az írás gyógyít

Azt higgyétek el, hogy az írás meggyógyít. Mindenki higgye el, az is, aki összerezzen a szép szerkezettől, áhítatos tisztelettel viseltetik a virtuóz szófűzés iránt, meg tudja különböztetni ocsút a búzától, és érti most, miért nem tettem névelőt a főnév elé; az is, aki ráharap látványosra, a giccsre is, önmagában a kifejezés tényére, de az is, aki legyint, hogy így írni ő is tud (nem tud), és nagy gúnyosan grafomániának nevezi a részletes érvelést, ábrázolást.

Meglepő, hogy mi mindent fel lehet dolgozni az írással, ha gyakorlattá teszed, következetesen csinálod. Ebben nem lényegi tényező, hogy mennyire van érzéked hozzá, sem az, hogy mesteri, szép-e a szöveg. És az sem, hogy van-e, aki olvassa. Maga az írás, a rögzítés ténye, folyamata a gyógyító, nem a minősége és nem a visszajelzés, az önmegmutatás gesztusa. (Az önmegmutatás másképp, más céllal, a tudatosság egy más fokán és csak bizonyos személyiségvonások birtokában tud felszabadító lenni.)

Azért írunk, mert valahol ki kell jönnie. Nem célja van, hanem oka, és így, ezáltal lendülete is.

Az a sok el nem küldött levél! Néha szembesülök velük, amikor keresek valami csekket vagy szerződést. Amikor valami feszített, és nehéz volt, a helyzet kavargása, és az nyugtatott meg, hogy a szívem szavát követtem, és, legalábbis jelképesen, kimondtam annak a másik valakinek a szavakat. Az “ez van” tisztaságával.

A kézfejben történik meg a történendő, ez a kézfej ereje, a kéz–fej ereje.

Mindig írtam, és nagyon fontos volt, akkor is, utólag is. A szép füzeteim világa, az írószerek tobzódása, a kalligráfia és a sorok, a fáradhatatlanság élménye, az, hogy akármit ábrázolok, kifejezek, és hát a nyelv, a szófűzés, főleg.

Leírom, és ezzel meg is történik a belső változás, de a világ is változik tőle. Mondjuk, haragudtam rá, de ahogy írtam, és nagyon pontosan akartam kifejezni, hogy én mit érzek, az lett belőle, hogy megértettem őt, és biztos lettem abban, és le is írtam, hogy nem haragszom rá: ez, ami velünk van, ez nem az ő tette ellenem, hanem egy lehetséges verzió csak, amelyben gomolyog a gyengeség, a mulasztás, a vélelen, a jó szándék, a félreértés, a félelem, és most éppen ez a végeredmény jött ki belőle. Így lettem bölcs, de persze nem lettem bölcs. És persze ehhez, hogy ez ilyen termékeny és gyógyító lehessen, olvasni is kell sokat, elsőrangú szépirodalmat, amit, sajnos, én mostanában kevésbé, de az nevel igazán pontos értővé és kifejezővé. Szövegértővé, emberértővé.

Nem adtam oda a címzettnek a leveleket, nagyobbrészt nem. A művész úrnak a megírt levelek jó négyötödét nem. A bátyámnak, anyámnak, anyósomnak, barátoknak, szerelmemnek alig valamit (annak arányában mármint, amennyit összesen írtam). Lehet, hogy jó lett volna, ha olvassák, most nem hallgatnánk annyi félreértésről információtlan és úgymaradtan, csak hát az ember fél is. Az igazi ősznteséghez bátor, jóakaratú emberek kellenek, akiknek nem fontosabb az énképük az igazságnál. Nem akartam őket bántani, se válságot nekik. Túl erősek az én szavaim, félnek tőlük, és nem értik, ha nem áll érdekükben érteni. És hát nekem – és ez a lényeg, az én szempontom – a megírással megoldódott a probléma, csillapodott a feszültség, elérkezett a tisztánlátás, és az volt a cél, nem a jól megmondás. Nem is akartam én megváltoztatni az ő viselkedését, meggyőzni. Nem panaszkodtam és nem is védekeztem – az igazságot mint olyat akartam megszövegezni, önkritika árán is. Az volt a cél, hogy kimondjam, ami van, a tudomására hozzam, de ahhoz meg kevesek voltunk. És mégis megtörtént a megértés, a megnyugvás bennem, amikor szavakat kerestem és leltem a kimondhatatlanra.

