szeresd magadat, mert más nem fog

Igen, jól látod. Nincs kedvem nem-provokatívan megfogalmazni ezt, annál sokkal fontosabb téma.

Önzőn, elidegenedetten hangzik? Azt hiszed, ez az én problémám?

Pedig nincs más út előtted sem.

Mert mi is a szeretet?

Az, aki szeret, a javadat akarja, nem egózik, nem ver át, nem árul el.

Erre krisztusi állapotú emberek képesek, esetleg kegyelmi pillanatokban, megbölcsülve felfénylünk ilyen érzésekben, de a “szeretet”, ahogy meg tudjuk valósítani, konvenciókövetés, zsarolás, elvárás, mulasztásos bántás.

Akár barát, akár partner, akár szülő, a szeretettséged háromnegyede feszes kompromisszum törékeny eredménye, vagy ideig-óráig egybeeső érdek. Sokat nyelsz te azért, hogy “szeressenek”, kemény árat fizetsz érte.

Nagyon félsz, hogy egyedül maradsz? Ezzel zsarolnak. Ezért nem mozdulsz, pedig nem jó neked, és az, hogy a másik nem szeret a fenti értelemben, lassan a te öngyűlöleteddé változik: “mert ilyen vagyok, mert meg sem érdemlem”.

Akit igazán szeretnek, az csillog, laza.

Akit nem, az meg nem.

Akit igazán szeretnek, az nem fél, nem viselkedik, mert nem kérdőjelezik meg örökké, amit csinál.

A gyerekek szeretetét most nem venném ide, meg a barátokat sem, csak az 1:1 egymásra vonatkozású, felnőtt kapcsolatokat.

Hogy ki szereti, ki látja jónak őt a felnőttek közül, az kicsit mindegy is. Ezért biztonságosabb, egyszerűbb, ha te magad csinálod a szeretést. Én is azt hittem, hogy lesz, mindenkinek lesz, és hepiend, de nem szokott lenni.

Az ultrafutókat néztem azon az önkéntes napon, a telefonálgatást, meg ahogy keresték a hozzátartozóikat (Vöröskereszt!), akkor jöttem rá: nekem nincs, aki értem jöjjön, 2012 nyara óta. Akit felhívnék, hogy jaj, képzeld, mi történt, akinél ott a tiszta ruha, aki hoz egy krémest, mert én most azt kívánom, aki hazavisz. (Mondjuk ilyen korábban sem volt, mert a komoly kapcsolataimnak nem volt autója.) És ennek a másik oldala: ezért én nem omlok össze. Odamegyek egyedül, meg haza is, holtfáradtan, bringával. Megoldom én, nem várok semmit. Dönthetek úgy, hogy ott töltöm a napom, nem számoltatnak el. És ez jó érzés.

Általában van bennem egy vád magammal szemben, hogy elkényeztetett vagyok, akinek semmi sem elég jó (még jobb minőséget, élményt, cuccot akarok, még gyorsabban leeső poénokat, és türelmetlen vagyok a butasággal vagy a lassú aggyal szemben), de most inkább az lett világos, hogy én már annyit voltam egyedül, és olyan kemény helyzetekben kellett helytállnom, hogy nagyon hálás tudok lenni mindenért, nem számítok lelki karosszékre. Sose borulok ki, sose vagyok nyűgös.

Ezekből a helytállásokból lett az énképem.

De te nem egyedül élsz. Te sem veheted biztosra azt, hogy akitől ezt a melletted levést várod, akiről elhiszed, hogy szeret, az igazán és biztosan és mindenek felett a javadat akarja. Nem is várható el feltétel nélkül, például a saját rovására nem – noha az esküvői eskü vagy a komoly elköteleződés ilyesmit jelentene. Ettől rítus és ettől több, mint az “épp együtt vagyunk”. Hogy akkor is, ha nem vagy direkt hálás, ha undok vagy, akkor is veled van, te vagy a fontos.

Csakhogy ezt nem csinálják komolyan, inkább benne maradnak, önzőznek, külön utakat járnak, elkerülik egymást és belülről erodálnak. Facebookon meg imidzscikkekben könnyű ám eljátszani a tökéletes párt.

Tudd: tied a felelősség, senki nem fogja biztosítani helyetted, hogy jól legyél, és nem szervezheted ki, hogy értelmesen teljen egyetlen életed ideje.

