először a kérdések

ősbejegyzés, 2012. június

Olvasom, hallgatom anyatársaimat. Annyi nehézséggel küzdenek. Hogyan kezeljük az egyéves ekcémáját szteroid nélkül? Diétáznak, mert a babánál háromféle allergiát valószínűsít a gasztroenterológus, így a folyton éhes, kapkodó szoptató anya kiiktatja étrendjéből a tejfehérje-, tojás- és gluténforrásokat. A másik családban a nagyobbik krónikus asztmája után a kicsinél kitört a krupp: két hete rohamokkal küzd. Hónapokig nem gyógyuló felső légúti betegségek. Fogzási nyűg, éjjeli műszak. Emez hároméves, de még nem beszél. A másik meg egyszerűen kibírhatatlan zárt térben, de a kertben is tönkretesz mindent — hiperaktív-e?

Miért ennyire betegek a gyerekeink?

És a rengeteg egymásnak feszülés. Kötődően nevelünk, érzékenyen, empatikusan viszonyulunk, nagyon jót akarunk: erőszak- és manipulációmentesen, együttműködve, idomítás nélkül nevelni, mert minket nem így neveltek. Nekem is megszakad a szívem a sírni hagyott babák láttán. De több év olvasgatás, sok harcos vita után, amelyekben ádáz védelmezője voltam a vegytiszta, önbecsapás nélküli válaszkészségnek, és kicsit el is fáradva, egyre többször jut eszembe, hogy nem biztos, hogy mindig boldogságos, nyereséges a válaszkész attitűd végeredménye az életünkben. Erről is mesélnek az anyák, hogy a gyerekekkel megy a harc. A gyerek üvölt, csapkod, bántja a kisebbet, zsarol, fenyeget, megüti az anyját, kierőszakolja a nyalókát. Miért van ennyi cirkusz öltözés, indulás, evés, alvás körül? Normális ez? Úgy értem: következik-e az embergyerek természetéből, az evolúcióból? Miért van, hogy sok-sok családban délig nem jut ideje az anyának vécére menni? Hogy vagy kényszerűen duplózik a szőnyegen, vagy kitör az “anya, anya”? Rengetegen közülünk gyakorlatilag egész nap szórakoztatják a gyereket. Ki eszik először? Hát persze, hogy a gyerek. Mindig. Unalmában is. Az anya igényeire senki nincs tekintettel, a legkevésbé ő maga. Este sem, hétvégén sem. Arcpakolás, újságolvasás? Eszébe sem jut. A gyerek szükséglete az első. A férjjel pedig megértőnek kell lenni. Nem lehetünk önzők! Több nagyon jó szándékú, okos, igényes anyával találkoztam az elmúlt években, akiknek az óvodása sem játszik el magában negyed órát sem. Az egész nap anyaugráltatással telik. Van egy eszmény az anyaságról, de mintha nem bírnák megvalósítani halovány mását sem. Olyan módon zsarolja őket egy-két kisgyerekük, olyan erős belső parancs, hogy “nem én vagyok a fontos”, és olyan kevés segítséget, jó szót, megerősítést kapnak, olyan keveset alszanak vagy mennek sportolni, fodrászhoz, hogy, be sem merik vallani: erejük végén járnak.

Az anya, kedves anyatársaim, ki kell mondjuk: az anya afféle fürdőszobai lefolyó, amely a burkolat legmélyebb pontjára kerül, ugye. Minden őhozzá folyik le, és ritkán dughatja ki a vízből a fejét. Ha eszményként állítjuk magunk elé a válaszkészséget, ebben a szereposztásban, ahol ennyire egyedül vagyunk a gyerekekkel, és csak ritkán és bűntudatosan kötünk kompromisszumokat az elvvel a magunk kedvéért, és ha van ehhez egy sokat dolgozó, a szempontjainkat nem mindig értő férjünk, akkor kész a katasztrófa.

