civil mámor

Nekivágtunk családilag tegnap az I bike Budapest-nek. Én azt hittem, ehhez nagy lelkierő kell majd. Ezer szemem legyen jánostalanul, két gyerek saját biciklin, kutya, és a harmadik gyerek majd csatlakozik hozzánk, úgy, hogy az ő telefonja van csak (nálam). Balesetveszély, fáradás, éhesvagyok, Tappancs meg lehetőleg valami híd közepén áll meg szarni.

Olyan csodálatos, szelíd napfényű egyértelműség lett ez a délután.

Addigra (mert ma jár le a bérletem) megjártam az edzőtermet. Utána felbringáztam a hegyre, begyűjtöttem a tornázó lányomat, hazatekertünk.

Előkészületek:

Edzés után egy óra pihenés. Olyan súllyal lábtolóztam, hogy muszáj volt.

Cirkuszmintás dobozba két makaron, egy zacskó almacsipsz, palackba víz. Ragtapasz. Kézfertőtlenítő folyadék. Papírzsepi. Bicska.

Karszalag készítése a gyermekeknek, elveszés ellen. Felhasznált alapanyagok: Normafa-propagandafüzet kemény címlapja, piros szigszalag, alkoholos filc, dühöngés, körömlakk (fehér).

Kutya, narancssárga póráz. Kakizacskó.

Kimentünk a fogasig, Dávidnak a megállóra felhajtva volt egy esése, ezen is túlvagyunk, három ragtapasz válik szükségessé. Fogassal le. Végig a Városmajoron, aztán Krisztina körút, káosz a járdán. Attila út, Vérmező, és Budapest legszebb bicikliútja.

Az Alagútnál meglátjuk a bringások eksztatikus tömegét.

Nekem minden évben, amint bekerültem a sodrásba, sírhatnékom lett. Meséltem már ezt? Általában elszorul a torkom, de ez nem pánik, szocio- vagy agorafóbia, hanem katarzis.

Az Alagút ijesztő, és mi ott csatlakoztunk. Ott gurultak életükben először önállóan az ezernyi bringás között. Az Alagútban mindenki megőrül, kitör belőlük a hároméves, dudálnak, és ez, féltem, stressz az én erdei manóimnak, akik megrezzennek, ha mátyásmadár kiált.

De nem tűntek traumatizáltnak, a kutya meg tényleg mindent kibír. A Lánchíd tiszta flow már, és Dávid a közepén egyszer csak felkiált, néma negyedóra után: Élvezem!

Annyi tapasztalat ez: más emberek, furcsa biciklik, alkalmazkodás, döntések közlekedési helyzetekben, kompetencia. Anyám bízik bennem, tudja, nem csinálok hülyeséget. Fékezek, kanyarodok, haladok, gyorsítok, bevárok, kerülök. Tudom, ez az a sarok, ahol palacsintát ettünk apukámmal, aki már nem él. A délután, amikor miénk, bicikliseké a veszélyes aszfalt, teljes szélességében. A civilség és a jó ügyért gyűlt tömeg rögzülő élménye. A narancssárga pólós önkéntesek, ahogy óvják őket, a rendőr bácsik, és a többiek, akik biztatják a két kicsit. Az elemi élmény, hogy nagyon sok biciklis van ám, itt van a világ összes biciklise.

Valahol messze autók is vannak, alattunk metró, a Margit-hídon a szembesávban négyeshatos-pótló.

Halkul a napsütés. A Nagyréten jól megérdemelt leheveredés, szénhidrát-löket, vízivás, és — kis segítséggel — felemelik a biciklijüket ők is, kis bajnokok. Befut a bátyjuk, akinek iskolai műsora van, és aki pénteken kapott csodaszép, kis aluvázú új bringát. Ő is elbírja. A 2012-es Critical Massos póló van rajta. Február óta nélkülözte a — keressünk valami modoros szinonimát — drótszamarat, és folyton elkésett, amikor busszal ment suliba. De még matricát is szerzünk egy szép arcú, ábrándos önkéntestől a legvégén, már a hídról Buda felé kanyarodva.

Igen, nagyon elfáradtak, nagyon-nagyon. Én azt hiszem, nekem ez a legintenzívebb a gyerekeimmel. Nem az, amikor amit csinálok, rájuk irányul (akarás, gondoskodás, tanítgatás, ellenőrzés, mesélekneked, “foglalkozás”), hanem amikor ugyanabban vagyunk együtt, csak úgy. A világban, amely szép, sodró, jó fej, mindannyiunkat formál, közös élménnyé válik, és mi is formáljuk. Ez, amit éppen, ez az ő jövőjük, élhetőbb városuk.