Vedd komolyan az ellenérzéseidet, akár feladattal, akár helyzettel, akár személlyel kapcsolatosak. Ne rongáld a lelked hosszú távon! Nincs érte jutalom.

Ne rendelődj alá senkinek, se személynek, sem semmilyen magasztos célnak. Egyezkedj, ha nagyon kell, de ne add fel magad.

Ne mondogasd, hogy “végül is lehetne sokkal rosszabb is”, hanem a saját helyzetedből indulj ki, és a saját jóllétedet tartsd szem előtt.

Ne csússz a háttérszemélyzet, a megértő fül, a cseléd szerepébe. Ne szolgáld ki a gyerekeidet sem.

Ne várj babusgatást, hisztinek fület te se: aki felnőtt, az megoldja egyedül a gondjait.

Ne használj embereket, emberi kapcsolatokat pótlékként, saját önbecsülés helyett vagy időtöltésnek.

Fejezd ki az igényeidet – asszertíven, egófitogtatás és indulat nélkül. Ne csinálj sportot abból, hogy elutasítasz emberi gesztusokat. Nem kell bármit elfogadnod, de nemet tömören mondj, ne magyarázd hosszan, hogy miért nem (állati idegesítő).

A békesség kedvéért se engedd, hogy manipuláljanak.

Azok az emberek fejezik ki indulattal, frusztráltan az igényeiket, meg hogy “elegük van”, akik sokáig nyelték vissza. Ha az elejétől világossá teszed, mire tartod magad, mire van szükséged, és meddig van az addig, akkor nem lesz nagyjelenet.

Vedd komolyan önmagad, és akkor nem lesznek benned vádak. Akkor leszel korrekt azzal, aki melletted van, ha a szeretésmelót elvégzed magad.

Add meg a lényednek, amire igazán szüksége van, és akkor nem fogsz embereken bosszút állni.

39 thoughts on “szeresd magadat, mert más nem fog

  1. Kemény lecke. Nekem az, és még mindig nem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy “volt”, pedig volt tananyag bőven.

    A négy alap boldogságmotivációból a “legyen kényelmem” nálam az egyik domináns, így hajlamos vagyok a békesség kedvéért túlzott mértékben önfeladni, úgy csinálni mintha “részemről ez így rendben” aztán meg cefetül érezni magam az miatt a helyzet miatt, amibe én hoztam magamat. Ráadásul tudatában vagyok, hogy ez kizárólag az én felelősségem, így igazából a felelősség másikra hárításával sem tudom oldani a saját feszkómat.

    Továbbra is kedvelem az írásaidat, ez is telitalálat.

      • Alapvetően azért, mert hajlamos vagyok igent mondani amikor nemet kéne, vagy nemet amikor igent – kizárólag azért, hogy ne kelljen a komfortzónámból kimozdulni vagy konfliktust felvállalni. Úgy vagyok vele, hogy “belefér” – pedig nem is. 20 éve ez teljesen jól működő stratégiának tűnt, kb. 12 éve már nagyon nem, mégis előfordul, hogy visszaesek.

        Persze, van olyan is, hogy ellustálkodok valamit – de ez talán kevésbé jellemző. Habár tény, hogy a mozdulás stresszhelyzetben megy igazán, de amikor kell akkor azért mozdulok. Elásni, úgy csinálni mintha nem létezne ami létezik nem szoktam – viszont nem igazán tudok mit kezdeni olyanokkal, akik meg ezt játsszák.

  2. Érdekes, ahogy olvastam, hogy ki hozna most krémest, egyértelműen húgom, a Teréz anya ugrott be. A párom valószínűleg azt mondaná, hogy szedjem össze magam. De ha ájultan feküdnék a földön, akkor betegre aggódná magát (megtörtént eset). Jó kérdés, hogy hol van a gondoskodás és a “felnőtt ember vagy” határa.

  3. Én úgy voltam ott, ugyanazon az eseményen, hogy barátok miatt, két barát miatt, de ők is, én is, olyanok vagyunk, hogy nekünk sem hoz krémest senki. Néha, időnként, összefutnak az utaink. Illetve nekem egy valaki közelebb van, de ő is barát és nem kapcsolat és nem mindig.
    A saját úton járás egyszerre felszabadító és terhekkel teli nekem.

