Vannak bizonyos szakmák, amelyeket sok év felsőoktatáson átesve és még több év kemény tapasztalattal lehet úgy elsajátítani, hogy aztán az illetőre, aki mindemellett még legyen alkalmas és szorgalmas is, érdemes legyen a szakkérdésben hallgatni.
Értelmes ember tudja is ezt. Bővebben…
A Rend traumatizált minket.
Nők vagyunk, érzékeny, szomjas nők.
Ott álltunk egyedül, szomorú szemmel. Mi nem kellünk senkinek, mi nem kellünk ezeknek, vagy nem igazán. Bővebben…
Érdekes ez. Nem akarnám túlbecsülni a blog szerepét, de kaptam egy megdöbbentő levelet.
Kit a teljes széteséstől, kit meg éppen a válástól tart vissza, hogy itt a blogon olvas, ír, visszajelzést kap, terhet tesz le. Jó itt. Sorstársakra lelni, átgondolni mindenfélét, kommentelni — mindez levezeti a feszültséget. Az is, hogy egy-egy barátnőnek elmondja, ami annyira fáj, vagy kiírja, kifutja magából. Így lesz elviselhető. De tényleg, ez milyen már: ami enyhíti, az ki is oltja. Afölötti bánatunkban, hogy kövérek vagyunk, eszünk egy kis csokoládét, és jól van.
Az kéne, hogy elviselhetetlen legyen, hogy ne viseld tovább.
Ártalomcsökkentés zajlik, megoldás helyett. A megoldás lehetetlen amúgy is. A megoldás ma is elmarad. Kibírható a kibírhatatlan. Miközben pontosan tudod, mi lenne az igazi megoldás.
Tudom én, hogy nincs mindig megoldás, vagyis kivitelezhetetlen, de akkor is.
B. I-nek
Jó, ez túlzás, ne szeressem, de kedveljem, szimpatizáljak vele. Legyek vele abban, hogy ő szereti.
Épp most szereti. Tegnap róla sírt, nem bírja már. De most szereti.
Azt a faszt.
A barátnőm engem arra használ, nem írom ezt most szebben, hogy nekem, az oly tudatosnak, Aki Kijött, Aki Átlátja, Aki Méltón Él, előadja (de mint valami leckét, úgy mondja fel ám: szakszavak, ismert fordulatok, tények-tévhitek, megállapítások), hogy az ő pasija egy érzelmi bántalmazó, őt elgyengítette, elszigetelte, a minap meg is ütötte, vagy mi, hozzávágott egy talpas poharat.
A barátnőnk komolyan szenved. A barátnőnk bántalmazó pasija egy állat. Bővebben…
a poszt, amiért meggyűlölt, “kifaggattam a titkairól”…
Meséli az Angéla, hogy a pasija (valami társkeresős, nős sutyerák) eltűnt. Mondjuk az Angéla se vált el, csak szidja itt a férjét. Megbeszéltek egy találkozót, hogy talán csütörtökön, és ő mindent ehhez igazított, várta nagyon, de nemhogy nem lett belőle semmi, egy sajnálkozó telefon se lett.
Vannak ezek az eltűnős fickók. Ghosting ennek a neve. Bonyolult az életük. Bővebben…
Hogy nekem ennyi idősnek kell lennem ehhez! Hogy megértsem végre.
Az ember gyerekként azt hiszi, mindenestül és önkéntelenül, hogy van valaki, Valaki, VALAKI, aki tudja őt, akinek fontos, ő mivé alakul, aki nagyon elkeseredik, ha ő szomorú, ha ő lehorzsolja a térdét, és akkor rohanni fog felé sebbenzinnel és összehúzó tapasszal. Akihez bújhat, aki örül neki, feltétel nélkül szereti, öleli. Akivel nem kell alkudozni: persze, hogy lehet enni még egy gombóc fagyit. Mindent lehet. Mert szeretlek.