Biciklizz, tanítsd biciklizni a gyerekeidet is!

Képernyőfotó 2015-04-26 - 11.39.47

35 thoughts on “civil mámor

  1. nagyon igen, elejetol a vegeig
    milyen flakonban/palackban lehet a legjobban tarolni sporthoz a vizet, az en palackjaim valahogy mindig tisztithatatlanok es dzsuvasan vegzik, a palckos viz kornyezetszennyez, az uveg nehez. kerdojel. Kirandulos palackom van, a sportbolt arult egyszer egy szeles nyaku, moshato ivokaju, jol zarodo verziot, de az meg bazi nagy. Errol a szep blogbejegyzesrol ez (is) jut az eszembe.
    Valamint az, hogy megfigyelesem szerint a csaladtagok rendszeresen osszefutnak meg rendezvenyeken is, egyezetetes nelkul is, mert barmekkora legyen a tomeg, ugyanoda mennek eppen ugynakkor. Mi ezzel igy vagyunk.

    • Télen vettem egy dizájnos, összehajtogatható, lefagyasztható, övre fűzhető, sportkupakos négydecis kis kulacsot a Benettonnál, az is kultikus tárgy, arra figyelmeztet, hogy jó nekem, minden öröm, menjek edzeni, vegyem komolyan (mint a szintén narancssárga ugrókötél, ami pedig van a teremben is).
      Illetve sokszor felhasználok egy-egy félliteres palackot, a fiam is abban kap. Végül, ha már volt benne gyümölcslé, vagy nagyon odavan, szelektíven dobjuk ki. Nem annyira görcsölök ezen.
      Üveggel nemigen bicikliznék, legfeljebb alkalmilag.
      Van fémkulacs is, acélból.
      Lőrinc is megdöbbent, hogy megtalált, nem hitte volna. Jó volt, így volt jó.

    • Üveget használunk, amin egy szilikon “háló” van, így nem törik. Egyben és külön-külön is mosható, széles a szája, igaz nem olyan sportivóizés.

  2. Nagyon sajnáltam, hogy a beállt derekam miatt nem tudtam menni, bár ha ez nem lett volna, akkor is riasztott volna a táv és a tömeg, igaz, az eszembe sem jutott, hogy félúton is lehet csatlakozni.

    Nagyon jó a bringázás, én kevés tapasztalattal egy olyan várost vizionálok, ahol több a bringás, mint az autós. Milyen szép lenne! Koppenhágai képeket nézek, ahogyan tömegesen mennek reggel munkába a külön nekik készített sávban.

    A közös élményt is értem, én a keresztlányomon látom (11é), hogy ő is egyre inkább azt élvezi, amikor a mi dolgainkba be van vonva. Nem kell neki külön gyerekprogram, hanem közös kell. A faluban, ahol laknak, szoktunk együtt biciklizni, a közeli hegyen túrázni, sütni, táncokat betanulni együtt és előadni a családnak, meg most van neki olyan korszaka, hogy csináljuk meg egymás haját, meg próbálgassuk a ruháinkat a tükör előtt.

    • Koppenhága nekem is élmény volt biciklis szempontból (is) – igaz, hogy télen, nem sokkal karácsony előtt jártunk ott, hó is esett, de így is rengetegen közlekedtek biciklivel, és amin csak bámultam, hogy külön sáv volt nekik az úttesten. Az egész város úgy volt berendezve, hogy az a bringásoknak kényelmes legyen, ott talán még én is mernék kerékpárral közlekedni. (Arról nem is beszélve, hogy tök lapos az egész, szóval igazán kényelmes még annak is, aki nincs annyira kondiban.)

      • Koppenhága csodálatos, igen. És ami bicikli egy-egy pályaudvar mellett lenni tud, tök jó fotózni is, és kvázi úgy kezelik, mint a papírzsepit: igen, néha ellopják, kell új. Nincs is olyan megvettem-életem-biciklijét-amit-évenet-háromszor-használok-mentalitás, mint itt.
        Amszterdamban meg érdekes módon nem zavar senkit a macskakő. Ez a fejekben van, nem is igazi macera?

