a szelepen sivítva távozik a túlnyomás

Érdekes ez. Nem akarnám túlbecsülni a blog szerepét, de kaptam egy megdöbbentő levelet.

Kit a teljes széteséstől, kit meg éppen a válástól tart vissza, hogy itt a blogon olvas, ír, visszajelzést kap, terhet tesz le. Jó itt. Sorstársakra lelni, átgondolni mindenfélét, kommentelni — mindez levezeti a feszültséget. Az is, hogy egy-egy barátnőnek elmondja, ami annyira fáj, vagy kiírja, kifutja magából. Így lesz elviselhető. De tényleg, ez milyen már: ami enyhíti, az ki is oltja. Afölötti bánatunkban, hogy kövérek vagyunk, eszünk egy kis csokoládét, és jól van.

Az kéne, hogy elviselhetetlen legyen, hogy ne viseld tovább.

Ártalomcsökkentés zajlik, megoldás helyett. A megoldás lehetetlen amúgy is. A megoldás ma is elmarad. Kibírható a kibírhatatlan. Miközben pontosan tudod, mi lenne az igazi megoldás.

Tudom én, hogy nincs mindig megoldás, vagyis kivitelezhetetlen, de akkor is.

269 thoughts on “a szelepen sivítva távozik a túlnyomás

  1. Ó, pedig én pont azért járok ide, hogy ne lakályossá tegyem a börtönömet, hanem nyissam ki az ajtót! Olyanokat dörgöltök az arcomba, hogy amellett nem lehet elmenni. És lassan, de biztosan változik az életünk. Kiprovokáltatok bennem olyan jövőképeket, amikkel addig nem is játszadoztam. És már tudom, melyik tetszik, afelé haladok. És egyre jobban kiállok mellette.

    • Nekem megelőzés az itteni közösség, óvatossá tesz. Tudom, hogy a tapasztalatok nem adhatók át egy, az egyben, de mégis, egyfajta figyelmeztető táblákat jelentenek nekem, hol kátyút, hol zsákutcát jeleznek. A gyanútlanságom az ára, élvezetes lenne taposni a gázt, és élvezni az arcomba fújó szelet, helyette éles szem és figyelem az én részem de nem bánom, ha így kisebb esélyem van totálkárosra törni.
      Nem csak a párkapcsolatra gondolok itt, hanem arra az ócska útra, ami úgy általában nőként járhatunk. Azt tudom magamról, hogy bármennyire is bátor vagyok, viszonylag ritkán fogok keresztülvágni a szántóföldeken.

  2. Pontosan tudom.Tudjuk mi mind.
    Épp azon gondolkodtam ma,hogy mennyire jól érzem magam itt,köztetek,mennyire igaz és hiteles,ami itt leíródik-megmondódik,mennyire szívmelengető a minden napi bejegyzést olvasni,bólogatni rá jó nagyokat,mazsolázni a hozzászólások között,örvendezni egy-egy régóta nem kommentelő sorstárs észrevételeinek.
    Majd azután arra,hogy nekem falra hányt borsó,hiszem hiába bólogatok itt ezerrel,a személyes életemben képtelen vagyok vajmi keveset is jó irányba változtatni.Akkor meg minek nekem ilyen jó helyen lenni,minek gyöngyöt szórni elém.
    De nincs mit tenni,függő vagyok,olvasok tovább,izmosítom az önbecsülésem……egy szép nap…ki tudja…beérik a gyümölcs….

  3. olyan ez, mint valami hatalmas kollektív piknik. ki-ki hozza, amije van, és próbál venni is a közösből. attól függően, hogy éppen hol tart. hogy mer-e már kérni csokoládét, és képes-e már utána futnimenni. és vannak napok, mikor valami tömény kell, és van, mikor kibírhatóvá válik, mert a szomszéd kertje sem zöldebb, és ezekben a kibírható időszakokban lehet sütögetni, hogy legyen mit tenni a közösbe.

    én irigylem a kevés szerencséseket, akik döntenek, és lépnek. akikben megvan a bátorság, a kitartás, az erő. és vannak napok, mikor gyűlölöm őket, hogy én miért nem. hát ilyen.

  4. Nekem a blog nem megoldás. Nekem már nincsi mit megoldani.
    Semmi se tart örökké.Ezt apukám mondta mikor beteg volt,de már én is élem ezt a tudatot.
    Az olvasás nekem a gondolkozásom serkentését jelenti.
    Mindig van valami mellbevágó,valami provokáció, gondolatébresztő. Aztán forgatom a fejemben sokáig.
    Meg irigykedem azért mert olyan jól írtok.
    Nem szeretem az almanach stílust.Unom.
    Itt látom a hitelességet még akkor is ha sokszor nem értem.Vagy észlelem a másságot és szembesülök magammal,hogy én milyen vidéki vagyok…
    Azért eddig annyira rájöttem hogy a fejlődés elidegenedéshez vezet.Tetszik Budapest de látom az elidegenedést.Nem mondom hogy rossz.Érdekes 😀

    • Már két hete rágódom az utolsó mondatodon, eső.
      “a fejlődés elidegenedéshez vezet.Tetszik Budapest de látom az elidegenedést.”
      Éltem kisvárosban, nagyvárosban, még nagyobb városban, fővárosban. Falun sosem, de gyerekkoromban rendszeresen látogattunk falusi rokonokat. Nagyon szerettem a kisvárosi létet, és hiányzik is. De nem vagyok abban biztos, hogy megint ugyanolyan jó lenne, mint kamaszkoromban, ami nekem jól telt: önmagam keresgélése, színjátszócsoport, szavalóversenyek, és ahol két cintányért összeütöttek, én ott voltam. Nem biztos, hogy a két cintányér ma már kielégítene, ugyanakkor az ismerősség érzése (ismernek, ismerek embereket, nem csak a sarki boltban ismerős az arc, hanem akkor is találkozom “ismerősökkel”, ha csak néhány száz métert gyalogolok az utcán) hiányzik, valahogy az biztonságot adott. És nem csak a szülővárosomban érzem ezt, egy barátnőm szintén kisvárosban lakik, ott döbbentem rá egyszer, hogy hiányzik nekem ez a lét: a színházban köszöntötték egymást az emberek, mert kb, ugyanazok az emberek járnak oda. Meg gondolom hasonló helyekre.
      Szóval hiányzik ez nekem, de nem vagyok abban biztos, hogy ha megkapnám örülnék neki. Ki tudja…
      Abban viszont biztos vagyok, hogy falun nem szeretnék élni. Esetleg agglomerációban, de eldugott kis faluban biztosan nem. És nem azért, mert hiányozna a Tesco (haha, nem is járunk oda) vagy a színház. Hanem mert ott azok is veszik a bátorságot beszólni, akiknek semmi közük az életedhez. Pusztán azért, mert “ismernek”. És a mérce az a vagyon: hogy kinek nagyobb, kinek több. És jól látszódjék. (Mielőtt bárki jönne a kivételekkel, nyilván vannak azok is, én azt írom, amit jellemzőnek látok.)
      Két friss élményem van ezzel kapcsolatban:
      Az egyik Pest megyei zsákfaluban voltunk 8. osztályos ballagáson, a ballagó fiú megkérdezte a nevelőjétől (nem vér szerinti szüleinél lakik), hogy neki is lesz-e sátras bulija: sátor a ház udvarán, zene, és még hawaii is. Nem volt. De a kérdés nem véletlen, mert ez a jellemző. Sőt: az ovis ballagást(!) azért kellett áttenni péntekről szombatra, hogy a birkapörköltnek legyen ideje megfőni. Azt nem is részletezném, hogy milyen tudatlansággal és bunkósággal viszonyulnak tanárok és szülőtársak a nevelt gyerekekhez és ehhez a témakörhöz. És nem mondom, hogy kivétel nélkül tudatlan és bunkó mindenki, csak azt, hogy ezek az emberek túl közel vannak, sokkal nagyobb hatással lehetnek az életünkre, mint egy nagyobb településen. Ahol ha nem tetszik az iskola, átviszem egy másikba. És nem állítanak le az utcán, hogy milyen alapon dolgozom közmunkásként az önkormányzatnál, ha úgyis nevelőszülő vagyok, és azért amúgy is fizetnek.
      A másik élményem: a minap mesélte egy barátnőm, aki kiírta a fészbukra, hogy hamarosan gyermekáldás elé néznek, akinek van fölösleges gyerekholmija, az ne hagyja porosodni a padláson, mert ők szívesen használnák. Nos az ő nagynénje erre úgy reagált, hogy micsoda szégyen ilyet kiírni, az első gyereknek új holmikat KELL venni, ez a szokás és punktum. Szokás, de nem budapesti szokás. Egészen vidéki.
      És akkor hogy vagyunk az elidegenedés kérdésével? Nagyobb településen nagyobb a merítés, nagyobb a lehetősége annak, hogy hasonszőrűekkel találkozzon az ember. Falun meg akkor sem vagyunk idegenek (értsd: akkor is beszólnak, idióta normákat kényszerítenek rád), amikor annak kellene lennünk. Mert nincs közös halmaz.

      • Kedves M Csilla,
        Elidegenedés.Nem fejtettem ki,hogy mire értem . Az te érveiddel egyetértek.
        Én se bírom, hogy idegenek bízalmaskodjanak velem falun, ha találkozunk az utcán.

        Maradandó emlékem hogy serdülő koromban találkoztam a nagyszüleim egyik szomszédasszonyával akivel addig nemigen beszéltem.
        Rámszállt az asszony és elmesélte,hogy milyen jól haladt a fia a ranglétrán és a csúcs, hogy már megvásárolták neki a bőrgarnitúrát. Ez döbbenet volt nekem.Nagyon távol álltak tőlem igyekvéseik.

        Én is szeretek elkeveredni a nagyváros tömegében,ezért is nem bánom,hogy abban élek.
        Ami újdonság volt Budapesten ,hogy az egyház nem jelent központi szerepet az emberek letében,legalábbis nincs annyira gyakorolva mint nálunk.
        Most láttam először olyant,hogy ne vegyék igénybe az egyház szolgáltatásait.

        Mondjuk én nem vagyok vallásos de a vallásos kereteket mi tartjuk keresztelés,esküvő esetleg( nálunk nem) , temetés.
        Mindenképp éreztem a haladást a szellemi élet területén.
        Aki külföldre megy egy magasabb szellemi nívót talál, de egyedül van.Ezt a családra értem most. A magányos lét nehéz de tágulnak a perspektívák,nyílik az ész.Szerintem is megéri.

        • Friss élmény az elidegenedésről: szülővároskámban töltöttem egy hetet, minden nap csavarogtam egyet, töviről-hegyire be akartam járni a várost, de kb csak a feléig jutottam. Az van, hogy én, aki fogadott otthonomban, Pesten, a szar levegőn simán tudok 8+ órákat gyalogolni komoly tempóban, vérszerinti otthonomban egy óra után úgy kimerültem, hogy le kellett ülnöm, alig éltem. Napokig kerestem, mi bajom van, és rájöttem, hogy a lelkemre telepednek az emlékek: nem kifejezetten bántó vagy kellemetlen emlékek, de mindegyikben ott volt, hogy én itt egyedül jártam, ezt egyedül csináltam végig, ezt senkivel sem tudtam megosztani. Kamasz- és ifjúkorom egészét az elszigeteltség itatta át egy akkora városban, ahol tényleg mindenki ismer majdnem mindenkit, és nem tudtam úgy elmenni moziba, hogy legalább három ember ne köszönjön rám. De soha egyik se kapcsolódott hozzám. És rájöttem, hogy nekem húsz évig szívta az életerőm, a lelkesedésem, a kreativitásom ez a kurva város, ahol megvan a kapcsolat illúziója, mert mai napig nem azt mondjuk, hogy lemegyünk a boltba, a bicikliszerelőhöz vagy a fagyizóba, hanem hogy az Annához, a Kovács Ferihez vagy a Hufnágelékhez, és negyven éve köszönök előre olyan embereknek, akikről egy vezetéknéven meg a háza kapuján kívül semmit sem tudok. Most meg itthon vagyok Pesten, a sarki boltos nevét nem tudom, de emlékezett, hogy a lányom milyen cukrot szeret, a metróbejáratnál megismert az ellenőr, a szomszédom locsolta a virágaimat. Nekem itt van az az érzésem, hogy egy nagynak a része vagyok. Otthon meg én voltam az a csavaralátét, amit a konyhabútor összeszerelése után találtak meg a padlón, vállvonogatva bedobták egy fiók aljára és igazából nem hiányzott senkinek.

  5. Hát, nálam tegnap este robbant ki a balhé. Mármint hogy elköltözik, mert unja a dolgaimat, az önmegvalósítást. Nem dolgozok eleget, elég jól. Mert ő tart el. (Az én vállalkozásomban, az én eszközeimmel…) Nem örülök annak, ami van. Pedig milyen szépen éltünk. De nekem önmegvalósítani kell, ahelyett, hogy szépen dolgoznék a szakmámban, mint a normális emberek.
    Úgyhogy most kerülgetjük egymást.

      • Hát weblapokat építek, és segítek Anyunak, ő sokat jár vásárokra, ha sokat kell dolgoznia, beállok. Meg sportolok. Azt hiszem, ez minden. Volt már ilyen, de akkor bealázkodtam, hogy jaj meg tudjuk beszélni, én vétkem. Tegnap nem. Bloghatás? 🙂

        • Ilyeneket csinálsz? Ennyi szabadidőd van? Még az is lehet, hogy nincs minden este friss főtt vacsora? Hiába na, önző, egoista cáca vagy, egy lélekben szingli! Nem is érdemled meg azt a csodás embert!

    • “Mármint hogy elköltözik, mert unja a dolgaimat, az önmegvalósítást.”
      Nem vagyok biztos benne: most örülünk, ha ez bekövetkezik? Mintha úgy tűnne, hogy igen.

      • Hát, már annyiszor idevágta, hogy mintha kezdeném megszokni a gondolatot 🙂
        És igen, egoista vagyok, eztet is mondta. (És nem is főzök, bár azt kezdettől, az az alapcsomag része volt.) És megváltoztam. Nem vagyok olyan, mint 10 éve. (Ki olyan, bameg? Az lenne a baj, ha mit se tanultam volna az elmúlt évekből. Persze nem jutottam szóhoz, de mindegy). Mondjuk egy hónapja flörtölészik az utcában lakó, nálunk 12 évvel fiatalabb csajjal, (annak férje, gyereke, anyjánál lakik, munkanélküli) ezt nem tudja, hogy tudom, kicsit gyanús, hogy most lettem ennyire szálka.

  6. Én azt nem bírtam úgy. Én amikor elkezdtem olvasni, akkor egy több éve rejtegetett bizonytalanságom került a helyére. Hogy sokáig magam sem voltam biztos abban, hogy jogos volt- e, mikor évekkel azelőtti menekülésem összeomlása után nem hálát éreztem (hogy a férjem “megbocsátott”), és hogy általában jogos- e ennyire igazságtalannak érezni a helyzetemet. És amikor ezek a helyükre kerültek olvasás közben, akkor én már nem tudtam megállni. Mikor ezeket láttam, akkor már képtelen voltam tovább csinálni. Nekem ez soha nem szelep volt, hanem a Talpra magyar, ami a forradalmam elindította.