Ez, amit az ember hisz, pontosabban amit a legtöbbünk hiányol, ez az adekvát, valódi, biztonságot adó, ideális szülői szeretet volna, életünk ege. Bővebben…
vajon miért nem ilyen posztokból alkotnak rólam véleményt? 2014 nyara. ma is bemutató van
Hát ez nagyon érdekes. A Julis művészi tornára jár, ide a művházba, ugye, írtam már. Nagyon motivált eleve, ő egy balerina, feszülten figyel, és végigjárta az évet, sose beteg, csak a sitges-i napok miatt hagyott ki egy alkalmat.
Julisnak vasárnap, tehát tegnap tornabemutatója volt. Bővebben…
Hát dőljön el végre már, hogy akkor fent vagy lent, veszít vagy nyer, erkölcsös vagy hulladék, katolikus vagy pogány. Hogy igaza van vagy nincs, előre tudta vagy nem is sejtette, férfi-e vagy nő, szakállas vagy borotvált, húsz vagy ötvenöt, hetero vagy homo. Tudjuk már bizonyosan, mondjuk ki, mérjük le, határozzuk meg, tegyük dobozba, ragasszunk rá címkét, kész, akkor többet nem kell gondolkozni. Ne mozogj már, már definiáltunk! Találja meg már mindenki, ki ő igazán, s amíg az utat járja, várunk, de ha megtalálta, akkor ő már az, kész, vége, megérkezett, ne variáljon. Legyél valaki, és legyél az a valaki, ugyanolyan egész életedben. Köpönyegforgató!
Bizonyosság legyen, öt szóval leírható személyiségek és hideg sör. Változó, képlékeny kategóriák? Identitás-korszakok, ötévente felülvizsgált eszmék, új meg új szempontok, struktúrák? Ma így gondolom, de holnap talán máshogy? A végleges válasz mítoszának elutasítása? Nem egyik vagy másik szabály követése, nem szabályrendszerek közti választás, hanem a merev előírások, szabályok elutasítása, mindenestül? Vagyok emós rocker, gyúrós bölcsész, maoista antropozófus, baloldali szkinhed, kék, mert kedden kék a kedvem — kinek fáj?
Hiszen kinek ártok, ha olyan vagyok, amilyennek lennem éppen jólesik? Összezavarom vele a Rendeseket?
Egy nagy lyuk volt bennem, csak éreztem, mellébeszélnek, dőlnek a lózungok. Teczár Szilárd cikkét olvastam a múlt heti Narancsban, és megkapónak éreztem, ahogy érvel: nem kell választani, nincsenek kész, végleges identitások, bináris nemek, és Conchita Wurst ezt a felismerést provokálja ki belőlünk.
Ezt most az elég kiborító tegnapi facebookos vita után, attól eltávolodva írom. Van ez az érvelés, hogy van két fél, szépen szimmetrikusan küzdenek, adok-kapok, egyik is, másik is hibázott, jaj, ne legyen konfliktus, olajág és békegalamb, fejezzétek be, gyerekek.
(A poszt nincs már fent. Az előzmény, hogy Kozma Szilárd durván megfenyegetett. Az erről szóló idézet alatt indult el a jelenség elemzése, többen engem vontak felelősségre az őrület eszkalációjáért, illetve az ő gyerekeikért aggódtak.)
Ez önmagában is idegesítő: a helyzet nem szimmetrikus, valamint nem okvetlen a béke a lényeg, van olyan, hogy az igazság a lényeg, és nem lehet úgy hozzáállni egy konfliktushoz, hogy egyáltalán nem empatizálunk a résztvevőkkel, csak rájuk erőltetjük a mi nagy jóakaratunkat, mert szeretnénk, ha nem lennének ilyen konfliktusok. Nem bírjuk ezt látni, meg aztán beleszólni más dolgába a közjó érdekében, okosnak, józannak, hűvös mediátornak lenni (kéretlenül), az olyan jó, elfedezi, hányszor vagyunk mi magunk is gázosak, kuszák, kétségbeesettek. Növeli az önbizalmat a kotnyelesség.
És akkor annak, aki nem hisztizik, nem ment le állatba, elkezdenek tanácsokat adni, miközben nem határolódtak el a borzalmaktól, amelyeket a másik követett el. Bővebben…
M-nak
ne kattints a videókra, ha nem bírod az ilyet
De tényleg, minden.
Ez most egy olyan bejegyzés lesz, felhívom a figyelmet.
