anyaság 3.0

az első posztok egyike, 2012. májusi

Anyaság 1.0: játszótérre járunk, ott beszélgetünk. Babaúszás, kismamatorna, szoptatást támogató csoport. Vagy nem megyünk, akkor kínzó a hiány: el akarjuk mondani, meg akarjuk kérdezni – a sorstársainktól. Felnőttekkel szeretnénk beszélni, és a barátnőink dolgoznak vagy messze laknak.

Anyaság 2.0. Előbb internetes és arctalan a kapcsolat, nagy massza-fórumok: nlc, babanet. Szüléstörténet, gratulálunk, bátortalan kérdések szájpenészről, hálapénzről, oltási reakcióról, gyümölcspép-márkákról.

Anyaság 3.0. Néhányan rájövünk, másképp is lehet anyának lenni (bár én már az első gyerekemmel is…), akkor új fórum alakul: kapálózunk az örvénylő fősodorral szemben, hordozunk, szoptatunk, együtt alszunk, mossuk a pelenkát, otthon szülünk, véleményünk van. Mindenki ismer mindenkit, mámorosan osztjuk meg a tudásunkat a háti kötésekről és a bambuszbetét nedvszívóképességéről. Klub is alakul, mert szeretnénk élőben is találkozni: húszan, nyolcvanan, aztán nagyon hamar két- meg négyszázan. Új trendek indulnak: eleinte az egyszerűbbek, az életet könnyítő praktikák, a hordozás, igény szerinti szoptatás, mosható pelenka, később a filozofikusabb, rendszerkritikus jellegűek: ökoháztartás, waldorf, wahm, oltáskritika, otthonoktatás-unschooling. A mozgalom pedig kitermeli a saját túlkapásait. Megjelennek a kendőgyűjtők, limitált és ritka darabok vadászai. Picasa-albumuk van a gyűjteményükről, kilencszázheten nézték meg. E kontinensen hírét sem hallottuk azoknak a mosható pelenkáknak, amelyeket a legmenőbbek már el is adtak. Baglyos pelenkakülső! Űrhajós! Micsoda mámor volt. Persze mindez pénzkérdés is. Az eszme mintha csak a belépőjegy lett volna, már régesrég dolgokra vágyunk, ugyanúgy, mint babakocsizó korunkban, valamint arra, hogy a birtoklást hírül adhassuk, miközben a legtöbben nem engedhetjük meg magunknak ezt. Tapintható a frusztráció, és meglepően értelmes nők is besétálnak a csapdába: öncél lesz az eszköz. A frissen regisztrált tagok rémülten kattintgatnak ide-oda: egyetlen menő kendő ára is horror, hogy lehet, hogy folyton újakat vesz olyasvalaki, akinek a legkisebbje hároméves…? De hát ez a különbség a beavatott és a kívülálló között: a beavatott érti. A klubban sem csak többen vagyunk, egyrészt városok, kerületek szerint alakulnak helyi közösségek, a havi nagyklubban pedig már rég nem ismerünk egy tucat anyánál többet, már rég nem beszélgetünk, és persze nem csak egymás irigyelt kendőit lehet “tapizni”, hanem komoly cserebere zajlik: te hozol nekem fogzáskönnyítő olajkeveréket, én adok négy kinőtt PUL pelenkakülsőt. Sokan csak ezért ugranak be, hogy a postaköltséget megspórolják. Az eleinte érdeklődő két-három apa helyett mára ott bajuszlanak mind legjobb pólóikban, jó részük mint sof- és gyerekőr, esetleg elugranak a gyerekekkel az IKEÁba, hogy anya nyugodtan klubozhasson. Vagy innen mennek a telekre, addig is a bejáratnál laptopoznak elmélyülten. És persze a profik, akik már termelnek, forgalmaznak: pelenkát, hordozót. Jó lenne venni valamit, tanakodunk az árakon, amíg a vegán bögrés süti morzsájában kúsznak a gyerekeink.

