2012. júniusi bejegyzés, válasz a kérdésekre
szeretettel HáromNyulaknak
Hogy is kezdjem? Mit mondjak, hogy ne azt kapjam: könnyű nekem? Igencsak nehéz harc volt, hogy nekem könnyű legyen.
Édes lányom — ez jó lesz, te, aki még előtte állsz, édes lányom, ne rontsd el. Bővebben…
Erős napja volt ez a blognak, köszönöm az olvasóknak. A legtöbb olvasó és a legtöbb megosztás. Azért az izlandi olvasó, merthogy az országok is látszanak, előállhatna, a kedvéért írhatok a Főfőnök című színházi előadásról…
ősbejegyzés, 2012. június
Olvasom, hallgatom anyatársaimat. Annyi nehézséggel küzdenek. Hogyan kezeljük az egyéves ekcémáját szteroid nélkül? Diétáznak, mert a babánál háromféle allergiát valószínűsít a gasztroenterológus, így a folyton éhes, kapkodó szoptató anya kiiktatja étrendjéből a tejfehérje-, tojás- és gluténforrásokat. A másik családban a nagyobbik krónikus asztmája után a kicsinél kitört a krupp: két hete rohamokkal küzd. Hónapokig nem gyógyuló felső légúti betegségek. Fogzási nyűg, éjjeli műszak. Emez hároméves, de még nem beszél. A másik meg egyszerűen kibírhatatlan zárt térben, de a kertben is tönkretesz mindent — hiperaktív-e?
Miért ennyire betegek a gyerekeink? Bővebben…
Tavalyi írás, szerintem a legjobbak egyike.
Szívszorító történeteket olvashattunk itt a blogon az élete szereplőiről. A nagyobbik fia apja, az iskolaigazgató, a művész úr… Nem is beszélve arról a rengeteg történetről, amelyet ön a Szeret a férjem, de… csoport alapítójaként ismert meg. Ön bizonyára tele van gyanakvással a férfiak iránt.
Már vártam a kérdést, köszönöm. Igen, sajnos a férfiak legtöbbször Á, álljunk meg. Milyen idióta kérdés ez? Nekem nincs dolgom A Férfiakkal mint olyanokkal. És önnek sincs.
Milyenek A Férfiak?
Azt gondolják, hogy egy sör mellett verhetik a Bővebben…
A blogíró most kicsit szomorú, és nem tudja, mi merre, hogyan alakul. Arra eszmél, reszketve szeretett terepein nem terem neki babér, mert már legyintenek rá: nem fog színházban dolgozni, nem lesz többet tanár elitiskolában és újságíró sem.
A színházigazgató nem válaszolt a javaslatait összefoglaló levelére, három hét után óvatosan rákérdezett a művészeti titkártól, megkapta-e az igazgató úr az e-mailt, de erre se jött válasz. Ironikus, hogy épp a színház kommunikációjának javítására tett javaslatokat. Kínos az egész. De hát miért kell épp ebbe a színházba járni, de tényleg, mi dolga még ott? Már nem fantáziál arról, hogy a művész úr rátalál a blogra.
Jó lenne ősztől kamaszokkal foglalkozni, színházat csinálni, tudja, mit kell ehhez tennie, és talán… És sokat olvasni és írni. Fél, hogy zuhan az olvasottság. Fél, hogy néhány arctalan olvasó felismeri és kajánul nevet rajta. Fél, hogy amit ír, rosszul esik sokaknak. Fél, hogy nem értik.
Szeretetrohamai vannak, hálás a családtagjainak, férjének, aki oly gyengéd, és átérezve szomorúságát, rózsákkal lepte meg és tehermentesíti, amennyire lehet. A három gyerek sírásig meghatja. A kicsi ma kezdett múlt időben beszélni, de mint aktatáskás, szemüveges, agglegény németnyelv-tanuló, mintegy hivalkodva hibátlan alakjaival. Legugol hozzájuk, csak nézi őket, reszket, hogy vannak. Mert egy, aki úgy volt, hogy lesz, most mégsincs, darabos vérként távozott.
Közéleti nagyember születésnapján töltötték az estét, a POSZTon van mindenki, de aki nem, az itt. Összesúg mindenki, milyen szépek a gyerekek. Egy népdalt, amely politikai múltjára emlékezteti az ünnepeltet, ugyanakkor áthallásokkal a mába, elénekelt volna, de annyi színész és híresség adott elő vicces és kedves számokat, hogy inába szállt a bátorsága. Zavarja a dohányzó, híres, hervadó nők harsánysága, a férfiak ápolatlansága, díszük-vesztettsége. Megrendíti ugyanakkor, hogy őhozzájuk képest a férje arca mennyire sima-tiszta, termete sudár, ruházata visszafogottan menő, lénye áttetsző — nincs még egy ilyen. A család taxival megy haza, hogy a gyerekek mielőbb ágyba kerüljenek, ő biciklivel-utolsó fogassal, az utastársak már felismerik: már tudják a cikket, a facebook-csoportot, a bambuszbiciklit. Vagyok valaki? Vagy nem vagyok? Túl a bodzán, már kiárusít az akác is, utolsó darabok. A holland nagykövet megint most sétáltatja kicsiny yorkshire-i terrierjét, a blogíró lefékez, megköszöni, hogy a nagykövet a két kanadai diáklányt, couchsurfing-vendégeiket útba igazította csütörtök este. Meghökken, mint mindig, a hazaérkezés-begördülés szépségén, a murva fölött magasodik az épület, mintha szuszogna lakóival. Arctisztít, megissza a maradék kávét, bebújik a forró-fáradt mellé.
Régen hallgattak az asszonyok. Együtt hallgattak, ugyanarról, mert féltek.
