stigma

Na, megint megkaptam, vagy négy ilyen e-mail és üzenet jött, hogy jó, jó, szépeket írok, nagyon tetszik a blog, de a keserűség szól belőlem, és látszik, hogy mi mindent nem dolgoztam még fel, és írjak örömről és gólyafészekről, amúgy is előre kell nézni, mert az visz előre (?), a negativitást (!) nem szeretik az olvasók, és nem mindenben a férfi a hibás, de amúgy csinos vagyok!

Kedves olvasók!

A tárgyban lehet ÉVA magazint venni például, ott dizájnos az élet, hepi az end, pöttyös szalvéta, pöttyös süti, anti-aging elérhető áron, valamint kibékül mindenki.

Próbáljátok ezt az egészet a maga komplexitásában megérteni, és ekként elfogadni és szeretni, netán magatokra, lényetek eltagadott részeire ismerni. Ez van, ennyi minden van. Annyira utálom, amikor “a szépet és a jót” akarjátok, “az építőt”, és eltoltok mindent, ami “negatív”, ami dühös, ami kételyekkel teli, amiben feszültség van. Az az aranyfedezet, mondhatni. A fájdalom, a konfliktus is. Van, ami nagyon fáj, van, amivel nem lehet teljesen szembenézni, de arról is lehet beszélni. Nem, nem minden férfi és nem, nem minden középkorú nő. Igen, csinos vagyok.

Hullámzó a kedélyem: a farmerem tényleg menő, ujjongva beszélek legutóbbi skandinávfilm-élményemről*, ontom a gonoszul bravúros poénokat, olyan gyümölcslevest csinálok, hogy belém szeret, aki eszi, ugyanakkor nagyon fáj a múlt, és rettentő kételyeim vannak, meg még tanácstalan is vagyok, és van, hogy dühös, szeretnék jobb lenni, mint aki lenni tudok. Mindenesetre nem tagadom le, nem marcangolom magam, nem élek látszatéletet. Élek, az enyém, fontos nekem, szenvedéllyel létezem benne.

Vajon van egyáltalán kerülendő téma és indíttatás, amikor írok? Nem baj, ha haragszom, és igenis, gyűlölök is, és akkor mi van, ti nem? Hova rakjátok? Vagy mázlitok van? Ja, tudom, csak nekem lesz tőle rosszabb. Néha keserű vagyok! Sok mindent nem dolgoztam fel! Vergődöm is! Vagyok feszült is! Hülyét csinálok magamból! Nem tudok kijönni egyes sémáimból! Sőt,most lezabáltam a military green szexi ujjatlan pólómat, ráadásul túró rudival, és ha ez nem volna elég: olyannal, ami utánzat, ilyen Budget-izé, zöld! Emellett hat órája aludnom kéne köbö!

És ez az a hely, ahol lehet beszélni erről is! Beszéljetek ti is. Van itt bőven, akiből kisajtolta a présgép az olaj aranylóan csillogó cseppjeit.

na mondjad

* Az eltűnés sorrendjében.

240 thoughts on “stigma

  1. Ajánlom a levélírók figyelmébe a Lego Kalandból Csodakitty figuráját, remekül és finoman kritizálja a “pozitív vagyok, minden rosszban van valami jó” hozzáállást. Az egész mesét ajánlom egyébként, a gyerekek is imádják, de felnőttként is szétröhögöm magam rajta, és még ezernyi üzenete is van.

  2. Jaj, a miert-nem-latod-a-pozitiv-oldalat-emberek, akik vedik a vonzastorvenye nevu tomegpszichozist, jaj. Ki nem szarja agyon – ma’ bocs -, hogy valamilyennek lenni kell?
    Argh.

    • Tökéletesen igazad van, a vonzás törvényének emlegetésétől ki tudok akadni, jobb esetben megvezetettnek tartom az illetőt, rosszabb esetben értelmi fogyatékosnak.

  3. Tőlem pl. a férjem várja el, hogy minden mozdulatában meglássam a pozitívumot és tapsoljak neki. A negatív oldalait pedig ignoráljam. Legyek mindig lelkes és támogató. Éljünk az én erőfeszítéseimből magazinéletet. Nagyon fárasztó (lenne) és nem is visz előre semmiben. Csak a hazugság és a feszültség növekszik. Ez igaz az önmagának hazudozó, mindenben szépet kereső egyénre is. Nem vagyunk tökéletesek, messza alulmúljuk önnön ideáljainkat. Ha ezt nem akarjuk észre venni, sőt eljátszuk a nett és tüchtig életet, akkor csak önmagunkat csapjuk be. Rengeteg dologban nincs semmi pozitív, és aminek elvileg örülnünk kéne annak kb. magától értetődőnek kellene lennie.

    • “Ha ezt nem akarjuk észre venni, sőt eljátszuk a nett és tüchtig életet, akkor csak önmagunkat csapjuk be. Rengeteg dologban nincs semmi pozitív, és aminek elvileg örülnünk kéne annak kb. magától értetődőnek kellene lennie.”

      Egyet ertek am!

    • Köszi , ez egy nagyon fontos mondta!:
      “Éljünk az én erőfeszítéseimből magazinéletet.”

      Szerintem a legtöbb férfi így gondolja, és ha a nő nem igazodik, akkor le kell cserélni. Mint ahogy már korábban leírtam, nem igazán szocializálták a fiúkat arra, hogy nekik is kellene igazodniuk, alkalmazkodniuk úgy általában az emberi kapcsolatokban.

      • ó de ismerõs. Nálunk azért volt annyi csavar, hogy folyton azt hangoztatta, hogy õ nem várja el hogy vezessem a háztartást. Mert az amúgy nyilván megy magától is, nem is értem, minek küszködik a sok hülye nõ.

  4. Ó, a pozitívok… Jajnekem.
    Az hogy tetszik, hogy a dolgoknak nem okuk van, hanem céljuk, magasabb elrendelés szerinti, persze… ?
    És egyszer majd visszatekintesz, és mindenről látni fogod, hogy így kellett lennie, és hát addig nehéz, de erre kell gondolni, és ugye, máris mennyivel jobb?
    Egyébként tapasztalatból beszél, ő is átélte ezt, mikor az Adrián belelépett egy tengeri sünbe, jó, persze, nem egészen ugyanaz, de az elv, az itt a lényeg.
    Ja, meg ne felejtsd el meglátni az Élet Apró Örömeit.
    Kiselefánt, kisvirág, kis éji zene.
    Kistihand.
    Meg baromira csak előre kell nézni, naná.
    Mert ne hagyjuk, hogy a múlt felfalja a jövőt.
    És például kezdhetném azzal, hogy ezeket a régi képeket elpakolom innen, és mondjuk virágokat teszek a helyükre, meg olyan vidám kis színes figurákat.
    Mindjárt más lenne.

    • …addig is itt van ez a vadgesztenyevirág-kivonat, amit a Bach-terápiás tanácsadóm ajánlott, kétszáz üvegcséből választottam ki, és egészen biztosan segíteni fog neked is a problémáktól való elszakadásban, ha naponta nézegeted, mert amúgy nem tudom, mit is kellene csinálni vele…

    • Meg el kell fogadnunk, amit az élet elénk sodor. És ne ejtsük ki a rossz dolgok nevét, mert azzal bevonzzuk őket. (Legyen tabutéma. Az sokkal jobb. Haha.)

      • Illetve csodálkozó nagyra is nyithatjuk a szemünket, hogy őőőőő, rákos, de hát az hogy lehet, amikor bioenergiával dolgozik? Hát a rák azt jelenti, hogy nem fogadta el önmagát. Ezt értelmes, diplomás embertől, a barátnőm halálának másnapján. Szerencsére cseten, különben felrúgtam volna.

  5. A Ridikül nevű magazinba lessen bele, aki nem akar jót magának. A fiam lapozgatni akarta, de letiltottam. Na jó, van benne egy Háy János interjú, és mindig érdekeset mond az író, de minden egyéb borzalom.
    Nekem most egyébként tényleg jó, két napig semmi dolgom, most jöttünk nyaralásból, azalatt szüleim vitték a kertet, szép minden. Még ki sem rakodtam, ágyban vagyok még. 🙂

  6. Legalább valami amiben jó vagyok az életben, rám nem lehet fogni hogy maga alá gyűrt a pozitív hozzáállás kényszere, majdnem mindig sikerült eddig negatívnak lennem.

  7. Most akkor tenyleg vannak a pozitiv halyogosszemuek, akik rezegnek, elengedik, viragbolt sarkaban berendezett dekorsarokban vasarolnak pszeudoangol hortenziamintas faliorat es orulnek neki. Ergo: ezek a papucsallatkak. Meg vannak az eles szemu kenyszerrealistak, jo humoruak, kisse cinikus mindegyik, de szinrol szinre lat. Elozo sekelyes (konkretabban netto hulye), utobbi lehet csak mely, igazi.
    Emberek, ti most osszemostok itt dolgokat. Es ugyanaz a retorika, mint az ezobioknal. Ti vagytok az ut, az igazsag es az elet. Olvasom a kommenteket, meg nincs sok, de mar tanulsagos. Elindult onnan, hogy oke, pozitiv gondolkodas. Rogton raragadt egy csomo olyan jelzo erre, ami pont, hogy nem jellemzi, arnyalja, retegzi ezt a jelenseget vagy minek nevezzem, hanem lebutitja, sztereotipizalja es szelsosegbe tolja, konnyen-gyorsan emeszthetove teszi. Es adjuk egymas ala a lovat, elhatarolodva a ridikultol meg mittomenmitol.
    Szeretem ezt a blogot olvasni, kommentestol. De most nem szerelmet vallani jottem, hanem azert, hogy elmondjam, nekem pl. azert jo elb@szni a blogra hetente egy fel muszakot, mert joparszor elgondolkodtat. A magyaros-kamaszos-feketefeher gondolkodasi sablonokat tori. A skatulyakat. Pont az ilyeneket, hogy aki pozitiv, az ridikul, aki ridikul, az hulye. Es persze alsobbrendu.
    Miert, miert, miert nem tudunk egy kicsit szabadabbak lenni es felszabadultabban gondolkodni? Mert mi tortenne, ha eszrevennenk, hogy a bankigazgato biciklivel jar dolgozni, a szuleszorvosnak van egy brutal tetovalas a felkarjan, az anyosunk meg, akitol a kurvaunalmas Mozart-koncertre kaptuk a jegyet, otthon punk zeneket hallgat, full hangeron.
    Folytassam? A szomoru szemu, barazdalt arcu, kalapos parasztbacsi az becsuletes munkaban oregedett meg. Nem jut eszunkbe, hogy o volt, aki szetlopta anno a teeszt. A biosutiket gyarto, szelid, tesztaarcu waldorf-anyukarol sem konnyu elkepzelni, hogy otthon erzelmi terrorban tartja a csaladjat. De hogy valami jot is mondjak: legjobban gyerekekkel banni eddig egy szilikonszaju-szilikonmellu, cavallipolos, strasszos-mukormos babat lattam, aki a gyerekekkel joban volt, de eszerint magaval kevesbe es akirol kiderult, hogy mas helyzetben mas szerepet is tud hozni.
    Es itt? Mi tortenik, ha kiderul, hogy mas a velemenyunk? Ha valaki megsem olyasmit ir, amire szamitunk, ami kellemes, ami illik a kepbe? Nekem az peldaul nagyon tetszik, ahogy a kommentelok hatnak egymasra. En itt megismertem egy csomo gondolkodo embert, es ez gazdagito. Visszaterve a pozitiv gondolkodasra: van ettol arnyaltabb velemeny is, mint ekezni, elhatarolodni meg azt hangsulyozni, hogy “ennemilyenvagyok”?
    Ehhez kapcsolodoan tartozom a magam allaspontjaval: veg nelkul pozitiv vagyok. A Rh. Ugy latom, ez egyszeruen karakter kerdese. A vidam, energikus termeszet hajlamosabb a pozitiv hozadekot eszrevenni. Ne keverjuk bele azokat, akik ezt magukra szeretnek eroltetni vagy utolag magyaraznak megtortent dolgokat sorsszeruve. Elobbi alkati adottsag, utobbi NewAge divathullam. Ezzel en sem vagyok joban, de nem amiatt,mert magamat ertekesebbnek erzem az ezoknal (de, neha igen, es akkor azert szegyellem magam), hanem amiatt, mert az ilyen emberekkel lehetetlen beszelgetni meg gondolkodni. Altalaban megrekedunk egesz hamar, amikor az elso panelekbe beleutkozom. Szamomra egy tanulsaga van ennek: nem veluk kell beszelgetni. Viszont sajna a szuperezo I. fenyevekkel jobb haziasszony es kellemesebb tars, mint en. Az idegesitoen birka tanokat mantrazo B. jobban es gyorsabban dont, mint en, olyan vastag szoke copfja van, mint az alkarom, es a derekbosege vagy husz centivel kevesebb, mint nekem, pedig egyidosek vagyunk. Akkor most ki a felsobbrendu?
    Biztos vagyok abban, hogy a hangolason, a fokuszon is sok mulik. Abban is, hogy jobb tudatosan keresni a jot, mint szembenallasra, hasonlitgatasra es allando minositgetesre berendezkedni. Az is teny, hogy a nagy jokeresesben megvan annak a veszelye, hogy elkenjuk a megoldandot.
    Tudnatok-e pozitivan gondolkodni anelkul, hogy az eleslatasotok homalyosulna. Tudnatok-e ugy, hogy kozben megmaradna a dolgok sulya? Lehetseges.