    • Nekem van egy 17 éves lányom.
      Engem megerősített a blog sok mindenben, amit egyébként is el akartam neki mondani, illetve sok esetben segítséget nyújtott abban, hogy hogyan is mondjam el. És látom rajta a pozitív hozadékát – nagyon remélem, hogy egy független, erős, önálló nő válik belőle, ennek a jelei már látszanak. Nem akarom ugyanazt a hibákat elkövetni, mint amiket a szüleim elkövettek velem.
      Szerintem mutasd meg anyukádnak a blogot. Ha az én anyám nem lenne már alzheimeres, én is szívesen elbeszélgetnék vele ezekről a kérdésekről.

  7. Nekem sokszor jobb lenne a blog nélkûl. Naivabb, gyanútlanabb lennék, de elégedettebb is.
    Mert hát nekem ugye mi bajom lehet. Az elképesztő jó fej férjemmel, aki mindenben felerészt vállal. És van szabadidőm, szabadságom, életem, és soha de soha nem baszogat semmiért (!). Tényleg nem. Egészséges gyönyörű gyerekem is van még.

    És nem elég. De szar, hogy nem elég. Mondatról mondatra valósul meg a vágy csendje. A feleségnek és anyának levés, ahogyan elszürkít, és lassanként egy ragyogás nélküli senkit csinál belőlem a házasság. Pedig ez jó házasság. akkor milyenek a rosszak!

    Rohamosan kapom magam a leromláson, hetente 10 mínuszpont. Sutának és szerencsétlennek érzem magam a vibráláshoz, úgy az élethez egyáltalán. Minden, ami régen természetes volt, a dívaság, a nagy hang, a széles gesztusok, ma olyan sutának ézrem magam hozzájuk. Nem tartom illendőnek, mittudomén, hol veszett ki belőlem ez az egész. Pedig a vágy és az igény nem veszett ki. Zokogok néha, hogy mi voltam, és mi lettem. Persze boldogtalan voltam régen is, de akkor legalább panaszkodni lehetett. Ma már nem lehet, hiszen miért nem elég nekem ez a sokminden?

    Szenvedélyre vágyom, meg arra, hogy bemegyek valahova, és mindenki egy emberként fordul felém, mint régen, és nem egy vagyok a szürke sokból. És arra vágyom, hogy legyen erőm meg kedvem melíroztatni, pedikűröztetni, előnyös ruhát húzni, szeretni a testemet. És elegem van a pajtáspuszikból meg az idióta becenevekből.

    Hogy van a blog, sokszoros erővel világít rá minderre. Azért mégis jó, hogy van, pedig kényelmesebb lenne nélküle.

    • Nem megnyugtatásként akarom írni, meg elcsendesíteni se akarlak, csak mondom, hogy ebből kívülről nem látszik semmi.
      De teljesen értelek, hasonló cipőben járunk, szerintem kb egy időben is házasodtunk.
      Nekem az volt a felismerésem magamról, hogy nekem, ha visszafogottan csináltam is, a vadászat (nem jó szó, mert nem volt ennyire direkt) volt a doppingom, nem magam miatt jártam pedikűröztetni, nem magam miatt voltam ragyogó, nem magam miatt sportoltam, öltözködtem. Most, hogy már nem kell, mert szeretve vagyok, biztonságban vagyok, nem teszem, nincs rá motiváció. Az identitásom része volt, ami elveszett azzal, hogy kimondtam, nem keresek tovább. Emiatt sokszor haragszom a világra, pedig nem kellene. Érdekes, hogy a férjem is hasonlókat él meg, elhagyta a sportot, a társasági életet és ő is haragszik a világra.
      Elég szar a szembenézés, és elég szar feldolgozni, hogy nem a világ a hibás, hanem a személyiségem egy része előttem is rejtve maradt.

      • Nekem pont ez, csak nem tudtam ilyen jól megfogalmazni. Igen, az volt a dopping. Most meg már minek. De akkor is szar volt, mert mindezeket ugye magad miatt kéne, és a pedikűrt amúgy tényleg ki nem szarja le, mert ezek a dolgok csak tünetek. A meglétük meg a hiányuk is tünet.

        • — meglett —
          Igen, csak tünet, mert akkor nagy átlagban boldogtalan voltam, leszámítva a néhány hullámhegyet, meg az kitudjamileszbelőle adrenalin is elterelte a figyelmemet.
          Azt gondolom, hogy azon túl, hogy mai rendszerben nőnek lenni nem jó, nem biztos, hogy minden nyűgömért a párkapcsolatomat kell a felelőssé tennem. Nem tudok elég óvatosan fogalmazni, mert nem szeretném, ha az jönne le, hogy bármilyen formában is el akarnám hallgattatni a nőket, akik nem érzik jól magukat a házasságukban, mert nem. Nekem egy nagyon erős tévút volt egy éve, hogy mindenért a házasságomat okoltam. Nyilván van egy része az életemnek, ami a férjem miatt volt (van) nehéz, vagy rossz, és nem mentegetem érte, de a többi részéért én vagyok a felelős.
          Rengeteg dologért a rendszert tartom hibásnak, de nem mindenért.
          Nem tudom, hogy mennyire tudtam érzékenyen kifejezni magam.

        • Írtam egy tök hosszút de elszállt.

          Zanzásítva írom most, és nagyon törekszem arra, hogy elég érzékenyen fogalmazzak, mert nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy kétségbe vonom a házasságukban szenvedő nők érzéseit, mert nem.
          Szóval egyetértek veled, hogy ez csak tünet, és hogy a mostani rendszerben rossz nőnek lenni.
          A saját életemben viszont tévút volt az az időszak, amikor kizárólag a házasságomat tettem felelőssé minden rossz érzésemért.
          Egy részéért igen a férjem és a házasság intézményét hibáztatom most is, emiatt volt (van) rossz és nehéz néhány dolog. De egy másik része nem erről szól, hanem rólam. Azt gondolom, hogy ugyanolyan tévút a párkapcsolatot felelőssé tenni minden rossz érzésünkért, mint amikor egyedülállóként a fehér lovas hercegtől tesszük függővé a boldogságunkat.

          • Igen, egyet is értek, éppenhogy a saját esetemben nem a férjem hozzáállásában látom a hibát, hanem a saját magammal való viszonyomban, illetve, igen, a házasság intézményében (az általános intézményben, nem az enyémben konkrétan). Abban az elvárásrendszerben, amit amúgy A vágy csendje is végig feszeget, és amit egyébként a férjem egyáltalán nem tett magáévá semmilyen szinten, de ami folyamatosan a vállamon van mégis. Az illendőségek és iszonyú társadalmi konszenzussal életben levő szabályok nyomasztó összességében látom a hibát.
            Abban, hogy folyamatos a bűntudatom, ha a férjem fél napig (vagy akár egész nap, ha vizsgázni vagyok) egyedül van a gyerekkel. Pedig én egy laza nő vagyok, a többi anyához képest is eléggé leszarós. (Milyen lehet a többieknek, akik még nálam komolyabban veszik ezeket? És ők vannak többen.)

            Abban látom a hibát, ahogyan maga a házasság (a nagy, általános intézmény, és nem konkrétan az enyém) kipréseli belőlem a vibrálásra való képességet. Ahogy kigyilkolja belőlem az összes tüzet a nem-illekekkel, a kényelmesedéssel. Ahogy a szenvedélyes csókokból száj- és homlokpuszik lesznek, és a végén már szex közben is, és a kíváncsiságból meg rutin. És egy idő után már nem tudom elképzelni sem, hogy rám valaha is lehet bárki kíváncsi úgy igazán, és vágyni is csak olyan homályosan vágyom erre, már a vágyra irányuló vágy sem tud megszületni.

            Tragikus látni a honnan hovát.

            Még sikítok ezellen, de nem tudom, meddig megy a tiltakozás, amikor minden ellenem van.

            • Én is olvastam A vágy csendjét, azt hiszem értettem is. Olvasás közben és most is azon gondolkodtam, hogy a jelenség él, ez biztos, de arról nem vagyok száz százalékosan meggyőződve, hogy ezt a házasság, mint intézmény hozza. Nekem két hosszabb (pár éves) együttélésem volt, és mindkét esetben nagyon hasonlókat tapasztaltam másfél-két év után, annyi különbséggel, hogy akkor más gond is volt, és utakat választottunk, most meg nem.
              Számomra (és ez tényleg csak teljesen személyesen rám vonatkozik) az derült ki, hogy bennem a boldogság az adrenalinnal, az euforikus kezdődő szerelemmel azonosult, viszont a szakításokat is ritka rosszul viselem. A házasság elvette tőlem a kezdődő szerelmek szárnyalását. Azt az izgalmat, amit egy kitudjamilesz egymásra csodálkozás ad, azt nem lehet megélni ugyanazzal az emberrel éveken keresztül, hiszen éppen az újdonsága adja a lényegét. Más fajta örömet és boldogságot ad a párkapcsolatom, de ezt nem. Én ezért nehezteltem a házasságra. Azt hiszem mostanában kezdtem feldolgozni és felfogni az egészet.

            • Beszelsz vele ezekröl a dolgokrol? Ugy, hogy ertse, mit akarsz mondani? Muszaj neha szajbaragosan elmagyarazni a dolgokat, többször is, ha fontos neked. Nem biztos, hogy jol latod a honnan-hovat, tehettek ellene.
              Mi ezt vegigjatszottuk egyszer, de en voltam hasonlo, mint a ferjed.
              6 ev hazassag utan jutottunk oda, ahol most ti vagytok, ugy erzte magat, mint most te. Viszonya lett, több honapos, en nem lattam semmit, “pajtaskodtam” tovabb…Volt olyan pont, amikor el is akart hagyni.Majd rajött, hogy hülyeseget csinalt, befejezte a viszonyt, több energiat fektetett a hazassagunkba, igy szepen engem is kihuzott a langyos allovizböl.
              En semmit nem sejtettem, csak azt lattam, masok szürkülnek, mi egyre jobban szeretjük egymast, egyre többet szexelünk, en is egyre spontanabb, szerelmesebb vagyok.
              Majd par honapja, 4 evvel a dolgok utan rajöttem tök veletlenül.
              Baromi sok meggondolnivalonk van most, föleg igy, hogy iszonyatosan szerelmes vagyok bele, es ö is belem, na ezt igy feldolgozni…
              Szoval beszelj vele, mert ugy latom, pont ugy erzed magad a hazassagodban, mint anno a ferjem erezte.

            • “Abban látom a hibát, ahogyan maga a házasság (a nagy, általános intézmény, és nem konkrétan az enyém) kipréseli belőlem a vibrálásra való képességet.”
              “Tragikus látni a honnan hovát.”

              Huh, ezt így olvasni, amit 2 napja leírtam, hogy boldogtalan vagyok, ez az, ezt fogalmaztad meg. Csak árnyéka vagyok régi önmagamnak. Szerintem ezért sem akarok további gyerekeket. Jó hogy van, élvezem, de alig várom, hogy cseperedjen, és mehessünk, immár hármasban a szélrózsa minden irányába.
              Nem bírom ezt a bezártságot, hogy 2 éve ugyanaz az 5 játszótér váltakozik, ezt a monotonságot, kiszámíthatóságot. Pezsegni akarok, újra.

              És erről az egész diskurzusotokról, meg napok óta tartó szürke hétköznapoktól eszembe jut a következő szám, a kedvencem lett:

              Anna and the barbies:
              Márti dala

              “Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
              Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
              Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
              Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!

              Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
              Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam
              Neked udvaroltam, az öledbe borultam
              Többé onnan el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!

              Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
              Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam
              Neked udvaroltam, az öledbe borultam
              Többé onnan el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!

              Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma
              Senki bele nem halt még komédiába
              Ripacsok, színészek, az élet a tiétek
              Minek ölre menni, kezdjetek szeretni!

              jó néha sötétben a holdat nézni,
              hosszan egy távoli csillagot igézni.
              jó néha fázni, semmin elmélázni,
              tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
              tele szájjal enni, hangosan szeretni.
              jó néha magamat csak úgy elnevetni,
              sírni ha fáj, remegni ha félek,
              olyan jó néha érezni, hogy élek.

              Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
              Az utolsó órában, mikor már mindent megbántam
              Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam
              Hogy elmúlt az élet…
              …kezdjetek el élni!”

              • Két évessel miért ne lehetne utazni? Mi kétéves lányunkkal és ötéves fiunkkal sátraztunk, túráztunk, háti hordozóval, eleinte kettővel. Besh o droM koncert, volt minden. Játszótér mondjuk nemigen.

            • Azért, mert… Itt húzódik egy nagy hasadék a feleségem, és köztem. Péntekenként ezért is vagyok csak én vele. Apás nap, apás dolgokat csinálunk.
              Tök jó, ha mindketten így áltatok hozzá anno. (mikor is volt?)
              Èn idén mentem volna 3-asban a Voltra, jön az Artic Monkeys, fülvédönk van, jól jött volna egy kis lazulás härmasban.
              Egyedül megy, mi fiammal maradunk, de legalább megy.

              Èn nagyon szeretnék úgy gyereket nevelni, ahogy te leírod, de ahhoz a másik is kell. Ha egyedül vagyok ezen a véleményen, de eröltetem, akkor folyton csak feszkó lenne. Ìgy kivárok, meg próbálom feleségem lazábbá tenni. Már írtam korábban, görcsösen maximalista. Nagy eredmény, hogy elmegy egyedül koncertre, muszáj neki, megvettem a jegyet! 🙂

              De jövöre nincs mese, a lakókocsira megy a rendszám, és pénteken az oviból már úgy hozzuk el a fiunkat, hétfön meg onnan megy.

              • Hát nálunk sincs azért nagy egyetértés, akkor még volt valamennyire, aztán most azon megy a görcs anyjuknál, hogy a két iskolás gyerek fogja meg a kezét, ha leszállnak a vonatról!
                Hajrá, jó lakókocsizást! Feleséged hátha a lakókocsi berendezésében lesz maximalista 😉

                • A lakókocsi megvan, nincs mit nagyon rendezni, csak a rendszám várat magára. Megegyeztünk, idén még nem, csak a telkünkre járunk le, s néha ott alszunk benne. Június van, eddig valami valahogy mindig közbejött. Tény, hogy eddig sokszor szar volt az idö. Szóval hajlandóság erre már lenne, de azért érthetö okokból sem jön össze. Ha meg jó idö van, akkor a lakókocsiban túl jó idö van. Szóval nehéz.
                  Szerencsére egyszer rávettem, hogy nyaralni ne hotelbe menjünk, hanem lakóautóval menjünk, beleegyezett. Körben felfedeztünk egy csomó várost, volt koncert, tengerpart, városnézés, minden vegyesen,szóval rá lehet venni. Csak olyan programokat kell találnom.

                  Menni fog az, csak türelmesnek kell lennem.

                  Egyébként meg ha ö nem lenne, én mint másik véglet, már rég valamelyik campingben laknék egyedül, ahol épp kedvem szottyan, és éppen munkäm lenne, meg jó idö és jó hullámok.

                • Az én exem fordított irányba változott. Gyerekek előtt elindultunk Törökországba, Bulgáriába, horvát tengerpartra úgy, hogy volt egy oda buszjegyünk, meg az adott országról egy Lonely planetünk. Meg esetleg egy régi magyar útikönyvünk, mert látnivalókban, történelemben az jobb volt sokkal. Horvát tengerpartról még útikönyvünk se nagyon volt. Ma ilyesmit el sem lehet vele képzelni, gyerekektől függetlenül sem. Bár, azt gyanítom, sok tekintetben még mindig lazább, mint ahogy a te feleségedet elképzelem.

