— a bejegyzés (2012. július 10.) indulata a mamamin bizalmas és tágabb körben, 2012 június–júliusában történteknek, az ostobaság diadalának szól —
— már nem vagyok indulatos —
— de mamami sem —
László, kedves olvasóm, mert fiúk is vannak, és egyre többen, megihletett az egyik hozzászólásában. Egy sorra egy sor, ez frappáns műfajnak tűnik! Köszönöm hát, László. Egyik sem idézet, továbbra sem vet fel szerzői jogi problémákat, elmondom ismét, mert oly sokan megbántódtak: Bővebben…
fájdalmas, mérföldkőnek bizonyuló vallomás a gyerekkoromról, 2012 júliusából. én egy kicsit azt hittem, önkéntelenül persze, hogy mindenki ebben vagy ilyesmiben nőtt fel. mindenesetre most, hogy egy nagy fordításban vagyok, pontosan tudom, ki próféta, ki pátriárka, ki király, ki filiszte- és ki farizeus, meg azt is, milyen szókinccsel fordítsam a gyerekeknek szánt neoprotestáns vallásos dalocskákat, és ez jó érzés.
nem került be a könyvbe — kifelejtettem, de a kötetet nyitó önéletralyz című írás felidézi a lényeget
Keresztény családban nőttem fel. A szüleimet ugyanaz a lelkész eskette, aki engem és sok évvel később az unokaöcséimet keresztelte. Ma is tudom a zsoltárokat, sőt, azt is, kit támasztott fel Elizeus próféta, és van miről beszélgetnem a gyakorló protestáns ismerősökkel. A vallás a szüleim között számtalan konfliktusra szolgáltatott ürügyet: vallásháború tört ki. És ami még szörnyűbb volt: rettenetesen féltem a pokoltól.
A gyerekek az életünk közepei. Értük mindent! És rásegítenek a nagyik meg a szomszéd nénik is: szegény, biztos éhes! Jaj, meg ne fázzon! Cipő melegítse a lábát! Most aludnia kell!
Bővebben…
Az van, hogy nagyon szeretjük magunkat erkölcsösnek és jónak hinni. Közben megvan a véleményünk másokról, akiknek teljesen más a helyzetük. A levegőbe, elsőre, reflexből baromira szoktuk tudni, mi a baj és kinek mit kellene tennie.
Honnan vannak ezek a biztos vélemények? Szegény sorsú családokról? Prostituáltakról? Bántalmazott nőkről? Másokról, mindig másokról? Mindig azzal a biztonsággal: én nem vagyok, lehetek olyan, mint ő!
Sokszor hallottunk már például a családon belüli erőszakról, a tévé és az újságok kedvelik a témát, amíg ilyen egzotikus, az olvasóétól oly távoli helyzetként lehet tálalni, hogy vannak nők, akiket vernek, éheztetnek. Szörnyű! Mint jóérzésű nők, elítéljük mindezt. Az a szegény nő! Rokonszenvezünk vele.
Elképzeljük őt. Ül egy sarokban, sír. Zörren az ajtó, összerezzen. Férje elé teszi a vacsorát. Finomat főzött, surrannak a léptei. De akkor elbődül az a barom, mert sótlan a leves. És az asszony kap aznap is. Mindene sajog, amikor elcsitul a dúvad, bevonszolja a gyerekszobába a kék-zöld testét, betakargatja a felnyüszítő kicsit.
Szegény!
Aztán valahogy megtudjuk, hogy azért veri a férje, mert szeretője van. Hát akkor ne csodálkozzon!
Vagy a másikról, hogy felajánlottak neki egy üresen álló lakást a hetedikben, de ő nem megy. Nem akar. Ő… ööö… ő igen nagy jólétben élt eddig, és nem tudja elképzelni a párizsis kenyér, konvektoros fűtés, lichthofra néző ablak életmódot. Mi a háromszobás budai társasházi lakásból meg szeretnénk neki mondani, hogy csak legyen fontosabb a biztonsága, hát hogy gondolja? Aztán elmegy mégis, de nem oda, és három hónap múlva vissza.
És mi, laikus segítői, drukkerei meg vagyunk bántva. Visszament? Akkor biztos jó neki. Nem ismerjük azokat a kényszereket, az örökké két rossz közüli választásokat, és nem értjük, hogy ő, mert már itt tart, rendre miért a rosszabbikat választja.
Vagy előkerül a férj, és elmeséli azt, amit a nő nem mesélt el, hogy teljes legyen a kép: a nő minden este szapulja őt, veszekedést provokál. Mi is meglátogatjuk, látjuk, amint hazaér a rettegett férj. Csöndes, gondos, aktatáskás! De hát ez nem olyan! És a nő sem a sarokban retteg. Ja, akkor érthető! Az a szegény ember, talán igaztalanul vádolják?
Vannak, ugye, akik szerint a probléma nem létezik, csak nyavalygás, a nők fantazmagóriája, és igazából ők nyomják el a férfiakat. És van ez a jóindulatú csoport, amely olvas, figyel, és kialakulnak az elképzelései arról, cikkekből, filmekből, Egy ágyban az ellenséggel meg ilyenek, hogy milyen a bántalmazó és milyen a bántalmazott. Aztán csalódott: neki fekete-fehér történetet kell, az illene az értékrendjébe. Ha nem teljesíted be kétdimenziós várakozásaimat, akkor nem sajnállak.
Milyen rövid volt Zsanett szoknyája is. Változtat ez bármit azon, hogy senkit nem szabad bántani? Feljogosít-e bárkit is a folytatólagos, életvitelszerű erőszakoskodásra, hogy az asszony, tegyük fel, “idegesítő”, iszik, hűtlen?
Gyakorlott segítőként is belecsúszunk ebbe. Fontos, hogy megértsük: nem azért nem szabad verni, megalázni, érzelmileg kínozni a nőket, mert ők olyan hablelkűek. Ha én a svábhegyi otthonomban türelmetlen és rendetlen vagyok, mert az vagyok, akkor az elgyengített, porrá zúzott, vergődő nők milyenek legyenek? Ők is sokfélék eredetileg is, nem feltétlenül választanánk a barátnőinknek őket, de a durva hímsovinizmus és a bántalmazás hihetetlenül dezintegrál: depresszió, az önbecsülés hiánya, tehetetlenség, gyerekbántalmazás a végeredmény. Miközben mindenki, aki ezt nem élte át, azt várja tőle, hogy csak bírja, szépen, erős lélekkel, a gyerekeit védve. Hát nem bírja.
Ugyanígy: a szegényeknek nem azért jár munka, lakhatás, meleg étel, járda, mert ők annyira szorgalmasak, becsületesek, és ennél fogva megérdemelnék, hogy kapjanak esélyt. Azért jár nekik mindez, azaz járna egy valódi jogállamban, mert emberek.
És nem csak a becsületes, tévedésből bevitt polgárokat nem szabad megverni a rendőrségen, hanem senkit. Ha senkit nem szabad, engem se fognak. A tetovált visszaesőt sem szabad. Ez volna a jogállam, ez volna a mindenkire vonatkozó méltóság.
Mi meg árnyaljuk már egy kicsit a képet, és ne csak a tökéletes áldozatokkal rokonszenvezzünk. Sokféle ember van, ne a saját sztereotípiáinkra figyeljünk, hanem rájuk, hogy mit mesélnének, mit szeretnének.
2012-ben írtam, a legnagyobb gyerekem alsó tagozatáról van benne szó. Rettentő idegesek lettek a történet szereplői, magukra ismervén, jöttek is ide áskálódni, dühöngeni. “Igazat mondtak rólad, tényleg hüllőszemű vagy.” ez volna az adekvát válasz. valóban nagyon kínos az egész sztori Gőgösékre nézve, amiket a debella mondott – sercegve kéne megszégyenülnie. meg hogy a tanárnő még neki járt a kedvében és ő is megalázta a sokkal okosabb és szuverénebb fiamat. legfőképpen az, hogy a befolyásos, családjukkal hencegő szülők árulkodásra, aljasságra, üres sznobizmusra nevelik a kölykeiket, és senki nem szól rájuk. feszengjenek csak.
