keressük a megoldást, amúgy is kezdődik az ebé

Régen hallgattak az asszonyok. Együtt hallgattak, ugyanarról, mert féltek.

Ma már el merjük mondani, de csak hosszú évek után, és csak miután neki, sokszor és hiába, így meg úgy, aztán már a barátnőknek, hogy: szeretjük őt, de ez, ami van, ez nem és nem működik.

Már nem ítélnek el reflexszerűen. Sőt, segítenek. Nők segítenek. Nőknek segítenek. Megoldod! Erős vagy!

A férjem csak a munkájának él, sosincs itthon. — Dührohamai vannak, én már nem bírom ezt is, egyedül a gyerekekkel álló nap, és még ő idegbeteg, amikor hazajön. — Szeretném, ha többet adna magából, megosztaná velem az érzéseit. — A szex ellaposodott, mindig egyforma, alig van benne örömem. Neki jó így, azt mondja, hiába jelzem, hogy én mást szeretnék.

Fórumtársak, barátnők, gyülekezeti társak pontosan tudják, mi a gond. Beszélnetek kellene. Találj olyan alkalmat, amikor nem stresszes. Tedd ki az asztalra a fazekat, mellé a felaprított zöldséget, húst, fűszereket (!!!), és nagyon kedvesen kérd meg, hogy ma főzzön ő, mert fáradt vagy. Esetleg valami erotikus ígéretet is belengethetsz, mindjárt megjön a kedve. Apró feladatokat adj neki eleinte, és dicsérd meg. Következetesen, kitartóan. Így biztosan szép lassan átszokik. Ne veszekedj vele, attól újra bezárul. Nem kell, hogy megtudja, mennyibe került ez a horgolt poncsó. Legyen dugipénzed! A gyülekezeti társak pedig imádkoznak értünk.

Női magazinok cikkei, mohón olvassuk. Húszéves, lehetetlenül vékony lány, rakott szoknyában húz maga felé a nyakkendőjénél fogva egy bárszéken ülő, kölyökképű férfit a képen. Behúzzuk a hasunkat legott. Relatív hepiend: második feleség vagyok, a férjem nem tud az elsővel szembeni bűntudatával megbirkózni. De mégis itt van ő nekem, engem választott, és hát a szép szőke gyerekünk…! A lélekről szóló havilap sok szakemberrel, hírességekkel: Szendi Gábor, Csernus Imre, Baktay Miklós és Zelka, Müller Péter, Popper Péter, Ranschburg Jenő, Tari Annamária, Hevesi Krisztina, Almási Kitti, Belső Nóra. Ha egy is hiányzik, elvonási tüneteink vannak, pedig már kettő is hiányzik, de dús a hagyaték, megélnek belőle még évekig.

Ne akarjuk elnyomni a férfiakat, mert még jobban befeszülnek. Nekik óriási teher nyomja a vállukat: el kell tartaniuk a családot, félnek a jövőtől ebben a bizonytalan világban, mert mindent meg akarnak adni nekünk és a gyerekeknek.

Sajnos, felborultak a szerepek, és a nagy egyenlőség sok férfit tesz bizonytalanná és agresszívvá, hiszen ők genetikailag/evolúciósan védelmezni szeretnének bennünket, de mi nem hagyunk ennek teret, dafke magunk szereljük a szifont…!

Ki kellene puhatolni, mire vágyik a férjünk, nem mindig a saját panaszainkat hajtogatni. Ami menthetetlennek látszik, az csak a mi szemszögünkből tűnik annak, nézzünk teljesen másképp az egészre: lehet, hogy a férjünk is csak kétségbeesetten meg szeretné értetni magát, de mi nem halljuk őt, így él és kínlódik együtt két egymásra éhező. Kommunikációs probléma. A kommunikáció minden!

A fogyatékkal született gyereket nekik sokkal nehezebb elfogadniuk, ezért is lépnek ki sokan a házasságból. (Azt mondta pszichológus barátnőm, tízből kilenc lelép.)