                • Mindannyian változunk, én is, ö is. Nem lettem hajléktalan (volt, hogy akartam, igaz nem klasszikus, hanem világjáró), nem vágtak ki az egyetemröl, diplomám is lett, az ö hatására. Ö nem örült bele, hogy “csak” 4-es, bármennyire is megszakad, az én hatásomra.
                  Ès így kétéves fiunkkal már sokkal lazább anyuka, mint volt egy éve. Akkor még rám is alig merte bízni. Képzeld, ma már meg se tervezi, hogy melyik játszótérre mennek!
                  Èn sem vagyok már annyira nihil, már nem csak magunkért és egymásért vagyunk felelösek, hanem fiunkért is. Ùgyhogy sajnos a görcsösség nálam is elerösödött.

                • Azta, már csak úgy, felelőtlenül elmegy bármelyik játszótérre? 🙂
                  A te görcsösséged: nem tudom, kérdezem, nem lehet, hogy nálad inkább valamiféle tudatosság, vagy ilyesmi erősödik? Nem hinném,hogy a te habitusodat görcsösnek lehetne nevezni bármilyen mércével is.

                • “Azta, már csak úgy, felelőtlenül elmegy bármelyik játszótérre? :)”

                  Igen, de nem kell mindent szó szerint érteni. Ezt éppen lehet.
                  Azthiszem jót tenne neki egy El Camino. Mármint hogy rájöjjön, mennyire kevés dolog szükséges valójában. Ès hogy mennyi mindent feleslegesen tervez meg, mert aztán úgyis máshogy történnek meg a dolgok. Meg hogy nem lehet mindenre felkészülni, néha elegendö, ha csak hagyjuk, hogy a dolgok maguktól történjenek, hogy nem kell a folyónak nekifeszülni, és feltétlen úszni, ha felfekszünk a vízre, úgyis tovahaladunk. (Egyébként fiunk által pont ezt tanulja)
                  Nekem is jót tenne.

                • Jaj, nem elemeztem én a feleséged, csak hülyéskedtem. Még jelen levőket is igyekszem nem elemezni (nem mindig sikerül, mint kiderült), de aki nem tud reagálni, azt pláne nem.
                  Neked mi tenne jót?

                • Én ezt tudtam róla mindig is, és nem akartam róla viccelődni, inkább leírni szándékoztam, mennyire fel akar készülni előre mindenre. Én ezzel együtt szeretem.
                  Nekem mi tenne jót? Azthiszem már az kimozdítana, ha a kávésbögrém a melóhelyen nem ugyanott várna holnap, ahova ma leteszem.
                  De ezügyben idén változtatok. Monitormentes munkahelyet keresek következőnek. Több irodán kívüli bevetéssel. Mert már délben ásítok, és nem a fáradtságtól.

                • Szóval “mozgalmasabb” (több kihívással járó?) meló kellene?

                • Nyáron megyek tanácsadásra ezt illetően.
                  Összességében elégedetlen vagyok a feladatokkal, a projektek több éves lefutásával, a megbízókkal, hogy képesek nyíltan zsarolni, a munkatársak untatnak, hogy egy számítógéppel bensőségesebb viszonyom van, mint a velem szembenülővel.
                  Nem bírok tovább monitort bámulni, ülni kukán, emberekkel akarok foglalkozni, talán gyerekekkel, belőlük nincs még elegem. De bármiféle átképzés a családomat terheli időben, pénzben.
                  Nem tudom, létetik-e olyan munka, ami örömet tudna okozni.

                • Konkrétan a munkahellyel a következö problémám is van. Amíg az interjún 4 évvel ezelött arról volt szó, hogy mennyi szakmai fejlödési lehetöségem lesz, addig a gyakorlatban ebböl alig valami valósult meg. Pontosabban nem átfogóan, hanem részterületeken kaptam állandóan feladatokat.
                  Történetesen van egy kolléga, aki szó szerint gróf, és csak azért dolgozik, mert neki örömet okoz. Semmi szüksége a pénzre. Ez így rendben is lenne, söt(!) és egyébként mint ember nagyon normális, és jó a szakmájában. Csak éppen a fönökök hogy megtarthassák, kinyalják a seggét, magyarul ö diktál, mi az amit el akar végezni, és mi az, amit nem hajlandó. A többieknek meg az asztalról lehullott morzsák maradnak.
                  A szakmával meg az a bajom, hogy eredetileg nem ez akartam lenni, de összefügg azzal. àtnyargalni nehéz, mert mint minden szakmában 3-5 év szakmai tapasztalatot kívánnak.

                • 3-5 év szakmai gyakorlat – ellenben friss diplomát, 0 gyereket. jól sejtem? Vagy ez csak Magyarországon van így?

                • Ezt nem tudom. Mindenesetre érdekes azt olvasni, hogy legyél nagyon kreatív, tudj jól tervezni, nagy volumenben gondlkodni, de a következö mondatban meg az szerepel, hogy tudj tételes költsegvetési kiírást készíteni, és hirtelen a városrészek tervezése helyett tudj 1-5-ös részletrajzokat készíteni. Nonsense. Ja és idöben flexibilis. (Magyarul túlóra dögivel)
                  Egyébként meg nagyon visszatart a váltást követö extra nagy stress, és hajtás, meg a tuti túlóra. Èpp nem abban az életszakaszban vagyunk, hogy egy negyedórát is rá tudnék húzni anélkül, hogy borulna a bevásárlás, fürdetés, altatás kombó. A fiunk sikítva rohan az elöszobába, ha csörren a kulcsom a zárban. Azt meg semmi melóhelyért nem hagynám ki.
                  Itt 19:30 kor zár minden élelmiszerbolt, extraként van elvétve 20:00-ig, vasárnap minden zárva.
                  Nincs éjjelnappali, max föbb pályaudvarokon. Ebböl a szempontból mint egy nagy falu.

            • Elnéztem a szemüvegem márkáját. Bore Out lesz az, tudjátok, amolyan kínai gagyi, még egy igazi Born Outra se tellik. Jó sötét a lencséje, az a lényeg.

          • Igen igaz, de amikor az is megfordul a fejemben, hogy van ez a jó kapcsolatom, de rádöbbentem, nem elég a párom. Nem elégíti ki minden igényemet, szellemi, társasági, érzelmi stb. És ösztönösen megyek az újabb ingerek után és igen a szenvedély akkor is kell, amikor ott van a biztos kapcsolat. De hiányzik az, amiről bajuszcicc is írt, amikor a másik felcsattan , amikor meglát, mosolyog a szeme, lelkes. Most is van, de már természetes, hogy vagyok, és minden, amit én adok.
            És igen szeretném magamat különlegesnek érezni, és igen elegem van nekem is a pajtáspuszikból és a fantáziátlanságából. Hogy mindent mondani kell, hogy legyen egy kicsit más, izgalmasabb, több, de nem így, hanem finomabban fogalmazva, nehogy megsértődjön.
            Ilyen esetben vajon ki a felelős a rossz érzéseinkért?

            • Ráadásul nem is érti, hogy mi a bajod, mert neki jó így. Akkor nyilván neked is. És ő szeret. És most akkor mi is van? Hát mit csináljon még?
              Ilyenkor elszégyellem magam, hogy talán tényleg én akarok túl sokat. Hogy nézzen oda, ha leveszem a melltartómat.

              Ezt talán most nem kéne megosztanom, de a múltkor valahogy összegabalyodtunk a kanapén a nappaliban délután(amúgy kizárólag hálószoba, lefekvés után, sötétben, mondjuk nyilván a baba miatt alakult így), a gyerek pont aludt. Már attól a plafonon voltam az izgalomtól, hogy egyáltalán a helyszín más, mint szokott. És erre, mielőtt kikapcsolná a melltartómat, rám néz, és megkérdezi: bemegyünk? (ti. a hálószobába) És nem értette, hogy abban a pillanatban miért ment el az egésztől a kedvem. 😀 Vagy inkább sírjak, nem is tudom.

            • Nem tudom nálad hogy van, a saját életemet tudom.
              Ha én magamba nézek, akkor azt kell hogy lássam, hogy én is pajtáspuszit nyomok, én sem smárolok minden nap óriási elánnal, és én is gyakran unottan hallgatom a mondanivalóját, és van hogy csak hanyatt dőlök egy kényelmes rutindugásra. Néha meg lelkesen csillan rá a szemem, és várom hogy beszélgethessünk, és szenvedélyes szexet kezdeményezek. Ahogy fordítva is megtörténik.
              Jó esetben van egybecseng a hangulatunk, rossz esetben meg nem. De nem gondolom, hogy az ilyesmit akarni lehet. Én is nagyon nehezményezném, hogy ha nem vagyok vad csókos hangulatomban, és lenyomnak egy nyelvet a torkomon.

              • Azt gondolom, hogy ez magának az együttélésnek a következménye, nem? Könnyű úgy minden találkozásnak örülni, ha a találkozások ritkák, könnyű úgy vadul szexelni, ha eleve ritkán kerül rá sor, és közben naná, hogy kiéheztetek egymásra. Beszélgetni figyelmesen, mert amikor találkoztok, az maga ünnep, kivételes. Ezt nem tudom, lehet-e egyáltalán folyamatossá tenni.

            • bajuszcic 😀 jézusom, de jó hogy ezt most leírtad. Dettó. Rosszul vagyok, hogy sex közben mindig én vagyok az aktívabb fél, ő meg fogadja a dolgokat. Örülnék, ha valamit ő is csinálna. Csinálgat, de az már kevés és ez van évek óta. Miért nem lehet váltogatni, belevinni mást, és hogy ő is aktív, közreműködő fél legyen?
              És nem durva dolgokról beszélek. Hanem egyszerű simogatásokról, ne csak a karomat, 600 milliószor ugyanott, hanem mondjuk a hátamat, nyakamat stb. Miért kell ezt kérni, mondani basszus?
              És a beszélgetésekre is igaz ez. Elég nehezen hoz fel változatos témákat.

            • devora az én párom megsértődik ha elutasítom. Én se szeretem, ha nincs hozzá éppen hangulatom, ezt kommunikálni kell, de ezt is nehéz sokszor összehangolni.

            • “Ha én magamba nézek, akkor azt kell hogy lássam, hogy én is pajtáspuszit nyomok, én sem smárolok minden nap óriási elánnal, és én is gyakran unottan hallgatom a mondanivalóját, és van hogy csak hanyatt dőlök egy kényelmes rutindugásra.”

              Velem ezek közül az szokott előfordulni, hogy mással vagyok elfoglalva, és untat, amit mond (míg pl minden esetben figyel arra, amit én mondok), ezt meg is beszéltük egyébként, és dolgozom rajta, hogy akkor is tudjak rá figyelni, ha éppen más dolgom van, nála meg csak úgy kinyitják a csapot, és mondaná.

              Egyébként meg azt veszem észre, hogy szexuális értelemben nagyon nem egy hőfokon vagyunk egymás iránt, és hát ezt persze nem lehet kierőszakolni. De igen, bármilyen hihetetlen, én állandóan csókolóznék, és hát nem is mondom el, milyen jelenetek vannak a fejemben vele kapcsolatban, a nap legváratlanabb pillanataiban, vagy ha csak rágondolok, vagy látom, ahogy gatyában közlekedik. Én ezzel az elánnal közeledek, ő meg pajtáskodva reagál, ettől nekem elmegy a kedvem, utána meg nem érti, hogy miért “gondoltam meg magam”. Mindennek egyenes folyomány, hogy egy idő után már teljesen bénának érzem magam a további próbálkozásra, és hagyom a picsába, és onnan jön a szürkülés, meg minden, amit fent írok.

              “Jó esetben van egybecseng a hangulatunk, rossz esetben meg nem. De nem gondolom, hogy az ilyesmit akarni lehet. Én is nagyon nehezményezném, hogy ha nem vagyok vad csókos hangulatomban, és lenyomnak egy nyelvet a torkomon.” . Ez is így igaz, én is nehezményezném, de ha állandóan beleütközök a pajtásfalba, azzal sem tudok mit kezdeni. Hónapok óta az megy, hogy mondjuk 10 alkalomból 2-ben nincs pajtásfal. A többi 8-ban meg vagy elmegy a kedvem, vagy hátradőlök egy rutindugásra, de az senkinek sem jó.

              Az a vicc, hogy ez az egész az utóbbi pár hétben lett probléma, és rohamosan, és értetlenül állok a jelenség előtt, meg saját magam előtt is, ahogyan reagálok, amilyen rohadt frusztrált lettem, ahogyan felcsattanok minden szarságra, miket azelőtt észre sem vettem. Közben nagyon nem akarom őt hibáztatni, mert pontosan tudom, hogy milyen nehéz velem, ha épp szar kedvem van, az élő fába is belekötök, és hát nyilván nehéz meghoznia a saját kedvét egy tüzet okádó sárkányhoz, aki folyton baszogatja. (Miközben, és ezt hangsúlyozom, ő soha nem baszogat engem semmi miatt, elvből. Inkább elnézi, ha zavarja valami, de akkor sem baszogat.)

            • Nadja:

              Ami még sokkal rosszabb, hogy ha mondod, hogy más is jól esne, vagy hogy mit szeretnél, akkor csinálja, de az ember pontosan tudja, hogy azért csinálja, mert kérted, és hát – már nem is esik jól. 😀 Akkor esne jól, ha magától jutna eszébe, kíváncsiságból, nyilván.

            • Viszont legalább az elutasításból nincs sértődés. Ő mondjuk nem szokott engem elutasítani soha, csak más a hőfokunk, de ezt már írtam.

            • blaci igaz amit írsz, de én belevinnék több spirituszt a dologba, úgy a hétköznapokba is, mindenbe, annak ellenére, hogy nekem is kell időnként a csend és nyugalom. De azt tapasztaltam, hogy a pasik többsége egy idő után belekényelmesedik a biztonságba, a jó kapcsoltba. Két fél kell ehhez, hogy felrázzuk a dolgokat. Ne legyek mindig én a tűz, nekem is kellenek az impulzusok.

            • Bajuszcicc, félre ne érts, tökéletesen értem, meg érzem, hogy mi esik rosszul, mert ez tényleg nehéz helyzet, és fordítva is ugyanilyen nehéz lenne. Szerintem nincs recept a megoldásra, lehet róla beszélni, de tapasztalatom szerint ezeket az ügyeket nehéz verbálisan megoldani. (Egy kapcsolatomban volt ez a felállás, csak én a másik oldalon voltam) Nyilván jó, ha beszél róla az ember, megerősíti abban, hogy szeretik, kívánják, csak más hőfokon, de a csalódottságon nagyon nehéz túllépni, ahogy a bűntudaton is, hogy nem tudom elégedetté tenni a páromat.

            • bajuszcic a pajtáspuszit értem, de a pajtásfal az mi? 🙂
              Igen ez a tartós kapcsolattal is jár, és az elején az adrenalin. Tudom én is.
              De lehet úgy hazajönni, hogy a másiknak úgy köszönsz, sziiiiiiia! vagy sza.
              Van a kettő között különbség!