Vége, kibírtuk, kibírta, alszunk végre kilencig, miénk a nyár.
De én nagyon keserű vagyok.
A jól öltözött, Audiból kiszálló és persze gyalázatos bunkósággal kisbolt elé parkoló budai harmincas-negyveneseknek ez a parádéja! A férfiak behízott elégedettsége, a kigombolt halványlila ing nyakából túlcsorduló mellszőrzet! És az anyukák: azok a kosztümök, azok a tangák (??? 2012 lett közben, asszonyok!) a fehér nadrág alatt! Formátlan hátak, feszülő spagettipántos top az idomtalan hasakon. Vagy jó alakú, ennek tudatában lévő nők — rémes testtartással. Bővebben…
Régen hallgattak az asszonyok. Együtt hallgattak, ugyanarról, mert féltek.
Ma már el merjük mondani, de csak hosszú évek után, és csak miután neki, sokszor és hiába, így meg úgy, aztán már a barátnőknek, hogy: szeretjük őt, de ez, ami van, ez nem és nem működik. Bővebben…
Akkor mi is van az abortusszal? Mit ekézem itt Harrach Pétert?
Nagyon nehéz erről írni. Mert nagyon az élet mellett vagyok, és tessék felelősen viselkedni, de ennél erősebb bennem a szemforgatással szembeni tiltakozás.
Nekem nem volt abortuszom — az előző bejegyzéshez kapcsolódva mondhatnám: szerencsém volt, mindegyiket megszülhettem. Igaz, szültem olyat is, akit, úgy volt, egyedül vállalok, és ez az a helyzet, amelyben jellemzően az abortuszt választják sokan. Mi meg felborítottuk érte többek életét, és ez nagy ár, de egyszerűen nem volt kérdés. Miért? Mert annyira szerelmes voltam? Mert úgy szeretem a gyerekeket? Mert vallásos vagyok? Nem. Azért, mert olyanná alakultam, hogy képtelen lennék abortuszra menni, már a csekket befizetni, a kezembe venni is. Az meg, amit a kedves rokon javasolt, míg az öthónapos lányom az ölemben ült: hát elveteted és maradsz szerető!, tehát hogy egy abortusz után folytassam a kapcsolatot, egész biztosan nem ment volna.
De nekem nem dolgom senkinek megmondani, hogyan döntsön. Elismerem: másnak más a fontos, és tudom, hogy rengetegen vannak olyan kényszerhelyzetben, amit én felfogni sem tudok. Tudom, nagyon hosszú vívódás előzi meg az abortuszt, és nincs jogom ítélkezni azok fölött sem, akik könnyebben döntenek. Nem az én életem, nem nekem kell felnevelni azt a gyereket, sem az abortusz traumáját elviselnem.
Az is tény, hogy gyönyörűséges szimmetriának foghatnánk fel a fogantatást, de itt is az egyenlőtlenség problémájával találkozunk: az apák, a gyerekek nemzői ijesztően gyakran nem azt nézik, hogyan lenne mindenkinek jó és mit szeretne a partnerük, hanem a) eltűnnek, b) zsarolással, nyomásgyakorlással abortuszra zavarnák vagy c) akarata ellenére szülésre bírnák rá a nőt. A megfogant magzat a titkos viszonyokban sokszor a bűn könnyen eltüntethető bizonyítéka, és egész biztosan ezerszer többet zokognak a nők a meg nem születettekért, mint a férfiak. A mégis megszületettek miatt is a nők feje fáj inkább.
Révész Sándor megint kristálytisztán fogalmazta meg a Népszabadságban: kettős képmutatás alkuja zajlik itt, az “életpártiak” a közvéleményre hivatkozva elnézik, hogy legális az abortusz, holott tiltakozniuk kellene, de csak a tabletta miatt teszik; a “választáspárti” abortusztörvény pedig valami suta kompromisszum és bűntudat eredményeként olyan, hogy a terhesség megszakíttatásához fel kell mutatni úgynevezett súlyos válsághelyzetet, holott a döntés alapja a női önrendelkezés kell legyen, semmi más. Ha legális, akkor legyen biztonságos.
Jó lenne olyan világban élni, amelyben a szexualitás nem ennyire önző, hatalommal átitatott szórakozás — a “szeretem a hölgyeket” azt jelenti, hogy azt az egyet, akivel az illető házasságot kötött, folyamatosan megalázza. Abban a világban nyíltan beszélhetnénk a nemiségről, mindannyiunknak több öröme telne benne. A sok boldog és szabad ember az egyenlő kapcsolatában, méltó körülmények között vágyna gyerekre, és nem lenne ennyi tragikus dilemma, nem kellene senkit győzködni meg fejcsóválni. Jó lenne, ha akkor sem fenyegetne közmegvetés senkit, ha nem akar gyereket. Amíg ez a világ eljön, mindenki sepregessen a maga háza előtt, nézzen szembe a maga hazugságaival, gyávaságával, és hagyjuk már azokat, akik amúgy is nehéz terhet cipelnek.
Legutóbb Harrach Pétertől hallottuk, hogy a tanulatlan népek az ő sajátos kultúrájukat örökítik tovább, és ez aggasztó. Egész pontosan:
Bebizonyosodott, hogy nemcsak a fiatalok érintettek abortuszkérdésben, hanem az idősebb korosztály is, amelynek tagjai esetleg már egy vagy több gyermeket nevelnek. Összefügg a kérdés a gyermekvállalással is, hiszen ha megnézzük, hogy az iskolai végzettség szerint hol születik több gyermek, a legkisebb a születések száma a középfokú végzettségűeknél, a legtöbb pedig a nyolc általánost el nem végzetteknél. Ez önmagában azt mutatja, hogy az általam felvázolt kép – az, hogy mi lesz itt a század végén – azt is jelenti: az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat. Tehát nem elég, hogy kevesen leszünk, hogy öregek leszünk, még képzetlenek is leszünk.
Hagyjuk most az abortusszal való, vitatható összefüggést (nem nemkívánt gyerekeknek kellene megszületniük abortusz híján, hanem sok-sok családban kellene gyereket kívánni és szülni ahhoz az egyébként is kérdéses célhoz, amiről a frakcióvezető beszél). Amiről most írok, azzal a témával kapcsolatban a mondandó lényege: ne ők szaporodjanak, abból baj lesz.
Felhördülünk ezen, persze, de ez vajon kötelező liberális-jogvédő reflex, úri huncutság? Tetszene csak leköltözni közéjük…?
Legyünk kíméletlenek önmagunkkal, és szedjük szét ízekre, mi a baj ezzel a lépten-nyomon hangoztatott nézettel: amazok túl sokat szülnek, bezzeg mi, a társadalom felelős tagjai kihalunk! Mit mondjak erre? Hát szüljetek, ti felelősek! A lelkünk mélyén ugyanis mindannyian hiszünk a gyermekvállalás multiplikációs (megsokszorozó) funkciójában: ha az ilyen fajtáknak (társadalmi helyzetűeknek, gondolkodásúaknak, vallásúaknak) lenne több gyerekük, nem amazoknak, szebb lenne a világ. Én is elküldöm a magaméit a világba a magam útravalójával, és hüledezem mások útravalóján (de érdekes, nem a szegényekén, hanem a régebben emlegetett kedvező társadalmi helyzetű ikerpár-osztálytársén, például).
No hát, kezdjük az emberi jogi vetülettel: a világnak ezen a felén, a francia forradalom és kultúránk más fordulatainak eredményeként sok évtizede jogegyenlőség van. Szépen össze van szedve alapdokumentumokban, mi az, ami minden embernek jár, nem érdemeinél fogva, hanem abból fakadóan, hogy ember. Elvileg persze, de akkor is, ha ez a többi egyenlőnek nem tetszik. Mivel ennek az áldásait mindannyian élvezzük, bármelyikünk kezdheti alul és törhet magasra, megválaszthatjuk, legalábbis elvileg, lakóhelyünket, foglalkozásunkat és házastársunkat, és a reprodukciós jogunkat sem korlátozzák, senkit sem sterilizálnak erőszakkal (csak néha cigány nőket a császármetszéssel egybekötve, és nem is olyan régen még tömegesen, skandinávéknál is, tudtátok?). Szóval, amazoknak is, nekünk is szívünk joga eldönteni, hány gyereket vállalunk. Ezért aztán dohogni sem illik.