        • engem zavar, nekem macera, mert küllőtörő (országútim van, öregsége miatt gyengébb, nem erősíthető felnivel + a súlyom. ezresért javítják, nem játszhatom meg minden héten), tényleg gyökkettővel kell mennem rajta, majdhogynem lassabban, mint egy gyalogos.
          viszont: tekertem hazafelé a várbazárból, és ott is van macskakő, ami MEGLEPŐ módon úgy van lerakva, hogy egyenletesebb, alig ráz, sima a teteje. szóval talán ezen múlik leginkább: milyen minőségű, gondosan készítik-e. Bécsről meséltek hasonlókat, hogy ott is jó minőségűek a kockaköves utcák, élmény rajtuk tekerni.

        • Huh, egyszer Eindhovenben éjjel kettőkor órákig (na jó, hosszas tízpercekig) kerestem a kerékpárt, ami kölcsön- volt, vagyis olyan nagyon nem is volt könnyű megismerni, mert nem nőtt hosszú idő alatt hozzám, csak azt tudtam, hogy a kulcs, ami nálam van, bele kell passzoljon a zárjába, és hogy azzal kell hazamenjek, és hogy kora reggel valahova “oda” tettem le a párezer másik közé.
          Én a gyerekeknek az alkarjára szoktam írni golyóstollal a telefonszámom hasonló alkalmakkor. Nem olyan szép, mint a karkötő, meg lehet, kevésbé tartós, meg kevésbé bőrbarát, de egy napig megteszi.
          Nagyon sokat kerékpároztam Amszerdamban, nem is emlékszem a macskakőre. Nem tudom miért, lehet, hogy olyan egyenletesen volt lerakva, hogy nem volt zavaró. Mondjuk térkőre emlékszem több helyen, de az azért kicsit más.

  3. Szerintem is jo ez a kezdemenyezes. Nalunk a ferjem a nagy bringas, a gyerekeket is tanitja, meg harmas tandemet is csinaltatott maguknak hosszabb utra. Babakocsi nalunk nem kellett sokaig, hamar felvaltotta a kismotor, futobicikli es most mar negy es fel evesen a nagynak a potkerek nelkuli bicikli.

  4. jól is tetted, hogy nem az elején csatlakoztatok, az első egy óra pusztító tömegnyomor volt, én toltam a biciklit, alig lehetett mozdulni, utána lett ilyen szép, ahogy írtad 🙂

    • Gyerekkel nem volt kérdés, hogy a hozzánk legközelebbi pknttól megyünk, és nem végig, nagy öngól lett volna. Így is necces volt a legvége, kínomban (hirtelen ötlet, hogy nem noszogatjuk/vitázunk vele) meséltem a hullafáradt, feltört lábfejű, nyafogó Dávidnak, ahogy toltuk haza a bringát (csak az emelkedőn, aztán megnyugodva hazagurult. Egy rókáról meséltem, aki figyeli őt a bokor alól, és össze akar barátkozni, létező róka, szürke, ezüstös a farka, időnként elénk toppan).

      Meséljetek még a pesti részekről!

  5. sok kisgyerekest láttunk, hogy jöttek, együtt, inkább apával, de sokan egész családostul, és tanítgatták a kicsiket, erre figyelj, így menj, tedd el a telefont, stb. mindig meghatódtam. a rendezők közt volt olyan apuka, akivel végigtekert a kisiskolás gyerkőce velünk (17km +-), le a kalappal! nekem is ilyen katarzisélmény, önkéntesség, segítjük egymást, s ha gond van, rögtön ugrik valaki. meg egyáltalán, az alap üzenet: hogy közlekedők vagyunk, nem ellenségek, hogy átengedjük a buszt, a villamost, a keresztutcából az autóst, átkelni szándékozó gyalogost (még a Lánchídnál is, ahol ugyan nem volt zebra, se utasítás rá). és amikor ki akar állni egy busz a Gresham elől, akkor igen, megállítjuk az összes tekerőt, és senki sem háborog, elférünk, odaérünk. nem harcolni jöttünk, hanem ünnepelni, nem gyűlölni, hanem szeretni.

    • Gondolkoztam, hogy ne szóljak hozzá, mert annyira gyökér dolog ünneprontónak lenni… de olvasva ezt a kommentet, nem bírom ki… szóval hát én, mint gyalogos, aki két kicsi gyerekkel a Margitszigetről szeretett volna délután hazajutni, enyhén szólva egyáltalán nem éreztem a bringások szeretetét és a nagy átengedések sem mentek olyan vidáman, maradjunk annyiban. Amúgy a tömegben tekerni biztos jó volt, flow meg minden. Kicsit nagyobbak lesznek, mi is megyünk.