Ma már el merjük mondani, de csak hosszú évek után, és csak miután neki, sokszor és hiába, így meg úgy, aztán már a barátnőknek, hogy: szeretjük őt, de ez, ami van, ez nem és nem működik. Bővebben…
Az atomfegyvert is a végén vetik be, meg a kánai menyegzőn is a végére maradt a jó bor. A talmi elleni hadjáratunk méltó lezárása volt a tegnapi este: a Peer Gynt az Örkényben, Ascher Tamás értelmezésében Bővebben…
Ettől viszont kiborulok, próbálok oda választ írni. Megdöbbent ez a hozzáállás egy férfi orvostól. Mintha kívánná, sürgetné ezt a jövőt, amelyben orvos nélkül, otthon abortálnak a vidám asszonyok. Ez a mentalitás, ez a fölény — emiatt ül börtönben Geréb Ágnes is.
Akkor mi is van az abortusszal? Mit ekézem itt Harrach Pétert?
Nagyon nehéz erről írni. Mert nagyon az élet mellett vagyok, és tessék felelősen viselkedni, de ennél erősebb bennem a szemforgatással szembeni tiltakozás.
Nekem nem volt abortuszom — az előző bejegyzéshez kapcsolódva mondhatnám: szerencsém volt, mindegyiket megszülhettem. Igaz, szültem olyat is, akit, úgy volt, egyedül vállalok, és ez az a helyzet, amelyben jellemzően az abortuszt választják sokan. Mi meg felborítottuk érte többek életét, és ez nagy ár, de egyszerűen nem volt kérdés. Miért? Mert annyira szerelmes voltam? Mert úgy szeretem a gyerekeket? Mert vallásos vagyok? Nem. Azért, mert olyanná alakultam, hogy képtelen lennék abortuszra menni, már a csekket befizetni, a kezembe venni is. Az meg, amit a kedves rokon javasolt, míg az öthónapos lányom az ölemben ült: hát elveteted és maradsz szerető!, tehát hogy egy abortusz után folytassam a kapcsolatot, egész biztosan nem ment volna.
De nekem nem dolgom senkinek megmondani, hogyan döntsön. Elismerem: másnak más a fontos, és tudom, hogy rengetegen vannak olyan kényszerhelyzetben, amit én felfogni sem tudok. Tudom, nagyon hosszú vívódás előzi meg az abortuszt, és nincs jogom ítélkezni azok fölött sem, akik könnyebben döntenek. Nem az én életem, nem nekem kell felnevelni azt a gyereket, sem az abortusz traumáját elviselnem.
Az is tény, hogy gyönyörűséges szimmetriának foghatnánk fel a fogantatást, de itt is az egyenlőtlenség problémájával találkozunk: az apák, a gyerekek nemzői ijesztően gyakran nem azt nézik, hogyan lenne mindenkinek jó és mit szeretne a partnerük, hanem a) eltűnnek, b) zsarolással, nyomásgyakorlással abortuszra zavarnák vagy c) akarata ellenére szülésre bírnák rá a nőt. A megfogant magzat a titkos viszonyokban sokszor a bűn könnyen eltüntethető bizonyítéka, és egész biztosan ezerszer többet zokognak a nők a meg nem születettekért, mint a férfiak. A mégis megszületettek miatt is a nők feje fáj inkább.
Révész Sándor megint kristálytisztán fogalmazta meg a Népszabadságban: kettős képmutatás alkuja zajlik itt, az “életpártiak” a közvéleményre hivatkozva elnézik, hogy legális az abortusz, holott tiltakozniuk kellene, de csak a tabletta miatt teszik; a “választáspárti” abortusztörvény pedig valami suta kompromisszum és bűntudat eredményeként olyan, hogy a terhesség megszakíttatásához fel kell mutatni úgynevezett súlyos válsághelyzetet, holott a döntés alapja a női önrendelkezés kell legyen, semmi más. Ha legális, akkor legyen biztonságos.
Jó lenne olyan világban élni, amelyben a szexualitás nem ennyire önző, hatalommal átitatott szórakozás — a “szeretem a hölgyeket” azt jelenti, hogy azt az egyet, akivel az illető házasságot kötött, folyamatosan megalázza. Abban a világban nyíltan beszélhetnénk a nemiségről, mindannyiunknak több öröme telne benne. A sok boldog és szabad ember az egyenlő kapcsolatában, méltó körülmények között vágyna gyerekre, és nem lenne ennyi tragikus dilemma, nem kellene senkit győzködni meg fejcsóválni. Jó lenne, ha akkor sem fenyegetne közmegvetés senkit, ha nem akar gyereket. Amíg ez a világ eljön, mindenki sepregessen a maga háza előtt, nézzen szembe a maga hazugságaival, gyávaságával, és hagyjuk már azokat, akik amúgy is nehéz terhet cipelnek.
Legutóbb Harrach Pétertől hallottuk, hogy a tanulatlan népek az ő sajátos kultúrájukat örökítik tovább, és ez aggasztó. Egész pontosan:
Bebizonyosodott, hogy nemcsak a fiatalok érintettek abortuszkérdésben, hanem az idősebb korosztály is, amelynek tagjai esetleg már egy vagy több gyermeket nevelnek. Összefügg a kérdés a gyermekvállalással is, hiszen ha megnézzük, hogy az iskolai végzettség szerint hol születik több gyermek, a legkisebb a születések száma a középfokú végzettségűeknél, a legtöbb pedig a nyolc általánost el nem végzetteknél. Ez önmagában azt mutatja, hogy az általam felvázolt kép – az, hogy mi lesz itt a század végén – azt is jelenti: az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat. Tehát nem elég, hogy kevesen leszünk, hogy öregek leszünk, még képzetlenek is leszünk.
Hagyjuk most az abortusszal való, vitatható összefüggést (nem nemkívánt gyerekeknek kellene megszületniük abortusz híján, hanem sok-sok családban kellene gyereket kívánni és szülni ahhoz az egyébként is kérdéses célhoz, amiről a frakcióvezető beszél). Amiről most írok, azzal a témával kapcsolatban a mondandó lényege: ne ők szaporodjanak, abból baj lesz.
Felhördülünk ezen, persze, de ez vajon kötelező liberális-jogvédő reflex, úri huncutság? Tetszene csak leköltözni közéjük…?