Lépjünk már ki a húsz négyzetméteres perspektívánkból, képzeljük magunkat a döntéshozók helyébe, és akkor tessék nekem javaslatokat tenni, azaz a törvény nyelvére lefordítani ezt az óhajt: ők (kik?) ne szaporodjanak.
Tegyük fel, hogy ez a cél, próbáljunk akkor mögé tenni valamilyen jogelvet. Aki szegény, nem szülhet, csak mondjuk egyet. Ki számít szegénynek? És mi van, ha gazdag, öt gyereke van, majd levágja a lábát a villamos, és elszegényedik? Mi a szempont? Faji alapon? Vagyoni cenzus? Körömtisztaság? Deviancia? És ha szülnek, mi van? Rendőrt minden hálószobába? Vagy szüljenek, de akkor úgy kell nekik, ne kapjanak semmit? Oda is megyek, fekete ruhában lehetőleg, és az Audimból végignézem jó keresztényként, ahogy felfordulnak? (Tanulságosak itt a kommentek, onnan idéztem az utolsó mondatot.) Komolyan kérdezem: hogyan?
De mire szülnek? Hát nincs munkájuk!
Úgy látszik, ez nem függ össze, sőt, szegény országokban sokkal több gyereket szül egy nő átlagosan (és azoknak a gyerekeknek sokkal rosszabbak az életben maradási esélyei). Világszerte a dolgozó nők átlagosan kevesebb gyereket szülnek, mint azok, akiknek nincs munkahelyük.
De nem csak az anyákról van itt szó. Miért nincs munkájuk a családfenntartóknak? Nekem a nagy műveltségemmel vajon lenne-e ott? Nem kellene komolyan ezzel foglalkozni akkor, hogy legyen? És ne köz-?
Ők csak a segélyért szülnek!
Anyukám, azt a segélyt (családi pótlék, gyes) te ugyanúgy megkapod, és te is örülsz neki, sőt, te is ügyeskedsz ám, ha jövedelmet kell bevallani. Ha annyiból és úgy kellene élned, te is arra lennél jogosult. Cserélnél vele? Nem? Nahát!
Hát eltartatják magukat, élősködnek, a zénadómból…!
Azért egyszer megnézném, a költségként elszámolható bármi, az áfavisszaigénylés, a támogatott lakáshitelek, a devizahitelesek megmentésének korában, itt, a járdával, ivóvízzel ellátott elit kerületemben, ahol nemrég még tébére csináltattak cicit asszonytársaim, hogy egy főre lebontva ki mennyit vesz el a közösből. Csúnyán lehajtanánk a fejünket, azt hiszem.
De nem is szeretik, hát otthagyják a kórházban, ütik-verik! Nem is nevelik őket, csak nőnek, mint a dudva!
Ööö… biztos vannak ilyenek, én több százezer családról ezt nem merném így kijelenteni, sőt, ahogy az Egy sor cigány meg a Cigánysor című könyvekből rémlik, a nehéz élet ellenére sok szempontból jó (volt) ott gyereknek lenni. Egész biztos vagyok benne, hogy mi itt a biztonsági rácsaink mögött kifinomultabban és tettenérhetetlenebbül hanyagolhatjuk el és bántalmazhatjuk az amúgy elkényeztetett gyerekeinket. És ugye nem gondoljuk, hogy ha valahol más az értékrend, akkor ott nincs nevelés? Legnagyobbrészt indirekten nevelünk, nem különórákkal és erkölcsi olvasmányokkal, ki-ki a maga kultúráját adja tovább (mi mást adna?) — e különbségeket hivatott homogenizálni, közelíteni a közoktatás. Jó, ha mindezt a különbségek iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelettel teszi.
Hát úgy kell bekényszeríteni őket az óvodába!
Az óvodába járatás adminisztratív ösztönzésének célja a többségi társadalomhoz való asszimiláció. Érthető, de nekik nehéz feladni a saját nyelvüket, normáikat, megismerkedni sosem látott tárgyakkal, vagy cipő nélkül odamenni, amikor otthon mondjuk senki se piszkálja őket, és vigyázniuk kell esetleg a kisebbekre.
Agresszívek, nem lehet velük együtt létezni, lehúzzák az egész csoportot!
Szerintem meg kiszolgáltatottak, megvetettek és esélytelenek. Én is agresszív lennék, talán már előbb is. Mi a cél? Ha ilyenek, akkor ne létezzenek? Hallottunk már ilyet pár évtizede, egy nagy múltú nép dicső vezére kiabálta bele a világba mindezt.
Ugye nem gondoljuk, hogy ha valaki nehezebb sorú családba születik, tanulatlan vagy munkanélküli szülők gyermekeként, akkor kész, ő elveszett? Épp az lenne a társadalom, a döntéshozók feladata, hogy őnekik is legyen esélyük. Legyen járda és ne legyen tébécé, és a tébétámogatott tápszert ne kelljen kenyérre kenve ennie a családnak. Eltüzelték a szociális lakás parkettáját! Találós kérdés: vajon miért? Ha megveted, mert nyomorult, megvetendő lesz. Ha önigazolsz az ő rovásukra, akkor tényleg fenyegetést jelentenek majd.
Nem is a gyerekeikről van szó, már ő magukról és a szüleikről is: az lett volna a feladat már húsz és több éve, önelégült polgártársaim, hogy ne legyen annyi képzetlen és kétségbeesett ember, hogy őket segítsük nem hallal, hanem halászati alapismeretekkel, szeretettel, türelemmel. Akkor nem itt tartanánk most. Akkor egy kicsit jobban elviselnénk, hogy vannak, akik máshogy élnek, mint amit mi egyedül érdemesnek tartunk és eszményítünk (és amikor nekünk se sikerül úgy, akkor hazudozni kezdünk).
Komolyan gondoljuk, hogy, csak mert mi iszonyodunk a kinézetüktől, életmódjuktól, ők majd jól megtartóztatják magukat?
Alulírott csakazolvassa fehér bőrű blogíró kijelentem, hogy mivel beleszülettem ebbe az értelmiségi, budai közegbe, ennek megfelelő kulturális és erkölcsi értékrenddel, ahol utak vezettek mindenfelé, ahol elérhető volt betű és csatorna, ahol norma, hogy a szülők minden egyes gyereküket saját lakással bocsátják útjára, ahol tébécé, rüh és megvetés nem fenyegetett sose, és ahol egyértelmű volt, hogy van mit ennem, és eldönthetem, melyik gimnáziumba járok, és e szerencsés ajándékoknak köszönhetően lehetett később munkahelyem, ezért nem néztek ki sehonnan, és mit tagadjam, az adófizetés sem az én döntésem volt, hanem levonták szépen,
hogy rengeteget kaptam az emberi közösségtől, amelyben élek,
és hogy ami most lehetek, serrano sonkástul, premierestül, göndör gyerekestül, az nem az én egyéni erőfeszítéseim eredménye, hanem nagyrészt determináció,
kinyilvánítom továbbá, hogy a helyzet annyi, hogy őnekik (kiknek is? akiknek mindez nem jutott), mit mondjak, tautológia következik: nekik mindez nem jutott, sőt, egyre távolabb kerülnek az esélyétől,
ÉS MÉG LE IS NÉZZÜK ŐKET, mi, akiknek bőven jutott,
hogy a mindenkori nemjutást aljasság a származásuknak tulajdonítani,
kijelentem ezen kívül, hogy én is születhettem volna oda, és ott én sem lennék ennyire törekvő (nem vagyok itt sem),
mindezért a magam részéről nincs pofám az “ők csak haljanak ki szépen, mert karcolják a kerek életemet” ordas nézetet jól hangzó érvekbe csomagolni, és szerintem szégyellje magát mindenki, aki ezt teszi.