    • Nem hiszem, hogy itten a vidám, energikus természettel van gondja bárkinek.
      A pozitív divatbirkákkal, na azokkal igen.
      És bizony gondolkodás szempontjából felsőbbrendűnek is érzem magam.
      Ha meg még ráadásul mindenfélében fényévekkel jobb meg szebb, mint én, hát akkor pláne. 🙂

            • Leir egy jelenseget, onmagaban. Ha megpiszkal bennunk valamit, torzitva olvassuk, pedig ott van benne, hogy “Próbáljátok ezt az egészet a maga komplexitásában megérteni, és ekként elfogadni és szeretni, netán magatokra, lényetek eltagadott részeire ismerni. Ez van, ennyi minden van. Annyira utálom, amikor “a szépet és a jót” akarjátok, “az építőt”, és eltoltok mindent, ami “negatív”, ami dühös, ami kételyekkel teli, amiben feszültség van. Az az aranyfedezet, mondhatni. A fájdalom, a konfliktus is. Van, ami nagyon fáj, van, amivel nem lehet teljesen szembenézni, de arról is lehet beszélni. Nem, nem minden férfi és nem, nem minden középkorú nő.” En mar nagyon sokszor jartam ugy, h lenduletbol (indulatbol) reagaltam itt egy blogbejegyzesre, mert valamiben szemelyesen erintett, es utolag tobbedszerre elolvasva az eredeti bejegyzest jottem ra, hogy csak en ertelmeztem bele azt, amit kritizaltam.

          • Oke, akkor rosszul ertelmeztem. Ugy gondoltam, a bejegyzes es a kommentek a pozitiv gondolkodasrol szol es nem csak arrol, hogy az alpozitiv szerepjatekot uzoket ekezze. Elneztem, bocs. Elobbit fontosnak tartom, gondolkodtatonak. Utobbit unom.

            • Szilpfa, nezd meg megy egyszer, a kommentekrol irtam. Lehet, hogy a bejegyzes arnyalt, de a kommentek dramaian egydimenziosak. Nalam ez vhogy ugy van, hogy a bejegyzes bedobja a kezigranatot, elindit vmit, aztan a kommenteket legalabb annyi erdeklodessel olvasom. Szamomra a sokszinuseguk nagyon elvezetes. Marmint, ha sokszinuek.

            • Most ide irok, nem tudom, hova fogja berakni a blog. A kommentekrol: igen, egyetertek, es ennek szerintem az egyik oka eppen az, hogy errol a temarol irto keves nyilt megbeszeles folyik. Altalaban is ervenyes a dualista ertekrend, es az en meglatasomban ez oriasi problema 🙂 minimum ossztarsadalmi szintu, de inkabb tagabb, vilagnezeti. Jo – rossz, fekete-feher,, stb., valasszatok. Miert? En ezt karosnak tartom. De sztem te is 🙂

        • Hát izé…
          Volt idő, amikor nyájban törtek rám, és szívesen csináltam volna belőlük pörköltet.
          És mostan a poszt előhozta a nagy, löttyös indulatot.

          Azt hiszem, olyankor jön ez az érzet (mármint a birkavérszomj), mikor igazi, komoly bajod, gyászod, gondod van, és ezek rád törnek, mert érzik a remek lehetőséget a tanok elbégetésére.

            • Igen, konkrétan, megmondják, okoskodnak, ráadásul egy rakásnak ismerem az életét azért annyira, hogy tudjam, semmi lelki békéje nincs valójában, egy rakásnak penge száj, és közben a nagy pozitivizmusában megítél, hogy más elég pozitív-e.

          • Nem csak nyomulnak, elhallgattatnak vagy legalább szeretnének. Ahogyan írja is Éva a posztban, őt például figyelmeztetik arra, hogy ne írjon ennyi negatívumot, mert azt nem jó olvasni. Ők azok akik a bántalmazott nőnek, mikor az végre beszélne valakinek, azt mondják, hogy egyik férfi sem tökéletes és nézd a jó oldalát. Az a helyzet, hogy igen kártékonyak (is) tudnak lenni és nem lehet mindig figyelmen kívül hagyni őket.

            • És akkor még azokról a pozitívakról már ne is beszéljünk, akik azt mondják, hogy te vonzottad be a bántalmazódat, tehát azért ért negatív élmény, mert eleve negatív voltál. Frászt. Te meg egy hülye köcsög vagy, mondod – na erre megint te leszel a negatív, pedig hát b+ ő vonzotta be a mondatodat.

    • Szerintem itt arrol volt szo elsosorban, hogy a “pozitivistak” elutasitanak _mindenfele_ kritikus elt, gyarlosagot, fajdalmas szembesulest, konstruktiv kritikat, stb. Veglet-veglet. Persze, h pozitivnak lenni kell es jo, de _csak_ annak lenni, gorcsosen, nem jo, hanem hazug, amit mutat pl az is, h ezzel masokat bszogatnak (tehat nekik van valami bajuk az agyonpozitiv eletukkel) Ne torzitsunk, ne hazudjunk magunknak, es ne piszkaljunk foloslegesen masokat, sztem errol szolt a bejegyzes. Amugy aki Evust ismeri, tudja, mekkora teremto eletorom van benne.

    • Csatlakozom. Tetszik, amit írsz. Pozitív vagyok én, mindenkire ragyogok: omlik rád a ház, de nézd, milyen festői az a malterdarab! Majd lesz valami, egyszer csak megfordul az életed, meglásd! Nem csak az erőlködésből lehet boldogság!

      Viszont olyan e-maileket kapok, hogy csak nézek. Attól azonnal bináris leszek. Bocsássátok meg nekem ezt. Hogy a kurvanyád, erre jársz, megszimatolsz, azonnal elvárásaid lesznek, feljogosítva érzed magad, hogy dobozokba gyömöszölj, olyan előfeltételezésekkel, amelyet két éve igyekszem lebontani, újraírni, és van pofád meg is írni nekem a bárgyú közhelyeidet, és jellemzel néhány szóban, és felkérsz, hogy ne írjak negatív dolgokról, és TANÁCSOT adsz: legyek bölcs és pozitív, mert neked az tetszene. Na, várjál, hogyaszongya:
      “sok fel nem dolgozott negatív érzés és csalódás utórezgését érzem (…) a blogon is. Szerintem a megértés, megbocsátás, elengedés, bölcsebbé válás segít ezen.”

      Neki biztos remekül megy, azért nem annyit ír, hogy BOCS, hanem felül akar kerekedni. Mert mindezt az után tolja, hogy engedély nélkül elvitte és egy idegen, igénytelen, nőgyűlölő közegben saját tartalomként közzétette az egyik legérzékenyebb, személyes bejegyzésemet (bántalmazás), ahol kommentben megveregette a vállam: nagyon helyes, hogy belátom, hogy én hibáztam, mert tényleg. Ő nem várt engedélyre, mert ki tudja, ez a blog működik-e még, járok-e erre (!), és ugye ő sem lehet tökéletes, elég türelmetlen fajta.

      Erre türelmesen megmagyaráztam, mi baj azzal, ha valaki lusta saját tartalmat előállítani, és miért itt, ebben a kontextusban van a szövegeimnek helye (én írtam, és itt akarok rá kattintást, reakciót, elismerést kapni; itt lehet utánaolvasni a kontextusnak, innen derülök ki, honnan és miért mondom, amit, egyébként meg cikket “továbbközölni” lopás), valamint miért parlagi valakinek a fotóját dicsérni amúgy férfiasan.

      “Iszonyúan nem érdekel, mit vársz a férfiaktól, ha csinos vagy megmondom, ha úgy látom jónak, akkor is ha besértődsz. Ha harmadszor teszed, valószínű elunom, és többet, mint nővel nem törődöm veled.”

      Ámen. Nabazmeg? Van ilyen? Igen, van. Vesszőhiba a javából. Mit mondjak? Hogy szerintem te meg rusnya és ápolatlan vagy? Vagy hogy az ilyen béna bók azonnal kirekeszt a komolyan vehető emberek köréből?

      Igen, ezek síkidomok. Igen, jogos a felszínes butaság iránti indulat is. Igen, a sztereotípiák sem hazudnak. Például katolikus, szentségi házasságban élő férfiak között, akik telenyomják Jézussal a fészüket, vannak olyanok, akik valami új lelkiség, férfiasság megnyilvánulásának tartják, hogy e-mailben nyomulnak.

      • Ez hogy mukodik a neten? Alulinformalt vagyok, nincs blogom, azoknal a weboldalaknal meg, amit csinaltam, ott a copywright. Szoval hivatalosan mi van, ha jelzed, hogy a szovegek nem atvehetoek, de megis atveszik? Ket ev birosag, vagy mi?

