oldd meg mindenem

A Rend traumatizált minket.

Nők vagyunk, érzékeny, szomjas nők.

Ott álltunk egyedül, szomorú szemmel. Mi nem kellünk senkinek, mi nem kellünk ezeknek, vagy nem igazán.

Aztán, a nagy Mégis. Találtunk egy jóembert, aki nem bán minket így se. Jön felénk a jóember.

Sőt, rajong. És teljesen akar minket. Végre méltó. Szeret.

Felébreszti bennünk azt, aki erős, ragyogó.

Leszidolozza kopásaink és koszaink. Szégyeneink.

És mi azt érezzük: végre. Igent mondunk.

És reáfüggesztjük a tekintetünket, és azt várjuk: nézz vissza. Egészen nézz. Most is nézz. Hova nézel? Ne nézz máshova! Te nem figyelsz. Te is olyan vagy, mint amazok?

Elmondjuk neki: nagyon szeretjük, de minket nézzen! Mert ő most épp főállásban meggyógyít minket. Ugye szeretsz?

És feladjuk az egész más irányú, szépséges és sok boldogságot rejtő életünket lassan, mert már csak őt nézzük, és azt nézzük, néz-e, ezen pörgünk, ettől szenvedünk, nincs már más, csak a dilemma: ő olyan, vagy nem olyan? Szeret-e igazán?

Ennyire szeretni nem lehet.

És nincs már öröm, csak kétségbeesettek vagyunk.

Ő nem érti. Adja, amit bír. Többnyire néz. Nézne néha máshová is. Boldog. Velünk és nélkülünk is. De ilyenkor nem érti.

Őt nem traumatizálta a Rend. Ő nem tudja, ez milyen.

Bevonnánk őt teljesen, áthatolhatatlanul önmagunkkal. Bizonyítson. Bizonyítsa be, ő nem olyan.

Szar az egész, ő sem olyan, nincs ilyen.

Nincs égbolt fölöttem. Nincs abszolútum. Nincs gyógyulás.

53 thoughts on “oldd meg mindenem

  1. Pont minap nyavalyálkodtam itt (is), hogy be vagyok szorulva szerepeimbe, különösen az anyaszerepbe), itt szorít, ott feszül, de hordom kitartóan, mert magamnak választottam, mert néha azt látom a tükörben, vagy azt kapom kívülről, hogy jól áll, ritkábban azt is, távolabbról nézőktől, hogy nem is gondolták volna rólam, hogy ilyen sikkesen viselem ezt a ruhát, merthogy mindig fiús (értsd: határozott, magabiztosnak tűnő, penge, bevállalós) voltam.
    Ugyanakkor kisgyerek koromtól szerelmetes lelkületűként, mindig volt valaki, aki ábrándjaimban társként szerepelt. (Talán a Rendesek csudálkozva olvassák, hogy nem arról álmodoztam, hogy a zokniját mosom, vagy hogy eltart, de izgalmas kalandok közepette terelgettük a gyerekeinket.) Aztán mikor meglett ez az ember, sokszor nem együtt éltünk át izgalmas kalandokat (eléggé különbözik az érdeklődési körünk), és gyerekekkel sem épp hamar vettük körül magunkat, és ez rajtam múlott elsősorban. Most néha az van, amiről valaha ábrándoztam, de vajon most is ez, ami kiteljesít? Kevéssé érzem így. Szomszéd fűje effektus talán? Lehet.
    Ezzel a hosszas bevezetővel csak azt a bejegyzés által felkeltetett gondolatomat kívántam bevezetni, hogy szerintem én addig voltam társfüggő, amíg nem volt társam.
    Nem tudom, a párkapcsolattal, szerelemmel kapcsolatos elvárásaink mitől tudnak reálisak maradni, és ha reálisak, méltó lehet-e az a kapcsolat.(Adél válaszát sejtem erre. :)) Csak azt tudom, én próbálok reális lenni, de nem méltatlanul megalkuvó.