  4. Szerintem nem provokatív cím.A teljes,letisztult realitás.
    Nagyon tetszett,inspiráló és egyben erőt ad,hogy nem biztos hogy én gondolom rosszul,hiszen mások is…Nekem nagy falat az önszeretés és érvényesítés.De végigjárom-mert hát “jár nekem”😊

  5. Klasszikus hülyeségem, ami erről most eszembe jut: magam kárára vagyok tisztességes, őszinte, becsületes. És utólag derül ki, hogy még jobban ártottam magamnak, mint gondoltam. De ha szeretem magamat, akkor becsületes vagyok, hogy utólag ne utáljam magam. Ha hazudtam volna, nem ártottam volna magamnak ennyire, sőt. De gyötrődtem volna. Most meg azon gyötrődöm, hogy miért vagyok én ennyire jókislány=idióta.

    • Erről az a vers jut eszembe, amit ma reggel írtam:
      Miért legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

    • Copy-paste áldozata lettem akkor, bocsánat.
      tmeli-hez szerettem volna kapcsolódni: “de ha szeretem magam, akkor becsuletes vagyok”. Az indoka nálam más: egyszerűen konnyebb a letezés, ugy, h becsuletes vagyok, mert ha nem vagyok az, akkor a bizalmatlansag szuksegszeru, ami nagyon faraszto modja a letezesnek. Ez meg akkor is igy van, ha az ember neha kurvara megszivja a nagyon nagy becsuletessegevel. De persze a becsuletesseg dontes kerdese, es en vegul igy dontottem, önszeretetbol, de meg igy sem mindig sikerul. (Erre szerettem volna utalni a félresikerült JA idézettel.)

  6. Hát figyelj, VLaci, ha a swingernek nevezett félrekúrogatás és intimitásrombolás meg az itt előadott stílusod és értékrended ellenére is ennyire szeret ez a nő, akkor lehet, hogy nem itt kellett volna töltened az estéidet. Mit gondolsz?

    Jobb az, ha vannak kételyeid. Örülök, hogy segítségedre lehettem. Az ördög nem alszik.

    • Ahha, te kívül állsz ezen, és te mindent jól csinálsz. Értem.
      Vicces, hogy egy ekkora szenvedéllyel olvasott blogról ilyen fölényes, elhatárolódós dolgokat írsz. Emberibbé tenne, ha nem tennéd.
      Nem lehet, hogy a te tükröd az, amit többektől reakcióként kapsz? Híresen magas a kommentszínvonal, nagyon intelligensek és tartalmasak a hozzászólások.
      És biztos, hogy tényleg együtt vagytok, jól vagytok, és a partnered is így látja?
      Én neheztelek rád, és azért tiltottalak végül, mert
      férfigőggel, vetítve jössz egy olyan helyre, ami pont ez ellen alakult (minket már nagyon sokszor megpróbáltak lehengerlő dumákkal elintézni, szót belénk fojtani, és mi kedvesek voltunk és hallgattunk),
      soha nem veszed észre magad, nem veszel vissza, mindent megmagyarázol,
      emellett vagy hihetetlenül műveletlen,
      spórolsz a gyereken, pedig volna miből jobban tartani (vagy a férfigőg miatt, hogy igazad legyen, hazudsz erről, esetleg fogalmad sincs, mennyibe kerül egy gyerek, mert nem te intézed).

      • De Laci. Hogyan lehet neked “az irodalomról” (a múltkor még költészet volt!) véleményed, ha nem olvastál intenzíven, alapműveket és mást, mondjuk húsz éven át?
        Ez egy szakma. Történetesen az enyém.
        És hogy van pofád egy valahai magyartanárra mkenni, hogy azt sem tudod, miről szól a Romeo és Júlia?
        És ezt a tapló gőgöt egy irodalomban élő, azt lélegző, azzal dolgozó nő blogján hirdeted. Ez nem más vélemény, hanem sötétség.
        Hogy ne röhögjelek ki?
        Miért nem revideálsz?
        Miért kell neked mindig visszavágni?