(Itt most tartsunk egy sorköznyi szünetet, amíg vizualizáljuk a nő életét és a férfi életét a kilépés után. Ilyen volt, ilyen lett.)

A cikkekből azt is megtudjuk, hogy ha ezt megúsztuk, a férfiak akkor is másképp működnek, ezért nem tudják fejben tartani a gyerek születésnapját és a házassági évfordulót. Csak a hat-három emléknapját. Azért szeretnek…! És mi is így szeretjük őket — gyarlók, de mi ott állunk az út végén. Megkönnyebbülünk — ha ezt mondják az újságírónők, a pszichológusnők és a női lélek nagy (megélhetési) ismerői…!

Meg hogy nekik sokkal fontosabb munka után kikapcsolni, átállni, hogy utána tettre készen tudjanak családi életet élni! Ha megadjuk nekik azt az órácskát, napilapot, nyugalmat, vacsorát, utána kenyérre lehet őket kenni! Napi egy sör nem alkoholizmus, de küldjük őt időben szűrővizsgálatokra! Bizonyított tény, hogy a házasságban élő férfiak nemcsak boldogabbak, tovább is élnek! A nyelvük is megoldódik majd, ha egy kicsit szusszantak, kezdődhet az intimitás, különösen ha a gyerekek már alszanak. Kár, hogy közben elbóbiskolt a kanapén, és kár, hogy a meccs (akkor felébred) bőven ez után az óra után kezdődik, ja meg a vacsora-gyerekfektetés után, amikor is végig csitítottuk a gyerekeket, ne zavarják a hangoskodással a fáradt családfőt. De hát nem az EB alatt kell megmenteni a házasságot, ne legyünk már ilyen kicsinyesek. És amikor határidős munkája van, hát az őrület, akkor is hagyjuk békén szegényt. Legyen nekünk is hobbink, talán társfüggők vagyunk? Kezdjünk horgolni, bújjuk a gasztroblogokat, próbáljunk ki sosem látott alapanyagokat, isteni csatnikat és a padlizsánkrémet. Csináltassunk új frizurát, járjunk jógázni, szervezzünk jótékony egyletet! Ha látja majd, hogy nélküle is létezünk, van saját személyiségünk, akkor megbecsül majd, és újra izgalmasak leszünk — a vacsora meg magától megfő, a gyerekek is majd csak felnőnek, a szülői értekezletre a szembeszomszéd jár nyilván, mi ugyanis épp kivirulunk, ő meg némán csodál minket, hát nyilván, terelgeti a gyerekeket, amíg jógázunk.

A naptárba írjuk be nagy betűkkel az évfordulókat, és búgó hangon, öt-kilenc nappal az esemény előtt, lehetőleg szex után, amikor ellazultan öleljük egymást (…), meséljük el, mennyire tetszik az új Kenzo parfüm illata, illetve, de csak a színházjegyvásárlás sajátosságai miatt, három-hat héttel korábban, hogy az operettszínház új bemutatóján négy megasztáros kieső is fellép. Ha se parfüm, se jegy a nevezetes huszadikán, akkor nem mondtuk elég jól, a naptárt pedig tessék láthatóbb helyre tenni. A férfiak különben is csak az egyenes beszédből értenek, nekik nem lehet célozgatni!

Ne duzzogjunk az olimpia alatt hetekig: utazzunk inkább el a gyerekekkel, a barátnőinkkel és az ő gyerekeikkel, nyilván annyira leköti a sport, hogy észre sem veszi, hogy hatjegyű összegbe kerül, hogy ő meg hadd nézze a sportközvetítést — meglátjuk, milyen pihent lesz utána!

Jó, nem akarok ennyire gonosz lenni, de nem tudom abbahagyni.

Szaksegítség is van. Pszichológusnő, aki állítja: egy kapcsolathoz, az elrontásához is ketten kellenek. Ez játszma, kristálytisztán benne van a tranzakcióanalízis variációi között: én az áldozatot játszom. Ne a bántalmazóról beszéljek, ő nincs itt, vele nem tudunk dolgozni, nekem kell szembenéznem a magam részével. Családállításra is küld.

