örömeim

Minden milyen jó most. Minden. Nem a kín és aggály hiánya, hanem pozitív jelenvalóság: mély elégedettség szőrtüszőimben, gyomromban.

Volna mit elpakolni, letakarítani, megbeszélni, befizetni, persze. Mindig van.

Mégis, rendszeresen döbben a szívem: hogy lehet ennyire szép és teljes minden?

cropped-kc3a9pernyc591fotc3b3-2015-07-07-0-00-32.png

Hol voltak ezek az örömök eddig? Ez a stabil, egyszerű, időjárásfüggetlen? És hogy lehet, hogy az a sok para és ziláltság, az, hogy elsőt kezd a lányom, az, hogy macerás a közlekedés, hogy jön a hideg, hogy nem működik a cirkó, hogy nem találom a nemtommilyen szerződést, ez mind nem számít?

Végignézek jelen életemen, és megállapítom, hogy felnőttebb, felelősebb, egyszemélyes örömök vannak benne, mint bármikor. Magamnak biztosíthatók. Tudom, mit kell tennem, van erőm is, hogy megtegyem, és akkor lesz öröm, és tudom is élvezni.

Nincs az életemben sem munkahely, sem olyan emberi kapcsolat, amelyben a Hatalom érezteti velem, mit kell tennem, és akkor én aszerint az elvárás szerint működöm, akkor vagyok magammal elégedett, ha a Tekintet elégedett velem. Ebből ugyanis nem szokott boldogság születni. Figyelhetem helyette, hogy tényleg mi a jó nekem, pont nekem, nem másnak, és úgy, ahogy nekem megfelel, és nem úgy, ahogy más engedélyezi — vagy épp nem tiltja meg. Nem kell érvelnem, magyarázkodnom, és képes vagyok kitalálni magamnak azt, amiből az öröm lesz. Nem, a piros ruha nem öröm — az az öröm, amilyen önbizalmam lett. Hogy fel merem venni.

cropped-1401190_895475940521698_1623169947332672049_o.jpg

És mert az élet nem csak móka és kacagás, így sokkal eredményesebben csinálhatom a dolgomat, vállalásaimat. És lehetnek kölcsönösségen alapuló emberi viszonyaim.

A szabadságról beszélek, és a felnőttségről.

Hajdan, amikor a kiszolgáltatottság volt a kényelmes, ismerős létállapot, igényeltem és közben gyűlöltem is a kontrollt. Az örömök váratlan történések voltak, és más emberekkel voltak kapcsolatosak. A hiedelmeim és a körülöttem élők egyes cselekedetei eredményezték, hogy jól érezzem magam. Eléggé esetleges volt: ha ő épp úgy csinált, és még én is hozzáképzeltem, hogy tehát akkor ő engem szeret/elismer/ért, akkor voltam jól. Mindig a másik emberre sandítva.

És én belementem riszki helyzetekbe is, csak legyen Történet. Mások védték magukat, nekik jobban megérte az eseménytelen élet, a biztonságra törekvés.

Hajdan az emberek úgy általában ellenségeim voltak.

Ma meg… na, nem valami filantróp fordulat, nagyjából nem törődöm velük. Annyi mindent beszélnek, mondják csak. Mi addig is élünk.

Van egy-kettő-tíz-húsz, akik beleteszik a kapcsolatba magukat, és ők fontosak. A többiek mindegyek, nem érzek felelősséget irántuk, és nem is igen várok tőlük semmit.

Ha mégis adnak, az ajándék.

Ma már nem teszem ki magam másoknak, a bizonytalannak, felismertem önkárosító játszmáimat és azokat a narratívákat, amelyek nem működnek. Hogy szerintem másoknál sem működnek, azt pedig meg tudom írni. Nem érzem magam magányosnak sem, ragyogó szemmel jövök-megyek a saját világomban.

Megtanultam megélni azt, ami jó, látni a világot, átélni és szavakká formálni mindenféle élményt. Élesek a színek.

kútnál

Nem mardos az önvád, amikor valaki zavaróvá válik, vagy csak elmúlik vele a jó, és akkor eltávolodom tőle. Ha nem írok neki, majd ír ő, vagy majd írok, sok minden van. Amikor emberekkel is feladatlistává válik: őt felhívni, vele találkozni, akkor van, hogy összegyűröm a listát gombóccá, és bezúzom a sarokba. És csak ülök a napsütötte lépcsőn a vajas kávémmal, írok, merengek. Mert kell az idő erre is.