        • Nem nem! 🙂 nem igy ertettem, csak nem volt idom kifejteni. Aki tarsfuggo, az a masiktol teszi fuggove az erzeseit. Ha o jol van, akkor en is, ha o nincs jol, akkor en sem.
          Manipulalom, jobb kedvre deritem. Megmondom neki mit tegyen, tanacsokat adok mindenkinek, ugy erzem, en jobban tudom. Mundenki massal foglalkozok, csak a sajat szarjaimmal ne kelljen. Ugy akarom erezni, szukseg van ram. Mindent elintezek helyette, infantilizalom. Aztan basztatom, hogy miert nem tudja o maganak… Aztan sajnalom, es ujra belemegyek..
          Ezt barkivel meg tudja tenni, aki tarsfugg. Anyjaval, apjaval, tesojaval, felnott gyerekeivel, ferjevel, feleseggel, munkatarsaival, segito szakmaban dolgozo a kliensekkel. Barkivel.
          Nem tartom a hatarokat, belemaszok. Jobban tudom. Hat miert nem azt csinalja amit mondtam, kiakadok. Haragszom. Aztan buntudatom van.
          Ez orok korforgas, amig fel nem ismerem, es ki nem maszok belole.

  2. a ffiakról beszélgettünk. a húgom azt mondta rám, hogy én nem vagyok megalkuvó. azért vagyok egyedül.
    ühüm.
    én olyan magas hőfokon égek, hogy ahhoz képest…
    lételemem a tűz. és ha nem tudom áramoltatni, akkor engem éget szét. és ezt el kell rejteni, erről nem beszélünk. én a szeretetet evidenciaként kaptam. nekem minden kevés.
    és mi van akkor, ha elsilányosodtak, csak ezt sem illik mondani.
    ez rémisztő.

  3. Én ugy gondolom,hogy( a Gyöngyi szavaival )soha nem lehet hátradőlni…
    Mindig ott a kétely.Vajon úgy szeret-e ?
    Apukám 7 éve meghalt, anyukám mind azt álmodja,hogy el akar távolodni tőle,bár sülve főve mindig együtt voltak.

    Én minden nap ajándéknak élem meg hogy a férjem milyen.Hogy nem mondja azt…
    Azt amit a belsőm mondd ellenem.Hogy ilyen vagyok amilyen, pedig más kellene legyek
    de nem tudok.
    Nem vádol,nem sérteget. Eddig jól elviselt.Én is elnéző vagyok magammal.Vele is,mert ő se tud mindent úgy csinálni.

    A legnagyobb kételyem.Ha rá lennék utalva mi lenne ?
    Vagy velem mi lenne nélküle ?

    Midig ott a kétely .Gyengék vagyunk,és erősek is tudunk lenni.

    Hajnalkám szavaival élve-inkább löhögjünk 😀

  4. Ööö, jaj. A mai bejegyzés nem arról szól, hogy a férfi nem elég, és miért néz máshova, ne nézzen, kurvaanyja, hát nem is szeret. Erről pont nem szól. Hanem arról, rendkívül önkritikusan, hogy mennyire beteg már ez a csimpaszkodás, miért várjuk, hogy csak minket nézzen, és mennyire fáj az előtörténetünk miatt, hogy ő se… pedig de, ő de. Az emberek, a szerelmeink nem arra valók, hogy meggyógyítsanak, csak minket nézzenek, szolgáljanak, a kapcsolat nem szanatórium. Meg arról, hogy a férfi nincs (így) traumatizálva, és ezért nem érti, hogy mi igen, és mire várunk. És hogy ez mennyire érthető, és ez a nagy csimpaszkodás, elégedetlenség, ez kurva szar és tönkretesz kapcsolatokat. Nehogy valami elváráslistaként olvassátok.

    • De milyen érdekes, első olvasatra nekem azt jelentette a cím, hogy “oldd meg,” mindenem”, vagyis drágám, te okos nő vagy, megoldod. És én ettől a falnak megyek, de nagyon. A férj is, a szerető is ezt szajkózza mindig. Akkor is, ha a belem húzom, akkor is, ha az ereimet vágom épp. Hányok már az okosnőségemtől, tényleg.
      Másfél éve olvaslak Éva, Adélnál beszélgettünk is valamikor, épp nem voltunk közös platformon, de ez nem baj szerintem.
      Adél, hiányzol! Izé, jó volt olvasni téged is.
      Tökre szeretem itt a kommenteket is!
      (Magamról? Hát, hát, tanár, magyar, középiskola, vidéken, két gyerek, 40 fölött, ilyenek.)