      • na, a Margitsziget tényleg brutkó volt, nem volt jó választás, meg ott már mindenki, amerre látott… :((( sajnálom, hogy ilyen rossz élményetek volt.
        én főleg az útvonalra értettem, amit mondtam, nekem onnan van tapasztalatom (korábbi rendezésekből is).

      • Biciklisként is figyelni kellett más biciklisekre, meg a gyalogosokra, akik pedig átmehettek volna a sarkon, igen gyakran leállították a tömeget, de ők nem, ők rézsút és dühöngve bele a közepébe, mert ők ott laknak és ott mennek át (a Nádor utcánál).

        Nagyon sokan voltunk, igen. Ez az egy hétvégi nap egy évben, csak ez az egy. Rengetegféle ember, köszönjük a türelmet (komolyan).

        • Azt hiszem, az a baj, amit megírtál már ebben a blogban, hogy aki nem él (nem teremt magának) örömelvű szellemi-lelki-bizonyos dolgokban anyagi bőségben, az nagyon nehezen nagyvonalú a másik emberrel az apróbb bosszúságok terén.

          Nagyon szeretem azt az írást, fontos cikk.

          – sóhaj –

          Közlekedési bosszúságból pedig nagyon sok kijutott mostanában, hiába csak egyetlenegy nap, másnap meg más van, ma pl tüntetések voltak, mindig van valami… Alapból nem jár a 4-6 villamos, hétvégén pótlóbusz van a metró helyett (és bemondják a hangszóróba, hogy a biciklis felvonulás miatt módosított menetrendek és megnövekedett menetidők vannak, kérjük, aki teheti, válassza inkább a metrót, miközben – röhejes – ott állt mellettünk a metrópótló busz a dugóban). Nekünk sincs autónk, muszáj kimenni valami zöldbe a gyerekekkel, tömegközlekedünk. Erről persze nem a bringások tehetnek, akik között valószínűleg elég sok jó fej van, és szegények nem értik, hogy miért ilyen dühösek rájuk a nembringások, hiszen ők csak most és tényleg igyekeznek odafigyelni és alapvetően ez a felvonulás egy tök jó dolog, csak már annyira ki van filézve mindenki ebben az országban, hogy levegőt venni is nehéz anélkül, hogy valaki más ne fortyanna föl, mondhatjuk, hogy valahol jogosan.

          • Ez a helyzet és a napi közlekedés a lezárt, pótlóuszos városban iszonyú stressz, főleg fáradt gyerekkel, meg munkába menet, munkából oviba rohanva, nem kell ehhez nagyon lestrapált lélek.

            A nagyvonalú című posztra gondolsz?

  6. Mi is mentünk, a nagyfiúval 🙂 Két napja végre van bringásülése, tettünk két rövid próbautat, hogy mindketten megszokjuk és aztán jól belecsaptunk a lecsóba. De bírta, spanolt a bringásokkal 🙂 Mi az elejére mentünk, a nagykörúti száguldás a kezdéshez nagyon klassz volt, de annyit kellett várni az indulásra, már nyűglődés volt. És tényleg lépésben vánszorgás kb. a Vigadó térig. Sebaj, így volt idő megállni, belekanalazni a gyümölcspürét és visszaállni a menetbe 🙂 Úgy elaludt a drága az ülésben, hogy egy mellettünk elszáguldó mentőautó se ébresztette fel. Aztán állatkertnél ébredt és lecsatlakoztunk a Városligetnél. Járt a jól megérdemelt hintázás! Szóval sikeres volt a nagy kaland.

  7. Én ma Vivicitta városi futóversenyen voltam – nem versenyezni, hanem csak úgy futni, kolléganővel, tanítványokkal – és hasonlóan jó élményt jelentett. Óriási tömeg volt, 4100 induló, amint mondták, de itt is lehetett érezni, hogy nagyon vigyáznak egymásra az emberek, sok volt a kisgyerek, és a kisgyerekes, akik babakocsival, vagy gyerekkel a hátukon futották le a távot. Ami nem volt sok egyébként 2,8 km. bár kicsit tartottam tőle, mert kb. öt éve nem futottam szabadban, mindig csak futópadon és azt is hanyagoltam az utóbbi időben, de így is sikerült szép lassú tempóban, egyenletesen végigfutni 25 perc alatt. Nyilván ez szánalmasan lassú, de nagyon örülök, hogy szépen végigbírtam és a térdem sem fájt közben.