Képernyőfotó 2015-09-24 - 15.18.05

Vagy alszom napközben egy órát.

Ma már nincs kételyem és bűntudatom, amikor olyat csinálok, arra szánok időt, vagy olyasmire költök, ami nekem és csak nekem jó. Nem érzem, hogy másoknak járna. Én így tudok produktív lenni. Nem érzem, hogy kizsarolnak belőlem valamit, visszaélnek az energiámmal, és nem érzem, hogy nem számítok, hogy fel kell áldoznom magam.

Van a kis úttörő énem, ami nagyon erős: szoktam szemetet szedni itt a környéken, sokat, és ebben van némi kényszeresség. Mostanában nem érzem magam bűnösnek, ha épp azt a konkrét szemetet nem szedem fel, nem állok meg miatta, mert sietek vagy mert másra gondolok épp (na, én ilyenekből jövök, ebből a nagyon-jóságból, aki a maga rovására is…).

És megtanultam rangsorolni. Hát ahhoz képest… Nagyon, nagyon mélyen is voltunk már. Érzelmileg kaotikusan, meg játszmákba ragadva, gyerek miatt kétségbeesve, szoptatástól-éjszakázástól agyonterhelve, mardosó bűntudattal, rokonság agressziójában, igazamat visszanyelve, anyámmal viaskodva, nagybeteget ápolva, pénzügyek miatt rettegve, elnehezedve. Ez mind elmúlt, ki tudott alakulni valami, ami ránk jellemző. Kimondhatom, ki is mondom, amit gondolok. Nem viszonyítok másokhoz. Nem kín felkelni. Igen, egy kicsit több a pókháló, de a pók “cuki állat”, ahogy Julisom mondja.

Aki szorongott valaha komolyabban, vagy volt kedélyzavara, az érti, miről beszélek.

köszönjük a nike-nak a dresszt és a cipőt, állat kúl, nem vagyok csatakos, nem lóg ki a derekam

És ez biokémia is, most már, több hónap után ki merem jelenteni. Nem voltam különösebben rosszul előtte sem, de azt nem tudtam, hogy ennyire jól is lehet lenni. Rendeltetésszerűen bánni a testemmel. Egészen biztos, hogy a táplálkozási reformom és a testösszetételem megváltoztatása az alap, a fiziológia ahhoz, hogy újabban ilyen mindent áthatóan nyugodt tudjak lenni. Nincs az az elkenődött nyűgösség, állandó szorongás, zaklatottság, lehúzó érzés.

Az a sok felszínes frusztráció, apróság, ami szétvitt és olyan hatalmas problémának tűnt! A stressz. A monotónia. Ahogy be tudtam dühödni, mert nem úgy áll a pedál, vagy lemerült a mobilom, vagy elfogyott a tokaszalonna.

cropped-kutyc3a1val-c3a1rnyc3a9k.jpg

Most meg… intenzív hálát tudok érezni, hogy megúsztuk. Hogy ilyenek a gyerekek, hogy így élhetünk, mégis, ebben a nagyon rossz felé tartó világban is. Nem valami mohóság van bennem, hogy akkor legyen még több, még jobb. Éspedig azért nem, mert megvan, ami nekünk való, és innentől nincs mi után sóvárogni.

És az apróságok gyönyöre. Jé, ma nem felejtettem otthon a mobilt, és fel is van töltve. Találok egy bontatlan csomag vaníliát, váratlanul, hát, én olyan boldog tudok lenni. Van még ília, nem azért. Vagy egy ezrest lelek egy ritkán használt táskám zsebében. Összetalálkozom egy nagyon kedves régi ismerőssel, és tényleg örülünk. Vagy ha előkerül a mosóporos zsákból a lézervágott lila bugyim. Vagy ahogy előúszik, körvonalazódik egy igazán, játékosan szép és találó mondat, ó. Vagy megvarrom Babadávid farmerén a lyukat — az is szép, varrónőhöz vinni, na de hogy én, kézzel! és ő ott reggelizik mellettem, és látja, az anyukája ezt neki csinálja.

Ilyenek. Hát oly lényegtelen, ki miket beszél, mi bajuk örökké. Nincs baj, amíg így együtt tudunk lenni, nem vagyunk betegek, és van wifi.