Nem tagadom ugyanakkor polgártársaim mentalitásbeli különbségeit, az értékek létét és egyes értékek fontosságát (de nem feltétlenül a többség birtokolja őket). Nem tagadom a kiáltó problémákat, a fenyegető tragédiát, esélytelen embertársaim millióinak megoldandó helyzetét. De hogy ez a gőgös, gyűlölködő megközelítés nem segít, az biztos.
Bár az, amit homlokom megett viselek, sok mindentől megóv, én is lecsúszhatok, én is állhatok még ott sorba. Mi azért a társadalom e naposabb felén is nehezen éltünk, és jól tudom, hogy nincs garancia, és hálátlan és nyafogó sose leszek. Szeretnék viszont egy mobilabb, befogadóbb társadalomban élni. Ahol nem ítélnek el ennyire a vakvilágba senkit, aki másképp él: gyermektelen, vagy más neki a fontos, vagy, teszem azt, életrajzdiktálás helyett színes papírokat vág ki.
Kiborulok és tiltakozom, hogy tegnap a fiam felvételijén a szimpatikus anyuka összekapcsolta a két mondatot: Ez jó suli, nem? Nem láttam itt egyetlen cigányt sem. (Mit lehet erre mondani? Híres a zenei képzés, már miért ne lenne itt cigány? — a válasz tanulságos: Ja, a zenészek, ők nem olyanok. Hömm). Ha ők, ha közülük sokan ilyen épületbe járhatnának, a jövőjükért ennyire aggódna bárki! Akkor ők is képmutató, hálátlan rohadékok lennének vajon?
Maradok, és a gyerekeim is maradnak
a vesztesek örök adósa.
Ez a bejegyzés a Népszabadság 2012. szeptember 3-iki számában megjelent.
korai írás, 2012. június 4.
Céloztam már rá, hogy nevetséges önáltatásnak érzem, ahogyan a magazinok, még az okosabbja is ökológiai tudatosságra buzdítanak. Ha figyelmesen megnézzük a környezetvédelemmel, zöld háztartással foglalkozó cikkeket, nem nagyon juthatunk más következtetésre: a keret, amelyben az intelmeket tálalják, a reklámokból élő színes-szagos magazin maga is folyton valamire rá akar venni minket, és az biztosan nem a környezetnek lesz jó. Sőt, mintha csak a lelkiismeretünket nyugtatnánk: ha szelektíven gyűjtöm az (egyébként mérhetetlen mennyiségű) szemetet és nyári hétvégéken biciklizek egy kicsit a családdal (tetőcsomagtartón a helyszínre szállított kerékpárokkal), akkor megvehetem a legújabb trend sminktermékeit, készíthetek apró papírnapernyőkkel díszített koktélt messzi földről ideszállított, vegyszerekkel tartósított gyümölcsből, és kínálhatok gusztusos szendvicskéket eldobható tányéron. Bővebben…
Nahát, de szép kislány! Tudja, nekem mindenem a gyerekek… Hogy hívnak? Hány éves vagy? Van testvéred? Két testvére is van? Nahát! Maga nagyon bátor! De több már nem lesz, ugye?
Fogy a magyar. Szingli hordák! Karrierista tyúkok! Minden második címlapon Angelina. Egyesek, nem is mondom, hogy nők, mert az ilyen nem nő, félévente járnak küretre!
Az olyanok nyakra-főre szülik a kölykeiket, a segély miatt, de a kulturált családokban családtervezés van!
Az szüljön, aki el is tudja tartani!
Nekem, sajnos, csak egy lehetett.
Ekkora kocsit már nem is lehet kapni, hát hogy mennek nyaralni?
Persze, menyemnek két fia van, ha biztosan tudná, hogy lány lesz a harmadik, akkor szülne még. És persze egészséges. De magának már van fia is, lánya is! Ja, hát nem figyeltek biztos…
Ne terheld túl szegényt. A gyerek hatalmas felelősség!
Első baba, ugye? Harmadik? De több már nem lesz, ugye? A mai világban!
Köszönjük, így már könnyű dönteni.
Butaújság múlt heti címlapján öles betűk: Kidobták a negyedikről. A negyedik oldalon a cikk:
Jacksonville – Csaknem az életével fizetett Floridában az a magyar modell, aki „se vele, se nélküle” kapcsolatából próbált menekülni. Tragikus módon a szökés balul sült el. Mielőtt elmenekülhetett volna megszállott lovagja elől, a férfi kitaszította egy jacksonville-i apartmanház negyedik emeletéről
Melinda (24) átszakította az erkélyajtó üvegét, majd több mint tizenkét métert zuhant. A lány mindkét lába megsérült, mindkét keze, a válla eltört, az arca szinte felismerhetetlen lett.
A hajmeresztő zuhanást heves vita előzte meg. A fiatalok már egyszer lezárták kapcsolatukat, egy baleset azonban újra összehozta őket.
– Melinda másfél hónapja autóbalesetet szenvedett. A lábtörése miatt ágyhoz volt kötve, a munkáit sorra le kellett mondania. Az albérletét egy ideig nem tudta fizetni, így adta magát a helyzet, hogy visszaköltözzön az exhez. A mozdulatlanságra ítélt lány újra összemelegedett egykori párjával, azt azonban senki nem sejtette, hogy így fog végződni a románc – mondta a magyar modell ügyével foglalkozó amerikai jogász.
– Az utca túloldaláról szaladtak át hozzá. Melinda öntudatlanul, mozdulatlanul feküdt a földön, több helyen vér szivárgott a testéből. A szeme nyitva volt, de biztos nem fogta fel, mi történik körülötte. Páran azt hitték, már nincs is életben – mondta a hatóságoknak egy szemtanú, aki szerint a lány támadója nem menekült el a helyszínről.
Melindáért pár perc alatt megérkeztek a mentők, és a közeli kórházba szállították. Úgy tudjuk, már a kórház felé tartó úton magához tért a lány, azonban arra csak homályosan emlékezett, mi történt vele. Egyelőre kórházban lábadozik, jó ideig biztos nem térhet vissza a rivaldafénybe.
Információink szerint a szerelme elvesztése miatt megtébolyult férfi azt vallotta, véletlen baleset vezetett a tragédiához: dulakodtak, miközben elvesztették egyensúlyukat és mindketten elestek. Balszerencséjére a lány épp az apró erkélynél lévő üvegablak közelében volt. Bár a modell nem tesz feljelentést, a rendőrség nyomozást indított.
Az újság beszédmódja tele van hatásvadász, túlzó képekkel. A cikkíró persze szembenéz azzal a ténnyel, hogy nem véletlenül esett ki a lány a negyedikről. Támadásnak nevezi, “kitaszította”, a címlap is ezt hirdeti: kidobták a negyedikről. Mi ez? Párkapcsolati erőszak. Olyan, ahol egy üvegajtón és egy korláton is átesett a nő. Balul sült el a szökés? Hogy is van ez?
Fotót is közölt az újság, a nyomtatott változat felismerhető arcképet, a honlap kikockázottat. Méltatlankodva tiltakozott egy asszony a honlap egyik kommentjében: ez az ő lánya, volt autóbalesete, de nem így hívják, nem ennyi idős, semmi köze ehhez az egészhez, aztán megjelent a lány is, egy szó sem igaz ebből! Érdekes adalék, de a jelenség vizsgálata szempontjából teljesen mindegy. Mi, újságolvasók feltesszük: ez megtörtént (sok ilyesmi történik), és a kérdés, hogy az eseményt, amelynek tényszerű magja világosan kirajzolódik, hogyan tálalják az egyszeri olvasónak. Az újságíró pedig ebben a műfajban és regiszterben úgy fog fogalmazni, aszerint helyezi el a hangsúlyokat, úgy fog elhallgatni és túlozni, amilyennek az olvasói elvárásokat képzeli.
