…és a válaszok: parainesis lányomnak

2012. júniusi bejegyzés, válasz a kérdésekre

szeretettel HáromNyulaknak

Hogy is kezdjem? Mit mondjak, hogy ne azt kapjam: könnyű nekem? Igencsak nehéz harc volt, hogy nekem könnyű legyen.

Édes lányom — ez jó lesz, te, aki még előtte állsz, édes lányom, ne rontsd el.

Édes lányom, te, aki még előtte állsz, olyan párral alapíts családot, akivel nem az köt össze, hogy végre valaki, akinek kellek. Te szép vagy, te okos vagy, te főnyeremény vagy.

Ha megvan a szép és okos és főnyeremény társad, már kettőtökhöz beszélhetek, hiszen kettőtöké lesz a gyermek. Aki ha lesz, jó, ha nem akarjátok, úgy is jó. Legyetek belül szabadok. Általános, hogy a nyűgünkért mindig mást hibáztatunk. Szemrebbenés nélkül nyúlunk azért, ami jár, amiért mindenki nyúl, de ha összedől a világ, ránk borul a döntés, akkor más a hibás. Tanuljatok, tájékozódjatok, legyetek kritikusak, szuverének. El ne hidd, édes lányom, hogy nem dönthetsz. Keressétek meg, nektek mi a jó, ne adjátok el apránként, kis címletekért a lelketeket, az időtöket, az életeteket (“kell a pénz” — ennyire?). Ne válassz munkamániás férfit.

Az életmódotokat tudatosan alakítsátok. Ne hozzatok olyan hosszú távú döntést, ami rabszolgává kényszerít titeket, ne vágjatok olyasmibe, amit csak apa mellékállásából tudtok finanszírozni. Persze, mindenkinek van kocsija, és mindenki saját kérót akar, lehetőleg házat, meg kiköltözni a zöldbe (édes lányom, most szögezzük le: én nem fogok tudni saját lakást adni mindannyiótoknak), meg a házba sok modern csodát, de gondoljátok át előre, hogy ennek mi az ára. Mi most, a hitelé és a kocsié, és mi lesz később, a munkába járásé, a ház berendezéséé, fenntartásáé. Ne vegyetek fehér elefántot. Ugye a fehér elefántot a maharadzsa adta tisztelete jeléül a dúsgazdag brit utazónak. Ritka, értékes, gyönyörű, visszautasíthatatlan, de az utazó tönkrement az etetésébe. Ugyanígy: ma jogsi, holnap kocsi és szabadság, holnapután benzin és szerviz, GPS, garázs, parkolás. Tévé, mert mindenkinek van, de készülék, áram, előfizetés, aztán a lelketeket kérik cserébe azért a valamiért, ami ott áll, ahol régen a kályha állt: a családi otthon közepén. Sok ilyen kicsiből kijön egy akkora havi tétel, hogy csak néztek. És az nem lehet, hogy annyi mindenre kelljen, hogy ne tudjatok öt-tízezer forintot félretenni havonta.

Ha gyereketek lesz, el ne higgyétek, hogy annyi minden kell neki, a doki hálapénzétől a babakocsin keresztül a fejlesztő foglalkozásig. Találjatok benne örömet, vigyétek magatokkal, menjetek vele a természetbe, és a legfontosabb: hagyjátok békén. Senki sem születik unatkozónak. Bízzatok benne, ne féltsétek túl! Nem kell túlöltöztetni, túlinstruálni, túl sok tevékenységet kezdeményezni sem. Ne csináljatok nagy ügyet belőle, ne tegyétek őt az otthoni oltárra, mert az nagy teher neki. Ne legyen a gyerek más helyett életcél, pótcselekvés! Ne igazítsatok őhozzá mindent — illeszkedjen ő a ti életetekbe. Lazán, nyitottan, nem túlaggódva legyetek szülők. Ha úgy érzitek, unatkozik, és amúgy se bánnátok, testvért neki, egyébként meg: gyerekek, mindenféle korúak, az utcából, a játszótéren, akárhol. Jöjjenek hozzátok, menjetek ti is másokhoz, lássanak a gyerekek sok embert, sokféle helyzetet.