Legyünk kíméletlenek önmagunkkal, és szedjük szét ízekre, mi a baj ezzel a lépten-nyomon hangoztatott nézettel: amazok túl sokat szülnek, bezzeg mi, a társadalom felelős tagjai kihalunk! Mit mondjak erre? Hát szüljetek, ti felelősek! A lelkünk mélyén ugyanis mindannyian hiszünk a gyermekvállalás multiplikációs (megsokszorozó) funkciójában: ha az ilyen fajtáknak (társadalmi helyzetűeknek, gondolkodásúaknak, vallásúaknak) lenne több gyerekük, nem amazoknak, szebb lenne a világ. Én is elküldöm a magaméit a világba a magam útravalójával, és hüledezem mások útravalóján (de érdekes, nem a szegényekén, hanem a régebben emlegetett kedvező társadalmi helyzetű ikerpár-osztálytársén, például).
No hát, kezdjük az emberi jogi vetülettel: a világnak ezen a felén, a francia forradalom és kultúránk más fordulatainak eredményeként sok évtizede jogegyenlőség van. Szépen össze van szedve alapdokumentumokban, mi az, ami minden embernek jár, nem érdemeinél fogva, hanem abból fakadóan, hogy ember. Elvileg persze, de akkor is, ha ez a többi egyenlőnek nem tetszik. Mivel ennek az áldásait mindannyian élvezzük, bármelyikünk kezdheti alul és törhet magasra, megválaszthatjuk, legalábbis elvileg, lakóhelyünket, foglalkozásunkat és házastársunkat, és a reprodukciós jogunkat sem korlátozzák, senkit sem sterilizálnak erőszakkal (csak néha cigány nőket a császármetszéssel egybekötve, és nem is olyan régen még tömegesen, skandinávéknál is, tudtátok?). Szóval, amazoknak is, nekünk is szívünk joga eldönteni, hány gyereket vállalunk. Ezért aztán dohogni sem illik.
Lépjünk már ki a húsz négyzetméteres perspektívánkból, képzeljük magunkat a döntéshozók helyébe, és akkor tessék nekem javaslatokat tenni, azaz a törvény nyelvére lefordítani ezt az óhajt: ők (kik?) ne szaporodjanak.
Tegyük fel, hogy ez a cél, próbáljunk akkor mögé tenni valamilyen jogelvet. Aki szegény, nem szülhet, csak mondjuk egyet. Ki számít szegénynek? És mi van, ha gazdag, öt gyereke van, majd levágja a lábát a villamos, és elszegényedik? Mi a szempont? Faji alapon? Vagyoni cenzus? Körömtisztaság? Deviancia? És ha szülnek, mi van? Rendőrt minden hálószobába? Vagy szüljenek, de akkor úgy kell nekik, ne kapjanak semmit? Oda is megyek, fekete ruhában lehetőleg, és az Audimból végignézem jó keresztényként, ahogy felfordulnak? (Tanulságosak itt a kommentek, onnan idéztem az utolsó mondatot.) Komolyan kérdezem: hogyan?
De mire szülnek? Hát nincs munkájuk!
Úgy látszik, ez nem függ össze, sőt, szegény országokban sokkal több gyereket szül egy nő átlagosan (és azoknak a gyerekeknek sokkal rosszabbak az életben maradási esélyei). Világszerte a dolgozó nők átlagosan kevesebb gyereket szülnek, mint azok, akiknek nincs munkahelyük.
De nem csak az anyákról van itt szó. Miért nincs munkájuk a családfenntartóknak? Nekem a nagy műveltségemmel vajon lenne-e ott? Nem kellene komolyan ezzel foglalkozni akkor, hogy legyen? És ne köz-?
Ők csak a segélyért szülnek!
Anyukám, azt a segélyt (családi pótlék, gyes) te ugyanúgy megkapod, és te is örülsz neki, sőt, te is ügyeskedsz ám, ha jövedelmet kell bevallani. Ha annyiból és úgy kellene élned, te is arra lennél jogosult. Cserélnél vele? Nem? Nahát!
Hát eltartatják magukat, élősködnek, a zénadómból…!
Azért egyszer megnézném, a költségként elszámolható bármi, az áfavisszaigénylés, a támogatott lakáshitelek, a devizahitelesek megmentésének korában, itt, a járdával, ivóvízzel ellátott elit kerületemben, ahol nemrég még tébére csináltattak cicit asszonytársaim, hogy egy főre lebontva ki mennyit vesz el a közösből. Csúnyán lehajtanánk a fejünket, azt hiszem.
De nem is szeretik, hát otthagyják a kórházban, ütik-verik! Nem is nevelik őket, csak nőnek, mint a dudva!
Ööö… biztos vannak ilyenek, én több százezer családról ezt nem merném így kijelenteni, sőt, ahogy az Egy sor cigány meg a Cigánysor című könyvekből rémlik, a nehéz élet ellenére sok szempontból jó (volt) ott gyereknek lenni. Egész biztos vagyok benne, hogy mi itt a biztonsági rácsaink mögött kifinomultabban és tettenérhetetlenebbül hanyagolhatjuk el és bántalmazhatjuk az amúgy elkényeztetett gyerekeinket. És ugye nem gondoljuk, hogy ha valahol más az értékrend, akkor ott nincs nevelés? Legnagyobbrészt indirekten nevelünk, nem különórákkal és erkölcsi olvasmányokkal, ki-ki a maga kultúráját adja tovább (mi mást adna?) — e különbségeket hivatott homogenizálni, közelíteni a közoktatás. Jó, ha mindezt a különbségek iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelettel teszi.
Hát úgy kell bekényszeríteni őket az óvodába!
Az óvodába járatás adminisztratív ösztönzésének célja a többségi társadalomhoz való asszimiláció. Érthető, de nekik nehéz feladni a saját nyelvüket, normáikat, megismerkedni sosem látott tárgyakkal, vagy cipő nélkül odamenni, amikor otthon mondjuk senki se piszkálja őket, és vigyázniuk kell esetleg a kisebbekre.
Agresszívek, nem lehet velük együtt létezni, lehúzzák az egész csoportot!