    • Értettelek.
      És milyen szar ez. Amikor lehetne, amikor kellene, amikor végre gyógyulnál, akkor sem lehet, hiszen nem a szolgánk másik… és egyébként sem erre vállalkoztak.

    • Talán az első írásod, amit elsőre tökéletesen értettem, mert megélem.
      Onnan indulván, amilyen anyám volt, amit rám hagyott örökül, mint anya-és feleségképet. A legjobb falat a családfőé, majd a gyerekek, ami marad, abból menet közben falatozgatott. Minden érdemi döntés is a férfié, amit anyának támogatnia kell, a gyerekeknek meg kötelező mindenhez alkalmazkodni, ők úgymond mellékszereplők, produktumok. Szó szerint: a g….m-ből vagytok. Ez az egyetlen emlékem apámmal kapcsolatban, gyermekkoromból.
      Nehéz ebből kifelé tekinteni, ha anyáink nem öntudatosak, nem szeretik eléggé önmagukat, nem a gyermekei a legfontosabbak a számára, nem tudja kivívni az “elnyomóval” szemben a a létjogosultságukat, mivel a saját identitása is kétséges.
      És nem utolsósorban nem tudja elhagyni a bántalmazót, a lányai jövőjéért sem, mert nem lát senkit, önmagát sem,csak az “istenét”, pedig volt lehetőség, támogató testvérek. A “vagyonunk” is anyám ajándéka, szülőtől, testvérei lemondása árán. csak legyen neki jó, végre!
      Ezért is lettünk, vagyunk sokan szeretetkoldusok.
      Kiábrándító a másik szemszögéből nézve, aki sosem volt férfiként traumatizálva, legyen bármennyire is szerelmes, megértő.
      Hatalmas belső harcok ezek.
      A lányainknak már jobb, ez vigasztal.
      Az enyémnek mindenképp, de az itteni nőket olvasva ezzel nem vagyok egyedül.
      Apám (az elnyomó) jó tanácsa lányainak (miután anyám elhagyta, vele együtt minket, kamasz lányait is , másnaptól megbocsájtást remélve, és kapva is a református anyaszentegyháztól, alkoholt aznap letéve. mondj el 10 miatyánkot és bűneid megbocsátásra lelnek) : soha ne legyen egy ember az Istened!
      Mit válaszolhattam volna erre? Érdekesmód tisztán látta, hogy nem méltó párt választottam, minden hibáját nagyító alá helyezve, jövőképet előrevetítve.
      Csak a hibák negyedével őt szembesítve (apámat), mindent tagadva, jóságát hangoztatva, némán segíteni akarva, főleg miután kiléptem a szarból.
      Majd sűrűn lebaszva, ha nem tőle kértem segítséget.
      Önmagába, múltba révedés, belátás, abból okulás, ne adj isten bocsánatot kérés?
      Volt viszont erőszakos hittérítési próbálkozás, abból dögivel.
      Beszélgetések kezdeményezései, amik csak istenben végződhettek, zéró saját vélemény, zéró belátás.
      Számomra ő halott, aki miatt anyám fiatalon feladta, akinek a búcsúlevelét is címezte. Engem nagyon akarna, szeretne, de nem megy.
      Van megbocsájtás, de nincs feledés.
      A temetésére sem jött el, pedig anyám csak érte élt.
      A minta folytatólagos volt a házasságomban, azzal a különbséggel, hogy én a rossz mintákból tanulva a lányomba öltem minden szeretetemet, és igen, át is estem a ló másik oldalára, ami nagy hiba volt talán, és vannak, voltak is negatív hozadékai, de csak az volt fontos, h Ő soha, SOHA, a tizedét se érezze át annak, amit nekem kellett.
      Az én példám talán túl szélsőséges, de tisztán látom, hogy mit és miért vártam a szerelemtől, a szerelmemtől. Látom, hol buktam el.
      Ezt képtelenség kompenzálni, erre csak a bennünk szunnyadó Isten képes, önmagunk.
      Engem akkor szerettek” a legjobban, amikor nagyon egyben voltam, másfelé is néztem, más is örömet tudott nekem okozni, nem csak ő.
      Amit félreértett, féltékenységgel gyötört, de olyan szinten, hogy nem is időzhetett rajtam az ellenkező nemű szeme, mert nyílt a bicska.
      Amikor minden gyanú szertefoszlik, akkor lehet hanyagolni, csak csepegtetni, nem felhívni, ha a randi elmarad.
      A férfi sok esetben úgy van traumatizálva, hogy a nő csak érte élhet.
      A csimpaszkodás mindig megvan, csak az alanya változó.
      Gyógyíthat a kapcsolat, ha teljes a magunkba nézés, de csak teljesen őszintén. Egymás felé is.
      Ritka kincs.