Érdekel a téma, megveszem a forrás- és patakmetaforát a címébe foglaló könyvet. Megtudom belőle, tisztelnem kell a rangsort: aki előbb jött (a szülő előbb, mint a gyerek, az első feleség előbb, mint a második, nem is beszélve a harmadikról), az előtt fejet kell hajtani, és akkor oldódik minden. A családállításon gyakran kiderül, hogy az igazi negatív erők a pozitívnak, áldozatnak hitt szereplőkből áradnak. Aztán, ha a nevelőapa vérfertőző viszonyban van a mostohalányával, ott a dinamika az, hogy mivel nem ő a vér szerinti apa, nem az ő dolga nevelni, ez jelenik meg a szexuális közeledésben, ez az egyensúlyhiány — és ezt voltaképpen az anya provokálja, a kiegyenlítődés miatt. Behajtom a puhafedelet, nézem a villamos narancssárga kapaszkodóját, a Déli pályaudvar hiányos burkolatát.

Könyvek, amelyekből megértjük, miben más a férfiak agya. Könyvek, amelyek segítenek jól kommunikálni. Pompás iparág a női kétségbeesés! Biztos nem jól kommunikáltunk! Röpködnek a szakkifejezések: szeretetnyelv, minőségi idő, elég jó szülő. Töltsd fel a szeretettankját.

Az nem lehet, hogy semmi sem segít!

Keresztény asszonyoknak szóló honlap a házassági krízisről: tanácsaik letörik a dölyföt, az önzést, megtanítanak kibírni a helyzetet az ima erejével, meglátni a férfiban a jót; ha bánt, akkor is szeretni őt. Dőlt betűs, angol nyelvű történet a sok mosolygó arcképet tartalmazó oldalon: az alkoholista bántalmazó, akire tizennégy évig minden reggel, csakazértis rámosolygott a felesége: köszönöm, hogy vagy nekem, azon a reggel elsírta magát, és megtért. Ma már presbiter a gyülekezetben. Istennek hála, mert nagy az ő kegyelme! Hogy a szemetet ki viszi le azóta, az nem derül ki.

Túl mindezen, már lóg a mellünk, EMK tanfolyamra megyünk. Nők tartják azt is. Az EMK szemlélteti is mindjárt az elején, hogy erőszakos féllel is működik az erőszakmentes kommunikáció: nyomjuk egymást két tenyérrel, egymás ellen feszülünk. Ha az egyik abbahagyja, elengedi, a másik sem tudja nyomni, sőt, elesik! (Hogy utána mit csinál, amiért elvették a játékát, azt már nem modellálják.) Az EMK segít! Új remény, tanfolyamokra járunk, gyakorlunk, de mégis, a meccs az meccs, a vacsora nem fő meg magától, a szexről inkább ne is beszéljünk: már nekünk nincs semmi kedvünk hozzá. És az EMK már mindenkivel megy, csillagos ötös, de végül dühösek vagyunk, és nincs más, csak ez a düh: de hát én erőszakmentes vagyok, empátiát adok, a saját érzéseimről beszélek ítélkezés nélkül, te meg hallgatsz, kigúnyolsz, bagatellizálod… én EMK-zok, te meg még mindig nem szállsz ki a játszmádból — még mindig ennek a velejéig hazug rendszernek, amelyet patriarchátusnak hívunk, a reprezentánsa vagy…?