Nagyon vigyázzatok a gyerekek érzékeny ingerküszöbére: a legtöbb kezelhetetlen gyerek azért kezelhetetlen, mert magas az ingerküszöbe, és folyton emelkedik is, vagyis egyre kevésbé köti már le bármi, ami nem zajos, mesterséges. Az embergyerek fülének, szemének, agyának nem való, de egyáltalán, egy pillanatig sem csipogó játék, villódzó kép, rádió, cirregő-zenélő telefon. A tévé harsánysága elképesztően rombolja a gyermeki idegrendszert (“mese”, ez volna a rajzfilm, és természetfilm is megy benne, de be ne dőljetek!). Akinek így meg van emelve az ingerküszöbe, az örökké unatkozni fog, erős hatásokra vágyik. Ha nem kapja meg, maga idézi elő őket, ami rendkívül idegesítő. Bátorítsátok viszont a szabad játékot a hétköznapi tárgyakkal, az irkafirkát, a spontán mozgást, kinti őrjöngést! Tegyétek ki a gyerekeket az élet áramának, ahogy Jean Liedloff mondja: hadd tapasztaljanak esőt, havat, ünnepet, sarat, hadd használják a testüket!

Külön szoba? Magánóvoda? Early English? Szeressétek egymást, ennél többet nem adhattok a szerelmetekből fogantaknak. Legyen időtök egymásra és együtt is rájuk. Derűs, elégedett, szellemileg is fejlődő szüleik legyenek! Erre ne sajnáljátok az időt, energiát. Maradjatok kapcsolatban! Ne évek után boruljon a bili, ne rekedjen benne senkiben a kimondhatatlan, ne legyen mindegy, mit mond, úgyis mindig ugyanazt: beszélgessetek sokat, ne féljetek a problémáktól, járjatok vacsorázni, írjatok egymásnak levelet, keressetek közös élményeket, legyen külön zugotok is, kapaszkodjatok egymásba!

A gyerek boldogságának kulcsa a harmonikus, saját szükségleteit felismerő, oxigéndús anya, akire nem percenként tör rá, hogy jaj, már megint. Kinek mi kell ehhez: nekem színház, futás, egyedüllét, sok beszélgetés felnőttekkel. Valami, ami nem vagy nem csak gyerek. Ez nem non plus ultra, hanem sine qua non. El ne hidd, lányom, hogy neked ezt nem szabad, most nem szabad, meg jövőre sem szabad, majd akkor szabad, ha… Merthogy mai családokban általános: anya nem megy masszázsra, önismereti csoportba, bútorrestaurátor-tanfolyamra, nem veszi meg a gyönyörű lenvászon kosztümöt, mert úgyse tudná hová hordani, ja és persze nincs pénz — de apa megveszi az iPadet, horgászfelszerelést, vagy apránként elkölti a többszörösét sörözésre, cigire… Igenis, lányom, amíg ilyen a szépségfogalom, és hát ilyen (hopp, akkor mégse lennénk, hogy is szokták mondani: loncsos feministák…?), addig egy nő ápoltsága többet kíván, mint egy férfié: többet kell sportolnunk, melltartót is veszünk, és az se baj, ha szép a körmünk, szempillánk — megjegyzem, a férjeknek is az ilyen nők tetszenek, csak épp a saját feleségüknek nem jut erre. Persze lehet, hogy mindez neked nem számít, de mondjuk olvasni szeretnél vagy szép képkereteket, hát hajrá!

Szép, ha van családi élet, de ne hagyd, hogy az anyád, anyósod belemásszon az ítéleteivel, tanácsaival az életedbe, háztartásodba. Ööö… ez akkor én volnék, már ezzel az intelemcsokorral is. Ha ott leszünk, én nem foglak nyaggatni, ezerszer megkérdezni ugyanazt, rosszallani, ami neked fontos, és innen üzenem a nászasszonyomnak, hogy gyomirtót teszek a pitébe, ha megpróbálja. Ha kéred, kitakarítok, ha kéred, elviszem a gyerekeket, ha kéred, békén hagylak. Akkor is, ha nem fogadod meg ezeket a tanácsaimat. Szólj rám, hogy ezt ígértem neked 2012 nyarán. (És édes menyem… igen, neked főleg ezt kell ígérnem.)

Van ez az oxigénmaszkos példa, okos nők idézik, hát, mondjuk úgy, a többieknek: ha a repülőn elfogy az oxigén, kiesnek a maszkok, az ember önkéntelenül a gyerekre tenné azonnal, pedig fel is hívja az utaskísérő a figyelmet: magunkra kell először! Értsd: ha az anya fel van töltődve, akkor tud adni a gyerekeinek is. Mármost, ez logikus és jól hangzik, ezek szerint csak rajtunk áll a dolog. A gyakorlatban viszont azt látjuk, hogy már a saját arcunk felé tartó mozdulatnál akkorát ütnek a kezünkre, hogy kiesik a maszk a kezünkből. Ha más nem, mi magunk ütünk. A nők észrevétlen adnak lejjebb nagyon alapvető igényeikből is. Nagyon trükkös ez. Mert mi számít igénynek? Ha korábban létszükséget volt a szépirodalom, most meg betűt a bébiételes üvegen meg az annapetigergőben látnak hétszám, megáll-e a világ? Dehogy áll, fő az ebéd, pelenkázódik a gyerek. Ha hét helyett öt órát alszanak, azt is három részletben, és ez megy hónapokig, fel bírnak-e kelni? Fel, persze, még mindig. És sokáig. De az ilyen önkizsákmányoló anyaság, az az alapélmény, hogy mindent nekem kell megoldanom, nagyon megbosszulja magát.