Szerintem meg kiszolgáltatottak, megvetettek és esélytelenek. Én is agresszív lennék, talán már előbb is. Mi a cél? Ha ilyenek, akkor ne létezzenek? Hallottunk már ilyet pár évtizede, egy nagy múltú nép dicső vezére kiabálta bele a világba mindezt.
Ugye nem gondoljuk, hogy ha valaki nehezebb sorú családba születik, tanulatlan vagy munkanélküli szülők gyermekeként, akkor kész, ő elveszett? Épp az lenne a társadalom, a döntéshozók feladata, hogy őnekik is legyen esélyük. Legyen járda és ne legyen tébécé, és a tébétámogatott tápszert ne kelljen kenyérre kenve ennie a családnak. Eltüzelték a szociális lakás parkettáját! Találós kérdés: vajon miért? Ha megveted, mert nyomorult, megvetendő lesz. Ha önigazolsz az ő rovásukra, akkor tényleg fenyegetést jelentenek majd.
Nem is a gyerekeikről van szó, már ő magukról és a szüleikről is: az lett volna a feladat már húsz és több éve, önelégült polgártársaim, hogy ne legyen annyi képzetlen és kétségbeesett ember, hogy őket segítsük nem hallal, hanem halászati alapismeretekkel, szeretettel, türelemmel. Akkor nem itt tartanánk most. Akkor egy kicsit jobban elviselnénk, hogy vannak, akik máshogy élnek, mint amit mi egyedül érdemesnek tartunk és eszményítünk (és amikor nekünk se sikerül úgy, akkor hazudozni kezdünk).
Komolyan gondoljuk, hogy, csak mert mi iszonyodunk a kinézetüktől, életmódjuktól, ők majd jól megtartóztatják magukat?
Alulírott csakazolvassa fehér bőrű blogíró kijelentem, hogy mivel beleszülettem ebbe az értelmiségi, budai közegbe, ennek megfelelő kulturális és erkölcsi értékrenddel, ahol utak vezettek mindenfelé, ahol elérhető volt betű és csatorna, ahol norma, hogy a szülők minden egyes gyereküket saját lakással bocsátják útjára, ahol tébécé, rüh és megvetés nem fenyegetett sose, és ahol egyértelmű volt, hogy van mit ennem, és eldönthetem, melyik gimnáziumba járok, és e szerencsés ajándékoknak köszönhetően lehetett később munkahelyem, ezért nem néztek ki sehonnan, és mit tagadjam, az adófizetés sem az én döntésem volt, hanem levonták szépen,
hogy rengeteget kaptam az emberi közösségtől, amelyben élek,
és hogy ami most lehetek, serrano sonkástul, premierestül, göndör gyerekestül, az nem az én egyéni erőfeszítéseim eredménye, hanem nagyrészt determináció,
kinyilvánítom továbbá, hogy a helyzet annyi, hogy őnekik (kiknek is? akiknek mindez nem jutott), mit mondjak, tautológia következik: nekik mindez nem jutott, sőt, egyre távolabb kerülnek az esélyétől,
ÉS MÉG LE IS NÉZZÜK ŐKET, mi, akiknek bőven jutott,
hogy a mindenkori nemjutást aljasság a származásuknak tulajdonítani,
kijelentem ezen kívül, hogy én is születhettem volna oda, és ott én sem lennék ennyire törekvő (nem vagyok itt sem),
mindezért a magam részéről nincs pofám az “ők csak haljanak ki szépen, mert karcolják a kerek életemet” ordas nézetet jól hangzó érvekbe csomagolni, és szerintem szégyellje magát mindenki, aki ezt teszi.
Nem tagadom ugyanakkor polgártársaim mentalitásbeli különbségeit, az értékek létét és egyes értékek fontosságát (de nem feltétlenül a többség birtokolja őket). Nem tagadom a kiáltó problémákat, a fenyegető tragédiát, esélytelen embertársaim millióinak megoldandó helyzetét. De hogy ez a gőgös, gyűlölködő megközelítés nem segít, az biztos.
Bár az, amit homlokom megett viselek, sok mindentől megóv, én is lecsúszhatok, én is állhatok még ott sorba. Mi azért a társadalom e naposabb felén is nehezen éltünk, és jól tudom, hogy nincs garancia, és hálátlan és nyafogó sose leszek. Szeretnék viszont egy mobilabb, befogadóbb társadalomban élni. Ahol nem ítélnek el ennyire a vakvilágba senkit, aki másképp él: gyermektelen, vagy más neki a fontos, vagy, teszem azt, életrajzdiktálás helyett színes papírokat vág ki.
Kiborulok és tiltakozom, hogy tegnap a fiam felvételijén a szimpatikus anyuka összekapcsolta a két mondatot: Ez jó suli, nem? Nem láttam itt egyetlen cigányt sem. (Mit lehet erre mondani? Híres a zenei képzés, már miért ne lenne itt cigány? — a válasz tanulságos: Ja, a zenészek, ők nem olyanok. Hömm). Ha ők, ha közülük sokan ilyen épületbe járhatnának, a jövőjükért ennyire aggódna bárki! Akkor ők is képmutató, hálátlan rohadékok lennének vajon?
Maradok, és a gyerekeim is maradnak
a vesztesek örök adósa.
Ez a bejegyzés a Népszabadság 2012. szeptember 3-iki számában megjelent.
Színházban voltam, nofene, sőt: darabot temetni, sőt: művész uras darabot. Leszáguldottam az alkonyatban, ez mindig mámor, lehagyom a parfümömet. Bővebben…
korai írás, 2012. június 4.