(Ez friss: hosszú buszúton meséltem ritkán látott barátnőmnek, saját szavaimtól egyre hevesebben sodortatva, hogy milyen tiszta és lelkes voltam én huszonévesen, mennyire a teljes szívemet adtam szinte bárkinek, és milyen abszurdnak tűnik ez most: én, azoknak! Soha többé nem leszek olyan. Éreztem, hogy érti, mintha novella volnék, sodorja őt is. És akkor megszólalt, intonáció nélküli hangon: Véget ért egy korszak. Most más a fontos. Rámeredtem. Én ezt mondtam volna? Nem. Én azt mondtam: nincs meg a kincs, mire vágytam! Nincs ez jól így! Ne fogalmazd át! Ne adj empátiát! Te EMK-zol engem, úristen, te rajtam gyakorolsz! A megértő, elfogadó, automatikus “hát így van ez, értelek”. Ne értsél. Ne így értsél! Ne érts félre. Vitázz inkább velem! De mindezt csak gondoltam: ő fáradt volt, és én elszégyelltem magam a monológomért.)

Igaz, az EMK-val talán épp magunkhoz kerülünk közelebb, a saját igazságunkhoz, de minél apróbbra porították az önbecsülésünket, minél nagyobb kín űz ehhez a módszerhez, annál kisebb ennek is az esélye. Bizonyos érzéseket a pusztulásnak ezen a szintjén egyszerűen nem érezhetünk, el kell tagadjuk, mert biztos a mi hibánk. (Ó, az az ontológiai szégyen, de mindenért: ha hangosan nevettem valamin, a nagylábujjam formájától a barátnőm röhejes keresztnevéig! Ó, az a sötét fellegként minden percemet kísérő szorongás és kedvetlenség! És ó, hogy nem lehetett kimondani, én se tudtam: ez a kapcsolat bántalmazó kapcsolat.)

Ha mégis felismerjük a valódi igényeinket, ÉS az egyenlőtlen kapcsolatokat mozgató, legkevésbé sem egyéni törvényszerűségeket (nem, ez nem kommunikációs zavar), akkor igencsak irritálni fog például, hogy mindig ő terpeszkedik a kanapén és be is merjük ezt vallani. És még mennyi mindent, ami ugyanígy, de mintha összebeszéltek volna, zajlik ezer meg tízezer háztartásban. Ebből rengeteg (jogos) negatív érzés és konfliktus lesz. Előbb-utóbb fejvesztve menekülünk… de legalábbis szeretnénk. Ha ténylegesen nem megy, hát pótcselekvésbe, függőségbe, betegségbe. A folyamat legvalószínűbb végállomása ugyanis, a továbbindulás évtizedes reményével, hogy a kapcsolatunk már nyomokban sem tartalmazza azt, amiért létesítettük, de keserűen maradunk és görgetjük vég nélkül a szögletes életet. Mert kötnek mégis a hiedelmek: a család mítosza, és köt a hitel és főleg az, hát, ez ennyire prózai, hogy az egyedül nevelt gyerekek mellett nem tudnánk annyit dolgozni, amennyiből eltartanánk magunkat. Félünk, várunk, emészt a kétely és a bűntudat, aztán pedig megöregszünk.

A legkevésbé valószínű kimenetel, hogy visszatalálunk egymáshoz, és újra (volt-e valaha?) harmonikus lesz a kapcsolat, mert, és ezt már más barátnők mondják: a változást mindkét félnek akarnia kell. Márpedig az egyik nem akarja! De hát miért…? De hát neki nem az egyenlő kapcsolat a célja…? Miért? Mert jó így neki, jó, hogy neki többet lehet, pont az egyenlőtlenségben dagonyázik, ezt igazolja, ha kínos már neki is, a közismert hiedelmekkel, és ezt igazolja vissza neki a környezetében is mindenki, kivéve az elsárkányosodott feleségét.

Milyen kicsivel is beérjük. Mennyire esztelen a remény. Sorstársaink, akik többet is kibírtak, erőt öntenek belénk, egy kicsit mindig könnyebb ilyenkor a szívünk, és hát a gyerekek annyi örömet adnak…! Rettenetes éveken át, míg nő bennünk a pókháló és a rák, elég a morzsányi mégis, egy kedves gesztus tőle, egy nyugodtabb időszak, vagy csak az illúziónak az a lehetősége, hogy ritkán jön haza, hogy elhiggyük: ő a mi feladatunk, sorsunk, ővele, őérte kell, és majd mi, majd még jobban…! Évre év és napra nap, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Kiéhezünk, tönkremegyünk, önmagunknak sem kellünk már.