Kibírjuk, mert ki kell bírni, és persze hogy nem jöhetünk holmi kozmetikussal, amikor taknyos a gyerek, és szegény férjünknek annyi túlórája van. Kibírjuk a gyerekek bárányhimlőjét, kibírjuk a férj lumbágóját, kibírunk mindent, csak kik vagyunk a végén? Mire tartja magát, egyetlen életét, aki ennyi mindent kibír? És kik lehetnénk, ha néha mi is számítottunk volna, ha nem arra alapulna a világ, hogy a nő úgyis mindent elvisel? “Az anyák nagyon erősek, a szeretetük feltétel nélküli” — ugye sejtjük, miért hajtogatják annyit ezt az áldicséretet? Én még a “nagyanyám afféle igazi erős asszony volt” történetektől is falnak megyek. Mert ezek is bezzegtörténetek, nem embernek való elvárások, csak épp becsomagolva, nehogy feltűnjön. Igen, van, aki bírja, vannak kivételek, bár hogy ők miért és mennyit sírtak a párnájukon, azt nem tudhatjuk.

Ha jól jönne már egy kis szabadidő, és nincs nagyi, ismerős vagy pénz bébiszitterre, akkor keress sorstársakat, mozdulj ki gyerekestül, vágj neki a kis dombnak, menj múzeumba! Vagy önkéntes segítséget is kereshetsz. Országos közösség, amelyben sokan szívesen és szívvel segítenek házimunkában, gyerekezésben: szivesseg.net Krízishelyzetben: otthonsegitunk.hu, ha az ottani Orsi nem jött volna hetente, amikor a férjemet műtötték, idegösszeomlással zártuk volna azt az évet.

Ha ovi, hát ovi. Ha bölcsi, akkor bölcsi. Ha nem teljes munkaidőd van, elhozhatod délben. Hányunknak van bűntudata: ellököm magamtól! Micsoda luxus, hogy egyáltalán a kérdés felmerülhet?! Ne legyen egyfős világvallás a gyerek! Nem szívesen írom, de ha egy hónap a beszoktatás a tündéri, családias oviban, akkor még a harmadik héten is sír majdnem mindegyik, mert a felnőttek belekalkulálták a sírást a helyzetbe.

Ne várd meg a felismerést: én nem ezt akartam! Amikor kétségbeesetten ülsz életed romjai között, akkor már késő. Persze, ki lehet bírni egy-két-három gyerek kisgyerekkorát akkor is, ha nagyon egyenlőtlen a munkamegosztás és nagyon keveset lehet pihenni, de a gyerekek is, te is, a párkapcsolat is rengeteget veszít, ha a keserűség átitatja a mindennapokat. Ha ugyanúgy végzed, mint annyian: mindenki tőled vár mindent, a hímsoviniszta, örökké elfoglalt férjed csak morogni jár haza, nincs pénz, nincs szabadidő és csontig rágtak a folyton elégedetlen gyerekek — akkor legalább tudd, mi a probléma gyökere. A tisztánlátás óriási élmény! A probléma gyökere, hogy ennyit nem lehet bírni, és ki vagy zsigerelve, mert mindenki azt gondolja: ez a dolgod, ez a te dolgod. Ez a baj. Nem az a baj, hogy nem csinálod elég jól, és nem vagy elég türelmes és kedves. Ne juss idáig, de ha ide jutottál, akkor ne azzal foglalkozz, hogyan préselhetnél ki magadból még többet. Ne ezt a kétségbeesést add örökül a gyerekeidnek. Ember vagy, igényekkel és korlátokkal, szeresd azt a valakit is, beszélj vele… vedd az öledbe.

63 thoughts on “…és a válaszok: parainesis lányomnak

      • Roppant érdekes cikk…
        A hozzászólások is. Női társadalomtól előre is bocsesz… 🙂

        Még inkább átfogalmazom..:o) mert a végén himsovisztának kiáltanak, pedig csak még egyszer át kellene olvasni a mondatokat..:o))
        Nők! az anyaság sok energiát vesz ki.. tudjuk, de férjek elhanyagolása, miközben mindent megtesz a családjukért, roppant nagy hiba!..