Na, várjatok, hogy is kezdjem. Bővebben…
2014. májusi írás, amellyel Nagyszerelmem nagyon egyetértett. onnan sunnyogott vissza aztán rendesférjnek.
Amikor kiüresedett kapcsolatról, elkívánkozó férjről, zombivá fagyott nőkről van szó, mindig van valaki, aki megjegyzi:
Hát igen, a lángolás nem tart örökké. Bővebben…
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
Hogy hogyan választok témát? Egy időben én is naprakész voltam, és mindig reagáltam azokra az eseményekre, amelyekről mindenki beszélt. De legalábbis az engem érdeklő részükre. A túlkapásokra. A gyerekgyilkosokat véleményező társadalomra és a bácsira a buszon, akit úgy védett az internet népe.
Ma már nem teszem. Bővebben…
Álmodtam ezzel az emberrel, ami nem szokásom, bolygatni se a dolgokat, esetleg, ha átszűrődik a messziből, hogy ő átírta, letagadta, megerőszakolta azóta, ami volt, azt sajnálatosnak tartom. Álmomban büszke kutyatulajdonos volt, a kutya német juhász, szájkosárban, nekem is volt kutyám, a saját, és a gyerekeim is ott voltak. Kiléptünk valami boltból, kiderült, azért jött oda, hogy elcsípjen, tudva, én ott szoktam, és lőn. Meredek, íves hegyoldal volt ott és a kutyáink vártak, és nem kellett semmit mondani, de persze gyanakvás és nem szabad, de a szerelem egyértelműsége, teljes bizonyosság, az, amelyik valóság, az a valóság, ahol nincs tagadás, megfelelésvágy, szerep, kötelesség. Az álom jó, nem jósol és nem jelez, mégis igaz, oldoz. 2018. november 29.
Jaj, én tizennyolc éves vagyok, mondtam már? Zajlik az élet. Város és erdő.
Azon gondolkodom, vagyis a forgatókönyvíró agyam gondolkodik ezen, hogy rezdüléseim igazi tudói, akikkel össze lehet kacsintani, azok nem annyira a barátaim, nem is az olvasóim, hanem a hétköznapok névtelen szereplői: a taxis, az eladó, a pincér, a portás. Diszkrét tanúi nagy érzéseknek. Nem tudják, ki vagyok, de azt igen, mi történik az emberi lélekben. Csókjelenetbe cappuccinót ők hoznak, szakítást jelentő csomagot ők adnak át, a nagy bejelentést ők hallják, de néha még szülést is levezetnek. Én úgy képzelem, nekik minden kis mozaik összeáll. Ők meg tudnák írni az emberiség nagyregényét. Ők, csak ők tudnak és őriznek mindent, mert ők közömbösek: mindenki más előtt, magunk előtt is színlelünk.
Dolgozik a tiny (petit) kávézó-cukrászdában két eladólány, makaronok, tart-ok és mille feuille-ök fölé hajolnak, és kínos a számviteli fegyelem. Bővebben…
Értékvesztett világunk rohanó tempójában meginogtak a hagyományos értékek értékvesztett világunkban sajnos, minden és mindenki lecserélhető, földcsuszamlásként manapság, akárhová néz az ember, a Teri is mondja, hogy az apósa, ezeknek semmi sem szent.
Nem értem én ezt. Hajnalkám csokit (!) eszik, drogoznak a tizenévesek, isznak a felsővezetők (is! meg a Lajos!), internetezik a gyerek szombat délután a 38. Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai és Környezetvédelmi Tanulmányi Versenyre való készülés helyett (na, ez az, amit végképp nem értek!), a kamaszlányok meg, írd és mondd, sminkelik magukat. Ezoőrületbe buknak alá a negyvenéves nők, testvér tör testvér életére szóváltást követően, szakálluk van a nőknek, akik ráadásul férfiak! Az a sok hűtlenség és válás, pedig olyan szépen éltek! Valahogy ma már úgymond* olyan szürkések az esküvői ruhák is, sőt, elöl rövidebbek. Én nem értem. Mi még tudtunk várni, tánciskola előtt gyűrött szegfűvel toporogni, egy puszinak négy évig örülni… Bővebben…
Rákaptunk erre, na. Szeretjük a saját tisztánlátásunkat, az élességünket. Szeretjük jól megmondani a mi új, világos igazságainkat az új, végre megtalált szavainkkal. Hadd hallják, azért van fülük. Mit nézel? Ne nézzél. Most nézel, mi? Csak akkor szeretsz, ha nincs bajom. Ha szépen mondom. Hát nem mondom szépen. Mondom, ahogy jön, mert elegem van.
