Miért ilyen nagy az ingerünk, hogy azt bántsuk, akinek már amúgy is nehéz? Az, hogy nehéz, hogyan lesz bizonyítéka annak, hogy megérdemli?
Egészen különböző szinteken űzik ezt a sportot.
Klárika nem a jómódú, Audival járó, kétgyerekes idill telekszomszédot fogja véleményezni, vagy őt másért. Dühe a nyomorgó, mániás depresszióval küzdő egyedülálló anyát illeti. Szedje már össze magát! Hát hogy lehet így bánni egy gyerekkel? Nem csoda, hogy otthagyták!
A szülői közösség a napközis tanárt, ezt a kínlódó pályakezdőt hosszas morgás, aláírásgyűjtés után leváltatja. A szülői értekezletre már eldőlt az ügy, mégis gonoszul anekdotáznak a botlásairól negyedórán át. Még azt se tudta, hogy Bogi kettőkor megy csellózni, Dóri viszont háromkor karatéra! Bátorkodom megjegyezni, hogy nem olyan könnyű ám ezt a sok mindent fejben tartani. Ő baja, mondja egy hatéves kislány hangsúlyával Orsi anyukája.
A Népszabadság újságírója az elfajuló szomszédi viszályokról ír. Empatikusan halad a társasházi történet: egyszer szólt valamiért az asszony, talán hogy a vendégek ne hamuzzanak már az udvarra, erre az addig kedélyes vállalkozó igencsak aránytalanul reagált: zenét bömböltetett éjjel, a küszöbükre szart, végül áramot vezetett a kilincsbe. Jogtudatos hősünk viseli az elviselhetetlent, aztán először a lakóközösségen belül, majd az önkormányzatnál tesz bejelentést, kétségbeesésében a rendőrségen is próbálkozik. Amíg vér nem folyik… — tárják szét a kezüket a rendőrök. Hirtelen fordul a cikk: stresszes mindennapjainkban előfordul, hogy apró ügyeket egészen a bíróságig visznek a frusztrált emberek.
Was?
Vélt vagy valós sérelmek, mondják. Mi az a vélt sérelem? Amit én, aki nem éltem át, bagatellnek tartok? Amit kényelmetlen lenne tudomásul vennem? Ami talán állásfoglalásra kényszerítene?
Ha olyan rossz neki, miért nem hagyja el? — kérdezik a megalázott nőkről is. Ön, kedves kérdező, méltányosnak tartaná, ha a másik érzéketlensége, agressziója miatt el kellene hagynia megszokott otthonát? Dalolva menne a híd alá? De ha annyira rossz neki! És azt tudja-e, hogy a konfrontálódás, a menekülés idején fajul el legjobban a bántalmazás, ekkor történnek a gyilkosságok is? A gyerekelhelyezésnél is tudnak ám kellemetlenek lenni a feldühödött férjek. Miért nem azt tetszik kérdezni: hogy tehet ilyet az az ember, miért nem szigorúbbak a törvények, miért nem szereznek még ezeknek sem érvényt?!
Miért vesszük adottnak, hogy vannak rossz és erőszakos emberek, hogy történnek bajok, de ezt másoknak el kell viselniük, úgy, hogy a felháborodásukkal, méltatlankodásukkal meg ne zavarják a mi illúzióinkat?
Hiába van elsőbbséged a zebrán, előbb meg kell győződnöd róla, hogy megadják-e!
Mit mond bennünk a kamasz? A kamasz, akinek igaza van? Győződjön a hóhér. Adja meg az elsőbbséget!
Az élet fontosabb, mint az igazság!
Nagy tévedés. Az apró hazugságok gyilkolnak.
Ezt nem lehet kierőszakolni!
Ki erőszakol mit?
És lám, működik: ha a szemébe nézek és lelépek, lassít. Egyre ritkább a necces helyzet. Mert én nem akarok meghalni, de ő sem akar börtönbe kerülni, az tuti.
Miért csinálják? Mitől félnek? Miért lépnek vissza az állami nyugdíjrendszerbe?
A szociálpszichológia magyarázata a bűnbakképzés: felruházok egy csoportot mindenféle negatívummal, felelőssé kiáltom ki őket a gondjaikért, aztán élesen elhatárolom magam tőlük, így teremtve meg a biztonságot, hogy én nem kerülök bajba sosem.
Az erősebb mellé állni, meghunyászkodni mindig is elemi érdekünk volt, a túlélés záloga, mondaná az evolúciós pszichológia. A magányos különcöket felfalták a tigrisek. De hát emberek, nem vadak vagyunk! Március tizenötödikét ünneplünk! Mártírokra emlékezünk! A mese is arról szól, aki nem félt kimondani: meztelen a király!
A mindennapokban rettegünk a konfliktustól. Csak nyugalom legyen. Csak a világképünk, hogy az élet szép sima, ha nem borzolják meg idegbetegek, ne sérüljön…