        Persze utánna megy a …… genya, hogy más nőket néz meg, kíván meg… pedig nem, csak letojjátok fejünket, mire vágyunk nem adjátok meg…

        namég egyszer…:o)

        • Köszönjük a figyelmeztetést, megfontoljuk! Részvéttel olvassuk a frusztrációdat. Miközben minden megtesz — ismerjük ezt. Elhanyagolt férj — ezt is.

          A következő komment előtt olvasd el az Itt a bejárat menüpontot, és légy udvariasabb.

        • Az még az érdekes, amikor a nő megy és néz meg más férfiakat, akkor ki mit mond. Vagy anélkül: csak megy (elmegy, elköltözik). Megmondom: a rokonok a nő ellen fordulnak, a partner pedig szenteskedik, hogy de hát a család, még egy esély, és ő mennyire jó apa, majd fenyegetőzni és bántalmazni kezd. Akkor nem mondják, hogy de hát letojta a férje a fejét, mert ELSŐ A CSALÁD, és áldozatokat kell hozni. Közvélekedésünk csak a férfiak családon kívüli boldogsághoz való jogát ismeri el.

        • Miért kell kiemelni mindenhol, hogy a férfiak kapják meg, amire vágynak? Nem az a legfontosabb, hogy szeretik a feleségüket és a gyereküket, és mindezt tettekkel bizonyítják (nem csak a pénz hazaadása, hanem pelenkacsere, stb.)? Egyenrangú partner a feleség, vagy csak nézzen ki jól, főzzön jól, legyen készséges és szülje meg a kis trónörököst? Régen ez volt a norma, ma is ez?

  1. Várom a fiamnak szólót, mert ez remek lett! (emlékszel az ilyen típusú mondatokra, mint amit most írtál: “Ne igazítsatok őhozzá mindent — illeszkedjen ő a ti életetekbe” – ezt nem “mi” mondtuk, hanem a suttogva nevelők… Én értem, mire gondolsz, de ez pont olyan, ami ellen olyan sokat küzdöttünk szóval, tettel a fórumon (is). Félreérthető. Egyébként nem változtál annyit, mint gondolod:) A ‘”kötődve nevelést” Te mindig egy kicsit másképp, szabadabban értelmezted – szerencsére, tegyük hozzá, mert bizony sokaknak ez ugyanolyan börtön lett, mint amiből ki akartak kerülni. Én amikor attachment parenting-ről van szó, mindig a Te írásaidat idézem, mert összeszedett, szép, érthető, életközeli. Pl. ez a mondat: “Épp ez a művészet, hogy kötődve neveljek, de megmaradjon az integritásom valamennyire, teljesüljenek az igényeim ügyes szervezéssel, segítséggel, ne legyek mártír, zsíros hajú roncs. Talán nem is olyan nehéz ez: a gyerek érdekei csak nagyon ritkán ellentétesek a szülőéivel.” Meg ez a részlet, ami szintén félreérthető lehetne, de én értem: “…nagy a baba lelke, sok mindent elvisel, hosszú az élet.”

    • Na, üdv, végre!

      illeszkedjen ő a ti életetekbe” – ezt nem “mi” mondtuk, hanem a suttogva nevelők…

      Nem, darling. Ezt a jekánák mondják. Én nem azt mondom, hogy menj dolgozni, bízd szitterre, rakd a kiságyba. Én azt mondom: vidd magaddal, de ne már mindent ő határozzon meg. Te meg én nem most kezdtük, de akik mondjuk 2008-ban, 2009-ben szültek először, azok még nem jöttek rá, hogy a gyerek-körül-forgok ÉS apa-sincs-itthon (vagy minek), az csak nagyon keveseknek megy jól.

      • Teljesen más a suttogók, meg a jekánák “illeszkedjen-be ő”-je. A suttogók a babától várják, hogy beilleszkedjen, a jekánák meg beillesztik. Szerintem. Ahogy írod is, nem azzal illeszkedik be, hogy te a megszokott életetedet éled, ő meg addig sírjon, meg legyen a kiságyban, meg anyámkínja, hanem te éled tovább az életedet, és HAGYOD, hogy veled éljen, viszed magaddal… Nem tudom, ez érthető-e így, nem vagyok túl kipihent mostanában:)

    • Az nem agyrém, hogy olyan családokban, amelyekben elképesztő a férj, övé a kocsi és a hatalom és a dicsőség, és a gyerekek szétunják magukat jó dolgukban, már a túrórudira és fintorognak, épp az anya akar tökéletes lenni? És az amúgy is megúszós férjétől még jobban eltávolítja, hogy de hát nem érted, mi kötődünk, szívem, az nem lehet, hogy (ezeregy dolog nem lehet). Ki lesz a roncs a végén?