Van, hogy úgy maradunk. Hetek, hónapok telnek el, és már olyan a kapcsolat, hogy ebből állnak a beszélgetéseink csak. Nos, nem mintha nem érdemelnék meg, hát nem tökéletesek ők, hát dehogy. Sőt, igazunk van, leghevesebb vádjainkban is. Miért nem értik? Ennyire szar. Eddig jutottunk. Észbe kaphatnának. Sokkterápia. Bővebben…
Akkor megyek tovább, mert dolgozik bennem a hétfői és a keddi bejegyzés, és a kérdések legszéléhez jutottam, mindjárt leesek. Közben elfeledett ízű affér megy a fészbukon — én olyan nyugis vagyok mostanában, mikor támadták és figyelték ennyire sandán a blogot, már úgy értem, megszokott ámokfutóinkon kívül? Elszoktam én ettől, és komoly eredménynek élem meg, hogy nem érkeznek már ilyen reakciók.
Aki igy erzi magat es ilyen gondolatokkal kuzd nap mint nap annak pszichoterapian a helye.ez nem normalis es erre nagyon jo megoldas lehet egy intenziv terapia. Es nagyon rossz megoldas az ilyen szerzo altal habzo dagalyos onsorsrontas.en minden bejegyzese utan odatennem zarojelben hogy ilyen es hasonlo gondolatok eseteben fordulj szakemberhez.enelkul inkabb art mint hasznal.
Nem vagytok normálisak, mert nem illetek a Rendbe, és az nem lehet, hogy ti működtök logikusan, az nem lehet, hogy a viszonyainkkal van súlyos gond! Bővebben…
Óvatos és elméleti voltam én tegnap: arra jutottam, hogy nem legitim szempont sem a világ, sem a magunk szemében, hogy boldognak érezzük-e magunkat, nem szabad kimondani, hogy nem, hogy ijesztően sokan szinte soha nem. Nem szabad, mert a ki nem mondott boldogtalanság, e közös titok a társadalom kötőanyaga.
Pontosabban az sem szempont, tehát a lófaszt se érdekel, fittyet hány, leszarja, rá se ránt senki, a kutya se pisil oldalba azügyben, hogy nem vagy-e kínzóan, rombolóan boldogtalan, hogy belepusztulsz, beleszakadsz-e épp. Hogy világgá űzne a hiány, és tovább, hogy már ott tartasz, hogy lemennél egy doboz szódapatronért, és nem jönnél vissza soha többet, nem, a gyerekeidért sem — és el ne mondd, ne is célozz rá, hát képes volnál rá, lenne szíved ilyesmivel megzavarni az ő sima tükrű nyugalmukat, hát elnéznéd a döbbent csalódottságukat, esetleg túlharsognád a bajaiddal az ő kínjaikat, amelyek, lám, miattad nőttek ekkorára, mert te mindig, mert te soha, mert te nem úgy, mert neked mindig valami bajod van…? Bővebben…
Nincs alku — én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat.
Ma arról írok, mert ez foglalkoztat most, hogy ha valaki képes kimondani a címbeli mondatot, akkor mi van. Már kimondani sem piskóta, de következik-e a felismerésből bármi. Mit mond erre a tömör állításra magának, és ha kiáll vele az élete helyzeteibe, milyen válaszokra számíthat. Bővebben…
A borzalmas hír, a döbbenetes, a kihittevolna. Taglalják, hát hogy lehet? Ki érti ezt? Olyan szépen éltek. Családja volt, pici gyereke. Már nem tudják, mit csináljanak jódolgukban. Kocsi, nyaraló, minden. Mindig köszönt. Presbiter volt a gyülekezetben. Csak mosolyogni láttam. Bővebben…