Hogyan csináld?

Naplózz. Írd fel, miket csinálsz. Nem valószínű, hogy művészi szöveg lesz, és ez nem is baj. Akármilyen józan, száraz a beszámoló, a megíráskor is mindenféle történik benned. Felcsillanhatsz, ránézhetsz az életedre másképp, írhatsz valamit, amin magad is meglepődsz, és ránézhetsz még ott: jé.

Hát még a későbbi visszaolvasástól. Akkor történnek csak az igazi dolgok.

Lehet írni a párkapcsolatodról, az érzelmeid változásáról, arról, amit nem mondasz el a másiknak.

Lehet írni testi érzetekről. Étkezési naplót. Alvásnaplót. Sportnaplót.

Szerelmi naplót. Szexnaplót. Álomnaplót. Haragnaplót, Mi az előzmény? Mennyire intenzív? Éreztél már ilyet? Mit csináltál? Le tudtad győzni? Mikor, hol múlt el?

Mndezt egyszerre, egy füzetben, különböző színekkel… Ez persze bohóság, de a komolyan vett, rendszeres dokumentálás új emberré tehet, és a tudatosság magasabb szintjére juttathat el.

Bármit meg lehet szokni, elperegnek a napok, a béka is lassan fő meg. De ha dokumentálsz és visszaolvasol, ha rájössz, hogy de hát már hónapokkal ezelőtt is, és akkor is azt mondtam, hogy én ezt többet nem, az komoly hatással lehet az életedre. A jobb életedre is.

Írj kézzel – ez olyan, mint amikor kézzel dagasztasz, annak az ereje, a kéz melege, a kézfej ereje. Nem mindegy, ó, nem. Ettől saját. Én ilyen régimódi vagyok, szóval ezt úgy vegyétek, NOKIA 105, kézzel mosogatás és fényképezőgép, és komolyan gondolom, hogy az egy össztársadalmi jó, ha az emberek úgy általában nem felejtenek el kézzel írni. Egyszerűen más történik olyankor az agyban. Hibátlanul írni, gördülékenyen fogalmazni, az, hogy nem mindegy – ez is egyfajta igényesség. (Ugyanakkor a világ változik,  és én már nem akadok ki, ha egy olyan típusú szövegben, mint az index Percről percre tudósítása, rengeteg elütés vagy fura, szerkesztetlen formák szerepelnek.)

És ne haljon ki a magyar bélyegtervezés se, amely gyönyörű ága az iparművészetnek. A boríték, a színes boríték, a szemmértékkel elhelyezett címzés, az apró poén benne, az nagyon mascarponés része az életnek.

Nosza, egy szép, új füzet, egy kézfejednek kedves íróeszköz, és írjál, és gyönyörködj benne, ha olyan vagy. Vagy csak használd fel az írást, hogy jobb legyen az életed.

Szoktál írni? Magadról? Naplót, levelet, képeslapot, tréfás üzenetet? Hogyan, mit? Milyen hatása van az életedre? Régen igen, most nem? Újabban igen? Miért?

Szereted a kézírásodat? Könnyen megy? Egységes? Mit gondolsz mások írásáról, mit jelent számodra?

cropped-emlc3a9kkc3a9-szelc3addc3bcl.jpg

Esküszöm, nem akarok senkit számonkérni, de légyszi, használjátok az ugrókötelet is, ha már megvettétek, illetőleg ne felejtsetek el spárgát nyújtani, és naponta kétszer lemenni (fölnyomódni) hídba. A következő sportos bejegyzés végén pedig a töltőtollakra fogok rákérdezni. 🙂