Míg nem volt gyerekünk, dolgoztunk, és működött az egyenlő kapcsolat. Mindketten pénzt kerestünk, mindketten mosogattunk, vagy nem, mert ő azt utál, vett viszont egy mosogatógépet. El-eljártunk moziba, barátokhoz, koncertre. És akkor jött a gyerek, na, az új fejezet, nagy izgalom, és akkor kattan a kapcsoló: apa innentől a saját apját hozza, mi a saját anyánkat. Apró különbségek: már nem órarend szerint szoptatunk, már nem levegőzésnek hívjuk, ha elmegyünk valahová, de a lényeg: az apa Pénzt Keres És Fáradt, az anya meg mindig, mindenkinek rendelkezésére áll, és fojtottan, csendesen vagy nagyon is élénken ki van akadva. Ezért aztán ide nem jó hazajönni. A nyűglődésbe és a kupiba. Maga se vallja be, de a férfi nem szeret otthon lenni, mert a felesége kér tőle, szavak nélkül, csak a gyűröttségével, vagy panaszokkal vagy konkrétan: egy kicsit vegyél le rólam. Ha nem kéri, mert tíz óra munka után mégse kérhet ilyet tőle,* akkor is becsavarodik. És rendetlenség van és nincs szex, de néha még alvás sincs, mert ébred az ekcémás vagy a fogzó.

És akkor jön az adu ász, ó, de tud fájni: te akartál gyereket! Ezt vállaltad! Anyám nem panaszkodott, csak csinálta, négy gyerekkel. Ultrahangképpel kolléganőnek dicsekedni, bölcsőt választani a brendonban, az ment, mi?

Talán eszünkbe se jut, hogy egyrészt nem tudtuk, hogy ez ilyen, másrészt meg azért ketten vállaltuk a gyereket, és arra nincs magyarázat, hogy hétvégén is miért ő dől le ebéd után, akinek amúgy hétköznap ebédszünete van, aki munkába menet is nyugodtan és egyedül ülhet a kocsiban, és a munkahelyén sem kell percenként abbahagynia, amibe belekezdett. Kicsinyességnek is tűnik így méregetni, kinek mit lehet: hát nem szereted? Úgyhogy hallgatunk tovább, és egyre sűrűsödik a kulimász. Nem vesszük észre: csak egy nagyon kicsi kellene. Egy-egy szabad félóra, egy jó szó, és hogy ne legyenek vádak, zsörtölődés, némaság.

Nem, nem a férjünk várja el, hogy ennyire helytálljunk: a női szocializáció, anyáink példája, a belénk vésődött sztereotípiák követelik bennünk, hogy önfeladóak legyünk. Már az is önzésnek tűnik, hogy egyáltalán felismerjük a saját szükségleteinket. Az egész társadalom a nők teherbírására és szótlan tűrésére apellál, és emiatt az amúgy nagyon koherens, szép kötődő nevelési rendszerből gyakran tragikus végeredmény születik. A család így néz ki: frusztrált, magát túlvállaló anya, aki évek óta szeretne már a lelke mélyén valami mást is csinálni; későn jövő, “én aztán nem veszem fel”, “úgyis csak veled hajlandó pisilni menni” férj; az anyjukat mint önálló, határokkal és szükségletekkel bíró valakit nem nagyon érzékelő, ingerkereső, civakodó gyerekek; beszólogató, számon kérő, folyton defenzívába kényszerítő, csakazértis csokit adó, tévét nézető nagyszülők.

Ha nagyon nehéz, ha kitör a dackorszak, ha több gyerek van vagy betegek, akkor se apától vagy a nagyszülőktől kérünk. Akkor se azon törjük a fejünket, hogyan telne legalább néha bébiszitterre. Nem illik bevallani, hogy szeretnénk néha egy kis nyugalmat. Szar anya vagyok, ez a tanulság. Sok bezzegtörténet jut el hozzánk, mi is figyeljük a többieket: máshol rend van és három fogásos ebéd, és még vidám is az anyuka! De a kurva anyját, még jól is néz ki. Akkor jön a pszichológus barátnő: mit rontottam el? Fórumok, szakkönyvek, hisztikezelési tréning, Gordon-módszer, megannyi kudarc. Mert nem az a baj, megint nem a kommunikáción kell javítani.

Miért érez belső kényszert sok anya, hogy egész nap szórakoztassa a gyerekét? Miért kell folyton reagálnunk? Miért érzi azt is sok anyatársam árulásnak, hogy jön a tesó?

Miért vagyunk ennyire fáradtak? Miért nem jut el ennyi anyatársam néha ruhát vásárolni, meginni egy kávét, pedikűröshöz? Egy kicsit egyedül lenni? Miért nincs világ a gyerekeken kívül?

Mit tükröznek vajon ezek a gyerekek? Mit tanulnak meg mindebből?

Baj-e, ha gyakran kiabálunk, veszítjük el a türelmünket?

Ha permanensen idegesek, feszültek és kialvatlanok vagyunk, a töltekezés apróra tört lehetőségeivel, akkor mi lesz velünk, egészségünkkel, arcvonásainkkal, életkedvünkkel húsz év múlva?