***

Eljön a pont, amikor szembe kell néznünk azzal, hiába vagyunk nők, hiába a sok módszer, mi ehhez az egészhez, ami mindannyiunkat körbevesz, kevesek vagyunk. A rendszerbe vagyunk zárva, erőterek kényszerében, nagyon ritka az egyéni diadal, és iszonyatos meló. Nem, nem arról van szó, hogy jobban kellett volna választani — nincs választék. Én azt mondom: ne menjetek le eddig a felismerésig sem kutyába (igazságtalanul bántottam a listán szereplő Csernus Imrét: ő is ezt mondja). Ne várjátok meg, hogy maga alá gyűrjön a teljes kétségbeesés. Ne próbálkozzatok évekig. Ne hajlítgassátok magatokat oda-vissza: bármilyen rugalmas is az emberi psziché, váratlanul eltörik. Ne az legyen a képlet a két fél között, hogy ha az egyik, de ez mindig a férfi, kegyeskedik nem nagyon önzőnek, lustának és fölényesnek lenni, akkor hepinesz, a sírig ő a mi társunk, de ha nagyon önző, lusta és fölényes… akkor is.

Velünk mi van? Nekünk bármi jó, annyira el vagyunk képedve, hogy kellettünk valakinek? Ha nincs nagy tragédia, az már főnyeremény? Tényleg: mi van, ha se nem lusta, se nem fölényes, és mégse ez kell nekünk? Az nem bevallható? Egyenlő partnerek, bármilyen fájdalmas, be tudják vallani a másiknak ezt is.

32 thoughts on “keressük a megoldást, amúgy is kezdődik az ebé

  1. Olyan fajdalmas azt latni, h elsorvadok, kiegek, mar csak valamikori onmagam szurke arnyeka vagyok! 30 evesen! S ha ezt nem tamadva verbalizalom, sot, horribile dictu kilatasba helyezem a drasztikus valtoztatast is, meg akkor sem hajlando cseppnyit is valtozni!
    Nyugi van ha en nem lazadok. Kulonben vita es kiabalas. De valtozas az, SEMMIKEPP.
    Ezt adjam at a lanyomnak mint utravalo?
    Merre a kiut?

    Kedvelés

  2. Kedves L., nekem az volt az egyik legfőbb motivációm, hogy ne “ezt” adjam útravalónak a fiamnak. Épp 30 voltam én is. Most 36, új kapcsolatban, és már olyan útravalót tudok adni a már három gyerekemnek, amilyet elképzeltem!

    Kedvelés

  3. Visszajelzés: ne akard megváltoztatni! | csak az olvassa

  4. Visszajelzés: hát akkor maradunk | csak az olvassa

  5. Visszajelzés: tanulj a férjedtől! | csak az olvassa

  6. Visszajelzés: szerelmes, társ, körülmény | csak az olvassa

  7. De jó hogy ezt belinkelted… ez nagyot üt. És nagyon jó hogy leírtad… mintha magamat hallanám amikor elindul belőlem.. csak jön és árad és nagyon igaz! A végére még el is sírtam magam. Megtettem a kezdő lépést 2-3 hónapja, épp a napokban jutott el a másik fél tudatáig a helyzet komolysága. Tudom, hogy jól döntöttem, de még nem tért vissza a lendületem. De már kezd. És jó. És akármennyire is félek a bizonytalanságtól, hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz velünk télen, tudom azt, hogy ennél csak jobb lehet, mert most már Én vagyok én és nem más. Jaj… van mit emészteni. Magamat is és téged is.
    És ez most jó. Tényleg! Még ha így felkavar is! (fel is kavar…? 😀 )
    🙂