Egyre többen varrnak, kevernek, horgolnak, és valóban megszületett ennek a piaca is. Cégek alakulnak, és mert a jelenség tömeges, a célcsoport együtt van és nagyon bízik az itteni vállalkozásokban, a termékhez kapcsolódó topikért már fizetni kell. Közben komoly társadalmi erő is a hardcore tagság: hordozóhetet szervezünk és népszerűsítünk, hordozókendő kerül a szülészetekre, segítünk a bajba jutott családnak, tüntetünk az otthonszülés mellett — azonnal mozgósítható a több száz fős tömeg és több ezer aláíró. Bolt is lett előbb Budán, aztán Pestre költözött, hangulatos, igényes, intelligens és drága, rengeteg irigység jár a nyomában.

Az elejétől aggódom: ha itt a jókedvű eszmecsere hiánypótló felületére üzlet és pénz kerül, abból csak konfliktus lesz. Lett, sok, eltűnő csomagok, szálhibás kendők, elfelejtett utalások. De még több a vélemények ütközéséből, abból az illúzióból, hogy pusztán azért, mert mindannyian hordozunk, egyetértünk a világ más nagy kérdéseiben is. Az örök mítosz: tudod, a netes kommunikáció más, itt nincsenek gesztusok és mimika, könnyű félreérteni egymást… A igazság az, hogy élőben sose mondanánk ilyeneket egy ennyire felületes ismerősnek, a gépmagányban kijönnek a legmélyebb gondolatok, pedig nem tudhatjuk, ki olvas és hol a tyúkszeme. Az igazság az, hogy nem tudunk fogalmazni és olvasni rendesen, és nem és nem fejlődünk ebben. Pedig van idő emésztgetni a másik hozzászólását, átfogalmazni a sajátunkat, mégis úgy viselkedünk, hogy a minket lenézőknek igazuk lesz: tyúkól ez, pótcselekvés, és gyakran semmivel sem intelligensebb az anyás fórum, mint az anyázó fórumok. Az igazság az, hogy itt is, mi is gyanakszunk a mássággal szemben, önigazolunk, szeretünk együtt mulatni mások rovására, és hordákba verődve vetjük rá magunkat az új tagra, aki másképp ír és gondolkodik, vagy a régire, aki váratlanul valami meredeket mond. Talán irigyeljük is, mert több ideje van fórumozni, vagy lakást vesz épp.

Egy bekezdésre elengedem a jótékony T/1-et: E-t, a tizennyolc éves, feltűnően tudatos és impulzív anyát egyházi alma matere ismeretterjeszteni hívta osztályfőnöki órákra a szülővé válásról, gyereknevelésről. Boldogan újságolta el élete annyi keserve után az egyik topikban, erre a harmincas, két-három-négygyerekes anyák, akik ugye jókor és jól váltak anyává, amúgy a fórum régi, megbecsült, vitában és anyaságban is tapasztalt tagjai, nekiugrottak: én nem örülnék, ha egy tizennnyolc éves megesett lány mondaná el a lányomnak, hogy milyen buli fiatalon szülni! Majd ha már elég tapasztalatod lesz! Milyen önbizalomnövelőt szedsz, én két gyerekkel, harmincon túl, klubvezetőként sem mernék ilyesmire vállalkozni! Hogy ez egyértelműen E. elleni szenv és az ő kirugdosása a klubból, a szép, szabályos életű, erkölcsös nők klubjából, az ellen kevesedmagammal tiltakozom, és kitartóan. Én nagyon álságosnak éreztem a gúnyt és a lányaik féltését: jaj, nehogy kedvet kapjanak ennyi idősen szülni, mit mondhat vajon egy tizennyolc éves, majd néhány év múlva, ha már te is (a mondat befejezhetetlen), a finomabban fogalmazók pedig: vigyázz a szülőkkel, nem lesz könnyű menet… Hiába takargatták, a kíméletlenség mögött ott volt a nyárspolgár, én pedig hökkenten próbáltam értelmezni: tényleg ettől féltjük a lányainkat? Azt hisszük, buliból, divatból majd teherbe esnek? Nem tudjátok, mennyi zavaros és értelmetlen dolgot hallanak a tanáraiktól, a tévéből és a kortársaiktól — épp egy szőke lány a gyanús, aki díjbirkózó csecsemőjével a kötődő nevelésről ujjong? Hát, ettől minden lettem, hiába voltam árnyalt: egyedül E-nek van joga megbántódni, te mindig mindenkinek megmondod, mindenhol gerjeszted a puskaporos hangulatot, belemagyarázol olyasmit, ami nincs is benne, én nem is azt mondtam, nem magamról írtam, csak egy képzeletbeli anyáról, intoleranciával vádolsz, miközben te sem tolerálsz engem… A gyűlöletnek még egy ilyen hulláma némított el végleg ott a fórumon. (Akit érdekel: Kötődő nevelés – dühöngő, 10066-tól bő 150 hozzászólás.)

