugyanis ilyen professzionális, minden-ismérv-teljesül-e önmonitorozás volna, pipákkal, de én cseklisztnek hívom, ahogy beszélgetek magammal, mondjuk futás vagy valami monoton házimunka közepette.
(húsvét, nagycsalád) Bővebben…
gyöngyinek, aritának, követőnek
Ez is egy olyan állítás, amelyet, szubjektív benyomásait nagyívűen generalizálva, sőt városi legendává növesztve széltében-hosszában ismételgetnek nemcsak árnyalatlan gondolkodásúak, hanem komoly emberek is. Mindezt a tényleges helyzet reprezentatív áttekintése, ismerete nélkül teszik, és míg hajtogatják a jól bevált mondatot, a legenyhébb kételyük sincsen.
Amikor valamit nagyon mondanak, és az olyan egyszerűen és jól hangzik, akkor én mindig gyanakodni kezdek. Erről a dohogó, “régen minden jobb volt” típusú állításról azt gyanítom, hogy nem igaz, tendenciájában és részleteiben sem, viszont nagyon kártékony. Bővebben…
Most akkor tényleg megpróbálom ilyen végtelenül binárisan feltenni a kérdést:
fontos a (női) szépség, vagy nem?
Avagy: Számít-e a kinézet az élet minőségében és egy igazságosabb világ elérésében?
Baj van-e azzal, ha valaki sokat izélgeti a kinézetét? Bővebben…
Van az a fajta előnyszerző (elnyomó, manipulátor, hatalmaskodó) partner, akinek tartalmi érvei nincsenek az adott konfliktusban, és ezért ilyenkor átmegy nyelvművelőbe és illemtanárba (ez két fajta viselkedés, mindjárt írok példákat).
Sok ilyenről meséltek itt kommentben és beszélgetésekben az olvasók: ez a direkt értetlenkedés jelensége. Nem olyan nehéz átlátni ám ezen a manőveren. A lényeg, hogy a partnered nem akarja, hogy eljusson hozzá, amit mondasz, és adekvátan kelljen reagálnia, ezért beleköt a formába, és a helyes használattól, ízlése szerinti stílustól teszi függővé, hogy együttműködik-e. Mégpedig azért, mert valójában esze ágában sincs segíteni, támogatni téged, részt venni a feladatban (amelynek szervezése és levezénylése egyébként is méltatlanul rád hárult, noha alapvetően közös volna, például gyereknevelés vagy konyhai munka).
Példa 1. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 