    Kedvelés

      • Nagyonis. Teljesen a hatása alatt vagyok azóta is… hihetetlen, hogy mikre vagyunk képesek, de a hapsik is ám. Ez a félelem, ez a bizonytalanság olyan ügyesen belénk lett nevelve, no meg már a szüleinkbe is, hogy ezt kigyomlálni magunkból… Lehetséges és kell is, de hatalmas feladat. Főleg ilyen közönség és sok jóakaró mellett. De mi olllllyan kib@….tt erősek vagyunk, hogy még! Simán megcsináljuk egyedül!!! A többiek meg KAPJÁK BE! De szigorúan mindenki a magáét! Mert nekünk is kell valami szórakozás 😀

        Kedvelés

  8. Visszajelzés: és a családterápia? | csak az olvassa

  9. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  10. Visszajelzés: egyre hangosabban | csak az olvassa

      • És ennek nincsen a számodra fájdalmas tanulsága? Hiszen ez is a nők sarokba szorításáról, meddő harcáról és a férfi tunyaságáról (“de hát mi a probléma?”) szól.

        Kedvelés

      • De van. De ez apologetikus hangvételű, a másik meg támad, és a férfiak fejéhez vág egy csomó mindent, miközben deklaráltan nem is érdekli az, hogy mi okozza pl. a züllést, hajléktalanságot, mindent összemosva a felelősség nem vállalása, a rendszer, s a nemtudommilyen tutyumutyiság vádjával. De arról többet nem akarok vitatkozni. Ennek az írásnak fájdalmas ugyan, de meleg, együttérző, és nem támadó a hangvétele. Ez a frekvencia nem bántó.

        Kedvelés

      • Nem, én ezt nem szántam ez ugyanolyan szembesítős, keserű, mint a másik, csak a téma finomabb: itt ép a házasság.

        A másik sem támad, diagnosztizál, nem vág semmit, ami nem illeti a férfifejet. Ott vannak az okok pontosan: nekik megengedi a rendszer, hogy ne hallják meg a feleség panaszát, jelzését, és a végén, a váláskor (ön)pusztítóan és birtoklóan, vádaskodóan, büntetően, önsajnáltatóan reagáljanak. Te is így reagáltál itt a blogon. Ha tisztul a fájdalom, olvasd el még egyszer.

        Kedvelés

  11. Visszajelzés: végül is nem ver | csak az olvassa

  12. Visszajelzés: manapság minden második házasság | csak az olvassa

  13. Visszajelzés: hulljon, bizony, sőt: hulljék | csak az olvassa

  14. mi van akkor, ha nincs megoldás? ha alapvetően nem vagyunk egymáshoz valók? ha másra van szükségük a nőknek és másra a férfiaknak? ha a házasság és az együttélés tulajdonképpen hosszú távon nem is jó stratégia nők és férfiak között? ha azok a véletlen kivételek akiknek sikerül?

    Kedvelés

  15. Visszajelzés: soha nem tudják meg, miről maradtak le | csak az olvassa

  16. Csak egy személyes történetet tudok hozzátenni. Egyszer én is elmentem egy szakemberhez (nő és nincs a felsorolásban), ajánlották, hogy nagyon jó. A harmadik gyerekemmel voltam terhes és az egyik (sajnos nem az egyetlen) legrosszabb időszaka volt a házasságomnak.
    Hát amit én ott kaptam! A lényeg ne hagyjak támadási felületet a bántalmazónak (hát de én magam vagyok a felület!), csináljam úgy, hogy ne tudjon belém kötni és végül is én vagyok a hibás, mert nem csinálom okosan. Mi van?
    Ilyen önmarcangot én is tudok otthon, egyedül és ingyen van, és ugyanolyan sz.rul érzem magam utána.
    Időnként tényleg elcsodálkozom magamon/magunkon aki/akik ki tudunk lépni egy bántalmazó kapcsolatból, nem lesz belőlünk drogos, alkoholista, elmebeteg és más egyéb, mert rendszer szinten egy nagy nulla amit segítségként kapunk. Ilyenkor magasabb fokozatba kapcsol nálam a spiritualizmus, a segítség odaátról jött 🙂 , szinte csoda, hogy élek!