Az ide is beszivárgó ordas és primitív eszmékből is éles konfliktusok lettek, vagyis abból, amikor a mindennapoktól megroskadt, keserű anyák egymást gerjesztették, és kibukott az “őszinteség”, “a nép hangja”, mások pedig azt kérték: elég volt, ezt tiltja a fórumszabályzat, esetleg érveltek is. Na, ők lettek a legnagyobb ellenségek, akik szembesítették a rasszistákat, adócsalókat vagy homofóbokat a korlátoltságukkal. Hogy a többiek mit gondolnak, nem tudjuk, mert konfrontálódni senki sem szeret, és itt is úgy van, hogy a többség inkább olvas, mint ír, még az is, aki amúgy egyetértene. Nők vagyunk, és figyelünk meg lavírozunk, hogy szeressenek. Nem szeretünk kilógni, inkább feladjuk az autonómiánkat is, mert az önbecsülésünket nem belső erő, inkább az táplálja, hogy mit gondolnak a hozzánk hasonlók, elfogadnak-e. Mindig lesz valaki, aki, bármi is a téma, békét kér, mintha az éles véleménykülönbség önmagában probléma lenne. Ha L-nek gondja van a férjével, de nem mer ezzel szembenézni, akkor persze, hogy én vagyok az, aki az otthoni légkörre panaszkodó másik fórumtársat “uszítja a párja ellen”. Holott meg kéne beszélniük a problémákat, és a férfiak nem mind ellenségek ám! Ebbe a reménybe kapaszkodik L is talán, ezért ugrik nem épp köntörfalazó szavaimra.

A legnagyobb botrány pedig a mások figyelmére és együttérzésére apelláló, őket évekig megvezető tag történetéből lett. Négy fiktív figura mögött állt egy, egyikkel sem azonos, aki lubickolt a képzelt világban és a hallgatóságból kiváltott elemi hatásban. Ő, nem túlzok, szociálpszichológiai kutatás tárgya lehetne, hogyan szőtte négyszemélyes mitológiáját sok-sok fotóval a tüdőgyulladásról, kómáról, a távoli országban élő csodás barátnőről, annak szívbeteg kislányáról és életmentő műtétéről, hogyan találkozott mindig majdnem, de sajnos pont nem mindenkivel, hogy tudott egy személyben kitartó troll és terézanya lenni, sok tízezer forintnyi ajándékot juttatva a kiszemelteknek. Hogyan ment rá egy család békéje, hogyan követelte ismeretlenül egyikünk szabadidejét, szimpátiáját, lelkét. Hogyan fordultak egymás ellen azok, akik már korábban is gyanakodtak és azok, akik elhitték neki, hogy mindez csak félreértés. És végül, tavaly ősszel egy elszánt csapat több hetes kutatómunkával hogyan buktatta le, találta meg a lopott fotók forrását és derítette ki a bájos nick mögött megbúvó se kutyája, se macskája szerencsétlen kilétét. Egyébként az illető ma is pedagógusként dolgozik. Na, akkor nagyon együtt voltunk mi, becsületes fórumtársak. Mindenki visszahúzódott és gyanakodott egy kicsit, de a szenzáción túl mintha valami gyászféle kapcsolt volna össze sok százunkat.