        • Ez van elég feltűnő helyen:
          https://csakazolvassa.hu/2012/09/15/ne-vedd-at-az-irasaimat/
          Az alatt a menüpont alatt, hogy ne lopj, fent a képnél. És itt kommentben hosszú vita is van erről. Volt, aki azt mondta, önző vagyok. Én csak a szövegeim egyediségét, kontextusát védem, valamint nem szeretnék ismeretlen helyeken szerepelné, és a munkámmal más szekerét tolni (akinek esetleg hirdetésekből van jövedelme, például).
          Vagy lehet e-mailt írni, kérni, de ő tíz percet se várt. Végül kioktatott.
          A tartalomelőállítóknak, szerkesztőknek eleve illik tudniuk, hogy copywright, minden nélkül is törvényileg az az alapértelmezés, hogy más szellemi tulajdonához nem nyúlunk, különben rábaszhatnak. Linket lehet tenni, meg idézni. De hogy átveszi az egészet, odafölényeskedik jóságos mindentudó kommentben, ráadásul odaírja a saját férfinevét szerzőként, az a gáz. Mert ő nem találta a nevem, hát mit tegyen. Javasolja, máskor írjam oda.
          Javaslom, ne lopj.

          • Sokkal kevesebb szellemi sajatsaggal biro szovegeknel (gasztrobloggerek receptjei pl.) ott van, hogy kiragadni, masolni tilos es az is ott szerepel, milyen modon lehet idezni. Az emberek itt nincsenek tisztaban a szellemi tulajdon hataraival, a fogalmat sem ismerik, ne vard el, ez nem megy magatol. Oke, hogy te is leirod, a kerdes az, mi van, ha vki megis lop? Felszolitja ot a jegyzo es mehez kozmunkara, vagy mi? Van kovetkezmenye?

            • Lehet kérni a szolgáltatót, hogy szedje le a copyrightos tartalmat, ha nem, akkor csak perrel tudod leszedetni. Bizonyos érték fölött nem csak polgári per van, hanem most már büntetőjogi kategória is. Kérdés, hogy akar-e az ember minden ilyennel éveket vacakolni.
              Én épp egy ezooldalt fenyegetek most már két perrel nem copyright ügyben, eddig eléggé komolyan vették és leszedték amit kértem, most azt kértem, hogy a posztolást is akadályozzák meg, várom, hogy mit lépnek.

      • “Szerintem a megértés, megbocsátás, elengedés, bölcsebbé válás segít ezen.”
        Ehhez a szép mondathoz fűzném hozzá, hogy vannak dolgok, amiket bocsásson meg a hóhér, vagy éppen az, aki ezredjére is ugyanabba a szarba óhajt lépni.
        Miért kéne ugyan elengedni bármit is?
        Az enyém, nem?
        Ami velem történt az az enyém, én küszködtem vele, ne is akarja kivenni a lelkemből senki.
        A jó is az enyém, arra is emlékszem, ki volt jó hozzám, hálás is vagyok érte, a tiszta jószándék igen ritka madár.

        • De jól írod! Rám évekig akart valaki megbocsátást kényszeríteni, volt minden, megbocsátás művészetéről szóló könyv, buddhista meditációs cédé, érzelmi zsarolás, végül az illető repült az életemből. Úgy kellett volna megbocsátanom, hogy az illető nem tervezett bocsánatot kérni. Hát a lófaszt. És azóta is nagyon jól megvagyok megbocsátás nélkül.

          • Igaz, tavasztündér, és én is jól megvagyok megbocsátás nélkül.
            Nem akarok megbocsátani, se elengedni semmit, mert számomra ez azt jelentené, hogy megint ugyanazt csinálom, ugyanabba rohadok bele újra.

        • Egy régi ismerősöm jutott eszembe, ő a ráncairól mondta, hogy akar a fene megszabadulni tőlük. “Megküzdöttem mindegyikért. Rengeteget dolgoztam, ittam, cigiztem.” – mondta.

          • :)))))))
            Ez a “ráncos” még rám is illik, pedig még harminc se vagyok.
            Megdolgoztam én is a csúf szemeimért, megfelési kényszerrel, “minden munkát megcsinálok szeretetből” “itt a pénzem, vigyed, itt a szívem, taposs csak rajta, nekem semmi se kell” attitűddel, ebből fakadó irtózatos, gyilkos, embertelen, gyomrot kicsináló feszültséggel, összeszorult torokkal, amikor nem megy le egy falat sem, ezt kompenzálandó rengeteg dohányzással, éjszaka ébren hánykolódással, amikor szinte rág belülről az ideg.
            Ráncos még nem nagyon vagyok, de a szemeimen már látom, hogy micsoda karikás, pandaszemű asszony lesz majd belőlem.
            Nem baj, ha karikás is, de a tekintetem tiszta.
            Ezt se én mondtam, valaki más, de jólesett, amikor visszahallottam.
            Megdolgoztam én is érte, de még mennyire!
            Bár azért napszemüveg nélkül nem megyek utcára, nem kell, hogy ország-világ lássa.

            • Úristen, Ann, ez a rágás meg nem alvás, megfelelési kényszer még most is? Van ebben valami segítséged? A szíveden taposást már nem hagyod, ha jól sejtem.

            • A rágás és nem alvás megvan még, laci.
              Rosszul alszom évek óta, keveset is alszom.
              A megfelelési kényszert nem tudom, van még, de kevésbé.
              A taposást nem hagyom, nem tehetem, majdnem belehaltam, nem szóvirág, teljesen komoly, majdnem meghaltam, elszivárgott az összes erőm.
              Segítségem most nincs, jártam terápiába, felszínre hoztuk, amit kellett, le is zártuk, egy életre hálás leszek a pszichológusnőnek.
              Nem tudom a folytatást, az biztos, hogy össze kell szedni az erőmet is, meg az eszemet is.
              Van azért egy-két dolog, meg ember, akitől félek, de végeredményben minden megoldható, akkor is, ha pillanatnyilag úgy látszik, hogy nem az.

              • Ajjaj. Nem tudom, mit kívánhatnék, sok erőt inkább nem (illetve persze, de inkább azt, hogy ne kelljen már sok erő). Eddig is nyilván összeszedted, meg az eszedet is. Szóval azt kívánom, hogy legyen segítséged, amiben szükséged van rá.
                Ezeket a félelmeket nem igazán értem, mitől és főleg kitől félsz?
                Bocs, ha sokat kérdezek.
                Mielőbbi megoldást!

            • Köszi mindent, Laci!
              Helyzetek tekintetében sok mindentől félek.
              Emberek közül pedig azoktól, akik érzelmileg közel állnak hozzám, -mindegy, miért, vérségi kapcsolat, megszokás, ezer éve ismerem, vagy felelősséget érzek irántuk, ilyenek. Nem kéne, de ez van. – és tudom, hogy ők nekem nem akarnak jót.
              Pillanatok alatt be tudok vonódni a játszmájukba.
              Ettől félek.
              Mert tudom, hogy hová vezet.

              • Ugyan, mit köszönsz? 🙂 Csak kíváncsiskodom.
                “és tudom, hogy ők nekem nem akarnak jót.” Ez baromi rosszul hangzik. Amit végképp nem értek, hogy lehet az, hogy ilyen emberekért még felelősséget is érzel? Vagy ez már a játszma része? Hú, ebből hogy lehetne kilépni? Nem okoskodom, nyilván tudod, hogy ki kellene, arra meg még tippem sincs, hogyan, illetve megint csak a szaksegítség. Ez borzasztó, mert így,ha jól értem, barátokban sem tudsz megbízni? Attól is félsz, hogy ők is játszmáznak, játszmáznának? Jó lenne ebben a helyzetben valaki, akiben bízhatnál, vagy egy közösség, akár felületesebb kapcsolatokkal is (pl. itt a blog)?

            • Van, akiben megbízom, Laci.
              Vannak, akiket szeretek, ők is engem, mert érzem.
              Ők olyannak látnak, amilyen vagyok.
              Akikben nem bízom, azok közel álltak hozzám valaha, szerettem mindet, aztán nem jó vége lett.
              A játszmából meg úgy kell kilépni, hogy befejezed.
              Nem állsz oda, nem mész bele, kijelölöd, hogy “Ezt lehet, ezt nem”.
              Nehéz, pláne, ha családtagról van szó, vagy régi barátról, vagy valakiről, aki fontos volt neked.
              Nehéz, de megoldható.

              • Azért az eleje jó. Volt egy olyan érzésem korábban, hogy alapvetően vesztetted el a bizalmad.
                Azt, hogy korábban hozzám közel álló emberekkel rossz vége lett a kapcsolatnak, ismerős, bár szerencsére az én életemben ez nem jellemző. Fájdalmas, tudom. Mint egy műtét. 😦 Jól értem, nálad több ilyen volt, és nem is régen? Ha így van, mi az oka? Te “ébredtél fel”, és rövid idő alatt több ismerőssel rúgtad fel a korábbi viszonyt, rendszert?
                Játszma: hát igen. Ha kilépsz, a másiknak is be kell fejeznie, ez végződik sokszor haraggal, a kapcsolat teljes lezárásával, rosszabb esetben furkálódással a másik részéről.

            • Úgy értettem az elfogadást, ahogy te is értetted.
              És, igen, menjenek a francba!
              A paranoiával kapcsolatban is igazad van.
              Én se vagyok paranoid, csak óvatos.

          • Jól érezted, alapvetően vesztettem el a bizalmamat.
            Fáj, igen, mint egy műtét.
            Én változtam, nem a családom, meg a régi barátok.
            Azért mondtam azt, hogy ebből elég volt, mert elég volt.
            Sok hibám van, mint mindenkinek, de nem én vagyok a hibás mindenért, ezt nem vállalom, mert nem igaz.
            Ha valakit többször megfenyeget az, akivel élt, és a család ezt nem utasítja el, mint megengedhetetlent, akkor nem tudom, mit mondhatnék.
            Moralizálni, az én felelősségemet firtatni, amikor valaki azt mondja nekem, hogy ki kellene taposni a belem, és el kellene törni a nyakam?
            És még sorolhatnám…
            Nem tudom ezt elfogadni, ha innen nézem, ha onnan, ezt nem, nekem ez sok volt.
            Elég is volt az ilyesmiből, úgy egy életre kábé.

            • Hú, basszus, de szar ez. Kedves családod meg szinte asszisztált hozzá? De jó, hogy ki tudtál lépni belőle!
              Erről az jutott eszembe, hogy ’70-es években egy pszichológus (-áter?) azt mondta, hogy aki az akkori Amerikában nem paranoiás egy kicsit, az nem normális. Hát ha valaki átmegy azon, amin te, és nem bizalmatlan, az sem normális.
              Elfogadni? Miért fogadnád el? Elvárnák, gondolom, de menjenek a francba. Vagy hogy érted ezt az elfogadást?

      • A blogod egy projektív felület. Egy Rorschach-teszt. Nincsenek egyértelműségek és ezért egyes olvasók megbillenek az elmosott szélektől és ilyeneket mondanak:
        – Ez egy kacsa? Én félek a kacsáktól, szóval ez egészen biztosan nem kacsa.
        – Nem szép ez folt, biztos ügyetlen kezű ember festette.
        – Fekete. Én nem látok jól.
        – Inkább hagyjuk abba, unom.
        – Miért nincsenek szebb, kedvesebb ábrák?
        Vergődnek azok, akik ilyen leveleket írnak. Vergődnek az egyértelműség kínzó hiányától.