      • “Ha húsz éven át intenzíven foglalkozom valamivel, abban nagyon jóvá kell válnom. Az a kérdés, hogy szükséges-e az embernek ilyen mértékben az élet egy kicsi szeletébe beleásnia magát, vagy a hagyományok, az irodalmi lobbi, a társadalmi megszokások miatt teszik ezt az emberek. Akik nem olvasnak húsz éven át alapműveket, mert van más dolguk, és azok, akiknek az a fixa ideája, hogy ez az élet alapja, azok lenézik az összes többit.”
        Ööö, nem. Én sem megtévesztve vagyok, vagy csudabogár, nekünk amúgy a gimnáziumban és magyar szakon 7-10 év alatt a világirodalom és a magyar irodalom javát végig kellett olvasnunk, az intenzív volt. De nem fontos ezt ennyire sűrűn.

        Értelmes, mindenféle szakmájú emberek a hivatásuk és más hobbijaik mellett rendszeresen olvasnak szépirodalmat, mennek koncertre, néznek színházakat. Nem kötelező, hanem élvezik, többek lesznek általa. Hallottál már erről? De ha nem ennyire, akkor alapműveltségként. Ami neked nincs, és ráfogod a nyuszira.

        Hogy ha egy közepesen tájékozott ember kimondja mellettük, “én magyar nemes vagyok”, vagy egy cikkben olvasnak egy utalást, akkor értsék, vagy élményeket szerezzenek. Mindegy, te nagyon lélektelen vagy, a szerelemben sem hittél az ágyneműszagolgatásig.

        De nem. Neked nagyívű külön elméleted van. Fölösleges az irodalom.

        LUSTa és IGÉYNTELEN vagy, hatalmas egóval. Amiben nem vagy jó, vagy ami kimaradt, azt lefikázod. Ez érzelmileg is tahóság.

        Nők közé jöttél bevágódni, Laci. Törleszkedtél, nézegettél, fantáziáltál, de nem azt kaptad, amit vártál. Ezért nem nyugszol meg a lomtárban sem.

      • Laci,
        nincs lejjebb.
        Nem tudod megmagyarázni a műveletlenséget: magyar vagy és állítólag minőségi életet élsz. Egy olyan nő blogján akartál kapcsolódni, akinek ez a foglalkozása, ráadásul az irodalomról próbáltál írni.
        Nem a világról van szó, nagyon béna érv. A pakisztáni értelmiségi a saját kultúrájában mélyed el, ezt érted?
        A többségre hivatkozni buta és demagóg. Az emberiség nagyobb része napról napra él, egy fillér megtakarítása nincs, sokan nyomornegyedben élnnk. Tízmilliók halnak meg rákban. Nem, nem értékesebb az, aki nem, egyenlő jogok meg minden, de erre hivatkozva te nem akarhatod magadnak azt, ami rossz, ha egyszer tehetnél (tehettél volna) azért, hogy ne legyen rossz, és nem igazolhatod a műveletlenséget, a lustaságot, már csak azért sem, mert gyereket nevelsz.
        Hogy miért rossz irodalom, odafigyelés, kritikai gondolkodás nélkül? Mert ennyire buta, felfújt hólyag, egózni és másokat bastztatni járó, önelégült fasz lettél, aki fórumok során vetíti, hogy de bezzeg ő, engem meg bosszúból a lenézett sógornőjéhez hasonlít (akik hülyeségeken összevesznek, nem tudnak gazdálkodni – akik azért arra jók, hogy ott lakj náluk… fúj).
        “Miben rosszabb az a magyar, aki annyit tud József Attiláról, mint egy átlagos pakisztáni, vagy szerb….” nem rosszabb, csak rosszabb a helyzete. Felmerül, hogy milyen a háttere, mit csinált 8 és 30 éves kora között, antiintellektuális-e, miről lehet vele beszélgetni. A József Attila utcában lakik esetleg. Nem hántható le a világról az irodalom (sem).
        Komolyan azt kell neked magyarázni, aki nagyra vagy az életstílusoddal, hogy miért érték a tudás, az önképzés, miért minőségibb megérteni próbálni dolgokat, tájékozódni, nyitottnak lenni, megérteni önmagunkat szövegekből, színházi pillanatokból, mindezt az ingyenes internetes tartalmak korában, mint csak észt osztani?
        Ezek iskolai tananyagok. Tantervben szerepelnek. Megértésük öröm, fejlődés. Én érveljek mellettük?
        Mit csinál az oktatásban az ilyen ember, mint te, és milyen nívójúban részesült?
        A nagy különutasság oda vezetett, hogy 45 vagy 52 évesen sem merült fel soha, hogy kéne olvasni Móriczot, Örkényt, legalább néha? De akkor minek okoskodsz itt? Miért írsz a Romeo és Júliáról?
        Azért, mert igénytelenaz, aki ezeket elutasítja. Valószínűleg frusztrált is, érzi, hogy ő kevesebb. És tényleg.
        Az érveket nem veszed figyelembe.
        Nem “verskedvelő magyar nőkről” van szó (elég vicces engem verskedvelőnek mondani, kb. olyan, mint hogy “szeretem a vérkeringésemet”), hanem alapműveltségről, ami nélkül blogon okoskodni, szerepelni, beszélgetni nem nagyon értelmes, sőt, eléggé szenvedős. Kinevetteted magad.
        De azért hogy ha akarnád, tetszenél nekem, hát, nem tudom. 🙂
        Mindegy, milyen néven tolnád a béna érveket és blöfföket, az egód kitakarja a világot. Kitiltás után írogatsz?
        Ezért kérlek, hogy ne írj többet. Köszönöm!