Be merjük-e vallani, hogy szabadulnánk?

Ha bevalljuk, van-erre módunk? Ha nincs, miért nincs?

Következő bejegyzésünkben a válaszokkal foglalkozunk. És akinek nem inge, addig se vegye magára.

…és a válaszok: parainesis lányomnak

————————————————————————————————————————-
* Na, ezt is hogy találtam meg. Tényleg, már annyira jól keresek. Emlékeztem rá, de hát több éves cikk, így beírtam: apa, tűr, meghunyászkodik, fáradtan, nyel, poronty. Közben hüledezem, milyen keresőkifejezések találnak ide. Néhányan, ha valami bajuk van, úgy, ahogy van, beírják a keresőbe. Mintha valami sztorit mesélnének, vagy még inkább, mint egy tömör ima Google istenséghez, vagy mintha fecnit gyűrnének palackpostába: férjem szeretőt tart; segitség, lenyeltem a gecit, lehetek-e AIDS-es; apám testvére rákos.

47 thoughts on “először a kérdések

  1. Lehet, hogy úgy érzed, a kutyának nem hiányzol a fórumról, de nekem mégis, akartam is írni egyből, mikor kivonultál, csak lusta és halogatós vagyok. De ha te nem vagy, akkor én egész más anya lennék, konkrétabban rosszabb. Rengeteget tanultam tőled, és azt hiszem, aránylag jól sikerült megtalálnom a magam könnyedségét meg görcsölés-mentességét, azzal, hogy nem szerepet játszom, hanem magam adom.

    Éppen ezért borzasztóan érdekel, amiről ezután fogsz írni! Szeretném tudni, hogyan néz ki a kötődő nevelés, pontosabban az együttalvás, igény szerinti szoptatás, hordozás pár évvel távolabbról… Csak bennem ötlött fel*, hogy TALÁN mégsincs az egésznek akkora jelentősége, mint ahogy négyhós babával gondolná az ember? Egyedül Zimonyi Livitől olvasni részben hasonlókat, s ő mintha kiábrándult lenne.

    *Szigorúan csak felötlött, állást még nem foglaltam. Azt valahogy látom a mainstream anyákon, hogy nagyon-nagyon távol vannak a kicsinyüktől.

  2. Milyen jó, hogy nem csak ez a két lehetőségünk van: kötődve nevelni vagy elidegeníteni. Én a jekánákra szavazok, meg a svéd típusú apukaságra. Ezek mintha merőlegesek lennének az említett két végletet összekötő tengelyre. Meg hogy ne adjuk el a lelkünket apró címletekben a jólétért. De ez már a folytatásból idézet. Nagyon jólesik, hogy írsz, olvass, kommentelj, ajánld másnak is. (A nevemet kivettem azért.)

  3. Szerintem a sírnihagyás, az elkülönítő nevelés nagyon is a hímsovinizmus terméke. Mert az örök mumus ugye, hogy ha együtt alszol a gyerekkel, akkor nincs szex, nem kellesz a férjednek. Nem lesz időd házimunkára! Vagyis a nő rendelje alá a kis csecsemőt is a ház urának. Ezt az egész nevelési módszert (időre etetés stb.) férfiak találták ki, nyilván a csecsemő ellátására az ostoba asszonyi népek nem képesek maguktól, Sheila Kitzinger erről részletesen is ír a könyvében (Miért sír a baba?). És emiatt volt/van nők ezreinek lelkiismeret-furdalása, hogy felveszi a síró gyerekét.
    Szerintem rosszabb a nem kötődően nevelőknek, több bennük a görcs. Legalábbis pici babát illetőleg. Aztán ez egy olyasfajta nevelési filozófiát tükröz, hogy a gyerek ne sírjon, ne hisztizzen – vagyis a negatív érzéseit ne fejezze ki, nyomja el. A végeredményt meg tudjuk.

    A görcs a kötődő nevelőknél később kezdődik:), úgy nagyjából a dackorszakkal. Szerintem sokat lendít a dolgon, ha valaki elhiszi magáról, hogy igenis jó anya, akkor is, ha néha kibukik és kiabál. Én legalábbis nem haragszom magamra emiatt.

    Másik érdekes kérdés: miért ekcémásak, betegek: szerintem a környezetszennyezés, a permetszerek, a sok-sok mesterséges tartósító, színezék, adalékanyag stb., ezeket már a méhlepény sem tudja szűrni, legalábbis ekkora dózisban már nem.