  2. “Én azt mondom: vidd magaddal, de ne már mindent ő határozzon meg. “Ez az, ott van(nak),fontosak az igenyei(k),de nem mindent o(k) hataroz(nak) meg. Nekem igy szabadsag, nem rabszolgasag a kotodo neveles, 4 gyerekkel is.

    • Szerintem is! 🙂 Anélkül kicsit félreérthető valóban: aki mást akar kiolvasni a fentiekből, az mást is fog. Belemagyarázható, hogy az egészet a kötődő nevelés ellen írtad, nem pedig a félreértelmezett kötődő nevelés ellen.

  3. Orulnek, ha az en anyam ult volna le velem ezzel a beszedtemaval.
    De e teren szo szerint egy luzer(most vessetek ram az elso kovet), de sajnos oszinte ember vagyok, semmi jo viselkedesi mintat nem adott at

      • igy van. persze nem mindig van olyan esemeny, aminek kovetkezteben felnottkent szembesulhetunk ezzel, foleg, ha mar annyira megromlott a kapcsolat. de azert egy ilyen atlagosan nemazigazi anya sokkal tobbet adott a gyerekenek, mint amit o valaha is kaphatott. nagyanyank idejetol kezdve is, tehat ilyen rovid ido alatt is rengeteget valtozott a tarsadalom, es a gyerekneveles megitelese is.

  4. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  5. Szia,
    jó volt olvasni, mégis sírok, a kettő persze nem zárja ki egymást. Én egyedül nevelem a nemsoká kétéves kislányom, az apjával a mai napig nincs lezárva normálisan a kapcsolatunk, egy folyamatosan gennyedző seb vagyok, és érzem, látom, hogyan teszem tönkre ezzel a kislányomat. És félek ettől, és tehetetlen vagyok, mert tudom, hogy nem szabadna vele kiabálnom azért, mert dühös és keserű vagyok, mégis ő van itt, ő kapja. Igen, legyek felnőtt, tudjak parancsolni az érzéseimnek. Igen, legyek én a nagyobb (ha egyszer én vagyok a nagyobb), számoljak tízig, nyeljem vissza a dühöm. És mégse megy, és mégis csinálom, és bántom őt ezekkel, miközben szégyellem magam miatta.
    És félek, hogy elveszítem.
    Hogy hiába hordoztam sokat, míg pici volt (babakocsiztunk is, igen, vegyesen), hiába szopik még mindig elalvás előtt (ami nekem már eléggé teher, de hagyom, talán kompenzálásképp is), attól rettegek, elcsesztem, és ez az első (majdnem) két év már elment, és ha tényleg ez az a bizonyos időszak, amin minden múlik az anyjával, meg amúgy az egész világgal való kapcsolata, hozzáállása tekintetében, akkor ezt én már visszavonhatatlanul csesztem el, és nem tudom helyrehozni.
    És nem is tudom, hogy tudnám rendbehozni.
    Annyira szeretném jól csinálni. Tudom, minden gyereknek a lehető legjobb anyja adatott. Meg nem kell szuperanyunak lenni, csak elég jónak.
    De van olyan is, hogy “nem attól vagy jó szülő, ha soha eszedbe se jut, hogy de végigrugdosnád a hisztiző gyereket a lakáson, hanem attól, hogy nem teszed meg”. És hiába, hogy ezt valaki más írta le, tehát nem vagyok egyedül az érzéseimmel, engem megrémítenek ezek az érzések, amiket úgy érzem, nem szabadna éreznem vele kapcsolatban. Mert ha ilyeneket érzek, miket fogok érezni/tenni később?
    És honnan jönnek ezek? A megszületése előtt nem voltam ilyen (igaz, akkor még nagyon reménykedtem abban, hogy az apjával rendben leszünk), az én anyám is így bánt velem, onnan vannak ezek a minták?
    És nincs kivel beszélnem erről. Annak sincs sok értelme, hogy ide leírtam. De nagyon rég fortyog bennem, és most kijött, bocsánat.
    Talán kicsit gyógyít, hogy így kifakadt. Mindenesetre köszönöm.
    Azt hiszem, ideje keresnem egy jó pszichológust.
    Zs.