      • Fegyvertelen vagyok ilyen mérvű agresszív demagógiával szemben, lelomboz.
        Nem fogom elmagyarázni, miért nem működik “a világ x százaléka” érvelés, és miért fontos a kultúra, a saját hazád, közösséged múltjának ismerete, mert ez nem szint.
        Hogy mit gondolok arról, akinek ennyi ideje, lehetősége van, és mégis ilyen terméketlenül fecsérli el.
        Jelzem: e pillanattól zaklatónak tekintelek.
        Ha neked jó ostobának lenni, maradj az, de ne erőltesd másokra, igényesebbekre az önigazolásodat.
        Arra kértelek, ne írj.

      • Idéztem itt egyet-egyet, de most már le van tiltva.
        Az igazi ária a valentin-napi bejegyzés alatt van, ott kap a szerelem, az egyedülálló anyák, a költészet, mindenki.

  7. Szia Éva. Először kommentelek, régóta olvaslak, de ez most nagyon betalált.
    Nem receptet kérek. Csak akinek van ebben tapasztalan: hogyan lehet önmagunkat megszeretni? Mi az útja? Hogyan kell elkezdeni?

    Én régóta vergődöm az autoagresszióban, mentálisan és fizikailag is. Elegem van. El akarok kezdeni kijönni belőle. De hogyan….??

    • Szia.
      Sportolj, tegyél apró lépéseket.
      Fogd fel úgy, mint ha gyógyszert szednél: szigorúan akkor, annyit, ne hagyj ki egy “adagot” se.
      Autoagresszió tüneti kezelésére jó.
      Olvass itt.
      Mesélj magadról.
      Nem lehet csak úgy elkezdeni az önszeretést, a szómágia nem működik, csak akkor, ha felfedezed és gyakorlod azt, ami benned kiváló, nemet mondasz az önpusztításra, megerősödsz és sikerélményed lesz.

    • Én fizikailag nem bántottam magam, csak lelkileg, szóval ez nem tanács, csak a saját tapasztalatom:

      Az én utam az volt, hogy többé-kevésbé véletlenül beazonosítottam a traumát, ami az önutálatomat okozta, 2-3 éven át próbáltam egyedül feldolgozni, könyvből, meg internetről, haladtam is valamennyit, aztán azt éreztem, hogy elakadtam, hiába próbálkozom, nem jutok tovább, és akkor pszichológussal folytattam. (Azt már nem merem mondani, hogy befejeztem, mert folyton felbukkannak még dolgok, de pszichológushoz már nem járok, és szeretem is magam.) A mai eszemmel amúgy rögtön pszichológussal kezdenék, a 2-3 év egyedüli munkával kb. 1-2 hónap pszichológust spóroltam meg.

      A trauma egyébként a-szüleim-elszúrták típusú, és tök sokáig fogalmam sem volt, hogy elszúrták, mert sosem láttam bele annyira más családok életébe, hogy tudjam, hogy ami nálunk ment, az sokszor nem volt “normális”, egészséges.

      És egy könyvajánló, mert én azt kívánom, hogy bárcsak valaki 10 éve ajánlotta volna nekem: Susan Forward: Mérgező szülők. (Azt meg már te tudod, hogy releváns-e ez neked.)