    • Tudom, hogy a lényeget ragadom ki, de jaj, az a pszeudoangol hortenziamintás falióra. Pontosan, konkrétan egy ilyet kaptunk nászajándékba. ÓRIÁSI. Rettenetes. Egyszer nekiálltam lefesteni, hogy majd kreatívan kezdek vele valamit, de közben rájöttem, hogy egy ekkora óra úgyse kell nekünk. Minek? Hova?
      A nő, akitől kaptuk, sámánként vagy mifeneként is működik, meg ilyen földanya-táborokról posztol képeket. Jó eséllyel az otthon gyönyörűségességéről szóló kínaiangol szövegen is lehetett valami pozitív rezgés, oszt mégse értékeltük eléggé. Nem is tudom, hogy végül a pincében eltemetve vagy a kuka mellett végezte.

    • Irén ,téllleg. Már megbántam, hogy ilyen papucsállatka vagyok.
      Mert mikor elolvasok egy ilyen bejegyzést kettő irányba jön késztetésem reagálni vagy Évát méltatni,mert ugye nem azért járok ide blogot olvasni hogy szidjam, másért örülök neki, vagy pedig szidni azokat akikről írta hogy támadnak.

      És tulajdonképpen nem tudom,hogy mit kellene írjak. Mert ahogy beléptem a tükörtereme,már nem látom Évát, sem azokat a fránya támadókat. Mintha egy elvarázsolt hely lenne ez akinek tündére becsalogat ide, majd eltünik. S,én már nem tudom kivel beszélek. Nem tudom mi van itt.Hallom amit beszéltek, de ne tudom miért mondjátok ezt. Zavarban vagyok ,megijedek.
      A tegnap este volt egy olyan vízióm, hogy bent vagyok a tükörteremben, és csend van.Látom a szövegfoszlányokat a térben, át is járhatok rajtuk, és minden oldalról magamat látom…
      és valami furcsa kölcsönhatásba lépek a szöveggel …

      • Haaat, lehet, hogy furcsa lesz, amit irok. Nekem eszembe sem jut Evat vedeni, Evat latni a szovegek mogott. Nagyon komolyan vettem, amit irt: a szovegek nem egyenloek az eletevel es ez itt nem egy baratnoi klub. A szovegekre es Evara ket majdnem teljesen onallo buborekban gondolok. Szoval komolyan veszem ot is meg a szovegeket is, kulon. Regenyt sem olvasok ugy, hogy kozben arra gondolok, nna itt biztos be volt egy kicsit nyomva Marquez, azert irhatta. Ennel a sornal meg ult Ady a vonaton, Ledara gondolt, de kozben lehet, hogy kakilnia kellett. Ha jo a szoveg, elvalik az irotol, kiszabadul es onallova valik. Elgondolkodtam azon, amit irtal. Telleg nem baratkozni jarok ide, hanem sokkal inkabb gondolkozni. Ettol fuggetlenul talalkoztam Evaval, szivesen talalkoznek ujra de eszembe nem jutna akkor azt folytatni, amit itt csinalunk. Nem Eva eletere vagy lelke bugyraira vagyok kivancsi a blogon keresztul – es tudom, hogy vannak, akik igen. Nem vagyok testore, fogadatlan prokatora, holdudvara, baratnoje, milyen alapon? Fura, mert kozben benne van… De itt azt hiszem, erdemes meghuzni a hatarokat. Evarol magarol engem annyi erdekel, amit es amennyit elarul magarol. Nagyon kulonbozunk, de nekem is bizonyos szempontbol eros az eletem, a torteneteim es ragadosan karizmatikus a szemelyisegem. Ismerem az “Egyedulallo no megosztana” erzest es a hulyesegeim ellenere van holdudvarom, kovetoim es masoloim, amit nagyon komoly fenntartassal kezelek. Egy csomo ember szeretne egy darabot belolem: a gondolataimbol, eletembol, ezert aztan korem gyulnek, szivacskent szivjak magukba azt, amit lehetetlen es ez mo nekik. Eva tolem sokkal durvabban kitarulkozik raadasul harcos es nem eletmuvesz, mint en. Nagyon konnyu moge beallni, de egyszer azt irta: “gaz vagyok”. Es igen, tudtam, mit akar ezzel mondani. Hogy tenyleg.

        A szovegek erdekelnek. Kulonosen azok, amik mozgatnak. Uj nezopontok. Osszetettseg. Emberek es torteneteik. Hanyfelek vagyunk. Nekem ez a fontos. Eva is erdekel, de az, hogy sok esetben osszekapcsolnak minket olyan gondolatok, melyeket tenyleg csak a legjobb baratnommel sikerul megosztani vagy melyre menni, nem jelenti azt, hogy osszetartozunk. Fura ez, mert itt olyan dolgokat, melysegeket tudunk meg egymasrol, amelyek megkivannak, hogy osszetartozzunk. Kozben egymas neveit sem tudjuk, es plane nem csinaltunk meg semmit egyutt, ami minden emberi kapcsolat alapja. Nekem a blog segit arnyaltabban latni a vilagot. Magamat is. Es pont emiatt szalad fel a szemoldokom, ha altalanositasba, semakba futok.

        • “Telleg nem baratkozni jarok ide, hanem sokkal inkabb gondolkozni… ez itt nem egy baratnoi klub. ”

          Igen.Én is
          “Egy csomo ember szeretne egy darabot belolem: a gondolataimbol, eletembol, ezert aztan korem gyulnek, szivacskent szivjak magukba azt, amit lehetetlen es ez mo nekik. Eva tolem sokkal durvabban kitarulkozik raadasul harcos es nem eletmuvesz, mint en. “- nem vonatkozik ram 🙂
          még az RMDSZ esetében is azt mondtam elhamarrkodottan,hogy semmilyen szektába nem állok be 😀
          Nem az vagyok én se aki mögéje akar állni bárkinek. Az én vágyam is a gondolkodás. Mert a környezetemnek nem vagyok egy aktív tagja, még azt se mondhatom hogy itt ahol élek ne lenne szellemi élet,mert utána se néztem komolyabban.
          Blogot olvasni kézenfekvőbb,mert könyebb hozzáférni.
          Látásmódom kétdimenziósságának egyik,objektív oka a tudás hiánya.Amire nagy vágyam ellenére nem sikerült szert tennem,mert nem találtam módot rá,eddig.
          A másik dolog ami miatt nehéz a blog értelmezése, a műfaj sajátossága,hogy az író jelen is van meg nem is. Főleg akkor amikor olyan jelenségről ír amit hajlamos vagyok összekeverni az ő problémáival. Vagy továbbgondolva,lehetnek az ő problémái, csak az én reakciómmal van baj…Én nem működöm.

          Köszönöm,hogy leírtad.

        • Hű, a diagnózis, nyilvános boncolás így a “nem boncollak, nem elemezlek” mondatok közé rejtve sincs ínyemre. (“Eva tolem sokkal durvabban kitarulkozik raadasul harcos es nem eletmuvesz, mint en. Nagyon konnyu moge beallni, de egyszer azt irta: “gaz vagyok”. Es igen, tudtam, mit akar ezzel mondani. Hogy tenyleg.”) Most nagyon sebezhető vagyok, a blogénem tartósabb válságban, nem érzem ettől jól magam. A többit is úgy igyekszem szinten tartani, összekaparni, kibírni. Kérlek szépen. Mindenkit.

          (Van, akit arra is, új, de ismerős döbbenettel, hogy hagyja már abba az önigazolást és szarkeverést. Nem, nem azért vagyok kint, hogy te rárepülj, megmondd, kitárgyald. Nem téged provokállak vele. Itt vagyok, de attól még nem kell semmilyennek lenned válaszul, reagálnod sem. Nekem fontos, hogy itt legyek. Te magadat teheted ki, de a kontómra nem lehetsz bölcs. Mindenki, aki előre megy, önmagával foglalkozik, nem másokkal.)

    • Beton, a kommentjeid mindig felviditanak ! 🙂
      Én jelentem olyan szivárványharcos vagyok ,aki kinyilatkoztatni jár ide, mivel tudom ,hogy anno az ufok ültették el a zsenialitás génjét az emberbe, ez az a bizonyos hiányzó láncszem, amit a tudósok keresnek.
      De komolya forditva a szót , a többiek még ha kioktatónak tünnek is olykor, egyszerüen csak arra törekednek, hogy ne ragadjanak bele a negativumokba, mert akkor az mindenféle pszichoszamatikus tünetekben bosszúlná meg magát, hogy csak egy prózai okot emlitsek.
      A művészek ösztönösen tudják ezt, ezt a jelenséget tartja a mágia a sárból arannyá változtatás művészetének. Egy metafora arra, hogy hogyan lehet a lehúzó nehéz erőket energiának pozitivvá változtani. Pl nem mindegy, hogy mit kezdünk a bennünk rejlő libidóval.
      Eléggé rossz a közhangulat a világban, én örülök, ha valaki a maga módján (!) igyekszik szebbé, jobb hellyé tenni, és próbálja nem szitani tovább a feszűltséget.
      Másfelől ugyanolyan unalmas és kiszámitható tud lenni az is aki, csak gúnyólódik ,ironizál más eszköze nem lévén, hogy kiélje az agresszióját, mindvégig hamis fölénytudatba ringatva magát.

  8. Mostanaban sok kulonbozo helyen olvastam rengeteget arrol, hogyan es miert epitsuk vissza megtagadott jellemvonasainkat, “rossz” tulajdonsagainkat, hogy teljes(ebb), tudatosabb, iranyitottabb eletet elhessunk. Meg mondjuk azert is, mert az igy kitagadott-letagadott jellemvonasok elobb-utobb visszajonnek kivulrol, vagy eszrevetlenul atveszik eletunk folott az iranyitast, es olyan dolgokat muveltetnek velunk, amit utolag mi magunk sem hiszunk el magunkrol. Aki konstruktiv, “pozitiv” eletet akar elni, az nem tagadja el sem a felelmeit, sem a gyengesegeit, mert eppen ezzel erositi ezeket a leginkabb destruktiv modon. Sokkal bolcsebb tudomasul venni, elfogadni es megerteni a letezesuket, szerepuket, hogy onazonosak maradhassunk.

        • ez nem az, amit a pszichológia úgy hív, hogy az árnyékunk? vagy hogy azt is integrálni kell a személyiségbe, ami úgy tűnik, negatív? Weöres jut eszembe, hogy nem megölni kell a sárkányainkat, hanem megszelídíteni.

    • Sok alapból negatív, szőrszálhasogató, hiperrealista embert ismerek(önmagamon kívül is). Ők vajon akkor konstruktívabbak, ha küzdenek ez ellen, még akkor is ha ez egy alapműködés, és úgyis vissza-visszajön, vagy akkor ha elfogadják, hogy ők negatívak és kész, igyekeznek ezzel együttélni, keretek között tartani?