      • Ez nagyon durva. Olvasni is rossz volt, hát még akkor átélni! Ilyen gyerekkor és szülői példa után nagyjából egyben maradni és a mintákat nem átörökíteni: ezt nagyon nagy dolognak tartom, nem hiszem, hogy nekem menne.

    • Én sem úgy értettem, hogy azért vagyok egyedül, mert a férfi mind ilyen vagy olyan, hanem hogy mert én is ilyen vagyok. Még. Mert most egyedül vagyok, tanulom magamat, építgetem belülről a házam, hogy a csúnya nagy farkas ne tudja csak úgy elfújni. De ha találnék egy méltó pasit, nem kizárt, hogy hagynám az építményt a fenébe és rábíznám a gondnokságot. Mert nekem ez a természetes. Hogy én karbantartom az övét, ő meg az enyémet. Aztán ha nem elég alapos vagy odaadó, oda lyukadunk ki MEGINT, hogy neki van egy kis kastélya, én meg itt állok egy kunyhó romjai közt. Hogy mindenki csinosítsa a sajátját egy kapcsolatban, nekem az új gondolat, még szoknom kell. Az elv megvan, de hogy szerelmesen lenne annyi józan maradék eszem, hogy átültessem a gyakorlatba? Abban kicsit sem vagyok biztos. Szóval addig senkit közel nem engedek, amíg magamban nem vagyok biztos. Ha már tudom, hogy nem tudják kirántani alólam a talajt, hogy nincs rajtam olyan fogás, amit megragadva kifordul sarkaiból a világ, akkor zöld lámpa, de addig nincs kapcsolat.

      • Hajrá, hajrá, nagyon józan gondolat! Én ezt tudat alatt csináltam évekig. A társfüggők önsegítő csoportjaiba járók ezt párkapcsolati absztinenciának hívják, kicsit olyan, mint az alkoholistáknál, akik felismerték, hogy nem fognak inni, mivel nem tudják kezelni az alkoholt. Az ő esetükben ez örökre szól, de a párkapcsolatokat meg lehet tanulni nem függő módon kezelni. És tök tetszett a kastély-kunyhó hasonlatod is. Hogy én hányszor belesétáltam ebbe! Tegnap is épp ez járt a fejemben, amikor szokás szerint beolvastam ifjú szeretőmnek…. eszembe jutott, hogy már megint NEVELEK basszameg, és ami még rosszabb, bűntudatom van miatta. Lényegében lelkesen részt veszek a “hülyegyerek és az ő okos, türelmes – néha nem annyira – anyukája” című játékban. De ennek persze kettőnk közül csak én vagyok tudatában mert nekem van önreflexióm és hajlamom a változásra, és valószínűleg megint én fogok üres kézzel távozni a kapcsolatból, ő meg egy csomó jószággal a batyujában, mint az már korábban is megesett. És akkor úgy döntöttem, hogy még ha így is lesz, én már nem fogom emiatt szarul érezni magam. Vállaltam, evickélek, tanulok, és ha már nem jó, lépek. Jelenleg ez a legtöbb, amit óvintézkedésként megtehetek 🙂

  5. Emlékszem, egy csoporttársam mondta az egyetemen – egy lány, aki nagyon várta már, hogy legyen barátja, de nehezen talált csak megfelelőt – hogy azt gondolta, ha lesz barátja, minden gondja megoldódik. Aztán mikor végre összejött egy fiúval és járni kezdtek, nagy rádöbbenés volt számára, hogy ez nem így működik.