A kétszáz forintos vásárlások szküllái és az önigazoló dohogások karübdiszei között találtam nekem való embereket, témákat. Ezekkel a távoli, de jó ismerősökkel már stabil a képünk egymásról, és össze-összetalálkozunk az otthonszületett gyerekek találkozóján, játszótéren, mindenhol.

Eleinte egyre gyanakvóbbak a férjeink, aztán belefáradnak. Egyrészt ide-oda járunk, mozgolódunk: klubba, hordozós sétára, születés hetére, folyton valami dolgunk van, aminek a gyerek az ürügye, mégsem érte van. Ha nem szervezkedünk, akkor a gép előtt ülünk, mert egyre inkább véleményünk van és egyre jobban függünk attól, jött-e privi és mások hogyan látnak bennünket. Ez is éles konfliktus ám apával, nem csak a mászkálás, egyrészt: te tényleg nem vasaltál egész nap…?!, másrészt, különösen az egy géppel rendelkező háztartásokban: most akkor apa nem nézhet filmet vagy lövöldözhet este? Nem, nem nézhet, mert fel kell tölteni a fotókat az eladásra szánt prefoldokról. Sokan, akik régebben messiásként várták a férjüket, ma már meg sem hallják, annyira belemerültek a császár után szülni témába, hogy nyílik a bejárati ajtó. De nagyon ráértek! Ott lüktet a felszín alatt a dinamika: te egész nap jössz-mész, és este még focizol, én eddig itt mozogtam a bolt-játszótér-pelenkázó háromszögben, most pedig információim és társaságom van, érted…? És igen, én is szeretnék egy harmadikat a két császár után, mert a testem képes rá!

Jó kérdés, hogy mit csinál a gyerek, ha mi egész nap fórumozunk. Hát, vagy háton alszik, vagy egész nap cicin lóg (többünknek fogyott el a tej a “nem számítógépes” ciciből), vagy megtanul egyedül játszani, vagy boldogtalanul jön-megy, és úgy lopjuk a hozzászólásnyi fél perceket, amíg alszik vagy a bilin ül. Újabban okostelefonról nyomjuk a játszótéren, fel se nézünk, és nem is köszönünk azoknak, akik öt évvel ezelőtt a legjobb anyatársaink lehettek volna.

Regisztrál az ökoguru is, akinek könyvéhez kapcsolódva topikot nyitottam. Szakállas avatarja jókedvű szőrszálhasogatással válaszol a filozofikusabb-zöldebb anyák felvetéseire.

Kesergős topik. Úgy indult: elfőtt a teavíz? Lehányt a gyerek? Ma születik meg a negyedmilliomodik hozzászólás. Megjött a gyes, de a szemét providentes elvitte mind. Apának megint nem fizették ki a túlóráit. Kómában van a nagynéném. Kis feszkók helyett a nagy élet van itt, torokszorító és elviselhetetlen. Mára inkább a törzstagok tyúkólja, a kicsinyesség és korlátoltság apoteózisa, illetve: hogyan beszéljük ki a másik törzstagot, akinek egyébként pénzzel tartozunk, úgy, hogy csak ő érezze magát rosszul, a többiek meg engem sajnáljanak.