34 thoughts on “az írás gyógyít

  1. Sziasztok, írtam már itt hozzászólást, bár már olyan régen, hogy talán el is évült 🙂 Az írás az életem része. Senki nem mondta, hogy csináljam, magamtól buggyantak ki az első naplósorok 12 évesen és nem sokkal ezután a „versek”. Egészen egyetemig írtam a naplóm, aztán túl elfoglalt lettem, szerelmes, nem is tudom, és aztán 28 évesen elkezdtem írni egy blogot. A naplókkal a kamaszkoromat, a bloggal a gyermekem születését dolgoztam fel, így utólag legalábbis azt hiszem, bár erre is most, a komment írása közben ébredek rá 🙂 Azóta újra vannak „versek” is, persze a saját szintemen és nyilván nem leszek József Attila, bár egy kiadó azért utasította el a kötetemet, mert nagyon J. A-s volt. Annyira örültem a dicséretnek 😀 Mert gyógyít, igen. Segít rendszerezni, elmélyedni, önmagammal konfrontálódni. A versek még mélyebbre visznek, arra a helyre, ami nem is tudtam, hogy létezik bennem 🙂 A versírás nekem az igazi flow. Megszűnik a világ. Mivel húsz éve írok, mindig, mindenhol, kényszerré is vált, értem ezalatt, hogy ha érzem, le KELL írnom. Nem mindig van nálam toll, papír (tipikus a bicajozás), ezért én a Note-ot használom a telómon. Jaj és mindig is szerettem naplókat olvasni is. Adrien Mole kamaszon, most meg a Gyarmati Fanni naplója. Blogot már csak ezt és néha-néha a megszokottakra még ránézek, de már kevés az aktív blog-barát, én sem írom már évek óta. Azóta lett amúgy kötet, bár csak saját magamnak, de nem baj, a lényeg az volt, hogy kézbe vehessem, és kisebb sikerek, elismerések, sőt, még egy dal is a szövegemmel :). Valahogy úgy érzem, ha leírom, kikerül belőlem, nem nyomaszt tovább. Nagyon vonzott még gimiben az újságírás, de látva a mai színvonalat, örülök, hogy nem arra felé mentem.

  2. Engem megriaszt, hogy boldogabb országokban, azt hiszem pont Finnországban a füzet helyett tableten tanulnak írni a gyerekek. Nem vagyok tájékozott a témában, de a finommotoros (?) mozgás fejlettsége és gyakorlása hat az agyműködésre, talán? A kézírás elavult, szükségtelen dologgá válhat mint a párizsis zsömle, vagy a nyomtatott könyv?

    • Ametika középső és nyugati államaiban is bevezették, zsinórítás nincs, elsőtől billentyűzet, tablet, kiegészítésképp nyomtatott (kis- és nagybetűs) írás, mert hogy minek. Egész biztos vagyok benne, hogy az agyterületek is komolyan megváltoznak tőle. De lehet, hogy halanódni kéne a korral.

    • Meg regebben olvastam egy cikket, amiben arrol irtak, hogy az USA nehany tagallamaban mar nem kotelezo a keziras tanitasa altalanosban. Az a cikk akkor nem arra volt kihegyezve, hogy a tulnyomoreszt klaviaturat csapkodo vilag miatt szorul ki a keziras, hanem hogy akademiai korokbol kezdett leszivarogni az otlet es lehetoseg, hogy a diszgrafiasok/diszlexiasok (nemak, izomtonusproblemasok, meg sok mas, ami most nem jut eszembe) tabletet hasznalhassanak ahelyett, hogy tovabbi traumakat, gatlasokat halmoznanak egy olyan keszseg miatt, amivel naluk mar kepessegszinten problema van, onhibajukon kivul. Az iras pszichomotoros is, nagyon nehez megallapitani, hol a problema, nem biztos, hogy fejlesztessel elerik a kivant hatast. Merlegre tettek, hogy megeri-e a masfel evtizednyi erolkodes es nyomorusag az iskolaban egy, a valo eletben amugy is kiszoruloban levo gyakorlat miatt. Szoval abbol a cikkbol az jott le, hogy az eselyegyenlosegre torekves hivta ezt eletre, ezert is van, hogy a boldogabb orszagok az uttoroi.