Miért nem vagyunk képesek mi olvasók szembenézni azzal, hogy itt érzelmekről csak másodsorban van szó, elsősorban hatalmi viszonyokról? A férfi löki ki a nőt, a nő van anyagilag is kiszolgáltatott helyzetben, egyébként meg az autóbaleset után lábadozik, a nő karrierje megy tönkre, ha eltorzul az arca. Hogy jön ide a lovag, a románc, a szerelme elvesztésétől megtébolyult férfi, a se vele, se nélküle kapcsolat kifejezés? Tényleg úgy képzeljük ezt, mint az olasz vígjátékok veszekedő (és egyenrangú: heves vita) házastársait? Tányérok törnek, aztán szeretkeznek? Ez tényleg ilyen bájos?
Miért nem lehet egyérteleműen használni a bántalmazó, az erőszak szavakat? Közismert a párkapcsolati erőszak dinamikája, aki ilyet tesz, az nem támadó (nem sötétben les egyszeri áldozatára). Elcsodálkoztam nemrég a brit pletykalapok világos szóhasználatán: violence, sexual assault, victim, abuse.
Aztán a kommentelők lelkivilága: tudjuk ám, mit jelent a modell, az ilyenek dubajoznak! A pénzéért visszament, hát ne is csodálkozzon! Megérdemli!
Vajon őszerintük ki dugja azokat a prostituáltakat? És ha valaki prostituált, akkor lehet bántani, ütni, életveszélybe sodorni?
Le kéne már tenned a terheket. Ne hurcold a sérelmeket. Nem kellene fölöslegesen szenvedned. Miért nem bocsátasz meg? Bocsáss meg neki, amíg lehet, mert majd nem lesz kinek! Ezt mondják.
Már megint nekem adtok feladatot.
A legabszurdabb, amikor pont az tanácsolja ezeket, aki bántott. Ne rágódjak már azon, amit ő tett. Egyébként meg torzul látom, mert nem is úgy volt… Bővebben…
(és ne felejtsük el: az országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának tagja!),
hogy bár ők nem nyúlnak az abortusztörvényhez, ne terjesszük már ki az abortuszt holmi tablettás megoldásra, mert az abortusz mint olyan rossz, a gyerekeknek meg kell születniük. Azaz azoknak a gyerekeknek, akik a frakcióvezető úr világnézetének és társadalmi állásának tetsző családokba érkeznek. Épp olyan családokba, amelyeknek van miből (információ, pénz) fogamzást gátolni, és mégis, ezek a nők is gyakran mennek abortuszra, nem furcsa…?
És a frakcióvezető úr, meg a pártja szilárd erkölcsi, világnézeti alapokon áll. Azt mondja. Csupa nyakkendős férfi. Egyiküknek sincs abortált gyereke nyilván.
Idézet az interjút közlő honlap kommentjeiből: Magyarországon nem az a probléma, hogy sok nemkívánt gyermek nem születik meg, hanem az, hogy sok KÍVÁNT gyermek nem születik meg.
Egy másik:
Akik éveken keresztül, félévenként járnak küretre, azokra ráfér egy kis fájdalom!!
Még rá is lehetne tenni egy “lapáttal”, hogy tanulja meg már végre, hogy a micsodáját kinek, mikor, miért és milyen körülmények között teszi oda!!!
Másik honlap: abortuszellenes vagyok, mivel nekem nehezen sikerült a második terhességem. Imádom a gyerekeket!
Az jó!
De hát miért mennek abortuszra a nők?
Nagyon fiatal voltam. Teljesen egyedül éreztem magam, senki nem állt mellettem.
A barátom megfenyegetett, hogy elhagy, ha nem vetetem el.
Szerető voltam, nagyon erős nyomást gyakoroltak rám, hogy ne tartsam meg a babát. Hogy neveltem volna föl?
A páromnak sem volt munkája akkor, én tanultam. Döntenem kellett: vagy éhen halok és lesz egy gyerekem, vagy befejezem a sulit, elhelyezkedem, és talán később lehet még gyerekünk. Lett is kettő.
Már mindent kipróbáltunk, a férjem nem bírja a gumit, de volt spirál és pesszárium, amit pedig nem is lehet kapni itthon, meg spermaölő hab. Négy gyerekünk fogant így. Már van három. Anyósoméknál lakunk. Hova szültem volna?
Alkalmi kapcsolatból fogant a gyerek, azt se tudom, hol él az apja.
A szexualitás mint olyan, késztetéseink és vágyaink adminisztratív eszközökkel nem befolyásolhatóak.
De amit teszünk, a szexuális viselkedésünket irányító meggyőződések, felhatalmazások, társadalmi hatalmi viszonyok, a felelősségvállalás már igen. Megfelelő intézkedésekkel és törvényekkel, azoknak szellemük szerinti alkalmazásával, szemléletformálással, az erős szociális háló jól képzett dolgozóinak munkája révén.
Ha lenne következménye a családon belüli erőszaknak vagy a szexuális zaklatásnak.
Ha nem csorgatná ennyire gátlástalanul a tizenévesekre a nyálát a sok negyvenes, ha nem lenne a csajozás teljesen legitim sport, ha nem lennénk ennyire elnézőek: férfiból van. De még kacsintunk is hozzá.
Ha nyíltan, szégyenkezés nélkül tudnánk beszélni a szexualitásról. A fiam osztálytársa megkérdezte az anyukáját (kilenc évesen!): azt mondták, izé, tényleg attól lesz a gyerek? És az anya azt mondta a kislánynak: nem, dehogy! Nem akartam belegázolni a lelkébe.
Ha felismernénk, szomszéd, osztályfőnök és szakember, ki van válsághelyzetben, ki titkol valamit.
Ha lenne valóban erős szexuális felvilágosítás, és a fogamzásgátlás hatékony, olcsó és mindenki számára elérhető lenne.
Ha nem kurvázna több százezer férfi és nem tartana szeretőt millió.
Ha nem lehetne így kibújni a tartásdíjfizetés alól.
Ha a nagy szerelemben egy pöttyet eszünkbe jutna mindennek összefüggése az utódnemzéssel.
Ha nem lenne ilyen irgalmatlanul nehéz és egyszemélyes, idegőrlő csip-csup teendők végeláthatatlan sora a gyereknevelés, tömérdek szégyen és bűntudat forrása, mert az eszményített anyaság kőbunkóként sújt az amúgy is roskadozó nőkre.
Ha megtisztelnénk a szülést a lényegének kibontakozni hagyásával.
Ha nem mindenki az áldozatokra (a nemi erőszak, a prostitúció, a párkapcsolati erőszak áldozataira) koncentrálna, hogy ők mit miért tettek, és persze sajnos, a férfiak természetüknél fogva poligámok.
Ha megkérdeznénk a prostituáltak klienseit: nektek miért nem elég a feleségetek?
Ha ott lenne az abortusznál az apa is, ha őneki is a bizottság meg a műtős szemébe kellene néznie.
Ha nem lennének tömegek, akik ma sem tudják, hogy nemet mondhatnak, sőt, azt sem, mitől lesz a gyerek.
Ha nem lenne ekkora szégyen a lányanyaság.
Ha nagyobb lenne a társadalmi mobilitás.
Ha több lenne és színvonalas a bölcsőde, az óvoda.
Ha nem lenne ilyen cudar a lakáshelyzet.
Akkor nem lenne ennyi abortusz. És akkor, ha ezt mind megtettük, lenne erkölcsi alapunk ostorozni másokat. De akkor nem tennénk mégse. Viszont ezek az öltönyös, hűséges kereszténydemokraták nem nagyon szólaltak fel a már megszületett gyermekek védelmében. Az abortusz ellen is csak akkor, ha tablettával végeznék. Ki érti ezt?
Mert nem úgy van, hogy egyesek, azok a felelőtlen abortuszra menők, azok…! Bezzeg mi, családanyák! Aki abortuszra ment fiatalon, abból később családanya lesz. Sokszor ugyanazon férfi feleségeként. Az ő tágítással tönkretett méhszája a tíz-tizenkét hetes magzat kierőszakolása után hogyan fogja megtartani a következő magzatot? És mit tehet erről az a gyerek? Ez felelős népegészségügyileg, kedves frakcióvezető úr?