  4. Ó, én nem szakítottam a kötődő neveléssel. Együtt alszunk (már csak részben), ölelünk, hordozunk, mindenhová cipeljük a gyerekeket, és élvezzük is. Mindketten. De ez, amiről írok, valami más. Én a kötődő nevelés anyarabszolgasággá, önkizsákmányolássá változott félreértését elemzem itt. Amikor ráadásul apa nem érti, miért jobb ez, de “majd én”! Amikor nincs konszenzus, amikor ez újabb konfliktus. amikor az anya a saját rovására kötődik, és a gyerekezés pótcselekvés lesz. És szerintem a gyerekeink ennyire járványszerűen a folyamatos stressz, a családi feszültségek, illetve kisebb részben a túlféltés, túlöltöztetés miatt betegek. Kíváncsian várom, szerintetek miért.

  5. “En a kötődő nevelés anyarabszolgasággá, önkizsákmányolássá változott félreértését elemzem itt. ” En sokszor ledobbentem mar, hogy egyesek mit ertenek kotodo neveles alatt …”De több év olvasgatás, sok harcos vita után, amelyekben ádáz védelmezője voltam a vegytiszta, önbecsapás nélküli válaszkészségnek, és kicsit el is fáradva, egyre többször jut eszembe, hogy nem biztos, hogy mindig boldogságos, nyereséges a válaszkész attitűd végeredménye az életünkben. Erről is mesélnek az anyák, hogy a gyerekekkel megy a harc. A gyerek üvölt, csapkod, bántja a kisebbet, zsarol, fenyeget, megüti az anyját, kierőszakolja a nyalókát. Miért van ennyi cirkusz öltözés, indulás, evés, alvás körü”- mindez a felreertelmezett valaszkezseg eredmenye. Szerintem.

  6. Nem a kotodo neveles folyomanya, ha a gyerek hisztis, csapkod, nem tud elenni magaban, zsarol, bantja a kisebbet/az anyjat. Szerintem is inkabb a felreertelmezet valaszkeszsegrol szol. Arrol h feladom onmagam s a sajat ertekeim/integritasom. Ilyen szempotbol bennem sok dolgot a helyere tett Jesper Juul: szulok es gyerekek JOGAI nem egyenloek, nem lehetnek azok, meg szerencsere. Viszont lehetnek egyenloek MELTOSAGBAN. Azaz nem mindegy milyen formaban gyakoroljuk a hatalmunkat felettuk: megorizzuk-e az integritasukat, tiszteljuk-e oket mint egyen. S ezt a tiszteletet elvarjuk-e visszafele.
    A masik resze a dolognak (uvolt a gyerek, zsarol bant), h ebben a tarsadolmban a gyerek elobb utob lat eroszakot (jatszoteren jatekert), zsarolast (szulok kozott, szulok es nagyszulok kozott), stb. Egyertelmu, h kiprobalja. Viszont ha nem ez az elso, husba vago elmenye a valosagrol, akkor remelem idovel majd o is eroszakmentesen fog a gyerekeivel banni.
    Persze kell ide a felnottek kozotti osszhang. Meg h a felnottek ismerjek sajat hataraikat.

  7. A gyerek szamomra egy onismereti ut volt. Es maig az. S az is lesz. S a kovetkezo is az lesz. Idovel jut el az anya arra a felismeresre, h lassa sajat hatarait, meghallja sajat sziveke hangjat, megtalalja maga utjat. Soha nem keso valtoztatni. S nem szegyen.
    Nevelni, kotodoen nevelni nem az elmeletert kell. Hanem erzesbol. Mert ez igy jon. S csak annyira, amennyire az en eletembe befer.

  8. szerintem ez az iromány jó nagy túlzásokba esik. Mellette még összeesküvés elméleteket gyárt melegségről, tv nézésről stb. és úgy állítja be azokat a szülőket akik nem úgy tesznek, ahogy ő kinyilatkozta, mint a világ legszarabb emberei lennének. És ilyen szövegeket olvasva mindig azt kérdem magamtól, hogy hogy merészel valaki ítélkezni mások felett? Ki ő, hogy megteheti? Miből gondolja, hogy az ő szemlélete a frankó? Azért mert nála az ő családjánál ez bevált, akkor ez most mindenkinél így kell lennie?

    Írom mindezt úgy h tv-t nézhettem gyerekként és 15 évesen kezdtem el olvasni magamtól, több ezer(!!!) könyvön túl vagyok már, nagy része szépirodalom és kortárs írok kötetei. Magamtól nem néztem már tv-t18 éves koromra. A férjem szintén nem néz. Itthon sincs tv-n. Szerintem ez tök egyéniség függő, kiből mi válik, mik lesznek az igényei… Na mind1.