Elteltek az évek, a leglelkesebb egykori tagokhoz eltéphetetlen kötelék fűz, ezer hozzászólásból jobban ismerem az életüket, mint a testvéreimét. Kétfélék, merthogy megosztó személyiség vagyok állítólag (vagy három tucat tag elemzett engem szenvedélyesen priviben): az egyik típus azoké, akik a konfliktusunkat nagy sohatöbbével zárták (hatalmi harc a hordozós egyesületben, sima félreértés, vagy imádlak, de ha nem pont olyan vagy, mint képzeltem, akkor gyűlöllek-játszma), a másik, aki beállna a sarkon túl kígyózó sorba is a megjelent könyvemért, mert nem tudja, hogy már postáztam neki. Ha nem iszonyodnék tőle, ide azért tennék szmájlit. A nosztalg- és szimpatikus őstagok, akikkel együtt fejlődtünk azzá, akik ma vagyunk, jobbára befejezték a kisgyerekezést, nincs már mit mondaniuk, kikoptak, elhallgattak, amikor a mennyiségi robbanás már a minőséget is súlyosan érintette a fórumon. Mert azóta is, naponta is születnek a gyerekek, hordozzák őket, beszól az anyós, tanácsra várnak — jönnek az újak, százával. Terjesztik az eszmét. Budapesten ma már bajos végigmenni egy utcán, hogy ne találkoznánk korrektül hátrakötött babával. Az újak új lendülettel akadnak ki a kengurus babákon, a topikokban pedig megkérdezik századszor ugyanazt. Engem már nem ismernek.

A mi zárt részünk a nagy fórumon belül három éves múlt. Ha létezik értelmes virtuális közösség, hát ez az. Én kereszteltem el még topik korában, aztán önálló alfórum lett, és akkor döbbenetes történetek mondódtak el. Ha visszaolvasom, ami mondjuk nem kis meló, akkor mosolyogva és meghatottan ismerem fel egykori állapotainkat, kételyeinket, meg hogy hogyan alakult ki a közös meggyőződés, hogyan érzékenyedtünk ugyanarra, kezdtük felismerni a manipulációt és tettünk rendet a magunk életében.

De a kinti, óriási, pezsgő katlan ezernyi témáját és új tagját már riadtan szemlélem. És alig találkozom már az anyatársakkal. Szeretem a régieket, de önmagában az, hogy ő is hordoz, nem köt össze már senkivel. Ha gyerekek között vagyok, azok az enyéim legyenek, éppen ennyit bírok szeretettel, türelemmel. És, ezt egy kicsit szégyellem, el is rémülök a klubos meg hordozós fotókon: ilyenek vagyunk mi? Én olyan szeretnék lenni, olyan ápolt, sugárzó, kompromisszumtalan és színházba járó, hogy ha nagy néha teljesen gyerek nélkül vagyok, megdöbbenjen, aki nem ismer, hogy három is van. Ne legyen a közelemben maszatos előke, barna mellbimbó, visítás, fél pár zokni, és ne a téli hordozás kedvéért legyen olyan a kabátom. Én legyek, valaki, akinek van gyereke, de amúgy azonos önmagával, nem tulajdonít túl nagy jelentőséget az eszközöknek. Aki egy nap gyerek nélkül is tud létezni majd, most pedig nem kell a gyerek ürügyként ahhoz, hogy valami értelmeset csináljon, közösséghez tartozzon.

Még sok frissítés lesz, de megyünk tandembiciklivel, a két kicsivel és a kutyával bevásárolni, este pedig színház.

18 thoughts on “anyaság 3.0

  1. “Az örök mítosz: tudod, a netes kommunikáció más, itt nincsenek gesztusok és mimika, könnyű félreérteni egymást… A igazság az, hogy élőben sose mondanánk ilyeneket egy ennyire felületes ismerősnek, a gépmagányban kijönnek a legmélyebb gondolatok, pedig nem tudhatjuk, ki olvas és hol a tyúkszeme. Az igazság az, hogy nem tudunk fogalmazni és olvasni rendesen, és nem és nem fejlődünk ebben.”