Ha a férfiak poligámok, márpedig azok, és nem azért, mert eredendően azok, hanem mert megtehetik, akkor itt-ott, családon kívül meg fog foganni jó néhány gyerek, még fogamzásgátlás mellett is. És nagy részük nem fog megszületni. Hallottak már ilyenről, képviselő urak? Netán át is éltek ilyesmit?
“Az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat”: értjük, ez az ordas eszme nagyon elegáns megfogalmazása. Vagyunk mi, szaporodásra, a kultúránk továbbörökítésére érdemes középosztálybeliek, és vannak ők, akikről tudni sem akarunk. Mit tett Ön az oktatás felzárkóztató szerepének erősítése érdekében? Hogy ők már ne azt a kultúrát örökítsék tovább? Hogy a lent levők ne csússzanak még lejjebb? Ma nincs veszítenivalójuk, nem érti? Őket nem vitték a szüleik Firenzébe. Őnekik az ebéd is merész ábránd. Őnáluk egy tizenöt éves nem okvetlen tudja, mitől lesz a gyerek. Ez nem kultúra, ez az esély hiánya, kitaszítottság. Önök mit tettek, hogy ez ne így legyen? És hogy a (mindenhol) önfeledten párzó emberek gyerekei megszülethessenek, és méltón fel is nőhessenek?
Frakcióvezető úr, emberség egyes, őszinteség egyes, leülhet.
fényes a vállam, ujjatlanban biciklizem naponta sokat, mámorító szabadság, a karomon a hegeket felülírják a szeplők,
újkrumplit vacsorázunk napok óta:
vajjal és Maldon sóval (volt ez a mém a fészbukkon, láttátok? Hogy egyeseknek Maldon só! Mások meg éheznek! Bővebben…
Kisebb vita tört ki a fácsén a de hát szeret! bejegyzéssel kapcsolatban. Két nagyon tipikus véleményt olvastam az életemről. Nem először kapok effélét. Két napja rágom, megírom mégis. Nem azért, hogy gúnyoljam őket, a lehetőség szerint korrektül idézem a mondataikat. Ők teljesen névtelenek maradnak, de nem bírom ki, meg kell mutatnom a segítségükkel valamit, több valamit is.
Az egyik egy férfi. Fejből idézem, már nincs fönt. Szerinte az a tanulság a blogomból, hogy aki szopni akar, az szopni is fog. Hogy a blog írója előre megmondta, hogy rossz a világ, majd addig forgatta a világot, amíg ki nem derült, hogy tényleg. És most örül: igaza volt!
Kibicnek, ugye, semmi sem drága. Kedves olvasóm! Én vakon, naivan hittem a szerelemben. Nem rendezkedtem be a rosszra, sose huhogtam. Ifjú voltam és sugárzó. És elképesztően nem voltam tisztában a méltósággal mint olyannal, a saját értékemmel. De hát eleget szidjátok ti azokat a nőket, akik tudják már tizenévesen is az értéküket, és meg is kérik az árát. Mondhatjuk úgy: őszinte voltam és tiszta. Másrészt ismerek ilyet, aki eldöntötte előre, hogy ő bajba fog kerülni, és hogy a férfiak szemetek, és árnyékra vetődik. De én nem ilyen voltam. Nagyon sokat voltam egyedül gyerekként, és mivel az előttem lévő minta nem lehetett érvényes, így amit én férfiról és párkapcsolatról gondoltam, gondolhattam, annak a forrása végtelen sok magányos óra fantáziája és sok-sok (lány)regény volt. Rózsaeső! Lelkek rezdülése…! Én született optimista vagyok, és teli szívvel mentem bele a világba: már nem otthon vagyok, végre szeret valaki, mennyit vártam rá…! És ő az én feladatom, ha nehéz is, mellette leszek! És nyilván ő is örül és szeretni fog!
Most találtam egy cetlit egyébként. 1999 szeptemberében született. Egy lista, mit vár el tőlem, ha odaköltözöm hozzá. Egy: ez csak fél év, próbaidő, februárban újrabeszéljük. Kettő: ő eltart engem. Három: de a lakás a kettőnk dolga, közösen tartjuk fenn (takarítás, házimunka). Négy: nem csalhatom meg, és a csók is annak számít.
Igen, ez már az elején durva és egyenlőtlen volt. De ennyire bíztam én. Nem volt senkim, senki méltó. És ő vállalt. Okos volt, és különleges, és érdekeltem és irányított. Ezt szoktátok ti férfiasnak nevezni! Én viszont nem tagadom, hibáztam, amikor elköteleződtem mellette. Nagyrészt az önbizalomhiányom miatt tettem. De ezzel mit mondtunk? Akkor megérdemlem? Akkor ő nem felelős?
Aztán azt mondja még a férfiú, hogy a blog írója alacsony önértékelésű nő, aki egyébként ad magára és biztos jól néz ki, dicsérik a fogason, mindenesetre nem penészvirág, és valami rejtélyes okból azt gondolja, hogy neki valami jár.
Bizony, azt gondoljuk. Olyan sok mindent azért nem várunk el. De mondjuk hogy ne legyen egy nímand, akihez hozzákötjük az életünket, és ne bántson, folytatólagosan, szívtelenül, egyre durvábban, azt azért mindenképpen.
És hogy nem érte be akárkivel a nő, az nem volt elég neki, ha egy kövérkés, szódásüveg-szemüvegű informatikus rákacsintott.
Nem bizony. Ezt hadd mondja el helyettem Bródy Sándor:
Magának nincs fogalma arról, hogy mi az, ha egy fiatal lánynak egy férfi tetszik, először, igazán. Tűz a nyoszolyánk, azon hálunk. Ébren is alszunk, álomban is ébren vagyunk. Csupa izzó fényesség a lelkünk. Nem tudjuk, mi történik velünk. Bűnöket követünk el a tanrend ellen, ki nem javítjuk a rossz mellékmondatokat. Egy nagy, erős nyárfa, daliás, lombos, magas, mintha elébünk, utunkba állna. Szeretnők felrúgni, igen, felrúgni a lábunkkal. Majd, hogyan történt, mért, azt már nem tudjuk, karjainkat szeretnők a törzse körül fonni, hozzásimulni, ölelni, csak ölelni. Mit tudnak maguk a lányról, ha a lány szeret!
Azért jó lenne, ha más sem adná alább. Huszonkét évesen…!
A nő, folytatja az ismeretlen, megvárta az igazit, a keményet, okosat, mert neki nem jó akárki. És most csodálkozik, hogy a valaki erősebb volt nála és helyretette. És nem érti. Tudta, hogy a medvék szeretik a mézet, mégis bekente magát tetőtől-talpig, és kiment meztelenül az erdőbe és mi történt? Széttépte a medve.
A derék kommentelő gondolatmenetében világosan felismerhető egyrészt Shakespeare A makrancos hölgye (A hárpia megzabolázása az új fordításban!). Tehát a dacos, öntudatos nő mellé egy erős férfiú kell (apánk választotta!), aki nem ijed meg tőle. Be kell törni! Betörte, a nő behódol, hepiend.
Ugyanezt mondta az elmegyógyász is a közönségtalálkozón, emlékeztek? Hogy az a nők baja, hogy ma már nem elég erősek a férfiak, nem szedik őket ráncba…!
Erre csak azt tudom mondani a lányom szavaival: szégyi magi! Szégyi magi, egyrészt, mert össze tetszett keverni az erőt az erőszakkal. A méltóság megőrzésének igényét az elérhetetlenül májer férfiú hajhászásával. Mindezt, mint később kiderül, személyes frusztrációból. Másrészt azt ne higgyük, hogy aki nem ilyen alfahím, mint az enyém volt, hanem, teszem azt, ifjú, szemüveges informatikus, amellett majd elkerül a végzet. Az nem lehet ugyanolyan változatos módokon bántalmazó. Sok férfi béna is, kedves, meg minden, de nem az élet császára. Korrekt, norvégmintás. Aztán telnek az évek, jönnek a gyerekek, és szép lassan: haza nem jövő, gúnyosan minősítgető, közönyös, munkamániás, féltékeny, hűtlen… Ó, hány ilyen történetet hallottam már! (Szeret a férjem, de…) Ahol a lúzer irigyli a fényes feleséget, például.