  9. Visszajelzés: mit várunk a kötődő neveléstől? | csak az olvassa

  10. Én is sokáig a gyerekeken csiszoltam a válaszkészségemet. Míg meg nem éreztem, és rá nem jöttem, hogy csak annyira lehetek válaszkész kifelé, amennyire magammal az vagyok. Igen, először önzésnek tűnik. Nem baj. Ha önzés, hát legyen. Csak legyen! Csak legyek!
    Ja, és a gyerekek imádják, hogy van anyjuk – már nem mint gondozógép, hanem igazándiból: hús és vér, benne vágy és akarat, meg minden, ami ember. Már amikor és amennyire sikerül – nem azért írom, mert nálunk már aztán mindig így szól a nóta… Tanuljuk. Az önzést. A hordozást, szoptatást, együttalvást, pisiltetést már megtanultuk, most ez a lecke. (Jaj, nagyon kösz az “oxigéndús anya” kifejezést! Nem ebben az írásban, bocs, hogy itt!)
    Megyek is gitározni gyorsan! Te meg írj még!

    • Én belepirulok, hogy milyen tudati szintű olvasóim örülnek a blognak. Én azt hittem, nagyon telibe találom majd az otthonszülős, nagycsaládos, waldorfos, esetleg keresztény értékrendet, nagyon lázító, nagyon békétlen, nagyon sok lesz, amit fontosnak gondolok. Legalábbis a mamamin örökké ebbe szaladtam bele. Ennyit számít a műfaj? Vagy csak ide nem kommentel olyan, aki úgy gondolja.

  11. Visszajelzés: tanulj a férjedtől! | csak az olvassa

  12. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  13. Visszajelzés: túlingerelt gyerekek | csak az olvassa

  14. miért irsz mindíg rólam? (; jâjj, írj még ebben a témâban. Az van, hogy mâr gondolkodtam azon h azoknak a gyerekeknek jobb akiket leszarnak(bocs elkülönítően nevelnek) de legalâbb az anyjuk boldog. De nem mert engem így neveltek és eleget szívtam emiatt és szivok most is.de igaz még jó hogy van út valahol a kettő közt is. Jó hogy felhívod a figyelmünk arra h mi is vagyunk.

    • Vasszűz azt mondja, ez az időre szoptatás, meg hogy nem veszem fel a síró gyereket, stb, a férfiközpontú világ terméke.
      De ! Én pl. nagyon alvós mackó vagyok éjszaka, és nem bírtam felkelni egyszerűen a gyerekhez éjszaka.
      Amikor hazamentünk a kórházból, még 6 hetes korukig éjjel is megszoptattam őket egyszer, mert viszonylag kis súllyal született mindegyik (F2,80 L2,60 L2,95) de aztán már nem bírtam tovább az alvásnélküliséget,
      és két éjszaka hagytam sírni mind a hármat (sírtak fél órát, aztán feladták… sajnáltam őket akkor nagyon, az biztos),
      de aztán a harmadik éjszakán már nem is kísérleteztek, és végigaludta az éjszakát azután mindig, mind a három.
      És az éjszakákat valamennyien nyugton végigdurmoltuk, mindenki nagy irigységére és csodálatára.
      És nagyon sajnáltam a még kétéves mellett is rendszeresen éjszakázó, fáradt anyákat, milyen sokan vannak !
      Dolgozni például így kizárt egy nőnek, vagy rettenetes – és az apának is, ha együtt viselik a dolgokat.

      • igaz is! fura lenne, ha az is a hímsovinizmus számlájára írnánk, hogy az iker gyerekek közül az egyik nyilván bőg amíg a másikat etetem.

        viszonylag nagy korkülönbséggel születtek a gyerekeim. mindig voltak főbaromságok a kismamában és egyéb hülye nőknek szóló újságokban.

        persze nehéz ettől az embernek függetlenítenie magát, de én nagyon nem hallgattam senkire és semmilyen szakcikkre. mentem a saját fejem után, ahogy máskor is.

        most hogy az almom nagyobbik része felnőtt lett, kapom is szépen az íveket, hogy mindent hogyan és miképpen rontottam el. de arra senki nem emlékszik, hogy akkor most hagytam őket bőgni vagy nem?(van amikor hagytam, mert nem tudtam reagálni, mert éppen más dolgom volt – ilyenkor annyit tudtam tenni, hogy biztonságban legyenek, hú tudom ez micsoda bűn már manapság! – van amikor nem, mert akkor éppen tökéletes anya akartam lenni. tök változatos vagyok gyereknevelésben, konzekvenciák nélküliségben konzekvens)