    Kedvelés

    • Érdekes ez, amikor én hónapokkal egy nagyon súlyos trauma után végül hajlandó voltam elismerni, hogy segítség kell, és szakemberhez fordultam, rögtön megfogalmazódott bennem, és megfogalmaztam neki is, hogy azért tisztázzuk: nem nekem kellene itt ülnöm, hanem… na azt is mondtam, kinek, de itt nem mondom. (Nem mellesleg ugyanezt ugyanígy gyerekként is képes voltam látni, amikor is nekem voltak tüneteim, de nem bennem kellett volna keresni az okokat.) A szakember pedig mélyen egyetértett, tényleg őszintén, aztán jött a sztenderdmondat: de hát sajnos maga van itt, tehát magán kell dolgoznunk, hogy magának jobb legyen.
      Tisztában vagyok vele, hogy nem ugyanaz a két helyzet, de megdöbbentő, hogy az egész rendszer tényleg csak arra hagy lehetőséget, hogy azt az embert “javítgassa” valahogy, aki a környezetének áldozata, mert csak az áldozatnak lesz elege. És én is fáztam attól, hogy én dolgozzam megint azért, hogy egyáltalán létezni képes legyek a közvetlen környezetemben, holott nem én csinálom rosszul, és még nevén is tudom nevezni, hogy ki, és neki kellene itt ülnie, és mégis engem javítgatnak, nekem mondják meg, min és hogyan változtassak, hogy majd esetleg az is változzon, aki végső soron ide juttatott, csak mert én jöttem ide.

      Kedvelés

  17. Nehéz, fárasztó, tele alakoskodással és “okos” viselkedéssel, mégis felemelő mert csak a cél lebegett a szemem előtt, hogy visszakapjam magamat és a szabadságomat, az önrendelkezésemet. Kellett hozzá sok humor, hogy ne gebedjek bele, ha megírnám egy dél-amerikai szappanopera lenne belőle, vagyis ezt hoznám ki belőle annyira nem volt normális.
    Azért amikor különköltöztünk, átéltem a poszttraumatikus stressz szindrómát (ezt most megnéztem a szótárban 🙂 ), ma már jól vagyok. Néha azt gondolom, hogy csak a genetikai kódolásom (van ilyen?) segített, én tényleg egyedül éreztem közben magam és a fellelhető segítségek rajtam nem segítettek. Ja, és az olyan idióta kérdések, hogy három gyerekkel hogy mersz elválni? Volt amikor visszakérdeztem, miért tiltja a törvény? Ezekbe a burkolt áldozathibáztatásokba én is belefutottam.
    Őszintén még nem látom át hogy jöttem ki belőle, tudod nekem csak abszolút hallásom van 🙂 , meg történeteim, amik lassan kikívánkoznak…

    Kedvelés

      • Persze hogy szeretnénk, és szeretem azt gondolni, hogy a férfiak is szeretnének. De annyiszor voltam már úgy, hogy legszívesebben asztalt borítanék, “leszbikus leszek bzmg!” felkiáltással.

        Kedvelés

  18. Milyen jó ez a bejegyzés!

    Édes istenem, milyen fárasztó szerep az eleje… Gyereknevelés, felnőttoktatás, nem is tudom minek nevezzem. Tanítsd a férfit… NEM!
    Ez volt az első, és legkomolyabb ‘nem’-em.
    Nem, nem tanítok, senkit semmire, nem vagyok a társam anyja, óvónője, lelkésze. Ha nevelni akarok, szülök gyereket.
    Iszonyú indulat alakul bennem erre az ötletre, mindahányszor elolvasom valahol.
    És a manipulációk, jelzések, célzások tömege, majd mindnek az ellenkezője és a cáfolata…
    Egy olyan rabság, amiben önként mászunk bele, és megöli, ízenként szétrombolja a saját személyiségünket. Nem, nem, soha többé.

    Kedvelés

  19. Visszajelzés: végül úgyis megbocsát | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.