 

 

28 thoughts on “örömeim

  1. ezrest lelek – jaj, de tetszik!
    Mostanában érzek ilyeneket én is. Korábban észre nem vett dolgok iránti hála. Valamelyik nap hatszor kellett elindulnom itthonról, és egy pár perc mérgeskedés után elöntött az öröm, hogy van lábam és egyáltalán el tudok itthonról menni!

  2. Van wifi a Kopaszi-gáton is, ahová porszívózás helyett inkább kifeküdtem napozni. 😊 Szinte érzem, ahogyan a kezdődö náthát lebírja a testem. És tojás lesz vacsorára, meg rucola.

  3. A boldogság döntés kérdése. Néha nehéz ezt dönteni, mert egyszerűbb az önsajnálat, de kétség kívül kifizetődöbb. Nekem is egyre többször vannak boldog napjaim…és néha nem.

    • Én úgy fogalmaznék: a boldogság, ez a tudatos fajtája legalábbis, amit nem hozzád vágnak, hanem magadnak teremted, ott-tartás, megérkezettség, épp-jókor kérdése. Felleggel a válladon, öngyűlöletbe vagy társfüggésbe ragadva nem megy. Mennyit magyarázták pszichológusok, hogy egyedül kell egésznek, teljesnek lenni, én meg csak kínlódtam. Most már értem. És ez nem tuti társtalálós recept, dehogy.

  4. No és mi van akkor, ha az ember vendéget vár, rákészül, mesteri előételt alkot, meg még desszertet is, ketogén és sima változatban, behűtve, és megrakja az év talán utolsó grilljét a teraszon, és olyan boldog, a gyerekek alszanak, mezítláb surran, száll a füst, minden.
    És akit vár, sehol.
    És egy sms se.
    (“Remélem, meghalt, mert ha nem…”)
    Vö. Az ajtó, az alezredes vacsorája.
    Mi volt tíz éve, és mi most?
    Mennyire függök attól, amire rákészültem, felnőtt ember társasága, egy kis kiszakadás a szokásosból, a várakozásom, hogy mi történik velem a következő órákban?
    Mennyire tudom elfogadni, hogy nem úgy alakul, és hogyan kezelem, hogy ez azért direkt leszarás?
    Mondjuk nem egy utcasarkon didergek, itthon vagyok.
    Hát, most se könnyű, most is megélem, hogy mennyivel többet teszek bele, és hogy ezt nem akarom.
    De szépen leülök, másfél órával az elképzelhető legkésőbbi érkezés után, és mély évezettel elfogyasztom a felét. Tudom élvezni, de közben levonom a tanulságot is.
    A másik felét meg gonddal kisebb tálba rakom, fóliába csomagolom, hűtőben hagyom. Az nem az enyém, továbbra sem.
    Talán a kutya kapja.
    Szépen rendet rakok.
    Megyek aludni, bújok a gyerekekhez. Egy kicsit bánom, hogy ott szorongtam, sürgetőleg, hogy aludjanak már, mondjuk a tűz miatt is.
    Ez csak egy este, egy kicsit extrább vacsora, eléggé hiába vártam, hogy majd elájulás lesz tőle, meg pont olyan közelség és beszélgetés, ahogy elképzeltem.
    Nem szoktak ezek teljesülni: ami nekem ezen a téren elemien jó, azt a másik akarja mindig, ez tényleg mindig így volt, nincs kontrollom, nem működik az írói fantáziám, ők kezdik, ők akarják, én hagyom is, majd rámtalál, aki, és az jó lesz.
    Viszont inkább nem vegyülök többé soha senkivel, semmilyen értelemben, mint hogy az ilyesmi, a hiába várás, az el-eltünedezés, nemjelentkezés, többet beletevés (tudja, hogy várom, tudja, hogy éhes vagyok) rendszeres élményem legyen.
    Nagyon éhes voltam, az élvezet ennek szólt, és hát a szabad parázson sült ételek roppanós salátával, az nagy becs, nincs minden nap ilyen, komoly fűszerezés se, van, hogy este fél pohár joghurt és bealvás van.
    Már az ilyesféle magam teremtette gyönyöröknél nem erősebb semmi.