Céloztam már rá, hogy nevetséges önáltatásnak érzem, ahogyan a magazinok, még az okosabbja is ökológiai tudatosságra buzdítanak. Ha figyelmesen megnézzük a környezetvédelemmel, zöld háztartással foglalkozó cikkeket, nem nagyon juthatunk más következtetésre: a keret, amelyben az intelmeket tálalják, a reklámokból élő színes-szagos magazin maga is folyton valamire rá akar venni minket, és az biztosan nem a környezetnek lesz jó. Sőt, mintha csak a lelkiismeretünket nyugtatnánk: ha szelektíven gyűjtöm az (egyébként mérhetetlen mennyiségű) szemetet és nyári hétvégéken biciklizek egy kicsit a családdal (tetőcsomagtartón a helyszínre szállított kerékpárokkal), akkor megvehetem a legújabb trend sminktermékeit, készíthetek apró papírnapernyőkkel díszített koktélt messzi földről ideszállított, vegyszerekkel tartósított gyümölcsből, és kínálhatok gusztusos szendvicskéket eldobható tányéron. Bővebben…
Nahát, de szép kislány! Tudja, nekem mindenem a gyerekek… Hogy hívnak? Hány éves vagy? Van testvéred? Két testvére is van? Nahát! Maga nagyon bátor! De több már nem lesz, ugye?
Fogy a magyar. Szingli hordák! Karrierista tyúkok! Minden második címlapon Angelina. Egyesek, nem is mondom, hogy nők, mert az ilyen nem nő, félévente járnak küretre!
Az olyanok nyakra-főre szülik a kölykeiket, a segély miatt, de a kulturált családokban családtervezés van!
Az szüljön, aki el is tudja tartani!
Nekem, sajnos, csak egy lehetett.
Ekkora kocsit már nem is lehet kapni, hát hogy mennek nyaralni?
Persze, menyemnek két fia van, ha biztosan tudná, hogy lány lesz a harmadik, akkor szülne még. És persze egészséges. De magának már van fia is, lánya is! Ja, hát nem figyeltek biztos…
Ne terheld túl szegényt. A gyerek hatalmas felelősség!
Első baba, ugye? Harmadik? De több már nem lesz, ugye? A mai világban!
Köszönjük, így már könnyű dönteni.
Butaújság múlt heti címlapján öles betűk: Kidobták a negyedikről. A negyedik oldalon a cikk:
Jacksonville – Csaknem az életével fizetett Floridában az a magyar modell, aki „se vele, se nélküle” kapcsolatából próbált menekülni. Tragikus módon a szökés balul sült el. Mielőtt elmenekülhetett volna megszállott lovagja elől, a férfi kitaszította egy jacksonville-i apartmanház negyedik emeletéről
Melinda (24) átszakította az erkélyajtó üvegét, majd több mint tizenkét métert zuhant. A lány mindkét lába megsérült, mindkét keze, a válla eltört, az arca szinte felismerhetetlen lett.
A hajmeresztő zuhanást heves vita előzte meg. A fiatalok már egyszer lezárták kapcsolatukat, egy baleset azonban újra összehozta őket.
– Melinda másfél hónapja autóbalesetet szenvedett. A lábtörése miatt ágyhoz volt kötve, a munkáit sorra le kellett mondania. Az albérletét egy ideig nem tudta fizetni, így adta magát a helyzet, hogy visszaköltözzön az exhez. A mozdulatlanságra ítélt lány újra összemelegedett egykori párjával, azt azonban senki nem sejtette, hogy így fog végződni a románc – mondta a magyar modell ügyével foglalkozó amerikai jogász.
– Az utca túloldaláról szaladtak át hozzá. Melinda öntudatlanul, mozdulatlanul feküdt a földön, több helyen vér szivárgott a testéből. A szeme nyitva volt, de biztos nem fogta fel, mi történik körülötte. Páran azt hitték, már nincs is életben – mondta a hatóságoknak egy szemtanú, aki szerint a lány támadója nem menekült el a helyszínről.
Melindáért pár perc alatt megérkeztek a mentők, és a közeli kórházba szállították. Úgy tudjuk, már a kórház felé tartó úton magához tért a lány, azonban arra csak homályosan emlékezett, mi történt vele. Egyelőre kórházban lábadozik, jó ideig biztos nem térhet vissza a rivaldafénybe.
Információink szerint a szerelme elvesztése miatt megtébolyult férfi azt vallotta, véletlen baleset vezetett a tragédiához: dulakodtak, miközben elvesztették egyensúlyukat és mindketten elestek. Balszerencséjére a lány épp az apró erkélynél lévő üvegablak közelében volt. Bár a modell nem tesz feljelentést, a rendőrség nyomozást indított.
Az újság beszédmódja tele van hatásvadász, túlzó képekkel. A cikkíró persze szembenéz azzal a ténnyel, hogy nem véletlenül esett ki a lány a negyedikről. Támadásnak nevezi, “kitaszította”, a címlap is ezt hirdeti: kidobták a negyedikről. Mi ez? Párkapcsolati erőszak. Olyan, ahol egy üvegajtón és egy korláton is átesett a nő. Balul sült el a szökés? Hogy is van ez?
Fotót is közölt az újság, a nyomtatott változat felismerhető arcképet, a honlap kikockázottat. Méltatlankodva tiltakozott egy asszony a honlap egyik kommentjében: ez az ő lánya, volt autóbalesete, de nem így hívják, nem ennyi idős, semmi köze ehhez az egészhez, aztán megjelent a lány is, egy szó sem igaz ebből! Érdekes adalék, de a jelenség vizsgálata szempontjából teljesen mindegy. Mi, újságolvasók feltesszük: ez megtörtént (sok ilyesmi történik), és a kérdés, hogy az eseményt, amelynek tényszerű magja világosan kirajzolódik, hogyan tálalják az egyszeri olvasónak. Az újságíró pedig ebben a műfajban és regiszterben úgy fog fogalmazni, aszerint helyezi el a hangsúlyokat, úgy fog elhallgatni és túlozni, amilyennek az olvasói elvárásokat képzeli.
Miért nem vagyunk képesek mi olvasók szembenézni azzal, hogy itt érzelmekről csak másodsorban van szó, elsősorban hatalmi viszonyokról? A férfi löki ki a nőt, a nő van anyagilag is kiszolgáltatott helyzetben, egyébként meg az autóbaleset után lábadozik, a nő karrierje megy tönkre, ha eltorzul az arca. Hogy jön ide a lovag, a románc, a szerelme elvesztésétől megtébolyult férfi, a se vele, se nélküle kapcsolat kifejezés? Tényleg úgy képzeljük ezt, mint az olasz vígjátékok veszekedő (és egyenrangú: heves vita) házastársait? Tányérok törnek, aztán szeretkeznek? Ez tényleg ilyen bájos?