        • Gondolkodom… Nem tudom, mi a jo. En szorszalhasohato, hiperrealista pozitiv vagyok. En is sok hasonlot ismerek. Hozzad is, hozzam is. Nincs tapasztalatom abban, mit lehet ezen a teren eroltetni. Figyelni es szerepbe nem beleragadni mindenesetre hasznos, mindket oldalon.

          • Én sem tudom. Saját magamra nézve én az elfogadásban hiszek, ha tisztában vagy vele, hogy negatív vagy, azért annyi befolyásod lesz rá, hogy mikor a legtöbbet árt, kordában tudod tartani és mikor kevesebbet, akkor kiengeded. Munkahelyen sokszor praktikus is kiengedni a kritkai hajlamot, a cinizmust. Vagy semleges elvi vitákban esetleg. Szerintem a változtatáskényszer nem javít semmit, alapvető emberi tulajdonságokat nehéz mozdítani, viszont engem frusztráltá tesz a felesleges küszködés. A legjobb azoknak, akik ezt észre sem veszik magukban, ha a környezet nehezen is viseli, ők legalább nem, akkor már egy emberrel kevesebbnek rossz:)

            • Pontosan errol irtam en is, te itt peldaval illusztralod a munkahelyi esetben: lehet jol (konstruktivan) is hasznalni ezeket a masok altal gyakran megbelyegzett, kitagadott “negativ” jellemvonasokat, ha tudomasul vesszuk a letezesuket es igy kepesek leszunk iranyitva (is) hasznalni oket. Ha letagadunk valamit (“en sosem vagyok agressziv”), v megbelyegezzuk (“az agresszivitas rossz”), akkor megvedeni sem fogjuk tudni magunkat bizonyos helyzetekben, amikor agresszivnak kellene lennunk. De pl erthetetlen modokon, varatlan helyzetekben megiscsak duhrohamokat kapunk… hiszen nem iranyitjuk ezt a tulajdonsagunkat, hanem csak egyszeruen elfojtjuk, letagadjuk.

        • A posztról és a kommentekről a Teljesség felé egy részlete jutott eszembe, gimnazista koromban nagyon megérintett (még most is 🙂 ).

          “Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.

          Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.

          Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.

          Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.

          Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.”

      • Szerintem jó start ha először is elfogadják hogy ők ilyenek, és igyekeznek ezzel együttélni, valamint ebből a refexióból kiindulva a társas kapcsolataikban küzdeni ez ellen (amely küzdés részemről kimerül annyiban, hogy kétszer meggondolni mielőtt egyszer kinyilatkoztatják a negatívat; és csak akkor mondani, ha tényleg úgy érzik, hogy az többet használ mint amennyit árt az adott körülmények közt).

        Szerintem a hiperrealizmus nagyon értékes tulajdonság, és ilyenkor nem érdemes az alapműködést erővel megváltoztatni (és úgyse fog sikerülni egyébként se), csak kommunikációs technikákat kell tanulni hozzá, olykor elég sokat. Mert nagyon bántó tud lenni, holott amikor alapműködés tényleg, akkor nincs mögötte bántó szándék (és az illetők részrehajlás nélkül ilyenek mindenkivel és önmagukkal szemben is). Két embert ismerek aki egyértelműen ilyen, mind a kettő tudós/kutató, csak az emberekkel nem lehet úgy bánni mint az adatsorokkal; az emberek megsebződnek, amikor valaki ővelük szemben állandóan hipperrealista, szkeptikus, szőrszálhasogató és borúlátó. (És kérlelhetetlen, kockás, pontos kritikus. És nem vigasztal, hogy saját magával szemben is az; nekem akkor is mondhatta volna szebben kis lovag :))

  9. Nahát, én pozitívan gondolkodom. Baromi félreértés, hogy az a pozitív gondolkodás, hogy szőnyeg alá söpörjük a negatívat. Persze, tudom, hogy a coelhoi bölcsességek mantrázói általában pont így értik, de ne higgyük el. Pozitív az, aki látja az élete nehézségeit, igyekszik is tenni ellenük – de nem hagyja, hogy a negatív ellepje a napjait, nem szenved látványosan. Most hogy mit mutat kifelé, mindegy, a lényeg, hogy belül képes-e jól érezni magát. Pozitív dolog egy kapcsolat végével – természetesen nem keep smiling stílusban, hanem a kapcsolat meggyászolása után – arra gondolni, hogy jön majd másik, és az jobb lesz. És persze hogy hazugság azt állítani, hogy minden nap minden percében képesek vagyunk erre, hogy hepi az egész élet. Hazugság egy trauma másnapján boldog vigyort hazudni. De nem is ez a pozitív gondolkodás.
    HA jól sejtem, a poszt és a kommentek zöme a hazug pozitív képet támadja, de nekem mégis az jön le, mint Irénnek: hogy erős az összemosás.

    • Én azért nem érzékeltem az összemosást, mert egy valóban pozitív ember szerintem nem veti a másik szemére, hogy miért ír negatív dolgokat is, a posztban pedig erről volt szó. Ez tipikusan olyan tanács, hogy söpörd a szőnyeg alá, ami nem jó, vagy mindenáron találj benne valami jót és csak arra koncentrálj. Nem ismeri el az “élet nehézségeit” nehézségnek, hanem valami magasztos célnak látja és ezt megpróbálja rád kényszeríteni.

      Sokszor kaptam meg én is, hogy tulajdonképpen milyen jó nekem, hogy olyan a családom, amilyen, hogy örüljek a szar gyerekkoromnak, mert anélkül nem lettem volna az az ember, aki vagyok. (Akart a franc ez az ember lenni, szívesebben lettem volna egészséges önbizalmú, nem szorongó, önpusztító gondolatoktól mentes ember). Az ilyen “pozitív megmondók” vannak többségben azok között, akik tudják, miről van szó. Aki valóban pozitív, szerintem nem így reagál.

      • A bejegyzésben nem is érzek összemosást, a kommentek között van olyan, amelyik számomra olyan érzetet kelt, hogy a pozitív gondolkodást egyértelműen csak úgy értelmezi, hogy színt játszunk, eltemetjük a negatívumot, igyekszünk nemlétezőnek képzelni. Amiket te leírsz, olyan szövegeket én is olvastam nehéz sorsú emberekhez írva, nagyon ártalmasaknak és ostobának tartom őket.

        • de kotelezo olyanokkal beszelgetni vagy megosztani barmit, akik idegesitenek? vagy elkerulhetetlen? kezdem szegyellni magam, mekkora egy szelektiv kocsog vagyok… vagy nem osztok meg ilyennel semmit, vagy uveges tekintettel hallgatok, aztan az elso melyebb levegovetelnel lekopok. kurvara nincs idom ilyenekre. oke, konnyu okoskodnom, megvan a szelekcio luxusa es az osszes munkatarsam magam valogatom. ha egy irodaban ezt kellene hallgatnom, tuti mar fegyverkeztem volna.

          • Van olyan helyzet, hogy elkerülhetetlen.
            Pl. ha közel egy évre anyád lakásába kényszerülsz a gyerekeiddel, és nincs saját személyes tered sem, jogaid sem, nincs saját életed sem – nincs hová bújni.

            • Laci, kösz; már sikerült.
              Nemsokára egy éve lesz, hogy eljöttünk, mert lett hová.
              Azóta is alig tudom megállni, hogy ne tánclépésben menjek a megállótól a kapuig.
              Arra jó egy ilyen helyzet, hogy baromira meg tudjam becsülni, mikor végre felnőtt életem lehet.
              Hogy úgy mondjam, enélkül most nem lennék az, ami. 🙂

          • Már nem szoktam én sem, ez még naiv és tapasztalatlan koromban volt. Ja, és a férjem vigasztalt még ezzel, de szerintem ő csak nem tudott okosabbat mondani.

          • Egy dolgot tartok szexisnek: ha a probléma körüljárása átlép egy bizonyos komplexitáshatárt de minden kijelentésében ruganyos és nem csontos ( visszavonhatóan kurvás de ugyanakkor önkínzásig őszinte…ez egy igencsak vonzó pakét)… Asszem, nem érthető. Halló, van itt valaki, aki kiragadna engem ebből a velemszületett siralomházból??? ( izzó körömcsipeszekkel veszem körül magam, hogy eszembe ne jusson a sikeres kommunikáció gondolata…)

        • Nekem pl. a pozitív gondolkodás, mint kifejezés, ezt a divatpozitívkodást .. öö.. vonzza be.
          Értem én, hogy elvben jelenthet mást is, de valahogy rátenyerelt a Zélet, van ez így, ld. “polgári”.
          Majd igyekszem, hogy ne rögtön a szerepjátszókra asszociáljak.
          Hasonló önterápiás célból van egyébként narancssárga sálam is.

          • Megértem, hogy az jut eszedbe róla, de ne hagyjuk már, hogy ezopozitívék így kisajátítsák! Ez olyan, mint hogy a jobboldal (egy része?) kisajátította a nemzeti oldal kifejezést. Magyarul, aki nem ért egyet velük, az minimum nemzetietlen, ha ugyan nem hazaáruló. Aki meg nem hazudja magának, hogy minden úgy jó, ahogy van, az negatív. Nehogymá!

      • Ez nagyon megtalált, pár hete halt meg az apám, és mikor egy közeli barátnak, aki ismerte őt meg az életünket az én gyerekkoromban, elmondtam, hogy mennyire haragszom rá, azt válaszolta, hogy “de hát nélküle meg a tapasztalataid nélkül nem az lennél most, aki…” Tényleg nem, bazmeg, mérföldekkel előbbre lennék. De szörnyű is lenne nekem.

        • De gyülölöm ezt a dumát.. ” a gyerekkorod nélkül ma nem lennél ilyen jó ember”
          Háb@zmeg, de jó lenne: lenne bennem asszertivitás, egèszsèges önzès, fontosságtudat…
          Anyját az ilyen hülyének.

        • Ez kemény 🙂
          Aki nem élte meg a családon belüli elnyomást (szülő, élettárs, házastárs) az hajlamos fájdalmat enyhítő, romantizáló közhelyekkel válaszolni.
          Miért? Az idősebb generáció arra lett szocializálva, hogy szülőt kritizálni csúnya dolog. Ezek az emberek többnyire maguk is torzultak kisebb-nagyobb mértékben a “szülői törődés” által. Racionalizálnak.
          Kevesek képesek a fiatalok közül is elfogadni, hogy amiben éltek (ők, mások) az úgy volt rossz, ahogy volt.
          Sokszor azért mondd valami hasonlót a harmadik fél, hogy csökkentse a feszültséget. A saját feszültségét, amit a “kellemetlen” téma okozott. Nagyon sok fura reakcióval találkoztam amikor teljesen logikus módon megkérdőjeleztem tabu témákat. “Azért ezt nem gondolod komolyan”-tól kezdve az eltávolodáson keresztül a másik felet hibáztató magyarázkodásig volt minden. Vicces is lehet ezt figyelni, ha nem vagy benne.

            • Igaz. És szomorú.
              Régebben kiakartam mondatni másokkal az “igazságot”. Darabokra törni a sok ferdítést, hazugságot.
              Most úgy látom sok igazság létezik. Nem egy START vonalról indulunk.
              Elsősorban magunkért vagyunk felelősek – saját boldogságunk számít. A saját lelki szemetünket a helyére tenni, ezt érzem a feladatunknak.
              Nem változtatni azon, aki nem akar változtatni. Elfogadni, hogy sérült, saját valóságom szemszögéből menthetetlen. Elszakadni, és meghagyni mártírnak (akárminek) a saját valóságában.