  15. Visszajelzés: Napi ThxGod anyáknak | soulscreen

  16. a legtöbb dologban egyetértek Veled, Éva, a tévémumussal nem (az alapvetésekben persze követem pl. Vekerdyt, nem nézhet a gyerek erőszakos baromságokat).
    nálunk otthon gyerekkoromban semmilyen tévékorlát nem volt (és nem igaz, hogy nem volt mit nézni, volt bőven, gyerekként is, tiniként is már 30 évvel ezelőtt is). nem az egyedüli kivétel vagyok (sok korombelivel dumáltam erről), de én úgy érzem, hogy ennek nem lett rám nézve sok negatív hatása (és sok más emberről is tudom ez), amúgy az milyen hatás (szerintem pozitív), hogy nagy filmrajongó lettem, szeretem is, élvezem is a filmeket, ami persze moziban az igazi — gyerek mellett moziba eljutni azért nem sikerül úgy, mint korábban).
    a férjemmel nem nézünk tévét ma már, csak a gyerek, mert rendszerint hülyeség megy benne, a híradó tömény horror, évente vagy kétszer bepróbálkozom, de inkább a netről meg újságból tájékozódom.
    nagynéha, ha a gyerek nagymamázik, akkor bekapcsoljuk a tévét magunknak, de akkor is a kedvenc angol csatornánkat nézzük max. 1 órát (esetleg stand-up comedy-t), rajta paródiákkal vagy vmilyen vicces sorozatot.
    amit nézünk: esténként, laptopon, kettesben jó filmeket, sorozatokat, ezeket menet köbzen meg utána is átbeszéljük.
    tehát én nem tartom a tévét ekkora mumusnak.
    meg aztán belegondoltam: mégis, mit játsszam meg a gyerek előtt magam/magunkat, ha az anyja-apja nagy mozi- és filmrajongó, nyilván nem fogom a mozgóképet idehaza sem bojkottálni.
    ja, szinte mindig együtt nézzük a gyerekkel a tévét.
    és olvasunk is (just for the record), a hivatásunk is olyan, hogy rengeteget kell olvasni (bölcsészek, tudósok).

  17. Még valami: a gyerekbetegségekhez is annyit, hogy nem minden gyerek születik normál vagy erős immunrendszerrel. Az enyém sem ilyen volt, és a magunkfajta szülőnek nagyon fájó azt olvasni, hogy túlöltöztetnek meg túlféltenek. Ez a mi esetünkben a betegségek töredékét magyarázta volna meg (holott a gyerek nem értelmi vagy fizikai sérült és krónikus baja sincsen, de nem számlálom elő, hányszor volt beteg az első 3 évben). Tény, mi nem vagyunk tipikus esetek, de azért a helyzet sokszor az öltöztetősdinél egy kicsit bonyolultabb.