  8. Valamikor én is voltam Critical Masse-on, 2007-ben vagy 8-ban. Katartikus élmény volt nekem is. Bár én minden ilyen “össznépi gyűlést” szerettem régen, sokat fesztiváloztam, koncerteztem.

    Itt ilyesmi nincs, bár görkoris felvonulókat már láttam. És januárban ott voltunk családostul a “terrorellenes sétán” az nagy élmény volt mindannyiunknak.

  9. Régen a csongrádi főutca, amikor még működött a bútorgyár és a vasgyár, minden délután kettőtől critikal mass volt. Közben kis pihi egy két söntésben, aztán még kritikusabb.

  10. Ott voltunk mi is a két fiúval, a lány kiránduláson volt. Bízhattam volna tán jobban a külkökben, kicsit para voltam, de azért jó volt, főleg az öt és fél évesre vagyok büszke. Nem csináltak galibát, de azért ehhez kellettek a figyelmes kamerádok is. Mi a Kosztolányitól lőttünk ki a Petőfi hídon, és onnan csorogtunk be a menetbe. A Bálna fölötti és Vigadó alatti tökölődést nehezen bírta az aspi gyermek,de a Parlament előtt már mi áradtunk, nem a Duna. A Margit hídnál kiszálltunk egy fagyira, közben elment a nép, úgyhogy idén kimaradt az alagút sajnos, mert mentve a menthetőt egyből a sziget felé csatlakoztunk be. Megnéztük, ahogy gyűlik a tömeg, de nem vártuk meg a katartikus véget (volt még estére más program is), inkább leléptünk, és a harcmezőszerű budai rakparton hajtottunk haza.
    Jó ilyen ügyben ilyen vidáman és egyértelműen együtt lenni. Szerintem is várakozáson felül építő és pozitív volt a hangulat a menetben, kevesebb vagánykodót, nyomakodva tekerővel találkoztam, mint az előző években.

    • Fú, az Alagúton átmenni úgy, hogy kapsz bent levegőt, az nagy élmény lehet! Egyszer átsétáltam rajta, csoda, hogy rosszul nem lettem.

  11. Visszajelzés: nem tudhatták | csak az olvassa — én szóltam

  12. Lélekben ott voltam én is, egyszer még CM-en is, talán 2005-ben. Akkor még járt a vonat. Gondoltam rá, de nem mentem, mert csak autón tudtam volna bevinni a bringát. Most kezdem újra a bringázást a gyötrelmes tél után (valamiért nekem az volt) egyelőre kis távokkal, ezért nem is mentem le a Dunához, ehelyett inkább kitekertem a horgásztóhoz egyik nap, másnap pedig a siklóernyős bázishoz, át a hegyeken, de n bosszantó, ahogy az ezer éve használt földutakat mind beszántják errefelé. A bringát szántásban tolni nagyon nem élvezetes. Egy biciklis családhoz csatlakozva találtam meg az utat végül (egy nő két gyerekkel, a nagyobb fiú mintaszerűen segített a kicsi lánynak, az anya türelmesen bíztatta őket) – rátok gondoltam. Igen, Dániában a hetvenes években is volt már bicikliút, nem csak a városokban, hanem az országútal párhuzamosan, de enyhébb emelkedőkkel, és már akkor csodáltam, hogy egy ilyen lapos országban erre is gondolnak.

  13. Az élmény, amiről írsz, megvan nekem is. Sikoltós-könnyesszemű jókedv, minden gond távol van és igen, a kompetencia. Amitől a gyerek szinte szemmel láthatóan nő :-).

    Engem sokáig nagyon felhúztak a biciklis írásaid, mert az év nagy részében és a hétköznapokon főleg tényleg nem fér bele és így frusztrált az akadályozottság. De most végre tavasz van, az útvonalak és időpontok is úgy változnak lassan, hogy lehet menni biciklivel egyre többször és nagyon élvezzük mindketten. Ez az a program, amire mindig kapható is vagyok, sokkal jobban megy mint mondjuk a babaház :-).

  14. “féltem, stressz az én erdei manóimnak, akik megrezzennek, ha mátyásmadár kiált”
    “Már gyermekkorodban
    mérföldekről
    meghallottál egy fecskesóhajt”

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s