Miért nem lehet egyérteleműen használni a bántalmazó, az erőszak szavakat? Közismert a párkapcsolati erőszak dinamikája, aki ilyet tesz, az nem támadó (nem sötétben les egyszeri áldozatára). Elcsodálkoztam nemrég a brit pletykalapok világos szóhasználatán: violence, sexual assault, victim, abuse.
Aztán a kommentelők lelkivilága: tudjuk ám, mit jelent a modell, az ilyenek dubajoznak! A pénzéért visszament, hát ne is csodálkozzon! Megérdemli!
Vajon őszerintük ki dugja azokat a prostituáltakat? És ha valaki prostituált, akkor lehet bántani, ütni, életveszélybe sodorni?
az első posztok egyike, 2012. májusi
Anyaság 1.0: játszótérre járunk, ott beszélgetünk. Babaúszás, kismamatorna, szoptatást támogató csoport. Vagy nem megyünk, akkor kínzó a hiány: el akarjuk mondani, meg akarjuk kérdezni – a sorstársainktól. Felnőttekkel szeretnénk beszélni, és a barátnőink dolgoznak vagy messze laknak.
Anyaság 2.0. Előbb internetes és arctalan a kapcsolat, nagy massza-fórumok: nlc, babanet. Szüléstörténet, gratulálunk, bátortalan kérdések szájpenészről, hálapénzről, oltási reakcióról, gyümölcspép-márkákról.
Anyaság 3.0. Néhányan rájövünk, másképp is lehet anyának lenni Bővebben…
Le kéne már tenned a terheket. Ne hurcold a sérelmeket. Nem kellene fölöslegesen szenvedned. Miért nem bocsátasz meg? Bocsáss meg neki, amíg lehet, mert majd nem lesz kinek! Ezt mondják.
Már megint nekem adtok feladatot.
A legabszurdabb, amikor pont az tanácsolja ezeket, aki bántott. Ne rágódjak már azon, amit ő tett. Egyébként meg torzul látom, mert nem is úgy volt… Bővebben…
Kedves olvasók. Én nagyon pártolom, hogy nevezzük nevén a dolgokat, ez a stiláris normám: nem a szavak a csúnyák, azok csak ábrázolnak valamit. Idéztem az emberemet, ugye, mit mondott a liftben, ettől nem én leszek a durva lélek. Ifjúságom vétkeit sem voltam rest megvallani. Mármost ebből az lett, hogy a következő keresőkifejezések találnak ide:
szemet kurvak
leszopott a nagynenem
belenyultak a bugyimba
segitség lenyeltem a gecit.nem leszek aids-es
Ezek tehát azok, akik beírták ÉS ide is kattintottak. Biztos naiv vagyok, de… Az utolsó kettőnek szívesen segítenék ifjúságvédelmi okokból, de amúgy az a gyanúm, fel kell hagynom ezzel azt egyértelműséggel.
(A legcukibb: rizsfelfújt melegítése mikróban.)
Azt írták drága olvasóim, írjak, még, reszketve várják, csak ne ennyire hosszúakat. Bővebben…
Azt mondja Kukorelly Endre az egyik interjújában, négy stádium van egy pár életében. Az első: alig várod, hogy bejöjjön a zuhanyzásból. A második: ha bejön, jó. A harmadik: elalszol, mire bejön. És a negyedik, a legdurvább: úgy teszel, mintha aludnál.
Ti hol tartotok?
Arra gondolok ilyenkor, ebből a szempontból milyen jótékony volt a háború, a hadifogság, és ugyanígy elfedi ezt a problémát a kiküldetés, a külföldi munka. Lehet vágyakozni.
Hogy várja Bess a férjét a Hullámtörésben! Na, megkapta. Ő a nulladik szakasznál tartott, már el is veszítette.
Ti kivel töltitek az estét? És van olyan, hogy nem az estét, de csak együtt? Hát olyan, hogy spontánul? Tehát nem mondjuk csütörtökönként mentek moziba, hanem felhív azzal: elviszlek ma valahová, érted megyek ötre, a gyerekek a nagyinál!
Nem hiányzik ez?
Odanéz még a férjed, amikor leveszed a melltartód?
Fürödtök együtt?
Min nevettetek legutóbb?
Nem tudom, hogy jutottunk idáig. Szeretjük egymást, persze. Tele vagyunk közös ponttal, nincs harmadik. Odateszi magát, lelkiismeretes a gyerekekkel, kialvatlanul is előbb kel, behozza a kávét. Jó ez. Csak néha villan belém: kölcsönös szolgáltatáscsomag-szerződés ez. Én megteszem neked, hogy…, te megteszed nekem, hogy… Elviszem a gyerekeket, hogy tudj dolgozni. Kiviszed a kutyát a dermesztő téli reggelen, mert fáj a torkom.
Mit is mondanak erre a problémára a női magazinok? Csak rázom a fejem: nem, ez nem én vagyok. Nálunk nincs az, hogy jaj, a munka, későig kell bent maradni, meg másodállás. Nincs hitelcsapda, megélhetési stressz. Nem allergiás a gyerek, nem rohanok munka után apámhoz a kórházba. Nem vagyok besavanyodva, eltramplisodva. Nem vagyok gyerekmániás, rengeteg téma érdekel rajtuk kívül is. Már nem hiszem azt, mint a nagyfiam apja mellett, hogy az a gond, hogy engem nem lehet szeretni.
A háztartás persze döcög, nem egy lakáskultúra-címlap az otthonunk, de valahogy öntisztul a padló, mindig van mit fölvenni, korrekt főtt étel kerül az asztalra. A gyerekek pedig boldogok, iskolába jár az egy, óvodába a kettő, itthon vagy játszótéren legel a három. Én pedig kicsit dolgozom, sokat hódolok intellektuális szenvedélyeimnek, meg aztán fiatal nő volnék, sport és fodrász, néha még barátok is beleférnek az időmbe.