            • Olyan döbbenet, Nadja, hogy mennyi mindent alapozunk arra, hogy ez (házasság, családi ház, jólét, elégedettség, sportos test) ilyen, megcsináltuk, akkor ilyen marad, kész van. Pedig mindig minden változik, mozgásban van.

          • Nagyon jót mondasz! Van ennek egy másik oldala is, amit meg én tapasztalok meg, és amit egy barátnőm fogalmazott meg nagyon találóan: könnyű úgy lelki békével élni, hogy nincs párkapcsolatod! 😀 Ebben sok állítás van, számomra pozitívak, de ami akkor új tapasztalat volt, hogy az ilyen-olyan kapcsolatok, amikben évek óta bukdácsolok megannyi kihívás, ami mind épít, mert persze a romboló dolgokból hamar kiszállok, de még azok is nagyon értékes felismerések. Nekem most, sok év magányos tanulás után ez az iskolám.

            • en nem tudom mivel van a baj. komolyan. en 10 ev utan is stirolom a ferjem segget. most vettem neki egy halom szep alsogatyat, olyat amilyet latni akarok rajta. nyilvan egyeztettem vele mielott megvettem volna. es vettem neki uj polot is, ami kiemeli az elonyos vonasait es nekem tetszik benne. en 10 ev utan is dogosnek latom. es van amikor naphosszat meztelenul maszkalunk itthon, es a kutyat sem erdekli, hogy a masik meztelen. a ket erzes nem zarja ki egymast.

          • A vágy csendjében többször “elhangzik” a szeretőző nőktől, hogy nem tudják a férjüket felelőssé tenni mindazért, ami történik velük. A rendszer rossz és ők mindenféle férji erőszak nélkül, a konvenciókat követve sêtáltak bele az önfeladásba. Egyszerűen azért, mert ezt így illik. Ezt látták, ezt gondolták helyesnek. Aztán teli lettek rossz érzésekkel.

          • Én napok óta valami hasonlót szerettem volna leírni és Éva mai posztja is erre rímmel nekem. A nők nagyon durván a rend foglyai és olyan láthatatlan hálóként fonja be őket a téves szocializáció, hogy nagyon nehéz felismerni, hogy mi miért van. Borzasztó személyiségtorzító hatása van ennek a teéletedértelmeaférfi, meghogyférjhezmenj, meggyerekeketszülj. Én a gyerekek születéséig teljesen kiegyensúlyozott és boldog voltam. Utána olyan szinten váltam fizikailag leterheltté, és olyan durván felborult például a szabadság faktorom, hogy egy darabig csak álltam és nem értettem, hogy mi a bajom. Nem vártam én addig se a boldogságomat a férjemtől, de attól kezdve mégis csak tőle függött, mert ha nem vigyázott a gyerekre/gyerekekre akkor nem jutottam el sehova, nem tudtam töltődni.
            Tehát lett egy nagyon durva gyakorlati következménye a rendszernek. Én addig egy független, cselekvő, önálló ember voltam, aki egyszer csak kiszolgáltatottá vált és most jön a lényeg, a másik, a férfi kénye-kedvének. Merthogy a gyerekek, mint tudjuk a nő dolga. Hát hova is akarok menni? Amíg a társadalom engem megbélyegez bármilyen jó érzéssel együtt járó cselekedeteimért a gyerekek nélkül, addig a férfi mennybe megy ha a saját gyerekére vigyáz. És nagyon intelligens, tudatos fickónak kell lenni ahhoz, hogy a beletáplált jogosultságérzetet felismerje és képes legyen hátat fordítani ennek. Amikor felismertem, hogy mi bajom van és kommunikáltam is, akkor jött a másik pofon, az a bizonyos, nem. Nekem ekkor jött a második fázis a kiütéses győzelem felettem. Amikor rájöttem, hogy ő az én káromra megteheti, bármit megtehet és mindenki a saját anyám is így gondolja helyesnek, hogy neki hobbija a családja még nekem kőkemény napi szintű kötelesség, akkor éreztem először, hogy felébredtem…Konkrétabban. Felismertem, hogy az a bajom, hogy túl sokat vagyok a gyerekekkel, elfáradtam, el szeretnék menni kikapcsolódni. A válasz, nem. Mert nem vigyáz a gyerekekre. Később, igen, de indulás előtt akkora cirkusz, hogy az egész későbbi dolgomat megmérgezi. Vagy igen, de egy óra múlva bűntudatkeltő telefon. Amíg ő odamegy és akkor, amikor csak ő akarja. És igen én ekkor teljes döbbenettel vettem tudomásul, hogy egy másik embertől függ a boldogságom, merthogy én addig nem így rendeztem be az életemet.

            Van persze a másik dolog is. Egy nő a társadalmi neveltetése következtében valóban a monogámiában akarja megtalálni a boldogságát, valóban azt az egy embert nézi. És hát irreálisak az elvárásai, mert nyilván egy ember nem töltheti be az égboltot, nagyon kevesen ugornak meg ilyen léceket, no. ÉS akkor teljesen összeomlik. De hát, soha senki nem neveli a nőket arra, hogy az egyedüli legfontosabb szempont, hogy te önállóan, függetlenül boldog légy!!! Hogy a szerelem, a párkapcsolat ezen felül van, a cseresznye a tejszínhabon, ami ha jön nagyszerű, ha nem akkor sincs baj. Mindenki arra van trenírozva, hogy a párkapcsolat önmagában érték és az alap ahhoz, hogy boldog légy. Ez a legnagyobb őrület és ez nyomorít meg annyira mindenkit.

            • egyetertek. ezert lettem sulyosan depresszios es omlottam ossze egy nyaralas utan hazajove, amikor ujra szembesultem hogy akkor mehetek el a boltba egyedul, ha a ferjem vigyaz a gyerekre. hogy akkor lesz munkam ha a gyerekemet lepasszolhatom valahova, amit persze a lelkiismeretem nem enged. hova lett az onbizalmam? hova lett a fuggetlensegem? hova lett a munkam, az onallo keresetem? hova lettem?

            • Ó, ezt gyönyörűen összefoglaltad! Köszönöm!
              Az jutott eszembe, amit fiatal koromban az idősebb nők mondtak és én értetlenkedve hallgattam: a gyereket magadnak szülöd!
              WTF??? És tényleg…. 😦

        • Akár az is. Én is éreztem, sőt most is érzek úgy néha, ahogy te, de az a tapasztalatom, hogy ahogy a gyerekek lesznek akkorák, hogy maguk közlekednek (mármint a saját lábukon) és nem minden ruhám hót mocsok egyfolytában az evési és mozgási bénaságuk miatt, valahogy ismét megjön a kedvem a szép ruhához, frizurához, meg a többihez, és szebbnek is érzem magam, nem csak egy állandóan telibehányt nyanyónak.

          • És mindezzel nálam együtt jár az is, hogy egyébként is felszabadultabb, vidámabb, szabadabb vagyok. Egyszóval, úgy érzem, engem testileg és lelkileg is gúzsba köt a csecsemőkor, de hála istennek ennek már örökre vége.

            • Annyira ösztönösen anya voltam akkoriban, hogy eszembe se jutott volna a saját személyem. Mit beszélsz ruha vásárról nekem ?
              Igy voltam programozva 🙂

          • Hét én ezeket a hsz-eket csak most látom!
            “és szebbnek is érzem magam, nem csak egy állandóan telibehányt nyanyónak.”
            Háh! Mennyit nevettünk rajta, mikor este kérdi a feleségem melóbol hazatérve, hogy mi történt, miért olyan mocskos a pólom. Nézek rá, nem történt semmi.
            Aztán rájövünk, a hajnali etetés utáni büfiztetés jeleit hordtam egész nap a melóhelyen, a menü a derekamig ért.

        • Nemtom, bennem valami ilyen van most. Nem igazan tudom leirni. De gondolkodom meg rajta. Nekem is a gyerek 9-10 honapos kora korul volt egy melypont, akkor minden szar volt, foleg en. Csak en meg kapaloztam is a munkamegosztasert. Nemtom, na. Valami van.

          • sztem, egy kicsi gyerek (tovább tenném, nem csak egyéves koráig) valahogy maximálisan kielégíti, sőt túl is hajszolja az anyában a testi kapcsolat iránti igényt. amikor leválik, önállóbb, már nem kell a tested adni, már kapsz egy-két levegőt, akkor jobb. jó esetben nem köpöd szembe a tükörben az új tested, jó esetben szépnek és elfogadhatónak éled meg magad ,és akkor a vágynak is van esélye.

            viszont ha az elátkozott időszakban kötelezővé válik a szex… akkor átmegy szolgálatba, éppúgy mint a mosogatás. valahogy fel kell ébreszteni a nőt. az biztos, hogy ha porszívót kapsz karácsonyra, vagy egy szép plüss-maciruhát, attól még nem leszel sokkal nagyobb hangulatban.

            beszélni kellett volna ezekről is? lehet. nálunk nem voltak szavak, csak a munkamegosztásra. meg arra, amit nem csináltam. lassan halt meg minden végleg. ketten csináltuk, biztosan.

            • Sok ilyet hallok. Nálunk pont nem ez van. Én éppen hogy lángolnék, szexelnék agyba-főbe, csak nem tudok. Most volt egy nagyon hosszú beszélgetésûnk. Mint kiderült, ő ezekből a dolgokból SEMMIT nem vett észre. Neki jó volt így, nagyon.
              Most én érzem magam rohadt problémásnak. Hát, elég szar.

              • Ezt nem értem. Te vagy a problémás, mert ő nem látta? Jó, lehet, hogy lehetett volna direktebben jelezni, de azért ettől rohadtul problémás?

            • Hogy nekem ezt egy pszichológusnötöl kellett hallanom elöször, akkor, amikor már végleg lemondtam arról, hogy valaha is rendbejön a szexuális életünk.
              Igen, szó szerint ez volt nálunk. Ès nem a szexhiány készített ki, hanem olyan hülye vagyok, hogyha valami szar, akkor mindig azt képzelem, az örökre szar is marad.
              Ès nem voltak szavak. Akkor ott nem értettük, alapfunkciók müködtek csak, és egybefolytak a napok, éjszakák egy végtelennek tünö etetés/büfiztetés/pelenkázás maraton folyt, szünni nem akaró gyerekvisítással.
              Mert szenvedni, azt nagyon tudott fiunk már akkor. Nem kell drámaszakkörbe íratnunk, az biztos.

    • bajuszcic, várom a fejleményeket irodalmi témában. Azért nem hinném,hogy egyhamar elszürkülnél. Tényleg ! a Blog vigyáz rád ha egyedül nem boldogulsz .Egy kis bolondság azért sosem árt 😀 azt tudod.

    • Én mostanában érzem ezt az elszürkülést 14 év házasság után, gyerek nélkül. Pedig a kapcsolatunkban minden jó, csak valahogy… én nem vagyok jó sehogy. Nem tudom, mi ez. Szürke lettem és öregnek érzem magam. Holott végre lett teljes állásom (ha két félből áll is össze) viszonylag normális fizetésem, végre nem kell a kaján aggódni, tudunk rendesebb összeget félretenni. Talán 5-6 év, és lesz saját lakás, és nem baszott nagy hitellel. A férjem rendes, a tenyerén hordoz, itt van, mellettem áll, bátorít, erősít – de én… Én nem tudom, hol vagyok. Nézem ezt a harmincas tanárnőt a tükörben, aki lassan öregedik, hízik, és már nincs benne semmi, csak egy kijelölt út, amin ballag lassan a sír felé – nyugdíjat nem írok, mert valszeg az már nem lesz.

      Tudjátok, hogy mindig is brutál testképzavarom volt, de korábban legalább sportoltam, tettem érte, hogy egy kicsit jobb legyen. Én még csak nem is a hódításért, soha nem azért, hisz nőként a kutya se nagyon törődött velem soha, hanem a magam kedvéért tornáztam, öltöztem – most már nincs hozzá erőm, energiám. Most csak állok a tükör előtt, nézem a karfiolt, a narancsot, a lógó bőrzacskókat, a stírákat – és nem motivál semmi, nincs harag, hogy csak azért is – méla undor van, és leszarom. Egyébként úgy elmennék kozmetikushoz meg pedikűröztetni – de még időm sincs, most is itt rohadok, és táblázatot, statisztikát, ezt azt csinálok. Három adatból kettőt elbaszok. Fáradt vagyok, kedvetlen, csak vonszolom magam – és ott a pedig, hogy hiszen szeretem a munkám, érdekel is, élvezem is… De olyan üres minden, olyan nem igazi. Néha arra gondolok, hogyha ez az élet, és ez lesz még sok-sok évig, akkor inkább ma felkötöm magam, és megspórolom az eljövendő éveket.

      • “Tudjátok, hogy mindig is brutál testképzavarom volt”
        Tudjuk, most is olvassuk – de a tali óta minket már egyáltalán nem tudsz félrevezetni.

          • Amikor a szürkülésről írt soraidat olvastam, majdnem elkezdtem bekalapálni, hogy “debasszusponttemondodmikorberagyogtadakomplettblogtalit”, aztán ráütöttem a kezemre és visszatöröltem mindent. Mert te érzed, és pont. 🙂

          • Érdekes, nekem pont az ellenkezőjét adja ez a blog a testképemmel kapcsolatban, egyre inkább megszeretem a tükörben látottakat, attól függetlenül, hogy egy fikarcnyit sem változik. Ezt a hatást nem csak magamra vonatkoztatva hanem a körülöttem lévőkre is érzem. Olyannyira, hogy ez aztán kihat a párkapcsolatomra is, ami az én esetemben egy több mint 20 éves házasságot jelent, és nem direkt módon, hanem a fentieknek köszönhetően vonzóbbnak érzem magam és ez valószínű érzékelhető, mert visszajelzéseket kapok.
            Még annyit, hogy ez azzal is összefügghet, hogy már túl vagyok a kisgyerekes anyuka időszakon, már nagy kamaszok a fiaim, és ha nem is csökkent, de megváltozott az anyaszerepem, újra létezem én is, függetlenebbül tőlük. Az egészből csak azt akartam kihozni, hogy – habár én fiatalon sem voltam vadász típus – ha a kapcsolat a minimálisnál jobban megalapozott, akkor lehet esély rá, hogy megújuljon. Én legalábbis nagyon bízom benne. Érzékelek jeleket.

            • Kicsit másként hangzik így visszaolvasva, mint amit mondani akartam.Eddig is volt érdeklődés irántam, de most úgy az egész lényem iránti figyelmesség vagy ragaszkodás nőtt csak? Nem is tudom. Sorry.

            • De jó! Jobb napjaimon én is tudom vonzónak érezni magam, és tényleg van visszajelzés, különbség meg nincs ahhoz képest, hogy előző nap hogy néztem ki. Hű, de várom, hogy nagyobbak legyenek a gyerekek, hogy megint legyen sok szabadidőm! Erre Árnika mondaná, hogy persze, a mítosz, hogy a kamaszokkal könnyebb, mert önállóbbak…

      • A gondolataid, szavaid alapján én idősebbnek hittelek. 🙂 Ez BÓK!
        Meglepett, ahogy leírtad, amit szó szerint gondolok az útról és a vége felé való ballagásról. Mit teszel ez ellen az érzés ellen? Érdekel, mert engem szabályosan letaglóz, immár szinte egy éve, de nem lehet vége így.