    • Mandi Imre ben van felelem,ez normalis.A`vegihrugdosna”sose jutott eszrembe.De időnkênt kiabaltam.Nem vagypk büszkre ra,de îgy volt. A gyerekrim mar felnőttrk, de semmiféle traumajuk nem lett.Ezt a tanaraik mondtak,edig el is válzam közbrn.
      Fel a frejjrl,jo szulo vagy.

  6. Zs, a pszichologus jo otlet. es az is remek hogy felismered mi a gond es mit szeretnel maskepp. szerintem jo otlet lenne felszbadult, nevetos programot csinalni kettesben a lanyoddal. nekem ilyen az uszoda, amit mindketten nagyon varunk es olyankor nevetunk es ram csimpaszkodhat es velem van biztonsagban. es amikor rakiabalok, azert mert feszult vagyok es o van kozel, akkor vagy utana magyarazom el neki hogy anya most feszult mert…de nem rad, sajnalom hogy rad kiabaltam, nem tehetsz rola. de probalom meg elotte, hogy figyelj, anya most nagyon feszult, megprobalok szepen beszelni veled, nem rad vagyok merges, legy szives te is beszelj velem szepen. Az enyem ilyenkor pl nem kezdi el a szokasos hisztijeit, jatszmait, hanem odajon, megolel, amitol en is jobban leszek es maris sokkal kevesbe valoszinu hogy kiabalni fogok. Persze ezzel is vigyazni kell hogy ne rakj nagy terhet a lanyodra, meg sokmindent nem is ert, de azert jo elmondani neki hogy anya nem ra merges, nem o tehet rola. es az is jo ha minden nap van valami amikor jokedvunek lehet lenni, pl a furdetes. Ahol onfeledt jatek van, akar egyutt furdes is, ahol telefon kikapcsolva, ahol lehet habfurdot pakolni anya fejere, ahol lehet fel orat pancsolni es kozben gyerekdalokat dudolni vagy tortenetet meselni a kis vizi allatokrol. Az elso 2 ev fontos, de meg nagyon sok ev jon utana ami legalabb olyan fontos. kezd a kis lepesekkel, eloszor napi fel ora furdes alatt legyetek jokedvuek egyutt, utana mar a kozos vacsora alatt el lehet kezdeni hogy akkor most egymasnak vagyunk, mobiltelefon kikapcs es de jo mindjart furdunk.

  7. Visszajelzés: túlingerelt gyerekek | csak az olvassa

  8. szuper iras!elozo hozzaszolasokhoz hozzafuzve:nyilvan mindenki jol/jobban szeretne csinalni, mint a sajat szulei, ha nem is mindent, de amirol ugy gondoljuk rosszul csinaltak..es valahol ez meltanyolhato, meg sokmindent megertunk igy van.viszont ettol a szemelyes tortenetben az anyam/apam nem felmentheto. szamomra legalabbis. pontosan errol van szo, amirol irsz tobbszor, hogy harcolnunk kell sajat magunkert, mert ha nem, ugyanolyan szurke,stb leszel…ez nagyon nehez es ket ember kell hozza nyilvan, vagy egy nagy adag elhatarozas…
    bocs, h zavaros