            • Így van.
              Erre jöttem rá, mikor anyukámnál kellett töltsünk egy évet.
              Azt, hogy nekem a saját boldogságom számít, szó szerint kaptam meg tőle súlyos szemrehányásként.
              Mert rendes nőben ilyesmi fel sem merül.

            • Nem tudtam folytatni, ezért ide írom – lent az anyukádra/anyukákra vonatkozik:

              Botrány, hogy a mártír anyukák képesek megnyomorítani bárkit, aki nem elég tudatos ahhoz, hogy: “a neked csak a saját boldogságod számít” csapdát észrevegye.
              Mi számítson? Mi számít ha nem ez?

            • Pont ezt feleltem.
              Hogy mi más számítson?
              És erre ő gúnyosan visszakérdezett, hogy hát tényleg: ilyennek, mint én, mi más számítana?
              (Huszonöt évig voltam hű feleség, odaadó anya, meg minden… Illetve: csak az.
              És a férjem halála után úgy döntöttem, nem temetkezem el én is. És lett valakim. Ez a kontextus.)

              • Hát neki is csak önmaga számít, csak épp te úgy teszed, hogy mást nem nyomorítasz meg vele, nem mást akarsz a szenvedésbe húzni, ő ellenben igen.

            • Ilyen kontextusban, én verbálisan pofán verném anyám. Ha kell többször, keményen – érvekkel alátámasztva. Ébresztőt fújnék…
              Megtenném akkor is, ha nő lennék 🙂

              Ha menthetetlen, akkor csak hagynám elszáradni…

          • Tulajdonképp azt teszem, azaz próbáltam ébresztőt fújni, aztán abbahagytam, és most nincs kapcsolatunk.
            De megszakad érte a szívem. Okos, aranyos, klassz nő amúgy – és az anyukám.
            Csak hát a látszatélet, a “mit gondolnak mások”, és főleg a mártíromság neki nem is a szemüvege, hanem a retinája.
            Nem tud másként látni, mint ahogy.
            (Elég OFF-ba sikerült kanyarodnom itten, bocsánat. Nagyon tele vagyok még ezekkel az élményekkel.)

            • Szerintem nem kanyarodtál el. Stigmatizáltak vagyunk. Anyukád is. És ettől még aranyos. És pont ezért irtó nehezek ezek a helyzetek. De nem segíthetünk. Ahhoz kell a másik oldal. Azóta vagyok kiegyensúlyozott, amióta kibékültem a múlttal! Egy külsős szem ezekből a dolgokból semmit, vagy szinte semmit nem lát. Shangri La, neked könnyű, mondják. A belső valóságunkat senki nem érzi – látja. Ilyen értelemben házastársakként is állandó magányra vagyunk ítélve.
              Szép estét 🙂

            • Bogáncs, nagyon megrendítő amit írsz, az férjed haláláról meg az újrakezdésről és anyukád reakciójáról. Ez a mondatod, hogy: “Csak hát a látszatélet, a “mit gondolnak mások”, és főleg a mártíromság neki nem is a szemüvege, hanem a retinája.” – ez zseniális és annyira sokat elmond!

              Én is hallottam már nem egyszer az anyámtól, hogy önző vagyok, mert a saját jóllétem számít – az ő generációjuknak és főként a nagyanyámékénak ez valami hihetetlenül eretnek gondolat, de úgy látom, talán az én anyám kezdi érteni és gyakorolni. A gond csak az, hogyha tesz valamit a saját örömére, vagy boldogságára, akkor azt mindig szinte haragból teszi, mintha valaminek az ellenére tenné – nagyon nehéz lehet kilépni abból, amiben felnőtt, de látom, hogy igyekszik.

  10. Ms, es most kerek elnezest, hogy elkanyarodom az eredeti tematol, de a tema idevag es nagyon kivancsi vagyok, mit gondoltok. Eskuszom, visszakanyarodok majd. Friss vitam volt egy nevvalasztasrol. Ha valaminek az a neve, hogy Mandala, ti mit gondoltok rola? Mandala Etterem mondjuk. Vagy Mandala Hotel. Az milyen lehet? Kik veszik igenybe? Nagyon szukito? Eleve elrendelt vagy sem? Erdekes beszelgetesem volt, leirom, de nem szeretnelek befolyasolni.

    • Azt gondolom, h aki valoban erti es komolyan veszi a szo jelenteset, az ilyesmire nem hasznalna. Pl. egy melyen hivo kereszteny nem csinalna Evangelium Ettermet (mukormost, masszazsszalont), egy muzulman Ramadan Garazst, egy zsido Tora Papirboltot, stb. Persze attol meg erdekelheti a tema, de talan amolyan gyermeki lelkesedessel, kezdo szinten, vagy felszinesen.

      • Koszonom a velemenyeket. Azt kepviseltem, hogy a nev szukito es nem odaillo. (Nem Tibet, Bacs-Kiskun.) Nalunk olyan kepzetek tapadnak hozza, amiktol sokaknak az ezo vonatkozasok jutnak eszukbe. A nevado-tulajdonos szerint ez a harmoniarol szol es semmi masrol. Tartok tole, hogy nem ez fog eloszor az emberek eszebe jutni. Uzletileg ettol eltekintve lehet sikeres, sot…

      • Nem kizárt, hogy mandulára asszociáljon az érzelmi agy, melynek fontos állomása az amigdala ( magyarul mandula- mag)… Milyen lenne az Éhes tündér makkról álmodik- fogadó?…Vagy Rózsasándor a gombócát ugratja- falatozó? …minden rendes ember azonnal … örömházra gondolna? a kifinomult reklámszakma komoly pénzekről szól.Az elnevezések tudatalatti lavinarendszerét beindító kulcsszavak transzállapotot generálnak. S akkor jön a hargitai paraszt s aszongya : Vasvilla étkezde… S bejön neki

        • A neve jo, a kaja meg a kiszolgalas gaz. Sajna specialis a hozzaallasom. Annyit ettem arab utcan, hogy ha meglatok egy kozel-keleti vagy mexikoi megmarketingelt-megdizajnolt budapesti divatbisztrot, ramjon a rohoges, amikor az arakat megnezem. Ugyanaz (nem ugyanaz, szarabb) a falafel, amit 25 piaszterert (35 ft) veszek es a szegenyek es prolik eledele, itt dizannyosan atgondolva kerul elem, tudom, a Moza cementlap negyzetmetere 15000, a grafikus is dragan csinalta a logot, de ezekben a helyekben nekem pont nem ezek hianyoznak. Magasrol teszek a cementlapra. Oke, tudom, egyedi az allaspontom, mert nem mindenki nott fel mexikoi meg arab utcai kajaldak mellett, de nalam pont a lenyeg hianyzik ezekbol. Amiert kulfoldon a mai napig ilyen helyekre jarok. Es az nem a kaja… Nem is az olcsosag… Hanem a hangulat. Amit itt a mudizajnnal agyon is utnek. Igaz ez a Burritara meg az Arribara meg az osszes izzadsagszaguan lazanak latszani akaro helyre. Ne akarajon. Legyen laza. Nem erdekel az illuzi, a vaskos valosag erdekel.

          • Nagyon egyet ertek veled Iren. En mar be sem terek ilyen megdizajnolt, puccos helyekre. Nekem a Pesti felujitott helyszinekkel is az a bajom, hogy barhol lehetne Ny-euban olyan egy kaptafa, kicsit sznob, tan meg teteszetos is, de semmi eredeti. A Jokai ter egyik puccos ettermeben, tavaly olyan salatat adtak csillagaszati aron amit max. a disznok ele lehetne vetni. A pucc megvan, a szinvonal szar az etek draga. Nyilvan vannak nagyon jo helyek, de azt latom, hogy ez a trend mostansag es ez azert feltuno, mert egy evtized alatt (amig en tavol voltam) valtozott nagyon sokat ebbe az iranyba.

            • Nem banom, ha egy hely jol nez ki, de a zsiroskenyerezonel/falafelesnel/burritozonal ezt nem igenylem. Birom a kifinomult helyeket is, megvan annak is a modja, ideje, helye, de ne parasztvakitsanak engem a dizajnnal meg a mondanivaloval plusz kozepesnel nem jobb, draga kajaval. Mexikaoo…, az nagyon jo… meg minden, ami Kozep-Amerika. Valami miatt allandoan olyan helyeken kotok ki, ahol alapvetes a harommeteres kerites(fal) tetejebe bebetonozott torott sorosuvegek+felette meg egy kis szogesdrot. Lehetoleg arammal.

              • Nekünk csak Budapesten jut a jóból. És még így is olcsóbb Pesten enni egzotikusat, asszem, már az externáliákat beleszámítva. Hányan jártak, jutnak el Mexikóba? Mit csináljon Pesten az, aki mexikóit enne? A pesti mexikói étterem honnan, mennyiért szerez be autentikus jalapenót, sört, fűszert? Vajon az drágább-e neki, mintha helyi termelőtől venne? Vajon Pesten magától értetődő egy mexikói étterem, csak beugrok és megkajálok, vagy magunktól lecsó és tojásos nokedlit ennénk, ezért a különleges helyre be kell csalogatni valami extrával, például dizájnnal a népet?

          • Nincs adatom, hányan jutnak el Mexikóba, de ez nem is fontos. Nem fontos eljutni. Nem voltam még pl. Vietnámban. Ha szeretnék egy jó vietnámi kajt enni, akkor olyan helyre megyek, ahol jó a vietnámi kaja. Nem olyan helyre, ahol jó a vietnámi dizájn, közepes vagy annál rosszabb a kaja és még fizetek egy csomó pénzt is. A dizájnért és a közepes, semmiszpesöl kajáért. Nagyon jót nem tudok mondani, az Iguana elég jó, azt érdemes kipróbálni, ha Budapesten szeretnél mexikóit enni. Ha meg a dzsumpi talponálló stílus is ok, akkor a bolond gyerekek a Kazinczy utcában. Mindkettő az, ami. És nem akar másnak látszani, ellentétben a megdizájnolt, olcsó alapanyagból utcai ételeket hússzoros áron kínáló divatbisztrókkal. Ott hülyére vesznek, azt meg nem viselem jól.

    • Bocsánat a szóhasználatért, de az emberek többségének szerintem fingja nincs róla, hogy mit jelent. Keletiesen hangzik ugyan, de azt sem értik sokan, hogy miért csodálatos egy déli gyümölcs a Bartók darab címében. Már ha hallottak róla.
      Szóval ha egyéb külsőségeiben nem jelentkezik, akár étterem, akár hotel, nem hinném, hogy szűkíteni a kört akik igénybe veszik majd.

  11. “Próbáljátok ezt az egészet a maga komplexitásában megérteni, és ekként elfogadni és szeretni, netán magatokra, lényetek eltagadott részeire ismerni.”

    Soha nem voltam felszines gondolkozású, de az ingerszegény környezet, a mindennapi élet egyhangúsága ,frusztrációi, csalódásai elbutítanak,kétségbe ejtenek.