      • Ahogy az érintett agyi területek fejlettsége kihat az írásra, úgy az írás visszahat az érintett agyi területek fejlődésére. Kézírás nélkül ideg-izom kapcsolatok nem épülnek ki, funkciók halnak el, agyi területek maradnak munka nélkül. Az írás a bal félteke komoly szekvenciális feldolgozó folyamatait igényli és visszahatva erősíti azokat. Az analízis-szintézis készsége szintén meghatározó az írás kialakulásában. Ha a jobb félteke képi világára támaszkodunk, felborulhat a kényes egyensúly. Még nem tudjuk, mi lehet ebből.Az már látszik, hogy az elemző, összefüggéseket, logikát kereső bal félteke háttérbe szorulásával a jobb félteke által feldolgozott, “készen kapott” reklámok, rövid infók, flashek villanásaival csökkent a matematikai gondolkodás hatékonysága.

        • Hat igen, pont errol van szo, hogy meg nem tudjuk mi lesz ebbol, kiserleti a dolog es ha szerencsenk van, uj iranyokat mutathat. Megmutathatja pl, hogy az irasnak nincs kizarolagossaga az analaizis-szintezis alakulasaban, az iras nelkul hoppon maradt agyi teruletek mas ingerekkel, tevekenysegekkel stimulalhatoak. A jobb es bal agyfelteke egyensulya meg egy idea, torekedhetunk ra, de nem is tudjuk, hogy nez ki az egyensulyi allapot. Ha felnott koromban 8 oraban adatot viszek be egy asztalnal ulve, nem vagyok se matek, se IT zseni, nem vagyok festomuvesz, se tehetseges politikai szonok , de meg emlekszem az agy-izom kapcsolatattal hogyan kell szepen kanyaritani a betuket, meg tudok tapsifulest rajzolni es gyongyot fuzni, akkor kozelitek az egyensulyi allapothoz? Ezt nem cinikusan irom, a sajat eletemre is raillik akar. Akik most ezzel kiserleteznek, azok mereszeltek nagyot gondolni. En itt egyertelmuen arra hajlok, hogy ne legyen kotelezo a keziras, a tablethasznalat legyen opcio es a praktikum, az eletszag majd eldonti, hogy ez hosszutavon jo e. Ez mondjuk a ti szakmatokban rengeteg kerdest vet fel, mi legyen akkor a fejlesztes igazi celja es tartalma.

          • Talán az ennek a dolognak a jelentősége, hogy az îràs alapvető kulturtechnikai eszköz. Hasonló, mintha a beszèdet akarnánk kiváltani a handhordozókkal. Az îrást magát sosem fejlesztjük, csak a hozzá szüksèges készségeket, amik nélkül a főzès sem megy. Az emberisèg történelmileg kialakult vîvmànyát készülünk gépiesîteni, aminek lesznek hozadékai mindkét irányban.

  3. Kilenc évesen kaptam egy füzetet, aranyozott lapszélekkel, azóta írok naplót. Húszéves koromig majdnem minden napomat részletesen leírtam, azóta sok kimaradt, akár egy egész év is. Régen úgy éreztem, hogy amit nem írok le, az meg sem történt. A suliban is a naplómat írtam, amikor a tananyagot diktálták. Mindent kiírtam magamból, minden könnyebb volt így, most a felnőtt életemben is csak ez segít. Anyám rendszeres elolvasta, amiket írtam és fel is használta ellenem, ha úgy adódott. Egyszer apám nem lépett ki az email fiókjából, megtaláltam a levelezéseket az akkori szeretőjével, erről is megírtam a kamaszos véleményemet a naplómban, anyám elolvasta. Mennyire gyűlöltem őt akkor és szánalmasnak tartottam. Most nem tudom, de azt igen, hogy tisztelni fogom a gyerekeim magánszféráját.