  18. Egy ideje “zugolvasó” vagyok, de annyira jók a cikkek, hogy nem bírtam ki hozzászólás nélkül. Én is “skandináv-anyatípus” híve vagyok. Talán valóban nekik van a legtöbb esélyük az anyaság-hivatás összehangolására. ( Családorvos vagyok, aki képtelen tovább dolgozni embertelen egészségügyben, és kétgyerekes anya, aki igyekszik nem további örökíteni a korábbi generációk görcseit, beidegződéseit.) De piszok nehéz mindenhol helytállni, minden terület egész embert kíván. Tapasztalom, hogy mekkora nyomás van a kisgyermekes szülőkön, mennyire aggódunk gyerekeinkért, találkozom kisírt szemű szoptatással küzdő kismamákkal, kruppos éjszakáktól rettegőkkel, és a nyomással, hogy ha három nap alatt nem gyógyítom meg a gyereket, akkor őt kirúgják a munkahelyéről. Sajnos nem az orvos, de nem is gyógyszer gyógyítja meg a gyereket. Gyerekeinknek türelemre, nyugodtan együtt töltött időre van szüksége, és igen koszos padlóra, nem steril környezetre, vasalatlan ruhára, el-nem-készült házifeladatra, és figyelemre. És sajnos már anyatejjel kapja a sok E-számot és mérget, ami a levegőben, vízben stb. van. És milyen megnyugvást jelent, ha elmondom, hogy én sem tudok semmit tökéletesen csinálni, és az enyémek is betegek lesznek, és menetrendszerűen folyik a füle egy kis náthától, pedig velem alszik “egyágyban” teljes orvosi felügyelettel. És a második babámmal kínlódtam végig a szoptatás első hónapját (mert nem csak rajtunk múlik ennek sikere sem), amikor azt hittem már mindent tudok az anyatejes táplálásról. 11 hónapos koráig 2 óránál hosszabbat nem aludt egyfolytában, a fennmaradó időben pedig folyamatosan üvöltött – a kendőben is. Ha nincs a férjem mellettem, akiért anyósomnak életem végéig hálás leszek, a végkimerültség határán talán kidobtam volna az ablakon. Erre jön védőnő és negédes mosollyal megjegyzi, hogy “na, ölbe szoktattad?” Igen, tudatosan és előre kitervelten hordoztam a lassan 10 kg-ost 24 órában!! És ezért tartom károsnak a médiát, TV, újságot, mert elhitetik, hogy nekünk, anyáknak, mindenben mindig tökéletesnek kell lennünk, meg azt, hogy a gyereknevelés csak a nők dolga és az anyaság csupa öröm. Korábban soha nem volt egyszemélyes feladat a gyereknevelés, a természeti népeknél ma sem az. A közösség, a nagycsalád feladata volt. Sok testvér, szomszédgyerek volt, és dédszülők, nagyszülők közül valaki mindig ráért. Ezért nem volt ugráltatás. Ez sem a mi hibánk!

  19. Minden szavaddal egyetértek, mintha rólam szólna az írás. 10 év alatt a házasságom is ráment, pont úgy, azért, amiért írod.
    Most arra jutottam, hogy a dackorszak idején már lehetett keményebbnek lenni velük, és ez végülis jó lett így. A válaszkészség pedig nálam nem terjedt ki a folyamatos szórakoztatásra, csak az elején próbáltam őket megtanítani játszani. A többi az ő dolguk lett. Ami a verekedést illeti, az nem nagyon volt – ebben a kérdésben viszont nagyonis azt láttam, hogy a férjemmel való kommunikációnkat játsszák újra. (Ez is belejátszott a válási döntésembe, mert vele nem jutottunk egyről a kettőre, de végülis máig sem, úgyhogy jó döntés volt.)
    Az előző hozzászólásból a védőnői beszólásnál, mint mindig, kinyílt a bicska zsebemben – igen, és még ennek is ki vagyunk szolgáltatva?
    A lényeg valóban az, hogy a jekanáknál az Anyák nem egyedül vannak 6-féle szerepre egy időben, hanem a kicsikkel a nagyobbak foglalkoznak. Csak sajnos a mai iskolarendszer “lefejezi” a kezdődő családot, amikor a 6 évest iskolapadba kényszeríti, noha éppen kicsi, neki való, felelős feladatokra vágyik – pl: játssz egy kicsit a húgoddal, segíts neki megtanulni cipőt kötni, stb.! 🙂 (A kötelező óvoda jelenlegi őrületét nem is említem most, jó ez a blog így, politikamentesen.)
    De ha már itt vagyok, és én is írok, akkor magamról is hadd: a gyerekeim már iskolások, (ügyesek, önállóak, megbízhatóak), boldog vagyok, hogy elkezdhettem magamra is gondolni – és erre most babát várok. Nagyon félek.

  20. Visszajelzés: de olyan jó apa! | csak az olvassa

  21. Jaj, de jó, hogy kiemelted, pont most, pont ezeket. Olvasgatok már egy ideje a blogon, most előbújtam – egy ideje ilyesmiken morfondírozok. Négyhónapos a lányunk és azt hiszem nálam is kattant az anya-kapcsoló, most tuszkolom vissza…
    A lány felkelt, dógomvan, de jövök még, ha lesz időm!

      • Általában azért kel fel, mert éhes… azért én is fel szoktam 😀 Egyébként semmi panasz nincs rá.

        Köszönöm, maradnék, olvasgatni meg morfondírozni tovább. És ha már hagyományai vannak a kávéivásnak, akkor részemről kis kávé, sok tej, cukor nélkül, mint Edlington a Macskafogóból…

  22. Ez egy csapda, amit nagyon tudatosan lehet csak elkerülni. A férjem 8 gyerekes dédnagymamájának mondása volt, amikor evett: “Most hagyjatok, most csinálok nektek egy egészséges anyát!” Ez saját magának és a családnak is szólt.