Aztán elolvastam még kétszer, amit írt ez a férfi. És megnéztem a profilját is.
És megsajnáltam. Hiszen ez a szemüveges informatikus, aki nekem nem kellett volna, ez ő…!!!
Tényleg nem kellett volna nekem, na. Mármint nem ő, hanem a körülírt jelenség — de az a durva, hogy nem is jött ilyen! Sükebóka barátnőim egyre-másra fogyasztották a málé, kancsal udvarlókat. Nekem viszont csak olyan férfiak tetszettek, akik rám se néztek, én fejben voltam szerelmes. Más meg nem próbálkozott. Hallom a választ: biztos sugároztam magamból, azért! (Bevonzottam.) Úgy van. De mi mást sugároztam volna? Honnan vettem volna öntudatot, rafinériát, igényességet? A bátyáimtól? Akik mindenből, de mindenből gúnyt űztek, ami velem volt kapcsolatos? Nő vagyok, vagy mi — inkább vagy mi.
Nem, nem voltam jó csaj a magam mércéi szerint. Most kezdek kikupálódni. De köszönöm a bókot.
***
A másikat az érintett kérésére levettem.
Csak egy mondatot tartok meg:
Ez az egyetlen hely a világon, ahol tökéletesen át tudom érezni életem egész keszekuszaságát, és számomra mostanában sokkal kevésbé fontos, hogy szeressenek, mint az, hogy megértsenek.
***
Kedves olvasóm, ha zavar a téma, akkor próbáld megtalálni magadban, hogy miért. Ha érted, amit írok, nem engem, a stílusomat, negatív töltetemet fogod elemezni. Nem egyéni okai vannak a bántalmazásnak, hanem rendszerszintűek, amit ezernyi sorstársam története és e bejegyzéseim elképesztő — pár nap alatt jóval tízezer fölötti — olvasottsága is bizonyít.
Vagy mondd azt: ez engem nem érdekel. Nem hiszek neked. Szíved joga.
a legkorábbi posztok egyike, 2012. május
Egy kicsit elgaloppíroztam magam, ahogy megint csodáltam a tegnapi olvasottságot. Ha ennyien olvasnak, akkor ezek fontos témák! A sok olvasó biztos ért és szeret is. Végre értenek! A szívük megszakad, rádöbbennek a párhuzamra, máskor meg mosolyognak… veszik a lapot.
Biztos ilyen is van, az ő kedvükért jött létre a blog. Bővebben…
De sokan olvassátok most ezt, kik vagytok?
Évekig nem tudtam arról beszélni, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, mi is volt pontosan az, ami elől én elmenekültem. Vertek? Nem. Akkor engem nem bántalmaztak. Volt egy kisgyerekünk, színházba jártunk, utaztunk sokat, jókat ettünk, társaságba jártunk, szép holmikat vett nekem az emberem. Mi a baj? Bővebben…
Gyerekelfelezés, a blog hajnaláról (2012. május)
Én küzdöttem. A rettenet hónapjaiban azzal fenyegetett a fiam apja, hogy a) öngyilkos lesz; b) elpereli a gyereket; c) külföldre viszi. Bővebben…
Eheti sajtószemlénk nem akar megszületni, mert erős volt a kísértés, hogy a Nők Lapja ún. férfinapi számáról írjak, különösen a szerkesztő előszaváról, de annak nem volna tétje, mert az csak vicces.
De ma a fogason volt időm elolvasni a tegnapi Magyar Narancs egyik cikkét. A szívem megállt már a címétől: “Megvettem a gyerekem”. Elvált apákról szól, akik sok pénzt költöttek arra, hogy hozzájuk kerüljön a gyerek. Magam is érintett volnék, de minálunk csak sima zsarolásról van szó, sok pénzről nem.
Nem tudok linket írni, mert ugye később teszik fel. És sajnos, fejből idézek, mert ha most felállok, a mellbimbómat rágó Jakab felébred. Később frissítek, ha pontatlan volnék.
Tehát, az egyik apa, egy orvos, elmondja: a válás idején puhatolózott, és közömbösnek érezte a feleségét a kisfiukkal kapcsolatban. Korábban is gyakran másokra bízta a gyereket, a férfi viszont igyekezett a kevéske szabadidejében jó apa lenni. Ezért megreszkírozta az alkut. Először virágnyelven, aztán kis gondolkodási idő után egyre nyíltabban beszéltek. Vett tehát egy lakást a nőnek, meg még sok pénzt is adott neki a gyerek felügyeleti joga fejében. Ő nagyon elfoglalt, sikeres. A házasságuk megromlott. Számunkra, a Szeret a férjem, de… csoport tagjai számára e két mondat között már kirajzolódik valami valóságféle, és nem épp vidám. A kisfiú most nála van, az anya szégyelli magát, azt mondja a vidéki városban, ahol él, hogy csak átmenetileg van a kisfiú az apjánál, a látszat kedvéért (vagy talán perre készülve?) óvodát is keres. De az apa nem nyugodt: egy ilyen nőnek, aki erre képes volt, ő nem szívesen adná át a gyereket.
Hogy tetszett mondani?
És az újságírónő: hogy tetszett ezt kommentár nélkül hagyni?
Milyen nő az, aki pénzért lemond a gyerekéről, háborog az apa.
Fogalmazzuk csak át: milyen nő az ilyen, akit én lefizettem!
Jól ismerem ezt: prostituáljuk a nőt, majd megvetjük érte.
Kezdjük úgy, hogy mindenféle embereknek lesz gyerekük, nincs cenzus vagy felvételi vizsga. Sokakat jobbá, felelősebbé érlel ez, másokból meg, például a kényszerű gyerekvállalókból, az érzelmileg éhezőkből, a labilis kapcsolatban élőkből vagy a materiális gondolkodás áldozataiból meglepő és elkeserítő reakciókat hoz ki a helyzet. Igen, vannak gázos anyák. Vannak, akiknek teher a gyerek. Miért ne lennének ilyenek is? Sok mindent tehetnénk egyébként, hogy a helyzet javuljon — kezdjük ízibe’ a kíméletlen, igazságtalan ítélkezés beszüntetésével, de további kósza ötleteim is vannak. Nem kellene eszményi mázzal, csinos és sugárzó sztáranyukák fotóival bevonnunk ezt az egészet, mert gyermeket vállalni nagyszerű élmény tud lenni, és magasztos feladat, de azért szerencsésebb, ha az élet természetes velejárójának, buktatókkal teli, de azért teljesíthető, egyébként pedig többé-kevésbé átmeneti kötelességnek fogjuk fel, persze közben némi vagy akár sok öröm is csurran. Ha így gondolunk rá, nem lesz akkora a a csalódás, és nem válik oly sokaknak pótcselekvéssé, öncéllá és mártírsággá. Aztán, nem jó, hogy a mai viszonyok és szeretett egészségügyünk így traumatizálja a szülést. Mi több, sokkal több és emberibb segítséget kellene kapniuk a friss anyáknak, az anyósok és más nénik meg egy kicsit visszavehetnének. És nem kellene a társadalomnak szentesítenie a döbbenetes aszimmetriát sem, hogy apu dolgozik, anyu gyerekezik, mert erre sokan, akik amúgy jó, jobb anyák lehetnének egy szimmetrikusabb világban, rámennek.