    De lehet hogy egyszerűen csak olvasni kellene és nem méregetni, viszonyítani…Nem tudunk éppen annyit beleolvasni amennyi bele van téve, mert mi nem ők vagyunk. Tippelni sem elég, és akármennyire igyekezni sem. Fogalmazni mindenki úgy fogalmaz ahogy akar, vagy tud, és éppen ezért sosem kellene magunkra venni amit olvasunk. Persze az a minimum lenne hogy rendesen elolvassuk a szövegeket, de hogy ki mit ért belőle vagy kinek mit ütnek meg egyes részek, az teljesen kiszámíthatatlan. Abból kiindulni hogy mindenkinek van tyúkszeme és az vajon hol lehet nagyon fárasztó lehet. Tekintettel lenni állandóan…a sokismeretlenesre. Az lenne a jó ha mindenki csak írna amit akar, bár ez sokszor nem ugyanaz mint ami jön, egyetértek (és ez a rész így is van) és aki olvassa ne olvasson bele semmit (ez a rész kevésbé van így). Csak olvassa és hagyja lógva. Ez valaki más véleménye valamiről. Jó lenne ha a véleményt önmagában tiszteletben tartaná és a diskurzus ami kialakulhat nem egymásról szólna, csupán a véleményekről. Így értelmesen lehetne vitázni akár írásban is. Ha nem az a kiindulás, hogy biztos ezt vagy azt akarta…biztos erre vagy arra célzott ezért és ezért….csak venni annak az egy személynek a véleményét és arra válaszolni az én saját véleménnyemmel. Nem az érzelem nélküliség a lényeg, ott lehet az érzelem, de ne vigye a pálmát. A vélemény legyen a középpontban.
    Látod én is kiemeltem egy részt és csak arra reagálok. 🙂 Egyébként valóban könnyű félreérteni az érzelemmel telt megfogalmazást, mert az írott forma nem érzelmek közlésére való elsősorban. Jó lenne megtanulni úgy írni, hogy kettőspont kötőjel zárójel nélkül is korrektül ki tudjam fejezni az érzelmeimet, amik egy mondathoz vagy véleményhez kötődnek. Addig is személy szerint jó mankónak találom a billentyűzet adta kiegészítőket.
    Az én véleményem: Érdekes gondolatok. Jó írások.

    • Üdv, most frissítettem és éleskedem benne… Nekem az írott kommunikáció az érzelmek, pontosabban: a szenvedéllyel képviselt vélemény legintenzívebb, leghatékonyabb kifejezője tud lenni. Irodalom, újság és blog, ezek a szenvedélyeim. Amit idéztél, azt annyit mondják olyanok, akik nem veszik a fáradságot, hogy belegondoljanak valamibe, és sokan közülük primer reflexek mentén ugranak, közhelyekben gondolkodnak. Én ilyen igazságérzet-mán vagyok, és elég árnyalt, hát, ebbe kár volt ennyi energia. Nem utálok senkit, de egyes pörgő topikokról lesújtó véleményem van, és nem hallgattam soha azért aktív koromban sem, hogy népszerű maradjak. Elismerem, vesztettem, el is jöttem a blogra, és a kutyának se hiányzom.