  9. Amikor én születtem, akkor Dr. Spock volt a menő nevelési tanácsadó, valahol még megvannak a könyvei az apám házában. Nem tudom, mit tanácsolt és volt-e ennek bármi köze hozzá, de édesanyám nagyjából így nevelt bennünket. Ölelgetett, szeretgetett, állandóan vitt magával, hihetetlenül sokat beszélgettünk, eleinte ő velünk, aztán együtt. És, bár apámra sok illik azokból a történetekből és férfiakból, amelyekkel az egyenlőtlenséget bemutatod, azért mi négyen nagyon sokat röhögtünk otthon. Talán ez a legerősebb gyerekkori emlékem, a nagy családi események és a sok röhögés. Mindeközben az anyám nagyon szép karriert futott be, rengeteg ember életét befolyásolta (ő ez a hivatás-szerű tanár), kollégákat is, nemcsak diákokat, vagy szülőket. A maga gyarlóságaival együtt, nincs fénykoszorú a feje fölött.
    Emlékszem, azonban, arra is, hányszor mondta az apám neki, hogy nem jó anya, mert nincs vasárnapi süti, mert tanítványok jönnek haza és az azt jelenti, hogy más gyerekével többet foglalkozik, mint a sajátjával, vagy nem minden nap van meleg étel, amit ő főzött, menzáról is hozott néha, meg ilyenek. Én soha nem éreztem (húgom sem), hogy bármilyen formában el lennénk hanyagolva, soha nem volt a ragyogó lakásnak és a minden nap megújuló ebédnek különösebben nagy jelentősége, máig nincs. Csak felnőttként jöttem rá, hogy ezek az apám kifogásai voltak, és minket használt ahhoz, hogy az anyánkban lelkiismeret-furdalást keltsen, amit egyébként sikeresen véghez is vitt.
    Szóval, lehet hogy anyám miatt, vagy mert általában szeretek minden szentenciát és nagy elvet sok oldalról megvizsgálni, mielőtt valami mellett állást foglalnék, az elmúlt 6 hónapban, amióta a lányunk megvan, sikerült nagyjából így léteznünk. Nincs párhuzamos életünk, egy a gyerekkel, egy külön, vagy együtt, hanem most már hárman vagyunk, tehát az élet is a hármunké.
    Nekem ezek a fórumozások nem mennek, pont a szentenciák és a bűntudat keltés miatt, egyszerűen nem hiszek azoknak az embereknek, akik vakon ismételgetnek szakszövegeket, jó, ha sikerül helyesen, ahelyett, hogy értelmeznék, gondolkodnának rajta, meglátnák a saját életükben való relevanciát. Ezért szeretem ezt a blogot. Mert a tévénézésről totál meggyőztél, azóta nincs bekapcsolva napközben egyáltalán és a férjem fél szóból vette a lapot (egyéb “tanításaiddal” szemben azonban olyan süket bír lenni), az együttalvás nekem nem jó, úgyhogy abban egyelőre nem változik a véleményem.
    Vadidegen emberek kávézóban, kozmetikusnál, fodrásznál (nekem ezek megmaradtak, gyerekkel bejelentkezem, amikor megéhezik, hozzák utánam etetni), boltban, fesztiválon és koncerten megjegyzik, hogy milyen mosolygós, vidám baba, biztos nagyon könnyű nekem, mert nem sír és egyébként is olyan pihent az arcom. Mondjuk, ez utóbbi inkább genetika, de nálunk tényleg nincs őrjöngés. Még. De azt sem szeretem, amikor tapasztaltabb anyukák mondják, amikor jókedvű vagyok, és hangosan tervezgetem a másodikat, hogy ha ha, várjak még, a neheze ezután jön, meglátom, nem könnyű. De ezt mondják, amióta megszületett, úgyhogy hagyom magam nyitottan az új nehézségekre.

  10. Ó, de nagyon köszönöm ezt.
    Van két fiam és egy lányom, úgyhogy észben tartom az intelmeket. Még nem olvastam végig a blogodat, de már ez a kevés is nagyon sokat segített, egyelőre tanulok és “felismerek”.

  11. Visszajelzés: először a kérdések | csak az olvassa

  12. Visszajelzés: Napi ThxGod anyáknak | soulscreen

  13. “Édes lányom, te, aki még előtte állsz, olyan párral alapíts családot, akivel nem az köt össze, hogy végre valaki, akinek kellek. Te szép vagy, te okos vagy, te főnyeremény vagy.”

    Ez fáj is, és jó is…

  14. Ó, anyák napja, én itt ülök a fotelban kávéval fürdőköpenyben, lányom anyámnál, fiam A három muskétást nézi DVD-n, és NINCS LELKIFURDIM. Az jó vagy rossz? ;)))
    MIndenkinek boldog anyák napját, sok pihenést mára!

  15. Nagyon, nagyon klassz! Köszönjük, Éva!
    És nagyon igaz, amit az élet kereteinek a megteremtéséről írsz. “Nem raksz magadnak olyan házat, amelybe háziúr települ…”

  16. Ó! Szeretem az ilyen leveleket!
    20 éves voltam amikor a keresztanyámék késői gyereket vállaltak (a már felnőttek után), és engem kértek fel keresztanyának. Annyira meglepődtem, és meghatódtam, hogy amikor hajnali fél 3-kor sms-t kaptam, hogy megszületett, nem bírtam visszaaludni. Rájöttem, hogy egy csomó mindent kellene neki mondanom, de mire ő 20 éves lesz, és addigra 40. És sose fogok tudni úgy beszélgetni vele, mint egy korombelivel. Én mindig “felnőtt” leszek neki. Pedig nem akarok. Úgyhogy nekiültem, és írtam neki egy kb. 4 oldalas levelet, amit majd megkap 20 évesen. És akkor beszélgettem vele, mint 20 éves a 20 évessel! 🙂

    Azt hiszem a gyerekemnek is levelet fogok írni. Vagy terhességnél naplót, szigorúan kézzel és nem a netre, hiszen köze nincs a neki szóló gondolatamhoz senkinek, csak akinek megmutatom a naplót.