    Mióta olvasom a blogot, meg a hozzászólásokat egy kicsit már változott az életszemléletem. Egy kicsit másképp ítélem szüleimet ,vagyis nem őket hanem, mivel újragondoltam életünket és viszonyulásainkat most józanul kevesebb érzelemmel, tisztábban látom a helyzetet.
    Látom,hogy anyám kontrollmániás,és én is az vagyok.És azt is látom,hogy miért.
    Tudom,hogy ez nem a szeretet hiánya miatt van így.
    Rájöttem,hogy megbocsájthatok egy régi barátnőmnek aki gyakran kellemetlen hatással volt rám,sőt egyszer nagyon meg is sértődtem rá.
    Gondolatok ébredtek bennem. Megértettem egyes dolgokat.
    Remélem ha ezen a dinamikus uton maradok, ebben a közegben, fejlődni is fogok a férjemmel és fiammal együtt.

  12. Szerintetek a tundermesek gonosz figuraja (akit nem hivnak meg a keresztelore, es ezert elatkozza az egesz pereputtyot, es bejelenti, hogy x ev elteltevel behajtja a maga jussat) mit szimbolizal? Ugy ertem, mi mast, mint a kizart, megtagadott, tudomasul nem vett negativ tulajdonsagainkat, belso szereploinket, amelyek evek multan ellenunk tornek? Vagy…?

  13. Én életem nagy részében előre tekintek, de még sose vitt előre. Inkább irigy lettem. A jelent se tudtam értékelni. Talán lassan érek, változom.
    Harmincnak lenni jó. 🙂

    • Harmincnak lenni jó? Ahogy vesszük. Nekem 28 és 32 éves korom között meg borult meg minden amit a világról, emberekről, hitről, társadalomról gondoltam. Kijózanító évek ezek. Mindent újra kell építenem ezekkel kapcsolatban, néhányat sikerült, a többi épül.
      Mondjuk senki sem kérdezte, hogy be akarom-e venni a piros pirulát, ezért sem mondom, hogy a kéket kértem volna.
      De, hogy pozitívan tekintek-e a jövőbe? Ezt aligha állíthatom.

  14. “szeretnék jobb lenni, mint aki lenni tudok”-hogy én ezen mit erőlködtem! És annyira szabad lettem, mikor magamnak is kimondtam hogy én egyáltalán nem vagyok olyan jó.
    A keserűséget meg a rossz érzéseket valami kórosnak látja az álpozitív szemlélet. Bűntudatot is lehet kelteni így.

    • “szeretnék jobb lenni, mint aki lenni tudok”
      Én is, és igyekszem is. Ettől még elfogadom magam úgy, ahogy vagyok, és azt is tudom, hogy tökéletes sosem leszek, az meg nem baj
      “Bűntudatot is lehet kelteni így.”
      Ami baromi negatív. ÉS itt le is lepleződik az álpozitív szemlélet: a cél nem a világ meg a többi ember (életének) jobbítása, hanem saját maguk fényezése.

    • Az bosszant, mikor a gyerekemnek mondanak ilyeneket. “Nem szabad dühösnek lenni!” Elfojtani, meg később gyomorfekélyt kapni bezzeg igen.
      Naná, hogy nem tudja kontrollálni az indulatait, hiszen csak két éves.

      • Az különösen durva, mikor gyerekeknek szólnak be, de általában az, hogy az érzelmek jogosságát vonják kétségbe, kétségbeejtő. Más kérdés, hogy felnőttkorra meg lehet tanulni kezelni, visszafogottabban kinyilvánítani, de maga az érzelem jogos.

        • „az érzelmek jogosságát vonják kétségbe, kétségbeejtő”
          Az. Meg iszonyú romboló. Négy évvel ezelőtt volt egy nehéz szakításom. Azért volt nehéz, mert (számomra) nagy szerelem volt: tökéletes lelki/intellektuális/fizikai összhang. Az ok, amiért szakítottunk, elég bonyolult, de röviden annyi, hogy nem illettem bele a szokásos nőképbe, volt véleményem a dolgokról és meg is mondtam; továbbá ’agresszív’ voltam, mert nem hagytam magam elnyomni anyuka által és egyáltalán: túl önálló, túl autonóm, túl mittudoménmi voltam. Szóval hirtelen jött szakítás, gyász, kétségbeesés, majd újra összejöttünk és 4 hónapra rá újra szakítottunk. Az ex ezek után még vissza-visszajárt, mint valami kísértet, barátaim szerint vért szívni, szerintem nosztalgiából, meg talán én is hiányoztam neki, Mindegy, nekem ez nagyon nehéz volt és igyekeztem segítséget kérni: elkezdtem kineziológushoz járni, ismerősi javaslatra.
          A kineziológus végig azzal basztatott, hogy ’teli vagyok haraggal’ ’dühös vagyok’ ’negatív vagyok’ Az nem merült fel benne, hogy szakítás után ezek _adekvát_ érzések.

          • Ex vérszívása: hát szerintem van valami abban, amit a barátaid mondanak. Persze nem látom, mondjuk inkább úgy, hogy hasonló helyzetekben ez elég gyakori.
            “tökéletes lelki/intellektuális/fizikai összhang … nem illettem bele a szokásos nőképbe, volt véleményem a dolgokról és meg is mondtam”
            Őőő, ezt nem értem, nekem ez nagyon ellentmondó.Vagy van intellektuális összhang, vagy baj, hogy van véleményed, egyszerre nem tudom elképzelni.
            Kineziológus: hát nem is tudom elfogadni a kineziológiát.

            • Utólag úgy látom, hogy – bár kikérte a véleményemet és _látszólag_ el is fogadta – neki problémát jelentett az, hogy nem a ’szokásos’ (vagyis: általa addig megtapasztalt) szubmisszív nőtípus vagyok. Csak ezt nem mondta el nekem. Illetve: túl későn. Talán jobb lett volna, ha erről hamarabb tudok, és akkor képet kaptam volna arról, hogy az, ami az én fejemben tökéletes harmónia, az számára nem az. Mert amit leírtam, (ti. az összhang) az az én – szubjektív – meglátásom volt. Eszembe sem jutott, hogy lenne bármilyen probléma, egészen addig, amíg egy este be nem jelentette, hogy szakítani akar.

              • Ja, szóval lényeben megjátszotta magát, talán egy darabig még magának is hazudott. De akkor meg mit akar az időnkénti feltűnéseivel? Próbálja, hátha mégis alárendelődő, “rendes” nő lettél közben, vagy mi? Vagy simán marad a vérszívás verzió?

      • Nàlnk az aspergeres fiam egyébként sokoldalú és igényes óvónénije mondta, hogy milyen károsnak tartja, ha fiam a dührohamok során azt hajtogatja, mèrges vagyok, merthogy abban benne van a méreg szó, és magának is bevonzza a rossszat.
        Mondtam, rendben, átszokhatunk a dühös vagyok kifejezésre, ha az jobban tetszik, de én egy autisztikus óvodásnál értékelem, ha megfogalmazza az èrzéseit, és nem mondjuk tör-zúz. Oszt ennyiben maradtunk.
        Két év alatt rengeteget fejlôdött a gyerek, már legtöbbször dühroham nélkül jelzi, ha zavarja valami, és általában azt is verbalizálni tudja, mi az.

        • “BEVONZZA”? (!!!)

          ***

          “én egy autisztikus óvodásnál értékelem, ha megfogalmazza az èrzéseit, és nem mondjuk tör-zúz. ”
          Én ezt egy nem autisztikus óvodásnál is marhára értékeltem volna, saját négyéves fiamra visszagondolva hirtelen 🙂 Most hét, most már nem tör-zúz. Jelenleg az a mindennek-a-teteje állapot, amikor közli, hogy “akkor én most bemegyek a szobámba, és JÓL BEVÁGOM AZ AJTÓT”.
          Általában sikerül meggyőznünk, hogy inkább csak csukja be rendesen.

          ***
          “bevonzás” szempontjából vajon miért jobb a düh a méregnél? (csak költői a kérdés ;))

  15. “a keserűség szól belőlem, és látszik, hogy mi mindent nem dolgoztam még fel” – ehhez kinek van bármi köze, pláne annyira, hogy ismeretlenül tanácsokat osszon? Feldolgozatlan traumákkal az ember sírdogáljon némán egy sötét sarokban, majd pár év terápia után, ha “feldolgozta”, akkor kijöhet, mert többet nem emlékeztet rá senkit, hogy az élet nem rózsaszín? Szeretet-minisztérium ne legyen? Úristen!

  16. A depressziósok tisztában látnak mint az egészségesek. Búskomor gyerekként gyorsan rájöttem, hogy mennyi hazugsággal vettük körül magunkat. Ettől jobban be lehet csavarodni mint a depressziótól.

    • Depisen beépíti magát az agy a saját téveseszmerendszerébe, ezért nem érdemes építeni és ragozni a valóságjegyekkel tollászkodó negatív meggyőződésrendszereket. Megtévesztően reálisak a depresszív gondolatmenetek ( annak tűnnek a szerzőjük szemében). Van tapasztalatom. Sokat javultam: már csak heti egyszer engedem meg magamnak a negatív kéjes spirált, a saját sebeimben való vájkálást, szeretteim elleni gyűlölködést… Olyan ez, mint a szivarazásról leszokni. Égető hiányt hagynak maguk mögött a jól bevált önkínzó gondolatok, az életellenes dührohamok, a gyűlölködéseim, melyeket a sikertelenség gyerekkori emlékei diktálnak

      • Az öngyűlöletet rövidre zárta az öröm, hogy sosem leszek anya és egyetlen életet sem teszek tönkre azzal, hogy életre majd halálra kárhoztatom. Az élet értelmetlen és kész. Nincs más megoldás mint törekedni valami kellemes és örömteli tevékenység művelésére, ami bármi lehet. Aztán meghalni.