      • Ismerek olyat aki nagyon jól ír kommentekben, és én személy szerint sokat tanultam abból amit írt. Informatív is és valahogy okosan le is tudja szerelni a erősen fűtött érzelmeket. Úgy vettem észre, hogy általában nyer is ezzel, mert előbb utóbb ráfigyelnek, hitelesebbnek tűnik, mintha fűtött érzelmekkel írna ugyanarról. Ez nekem is visszásnak tűnik egy kicsit ugyanakkor, mert hiszen mi a baj a fűtött érzelmekkel, vagyis ha a véleményedet lelkesen képviseled. Így alakult ki. Az emeberek többsége nem szereti a mások fűtött érzelmeit csak a magáénak ad zöld utat.
        Ja igen és szerintem ha az érzelmek nem a másikra irányulnak, hanem a témára, akkor nem is kellene hogy baj, vagy félreértés legyen. Sőt. A te írásaidban (amenyit eddig elolvastam) pl nem azt vettem észre hogy az érzelmek össze vissza irányítatlanul esnének mindenre, hanem azok a te véleményeidnek a szerves részei. Ez szerintem jó.
        Az olyanok meg akik primer reflexek mentén ugranak, hát nem beszélgetőpartnerek. Az én igazságérzetem is súlyosan fejlett sajnos. De ugye hogy kinek mi az igazság…. elcsodálkozom csak amikor az egyszerű mondataimat (számomra egyszeű mondataimból) olyan értelmet facsarnak ki ami benne se volt. Kinek milyen a világnézete ugye. Az igazságérzetemhez naivitás is társul, és ez így tényleg nem nyerő kombináció ha arról van szó, hogy én jóindulattal olvasokés és ezt feltételezem másokról is.

        Ezen a blogon olyan írásaid születnek, amiket érdeklődéssel, élvezettel olvasnak az olvasói, akik jól jártak. 🙂

        • Köszönöm, nagyon örülök. Nekem semmi bajom az érzelmekkel, ha azok megmaradnak az egyéni körben, tehát személyekkel kapcsolatosak. De ha jelenségekről írunk, akkor sokkal nagyobb a felelősségünk. Akkor gáz tud lenni az indulat, az általánosítás, a lózung. Ezek ellen mindig tiltakozhatnékom volt, és abból lettek a konfliktusok.

  2. Nahát! 😀 Nagyon jó az első pár bekezdés, a továbbiak is jók, csak ahhoz nem tudok lőni, de nagyon jól és frappánsan leírtad ezt a jelenséget, amit én is észrevettem valahol, valahogy, és most megfogalmaztad egy kicsit itt helyettem, nekem is…köszi.

    Anyaság 3.0. Én alaposan belecsömörlöttem ebbe. Igen, öncél lesz eszköz. Jó gondolatok, még forgatom őket, köszi! 🙂

  3. Bár nem vagyok őstag A fórumon, és csak egyszer találkoztunk előben egy bababörzén évekkel ezelőtt, és csak utólag jöttem rá, hogy te voltál az, akivel akkor beszélgettem, azért én örülök, hogy blogot írsz 🙂 Jó részét elolvastuk ma este a férjemmel, miután a gyerekek elaludtak, és köszi, hogy hol neki, hol nekem tartottál görbe tükröt, jót beszélgettünk a mamami jelenségről és a nemi szerepekről a házasságunkban. Köszönöm 🙂

  4. Visszajelzés: még egyszer a mamamiról | csak az olvassa

  5. Visszajelzés: semmit sem gondolok | csak az olvassa

  6. Visszajelzés: meg akarom mondani, mi az értékes | csak az olvassa

  7. Megkerestem az ominózust, gondolom, nagyjából végig is olvastam. Arra jutottam, hogy sokan vannak, akik nincsenek tudatában annak amit írnak, hogy a szavak mit is jelentenek tulajdonképpen. Meg azt is észrevettem, hogy nem értik azt, amit te írsz, bele sem akarnak (vagy bele sem tudnak…?) gondolni és ez idegesíti őket. Legfőképp azért, mert kizökkentetted őket a medrükből, kicsusszantak a mondanivalójukból. Egyre több ilyennel találkozom. Ércsed amit ő ír oszt jóvan, nem úgy gondolta ahogy az oda van írva, hanem ahogy gondolta. Nem tudnak helyesen fogalmazni az embörök és gőzük sincs, hogy mit indítanak el a másikakban a rosszul használt szavaikkal. Ez van… :-/

  8. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  9. Visszajelzés: mit várunk a kötődő neveléstől? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s