        • Hát jelenleg nem teszek semmit, ha tennék, akkor nem nyivákolnék itt. Kötelünk nincsen itthon, és a belmagasság is alacsony, úgyhogy vettem málnát meg meggyet és ettem hozzá joghurtot, így jobb.

          Amúgy nem tudom, mi értelmeset tehetnék…

          • Arita, nem tudom, te mióta tanítasz szakközépben, én 3 éve, és már rutinosan tudom, mi lesz júniusban. Nem ijedek meg tőle, szépen kibekkelem a júni 30-at, és tudom, hogy utána csak jobb jön. Pl ábrándozom a szép, tóparti napokról, és akkor is segít, ha nem is megyek oda. De megtehetném. Minden tanév végén mini-kiégés van, ami részben azért helyrejön szeptemberig. Ha figyelek és év közben is próbálok pihenni, néha (sokszor) bevenni a leszarom-tablettát, akkor nem olyan katasztrófa. De most én is totál ki vagyok készülve.

            • A szüleim tanügyben dolgoztak,és ismertem,hogy mivel jár.
              Mint gyerek állandóan azt hallottam, hogy ki vannak készülve idegileg.Nem előnyös tanár gyereke lenni bizonyos szempontból.
              Nem is mentem tanárnak, mert tudtam hogy nem vagyok rezisztens.
              Egy keveset helyetesítettem ,és meg is győződtem saját bőrmön.
              Én is olyan vagyok, hogy mindent bedobok a munkába ami előttem van, nem kímélve
              testi-lelki károsodásomat.
              Nagy dolog,hogy az ember ésszerűen gazdálkodni tudjon energiáival.

              Sajnos a RENSZER nem becsüli a tanítókat,tanárokat sem,akárcsak a nőket.
              A nevelői munka is láthatatnan pedig a szülők mellett nagyon sokat adhatnak nekünk
              utravalóul.Meghatározzák boldog vagy boldogtalanságunkat.

      • Ezt én is ismerem, a kijelölt út a nihilben, nekem doktor néni lett a vége, aztán egy lassú kievickélés, elcsöndesedés, új dolgok. Önmegvalósítás, mondá a férj. (És most pakol, de ezt fent már részleteztem.)

          • Nekem is szokott depim lenni.A legnagyobb az egyetem elvégzése után volt,nyilván a stressz és a kimerültség okozta.
            Időnként szedek B vitaminokat,magneziumot és egy-egy nyugtatót ha nagyon szorongós vagyok.
            Az aktiv pihenés vagy alvás szokott helyrehozni.Ebben az időszakban engem is kerülget a nihill mert már három hónapja nagyon kimerítő a munkám.
            Persze lehet más természetű is a tünetek okozója…

            • Eső, nagyon szeretlek, de ezt a “szokott depim lenni” kifejezést légy szíves ne használd többet, mert akkor csak kicsit foglak. Nekem mint aktív depressziósnak ez fáj, lekicsinyelli a betegségemet.

              • Foxi,én csak az Arita kifejezését ismételtem,különben nincs is a szókincsemben.
                Nem akartam kiemelni a betegséget azért ítram csak így.Ne félj nem kicsinylem le a depressziót,mert nekem is sok gondot okoz.

      • Ez az első eset,hogy reál helyett pesszimista jellegű a hozzászólásod.Biztos fáradt vagy. Itt az ideje ,hogy jöjjön a nyári vakáció.
        Végülis érezhetsz negativan is ne mindig csak a józan gondolkodás

        Ó,ó nekem is van egy válságom de az már egy újabb szakasz.
        Szeretem a férjem közelségét de annak a tudatában, hogy már nem lehet gyümölcsöző az együttlét (gyerek) már nem vagyok motiválva. Ez is egy szar dolog.
        Az nem annyira zavar,hogy elbanyulok mint az a tény hogy már nem vagyok nő.Fiatalabb koromban röhögtem volna ezt a panaszt, de most zavar.
        Remélem megszokom ezt is, mert amugy tudom élvezni…És kényelmesebb.Kevesebb a gond.
        Nyitott vagyok hogy a bennem támadt űr felteljen új tartalommal.

        • Vannak néha ilyen depis időszakaim, Eső.

          Arról, amit írtál: egyszer olvastam valahol, hogy az apácákat is nagyon megterheli a változó kor, és a menzeszük elmaradása. pedig ők elvileg nem is akarnak gyereket, mégis… Más az, amikor már tudja az ember, hogy ha akarna se lehetne.

    • Nekem is nagyon-nagyon hiányzik a vadász énem. Az ne lehet, hogy egyszerűen csak vannak ilyen emberek? Akik nem tudnak fönntartani egy hosszabb kapcsolatot? Azt gondolom magamról, hogy nekem nem megy. Nem menne senkivel a világon. Nekem az epekedős, álmodozós része való. Kéthetente szex. Egy kellemes vacsora után, vagy kicsit ittasan egy buli után. Ennyi az igényem. Lehet ez? A 8 éve tartó, épp lezárulóban lévő kapcsolatomban tökéletesen szürke lettem. Újra az akarok lenni, aki Barcelonából elstoppolt Portóba és vissza. A legjobb barátnőjével. Nem csupán csóróság miatt. Főként a kaland miatt. Pár éve fölvetettem a pasimnak, hogy újra kipróbálnám a barátnőmmel a stoppolást, fölvenne-e még valaki, csak belföldön, Bp-ről a Voltra. Az arckifejezését azóta is bármikor fel tudom idézni. Noooooormááális vagy????

      • Szerintem ez is vérmérséklet kérdése, miért nem lehetne egy ilyen típus. Férfiban van bőven ilyen, és tuti ugyanennyi nő van így ezzel.

      • bennem is el ilyesmi vagy. hogy elutazzak valahova egy baratnommel es kalandozzunk, erezzuk jol magunkat. nem sokaig lesz ez vagy, meg is fogom valositani. utana biztos jo lesz majd hazajonni.

      • Èn felvennélek. Szoktam, csak azért, hogy ne utazzak egyedül.
        Az én feleségem sem tart normálisnak, legalábbis a stopposokat illetöen.

    • Bajusz, együttérzően olvaslak, gyanítom, ez milyen.
      A dívaság viszont nem tiszta. Megjátszós. Ne bánd. A sminkedet nézték, te elvesztél mögötte. Több vagy te annál.
      Bocs, ha ez belédmászós, én nem láttalak olyannak, csak sejtem, milyen lehet, és ahogy írsz róla.
      És annyi korszak lesz még. Új érzések, identitások, impulzusok. Nem marad végképp így.
      Nehéz az idősebb férfiakkal, sokszor érezzük, hogy ez már nem az a lobogás, minden. Aztán felfénylik a megnyugtató, ölelő emberségük mögött az a parázs.

  8. Összesítve: hihetetlen és példátlan amit létrehoztál Éva. Valahogy úgy tudnám leírni, hogy mind a zivatarból, sötétségből jövünk sok-sok látható és láthatatlan sebbel. Te vársz minket a házban ami egy nagyon nagy tér, tele székkel, kényelmes süppedős kanapékkal. Világos van bent, napsütés, kávéillat, nyugtató zene és persze csokoládé. Aki bejön körülnéz, lapozgat, olvasgat, még többet olvas. Egyszer csak hozzászól, Te pedig szívesen fogadod. A többiek meghallgatnak, hozzászólnak, virtuális ölelnek és vállon veregetnek. A témákat Te adod : mi meg rágjuk, nézzük, taglaljuk. Saját felismeréseinket megosztjuk, és egyre jobban látjuk feketeségünket ahonnan érkeztünk. Mi nézzük azt a sok képet amit egymásnak mutatunk és forgatjuk a véleményeket mint valami kirakóst.
    Nos, hogy igazán lépjünk és változtassunk több kell. Kinek-kinek más a helyzete, és ez annyi mindent megváltoztat! De legalább a felismerésig eljutunk és szép lassan a tettekig. Mert nekünk jó itt – együtt Veled.
    A hirtelen berontóktól, ajtót berúgó trolloktól védve van már ez a hely – ordítsanak csak odakint, hazudozzanak mi már nem törődünk velük, tudjuk végtelenül szánalmasak.
    Saját példám: amikor felfedeztem a blogot napokig olvastam, lapoztam hitetlenkedtem: ilyen van? És örültem. Felismertem, hogy hahó! nem vagy már 12, hogy csak úgy leordítsák a hajad, mert nem úgy van terítve a rokonnál akihez meg vagy hívva és talán nem cselédnek mentél hanem vendégnek… Ekkor kihúztam magam és szóltam Anyósnak, hogy Te én már elmúltam 40 és van 2 gyerekem, meg munkám meg önálló döntéseim – talán nem kéne így beszélni velem. (A férjem azt mondta: végre!! Itt a kérdés: miért nem szólt Ő? ez is egy kérdés…) Anyósom azóta még jobban utál, de ez nem érdekel – elengedtem. Anyámmal vagyok most így és szépen sorban – nem hagyom magamat, mert ember vagyok én is. És még sok-sok mindenen kell változtatni – de legalább látom…

  9. Én biztos hogy nem gőzt kiereszteni járok ide. Általában dühösebb leszek attól amit olvasok, főleg azoktól, amiket az aktuális rovatban linkeltek. Nekem a blog szemléletváltozást adott és átfogó tudást, hogy hogyan is működik a Rend. Önbizalmat és érveket és emiatt már tudok és merek vitázni. Ez egy hihetetlen nagy élmény, hogy egyrészt megértem a dolgokat másrészt képes vagyok továbbadni barátnőimnek, pasimnak haveroknak vagyis a körülöttem élőknek és ők az én érvelésem miatt elkezdenek másképp gondolkozni dolgokról. Életem első huszonpár évében azt hittem, hogy én nem tudom irányítani a többi ember gondolkozását, azt kell elfogadni, ami van. Megszöksz vagy megszoksz. Apukám mindig azt mondta, hogy ne idegesítsem magam a politika miatt, mert az olyan, mint az időjárás nem mi irányítjuk. aztán most kiderült, hogy mennyire nincs így. És tudom, hogy nem számottevő a hatásom a világra, de nekem az is hihetetlen, ha pár barátnőmnek ugyanúgy kinyílik a szeme, mint nekem, ha néhány fiúhaverom elgondolkozik azon amit mondtam. Eddig sodródó voltam most cselekvő lettem (még ha kis méretekben is).

  10. Nadja
    – június 13, 2014-12:56 szerint:
    bajuszcic a pajtáspuszit értem, de a pajtásfal az mi? 🙂
    Igen ez a tartós kapcsolattal is jár, és az elején az adrenalin. Tudom én is.
    De lehet úgy hazajönni, hogy a másiknak úgy köszönsz, sziiiiiiia! vagy sza.
    Van a kettő között különbség

    Nem akarok senkit meggyőzni semmiről, csak ez az a téma, ami régóta foglalkoztat. Hogy mi a jobb, természetesen és szabadon megélni és átélni azt, hogy igen, itt van ez az ember, szeretek vele lenni, szeretem a szagát, jólesik vele a szex, de nem vagyok képes minden nap a hormonittasan a nyakába borulni és ezt elfogadom, vagy erőltessem meg magam, színleljek lelkesedést akkor is, ha épp nincs, hogy a fíling meglegyen?

    Nagyon erős párhuzamot érzek azzal az elvárással, ami a nőket sújtja, hogy fáradtan, munka után is vegyél csipkét és fergetegeseket szexelj, akkor is ha nincs kedved, mert így lesz a jó a párkapcsolatod. Aztán lehet, hogy tényleg így lesz jó, én nem tudom, mert nem próbáltam .

    • Devorah, ha legalább a minimálisnál egy KICSIT gyakrabban lenne ilyen impulzus (és én ráadásul törekszem rá, hogy legyen), akkor sokkal könnyebb lenne elviselni azokat az időszakokat, amikor nincs, mert lenne miből erőt meríteni.

      Amúgy jó a párhuzam szerintem.

      • Ha ezt megbeszélés tárgyává tennétek, az nem segítene? Olyan jókat mesélsz a férjedről, ha megkérnéd rá, biztosan tenne az elégedettségedért. Lehet, hogy abban a tudatban van, hogy ha eddig jó volt így, akkor most is jó. Bár tudom, hogy tök gáz erről beszélni, szeretitek egymást, jó a kapcsolatotok és akkor előállni azzal, hogy figyelj haver, hiányzik a szenvedély, csináljuk már máshogy mint eddig. De szerintem elő lehet állni, mindkettőtök elégedettsége fontos.

        • Ide illesztettem be, de nem csak neked, devorahlev

          Egy jó példa a változatosság bíztosítására,és új szenvedélyek felébresztésére amit a nagyon találékony,feminista hajlamú kolleganőm csinált.
          20 éves házassági évfordulójukon a menyasszonyi ruhájában várta haza az urát. Mivel az későn érkezett ,mert nem volt a városban az asszony elaludt várakozás közben.
          Mikor megérkezett a férj és látta az asszonyt nagyon megijedt,sőt megrémült. Kérdezgette az asszonyt,hogy mi történt vele. Szinte infarktust kapott.

          Kell egy kis változatosság.Mondom.

          • képviselőné, nekem pl nem volt menyasszonyi ruhám, sem lagzim.
            Amugy is írtóztam a nagy felhajtástól, főleg ha én lennék a középpontja. Volt olyan jóakaró megjegyzés, hogy egy kicsit lilás kellene legyen a ruhám…
            Gondoltam-ezeknek csináljak lagzit? Nem lettem volna képes.

            • Jogos! 😀 Én egyetlen olyan esküvőn voltam eddig, amit valóban élvezett a menyasszony, boldogan repkedett ide-oda, táncikált, énekelt a mikrofonba, ünnepeltette magát, fesztelenül viselkedett, mint ahogy egyébként szokott. Azt hiszem, ő megértette a lakodalom valódi lényegét 🙂 Imádom a csajt. Igaz, csak a szűk család és a legfontosabb barátok voltak meghívva. A többin legtöbbször olyan fejjel ülte végig az ifjú pár a lagzit, mint ha két számmal kisebb cipő lett volna rajtuk.

            • Nekem ott lóg a szekrényben a csini, burdából anyósom által varrt kiskosztüm, amiben annak idején férjhez mentem; kicsit kifogytam belőle, de dolgozom rajta, hogy újra jó legyen 🙂 be lehet festeni, finom gyapjúzsorzsett, jó lesz az még falura, kabát alá!

            • en direkt bereltem ruhat, remelhetoleg csak egyszer hordom az eletben, akkor meg minek tartsam meg. en szuperul ereztem magam az eskuvomon. a ferjem is.

        • en alltam mar igy elo. amikor megtetszett valaki, aki nem a ferjem volt. akkor szoltam a ferjemnek hogy vagy erezteti velem hogy nonek nez, es elvisz randira es csillan a szeme, vagy masnal fogom keresni mindezt. azonnal osszekapta magat.

          • Tök jó, hogy ezt meg tudtátok beszélni.

            Én nem vagyok ilyen rendes ember, ha rámszólna a férjem, hogy csillogjon a szemem, és éreztessem vele, hogy kívánom, meg mekkora hím, különben másnál fogja keresni, akkor először kurvára megsértődnék, majd beszarnék, és szorongva tennék a kedvére. De ez én vagyok, és vsz még nem elég érett ehhez.

