tanúi nagy érzéseknek

Álmodtam ezzel az emberrel, ami nem szokásom, bolygatni se a dolgokat, esetleg, ha átszűrődik a messziből, hogy ő átírta, letagadta, megerőszakolta azóta, ami volt, azt sajnálatosnak tartom. Álmomban büszke kutyatulajdonos volt, a kutya német juhász, szájkosárban, nekem is volt kutyám, a saját, és a gyerekeim is ott voltak. Kiléptünk valami boltból, kiderült, azért jött oda, hogy elcsípjen, tudva, én ott szoktam, és lőn. Meredek, íves hegyoldal volt ott és a kutyáink vártak, és nem kellett semmit mondani, de persze gyanakvás és nem szabad, de a szerelem egyértelműsége, teljes bizonyosság, az, amelyik  valóság, az a valóság, ahol nincs tagadás, megfelelésvágy, szerep, kötelesség. Az álom jó, nem jósol és nem jelez, mégis igaz, oldoz. 2018. november 29.

Jaj, én tizennyolc éves vagyok, mondtam már? Zajlik az élet. Város és erdő.

Azon gondolkodom, vagyis a forgatókönyvíró agyam gondolkodik ezen, hogy rezdüléseim igazi tudói, akikkel össze lehet kacsintani, azok nem annyira a barátaim, nem is az olvasóim, hanem a hétköznapok névtelen szereplői: a taxis, az eladó, a pincér, a portás. Diszkrét tanúi nagy érzéseknek. Nem tudják, ki vagyok, de azt igen, mi történik az emberi lélekben. Csókjelenetbe cappuccinót ők hoznak, szakítást jelentő csomagot ők adnak át, a nagy bejelentést ők hallják, de néha még szülést is levezetnek. Én úgy képzelem, nekik minden kis mozaik összeáll. Ők meg tudnák írni az emberiség nagyregényét. Ők, csak ők tudnak és őriznek mindent, mert ők közömbösek: mindenki más előtt, magunk előtt is színlelünk.

Dolgozik a tiny (petit) kávézó-cukrászdában két eladólány, makaronok, tart-ok és mille feuille-ök fölé hajolnak, és kínos a számviteli fegyelem. Bővebben…