A férjem meg egy álom: nyitott, érzékeny, kedves és rendkívül intellektuális. Nem sörözik a cimborákkal, nem nézi az EB-t, tévénk sincs. Hozzám egy lehúzó, dermedt kapcsolatból jött, és nagyon örült nekem. Hihetetlen gazdagság fakadt föl a találkozásunkból, és nemcsak a legelején. Most mégis bedarálnak minket a hétköznapok. Valahogy telnek a hetek, és csak lerogyunk este, sokszor külön. Mert ha mégsem, azt én kezdeményezem, és mivel nem mindig járok eredménnyel, egy kicsit belefáradtam a készenlétbe, javaslatokba, próbálkozásba.
Érett, bölcs asszonyok mondják nekem évek óta, hogy egy hosszú távú kapcsolatban ezt nem lehet várni. Persze, hogy elmúlik a lángolás, nem lehet ezer fokon égni… És kicsik a gyerekek és fáradtak vagyunk. Persze, persze. Épp azért.
Uramisten, én nem akarok ezer fokon égni. Még utazni, színházba menni se nagyon. Én csak beszélgetni akarok, kiülni a teraszra, együtt fejteni rejtvényt. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen. Elmesélje, mit olvasott. Azt akarom érezni, hogy nő vagyok, nem robot.
Asszonyok, szép a gyereknevelés meg a kötelesség, de ha ezt nem lehet várni a házasságtól, akkor nincsen semmi értelme!
A szörnyű dilemma: ha tökéletes feleség vagyok, azaz figyellek, mi esne jól, békén hagylak, akkor te ebbe belesimulsz, észre sem veszed. Ha meg nem vagyok tökéletes feleség, ha nyaggatlak, szorgalmazom, hogy ne zuhanjunk a gravitáció bizonyossággal számítógép elé, aludni, akkor jön a bűntudat, hogy nem hagylak békén. Így is, úgy is hiányzol.
Olyan, mintha lenne “becserkészlek” üzemmód, meg “úgyismegvagy” üzemmód. Én tudom, csak rajtunk múlik, melyiket választjuk. Akkor is, ha a családi élet tele van kellekkel, rutinfeladatokkal és elvárásokkal: olyan helyzetekkel, amikor a másiktól várunk valamit, hogy nekünk könnyebb legyen. Akkor is, ha gyakran egy kicsit haragszunk: már megint nem hajtotta le a deszkát, már megint csupa víz a mosogató környéke, megint kiabál a gyerekekkel… De ne tudnánk ezen felülemelkedni? Hogyan lettünk ennyire automatikusak? Mi ezerszer átbeszéltük ezt, tudja, mit szeretnék, tudja: kettőnkért szeretném. És ha beleengedi magát, ő is örül neki.
És miért hallom ezt mindenhonnan, mindig ugyanígy: a feleség vágyakozik, ölelésre, szavakra, ő szervez programot, beszélgetést, a férj meg nem hallja meg? Létezik az, hogy a komplett magyar férjtársadalomnak nincs igénye arra, hogy a feleségével töltse az idejét? Vagy érzik, hogy a torz szereposztás kicsinálta a feleségüket, és félnek a szemrehányástól, a “lelkizéstől”? Mert nekik így is megfelel? Lehet, hogy ha ezen elkezdünk gondolkodni, választ találunk arra, miért olyan sok a válás és miért élnek annyian boldogtalan házasságban.
Nem a megcsalással kezdődik, az biztos. Soha a történelemben ennyi szabadidőnk, ennyi választási lehetőségünk nem volt a világnak ezen a felén. Mintha meg lenne írva a férjszerep. Mintha kötelező lenne unottnak és fantáziátlannak lenni. Igen, tegyük hozzá, sok nő is lekerít magának egy területet, ott teljesedik ki, aztán jól elmagányosodik. És reflexe, hogy mindig mások a fontosak, ő az utolsó. Ezért béna a haja, ezért lóg a hasa, és ezért nem szereti magát. És ha a másik elegáns és fess és sikeres és nincs otthon, akkor érthető, hogy még keserű is.
Jó lenne erről beszélgetni. Írjatok!
Könyv a témáról: Dalma Heyn: A vágy csendje, LÉLEK kontroll sorozat, Háttér kiadó, 2003.
(és ne felejtsük el: az országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának tagja!),
hogy bár ők nem nyúlnak az abortusztörvényhez, ne terjesszük már ki az abortuszt holmi tablettás megoldásra, mert az abortusz mint olyan rossz, a gyerekeknek meg kell születniük. Azaz azoknak a gyerekeknek, akik a frakcióvezető úr világnézetének és társadalmi állásának tetsző családokba érkeznek. Épp olyan családokba, amelyeknek van miből (információ, pénz) fogamzást gátolni, és mégis, ezek a nők is gyakran mennek abortuszra, nem furcsa…?
És a frakcióvezető úr, meg a pártja szilárd erkölcsi, világnézeti alapokon áll. Azt mondja. Csupa nyakkendős férfi. Egyiküknek sincs abortált gyereke nyilván.
Idézet az interjút közlő honlap kommentjeiből: Magyarországon nem az a probléma, hogy sok nemkívánt gyermek nem születik meg, hanem az, hogy sok KÍVÁNT gyermek nem születik meg.
Egy másik:
Akik éveken keresztül, félévenként járnak küretre, azokra ráfér egy kis fájdalom!!
Még rá is lehetne tenni egy “lapáttal”, hogy tanulja meg már végre, hogy a micsodáját kinek, mikor, miért és milyen körülmények között teszi oda!!!
Másik honlap: abortuszellenes vagyok, mivel nekem nehezen sikerült a második terhességem. Imádom a gyerekeket!
Az jó!
De hát miért mennek abortuszra a nők?
Nagyon fiatal voltam. Teljesen egyedül éreztem magam, senki nem állt mellettem.
A barátom megfenyegetett, hogy elhagy, ha nem vetetem el.