    • Az én anyámnak az anyja volt olyan, hogy mindent, de mindent elolvasott, titokban, felgőzölte a leveleket, kikutatta a naplókat… Egyszer volt egy eset, hogy anyám levelet kapott az akkori udvarlójától, nagyanyám épp olvasta a konyhában, amikor anyám bement valamiért. Erre nagyanyám gyorsan ráült a levélre. Anyám persze látta (tudta is, hogy ezt csinálja, a valódi leveleket soha nem postán kérte, hanem más módon, pl barátnőhöz küldve), és direkt elszarakodott a konyhában jó sokáig, evett, kavargatott valamit, molyolt, pakolt… és mindez alatt nagyanyámnak persze muszáj volt ülve maradni, a levélen. De nem szembesítette azért. Nem mondta, hogy álljál fel, mi van a segged alatt. Nem merte, olyan volt a légkör. Visszakapta volna ezerszeresen.

  4. èn is irtam a kezdetektöl fogva, de engem kicsit zavart, hogy szinte csak a lányok irtak. Olyan fölsleges köldöknézésnek tünt, nyavajgásnak, ahelyett, hogy “csinálnék” valamit. Amikor rátaláltam a sportra, rájöttem, az mennyivel jobb módszer ugyanarra, amire korábban az irást használtam. Lehet, hogy mind a kettöt kéne ?

  5. Épp ma olvastam 2010-es jegyzeteimet, mert kerestem valamit, nagyon igaz, senki nem lesz kíváncsi erre, de én igen. Nekem sokat segít, ha valamit pontosan fel tudok idézni, nem torzul el utólag. Majdnem 22 éves koromig írtam kézzel (naplót, verset), majd 22 évig csak néha, hogy megörökítsem az élet nagy pillanatait. 44 éves korom óta írok megint, azóta már csak a gépbe. Verseket is, néha. És az okos telefonba a teendőimet és az álmaimat. Már van, akit érdekelne, de nem arra szántam. Grafomán családból származom. Egy bölcs barátnőm mondta erre, ha valaki elrontja az életét, legalább ne írja le. Az én szüleim leírták, bár biztosan nem nekem lett szánva. Most tanulok ebből. “Írok magamnak, fekete hajamnak.”

  6. Ha Torontoban járok csoporttal, beviszem őket a régi postára. Itt gyönyörű, fejléces, merített papírt kapnak, libatollat és tintát, s írhatnak egy levelet. Egyet. Valakinek. Kézzel. Imádják. Nyilván aznap már egy csomóan feltöltötték a képeiket a Facebookra. chateltek, emaileztek, mittudomén. Itt legalább fél óráig tart, amíg kitalálják, hogy kinek és mit írjanak, meg újabb hosszú percekbe, amíg elb@szkódnak a libatollal. Más lesz a ritmus, kiesünk az azonnaliból. Állati lassan megy, nem is lehet sokat írni, emiatt a legfontosabbnak megy egyetlen, tömör üzenet. Aztán játszunk: jön a postáskisasszony egy marék homokkal (hogy ne kenődjön a tinta), meg a piros pecsétviasszal, lezárjuk és útnak engedjük a leveleket. Lehet várakozni. Na ez most nem is annyira az írásról szól, mint a ritmusváltásról, a nemazonnaliságról, de szinte mindenki jelzi, hogy kézzel már nem szokott írni… postán feladni ilyesmit meg még kevésbé. Jó móka, az alien driver is élvezi.

      • ó, köszönöm! vannak bőséggel, csak mostanában az idő kevesebb. Teljesíthetetlen álmom: hakawati (mesemondó? inkább storyteller) szeretnék lenni egy régi, damaszkuszi kávéházban. De már régi Damaszkusz sincs, nem is lesz soha, nemhogy ez a hangulat. Talán amiatt totyorgok az írással, mert azt gondolom, hogy a történetek élőszóban hatnak igazán. Pedig színigaz, amit Éva a posztban megfogalmaz.

  7. Jó volt ezt olvasni, eszembe jutott, hogy pont így hevertem ki a válásomat is, naplózással, aztán azóta nem is írom, mert béke lett bennem. Ha néha visszaolvasom, megráz a “miben éltem én eddig” érzés, és dupla az öröm, hogy pont olyan már nincs többé. Köszönöm!