    Érdekes, hogy sok nő mennyire hisz abban, hogyha megvan a pasi, a “komoly párkapcsolat”, akkor onnantól minden rendben lesz, révbe érhet, fellélegezhet, rábízhatja magát a férfira. Századok óta erre szocializálnak minket, így ez nem is csoda, ugyanakkor azt is látom, hogy a fiatalabbak már egyre kevésbé gondolkodnak így.

    • és ez a szemlélet azt sugallja, hogy a személy önmagában megoldatlan, félkész, mint egy tál keletlen tészta, egy másik személy közreműködése fogja betetőzni a művet (amit jóízűen megesznek). tehát _nem_ vagy rendben, azt csak úgy magadban, vagy nem nemkomolynak számító pasival (tehát aki nem húz gyűrűt az ujjadra egy éven belül, de még csak össsze sem költöztök), nem lehet. az rendezetlenség, káosz. de persze úgyis csak dacból csinálod. igen.

    • Hát ja. Erre mondta anno Pál Feri, hogy nem úgy van a sorrend, hogy 1. jön a pasi 2. jön a boldogság, hanem 1. boldog vagyok 2. jön a pasi. Kicsit leegyszerűsített modell, de tényleg gáz, ha valaki a pasitól várja a boldogságot.

  6. Bah, én annak szültem gyereket, aki egyetlen pillantásból levette az elején, hogy én ezt nemhogy nem várom el, hanem egyenesen nem tűröm el. Voltak húsz év alatt persze gondok, de ilyenek hálistennek soha, semmikor.

  7. Jó. Kicsit fejbe kólintott, lehúzott, hogy a mindent elsöprő ne csöbörből vödörbe legyen. Csimpaszkodom, koldulok, kunyerálok és hálás vagyok, mint egy kis háziállat. De nem lesz ez így jó senkinek.
    A hálán alapuló házasságból elég volt. De nem csimpaszkodhatok másba. Vagy megállom a helyem egyedül is, vagy új alapokra helyezem a régit, vagy megadom a módját az újnak. Vagy nem tudom…kedden szakember, talán tisztábban fogok látni.
    Köszönöm!

  8. Nőként azt hiszem onnan tudod, hogy most már meglehetősen autonóm vagy, hogy gyakran csodálkoznak és helyretesznek. Főleg nők, olyanok, akik megégették magukat, vagy éppen most is forognak a nyárson, egyszerűen túlalkalmazkodják az életüket és minden erejükkel azt mantrázzák, hogy ezek kompromisszumok.

    Milyen kompromisszumok azok, amiket mindig ugyanannak a félnek a kárára kötnek?

    Mintha egy nőnek kötelessége lenne semmiért egészen alapon benne lenni a kapcsolatban, hogy máshogy. Társadalmi elvárás, hogy alkalmazkodd túl, legyél otthon időben, sőt el se menj, ha elmész rosszallóan kíváncsi kérdések arról, hogy akkor otthon ki gondoskoskodik ennivalóról, ha gyerek is van arról pláne.. Ha pecsétes a nadrágja, azért is te vagy a felelős. Ugyanakkor minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Hát…

    Nekem szerencsém van, nem gondolom hogy a férfiakkal, inkább a munkámmal, mert szeretem, érdekel, amúgy férfi módra, nem gondolom, hogy a kapcsolatom ellenében érdekel, ‘férfimódra’ rangsort elképzelni se tudok, de azért bizonyos helyzetekben sokszor ( tehát mindig) a munkám tűnik fontosabbnak. Ennek gondolom az az oka, hogy tényleg az. De komolyan nem is tudom. Amúgy férfimódra.:)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s