            • nalunk ugy reagalt hogy elgondolkozott, tisztazta hogy nem csaltam meg, elmondtam hogy nem a masik ferfi tetszik, hanem a sajat kapcsoaltombol hianyzik hogy nonek nezzen es nagyon orulnek ha tole kapnam meg es nem kellene mashol keresnem, azert is szolok neki. elvitt randizni, probaltuk is ugy mintha idegenek lennenk, de elrohogtuk. de az hogy elmondhattam neki amit erzek, hogy lattam hogy probalkozik es fontos neki hogy jol erezzem magam, mar onmagaban sokkal jobba tette a helyzetet. es nem vartam el hogy kitalalja mit akarok, hanem elmondtam hogy dicserjen meg ha szep ruha van rajtam, ereztesse velem ha szexinek talal, stb, stb.. ez az elso gyerekunk szuletese utani idoszakban volt, amikor a gyerek 1 eves koruli lett, en meg kitehettem a labam otthonrol,suliba kezdtem jarni es rajottem hogy letezik vilag a lakas ajtomon kivul is.

    • Nagyon érdekes, amiket fentebb írtok, és amellett, hogy most megint nagyon depis vagyok, ilyen problémám, mint nektek, nekem is van, és hasonló tapasztalataim is vannak, de csak az utóbbi egy évben, mióta sokat dolgozok. Úgy érzem, hogy teljesen ki vagyok hajtva, és egyszerűen nincs energiám a testiségre sem.

      Nálam a szárnyaló szerelem korszaka kb. 8 évig tartott – Arita nehezen kap szárnyra, de utána tovább bírja fent, mint akármelyik Boeing – és igazából megkönnyebbülés volt egy kicsit az érzelmek intenzitásának csökkenése, mert az néha elég durva volt, mintha non-stop be lettem volna drogozva. Az utána jövő időszak tök jó volt, kicsit nyugodtabb, biztosabb, de mostanában nagyon megsínylem azt, hogy alig vagyunk együtt, azt is csak este, már zombiként. Nagyon kevés az együtt töltött hasznos idő, és ennek hiányában kevés dolgot csinálunk együtt. Nincsenek spontán beszélgetések, együttlétek, csak szoros időkeretben, amikor meg fáradtak vagyunk… A szerencse, hogy egyáltalán nem vagyok nyomás alatt, a férjem nem követelőzik, inkább aggódik értem és sajnál, hogy ennyire túl vagyok terhelve – de ez így akkor sem jó, hosszú távon meg pláne nem.

      • Mikor olvastam a Vágy csendjét, én rommá törtem, pedig nem is vagyok házas. (Legalább az lennék! akkor a társadalom elismerne, mint “aki kellett valakinek”) És igazság van a fenti hozzászólásokban (devorah?): nem a házasság, hanem a “biztos” adja ezt szerintem. Van olyan, aki két hét után eléri ezt a fázist. Nálunk ez volt és nem tudom, de egyáltalán, hogy ez a rendszer vagy személyiség vagy szándék.
        Valahol alul van ez a sunyi sejtésem, hogy azzal, hogy feministultak a nők, csak jogot adtak a férfiaknak, hogy ne kelljen őket elvenni: “felelősség nélküli”, “egyenlő” párkapcsolatban lehessen a kanapén tököt vakargatni.
        Nem marad más, mint másra kacsintgatni és sóvárogva lesni mások visszajelzését, mások (egyvalaki!) egy pillantásától otthon is ragyogva mosogatni. (De nem ez van a rendszerszintű szeretőtartásban is??)
        Amiért ezt pont ideírtam, az a nyolc évig tartó szárnyaló szerelem! Én azzal már a sírig is kihúznám.

        • Nem értem, hogyan jön a feminizmus ahhoz, hogy házasság nélkül vakargathatják a töküket a kanapén? Hát egy valóban feminista nő mellett erre aligha van lehetőségük, ha meg egyedül maradnak, akkor vakargathatják, de attól még nem lesz mit enni, meg tiszta ruha (mondjuk ez pont a bajuk).

          • Én inkább azt kérdezném, hogy mit javít a helyzeten a házasságban vakargatják töküket a kanapén?
            Szerintem inkább a tökvakarás a gond, nem az hogy házasságban, vagy anélkül.

            • Tény, hogy én még nem voltam házas, ezért lehet, hogy tévhitben vagyok. De úgy gondolom, hogy azért a férfiaknak nem csak jogokat jelent a házasság, hanem valamennyire felelősséget. Vagy legalábbis valamiért kényelmetlen is – legalábbis egy részének – a házasság. Nem véletlenül szól a hollywoodi filmek fele arról, hogy hogyan vetesse el magát az ember lánya.

          • Igen, csiszolhatnék még a stílusomon. A “feministulást” onnan nézve mondom, ahol az “emancipuncit” is használják, ahol azt hiszik, hogy eljött már az igaz egyenlőség és nem is értik, miért sírnak még mindig a nők, pedig már azt csinálnak amit akarnak. A tökvakargatás pedig nem csak a házimunkára vonatkozik, hanem a másikra figyelésre, a kapcsolatra, az ott levésre.

    • Nekem sem a sex gyakoriságával, sem a minőségével nincsen problémám. Hanem ami körülötte van. Amikor például mondtam, h előtte jókat beszélgettünk régen, erre azt volt a válasz, hogy nem lehet mindig filozofálni, meg a kvantummechanikáról beszélgetni. Én ezt nagyon gúnyosnak éreztem, mert nem erről van szó. Hanem arról, hogy x év után a férfiak agya, fantáziája kiürül, az enyém pedig nem. Én falom az új dolgokat, olvasok, érdeklődök. És ezt próbálom megosztani a párommal, lelkesedem új dolgokért.
      Nem akarom mindig lerohanni, inkább örülnék, ha ő lenne kicsit aktívabb. Hogy ne mindig ugyanaz a forgatókönyv szerint történjen a sex, a mindennapok.
      Nekem egy tartalmas beszélgetés is a párommal fel tudja dobni a napomat, és mindig felcsillan a szemem, ha elkezd valami másról beszélni, aztán 3 mondat múlva abbahagyja. Nekem a tartalmasabb, minőségi beszélgetések hiányoznak legfőképpen. Hogy legyenek ötletei, hogy lépjen ki a hétköznapiságból.
      Valamint ezek a hétköznapi, operatív dolgok, annyira természetesnek tartja, hogy vegyek neki ezt-azt-amazt. Nem érdekel!
      Intézze el magának, nem az anyja vagyok! Nem akarok állandóan arról társalkodni, hogy mit együnk, van e itthon ez meg az. De arra már nincs igénye, ötlete, hogy izgalmas témákat felhozzon. Nem érti, hogy ember vagyok és nem egy háztartási-szervező, gondoskodó robot, vagy csak egy biológiai lény, akinek elég, hogy van hol aludnia, ennie és még szeretik is azért. Ez mind tök jó, csak tovább kellene erről a szintről lépni.

      • Értelek. Valószínűleg azért látom másképpen ezeket a dolgokat, mert nálunk ezek a dolgok inkább fordítva voltak..
        Amíg a férjem nem dolgozott munkahelyen, addig neki volt nagyobb igénye arra, hogy elszállva filozofáljunk, mint a kapcsolatunk elején, én meg sokszor inkább beszéltem volna az operatív dolgokról, mint a hétvégi kaja, mint hermeneutikáról. Ez nyilván nem követendő példa, de együtt élünk két éve, ebből több mint egy évet teljesen egymásra cuppanva töltöttünk, elég jól ismerem, és ciki, nem ciki, nincs annyira kedvem leülni egymással szemben és órákon át dumálni. (Most, hogy ő is kidől estére, már teljesen ért)
        Gondolom nem vagyok azzal egyedül, hogy gyertyafényben világmegváltani sokkal izgalmasabb egy felfedezésre váró félismeretlennel, mint azzal, akinek ismered a reggeli pisilés utáni pöcsigazító rutinmozdulatát. Tökre szeretem azt a mozdulatot, szeretem a férjem, de a erotikával átfűtött kíváncsiságot nem lehet eljátszani.
        Nekem, nekünk a beszélgetések, az izgalmas villanások, felismerések a másikból inkább spontán,egy könyv, egy hír egy film után kaja közben, mosogatás közben jönnek és órákat tudunk róla beszélni (meg jól összevitatkozni). Hihetetlenül értékesnek és izgalmasnak tartom ezeket az alkalmakat, ugyanúgy mint a spontán jött kölcsönös megkívánásokat.
        Nem akarok kiábrándultnak tűnni, de nem hiszek a szándékos kapcsolatjavító romantikában, kb úgy vagyok vele, mint a házasságmentő wellnessel.

        • Ahogy Adél mondta, lehet nekem vannak túl nagy igényeim. 🙂
          Nincs hatalmas probléma, nem is ezért írtam. Ebben egy kicsit mások az igényeink. Aztán ehhez kell alkalmazkodni a hétköznapokban. 🙂

          “Nem akarok kiábrándultnak tűnni, de nem hiszek a szándékos kapcsolatjavító romantikában, kb úgy vagyok vele, mint a házasságmentő wellnessel.”
          Szerencse még itt nem tartunk. 🙂

          • Ilyet mondtam volna??? Hogy neked nagyok az igényeim? Vagy nekem nagyok? Néha azt gondolom, nekem valami brutálisan nagyok 🙂
            Amúgy meg nyilván egyszerre írtuk a kommentünket 🙂

            • Igen egyszer írtad valahol, h neked nagyok.
              De ezek szerint nekem is. 😀
              Mi a faszt akarok, tartalmas beszélgetéseket a hétköznapokon is áá, havonta csak 1 nap legyen unott. Jaj micsoda igények.
              Amúgy a fáradtságot megértem, én is voltam az, de én akkor is tudok társalogni, és nem kell órákat. Akkor is érdeklődök a másik iránt. És ha túl vagyok rajta, jönnek az ötletek, hogy majd hova menjünk, mit csináljunk, stb.
              És a sexben is tudok újat mutatni. 🙂 Na abbahagyom már.

            • Éva persze, hogy nem kell mindent a másiktól várni. Én vagyok az a fél, aki többet jár el otthonról, találkozgat másokkal, bulizik. És ő pedig ezt kicsit rossz szemmel nézi, mondhatnám féltékeny.
              Szóval nem könnyű. Ezt meg is mondtam neki, szükségem van arra, hogy eljárjak a barátaimmal, és ő emiatt nem kerül hátrébb a sorban. Volt egy szigorúbb beszélgetésünk emiatt, és nagyon tapintatosan próbáltam vele ezt megértetni.
              Mert ő szeret velem lenni, otthon, ami tényleg jó, de ahogy írtam, nekem szükségem van más impulzusokra. Na és akkor ezt tegyem úgy, hogy ő ne érezze elhanyagolva magát. Hogy én másokkal vagyok, bulizunk, ő meg egyedül otthon. Egyébként semmi komoly probléma nincsen kettőnk között, csak mivel felmerült ez a téma, én is leírtam, hogy sajnos van ilyen. Ezt össze kell hangolni.
              És amit bajuszcic írt, teljesen megértem. Nekem is kicsit terelgetnem kell az embert.

              • Nem tudom… Mi van olyankor, ha már baromira nincs kedved terelgetni senkit. Basszus, nekem lassan felnőtt gyerekeim vannak, meg neveltem egy férfit is évekig! Hadd ne már! Hadd ne kezdjem már minden kapcsolatomban elölről? Hol van (vagy van- e) olyan pasi, aki érzi, akarja, akivel tudsz úgy rezdülni, összefeszülni, ahogy neked otthonos? Aki mellett nem kell magyarázni, sőt, magyarázkodni (és természetesen nagyon tapintatosan, mert jaj, meg ne sértsd a lelkecskéjét, amiért nem ízlik, hogy önös érdekből törekszik az elszigetelésedre). Hát van- e felnőtt, érzékeny, érzelmileg intelligens férfi ezen a világon? Hogy végre ne kellene már cseszekedőnek, vagy anyukának, vagy ráhagyónak lenni, hanem lehetne az ember az, aki, és az úgy pont érthető lenne a másiknak.
                Néha komolyan abszurd, hogy milyen semmiket kell elmondani lassan és tagoltan: Ez azért fáj nekem, mert ha így viselkedsz, akkor én azt érzem, hogy nem veszel komolyan. Ha duzzogsz, mert a barátaimmal találkozom, akkor meg úgy érzem, hogy a tulajdonod vagyok, aki arra van kitalálva, hogy a te magányodat enyhítse, miközben saját társas kapcsolatait áldozz fel. Ez pedig avítt és önző, gyermeteg viselkedés. De jaj, ugye nem sértődsz meg, hogy szeretnék saját elfoglaltságot és nem a te szórakoztatásodnak szentelem magam?
                Most komolyan… Ilyeneket kell magyarázni?

            • Adél teljesen megértelek és egyet értek abban , amit írsz. Egyébként egyik bejegyzésnél kérdeztem valamit tőled, de sajnos már nem emlékszem melyikben és nem tudtam visszakeresni. A férjeddel kapcsolatosan. De persze nem kell válaszolnod. Bocs ha ez túl bizalmas volt.

              Nálam még ezek a beszélgetések beleférnek, nekem ez még nem annyira terhes. Működik a kapcsolatunk, kisebb zökkenők vannak csak benne. Illetve nem is zökkenők, hanem amit említettünk, hogy hát ezek a MI igényeink. Nem lehetünk tökéletesen egyformák, nem is lenne jó. Szerencsére jó fej, de vannak ilyen érzékenyebb időszakai, ill. amikor bizonyos dolgokat felvesz.
              Én elfogadtam, hogy kicsit más a habitusunk. Én mozgékonyabb vagyok, jobban szeretek elmenni, ő inkább itthonra hívja a haverjait, amit én annyira nem szeretek. Eddig sikerült összehangolni, és ő is tudja kezelni. Csak most volt kisebb kiakadása, de ahogy írtam előbb, sikerült megbeszélnünk.

              Én kívánom neked, hogy csak annyi kompromisszumot keljen meghoznod, mint nekem. Nem mondom, hogy néha nem akadok ki én is. De még tudunk egymásnak örülni, van szeretet, figyelmesség.

              ” Hát van- e felnőtt, érzékeny, érzelmileg intelligens férfi ezen a világon? Hogy végre ne kellene már cseszekedőnek, vagy anyukának, vagy ráhagyónak lenni, hanem lehetne az ember az, aki, és az úgy pont érthető lenne a másiknak.”
              Erre mit mondjak? 🙂 Kitartás!

              • Nem bántottalak, remélem. A cinizmusom nem neked szólt. Én neveltem a férjem sokáig. Ő most végtelenül szomorú és csalódott. Ki is mondta, hogy ő azt gondolta, ha dolgozik, akkor minden rendben lesz. Neki az a dolga. Kiver a víz, ha arra gondolok, nekem közben milyen szerepet szánt. És hogy erről miért nem lehetett soha beszélni? Miért nem lehetett másfele kormányozni a hajót? Vagy hamarabb kiszállni?