  8. Nektek volt “levelezőfüzetetek” a barátaitokkal? 🙂
    Sosem voltam akkora grafomán, mint akkoriban. Csiri-viri tollak, fényképek, újságból kivágott cikkek, rajzok.. 🙂 Targoncányi mennyiség és sztorik kifulladásig. 🙂

  9. mássá válik az ember. Egyszer, egy félreértésből fakadóan, felháborodott, indulattal teli, de 100% udvarias, visszafogott levelet kaptam egy kedves rokonomtól. Az idő múltával, amikor személyesen is találkoztunk, tisztáztuk a félreértést, így levele – ő is belátta – okafogyottá vált. Megjegyeztem, hogy eredeti felháborodásához képest egész visszafogottan fogalmazott. Ő erre nevetve mutatta azt a KILENC levelet, mely után a tizedik már elküldhető volt… Tényleg mássá vált, mire a kilencediket is megírta. Legalább a levél… ### Hírportálok: pillám se rezdül az slendriánságuktól, de bizony rendre-sorra kiborulok az odahányt, kutyafuttában hiányzó betűkkel, a félreérthetőségig trehány, zagyva szerkezetekkel odapottyantott hír szilánkoktól. Nem attól, hogy egyáltalán, hanem attól, hogy lassan normává válik. Mi a fenének van nyelvünk, nyelvtanunk? Valaha, egy országos napilap egy éves összes sajtóhibája elfért volna egy mozijegyen. Ha egyszer írástudó, lássék is annak. Százszor leíratnám velük. Az idő és hely szűke nem ment fel.

    • Szerintem igen. Ezek nem szerkesztett szövegek, nem másnapi megjelenés, hanem percről percre, afféle facebookszínvonal. Ahhoz, hogy hibátlan legyen minden szöveg, éles szemű korrektor kéne, de ez nem éri meg. Irreális volna a hibátlanság. Valós időben, mielőbb, hiba árán is akar arról közvetíteni, hogy a szerbek kivédték a gólt. Érthető a befogadónak? Igen. Akkor ez ilyen. Megváltozott a világ, polgárjogot kapott az elütés, a figyelmetlenségből eredő egyeztetési hiba (amely nem jelent magyarulnemtudást). Én nem követem ezt, a magamra rótt mércém szigorúbb, de el tudom viselni, és nem bánom, ha a néhány hibám miatt rólam sem gondolják, hogy nyelvileg igénytelen vagyok. És látom azokat is a valóság részeként, ítélet nélkül, akiknek e szövegek íródnak, a felgyorsult életű, okostelefonra kötött városi fiataloknak. Őket a hiba egyre kevésbé zavarja, vagy nem is, és maguk se írnak igényesen, és nekik nem is céljuk, sőt, nem is tudják, milyen a hibátlanság. Az állásinterjún a HR-es se tud már helyesírni, nincs is mit számon kérni. Mi régimódiak vagyunk, és vicces a moralizálásunk. Ma már nincs az az igényesség-norma, a szemek átsiklanak az elütésen, nem tudatlanságból ered a betűkihagyás, és szerintem ez így van rendjén. Míg a nyugdíjas korrektor a Magyar Narancsban olvasói levélben a -ban/-ben rag -ba/-be-re való rövidülésén háborog 2016-ban (tévesen állítva, hogy a beszélők nem érzik a különbséget: de, érzik, csak az élőbeszéd tempója lekoptatja a ragot, de ők is hovával kérdeznek, nem hollal), a legmagyarabbul tudó, hét nyelven fordító költőzseni és nyelvész Nádasdy ádám, aki szintén nem fiatal, elemzi, hogy élőbeszédben ő is csak -ba/-be ragot használ…