  5. Hiába a sok kicsi hála és öröm, a szépnek látása, kedvem lenne szétverni valamit. Biztos csak a hormonok… a szabad akarat smafu? Eh, szar emésztés, női hiszti, semmi több. Akkor is szét akarok verni valamit vagy legalább magányosan ordítani és rondaságokat mondani, elküldeni mindenkit ilyen-olyan helyekre, még magamat is. Kár, hogy nem vagyok egyedül és közben belül elégek. Elegem van. Semmi sem olyan mint régen volt, amikor még viseltem a fiatalság színeket élénkítő szemüvegét. Az élet átverés, és egyre csak nő a dühöm. Szétvet. Lerombol. Az önmegsemmisítő dolgozik.

    • Voltam egyszer pár hónapot egy skandináv népfőiskolán, ahol a vegyes nemzetközi társaság mellett volt néhány dán szingli anyuka is, ilyen bohém arcok, akik mindig kitolták a bébiket pár órára a téli hűvösre aludni. Az üresjáratokban aztán ki-kijártak az iskola szélerőművének a tövébe, hogy ott felváltva hangosan üvöltsenek. Akkoriban mi ezt nem nagyon értettük, meg amúgy is volt ott a mi kis magyar tekintetünknek nagyon sok furcsaság. Az élénkítő szemüveg hiányáról jutott eszembe.

      Meg egy másik is, bár az most talán túl zen buddhistának hangzana. Tegnap olvastam a Paris Reviewban, egy David Ray szabadvers a keserűségről, a világ állandó nagyítóval nézéséről, a terhes küldetéstudatról. És hogy hogyan jut az ember közelebb a mások által megélt majdhogynem örömhöz, ha hajlandó megfeledkezni pár kellemetlen tényről.

  6. Az örömöket, azokat keresem most nagyon, és teremtgetem is őket, a korábbi hatalmas vakfolt helyén. Most valahonnan elkezdtek kerülni ide. Az élet ugyanaz, a dolgoknak, amiknek valahogy mindig jobban rendben kellene lenniük, most sincsenek nagyobb rendben (nem voltak, nincsenek, nem lesznek), csak az öröm több. Az ősz most valahogy még szebb, a tél pedig nem lekonyulós gondolat, hanem majd vagány bélelt bicikliskesztyűben lehet visszamenni a legjobb helyekre, ahol nyáron voltam. És sötétben futok majd a teremig és ködben, szeles peszmetelésben is elég lesz a sort, meg egy hosszúujjú kapucnis, pont úgy lesz jó. Ilyen nagyokat szoktam gondolni.

  7. Visszajelzés: fogadd el magad | csak az olvassa — én szóltam

  8. A tegnapi napom jutott eszembe és az, hogy mennyire laza voltam egy szar helyzetben ahhoz képest, ahogyan egy-két éve reagáltam volna (kiborulás) a történtekre. A férjem külföldön van, és felhívott azzal, hogy pozitív lett egy korábbi vértesztje egy fertőző vírusra (nem halálos). Ne ijedjek meg, de mindjárt hívni fog engem az ANTSZ. Fel is hívtak, hogy akkor mielőbb menjek be hozzájuk a gyerekkel, megelőző vakcinát adnak, azt adassam be magunknak valahol, aztán menjünk vissza, a lényeg, hogy hosszas szervezés és telefonok, rohangálás ide-oda a városban. És azt figyeltem meg magamon, hogy képes voltam az előnyös oldalát nézni mindennek és a körülményekhez képest egyáltalán nem parázni és világot hibáztatni: léphetek az irodából és senki sem tart vissza, elhozhatom a gyerekem a suliból, ahol utál lenni, oltás után elmehetünk csavarogni, megjutalmazhatjuk magunkat valami finom kajával valahol, amiért kibírtuk az oltást, majd ágyban jégkrémezhetünk. Kicsit világvége hangulat, de jó nap volt.

  9. Ha van WiFi, minden van. 😀 Mondom ezt egy mekiben ülve, mert még a kaja is mindegy, ha van WiFi. 😀 Ráadásul hamarosan megyek a srácokért, ma velem vannak, kell ennél több?

  10. “Amikor emberekkel is feladatlistává válik: őt felhívni, vele találkozni, akkor van, hogy összegyűröm a listát gombóccá, és bezúzom a sarokba.”

    Milyen fontos ez, csak nem olyan rég jöttem rá erre is. Pedig már tényleg igazán kevés emberrel tartok kapcsolatot, mégis előfordul ez a kényszeresség, hogy “találkozni kéne vele”, és valahogy nem és nem akarom, pedig elvileg barátok vagyunk. Mindig van mit fejleszteni.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s