      • Igen, és én meg már fogalmazom a CV-m új bekezdését: “Mit tanultam meg a GYES évei alatt?”: felismerni és következetesen betartani a prioritásokat, hatékony logisztika, monotóniatűrés, stressztűrés, multitasking, többféle igény egyidejű kezelése, hatékony időkezelés, önálló munka, csapatmunka, proaktivitás, gyors problémamegoldás, munkaszervezés. Lehet, hogy másoknak ez megvan magától, vagy máshogy sajátítják el, nekem tényleg az n számú itthon töltött év kellett ehhez.

    • Egy igen okos asszony lehetett! Èn hasonló módon, a félévesekkel (volt belölük három darab) beszéltem meg, hogy most akkor ma éjjel aludni fogunk, mert ha a mami fáradt, holnap olyan lesz, mint egy zombi és az nektek sem lesz jó, de nem ám! Valamilyen csoda folytán mindannyian megértették és hat hónapos koruktól átaludták az éjszakákat!

    • Ez tényleg nagyon jó, és nagyon így van. Én a szülés után kicsit elborultam agyilag – stressz, hormonok, alváshiány, kitudjamégmi… minden nyikkra ugrottam, még arra is, amit csak én képzeltem 😀 Tudatosan kellett lenyomni magamban az idegességet, hogy egyáltalán egyek rendesen, meg urambocsá’ nyugodtan pisiljek vagy mossak hajat. Sokat segített, hogy a férjem velünk volt az első héten. Utána egy hétig anyukám, utána anyósom (nagyon mások, de mindkettőjükkel jó a kapcsolat), utána megint a férjem, és hipp-hopp egy hónapos lett a lány, és én is jobban bírtam a gyűrődést.

      Mostanra viszont megszoktam, hogy nagyrészt kettesben vagyunk – a védőnő sajnálkozott, hogy egész nap egyedül vagyok, de én többnyire élvezem. Még amikor nehéz, akkor is jobb, mint udvariasnak lenni valakivel, aki segíteni jön. Az elején a teljes kétségbeesésben jól jött a társaság, de most már elvagyok, vannak kis rutinjaink, hogy mit hogyan… De ebben az is nehéz, hogy néha azt is elfelejtem, az apja is teljes jogú ellátószemélyzet 😀 És kéri is a részét, amikor hazaér. Én meg elkezdtem tudatosan odafigyelni, hogy saját magamra is legyen időm – akár olyan apróságokkal, hogy beülök a kádba és magamra csukom az ajtót, vagy reggel lemegyek a boltba kakaóscsigáért. Mert a védőnő tévedett, napközben SOSE vagyok egyedül, pedig azt is kell, ha nem akarok megkattanni.

  23. A lelkiismeretes, megfelelni vágyó, gyengéd és önzetlen anya pillanatok alatt a tápláléklánc legaljára kerül, és az egész család az ő idején, munkáján és energiáján fog élősködni. Kellenek stratégiák, amelyekkel az anya megvédi önmagát, mert előbb-utóbb kikészül, arról nem is szólva, hogy a gyerekeknek éppen ezen a családi terepen kell elsőként megtanulniuk, hogy hogy kell tiszteletben tartani a másik határait.

    • Juhé, én már párszor elmondtam (hehe, brit eufémizmus, párszor) hogy azzal kezdünk, hogy nem a száztíz négyzetméter másik végéből és szintjéről ordibáljuk hogy anyaaaaaaaaa! hanem felkeressük a célszemélyt és elmondjuk, mit szeretnénk, méghozzá normális hangon, nem üvöltve-követelőzve, mert családtag vagyok,nem csicska. Kivételek persze vannak, ha valaki összecsinálta magát a klotyóban, magára öntött fél liter tejet vagy úgy elesett, hogy úgy érzi, nem bír felkelni, ilyenek. Minden más esetben elég nagyok már az ún. kulturált kommunikációra. Ha pedig pl vécén ülök, nem rontanak be azzal, hogy anyaaaa, láttam egy katicát. Nehéz átvinni az értelmet, de azért látom, alakul.

  24. Köszönöm neked ma különösen jól betalált az írás. Van, amikor már fizikai képtelenség nem sírni hagyni, és igen, ma alig ettem, le is esett a vércukrom, kiabáltam is, mert sok a stressz. Nyugodt életet szeretnék, kicsit elegem van most mindenből….

  25. Visszajelzés: …és a válaszok: parainesis lányomnak | csak az olvassa — én szóltam

  26. Visszajelzés: helyettük élünk | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s