      • 60-as, 70-es években szembesültem először azzal, hogy pl egy Jókai regénynek lehet egy szövegében aktualizált, a kor nyelvezetéhez igazított változata. Egyik kezemben az eredeti, másikban a friss kiadás. Az eredeti sem hatott porosnak, az új is élvezetes volt, nem volt szentségtörés. Úgy tudom, azóta több magyar író is átesett hasonló fiatalításon. Nagyon ódivatú vagyok, de ez természetesnek tűnt. Vagy az új eszközök, a pergő információ csere miatti rövidítések: néha nagyon idióták, röhögni kell rajtuk. Mézga: “kapcs.ford.küld.fénypost!” nem hittük volna, hogy ez napi gyakorlattá válik. Nyelvi lelemény, egy új helyzetre adott válasz – az összes konzervatív berzenkedéssel együtt. Gyors vízen haladva nincs idő a tájról ódákat zengeni – nyilvánvaló. Ezek új növények a nyelv csodálatos kertjében (és nem csak nálunk, hanem a világon mindenütt), a hozzáértő vagy laikus kertész kíváncsian lesi, mivé fejlődnek. De halálos biztonsággal el tudjuk dönteni – vagy csak ennyire naiv lennék? -, hogy mi a szívesen látott újdonság – és mi a gyom, a gaz. A nyelvi, ill. hírportáli toprongy sztem addig tart, amíg eljutunk az érthetőség határára.

  10. Én mindig szerettem volna kézzel naplót írni, csak nem tudok. Mert a balkezességem miatt sajnos rém kényelmetlen a kézírás, meg ronda is az eredmény. Pedig mindig úgy fellelkesülök, ha szép kézírást látok.

    • Én jobb kézzel sem írok szépen, de nem érdekelt, hiszen magamnak írtam, önkifejezésre, szembenézésre, szerepmegfosztásra, feszkólevezetésre használtam. És mellékesen közben rizikó nélkül próbálhattam fejleszteni az írásképemet is.
      Nem sikerült, de mindmáig nem ez a lényeg. 🙂

  11. 12 éves koromtól huszonéves koromig rendszeresen írtam naplót, később időnként, ha olyasmiben voltam, amit fel kellett dolgoznom. Eleinte kicsit irodalmi utánérzései is voltak a dolognak, hetedik-nyolcadikos koromban olvastam Karinthy gyerekkori naplóit, Anna Frankot, Adrian Mole-t, aztán gimnazista koromban egyre inkább a másutt, másnak akkor és ott elmondhatatlan dolgok megfogalmazhatóvá tételéről kezdett szólni. Eleinte igyekeztem “szépen” írni, aztán egyáltalán nem érdekelt a külalak és a megformáltság, inkább azt élveztem, mikor már spontán módon, nyelvtani vagy érzelmi öncenzúra nélkül tudtam leírni, amit érzek, illetve azt, ami ebből tudatosult. Velem is előfordult, hogy beleolvastak a naplómba (nagymamám, akinél akkoriban laktunk a szüleim válása után). Az ösztönös védekezésem az volt, hogy hihetetlen rendetlenséget halmoztam fel az íróasztalom körül és mások számára szinte olvashatatlanul írtam. A tudatos meg az, hogy a “spontán öngyógyító” írásos naplóm mellett elkezdtem angolul is jegyzetelni. Ezzel párhuzamosan legalább tíz éven át heti rendszerességgel leveleztem egy gyerekkori barátnőmmel, akivel a balatoni nyaralásokról ismertük egymást, az is nagyon fontos tanulási folyamattá vált fokozatosan. Egyetemista koromban a kézzel írt levelekről átváltottam a számítógéppel írt, nyomtatott formára, nekem ez volt a legideálisabb, tudtam szépen szerkesztgetni, és mivel akkoriban nem volt még otthon net, volt idő reflektálni. A levelezésünkben az első töréseket pont az emailre váltás jelentette, mindkettőnkkel megesett, hogy spontán módon úgy írtuk meg a jóindulatú tanácsnak vagy ébresztőnek szánt véleményünket, kéretlen analízisünket a másik magánéletéről, a másik vakfoltjaira igyekezve rámutatni a saját vakfoltjainkat nem érzékelve, hogy az majdnem a barátságunk végét jelentette. Akkor éltem át először azt, hogy milyen visszaütői lehetnek annak, hogy az internettel lehetségessé vált a jelenlét és együttlét nélküli egyidejűség. Milyen az, amikor nem eleve adott, hogy el kell telnie valamennyi időnek egy levél,, üzenet, írás elolvasása, az arra való spontán reakció, és az arra adott tudatos válasz között. A régen a fiókban rekedt, vagy csak kilencedik változatban elküldött leveleket ma sokan elküldik, vagy véletlenül, vagy mert nem is tapasztalták már meg, milyen az és mire jó, amikor várni kell. Az ilyen leveleket azóta is először kézzel írom, még ha az ikszedik változatukat emailen is küldöm el végül, ha egyáltalán. Ennél jóval nagyobb kihívás/megrázkódtatás volt azzal szembesülnöm, hogy az internet kezdeti anonim és nerdy korszakából hogyan léptünk át abba a mainstreambe, ahol a privát és a publikus határai sokkal bizonytalanabbak. De ez már egy más téma. Írni mindenképp jó 🙂