  17. Tökéletes írás számomra. Állandó lelkiismeret-furdalással élem a napjaim. Ha velem van a gyerek azért, ha nincs, azért. És bármily furcsa, választ kaptam a kérdésemre. Tudod miért. Kell-e a fiamnak a mindig fejlesztés vagy néha-néha és akkor én használhatom fel másra az ő lehetőségét. És igen, felhasználom, most eldöntöttem. És más élményt is keresni fogok. Most úgy érzem, a lelkiismeret-furdalást egy picit lapátra bírom tenni. Köszönöm!!

  18. Déjá vu? kicsit. most ment el a nagy lányom (19) Angliába, egy hónapra (örökre…) és én nem mondtam el ezeket neki, csak arra biztattam, hogy ami fontos és értéket képvisel az életében, ahhoz ragaszkodjon, mert ez neki jó lesz. felkavart az írás. el kell küldenem neki. köszi.

  19. Értem, hogy nehéz a fiúknak szóló levél. De miért nehezebb fiúknak tanácsot adni? Nagyon nagy szükség is volna rá, hiszen a fiúknak szóló atyai jótanácsok is csak arról szólnak, mitől lesz jó a fiúk élete. A Nyócker című rajzfilmben pl. elég tömören fogalmaz a nagyapa:
    “Guszti bácsi: Pénz, pénz, pina. Ez az élet regulája. Ha pénz van, van minden.
    Rómeó: És a szerelem?
    Guszti bácsi: Bolondságokat meg ne kérdezzél, férfi ember ilyesmiről nem beszél! Menjél a Rozihoz, az tudja ezeket. Hogy mi miből jön, meg minek.”

  20. « Ha úgy érzitek, unatkozik, és amúgy se bánnátok, testvért neki, egyébként meg: gyerekek, mindenféle korúak, az utcából, a játszótéren, akárhol. Jöjjenek hozzátok, menjetek ti is másokhoz, lássanak a gyerekek sok embert, sokféle helyzetet. »
    Pont a minap történt, hogy a kicsi fiam nagyon játszani szeretett volna néhány gyerekkel a játszótéren, de ők nem igazán voltak vevők rá, sőt az egyik egyenesen elküldte. Olyan rossz volt ezt látni, de valószínűleg én is rosszul reagáltam le. Mérges lettem a másik gyerekre, sőt az anyjára is, csak ott ül a padon és cigizik, látszik, hogy milyen csöves. Úgy belehergeltem magam, hogy már egyenesen a más « rasszunknak » tudtam be az elutasítást, bevándorló-negyedben lakunk ugyebár, nem olyan durva, de azért egyértelműen « banlieu ». És nagyon szomorú lettem, feltörtek az emlékeim az én gyerekkoromról, hogy milyen sokszor éreztem magam egyedül, kiközösítve. Egészen kétségbe estem, mi lesz, ha a fiam is így jár, aztán felnőtt korában kell pszichológusok hadának dolgoznia rajta, hogy legyen egy kis önbizalma ? Annyira szeretném megkímélni attól, amit én megéltem. De ezzel a görcsöléssel semmit nem érek el, viszont nem tudom, hogyan lehetne megismerkedni a játszótéri anyukákkal ? Hogyan lehetne meghívni hozzánk a bölcsistársakat ? Vagy várjak az oviig ? Vagy ne akarjak ennyire belemászni a fiam szociális életébe ? És ne pánikoljak, ne dramatizáljam túl azt az egy esetet ? (Ma a párom direkt felhívott, hogy a parkban vannak a gyerekkel, aki a más gyerekekkel játszik). Mégiscsak kéne neki egy testvér. De riasztó ez a gondolat, hogy elölről kell kezdeni mindent (persze azért szeretném is..). De mi van, ha az én gyávaságom és agybajom miatt megfosztom a fiam a testvértől ? Persze a testvér sem garancia a szórakoztató gyerekkorra és a mindig fellelhető barátra, nekem két testvérem is volt, mégis sokszor éreztem magam egyedül, mint írtam. Nehéz ez. Tud valaki jó tanácsot adni ? (Ha még jár valaki egyáltalán ezen a régi bejegyzésen.)

  21. Visszajelzés: amit én az életről megtanultam | csak az olvassa — én szóltam

  22. Visszajelzés: ne vedd át az írásaimat! | csak az olvassa — én szóltam

  23. Visszajelzés: giccs | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: négy év — az első év | csak az olvassa — én szóltam

  25. Visszajelzés: anyák, akik beleőrültek | csak az olvassa — én szóltam

írd ide, amit gondolsz:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s