    • Pszichológus +1. (Sőt konkrétabban analitikus (vagy analitikusan orientalt) pszichoterapia, ha az eletkorod lehetove teszi. Sok eroforrast igenyel, de az en ismeretsegi koromben tapinthato az eletminosegbeli kulonbseg azok kozott akik aldoztak ra es azok kozott, akik nem.)

      • Én is azt tanácsolom, hogy keress egy jó (neked megfelelő) pszichoterapeutát. Saját (részbennagyonjó, részben nem annyira jó) tapasztalataim alapján én nem a módszertanra, irányzatra helyezném a hangsúlyt, hanem arra, hogy mennyire érzed azt az illetővel kapcsolatban, hogy korrekt, megbízható, érti a problémád, és érzelmileg egy hullámhosszra tud kerülni veled. A legjobb, ha több számításba jövő szakemberrel is egyeztetsz előre egy előzetes megbeszélést egy olyan időszakban, amikor épp jobb passzban vagy, hogy ne az legyen, hogy azt érezd, nincs más lehetőséged és egy jó szónak is örülj, elnyomva az esetleges rossz érzéseid. Én négy emberhez jártam (1-2 hónaptól 2 évig terjedő ideig, más problémával, de az önszeretethez igazából minden problémának köze van) és csak a negyedik az, akit már így választottam, összehasonlíthatatlan volt a különbség. Nagyon sok lejön egy húszperces személyes találkozásból is, pláne, ha arról van szó, hogyan képzelitek el a közös munkát, hogyan akarja “eladni a szolgáltatásait”, mennyire játssza meg magát vagy mennyire autentikus. Sok pszichiáter, pszichológus választja ezt a szakmát a saját személyes gondjai kúrálására, ami vagy sikerül neki vagy nem, mint minden segítő szakmánál, itt is nagy a kiégés veszélye – de ha hallgat az ember a megérzéseire, ezeket elég jól ki lehet szűrni. És egy élő ember személyes jelenléte, értő figyelme minden könyvnél többet ér.

  8. Kettős érzéseim vannak, mert nagyon szeretném valakinek – távolabbi, de annál közelebb álló rokonnak, akit sajnos a saját, önmagát szeretni nem tudása miatt három hete temettünkel – elmondani ezeket a sorokat. Másrészt vannak benne olyan, a mostani sírós állapotomra, önhibáztatásomra adott válaszok, melyek mankók, és talán sikerül kikerülnöm ebből. Nekem most nagyon fáj, én nem tudtam segíteni neki. Művész volt, sokoldalú, ösztönös őstehetség, és mint ilyen, nehéz, bonyolult és érzékeny… és én most azt gondolom, jobban értettem, mint mások, és mégis, nem használt a motiváció, nem használt a szép szó, a racionális, mégis asszertív beszélgetés, a kiállításszervezés, majd az erősebb eszközök, és a sivítva könyörgés a telefonba, hogy tudott a baja és menjen azonnal orvoshoz. Nem akarom magam vádolni, de vagdosom magam. Nem lehet kiszervezni a saját élet megoldását. A segítséget viszont nem tudom, nem értem, miért nem lehetett elfogadni. Miért kellett önbüntetésként ellene menni azoknak a dolgoknak, amik boldoggá tették. Nem tudom, mikor enyhül ez, mennyi idő után, rettentő állapot. A cikket köszönöm.

      • Óójaj. Freudizmus volt leginkább, nem értettem, miért kérded, a vádolom szót akartam írni, visszaolvastam, hát látom, vagdosom lett.
        Végülis igen, vagdosom is. Metaforikusan.
        Nagyon jólesnek a szavaid.
        Igen, köszönöm, vannak támaszaim, persze leginkább egymást támogatjuk.
        Bántalmazó távolabbi rokonság nehezíti az ügyet. Akik ilyenkor egy telefont nem eresztenek eng felénk. Akik – mivel nincsenek kondicionálva érzelmi intelligenciailag – zavartan elfordulnak, kerülnek bennünket. Akik gúnyos megjegyzéseket tesznek, merthogy van ilyen is, akinél még a kegyelet empátiája is hiányzik a kellékei közül. Barátok pedig a külső támaszok, és jó, hogy ők is vannak. Még hadd mondjam: a blogod is bizonyos értelemben támasz most. Köszönöm.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.