    • Nagyon örülök a kommentednek.

      Viszont a netes kommunikációt, a fórumok világát, az arc nélküliséget sokan hibáztatják olyasmiért, amiért nem hibás. Nem az álnevességre, kamuprofilokra gondolok, mert az aljaskodás. Hanem arra, ami amúgy bennünk van, és azzal volna dolog, nem azzal, hogy a neten épp kijött. a “nincs mimika” szerinte félrevisz.

      https://csakazolvassa.hu/2013/06/29/nincs-mimika-gesztusok/

    • Dobbant néha a szívem az írásod nyomán, mert van néhány közös pontunk.
      Pl. Anne Frank, és Adrian Mole. Ezek miatt kezdtem én is.
      Eszembe juttattad, hogy Anne Frankról még tárlatot is vezettem önkéntes diákként…
      vagy: “leveleztem egy gyerekkori barátnőmmel, akivel a balatoni nyaralásokról ismertük egymást, az is nagyon fontos tanulási folyamattá vált fokozatosan.” Pont így, és pont ilyen hatással. Írás és emberi kapcsolódás tekintetében egyaránt. Mert “el kell telnie valamennyi időnek egy levél, üzenet, írás elolvasása, az arra való spontán reakció, és az arra adott tudatos válasz között.”
      Köszönöm az eszek hatására visszatérő emlékeket, érzéseket.

  12. Az Adrian Mole naplója hatására kezdtem írni 11 évesen én is naplót. Akkor még szinte minden napot úgy kezdtem, hogy “ma sem történt semmi érdekes”. Visszaolvasván látom magamat az emeletes ágy tetején körmölve. Cuki. 🙂
    Aztán felsorolás szerűen írtam, hogy hol, mikor kivel voltam, mit csináltam.
    15 évesen kezdtem arra fókuszálni, hogy mi van bennem, mi foglalkoztat, bánt, vidámít, boldogít, és ezekre reflektáltam.
    Fősulisként már mertem tombolni, vagy esztelenül örömködni is írásban. Ekkor kaptam rá az írás sodró erejű, másvilági, tudat- és jellemformáló, önterápiás használatára.
    A gyerekek megszületésével sajnos a kézírásos napló is szünetelt. Vezettem ugyan blogot róluk, de az nem olyan volt. Érdekes visszanézni azokat az írásbeli magamat. A visszajelzések (kommentek) miatt inkább csak semlegességeket, hepiségekről írtam. Bele is borultam, abba is hagytam.
    Titkos blogos naplót is próbáltam magamnak vezetni. Nem jött be az sem.

    Nemrég elővettem a dobozt, ami ezeket a naplókat rejti. Rájöttem újra, hogy sok mindent már akkor is mennyire hihetetlen pontosan, élesen láttam. Kirajzolódott, hogy egy-egy kínlódásom, vagy örömöm kapcsán hogyan nyugodtam meg néhány oldal után, és tisztultak le a gondolataim.
    Pár napja újra vettem egy füzetet szépen író tollal, és újra írok. Magamról magamnak. Mostan színes tintákról álmodom.
    Visszatért a régi, jó, nyugtató érzés. Nem eresztem.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s