  17. Lemaradtam megint az elmult napokban, de most olvastam. Ertem. Es ertem a blogot is es itt vagyok (csak az elmult hetekben igyekeztem munka/egzisztencialis fronton összekapni magam es egy csomo mindennel megis lemaradtam…)

    Pont egy mikrokörnyezetes aktivkodas tanulsagakent jött le nekem az elmult napokban, hogy akarmennyire probalkozok, en is lepten-nyomon “ilyen” mosolyogva elhazudo, realis problemakat eszre nem vevö, relativizalo tendenciakkal talalkozok olyan embereknel, akik nagyon is megtehetnek, hogy figyeljenek egy kicsit a kevesbe kivaltsagosok helyzetere, vagy legalabb probalnak megerteni, hogy ilyen is van, ök is leteznek, realis problemak vannak stb… Aaaa, nem is kezdek bele a sztoriba, borusan ebredtem, alig aludtam…. Aaaaa

    Nekem eröt adott es ad sokszor ez a blog, hogy van egy hely…

  18. Ami nem tetszik meg az ilyen “legyel pozitiv, hogy a pozitiv dolgokat vonzd be” allasfoglalassal, hogy gyakorlatilag csak es kizarolag az egyent teszi felelosse, mert ha nem kepes erre akkor ugy kell neki. mintha mindannyian egy kaptafara lennenk legyartva es az egesz tenyleg csak akarat kerdese lenne. vannak szerencsesebb karakteru emberek akik a negativ esemenyeket is pozitiv iranyba tudjak terelni, de konyorgom azert erre nem mindenki kepes. Egy kedves baratom a minap azt allitatotta a testverevel kapcsolatban, hogy a bantalmazo kapcsolatat o vallalta. (ugy ertette, hogy meg mielott megszuletett volna) en az illesmitol megorulok, ezzel azt s

    • veletlenul elkuldtem, bocs. szoval ezzel arra osztonoznek, hogy nem valtoztass, ne nezz szembe, fogadd el es nezd a jo oldalat, hiszen te dontottel igy…stb. ez is rendkivul lehangolo es meglep, hogy ertelmes, muvelt emberek ennyire egyoldalu ezoizes szempontokat tudnak a magukeva tenni es ez lesz a merce.
      Asszem kicsit elkanyarodtam…sorry

      • Nagyon gyűlölöm a “bevonzás” kifejezést, már leírtátok, hogy miért, mert áldozathibáztatás.
        És rettenetesen veszélyes is.
        Reggelig tudnám írni a példákat, hogy milyen káros, de gondolom, mindenki tud ilyet.
        A legextrémebb egy ismerősöm családjában volt, a nő értelmes, nagyon csinos, önálló, minden…
        Jó nő, minden szempontból, elvált, egyedül maradt a fiával, belezuhant az ezotériába, de nagyon durván.
        Ami létezik a földön ezo-izé, abban mind részt vesz, tanácsokat ad, rettenetes…
        Az öccse sose volt komplett, bocs, hogy így írom, de simán pszichiátriai eset a srác, drogos volt, vagy az is még, fene tudja.
        Az anyját pumpolja ezerrel, hol itt lakik, hol ott, minden, ami elképzelhető.
        Nem is egy ember mondta az ismerősömnek, hogy az öccsének orvosi segítség kellene, a válasz sejthető, “Áh, nem! VIZUALIZÁLOM az öcsémet normálisnak, anyámnak is mondom, hogy ne aggódjon, mert ezzel bevonzza, fenntartja a problémát”, blabla…
        Ott tart a dolog, hogy a srác konkrétan meg akarta ölni az anyját, összevesztek, gondolom, pénzen, vagy bármin.
        A nőnek még mindig nem esett le, hogy a “vizualizálása” lófaszt se ér.
        Ő egy jó nő, nem csak külsőleg, egyébként is, erős, mint a bivaly, és ebbe a szarba van belepörögve.
        Becsülöm sok mindenért, van is miért, de nem szeretek vele találkozni, mert felidegesít.
        Felb…sz, ha látom, komolyan.
        Az öccse sztorija meg vérlázító.

  19. Ma nagyon ráérzek erre a bejegyzésre (“együtt rezgek vele”, muhahaha…viccelek, na), tegnap sorozatban két dologtól is a plafonon voltam.
    Összejött egy csoport facebook-on (“csopi”), marhulunk, nevetgélünk. Aztán valaki kiakadt benne és tényleg elég hülyén viselkedett. Másvalaki felvetette, hogy elég depresszióra hajaznak a tünetek, mire az egyik válasz: a depresszióját ne itt kezelgesse, mi itt jól akarjuk magunkat érezni.
    Hülyén jött ki, hogy tegnap én is eléggé rosszul éreztem magam a bőrömben, szóval “nem lájkoltam”, ráadásul este még megkaptam élőben is, hogy ez az egész hülyeség, “minden fejben dől el”.
    Pedig alapvetően én sem vagyok híve a túlzott dagonyázásnak abban a bizonyos pocsolyában, de ez így hirtelen sok volt 24 óra alatt. Néha az az érzésem, a nagyon shiny happy emberek azért menekülnek a rosszkedvűek elől, mert sokszor ők maguk is borotvaélen táncolnak hisztérikus kacagás és érnyiszálás között. Legalábbis magamról tudom, hogy ha sok a “boldogságtartalékom”, nyitottabb, toleránsabb vagyok melankolikus embertársaim felé is. Mikor kívül még mosolygok, de belül már szakad a cérna, nagyon hamar elmenekülök előlük.

    • Rajtam is van néhány bélyeg amivel nem értek egyet de ezeket alkalmazzák rám szinte törvényszerűen, és nem találkozom csak egy fényévben egyszer olyan emberrel aki belém lát.
      Nálam nem is a rosszkedvűséggel van baj, hanem az , hogy én vagyok a jó elrontója.
      Szépen harmónikusan beszélgetnek a kolleganőim, és néha ha szólok valamit az én nyelvemen az azt jelenti, hogy elrontom az idillt. Mindenki boldog a megszokott semmitmondó dumálás közepette, nagy kacagások, mobbing a négyzeten ,ez mindennapos.Ha szólok valamit ,mert van mondanivalóm az már gyanús.
      Hogy tudok ilyen örömtelen,amorf lény lenni ?

    • A shiny happy-k, ha félnek a negatív dolgoktól, rosszkedvtől, akkor szerintem a tükörtől félnek. HA TÉNYLEG olyan jól lennének, akkor nem akadnának ki egy kis szomorúságtól, pláne másétól. ÉS persze ha jól lennének, lenne bennük empátia.

  20. Most azon gondolkodtam, hogy én meg sokszor átesem a ló másik oldalára. Hogy mindent véresen komolyan veszek. Hogy az itt megosztott, lepárolt, kisajtolt, tömör és kemény szenvedések három mondatai a végállapot. előtte meg ott a sok gyomorszorító hajnal és délután. És hogy nem kéne mindig, mindent ennyire vágódeszkára tenni. Hogy ki kell mondani, persze, a negatívumokat meg pláne meg kell beszélni, de annyi érték van a lazuló kapcsolatban is, hogy jó lenne néha arra rátekinteni. Nyilván nem egy minden szép, minden jó – típusú hazug szemüvegen keresztül, hanem csak annyi, hogy nem kéne kikukázni az értékeket a sérelmes helyzetekkel együtt. Nem a langyos szarról beszélek, hanem arról, amit Szilfa írt itten nemrég. Az nagyon sokat jelentett nekem.

    • Senki sem mondta, hogy nincs érték a lazuló kapcsolatban. De sajnos, olyan, mint a leves, egy egész kis darab kaki is ehetetlenné tudja tenni. De hogy neked milyen, azt csak te tudhatod, hogy meddig bírod, azt is, és te döntöd el azt is, igaz-e rátok az, amit én a nem elég jó kapcsolatokról írok. Nem kibírni kell az életet, az biztos. Az elégedetlenség az ügyfélszolgálaton, taxitársaságnál és a párkapcsolatokban is a minőségbiztosítás egy formája.

  21. Mostanában nem tudtam rendszeresen olvasni a blogot, de most is ütnek a szavak, jellemzések, ábrázolások…

    Nekem most nagyon ez a dal jut eszembe a helyzetedről Évus:

    Kitartást, és erőt neked!

  22. Félig ideillik, friss élmény. Háromdimenzióssá váltak tőle bizonyos soraid. Mikor írod, mert le kell írnod, hogy az írásaid nem te vagy, ne akarjanak szaglászni, belelátni, ezek nem “kedves naplóm” típusú lélekkiöntések, hogy nem te vagy keserű, hanem látsz (mert figyelsz) valamit a világból ami olyan, amilyen, arra reagálsz.
    Tegnap a Fb oldalamon felhívtam a figyelmet egy káros jelenségre, amelyet én elkerülök, de sokaknak ez nem ismert, zavart a megtévesztés, szóltam.
    A következő reakciókat kaptam: “minek húzod fel magad ilyen hülyeségen”, “kinek van annyi ideje, hogy ilyesmivel foglalkozzon”, “örüljünk, hogy van azért jobb is”, “csak nem gondolod, hogy azért mert te leírod, majd valami változik”, és a legjobb: “biztos nagyon nehéz neked most, hogy a férjed sokat van távol és egyedül vagy a gyerekkel”.
    ????????
    Tök jól vagyok. Hideg fejjel, tudatosan, célzatosan jeleztem valamiről, hogy rossz (objektíven rossz, nem szerintem), ne kövessétek. Erre ez. Értelmes/-iségi emberektől. Egyvalaki értette úgy, ahogy szántam. A többiek személyes felháborodásnak vélték, nyugtatgattak vagy legyintettek. Elképesztő lehet ezzel olyan tömegében szembesülni, amit a blog hoz…

    • Azt hiszik, téged látnak, pedig magukat mutatják meg ezekkel a megjegyzésekkel. A kedvencem a “kinek van annyi ideje, hogy ilyesmivel foglalkozzon”. Bekommentelni, hogy kinek van ideje, arra aztán van idő bőven.

  23. Agyonhallgatlak?
    Mennyi időbe kerül?
    E-mailben válaszoljak?
    Miért tenném? Mi dolgom veled? Most zavartam el az ilyen trollokat, és remélem, a blog újraindulásakor bizalomteli lesz a tér.
    Te mit képzelsz magadról? Miután lelopod az írásomat, és utána még fölényeskedsz? Arról írsz, hogy én milyen vagyok, miközben nem tudsz mit kezdeni az irodalmi szövegekkel?
    Te írtad, hogy ha úgy gondolom, törlöm a kommentedet, megvan rá a lehetőségem, mi a probléma. Ez mondjuk érdekes logika, mert az a kérdés inkább, hogy jut eszedbe ide nőhibáztató, okoskodó dolgokat írni, és miért gondolod, hogy a megjelenés, a felületem, közösségem, tartalmaim efféle használata neked jár, emberi jog. A blogot én hoztam össze rengeteg munkával, nagy értékek gyűltek össze itt szövegben, emberben, szándékban. Egyik legnagyobb erénye, hogy nincsenek a tieidhez hasonló kommentek rajta. Bolond leszek átengedni a butaságnak és fölényeskedésnek a kétéves munkámat.
    Már válaszoltam:
    https://csakazolvassa.hu/2014/08/02/istenem-figyelj-egy-kicsit/#comment-108816
    Itt igazodj el:
    https://csakazolvassa.hu/2013/01/01/nemtrollok/

  24. Szerintem azért jártunk iskolába, hogy ne nyafogjunk, ha egy szöveg hosszú. Én nem kérdeztem, te milyennek látsz engem, hidegen hagy, mit gondol az, aki nem ért és nem is veszi a fáradságot, hogy megértsen, egyáltalán nem is érdekelsz, csak vicces vagy a gőgös utánam loholással. Te jöttél utánam, arra reagáltam, a határaimat védve. Kiköpött lenyomó, frusztrált, nőkkel kudarcos, nyálcsorgató troll vagy, ami a katolicizmussal és jézusdús faceprofillal érdekes egyveleg. Azt a férfihangos kollégákkal is eltűnődhetsz, hogy azokat minősítgetni, lenyomni akarni, akik ennyire érdekelnek titeket, miközben ők le se pisálnak, nem annyira tűnik eredményes taktikának.

  25. “…olyan gyümölcslevest csinálok, hogy belém szeret, aki eszi…”
    :))) nem is szabadna másként főznie senki emberfi- illetve -lányának! (hova kell tenni a gondolatjelet?)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s