                No, csak arra gondolok, hogy mikor azt írod, kívánod, hogy csak annyi kompromisszumot kelljen kötnöm, mint neked, akkor én arra gondolok, mennyi nő boldog lenne, ha csak annyi kompromisszumot kellene kötnie, mint nekem. Aztán legyintek rá: Én ennyit bírok. Én máshogy rezdülök és ma már egészen máshogy képzelem a párkapcsolatot, mit valaha. Ám lehet, hogy én magam is alkalmatlan vagyok arra, amire vágyok. Néha ez is eszembe jut. Mihez is kezdenék, ha egyszer csak elkezdene minden úgy működni, ahogy az jó, és nekem nem volna okom figyelni, bizalmatlankodni, kis nyomoraimat rejtegetni? Mi lenne, ha egyszer csak el kellene kezdeni AZT érezni, amiről lassan már azt se tudom, micsoda, de mindenesetre halálosan félelmetesnek gondolom. 🙂

                A férjemmel kapcsolatos kérdésedre nem emlékszem. Lehet, én se találtam meg.

            • Adél, Nadja:
              Én már rájöttem: az a baj, hogy okosak és érzékenyek vagyunk. Kicsit lennénk gyengébbek, butuskábbak, igénytelenebbek, máris szépnek látnánk a világot. Velünk van a baj, ez egyértelmű. Egyébként én is elgondolkodtam, hogy most, mikor a férjem már beletesz apait-anyait a családi energiaközpontba, dolgozik itthon és a munkahelyén, elérte az elvárható minimumot és egy kicsit még túl is szaladt, miért nem örülök. Hát azért, mert a minimumnál talán jobb is lehetne. És mi lenne, ha még szaladna egy kicsit? Akkor elégedett lennék? Akkor tudnék hátradőlni, vagy még mindig azt nézném, hogy mi hiányzik? Fogós, ravasz kérdések ezek, és önvizsgálatra késztetnek.

              • Meg hogy eddigre már el is ég az ember. Nekem tök fura pl, hogy mikor kiürült a házasság és azt mondtam, elég már, akkor ő még mindig azt gondolta, hogy egy kicsit megtapasztgatjuk, kicsit leveszünk a válláról és akkor majd minden visszaváltozik. De ez nem így működik. Enyhülhet a harag, a kétségbeesés, de az érzelmek nem megvehetők. Ez nem így működik. És valahogy azt hiszik, hogy de.Aztán csalódik.
                Néha találkozok nagyszerű ffiakkal. Mesélnek és ámulok, hogy te jó isten, ha nekem jutott volna valami ilyen élet! Hogy ez a gyerekét mennyire, és a háztartásban, a neje meg lovagolni jár és kiállítása van és a pasi időnként nem ér rá, mert a gyerekét viszi fogszabályozásra (Ó te úristen, már attól beleszeretek, hogy ezt leírom!). És ezek a pasik is elmondják, hogy a házasság tönkre ment. Ő megtette, ott volt, csinálta, és mégis kihűlt, vége van. Sértődöttek. Mi az, hogy belőlük kiszerettek? Mi az, hogy ők nem kellenek? Én meg nézek ilyenkor, hogy vajon ki és mikor adta nekik írásba, hogy a jó fiúknak jár az örök szeretés? Még akkor is elmúlhat a szerelem, ha valaki megteszi, amit megtehet. Főleg elmúlhat, ha előtte, a nagy teperés előtt már mindent eljátszott valaki. Mit akar újra felépíteni? Talán felépíthet egy elviselhető együtt maradást, no, de szeretést? Ugyan. És ők tényleg azt hiszik, hogy ez ennyi. Megveszem pénzzel, jófejséggel a kapcsolatot és kész. Ha eljátszották, visszaveszik. Kész.
                És igen, tudom, hogy sok nőnek elég. Tudom, hogy én vagyok a hülye. A magam életét bonyolítom túl.

              • Meg még az is van gyongyi (nálam legalábbis), ami fentebb már szóba került, de akkor csupán a szex kapcsán. Hogy mikor az ember szól, mit hogy kellene, mire vágyik, akkor amolyan nyögvenyelősen elkezd működni. Én emlékszem a családi kirándulásokra, mikor loholtunk a férjem után, aki csupán miattunk jött el. Az ebédfőzés, ami után illendő volt nagyon nagyon hálásnak és szexisnek lenni. Valami működni kezd, de közben úgy érzi magát az ember, mintha megerőszakolná a másikat, s ezért- mert ő most már ÉRTEM a minimumot elkezdte hozni- nekem tényleg nagyon bájosnak és engedelmesnek illik lenni. Mer miafaszt akarok még?
                Emiatt szoktam vinnyogni, hogy nem, nem akarok szólni, szarakodni többé. Vagy működik, vagy nem. Többnyire nem. Mondjuk szólok kétszer, utána már nem. Igen, túl sokat várok el. A kettő szólás még soha nem volt elég. Pedig minden kérés a minimumra irányul.

            • Jaj, Adél, mindig rálépsz a tyúkszememre. Igen, az eljátszom-visszaveszem. Ebben vagyok. És nem érti, hogy miért nem tudok továbblépni. Miért nem tudom azt nézni, amit most csinál. Azért, mert az évekig tartó szart nem lehet végképp eltörölni. De hogy miért nem tudok megbocsátani. Még az is lehet, hogy tudok, csak sokáig tart.

              • És mi van utána? Szeretés? Nekem ez a kettő annyira más bugyor. Mi van, ha megbocsátasz? Ő mit képzel azutánra? Sztem a megbocsátás az egy történet vége, ami nem feltétlen szül újabb történetet. Megbocsátottam. Kész. Ha pedig ez a motiváció, akkor félő, hogy ami most van, az leginkább kampányjellegű tevékenység, ami a megbocsátásra irányul, nem pedig egy mostantól evidens tendencia. Ez már eleve gyanús, ugyebár.

                • “félő, hogy ami most van, az leginkább kampányjellegű tevékenység, ami a megbocsátásra irányul”
                  Nem belátás, csak megfelelés.

                • Időleges megfelelés. Addig, amíg a rend visszaáll, a nő lenyugszik. Ilyet nem lehet hosszútávon. Ha valakinek alap viselkedésformái vannak, az nem változhat meg “csak úgy”. Ilyen nincs. Soha többé pofon nincs. Mostantól mindig én mosogatok nincs. Holnaptól minden héten vacsorázni megyünk és jól is érezzük magunkat nincs. Hát könyörgöm, ilyen nincs! Ha alapból nem volt ez igénye valakinek, akkor ez számára erőszak. Önmagam megerőszakolása. Nem képes hosszútávon fenntartani, mert nem önmagából fakad, ezért aztán amint a körülmények enyhülnek, megindul a visszarendeződés is.

                • Persze, a megfelelés célja az állapot fenntartása, a korábbi, kedvező állapothoz való visszatérés, éppen nem a változtatás.

            • Adél, Gyöngyi annyi gondolatot felébresztettetek bennem.
              Aki nincs hasonló helyzetben, valószínű nem is érzi át ezt.
              De az Éva mondatára nem is az a valódi válaszom, amit korábban írtam.
              Mert én nem a páromtól várok el mindent, hogy ő az én összes igényemet kielégítse.
              Hanem számomra az ő jelleme, egyénisége kicsit unalmas. És nekem ez a problémám, hogy így 9 év, 5 év együttélés után erre a felismerésre jutottam. Nagyon sok minden jól működik, szeretjük egymást, sokszor tud kedves, aranyos, figyelmes lenni. De van, hogy nem ilyen, van hogy lökdösni kell, megmagyarázni, és ez baromi fárasztó.
              Ahogy Adél írta, igazat adok, miért kell elmagyarázni, rugdosni. Miért nem olyan alapvetően? Miért nem jön rá magától?

              Nektek pedig ott vannak a gyerekek is, ami nekem csak a mostohagyerekek. Ti sokkal több évet húztatok le a férjetek mellett, mint én. Nekem még van az a pont, hogy a jó irányba, hangulatba, lelkiállapotba tudok visszabillenni, mert nincs annyi sérelem, mint nálatok. És még kapok gesztusokat, odafigyelést.
              Én baromira becsülöm, hogy ezt az egészet végigcsináltátok és ilyen emberek tudtatok még mindig maradni. Miközben valaki folyamatosan elszívta az energiátokat, életkedveteket. Nekem a volt párom volt ilyen, és sikerült abból a kapcsolatból kiszállnom. Tehát érzem, tudom, miben vagytok benne.

              Egyébként mindkettőtöknek a válásról írtam, kérdeztem, egyik bejegyzésben, de sajnos nem tudtam visszanézni, hogy mit válaszoltatok.

        • Devorahlev!
          A rajongód lettem. Ezen 20 perce röhögök. Annyira ott van.
          “Gondolom nem vagyok azzal egyedül, hogy gyertyafényben világmegváltani sokkal izgalmasabb egy felfedezésre váró félismeretlennel, mint azzal, akinek ismered a reggeli pisilés utáni pöcsigazító rutinmozdulatát.”

      • Meg ahogy teljesen nyilvánvaló nekik, hogy akkor végeztél a felsepréssel és jöhet a szex. És hogy van az, hogy nem állsz készen? Miért nem? A férjed, ergo egyértelmű, hogy kívánod. Lám, ő is kíván téged. Na, jó, kicsit megpiszkál, hogy jobban csússzál, de miafaszér nem tudsz kikapcsolni? Engedd el magad, élvezd, örülj! Ez a nap fénypontja, hát nem érted?

      • egy viszonylag jobb időszakban attól borultam ki egyetlen pillanat alatt, mikor spontán szex után megkérdezte, hogy akkor mi lesz a finom ebéd????? hülye meg azért voltam, mert kiborulás helyett csak meg kellett volna kérdezni, hogy hát mit főzöl, drágám. viszont egy ilyen kérdés nem fért bele a saját ketrecembe, úgyhogy könnyes szemmel főzni kezdtem. ő meg azóta sme tudja, mi a baj velem.

        • Hát basszus nekem is volt ilyen, csak nekünk munka után a küszöböt átlépve még az én lakásomban, összeköltözésünk legelején. Én is annyira felhúztam magamat, hogy migrénem is lett. Ennek következtében valamit motyogtam, hogy csinálj magadnak valamit,de annyira fáradt és ideges voltam, hogy nem tudtam neki ott, akkor elmagyarázni. Ez több évembe került, most már érti kb 90%-osan.

      • “Amikor például mondtam, h előtte jókat beszélgettünk régen, erre azt volt a válasz, hogy nem lehet mindig filozofálni, meg a kvantummechanikáról beszélgetni.”
        Én erre azt kaptam válaszul, hogy igazán tehetnénk ezt a szex után, amikor kicsit lecsillapodik. Igaz, mi nem élünk együtt.
        Nekem viszont épp ezért van a bemelegítő beszélgetésre igen nagy szükségem, hogy ne csak a vágya tárgyának érezzem magam.
        Az udvarlási fázisban persze tudják hozni a színvonalat, Grimm mesébe illően, le sem lehet lőni olyankor. Mi vagyunk biztosan túl lelkisek, érzékenyek, földtől elrugaszkodottak.

        • Tudják a színvonalat – de nem igénylik. Udvarlásból kell, nem a pasiknak. akkor nekik mi kell? Azért csodálkozom, mert az én barátaim nem a haverjaikkal sörözgetnek, hanem a párjaikkal (akinek van) együtt értelmes társalgásokat, szép helyen túrázásokat, kulturális események látogatását meg hasonlókat folytatnak (de hülye mondat, azért se fogalmazom át). Persze, vannak olyan programok, ahova a pár nélkül mennek (mentem, megyek, akkor is, ha van párom), de a közös, érdekes programok, nagy beszélgetések akkor is alap az ismerőseim körében, kettesben és társaságban is.

  11. Nekem ez a blog ajándék.
    Pláne azért, mert teljesen véletlenül jutottam ide.
    Rendszerbe foglalja azt, amitől kínlódtam egész életemben, csak nem tudtam, hogy mi az.
    Meg nekem olyan is, mint egy novelláskötet, azért olvasom, mert jól van megírva, és egyszerűen jó olvasni.
    Az, meg, hogy valaki letette a terheit, az nem azt jelenti, hogy akár visszanézve ne akarná megérteni a folyamatokat.

  12. Ez a bejegyzés adta az utolsó löketet, hogy kommenteljek. 1,5 éve olvasom a blogot és hogy mennyire lehetek hálás azt nehéz kifejezni. Rövid bemutatkozàs: 26 éves múltam, főiskola kezdete óta részben függetlenül élek, a befejezése után teljesen. A blognak köszönhetem, hogy látom és àtlàtom a “rendszer” problémàit, hogy egy 80%-ban férfiak uralta területen az elmúlt egy évben vezetői pozícióba kerültem, mert megerősödött az önbecsülèsem. Sokan írtátok, hogy bár fiatalabb korotokban olvashattàtok volna ezt a blogot. Nemcsak hiszem hanem tudom is, hogy ez egy olyan érték, amit ki kell használnom. Bajuszcic, ha olvasod ezt a kommentet: A hitvesednek írt levél óta, még mindig váratlanul eszembe jut és érzem, hogy fáj a szám belül. Egy éve még bántalmazó kapcsolatban éltem (testi bántalmazàsig nem fajult), elolvastam a Hétköznapi hímsovinizmust is és nagyon nyüszögött legbelül, de nem tudtam elhagyni és ő tűnt el. Úgy, hogy egyszercsak nem vette fel többè a telefont. Majd pár hónap múlva írt egy smst, hogy új barátnője van. Hiányzik. Mégiscsak kieresztem a szelepet és ki is oltom.

  13. szeretek itt lenni a blogon. szeretem az irasokat, es a hozzaszolasokat. szeretem hogy itt ki lehet mondani, meg lehet beszelni, szeretem a sokfele nezopontot, az uj temakat, azt hogy jar az agyam es okos dolgokat tanulok, rajovok erre-arra. nekem a hozzaszolasok legalabb annyira fontosak mint az indito iras.

  14. Én is szeretek itt lenni. A színvonalas írások és Éva intellektuális humora és szintén az a rengeteg hasznos, érdekes hozzászólás, ami elgondolkodtatott és megerősített a saját értékrendemben, felfogásomban.

  15. Szia Éva!Szerettem volna ehhez a bejegyzéshez gyongyi77- június 13, 2014-22:43 szerint:komment alá egy bemutatkozóval összevont hozzászólást írni, de visszadobta.Hosszú ideje már, hogy forgatom magamban, most végre rászántam magam, hogy írok. Ezt a bátortalan megnyilvánulásomat is meghiúsította a weboldal. Valamit rosszul csináltam?Bemásolom ide, amit szerettem volna megosztani veletek, (mert hát voltam olyan shy, hogy nem mertem egyenesen a weblapra, hanem először word-be) hátha érdemlegesnek és nem könnyűnek találtatik, de ha mégsem, akkor is köszönöm, hogy naponta írsz. Mosolygós napot!Szilvi “\”csak az olvassa — én szóltam\”” írta: > csak az olvassa posted: “Érdekes ez. Nem akarnám túlbecsülni a blog szerepét, de kaptam egy megdöbbentő levelet. Kit a teljes széteséstől, kit meg éppen a válástól tart vissza, hogy itt a blogon olvas, ír, visszajelzést kap, terhet tesz le. Jó itt. Sorstársakra lelni, átgondol”

  16. Nekem a blog volt a harckatalizátor. Volt addig is bajom, már akkor, amikor terhes voltam. Hogy nem fogom egyedül bírni! Ha itt lesz a gyerek, nem fogom bírni!
    És hogy kétségbeestem néhányszor, és beszéltem is erről a férjemnek, hogy én leszek neki egyedül (???!!!!) itt! Nekem kell most már mindig gondoskodni róla!
    És akkor, amikor hazajöttünk a kórházból, már ki voltam akadva, hogy nemhogy felporszívózva, rendet rakva sincs! de akkor még épp leszartam.
    És akkor harc. Kb. fél éves volt a gyerek, amikor idetaláltam. És azóta keményen kiállok magamért.
    Mondtam neki, hogy elmegyek, ha nem változik semmi. Kétségbeesett. Változtat.
    De ehhez ő kell, és most már érti is, hogy ő kell. Mert én hiába kapálózok, ha ő beleszarik.
    Hálás vagyok érte. Nem tökéletes, és lehet, hogy másnak nem lenne jó ilyen, vagy ehhez hasonló kapcsolat. Nekem jó.