Szerető voltam, nagyon erős nyomást gyakoroltak rám, hogy ne tartsam meg a babát. Hogy neveltem volna föl?
A páromnak sem volt munkája akkor, én tanultam. Döntenem kellett: vagy éhen halok és lesz egy gyerekem, vagy befejezem a sulit, elhelyezkedem, és talán később lehet még gyerekünk. Lett is kettő.
Már mindent kipróbáltunk, a férjem nem bírja a gumit, de volt spirál és pesszárium, amit pedig nem is lehet kapni itthon, meg spermaölő hab. Négy gyerekünk fogant így. Már van három. Anyósoméknál lakunk. Hova szültem volna?
Alkalmi kapcsolatból fogant a gyerek, azt se tudom, hol él az apja.
A szexualitás mint olyan, késztetéseink és vágyaink adminisztratív eszközökkel nem befolyásolhatóak.
De amit teszünk, a szexuális viselkedésünket irányító meggyőződések, felhatalmazások, társadalmi hatalmi viszonyok, a felelősségvállalás már igen. Megfelelő intézkedésekkel és törvényekkel, azoknak szellemük szerinti alkalmazásával, szemléletformálással, az erős szociális háló jól képzett dolgozóinak munkája révén.
Ha lenne következménye a családon belüli erőszaknak vagy a szexuális zaklatásnak.
Ha nem csorgatná ennyire gátlástalanul a tizenévesekre a nyálát a sok negyvenes, ha nem lenne a csajozás teljesen legitim sport, ha nem lennénk ennyire elnézőek: férfiból van. De még kacsintunk is hozzá.
Ha nyíltan, szégyenkezés nélkül tudnánk beszélni a szexualitásról. A fiam osztálytársa megkérdezte az anyukáját (kilenc évesen!): azt mondták, izé, tényleg attól lesz a gyerek? És az anya azt mondta a kislánynak: nem, dehogy! Nem akartam belegázolni a lelkébe.
Ha felismernénk, szomszéd, osztályfőnök és szakember, ki van válsághelyzetben, ki titkol valamit.
Ha lenne valóban erős szexuális felvilágosítás, és a fogamzásgátlás hatékony, olcsó és mindenki számára elérhető lenne.
Ha nem kurvázna több százezer férfi és nem tartana szeretőt millió.
Ha nem lehetne így kibújni a tartásdíjfizetés alól.
Ha a nagy szerelemben egy pöttyet eszünkbe jutna mindennek összefüggése az utódnemzéssel.
Ha nem lenne ilyen irgalmatlanul nehéz és egyszemélyes, idegőrlő csip-csup teendők végeláthatatlan sora a gyereknevelés, tömérdek szégyen és bűntudat forrása, mert az eszményített anyaság kőbunkóként sújt az amúgy is roskadozó nőkre.
Ha megtisztelnénk a szülést a lényegének kibontakozni hagyásával.
Ha nem mindenki az áldozatokra (a nemi erőszak, a prostitúció, a párkapcsolati erőszak áldozataira) koncentrálna, hogy ők mit miért tettek, és persze sajnos, a férfiak természetüknél fogva poligámok.
Ha megkérdeznénk a prostituáltak klienseit: nektek miért nem elég a feleségetek?
Ha ott lenne az abortusznál az apa is, ha őneki is a bizottság meg a műtős szemébe kellene néznie.
Ha nem lennének tömegek, akik ma sem tudják, hogy nemet mondhatnak, sőt, azt sem, mitől lesz a gyerek.
Ha nem lenne ekkora szégyen a lányanyaság.
Ha nagyobb lenne a társadalmi mobilitás.
Ha több lenne és színvonalas a bölcsőde, az óvoda.
Ha nem lenne ilyen cudar a lakáshelyzet.
Akkor nem lenne ennyi abortusz. És akkor, ha ezt mind megtettük, lenne erkölcsi alapunk ostorozni másokat. De akkor nem tennénk mégse. Viszont ezek az öltönyös, hűséges kereszténydemokraták nem nagyon szólaltak fel a már megszületett gyermekek védelmében. Az abortusz ellen is csak akkor, ha tablettával végeznék. Ki érti ezt?
Mert nem úgy van, hogy egyesek, azok a felelőtlen abortuszra menők, azok…! Bezzeg mi, családanyák! Aki abortuszra ment fiatalon, abból később családanya lesz. Sokszor ugyanazon férfi feleségeként. Az ő tágítással tönkretett méhszája a tíz-tizenkét hetes magzat kierőszakolása után hogyan fogja megtartani a következő magzatot? És mit tehet erről az a gyerek? Ez felelős népegészségügyileg, kedves frakcióvezető úr?
Ha a férfiak poligámok, márpedig azok, és nem azért, mert eredendően azok, hanem mert megtehetik, akkor itt-ott, családon kívül meg fog foganni jó néhány gyerek, még fogamzásgátlás mellett is. És nagy részük nem fog megszületni. Hallottak már ilyenről, képviselő urak? Netán át is éltek ilyesmit?
“Az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat”: értjük, ez az ordas eszme nagyon elegáns megfogalmazása. Vagyunk mi, szaporodásra, a kultúránk továbbörökítésére érdemes középosztálybeliek, és vannak ők, akikről tudni sem akarunk. Mit tett Ön az oktatás felzárkóztató szerepének erősítése érdekében? Hogy ők már ne azt a kultúrát örökítsék tovább? Hogy a lent levők ne csússzanak még lejjebb? Ma nincs veszítenivalójuk, nem érti? Őket nem vitték a szüleik Firenzébe. Őnekik az ebéd is merész ábránd. Őnáluk egy tizenöt éves nem okvetlen tudja, mitől lesz a gyerek. Ez nem kultúra, ez az esély hiánya, kitaszítottság. Önök mit tettek, hogy ez ne így legyen? És hogy a (mindenhol) önfeledten párzó emberek gyerekei megszülethessenek, és méltón fel is nőhessenek?
Frakcióvezető úr, emberség egyes, őszinteség egyes, leülhet.