Egy anya rajzolódik ki előttünk, aki az első években otthon volt, és mivel jómódban, hozzá is képzeljük, hogy béemvével megy a műkörmöshöz, míg a babát szittelik, de neki ez sem elég jó, a házasság tönkremegy, pedig az áldozatkész apuka mennyit dolgozott őértük, és amikor nem dolgozta éppen a nagyon fontos munkáját a távoli dolgozóban, akkor olyan apja volt a gyereknek, hogy ihaj! Egy anyától, aki nagyrészt egyedül végigcsinálta ezt (mit is? Talán olyasmit, amiről Doris Lessing Az ötödik gyermek és Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című regénye is érzékletesen ír), egyszerűen nem korrekt számon kérni, hogy miért nem küzd körme szakadtáig. Azaz: miért nem tölti el nagy lelkesedéssel, hogy keservesen harcoljon a pénzes túlhatalommal. De hát a gyermekért! Igen, pontosabban azért, hogy ugyanezt az életvitelt még jobban magára hagyva, talán anyagilag is ellehetetlenítve és feszültség közepette folytathassa.
Akárkinek is ítélik a gyereket, ő nem tárgy és nincs tulajdonjoga. A válni készülők, főleg azok, akik nagyon félnek, két mondatot hajtogatnak. Elszakítom az apjától! Ezt aggódva, bűntudatosan. Nem, nem. Akár apa vagy, akár anya, akár neked ítélték a gyereket, akár a másiknak, hogy mennyit találkozol a gyerekeddel, milyen minőségű időt töltesz vele, az jórészt rajtad múlik. A másik: de hát nem fogom tudni egyedül eltartani! Megint: a másik fél nem szűnik meg szülőnek lenni attól, hogy máshol él, továbbra is kötelessége, nem csak joga részt venni a gyereknevelésben. (Tetten érhető itt a jellegzetes a mentalitás: elhagyom, és akkor az a büntetésem, hogy egy fillért sem kapok. Cserébe én nem engedem az apjához… ezt is ismerjük.)
Mármost, visszatérve a túlterhelt apákra, ők sem mindig izzadva hajtják a pénzt, a fontos munka tövében azért gyakran egyéb szép virágok is hajtanak, miközben átélik, ők nagyon fontosak, és még a mosogatást, játszóterezést is megússzák.
A családban élő, néha azért hazatévedő apukákról írtuk ezt. Ha ők a váláskor nem harcolnak a gyerekért, hanem hagyják, hadd jusson a fáklyásmenet a feleségnek, miközben új életet kezdenek, messzire költöznek, kivirulnak, nem szalad fel a szemöldökünk, hiszen a gyereknek elsősorban az anyjára van szüksége. De nem vagyunk megdöbbenve a terhes csajukat, esetleg feleségüket gondolkodás nélkül elhagyó férfiak viselkedésén, az elzüllő alkoholistákon, a masszív érzelmi terroristákon sem, mert annyi ilyen történetet hallottunk már, hát igen, sajnos.
Régen azon csóváltuk a fejünket, hogy nahát, a bíróságok mennyire nőpártiak, kilencvenöt százalékban az anyának ítélik a gyereket (mintha ez diadalmenet lenne, nem kőkemény napi aprómunka és felelősség). Ennek a döbbenetnek társadalmi artikulációja is van már régóta: az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesülete, igaz, az ő honlapjuk fórumán, amikor még elérhető volt, nagyrészt arra nézve olvastunk tippeket, hogyan ússzák meg a szegény exférjek a tartásdíjfizetést. Ugye, ez is a tét: az egyik félnél marad a gyerek, és akkor a másik szükségképpen fizet, mármint elvileg.
Változtak az idők: ha egy pár perre viszi a gyerekelhelyezést, tehát nem egyeznek meg róla, a nőnek, ezt épp a múlt héten olvashattuk ugyanebben a lapban, alig több az esélye ma már, viszont a harc iszonyatos összegbe kerül. Szabad időnkben szívesen járunk szakértői vizsgálatra: ki az alkalmasabb, kihez kötődik jobban a gyerek — csupa olyan kérdés, ami az elvárás szerint lényegében mindenestül az anya identitása. Mindez, a költséges harc és a vizsgálat az amúgy is totális káosz közepette zajlik, amit a válás érzelmi terhe, a megváltozott élet és a vagyonmegosztás jelent. És most, hogy ez a helyzet, megdöbbenünk azon, hogy akiket zsarolnak, azok olykor zsarolhatók. Elképedünk, hogy nem küzd talán koldusszegényen, elképzelhetetlen nyomás közepette, mert esetleg békét akar (erre az eshetőségre az egyik megszólaltatott szakértő is korrektül utal).
Pontosabban: ki képed el? Az apák, akik ezt kiügyeskedték, -harcolták. Van egy másik történet is a cikkben. Ez az apa aláíratta a feleségével, hogy az lemond az ikergyerekekről. Méghozzá az ő jelenlétükben, mivel a találkozó az ügyvédnél elhúzódott, és már el kellett menni értük a bölcsibe. És kért tíz percet, nem tudta folytatni, kiment a vécébe sírni! Hogy ilyet tesz a nő!
Ki ment ki? Ki sírt? Az, aki lefizette és presszionálta a feleségét. Komolyan, beszarok.
A következő bejegyzésben pedig leírom az én elfelezett gyermekem történetét.
ráparkolsz a fűre az összeharácsolt terepjáróddal,
ha még egyszer, így tehát összesen negyedszer papucsnak nézed és fölerőlteted a lábujjközös, méregdrága dizájnszandálomat a ZOKNIS lábadra,
ha még egyszer összekevered a fiuk és fiúk lexémákat,
ha még egyszer megkérdezed, mi az a lexéma,
ha még egyszer lassítasz, letekered az ablakot, és figyelmeztetsz, hogyan biciklizzek biztonságosan,
ha még egyszer elmondod, hogy persze Hollandiában mentő áll a ház előtt,
ha még egyszer megkérdezed, hány cukorral iszom,
ha még egyszer lefelé rakod be a villát az evőeszközszárítóba,
ha még egyszer nagy vével írod János vitézt és nagy bével Bánk bánt,
ha még egyszer előveszed a Swarovski-fülbevalókészletet az öltözőben,
ha még egyszer hozzáteszed, hogy számla nélkül olcsóbb,
ha már megint nem beszélhetek neked színházról, mert átráng az arcodon, ha meghallod, hogy Alföldi rendezte,
ha még egyszer kifejted, hogy Horthy mentette meg a budapesti zsidókat,
ha még egyszer talpramagyarnak titulálod a Nemzeti dalt,
ha még egyszer Micimackónak nevezed a Kínában hamisított, dizni által már tönkretett meghatározhatatlan banánsárga lényt,
ha még egyszer elmagyarázod, hogy azért a tévézésnek előnyei is vannak, és sajnos, nem lehet kikerülni,
ha még egyszer kikéredzkedsz nyelvtanóráról, hogy bevedd a görcsoldó gyógyszeredet,
ha még egyszer töltött galambnak nevezed a tökéletes arányú barátnőmet,
ha még egyszer vészvillogsz a Szabálytalanul parkolok, mert sóher vagyok és mindenkit leszarok tábla kihelyezése helyett,
ha még egyszer anyumként emlegeted anyudat, és páromként a párodat,
ha még egyszer a kis hercegből idézel,
ha még egyszer skizofréniának nevezed, hogy a nagybátyád bántalmazó, és flownak, netán szerotoninéhségnek, hogy fölzabáltál egy doboz kártedórt,
ha még egyszer azt mondod, ne egyek hat után,
ha még egyszer kikandikál a formátlan kőművesdekoltázsod a csípőnadrágodból,
ha még egyszer kárörvendően számon kéred rajtam, hogy én akartam ennyi gyereket,
ha még egyszer elmagyarázod, hogy a futás nem is egészséges, csak mert te százötven méternél összeesnél,
ha még egyszer talizni akarsz velem,
ha még egyszer összekevered a feltételes mód jelét a ható igeképzővel,
ha még egyszer úgy zárod a beszámolódat arról a helyzetről, amely a te sürgős és határozott döntésedet kívánná, hogy majd meglátjuk,
ha még egyszer azt hiszed, hogy ugyanarra gerjedek, mint amit te a pornón látsz,
ha még egyszer Popper, avagy Müller Pétert mersz idézni a fészen,
ha még egyszer tartárt kérsz a rántott camambert-hez,
ha még egyszer kibámulsz rám a színpadról,
megírom a blogomon.