    • “És akkor, amikor hazajöttünk a kórházból, már ki voltam akadva, hogy nemhogy felporszívózva, rendet rakva sincs! ”
      Hogy ezt mennyire nem értik, istenem!
      Én mindig akkor kértem, amikor főiskolai előadáson voltam péntek, szombat egész nap és este 9-kor hazaestem hulla fáradtan és hasonló szitu fogadott.
      Fáradtan még jól fel is idegesítettem magamat. És nem értik!

      • Én ezen annyit gondolkoztam, huszonévesen is. Mikor végre kikerültem otthonról, budára koliba, annyira élveztem, hogy a magam ura vagyok. Ami annyit is jelentett, magamnak főzök, mosok, bevásárolok. Ez vele jár, de annyira jó volt mindezt magamért tenni, csak magamért.
        Sokan hordták fel a szülőktől a kaját, a legalja az volt, ahol anyuka néha feljárt a koliba takarítani. Na az “férfi” örök kölök marad.
        Szerintem mindenkinek kellene huszonévesen egy kicsit önállóan, egyedül élni, és aztán párkapcsolatba összeköltözni.
        És talán ez az, ami nyugatabbra jellemzőbb. A fiatalok, fiúk lányok elköltöznek 20 évesen, mert ki akarják próbálni. És mert megtehetik.

          • Ezért is írtam a mait, amin töröm egy ideje a fejem. Mármint hogy mégsincs így, amit feltételeztem, hogy a kikerülés a szülői fészekből a megoldás lenne, illetve hogy elindítaná az öngondoskodást. Történetesen a húgom példáját hoztam fel, de az csak megerősíti, főleg általatok is, hogy a felnőtté válás valahogy nem egyenlő az elköltözéssel. Mindegy fiú avagy lány.
            Én nem tudom megfejteni, min múlik ez.
            Annyi indokot kerestem, miért vagyok ilyen, hogy alakúlt ez nálam, pedig az is lehet, hogy annyi a válasz, hogy ilyen vagyok.
            Látod Eső, a 4 év szívás után szuper éveim jöttek. Igaz parizeren, vajaskenyeren, és nem bírok több rántottát enni, de a legkedvesebb “agglegény” éveim voltak.

            • Az egyetemi évek engem is teljesen felszabadítottak.
              Ez a jelenség ha többünknél előfordul bizonyítja,hogy nem velünk volt a baj, hanem a környezetünk volt korlátolt ahol nem érezhettük jól magunkat.

              • Csak nálam még mindig jelentkeznek hatásai, legalábbis arra is tudom visszavezetni. Erőssen kell koncentrálnom, hogy például egy-egy nevetés mikor átvonulok a szobán, ne vágja tönkre a napom. Ma már elébe megyek, rákérdezek, min nevetnek.
                De ez csak egy példa.
                Hogy vannak a fiaid? Küldjek rántotta receptet ala Normabontó? Elvétve tojást is tartalmaz.

                • Nyugi Normabontó
                  Ma is nevetség céltáblája vagyok a munkahelyemen is.
                  Vannak emberek akikre direkt rászállnak a többiek, mert tul finomak. A kolleganőm aki szeret gunyolódni egyben a legjobb barátnőm is a környezetemben, mert a piszok még okos is.
                  Jobb a rosszal mint a rossz nélkül.Veszekszünk is, meg dícsérjük is egymást. Ha valami gondolatom van csak vele osztom meg,mert tudom hogy mások alacsonyabban repülnek és nem értenek meg.
                  Megtanultam védekezni is, ha gúny,irónia ér és visszadobom a döglött macskát a szomszédba.

                  A fiaim fejlődnek Palacsintát sütöttek.
                  Kapnak elméleti, meg gyakorlati oktatást folyamatosan.
                  Én meg lazulok.
                  Tényleg elolvastattam velük amit írtál 🙂

                • “Ma is nevetség céltáblája vagyok a munkahelyemen is.”
                  Képzeld, tegnap felvettem azt az inget, amit 16 éve kaptam egy barátnömtöl. Tele firkákkal, feliratokkal, jópofa. Meglepetésemre itt senki sem nevetett. Aztán ki tudja, mögöttem?

                  “Én meg lazulok.”
                  Szuper!

                  “Kapnak elméleti, meg gyakorlati oktatást folyamatosan.”
                  Vizsga is lesz?

                  “Tényleg elolvastattam velük amit írtál :)”
                  Èrdekelne, mit szóltak!

                • Nevelhetők,érdeklődők szerencsére 🙂
                  Az a helyzet, hogy a férjem nem volt el otthonról, és az ételen kívül még a ruhatárával is az anyja törődött.
                  Részvétem neked ❤

                  Ezekkel a területekkel nem foglalkozott, ma sem érdeklődik igazán. (azert rantottat,meg plikkeslevest tud)
                  Ilyen téren gyakorolok rá nyomást,hogy vegye észre magát .Mit eszik,hogy öltözik vagy a házimunka persze….
                  Amugy szerencsére nem maradt gyerek.

                • “Részvétem neked <3"
                  Kösz, de rég volt, nagyon rég. Nem emlékszem, nem emlékezem. Elöször védekezésül, majd haragból, majd már én sem tudom. Eldobta életét, vele együtt engem is. A pszichológusom kérdezgetett utána, érzések, érzelmek után kutatott, megdöbbentünk mindketten, hogy nem bukkannak fel. Valahova nagyon mélyre elástam. Èn így éltem túl. Már jöhetnének, de hét lakat örzi, a kulcsokat meg elhajítottam.
                  Egyébként mostanában sokat gondolok rá, hogy mi lett volna ha, milyen ember lennék vajon, ha.
                  13 éves voltam, és akkor felfogtam, hogy minden nap egy ajándék. Sosem lehetek biztos abban, hogy bölcsibe fiamat leadva este látom még. Ezért minden nap nagyon örülök, hogy mégis.

                • A mi családunkban az apukám anyukája ment el (egy tüdőgyulladásban) amikor ő a kegnagyobb gyerek 7éves volt, a többi 3 kisebb.
                  Én ezt nagyon drámaian fogtam ,sajnáltam őt. A gyerekkora ,meg fiatalkora nagyon mostoha volt de felemelkedett és mi egy méltó életet élő, normális légkörű családban nőttünk fel.
                  Csak késői felnőttkoromban ébredtem rá,hogy én hiába szoronggtam apámért, mert nem tehettem az ő tragédiájáról.

                • “Csak késői felnőttkoromban ébredtem rá,hogy én hiába szorongtam apámért, mert nem tehettem az ő tragédiájáról.”
                  Nehéz értelmeznem. Ìgy értelmezem: A 7 éves apukádért szorongtál.
                  Ùgy értem, hogy mivel késöbb mert gyereket vállalni, így minden bizonnyal valahogy feldolgozta, tehát tényleg feleslegesen szorongtál érte.
                  Èn is túltettem magam valahogyan rajta. Igaz, nagyon nehezen szántam el magam a gyerekvállalásra, többek között ezért, féltem, hogy a fiam akármilyen oknál fogva félárvaként, vagy árvaként kell felnöjön. De ha nem szánom el magam, akkor meg se születik, ami végül a legnagyobb tragédia. Talán ezért vagyok nagyon apa, ezért ilyen görcsös, mert nem tudom, meddig lehetek vele.

                  A halál tragédiájával mindannyian találkozunk. Valaki hamar, valaki késöbb. Èn a mai napig ott legbelül összerezzenek, ha rokontól telefonhívást kapok. Szó szerint minden nap számolok vele.
                  Hogy mondjak valami közhelyet: A halál az élettel kezdödik.

                • Azt szerettem volna suggalni azzal hogy feleslegesen szoronggtam,hogy a helyzeten segíteni úgyse tudtam, pedig nekem is fájt. És a legjobb amit tehetek ha előre nézek. Ölellek.
                  ❤ ❤

                • Èrtem.
                  Azt én is egyböl fogtam akkor, hogy ez így végleges, és csak akkor élem túl, ha összeszorított foggal tolom a sulit. Valahogy abba menekültem ez elöl is. Ma már kérdésekért megyek vissza 20 évvel ezelöttre, magamat megnézni, hatásokat vizsgálni, és nem búslakodni.
                  Elöre nézek, de ezek a dolgok jönnek velem, és formáltak olyanná, amilyen vagyok, ahogy az élethez/halálhoz viszonyulok.

                • Köszönöm a részvétet, az együttérzést.
                  Annyit akartam mondani, hogy már olyan rég volt, 20 éve, hogy a részvéted jól esik, de majdnem értelmezhetetlen számomra. A mai Normabontónak már nincs rá szüksége, és nem azért írok róla ennyit, mert sajnálatra/együttérzésre vágyom, hanem mert sok a kérdés bennem, magamat illetöen is, és jelenleg ide térek vissza válaszokért, a tizenéves Normabontóhoz. Keresem azokat az eldobott kulcsokat is.

                  Szóval ha kell, küldhetek Normabontós rántotta recepteket. Tényleg sok van.
                  Gombás, szalámis, sonkás, hagymás, brokkolis, baconös, kukoricás, stb.

                • Nem tudtam szó nélkül tovább menni amikor olvastam.
                  Amugy en is visszaterek a gyerekkori enemhez józanul szemlélődni, mint kívülálló. Már nem azzal az érzelmi töltéssel ami akkor volt. Így sok dolog a helyére kerül bennem.

                  Persze küldjél Normabontó recepteket 🙂

                  Köszi
                  erikamate47@gmail.com

    • Bezony. Mikor az elsővel hazamentünk a kórházból, nem volt nagy rend, de tisztaság igen, apás szobában voltunk 3 napig, nem is volt otthon az uram, de próbálkozott. Második gyerekkel úgy várt, hogy beüzemelte a mózeskosarat és a mérleget is. Ennyit tanult két év alatt. Nagyon drukkolok nektek, hogy reményteljes legyen a változás!

    • Hát, nálunk se volt rendet rakva.
      Igaz, nagyon nem hibáztathatott érte, mert ott voltam az apás szobában, és én pelenkáztam a gyereket (többek között).

    • Kicsi ursa Én már 15 éve vesződöm.Sokszor kijön belőlem a sárkány.De nekem is jó.
      A blog is segít megbeszélni a bajokat.
      Amikor hazamentem a szülészetről engem is a semmi várt,és még sokszor ismétlődött ez az állapot mert többször elutaztam a szüleimhez. De mindig kivertem a hisztit és alakulgat….
      Tanulgatja az igényeimet.

  17. Már napok óta kikívánkozik belőlem a házimunkát illetően:
    Húgom panaszkodik folyvást, hogy az albiban nincs takarítva, meg elmosogatva maguk után, neki kell folyton emlékeztetnie a lakótársait, hogy nincs bejárónőjük, és a porcicák lassan hiúzok lesznek, aztán állatkerti belépőt is szedhetnek, ha nem tesznek valamit.
    3 csajszival lakik együtt. Csak érdekességképpen jegyeztem meg, nem vonok le belőle következtetést.

    • Mi négyen laktunk együtt egyetem alatt, ebből ketten takarítottunk rendszeresen,a többieket az öt év alatt nem sikerült rávenni. Tanulság? Nincs.

    • Nekem is voltak ugyanilyen lány lakótársaim. Soha nem takarítottak, a porszívót nagy néha használták, aztán azt mondták elromlott: persze, hogy nem ment, mivel belekövült a por a tisztítatlan porzsákba. A fürdőkád olyan mocskos volt, hogy csak papucsban lehetett beleállni, a bútorok, székek alatt több centi vastagságú volt a bolyhos porréteg. Amikor beköltöztem, ilyen állapotok voltak, de olcsó volt az albi, hát nem válogattam. Egyszer, mikor rajtam kívül mindenki hazament, kitakarítottam – több árnyalattal lettek világosabbak az ajtók, a fürdőkád és a mosdókagyló, a többiek alig ismertek rá.
      Ugyanilyen iszonyúan igénytelen volt a sógornőm, aki egy darabig velünk lakott: úgy kellett rászorítani arra, hogy a fürdőkádból kiszedjük a hajat magunk után, a tányérainkat elmossuk és alkalomadtán vécét is pucolunk. Lányok is lehetnek nagyon trehányak és ez még nem is mindig abból fakad, hogy otthon is kosz van, hát megszokták.

    • Semmi tanulság nincs. Laktam két lánnyal, az egyik házitündér volt, a másik hónapszámra elnézte, hogy takarítunk utána. Laktam egy meleg fiúval, aki egészségesen igényelte a takarítást, beosztottuk, jó volt.
      Laktam hetedmagammal (ez jelenti a 8 főt?) nyolcvan négyzetméteren, egy fiú volt, és nem ő volt a legigénytelenebb. Egyébiránt komoly rendszer szerint volt beosztva a házimunka: a lakásban töltött idő arányában. Itt ment minden, mint a karikacsapás. Az egyik pasim rendmániás volt, szín, hossz, és évszak szerint csoportosítva lógtak a ruhái. Egy másik csak a porszívózást ismerte el férfimunkának.
      Semmi logika, sokfélék az emberek.

  18. Kimondani és változtatni. Ezeket akarom. A blog szavakat és ötleteket ad hozzá. A döntés az enyém. A felelősség is.

    Igen, néha távozik a gőz. Így mégse robban fel a koponyám. Baj? Nézőpont kérdése. Ha valaki a robbanásra volt kíváncsi, annak baj, nekem jó.

    Kommenetlek, próbálgatom a szavaimat. Igen, laboratórium ez, kísérletezek. Aztán amikor helyzet van, előjön a pontos megfogalmazás. Olyankor nagyon hálás vagyok. A blognak is.

  19. ” az első gyereknek új holmikat KELL venni, ez a szokás és punktum.”
    Ez számomra érdekes. Nálunk meg majdnem kéretlenül is jött minden holmi, mert az a szokás.
    A baráti körünkben, akik tényleg baráti, évente jöttek a babák a 3 családnál. Lassan nem tudjuk, kinél mi van, mert a holmik is vándoroltak körbe-körbe.
    Leginkább a csecsemő hordozó, ringató, és egyéb holmik, persze ruhák is.
    Vicces megszervezni, hogy eljussanak a dolgok, tekintve 3 család 3 ország, de megoldjuk.
    Na velük tervezzük, hogy a nyaraltatás majd ugyanilyen vetésforgóban mehetne, ha már nagyobbak lesznek.
    És igen, a vészbúúknak ez lenne az előnye, hogy kiírod, valami kell, ne dobd el, és a másik meg odaadja, mert már inkább kidobná. A hátránya, mint ahogy te is írod, hogy mindig van, aki belepofázik.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s